+  Roxfort RPG
|-+  Időn kívüli játékok
| |-+  Kalandok kartonozója / Archívum
| | |-+  Az ostrom
| | | |-+  S számukra elérkezett a vég... (Moderátorok: A Dementor, Csámpás)
| | | | |-+  7. Csoport - Mors Certa, Hora Incerta
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: 7. Csoport - Mors Certa, Hora Incerta  (Megtekintve 4492 alkalommal)

A Dementor
[Topiktulaj]
***


Csókkirály

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2014. 10. 26. - 13:49:03 »
+1


JÁTÉKOSOK:

Hermione Granger
Leverton Hale
Carithy Denalie
Jason MacKiney
Caelius Edevane
Albert Domville
Bellatrix Lestrange
 
Lucius Malfoy
Augustus Rockwood

További NJK-k bevonására a jogot fenntartom!



SORREND:
Nincs kötött sorrend. A KM reag körülbelül másfél hetente várható.

TÍPUS:
Drámai
Ügyességi
Akció

HELYSZÍNEK:
Üvegházak
Üvegházak körüli park- és erdőszakasz

REAGHOSSZ:
minimum: 350 szó
maximum: nincs

JÁTÉK IDEJE:
1998. május 2. ~ Az első roham háromnegyed órája kezdődött el.

VESZÉLYEK:
Sérülések, halál.

NJK-K HASZNÁLATA:
A realitás határain belül teljesen szabad.

KALANDMESTER:
Kalandmester neve: A Dementor
Mesélő neve: Sol N. Harington
Kalandmester első reagjának időpontja: 2014. Október 26.
Kalandmester reagjainak sűrűsége: kb. 10 naponta - amennyiben tartható

SZABÁLYOK:
Egy körből kimaradás nem von maga után büntetést, majd minél súlyosabb sérülések következnek. Természetesen, aki minden körbe ír sem ússza meg sérülések nélkül.
Színkódok nem kötöttek. Egymás neveit és saját beszédeteket emeljétek ki színnel (félkövérezni sem muszáj).
VP-zés végtagvesztéssel járhat. Csak szólók.
Naplózva

______________________________________________

A rémálomból nincs ébredés, nem suttogja senki a sötétben,
hogy ne féljen, mert a veszély a képzelet játéka csupán.

______________________________________________

A Dementor
[Topiktulaj]
***


Csókkirály

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2014. 10. 26. - 13:56:27 »
+2



   Ropogva pattanó vöröses lángnyelv falja fel éjfeketévé szenesedett fás áldozatait. Mágia tör fel az egykori társakból és a tűz elnyeli lelküket. Forrongó pálcák temetője a kőpadló, melyen barátok vére alvad eggyé.
   Halálhörgés adja tragikus zenéjét a borzalmas emlékeknek. Elmosódott foltok nevetésekről, álmokról és tervekről, melyek az elaludt fáklyák füstjével karöltve válnak semmivé a végtelenségben.
   Emlékek és pálcák szívbeni társai voltunk mi. Mi, akik találkoztunk a kegyetlen, hideg halállal. Bátornak hittük magunkat, legyőzhetetlennek. De lehet-e bátornak nevezni azt az állatot, aki a végső pillanatban is képes mindent hátrahagyni és pusztán saját életét menteni?



   Bellatrix messzeföldön megvetett neved. Mint az Őrület Királynője sétálsz át tróntermeden, a tomboló harcmezőn. Nem érdekel semmi és senki. Oldaladon sógorod és Rockwood, mint egyfajta halálhozó udvartartás. Sáros a föld csizmád alatt, talán a régi emlékek is felsejlenek, amikor még Te magad jártál diákként az üvegházak rengetegében.
   Robbanás. Egy eltérített erős bombarda csapódik az üvegházak közé. Az üveg szanaszét repül, egyik fel is sérti arcodat, de a fájdalom örömöt jósol számodra. Partnereidnek intesz, hogy szétválni, Te megtaláltad áldozatod. Nem is oly’ régen Te magad vésted a karjába tőröddel undorító származását.. „Sárvérű’.



   A neved Cealius. Tán a félelem ösztökélt arra, hogy elrejtőzz egy mandragórákkal teli asztal alatt. A Nagyteremből menekültél ide nem éppen zökkenő mentesen, bal vállad megsérült, amikor a kastély törmelékei lezúzták. Véred átitatta ingedet.
   Harcolsz? Vagy meglapulsz amíg vége nem lesz a csatának? Döntened kell. Egy robbanás megrázza körülötted az üvegházat és berobban a fala. Emberi árnyakat látsz odakint talán barát, talán biztonságot remélhetsz tőlük.
   Talán már eltökélted szándékodat, amikor egy alattad lévő rácsos csapóajtó alól indák törnek fel és megragadják lábadat. Az erős növény le akar húzni a mélybe. Csöndben kéne maradnod, de a meglepettség még is egy hangot facsar ki torkodból.



