+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 96/97-es tanév
| | | |-+  London
| | | | |-+  London mugli része
| | | | | |-+  Raimbourg lakás
| | | | | | |-+  Nappali
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Nappali  (Megtekintve 4402 alkalommal)

Daniel Raimbourg
Eltávozott karakter
*****

Mágiatöri tanár

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2008. 12. 02. - 17:04:45 »
+1

Naplózva

Daniel Raimbourg
Eltávozott karakter
*****

Mágiatöri tanár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2009. 01. 04. - 22:42:01 »
0



Csöngetnek. Vajon ki lehet az ilyen időben? Hisz elég későre jár már, én is úgy voltam vele, hogy még egy dolgozatot átnézek, aztán alszom. Hisz holnapra is van elég dolgom, aztán pedig vissza kell térnem a Roxfortba.
Egy laza vászonnadrág és egy kigombolatlan ing van rajtam, amit azonnal el is kezdek sietősen begombolni, mert a vendégem már másodszorra nyomja meg a csengőt. Kinek lehet ennyire sürgős?
Nyitom az ajtót, és legnagyobb döbbenetemre Rubyval találom szemben magam. De mi történhetett vele? Zaklatottnak tűnik.
- Miss. Wa... azaz Ruby! Mi történt? Gyere be.
Teljesen meglepett, hogy hirtelen ott láttam, de természetesen azonnal beinvitáltam a lakásba, ami cseppet sem úgy nézett ki, hogy vendégfogadásra alkalmas legyen. Ezért mondta mindig édesanyám, hogy tartsak rendet: mert bármikor beállíthat egy váratlan vendég. Ruby előtt pedig nem azzal szerettem volna mutatkozni, hogy szalad a lakás, pedig általában rend volt, de ez most egy különleges alkalom.
A lakás egyszerű és nem túl nagy, egy nappali és két hálószoba van benne, ha esetleg Kate úgy döntene, átugrik hozzám. Elég ritkán járok valójában itt, hisz az időm nagy részét a Roxfortban töltöm, és néha csak egy-egy hétvége jövök haza.  A nappaliba belépve ami, feltűnő lehet, az a rengeteg könyv, és jegyzetek és különféle országokból összeszedett kincsek. Az egész szobán látszik, hogy egy történész lakja, főleg most, hogy az íróasztal környéke is teli van pergamenekkel és nyitott könyvekkel. A többnyire rendben tartott lakás, jelenpillanatban egy csatatérre hasonlít, mert nem elég, hogy szanaszét hevernek a dolgozatok, de még a kanapén és fotelon is női ruhadarabok fekszenek, egy szoknya, nadrág, blúz, mind-mind csak ledobálva. 
Naplózva

Ruby Wakefield
Eltávozott karakter
*****


[MÁSODéves mandragórás] [a Rend GYÓGYÍTÓJA]

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2011. 01. 07. - 22:01:10 »
+2