   Carithy a neved. Csöndre inted Jasont. Hallod, ahogyan közelednek. Hárman vagy négyen lehetnek, de Te tudod, hogy mások is vannak a környéken. Az üvegházak eddig biztonságosak voltak, a harc nem terjedt ki eddig, de ez most változni látszik.
   Pár pillanat. Érzed, hogy futni kell ha biztonságban akarod tudni társadat és magadat. Robbanás. Két üvegház fala is leomlik. Mozognak az árnyak. Kettő mintha csatára készülne, itt az idő!
   Talán már éppen eltökélnétek magatokat, amikor egy hosszú szőke hajú férfi terem mellettetek.
– Játszunk egy kicsit…



   Hermioneként ismernek. Már készen létben voltatok, amikor az eltérített ártás felrobbantott két üvegházat. Ron beverte a fejét az egyik ház talpazatába és eszméletét vesztette. Egyedül maradtál, úgy hogy közben meg kell óvnod szerelmed testét.
   Ismerős kacaj csapja meg a füledet, szinte azonnal felismered. Karod sajogni kezd a fájdalmas emléktől. Harcba szállsz?



   Albertnek kereszteltek. Átkok elől menekülve keveredtél az üvegházakhoz. Szinte azonnal sikerült egy biztonságosnak mondható zugot találnod, ahol kifújhatod magadat.
   Nem messze tőled robbanás hangját hallod és emberek alakját a füstben. Talán harcba is szállnál, de hamar rájössz, hogy másra kell koncentrálnod. Kiráz a hideg, fagyos lesz körülötted a levegő. Lidércek úsznak feléd és téged elfog a kétség, a mélabú. Fájdalmas emlékeid feltörnek, felszakítják a régi sebeket, melyekről talán még magadnak is hazudtál.



   Leverton a neved. Dementorok támadtak rád nem rég. Mikor sikerült párat elűznöd bemenekültél az egyik üvegházba és körbevéve magadat gyógynövényekkel megpróbáltad kipihenni sérülésed. Oldalad csúnyán lesérült, amikor az egyik lidérc utánad nyúlt Te pedig elvetődtél a földön. Körülbelül tíz-tizenöt perce lehetsz búvóhelyeden.
   Robbanás rázza meg a rozoga épületet és épp készen állnál oroszlánként küzdeni, amikor hangot hallasz az egyik mandragórás asztal alól. Egy fájdalmas nyögés. Megnézed? Vagy inkább harcolsz? Mit teszel?



   Jason vagy. Jó hugrabugosként úgy ismered az üvegházak rengetegét, mint a tenyeredet így mondhatod, hogy hazai terepen vagy. Javasolni akarod Carithynek, hogyan tovább, de Ő szolidan jelzi, hogy maradj csendben.
   Felgyorsul az idő. Robbanás, kivehetetlen alakok mindenhol és a következő pillanatban egy halálfaló áll előttetek, aki nem teázni jött.
Naplózva

______________________________________________

A rémálomból nincs ébredés, nem suttogja senki a sötétben,
hogy ne féljen, mert a veszély a képzelet játéka csupán.

______________________________________________

Carithy Denalie
Eltávozott karakter
*****


bukott hatodéves ~ HUGRABUG

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2014. 10. 27. - 22:15:41 »
+3



hősöknek és pokolfajzatoknak

.


Nem vagyok már ember. Ősi ösztön támad fel bennem, s érzem állati vérsejtjeim szomjas morgását. Dühöm vált eggyé ezekkel a vérsejtekkel. Amint fellángol bennem a düh legapróbb szikrája, méregként szennyezi be tiszta véremet az állati molekulák.
Gyors vagyok, pontos és erős. Erőm teljében bárki koponyáját bezúzom akár puszta kézzel, és a kifröccsenő vérrel húzok csíkot homlokomra. Élvezethajhász gyilkosok, elkorcsult, vad lelkek gyerekes hisztériázása, pusztítás kionthatatlan vágya, vér utáni éhség. Jellemükből maradt utolsó, elszenesedett rögöt én fogom ketté hasítani, amint kezet mernek emelni bármelyik bajtársamra, szövetségesemre, embertársamra. Alávaló, bitang lelkek. Szörnyetegek, akiket még a pokol is kiköpne. Vicsorításom ijesztő mosolyra húz, morgásomat tüdőmmel tudok csak visszatartani. Várok.  Várok arra, hogy okot adhassanak.

Cipőim majdnem hallhatatlan hangot adnak ki, minden lépésnél. Öreg hiba - legszívesebben mezítláb, vagy zokniban csatároznék, de nagy veszély van arra, hogy elcsúszok, azt pedig a kiélesedett, élet-halál harcban nem megengedett. Semmiféle pislogás, lankadás, pillanatvesztés nem engedélyezett. Ha egy pillanatig nem figyelsz, elmetszik a torkodat. Szó szerint. A halálfalók többsége képzett mágus, nem holmi fejvadász. Romlottabbak annál, hogy gyilkos-átkokkal dobálózzanak. Élvezettel ölnek, lassan, hogy jobban fájjon - sebekkel, vérrel és fájdalommal.
Szinte biztos vagyok benne, hogy felkészültebbek, erősebbek és képzettebbek, és ép ezért elbízottak. A gőg pedig ellenséged a háborúban. Sose szabad alábecsülni az ellenfeled. És én most ezt az ütőkártyát fogom kihasználni.  

Félrehajtok egy nagy levelet, ami némán úszik a levegőben kezem előtt. Jason suttogása éles kiáltásnak hallatszik. Tenyeremet szájára szorítom, szemem rávillan, jelentőségteljesen nézek rá, majd leeresztem kezemet, és pálcámat erősen megmarkolom. Harcolni kell, de nem tudom, hány halálfaló van a közelben, s ránézve Jasonre, nem hinném, hogy sok esélye lenne... Kettőnket nem tudom megvédeni, igazából mélyen magamban abban sem vagyok biztos, hogy magamat képes lennék életben tartani...
Megszorítom Jason vállát, hogy rám nézzen, és az ajtóirányába mutatok, hiába nem látszódik a sok növénytől.

Hatalmas robbanás leomlasztja körülöttünk a falakat. Az óriási ricsaj a Sátán kacagásához tudnám hasonlítani. A sötétség eljövetelét jelzi, a mély rettegés borítja el szívemet, és egy kalitkába zárja azt. Kulcsra zárva fog dübörögni mellkasomban. Minden félelmem és érzésemet mélyen eltemetem magamban, mert ha ezt ép elmével akarom túlélni - ki kell irtanom magamból az utolsó csepp emberi érzést is.
- Játszunk egy kicsit… -
- Flagellii! -
Naplózva

Hermione Granger rr.
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2014. 11. 02. - 13:38:35 »
+2

Ha a halálnak völgyében járok is...

-   Add a térképet… - suttogom Ronnak.
Ha támadunk is, ha harcba bocsátkozunk, tudnom kell, merre tovább. Az elsődleges cél most, megtalálni Harry-t, akármennyire is vágynánk visszaküldeni a pokolba Voldemort démoni fajzatait. Sürgetően intek is, jelezve, hogy igyekeznünk kell, amikor iszonyatos robaj mar hallójárataimba. Akár a mandragórák sikolya, dörren mellettünk a fal, majd ezernyi üvegszilánk apró tüskeként fúródik tagjainkba. A légnyomás minket is elsöpör, tehetetlenül sodródok végigszántva az udvar pázsitját. Eddig fel se tűnt, hogy kaviccsal felszórt út vezet a falak mentén, egészen az üvegházak bejáratáig… most az arcomba maró heves fájdalom adja tudtomra a kertmérnökök gondos munkáját. Egy csomó füvet köpök ki, köhögök fel, és földet: undorító. A szemem káprázik, alig látok valamit: talán az ütés ereje okozza, a fülem pedig még mindig cseng. De legalább még élek, hallok és látok is… valamit. Szinte vakon tapogatózok, aztán eszembe jut, hogy a pálcámat még elő se vettem, amióta kiértünk az udvarra. Az övemben kell lennie, nem pedig a földön. Aztán valamit mégis találok: a tapintása egészen puha, meleg. Egy kéz!

-   Ron! – nyögök fel önkéntelenül is, ezzel talán elárulva tartózkodási helyünket. Bár az üvegházakon úrrá lévő lángok, a szakadatlan ropogás elnyomja fájó sóhajomat. Szívembe heves fájdalom mar, kétségbeesés vesz erőt rajtam: a szeme csukva, s nem mozdul, meg se rezzen, ahogy ujjaimmal ruhájába markolok. Forog velem a világ: ez nem lehet, nem halhat meg, nem halhat meg így!

~ Nem hagyhatsz egyedül! ~ lassan tisztuló látásomat újra fátyolossá teszik a könnyek. Mit tegyek most, mit tegyek? A szüleim orvosok, tudnom kéne… a fenébe is, hiszen fogorvosok! Szorongatom kétségbeesetten Ron korommal és horzsolásokkal tarkított kezét. Próbálom összeszedni a gondolataimat, ám azok most kusza egyvelegként kavarognak csupán fejemben. Ujjaim önkéntelenül csuklójára csúsznak, miközben már torkomat mardossa a kétségbeesés, gombóccá gyűlve fojtogat egyre kitartóbban. Valamit érzek… enyhe lüktetést a vékony, alig tapintható ereken. Látásom hirtelen kitisztul, könnyeim vékony metszeteket ejtenek földtől-koromtól-vértől mocskos arcomon. Mozgást látok a távolban, vagy inkább csak érzem, oldalt, a cserjés túloldalán. Tekintetem villámként cikázik, körbe, míg kezem övemre siklik. A pálcám… még megvan, és csodával határos módon el se tört. Vegyem magamhoz Ron-ét is, ha esetleg lefegyvereznének? Kezem bizonytalanul indul meg a pálca feltételezett irányába, ám félúton megakad…

~ És ha magához tér? Így teljesen védtelen marad… ~

Képtelen vagyok ilyen gyorsan jól dönteni, átgondolni minden egyes lehetőséget. El kell rejtenem, nem feküdhet itt, mindenki szeme láttára! De hova, de hogy? Tekintetem átsiklik az üvegház romjain, majd megállapodik a kövek közt feltörő, élénkzöld borostyán hajtáson. Talán nem a legjobb ötlet, de sötét van idekint, és sok a bokor. Ha már nincs láthatatlanná tévő köpenyem, amit ráteríthetnék, majd lesz valami más.