MONDOK VALAMIT:
MEG AKAROK HALNI


Fogalmam sem volt, mihez kezdhetnék, vagy kihez fordulhatnék. Ha az a... férfi nem enged el, már ki tudja, mi történt volna velem! Megfenyegetett és meg akart... meg akart...
Talán már halott lennék, te jó ég!
Újra feltör belőlem a zokogás, vad hullámokban, hogy össze kell görnyednem az utcán, mert másképp nem bírom elviselni.
Gyerünk, szedd össze magad, már csak egy sarok innen...!
Ahogy átvillan a fejemen, hogy mégis miért rohanok ilyen magától értetődően Danielhez, hirtelen apadnak el könnyeim. Mégis mire számítok? Mit várok? Ám a józan gondolatok ellenére úgy vonszolom magam tovább, mintha dróton rángatnának. Kezem a számra tapasztom, ezzel hallgattatva el sírásomat, hogy ne keltsek nagyobb feltűnést az utcán, ahol nyilván mindenki komplett őrültnek néz - vannak egyáltalán emberek az utcán ilyenkor? Mennyi lehet az idő? Megnézem az órát a csuklómon, de nem is tudatosul az elmémben az információ.
Úgy kapaszkodom bele a lakóház kapuját díszítő oszlopba, hogy remegő kezeim sajogni kezdenek a szorítástól. Rábámulok a kivilágított kaputelefonra, ám ekkor nyílik az ajtó. Felemelem a fejem és kihúzom magam, hogy ne fessek olyan reménytelenül, ám a férfi, aki kijött az ajtón, rám se néz.
Én viszont kihasználom az alkalmat és besurranok az ajtón.
Te jó ég, mit művelek? Szólnom kellett volna neki előre... Jobb lenne, ha most azonnal elmennék és...
De mégis hová mehetnék? Megint rám akar törni a zokogás, hisz nincs hová mennem, de már... már az ajtaja előtt vagyok, és... Megnyomom a csengőt.
Nem tudom, összesen hányszor nyomtam meg, az ajtó egyszer csak kinyílt. Rémes látványt nyújthatok, könnyáztatott arccal, kócosan és remegve a sírástól és az erőfeszítéstől, hogy idáig vonszoljam magam, mindemellett rettenetesen meg vagyok rémülve. Úgy nézhetek ki, mint egy eszelős, de beenged, én pedig végtelenül hálás vagyok neki.
- Ne haragudj, hogy ilyenkor... - kezdek bele, valójában fogalmam sincs, mit mondhatnék neki, hisz alig ismerjük egymást...
És akkor észre veszem a szétdobált női ruhákat: egy blúz, egy melltartó és egy szoknya... Ennyi az, amit felfogok, megint könny önti el a szemem - ám most nem az imént átélt sokk borzalmaira gondolva, hanem arra, hogy...
Hogy mégis hogy hihettem azt, hogy Danielnek esetleg...
Megszégyenülten, összezavarodva és könnyeimet visszatartva hátrálni kezdek.
- Én... Én nem akarok zavarni... Megyek is, és... És bocsáss meg, sajnálom, én azt hittem...
Naplózva

A FÉNY MINDIG SÖTÉTBŐL FOGAN.

Daniel Raimbourg
Eltávozott karakter
*****

Mágiatöri tanár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2011. 01. 08. - 11:24:43 »
+2

Az első perctől kezdve magával ragadott ez a lány. És most hogy itt áll előttem, könnyáztatta arccal, kócosan és remegő testtel a legszívesebben a karjaimba zárnám. Nem tudom mi történhetett vele, de meg akarom vigasztalni, meg akarom nyugtatni, mindezt úgy, hogy magamhoz ölelem és tartom a karjaimban mindaddig, míg remegése el nem tűnik és könnyei fel nem száradnak. De nem tehetem. Hogyan is tehetném? Alig ismerem. S még számomra is idegenek ezek a gondolatok. Néhány órácskát töltöttünk együtt, s abban sem lehettem biztos, hogy látom e még valaha, még ha reménykedtem is benne. Most pedig itt áll előttem. És fogalmam sincs mit kéne tennem, hogyan kéne viselkednem.
Itt áll előttem. A lakásomban. S mire becsuktam az ajtót és visszafordultam felé valami megváltozott. Szabadkozni kezd és… Nem értem. Hirtelen nem értem mi lelte hirtelen. Tévedésből jött volna hozzám? Oh, bárcsak valóban hozzám rohant volna.
Nem akar zavarni… Megy… Az hitte… S egy félszeg pillantásából azonnal ráeszmélek mi történt abban a pár másodpercben míg az ajtót néztem. A ruhák… Női ruhadarabok fekszenek szanaszét mindenfele. Katenek ki fogom tekerni a nyakát!
- Oh, nem. Nekem kell bocsánatot kérnem. Kérlek, ne haragudj a felfordulás miatt, csak a húgom képtelen a rend legalább minimális fokát betartani. Egész nap ruhaügyi problémái voltak aztán néhány órája eszement gyorsasággal vágta be maga után az ajtót és elviharzott.
Túl magyaráztam a dolgokat. Miért nem tudok egy kicsivel lényegre törőbb lenni? Miért nem tudok úgy viselkedni Ruby jelenlétében, ahogy általában szoktam? Miért hoz ennyire zavarba ez a két csodálatos szempár és angyali arcocska?
- Nyugodtan foglalj helyet! Egyáltalán nem zavarsz – és barátságosan rámosolygok.
Közben egy pálcaintéssel az egyik fotelre repítem Kate összes holmiját. Remélem, nem ijesztem meg ezzel Rubyt. Vajon mi lelhette? De nem akarok azonnal rákérdezni, még akkor sem, ha már egyszer megtettem. Kicsit nyugodjon meg. Érezze magát biztonságban és utána, ha szeretné, elmeséli, kényszeríteni nem fogom.
- Hozhatok neked valamit inni? Egy forró tea? Esetleg valamit enni? – kérdezősködöm teljesen hétköznapi dolgok felől, ezzel is kicsit elterelve a gondolatait. Közben pedig már kitérőt is tettem a konyha irányába, hogy behozhassam a teát, ami azelőtt nem sokkal lett kész, hogy csöngetett volna. Talán, ha már úgy is nálam van a kanna a két csészével, akkor nem utasítja vissza. Mindig jól tud esni az egész testet átmelengető forró ital.
Naplózva

Ruby Wakefield
Eltávozott karakter
*****


[MÁSODéves mandragórás] [a Rend GYÓGYÍTÓJA]

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2011. 01. 08. - 22:16:54 »
+1

REMEGVE VÁROM
MIT HOZ A HOLNAP


Ahogy egyre csak hátrálok, nekiütközöm a mellkasának, mire riadtan fordulok meg, és egy fél pillanatig zavartan állok előtte, majd lesütöm a szemem, és indulnék, hogy kikerüljem, ám megszólal, magyarázatot ad a szétdobált ruhákra. Oh... Csak... Ennyi? A húga? Mintha már említette volna, hogy van egy ikertestvére...
Annyira ostobának érzem magam és ez percről percre csak borzalmasabb lesz. Egyszerűen csak bólogatok, mint egy kiskutya, attól félek, hogyha megszólalnék, a végén megint elsírnám magam azt pedig nem akarom.
Beletörődően nézem, ahogy a ruhákat az egyik fotelbe száműzi, és gépiesen csoszogok beljebb, ahogy maga előtt terelve leültet. Úgy roskadok le a kanapéra, mint egy tehetetlen rongybaba, és idegesen görnyedek előre, kézfejemmel próbálva eltüntetni a könnyek maszatjait, hiszen idebent világos van, nyilván feltűnőbb...
- Nem! - rebegem ijedtem a kínálására. - Nem akarok a terhedre... lenni... - mondom, ám a mondat végét már szinte csak magamnak motyogom, hisz Daniel eltűnik a szemem elől, nyilván a konyhába ment. Ajh te jó ég, mégis mit keresek itt? Miért jöttem ide? Ezzel csak őt is veszélybe sodrom, és még az is lehet, hogy... De mit tegyek, ha nem jutott eszembe semmi más, és egyszerűen csak annyira helyesnek tűnt hozzá fordulnom segítségért... És, ráadásul mintha kicsit megkönnyebbülnék, hogy így gondoskodnak rólam. Mintha biztonságban érezném magam.
Miközben várok, körülnézek a lakásban, a roskadozó könyvespolcokon és a rengeteg iraton. Mikor először jártam itt, fel sem tűnt, milyen otthonos és barátságos ez a hely - persze hogy is tűnhetett volna, ha egész végig Daniel mosolyával voltam elfoglalva?
Visszatér, a kezében a tálcával, rajta a két bögre meg a teáskanna. Oda kéne nyúlnom érte, de olyan erőtlennek érzem a karom, hogy nem hiszem, hogy fel tudnám emelni, azt meg pláne nem, hogy elbírnám a forró teával teli bögrét. Tehetetlenül és kétségbeesve nézek fel rá, de valahogy máris kicsit nyugodtabb vagyok a közelében. Ez vajon miért van?
- Köszönöm - mondom zavartan, és lehajtom a fejem, hogy megtöröljem az orrom az előbb előbányászott zsepivel. Ekkor tűnik fel, hogy még mindig dzsekiben vagyok. Leveszem a táskám, az ölembe rakom, és mivel a kezem remegése már mintha kezdene csillapodni, sikerül kigombolnom a kabátomat és kibújnom belőle.
- Sajnálom, hogy csak így rád török, biztos nem számítottál vendégre... Ilyen későn.
Tudom, hogy már mondta, hogy nem zavarok, de azt is tudom, hogy milyen udvarias. Lehajtott fejjel szepegek tovább.
- De fogalmam sem volt, hogy hová mehetnék, és... és annyira félek!
Naplózva