-   Herbivicus… - suttogom a varázsigét, pálcámat a borostyánra szegezve és remélem ez elég lesz ahhoz, hogy a növényzet engedelmeskedjen mágikus parancsomnak, s benője Ron-t, ahogy a rózsák a királylányt egy régi dajkamesében. Sajnos a végeredményt megszemlélni már nem tudom, mert halk szófoszlányokat, emberi beszéd hangjait hozza felém az éjszakai szél. Megpróbálok arrébb osonni, elkúszni a romok mentén, hogy visszanézve még láthassam Ront, vagyis a helyet, ahová elrejtettem, de elég távol legyek tőle ahhoz, hogy egy eltévedt átok, ártás, nehogy őt találja el. Elég nehéz, a hátam mögött égő romhalmaz díszkivilágításában rejtve maradni, s mintha ezt a kellemetlenül motoszkáló gondolatot igazolná, már hallom is az eszelős kacajt. Olyan ismerős…

~ Bellatrix… ~ harapok ajkaimba. S legszívesebben azonnal előre vetődnék rejtekemből, s puszta kézzel a torkának ugranék. Mardosó érzés, elkeseredettség és gyűlölet mar gyomromba. Ám, nem, amíg nem vett észre, türelmesnek kell lennem, megvárni, amíg megfordul vagy… de nem, mintha egyenesen felém nézne! Ujjaim fehéredésig szorulnak pálcámra, s fedezékemből már intek is felé: a pánik, amit ennek a nőnek a jelenléte kelt bennem egyre magasabbra korbácsolja az indulatot, a félelmet…  

-   Sectumsempra! – bukik ki belőlem a varázsige. Hogy miért éppen ez jutott eszembe? Fogalmam sincs… Hogy működni fog-e? Még sosem próbáltam. Tudom, hogy annak idején pont én elleneztem ezt a legjobban: gyomorforgató, sötét és gonosz ártás. Ám ezt hozza ki belőlem, ez az alvilági, gonosz, őrült szuka… s a félelem, hogy nem tudom megvédeni azt, aki a legfontosabb nekem a világon.
Naplózva


Leverton N. Hale
Eltávozott karakter
*****


VIII.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2014. 11. 06. - 17:30:30 »
+2

Mindegy ki nyer, mindenki veszít
Ösztönlény üzemmódba váltok. Agyam szinte teljesen kikapcsol, adrenalinnal telítődött szervezetem először fel sem akarja fogni az elmúlt percek történéseit. Valahogy az egyik üvegházba keveredek, de ha agyonvernének, se tudnám visszaidézni, hogyan jutottam el oda. Próbálok menedéket keresni, egy apró kis zugot, ahová elbújhatok egy kis időre, hogy összeszedjem magam és azt a maradék kis bátorságot, ami bennem maradt. Lehetnék gyáva féreg is és megpróbálhatnék elmenekülni innen jó messzire, minél távolabb ettől az egész borzadálytól. Néhány másodpercig el is gondolkoztam ezen, mint egy esetleges lehetőségen, hiába, szégyen a futás, de hasznos. De képtelen lennék együtt élni azzal a tudattal, hogy gyáván, fülem-farkam behúzva menekültem akkor, mikor minden mozgó emberre szükség van. Ennyire nem lehetek beszari…

Hátam a falnak vetem néhány növény árnyékában. Zihálva kapkodom a levegőt, szívem majd kiugrik a helyéről. Nem lesz semmi baj, nem lesz semmi baj, szedd össze magad… - mondogatom magamban több-kevesebb sikerrel. Oldalamba egyre jobban nyilalló fájdalom jelzi, hogy valami még sincs itt a legnagyobb rendben. Azok a r*hadt dementorok… Szitkozódom magamban, mintha bármit is érne az egész, mintha attól akár csak egy kicsit is jobb lenne. Összeszorított fogakkal kuporgok a sarokban, de igazából az sem segít túl sokat. Ezt megszívtam, de valahogy túl kell élni. Más alternatíva szóba sem jöhet…

Egy közeli robbanás ránt vissza a valóság talajára. Másodpercek tört része alatt ugrok fel, nem törődve a fájó testrészemmel, vagy az esetlegesen felborított, eddig álcázásnak használt növényekkel. Úgy is mindegy… Pálcám szorongatva kapkodom a fejem, felmérve a lehetőségeket, a terepviszonyokat, bármit, ami esetleg később a hasznomra válhat. Meg kellene indulnom végre, de merre? Rohanjak ki az ismeretlenbe, aztán lesz, ami lesz? Várjak még egy kicsit, hogy aztán egy esetlegesen betévedő halálfalót meglephessek? De mi van, ha ők okoznak meglepetést? Akkor szívás az egész.