A FÉNY MINDIG SÖTÉTBŐL FOGAN.

Daniel Raimbourg
Eltávozott karakter
*****

Mágiatöri tanár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2011. 01. 11. - 22:47:41 »
0

Töltök. És máris két gőzölgő csésze pihen az asztalon, melyből az egyiket átnyújtom neki, amint levette a kabátját. Általában segíteni leszoktam segíteni ilyen helyzetben a kabátkát, de ez most egy különleges szituáció, így remélem nem veszi modortalanságnak az udvariatlanságom.
- Tessék - szólalok meg mosolyogva. Próbálom elterelni a figyelmét. Fogalmam sincs mi lelte, mi történhetett vele, de szeretném, hogy tudja, itt biztonságban van. Nem engedném meg soha, hogy bárki bántsa.
Közben már én is helyet foglaltam mellette a kanapén, természetesen tisztes távolságban. Nem akarom, hogy tolakodónak tartson. Vagy úgy vélje ki akarom használni a helyzetet. Persze a legszívesebben a karjaimba zárnám, és magamhoz ölelve nyugtatgatnám, de nem akarom elijeszteni.
- Lehet, hogy nem számítottam vendégre, de örülök, hogy láthatlak - és újra rámosolygok. És ebben a pillanatban esik le, vajon hogyan is hangozhattak a szavaim...
- Azaz... szóval... - kezdek habogni - Úgy értem, hogy örülök neked és nem annak, hogy itt vagy... azaz de annak is, hanem...
Oh, Merlin szakállára, Daniel szedd össze magad!
- Szóval, örülök láthatlak. - és pont.
Remélem érti, hogy nem annak örülök, hogy ilyen állapotban van előttem, hanem csak annak, hogy láthatom, mert angyali arcocskájától felderül a szívem.
Fogalma sincs hova mehetne... Fél...
Mi lelhette? Mi történhetett vele? És nem érdekel, hogy percekkel ezelőtt még meg akartam várni, hogy önként meséljen, rákérdezek:
- Ne aggódj, ez a lakás teljesen biztonságos, és soha nem engedném, hogy bántódásod essen. De mi zaklatott fel ennyire?
Naplózva

Ruby Wakefield
Eltávozott karakter
*****


[MÁSODéves mandragórás] [a Rend GYÓGYÍTÓJA]

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2011. 01. 14. - 23:27:19 »
+2