Az indulás és a harc mellett döntök, minden mindegy alapon. Óvatosan, halkan próbálok meg elindulni a kijárat felé. Oldalam egyre jobban érezteti, hogy valami nincs rendben vele, hiába igyekszem nem tudomást venni az egészről. Már majdnem eljutok az ajtóig, mikor mintha nyöszörgő hangokra lennék figyelmes. Egy pillanatra lefagyok, elkap a kétségbeesés. Van itt még valaki rajtam kívül? Hogyhogy nem vettem észre? Barát vagy ellenség? Maradjak és nézzem meg? Mi van, ha egy halálfaló? Akkor nekem kampec. S ha egy bajbajutott társ?

Végül győz a kíváncsiság… Már amennyiben ezt annak lehet nevezni. Elindulok a hang irányába óvatos, halk léptekkel, hogy ha lehet, ne keltsek túl nagy zajt, és ha olyan a szituáció enyém lehessen a meglepetés ereje. Nem látok senkit sem, lehet, hogy pusztán képzelődés volt az egész? – Hahó! – Gyomrom apróra zsugorodik, a félelemtől reszket a karom, bár igyekszem leplezni azzal, hogy még erősebben szorítom, amíg a válaszra várok. Már ha nem egy átokkal kínálnak meg helyette…
Naplózva

Caelius Edevane
Eltávozott karakter.
*****


V. évfolyam, a legcukibb mardekáros

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2015. 01. 28. - 23:01:39 »
+2

 
Csak egy pillantást vetek az udvaron eliszkoló macska felé, ami túl gyors hozzá, hogy ilyen állapotban gondolhassak az üldözésére, a rám zuhanó törmeléktől pedig még elég kába vagyok, hogy eszembe jusson, hogy is tudnám megállítani... Prefiticus totalus talán, vagy Vingardium leviosa... áh, mindegy, már úgysem látom. Nem hinném, hogy bármi baja lesz, én vagyok az, akiért aggódni kell.
 Nem sokon múlik, hogy rosszul legyek, ahogy megérintem a vállamat ott, ahol fáj, és rájövök, hogy milyen durván sikerült megsérülnöm. Szerencsére azért annyira nem veszem rosszul, hogy megálljak hányni, mielőbb találnom kell egy jó helyet, ahol elbújhatok, ha már elég ostoba voltam hozzá, hogy ne hagyjam el az iskolát a többi mardekárossal. Remélem, hogy Claricenek több esze volt, és nem ment vissza a macskájáért.
 Nem tudom, miért választottam az üvegházat végül, mert soha nem érdekelt ez a tantárgy, de utólag megdicsérem magam érte. Elég nagy az esély rá, hogy a Mardekár klubhelyisége teljesen víz alá fog kerülni, ha valami történik ott, a kastélyon belül pedig szörnyű, ami most folyik, ráadásul rám mindenki ellenségként tekintene. Talán ez is lehet az egyik oka annak, hogy leszenvedem magamról a talárt, amit ledobok a földre a nyakkendővel együtt, miközben bebújok az asztal alá, persze, azon túl, hogy meg akarom nézni a vállamat.
 - Ezt nem hiszem el...- nem tudom, hogy sírjak, vagy nevessek azon, hogy amiatt a hülye macska miatt fogok ma meghalni, legalábbis valószínűleg. Nem tudom, mit szeretek egyáltalán rajta, mert azon kívül, hogy összekarmol, fúj rám, és megijesztett mindenkit, akit felhívtam magamhoz, nem igazán csinált soha semmit, ami miatt szeretnem kellene. Végül beérem sírás egy fújtatással, ahogy egy pár érintés után eldöntöm, nem jó  ötlet most piszkálni a vállamat. Bár annyira nem lehet súlyos, mert még nem kezdtem el szédülni a vérveszteségtől, azért nagyon fáj.
 Miután magamhoz térek a robbanás keltette robaj okozta sokkból, összehúzom magam olyan kicsire, amekkorára csak tudom, miközben az ujjaim szorosan a pálcám markolatára kulcsolom. Fogalmam sincs, kicsodák lehetnek azok az emberek kint, de nem érzem úgy, hogy ha kellene, képes lennék most akár csak egy emberen is felülkerekedni. Az, amit az iskolában csináltam, csak játék volt. Most meg fogok halni, ha nem sikerül a lefegyverző bűbájom, ráadásul többen vannak. Nem is tudok túl sok varázslatot, ami most segíthetne. Mennyi mindent tanulhattam volna, ami most megmenthetné az életem, ha máshogy használom fel a szabadidőmet, és csak egy kicsit többet töltök azzal, hogy rendesen megtanuljak olyan varázslatokat, amik nem tűntek hasznosnak... jó, ezeket a gondolatokat azonnal kitakarítom a fejemből, ha meg kell halnom, akkor nem úgy fogok, hogy közben bánkódok, amiért nem voltam stréber. Csendben, lélegzetvisszafojtva várok, miközben végiggondolom az összes varázslatot, ami hirtelen eszembe jut, és megpróbálok magamban felépíteni egy sorrendet, ahogyan használni fogom, ha közelebb jön.
 - A rohadt....- ahogy az az undorító valami a lábamra fonódik hirtelen, és elkezd húzni, önkéntelenül is felkiáltok, azután a szabad kezemmel elkezdem tépni az indákat. Egyáltalán minek van ez az izé itt, ilyen lefedetlenül, kinek az ostoba ötlete volt ezt pont ide helyezni? Egy gyors pillantást vetek a keletkezett rés felé, de mivel egyelőre jóval sürgetőbb megakadályozni, hogy ez a növény letépje a lábam, inkább arra fordítom a figyelmem. Néhányszor ököllel ráütök az indára, de természetesen tudom, hogy valamilyen varázslatra lesz szükség hozzá, hogy kiszabaduljak. És ami eszembe jut, az nem biztos, hogy egy darabban hagyná a lábamat. De nincs túl sok időm gondolkozni. A pálca hegyét az indához érintem, úgy, hogy a lehető legkevésbé nézzen a lábamra. Végül mégis egy kevésbé durva varázslatot választok, amit gyakrabban használtam, és ami biztosan sikerül. Olyan halkan mondom a varázsigét, ahogy csak lehet.
 - Petrificus totalus- nem vagyok benne biztos, hogy ez a varázslat működik-e növényeken, vagy egyáltalán bármin embereken kívül, de remélhetőleg azért sikerül kiszabadulnom. Nem lehet több időm pár másodpercnél, mielőtt ide jönnek, és nem akarom a szerencsére bízni, hogy mit fognak csinálni velem. Pár másodpercre elkap egy pánikroham, minden végtagommal nekiállok a növény legyűrésének, és talán csak azért nem próbálom meg elrágni, mert nem érem el. Épp eleget hallottam már ezekről, épp eleget láttam a gyerekeiket, és néhányukat idén ahhoz, hogy ne akarjam őket közelebbről is látni.
 Egy pillanatra ledermedek, azután újra a kezembe veszem a pálcám, és felkészülök rá, hogy megátkozzam a közeledőt. Csak azért nem kezdek el vaktában átkokat lövöldözni a közeledő alakra, mert valahogy nem hiszem, hogy halálfaló. Nem hiszem, hogy egy halálfaló bármit mondana, ha hangot hallana, egyszerűen csak megölne, nem?
 - Hahó- hirtelen fogalmam sincs, hogy mit válaszoljak, vagy mit mondjak, úgyhogy nem teszek mást, csak egyszerűen ülök, várok rá, hogy mi lesz a válasz, és felkészülök rá, hogy megvédjem magam, ha kell. Nem szegezem a közeledőre a pálcát, de azért számítok rá, hogy esetleg ellenségnek bizonyulhat. - Kéne egy kis segítség, valami elkapta a lábam.
Naplózva