DE SZEMEDBE NÉZVE
MINTHA MÉGIS ELFELEJTENÉM


Elveszem a bögrét, és nagyon erősen kell koncentrálnom, hogy ne ejtsem el vagy lötyögtessem ki a tartalmát. Az nagyon kínos lenne, még tőlem is, bár talán csak kiderülne, hogy ugyanolyan kétbalkezes vagyok, mint Daniel, hisz ő leöntötte magát az első találkozásunkkor...
Mikor elkezd szabadkozni, igazán értetlenül nézek rá, bár azt hiszem, nem is értem a szavait, átsuhannak a fejemen, egyik fülemen be, a másikon ki, és nem sikerül közben elkapni, csak egy-két szót. Annyit talán, hogy örül nekem. Ez halvány mosolyt csal az arcomra azért, tűnékenyet.
Leül mellém, én pedig rimánkodva emelem rá a tekintetem. Legszívesebben odabújnék hozzá, és könyörögnék neki, hogy öleljen át, öleljen át szorosan és ne engedjen el egy percre sem, de nem tehetem meg. Így hát... csak belekortyolok a teába. Persze megégeti a nyelvem. Mindig megégeti.
Igazság szerint szívesen elüldögélnék itt mellette csendben, elhitetve magammal, hogy igaz az, amit mond, hogy biztonságban vagyok, de felteszi a teljesen jogos kérdéseit, én pedig összezavarodom. Mit mondjak neki? Mégis mit mondhatnék?
- Én... - kezdek bele. Belebámulok a bögrém tartalmába, és nyelek egyet, miközben keresem a szavakat. - Elindultam, hogy... megkeressek valakit, de nagyon eltévedtem. Hallottál már Chamberpotról? - kérdezem, reménykedve, hogy azt fogja hinni, amit mindenki más a varázsvilágban: hogy az egy hely tele lidércekkel és gonosz kísértetekkel, és hogy ez teljesen meg fogja magyarázni, mitől is borultam ki ennyire, hisz senki se néz szembe szívesen mumusokkal és sikítószellemekkel.
Bár az lett volna a legnagyobb veszély abban a faluban.
Naplózva

A FÉNY MINDIG SÖTÉTBŐL FOGAN.

Daniel Raimbourg
Eltávozott karakter
*****

Mágiatöri tanár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2011. 01. 15. - 15:42:34 »
+1

Megdermedek a szavaitól. Chamberpot… Hallottam már róla. Jártam is már ott. Ismerem a helyet, talán jobban is mint kéne. Tudom, kik járnak arra, kik szoktak oda találkozókat szervezni, és tudom kik azok akik elhíresztelték a rémmeséket a helyről. De mit keresett ott Ruby?
Keresett valakit… De eltévedt…
Vajon kit? Ki miatt merészkedett arra a környékre? S mi, vagy inkább ki volt aki ennyire megrémítette. Oh, Merlin bárcsak egy szellem lett volna, aki a karjaimba kergette, de félek attól, hogy egy puszta óhaj kevés ahhoz, hogy így legyen. Hogy valaki olyannal találkozott, akinek a játékává vált…
Oh, Ruby, mibe keveredtél? Hol jártál? Kivel találkoztál?
S talán még szerencséje lehet, hogy életben van…
S ez a gondolat megrémít. Olyan érzéseket vált ki belőlem, melyeket eddig nagyon kevés személynél éreztem. Féltés. Ragaszkodás. A legszívesebben azonnal magamhoz vonnám és el sem engedném. És egy kicsit talán meg is fedném, hogy ennyire elővigyázatlan volt, de csak azért, mert a szívem majdnem kiugrik a helyéről, olyan erővel ver, ahogy belegondolok: majdnem elveszítettem.
Alig ismerem, mégis olyan hatalommal bír felettem, mint eddig senki más. Mintha egy ősi mítosz nimfája babonázott volna meg. Soha nem hittem volna, hogy ezek az érzelmek ilyen gyorsasággal fognak egyszer magukkal ragadni, de ennek a lánynak sikerült.
Szerencsére még nem emeltem a számhoz a bögrém, mert akkor nagyvalószínűséggel az ölemben kötött volna ki a forró tea, és az kicsit kellemetlenebb lett volna, mint az első találkozásunk során a hideg fagylalt. Ujjaim megfeszültek a kerámia fülén és egyszerűen félre kellett néznem Rubyról. Nem bírtam tovább tartani vele a szemkontaktust. Nem akartam, hogy kiolvassa a szememből a dühöt, amit azok a képek okoztak melyek ellepték az elmém.
Kellett egy pár pillanat, míg össze tudtam szedni magam, és újra rá tudtam nézni.
- Ismerem a helyet – mondtam tárgyilagosan.
Veszek egy újabb levegőt.
- De neked nem kellett volna odamenned.
Nem teszem hozzá, hogy egyedül, mert sehogy sem kéne arra a helyre mennie. Soha. Még csak a közelébe sem.
- Az a hely, nagyon veszélyes. Kit kerestél?
Próbálom nem kimutatni az érzelmeimet. Nem akarom megijeszteni, nem akarom, hogy még jobban megrémüljön, de… az a hely…
- Találkoztál ott valakivel? – teszem fel végül a kérdést, melytől a legjobban félek.
Nem valamit mondtam. Nem egy lényt kérdeztem. Hanem egy személyt. Közben mégis abban reménykedem, hogy csak egy kószalélek, vagy egy szörnyeteg lesz a válasz, nem pedig egy név…
Naplózva