A Dementor
[Topiktulaj]
***


Csókkirály

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2015. 01. 29. - 10:57:39 »
+1



  Hármat kongat a nagyharang midőn a halál eljövel értünk. Egy kongás a múltunkért: azért, amiért a világra jöttünk hajdanán, amiért anyáink tápláltak bennönket és amiért megízleltük az élet csábítgató, hűvös leheletét, melyet érzélmeségínk fűtettek. Egy kongás a jelenünkért: azért a jelenért, amiben fogadjuk éltünkben a csukolyás alakot, mint vendéget ki új utakra terel minket. Abban a jelenben mind harcosok és bátrak vagyunk, hiszen már nincs okokunk félni a setétségtől s minden lidérci démonjától. Egy kongás pedig nem létező jövőnkért szólal: azért, amiben már nincs hűvös lehelet, nincsenek érzések csak a puszta sötétség és a hideg föld, mely elfedi testünket. Ez a kongás szól azért, amiért puszta porból emberré lettünk, mint holmi kénből gyulladt láng majd elaluvásunkban ismét porrá váltunk. Ez a kongás szólal majd azért, mert emberek voltunk.
   Furcsa lény az ember. Míg önön magáról van szó és érdekiről szentségíti és oltalmazza faját, de pont ezen okból bármikor képes húsvér másodmagának szívébe döfni a tört. Ostoba lény, ki nem érti a világ rendjét még is oly nagyra tartá magát! A természet fölé emeli magát, de tetemét a férgek fogják felfalni és így a Nagy Anya diadalmaskodik még is csak. Csókot kap az Élettől, hogy marék porból és hamuból megszülessék, de nem hátrál meg mások csókjának ellopásától sem.
   Pár év, pár hónap, pár óra és pár pillanat elég az Életnek, hogy önmaga vegye vissza csókját és örökkön kárhozatra ítélje tulajdonosait.



  A neved Bellatrix. Épp hogy csak megörülsz rég megszökött áldozatodnak, az támadásba lendül. Lendítenéd pálcádat, hogy kivédd vagy akárcsak visszaküldd az ártást, ahogy ráismersz az igére félre ugrasz. Sosem volt jó a kapcsolatod Perselusszal, nem csoda ha nem avatott be egyik legvégzetesebb átkának rejtelmeibe. A mocskos sárvérű rád támadt, ráadásul volt mersze sötét mágiát használni ellened… ezt annyiban akarod hagyni?