Ruby Wakefield
Eltávozott karakter
*****


[MÁSODéves mandragórás] [a Rend GYÓGYÍTÓJA]

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2011. 03. 06. - 00:47:03 »
+1

NE KERESD, HOGY HOL VAGYOK
A TÜKÖR MÖGÉ NE NÉZZ


Egyszerűen csak isszuk a teánkat... vagy ez kávé...? Fogalmam sincs, a lényeg, hogy meleg és finom és leköti a figyelmem. Kortyolok még belőle, mert feltűnik, hogy Daniel hirtelen megszakítja a szemkontaktust, de miért? Kicsit elkomorodok. Eddig halálosan féltem... most, hogy elkezdtem Chamberpotról mesélni, kicsit kezdtem megkönnyebbülni... De ezt nem tudom mire vélni. Talán... Talán ő is tudja, miféle hely az? Mi van, ha azért tudja, mert ő is bejáratos oda? Merlinre, mi van, ha ő is Halálfaló, és ezért nem tud a szemembe nézni?! Ő... De hiszen ő nem lehet az, képtelenség! Nem tudom elképzelni, hogy muglikat kínoz és gyerekeket öl, ártatlanokat mészárol le és egy undorító, mocskos férget szolgál térden állva...
A gyanú mindenesetre felébredt bennem, és nem hagy nyugodni... De mégis hogy deríthetném ki? Tekintetem gyorsan körbejár a szobában, mintha a maszk meg a fekete, vérfoltos köpeny ott lenne a többi szennyes közt vagy épp felakasztva a kabát mellé...
Ám Daniel ezt követő szavai, illetve inkább a hangnem, vagy maga a kisugárzása, nem tudom, de egy időre ismét biztonságba ringat, még akkor is, ha ő maga épp csak nem remeg a visszafojtott indulattól. Noha lehet, hogy ez a düh nem azért fortyog benne, mert félt, hanem sokkal inkább azért, mert közöm lett az ügyhöz és közel járok ahhoz, hogy leleplezzem őt.
- Tulajdonképpen nem kerestem senkit - válogatom meg szavaimat, miközben gyűrűim halkan koccannak a csésze porcelánfelületén, ahogy rákulcsolom az ujjaimat a meleg felületre. Szemeimet le sem veszem Danielről. Pillantásom lesiklik az alkarjára, és a biztonság kedvéért megnézem mind a kettőt, hiszen még abban se vagyok biztos, hogy melyik oldalon van a Sötét Jegy... jesszus, hogy ennyire buta és tájékozatlan legyek, hihetetlen.
- I-igen... - válaszolok és lesütöm a szemem. - Bár inkább csak belebotlottam...
Habozok, vajon elmondjam-e, elmeséljem-e az egész történetet... de végül úgy döntök, hogy ha már belekezdtem, legalább tudja meg azt, miért is vagyok itt.
- Rodolphus Lestrange-dzsel - mondom ki a nevet, amit még én is ismerek, hisz az a férfi egy körözött bűnöző. Ahogy kimondom, mintha rontás kerülne rám, megborzongok, és ahogy magam elé képzelem az alakját, a hűvös, gyilkos mosolyát és az erőszakosságát, be kell hunynom a szemem, mintha az megmentene bármitől is. Összerezzenek, mint egy kislány. Összességében elég szánalmas látványt nyújthatok jelenleg Daniel kanapéján kuporogva éjfélkor...
Naplózva

A FÉNY MINDIG SÖTÉTBŐL FOGAN.

Daniel Raimbourg
Eltávozott karakter
*****

Mágiatöri tanár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2011. 07. 02. - 11:05:39 »
0

Magam sem tudom, pontosan mi ütött belém. Mi vitt rá erre a cselekedetre, miközben a legszívesebben, ugyanúgy ahogy Kate-et szoktam jól leteremtettem volna meggondolatlansága miatt. Persze, mindezt a puszta félelem miatt, hisz hatalmas szerencséje van, hogy nem esett baja. De Ruby nem Kate. Sokkal törékenyebb, mint meggondolatlan húgom. Kate-nek nincs szüksége gyámolításra, vigasztaló szavakra, ölelésre, ő sokkal erősebb annál, és mindig a saját feje után megy. Rubynál úgy érzem, hogy meg kell védenem. Mindenerőmmel azon kell lennem, hogy mindentől óvjam, ami ebben a világban leselkedhet rá.
Mikor kimondja a nevet megborzong és lehunyja a szemét. Látom rajta, hogy fél, megrémíti a puszta emlék is.
Ösztönösen cselekedtem. Fogalmam sincs, milyen erő bírt rá, hogy ezt tegyem, mert nem vagyok ilyen fajta, de átöleltem. A karjaimba zártam.
Még közelebb húzom magamhoz, hogy még inkább érezhesse: nálam biztonságban van, és reménykedem benne, hogy nem fog ellenkezni.
Tartom a karjaimba, hagyom, hogy amennyire jól esik neki, az ölembe fúrhassa magát, hogy megnyugodhasson, hogy elfelejthessen a külvilágot és a borzalmakat, melyek ott érhetik az embert. Azt szeretném, ha mindent csak egy rossz álomnak tekintene, most pedig mellettem, már éberen biztonságban van. Mert sosem fogom hagyni, hogy bárki is bánthassa. Az én kicsi Rubymat soha.
Nem tudom, mikor jutottam el addig a szintig, hogy ennyire közel került hozzám. Abban viszont biztos vagyok, hogy abban a pillanatban, mikor megláttam lenyűgözött angyali bájával és természetességével, és azzal a csodálatos kisugárzásával, amiről fogalma sincs. Pedig ha tudná… Azóta nem telt el egy perc, hogy ne jutott volna eszembe. Most pedig mikor megpillantottam az ajtóban, majd kiugrott a szívem a helyéről és el sem tudtam képzelni, hogy ekkora szerencse érhetett.
Már nem örül annyira a szívem, hogy ma este itt van mellettem. De ez egyedül amiatt van, mert akkor nem ment volna el arra a szörnyű helyre, és nem találkozott volna azzal az átkozott alakkal. Jobb lett volna, ha az újbóli találkozásunk nem egy ilyen vészjósló esemény miatt következik be. Féltem őt.
Szívem szerint nem hoznám ma már szóba a történteket, hagynám, hogy megnyugodjon és elaludjon a karjaimban, ha ott szeretne. De muszáj megkérdeznem, mi történt. Tudnom kell. Máshogy nem segíthetek.
- Ruby – kezdek bele finoman – tudom, hogy nem szeretnél beszélni róla, de muszáj elmondanod mi történt.
Naplózva

Ruby Wakefield
Eltávozott karakter
*****


[MÁSODéves mandragórás] [a Rend GYÓGYÍTÓJA]

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2011. 08. 10. - 21:00:10 »
0