  Cealiusnak neveznek. Sóbálvány átkod haszontalannak ígérkezik az indán, az folyamatosan szorítja lábadat. Reagálsz a hangra és bizalommal is tekintesz rá, hiszen segítséget kérsz. Egy magas, idősebb fiú lép oda hozzád, talán már láttad a kastélyban karmazsin szegélyes talárjában. Leverton segítőkésznek ígérkezik, de mindketten összerezzentek. Hangos ordítás és ostorcsapás szerű hang hallatszik az üvegház másik végéről, ahol le is dőlt egy fal, máik oldalról szintén csatazaj szűrődik be. Úgy néz ki be vagytok kerítve.



  Carithyként ismernek. Társad csöndre inted és pillanatokon belül be is bizonyosodik, hogy félelmed jogos volt. A hosszú, tejfel szőke hajú varázsló – akinek vonásai ismerősek számodra rátok szegezi pálcáját. Te gyorsan cselekedsz, és ostorozó bűbájjal támadsz. A férfi ellenben még gyorsabb és pálcája intésével magához rántja Jasont. Átkod nagyod csattan háztársad arcán, aki hangosan elordítja magát, majd a halálfaló, mintha puszta rongybaba lenne a földre dobja.
   Társad hangosan felnyög az ártásod okozta fájdalom miatt s talán a sokkhatás miatt nem veszed észre, de pillanatok alatt lábaid összeszorulnak, mintha csak vastag kötél lenne rajtuk és Te eldőlsz a hideg kövön. A férfi pálcáját rád szegezve közelít, és közben mocskol téged, amiért ártani akartál neki…
[/color]



  Herminone a név, melyet magadénak tudsz. Bár önmagad is megborzongtál az átoktól, amit használtál, ellenfeled kitért előle. Ámbár elgondolkoztató lehet, hogy miért ugrott el, miért nem védte ki egyszerűen. Pálcáját rád szegezi és ismerheted annyira, hogy nem fogja támadásodat annyiban hagyni.
   Egy fiatal férfi ordítását hallod nem messze tőletek. Vajon Ron az? A boszorkány pálcája lendül, szerelmed lehet, hogy bajban van. Mit lépsz?



  Levertonnak nevezett szülőanyád. Válasz érkezik az üvegházból és Te közelebb is érsz. Megpillantod a nálad két-három évvel fiatalabb fiút az asztal alatt. Egy inda majdnem teljesen befonta már a lábát. Talán próbánál segíteni, de mintha egy pillanatra megállna a levegő, amikor mögüled hangos kiáltás hallatszódik, másik oldalról pedig beszűrődnek az átkok fényei. Ha segítesz is, tudatosulnia kell benned, hogy nincs sok esélyetek a menekülésre.









Albert Domville inaktivitás miatt kiíródott a kalandból. Szálát könnyü volt elvarrni, sérüléseiről PM-ben tájékoztattam.
Jason MacKiney kérelmére kiírodott a kalandból. Szálát még nem tudtam elvarrni, amint ez bekövetkezik tájékoztatom a vele történtekről PM-ben.
Naplózva

______________________________________________

A rémálomból nincs ébredés, nem suttogja senki a sötétben,
hogy ne féljen, mert a veszély a képzelet játéka csupán.

______________________________________________

Leverton N. Hale
Eltávozott karakter
*****


VIII.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2015. 02. 17. - 17:07:59 »
+2