Ahogy kimondom Lestrange nevét, mintha a jeges rémület beleköltözne a szívembe, átjár, mintha dementor suhant volna el a hátam mögött. Megigazítom magamon a dzsekit, összehúzom a nyakát, mintha megrázott volna a hideg. Nem tudom, hogy Daniel azért ölel-e át, mert ennyire szerencsétlenül nézek ki, vagy azért, mert van valami furcsa szándéka ezzel, de nem is érdekel. Lehunyom a szemem és hevesen dobogó szívvel bújok oda hozzá, mint egy vergődő kis madár, aki végre oltalmat lel egy meleg, biztonságos fészekben. A testéből áradó meleg lelket önt belém, az illatát magamba szívva megnyugszom, és úgy simulok a mellkasára, mintha kiscica lennék, aki semmi másra nem vágyik már hónapok óta, csak arra, hogy valaki egy kicsit átölelje és megnyugtassa. Az imént még sírni akartam, de most már nem. Itt jó. Nem tudom, miért képzeltem azt, hogy Danielnek bármi köze lehet a Halálfalókhoz vagy Tudjukkihez. Egy olyan férfinak, aki ennyire meg tud nyugtatni még apám halála után is, biztosan semmi köze a Sötét Oldalhoz.
Szemem lehunyom, a homlokomon kisimulnak a ráncok, a légzésem lassul. Amilyen kimerült vagyok, fennáll a veszélye annak, hogy egyszerűen elalszom a karjaiban, és esküszöm, semmire nem vágyom jobban, mint erre. Kérlek vigyázz rám, Daniel! Kérlek, védj meg a gonosz Halálfalóktól! Legszívesebben megmondanám neki, hogy semmi másra nem vágyom, csak erre.
A hangja kiragad gyermeteg képzelgésemből, ahol egy nagy felhőn heverünk, ahol Daniel az én őrangyalom és vigyáz rám. Kinyitom a szemem. Megpróbálok visszaemlékezni. Összerezzenek, ahogy az emlékek végigfutnak rajtam, pont olyan érzés, mint mikor átsuhan rajtad egy kísértet, hideg és kellemetlen és hátborzongató.
- Hát... betévedtem egy épületbe. Ott minden üres és kihalt. A ház talán ivó lehetett de már romokban állt. Ő pedig ott volt bent. Pálcával fenyegetett, aztán... közelebb jött, és én nem tudtam mozdulni.
Nagyon meg kell válogatnom a szavaimat, mert... Mert annyira szégyellem magam azért, ami történt, hogy azt elmondani nem tudom. Lángol az arcom, lesütöm a szemem, igaz, ezt úgysem látja, mivel a mellkasán pihen épp a fejem. Idegesen hátrasimítom a hajamat szabad kezemmel, amit aztán Daniel hasára teszek, hogy közelebb húzódhassam hozzá.
- Letepert, és... Mindegy. Nem akarok erről beszélni - mondom, vagy inkább csak motyogom, és egyre lejjebb hajtom a fejem, egyre szorosabban ölelem őt. Annyira szégyellem magam, hogy azt el se lehet mondani.
- Végül sikerült elszöknöm, de azt hiszem, nagyon feldühítettem. Nem akarta hagyni, hogy dehoppanáljak, kétszer is próbáltam, de végül harmadszorra elengedett és sikerült... És ez volt az egyetlen hely, amire gondolhattam, mert...
Kifogyok a szuszból. Megállok, veszek egy mély levegőt, és kimondom egyszerre mindazt, ami napok óta nyomja a szívemet.
- Az apám meghalt a hétvégén, és nem tudom, miért, én csak rá akarok jönni, mi köze volt a Halálfalókhoz és Chamberpothoz, ez az egyetlen nyom... És én semmit sem értek, Daniel! - zárom le végül a gondolatmenetet kétségbeesetten.

Persze nem tudhattam, hogy az apám egy olyan titkos társaság tagja, akik a Halálfalók ellen harcolnak. Igaz, ő nem harcolt, csak segített nekik azzal, hogy kezelte a sebesülteket, gyógyitalokkal látta el őket és mindenféle bájitallal. Minderről ekkor még nem tudtam, és kezdtem azt hinni, hogy az apám nem a jó oldalon állt.
Naplózva

A FÉNY MINDIG SÖTÉTBŐL FOGAN.
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 12. 23. - 08:45:24
Az oldal 1.506 másodperc alatt készült el 41 lekéréssel.