Mindegy ki nyer, mindenki veszít

A várakozás bármiféle válaszra rettenetesen hosszú időnek tűnik. Csak reménykedhetek abban, hogy nem egy csapdába esett, kétségbeesett halálfaló az, aki az előbbi hangokat kiadta, mert akkor nagy az esélye annak, hogy itt és most elköszönhetek a nyomorúságos földi léttől. Erre meg baromira nem vágyom, hiába, az életösztön mégiscsak nagy úr.
Megállok egy asztal előtt. Azt hiszem ez az a hely, ahonnan a hangokat hallottam. Szívverésem gyorsul, gyomrom az idegességtől már annyira összement, hogy csodálkoznék azon, ha maradna belőle valami. Csak tudnám, miért idegeskedem. Egyszer úgy is vége mindennek, és ha már voltam olyan hülye, hogy gondolkodás nélkül belementem abba, hogy szembeszállok a Roxfort ostromlóival, akkor viseljem el a következményeit. Bár lelkiismeretemnek az sem tenne jót, ha valami eldugott helyen nyomorognék és gyáván, reszketve várnám ennek az egész felfordulásnak a végét. Meg amilyen balszerencsés tudok lenni mostanság biztos, hogy ott is megtalálna egy két kötözködő idióta.
Megnyugvás tölt el, mikor meghallom a választ az értelmetlennek tűnő hahózásomra. Szinte biztos lehetek abban, hogy nem egy idióta halálfalónak kínáltam fel magam tálcán az előbb. Ahhoz túlságosan fiatalnak tűnik a hang. Aztán az is lehet, hogy engem itt és most nagyon csúnyán átvertek. De most már mindegy. Óvatosan letérdelek és benézek az asztal alá. A fájó testrészeim persze ezt nem értékelik annyira, arcomon át is fut egy gyors grimasz, de megpróbálok nem törődni vele. A srác ismerősnek tűnik, talán kettővel járhat alattam. Első ránézésre eléggé megszívhatta szegény, valami zöld izé elég csúnyán magához ragadta a lábait. – Na nézzük mit tehetünk érted. Mindjárt kitalálok valamit. – Nincs sok idő az agyalásra, és most az egyszer talán bánom, hogy gyógynövénytanon nem figyeltem oda kicsit jobban. Először kézzel próbálom róla lefeszíteni vagy eltépni, vagy bármit is csinálni vele, mivel semmiféle használható varázsige nem jut az eszembe hirtelen. Figyelmemet azonban az egyre inkább felerősödő, semmi jót nem sejtető hangok terelik el. Egyre közelebbinek tűnik az egész. Egy pillanatra abbahagyom az indákkal való küzdelmet, és körbenézek, ez viszont nem volt jó ötlet. Nem is olyan távol tőlünk átkok repkednek, mi ketten pedig valószínűleg körbe vagyunk véve harcoló emberekkel. Ráadásul szegény srácot még ezek a zöld izék sem engedik. Itt ragadtunk. Szép… Ha még sikerül is kiszabadítani, akkor sem biztos, hogy fényes kilátásaink vannak a jövőre nézve. Elkeserítő a tudat, hogy ennyi volt, és nem sokat tehetek ellene. Nincs szívem itt hagyni a srácot, a csatazajok viszont egyre hangosabbak, a fények élesebbek, és néha még beszédfoszlányokat is ki lehet hallani.
Bár egy másodpercre megfordul a fejemben, hogy itt hagyom és elrohanok, de nagyon gyorsan elvetem az ötletet. – Nyugi. Valahogy leküzdjük ezt az izét, aztán megpróbáljuk túlélni az egészet. – Mondom a srácnak, de részben magam is nyugtatgatom azzal, hogy kimondom. Ha sokáig ismételgetem, mint valami mantrát, akkor talán el is hiszem, hogy sikerülni fog. Hirtelen beugrik, hogy van egy-két növény, amik nem igazán szeretik a fényt és menekülnek előle. Végül is egy próbát megér. Csak egy baj van vele, hogy feltehetőleg felhívnánk magunkra a figyelmet, de ez legyen most a legkevesebb. – Lumos. – Suttogom és izgatottan várom, hogy hatásos lesz-e vagy csak felhívom vele magunkra a figyelmet. Egy próbát megért, esélyünk úgy sincs sok, de legalább senki nem mondhatja, hogy nem próbáltam meg. Körbe vagyunk kerítve, fogalmam sincs, hogy tőlünk pár méterre épp kik átkoznak agyon mindent, amit csak látnak, és nem úgy tűnik, hogy bármerre lehetne menekülni. Ha kiszabadul, az után már csak túl kell élni. Nem valami szép kilátások…
Naplózva

Caelius Edevane
Eltávozott karakter.
*****


V. évfolyam, a legcukibb mardekáros

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2015. 02. 26. - 21:15:10 »
+2

 
Nem tudom, mit csinálnék, ha nem jönne segítség, mert a következő ötletem már egészen biztos, hogy súlyos sérüléssel járt volna, még ha sikerül is kiszabadulnom. Nem tudom, mennyi esélyem lenne innen kikeveredni sérülten, azt pedig pláne nem, hogy mi lenne a kviddics karrieremmel, ha itt hagynék egy darabot a lábamból.
 - Oké, nem megyek sehová- hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem zavar, hogy alig tíz-húsz méterre tőlünk halálfalók lehetnek, és egy eltévedt átok könnyen megsebezhet minket. Arról nem is beszélve, hogy a fejünkre szakadhat az egész üvegház, nem arra lett kitalálva, hogy kibírjon egy csatát. Kicsit csodálom is, hogy valaki segíteni akar rajtam, és bár szeretném azt hinni, hogy elég bátor lennék hozzá, hogy megálljak, nem vagyok benne egészen biztos.
 Megpróbálok segíteni a növény letépésében, de az együttes erővel sem tűnik könnyebbnek, sőt, mintha egyre jobban szorítana, egyre jobban fáj a rám tekeredő növény. Egy késsel, ollóval, vagy ilyesmivel talán el tudnánk vágni az indákat, de nálam nincs semmi ilyesmi, és hirtelen egy varázslat sem jut eszembe, ami használna. Valahol persze lennie kell metszőollónak, de nem tudom, hogy pontosan hol lehet. Talán a másik fiúnak lenne ötlete, hogy hol találja őket, de egyelőre várok, hátha meg tudja oldani valami varázslattal.
 Nem tudom, hogy kik vannak a közelben, kik lőtték be a falat, de felkészülök rá, hogy ha kell, használjam a pálcám. Ez most egészen más, mint az, amikor más diákokat átkozok meg viccből, nem tudom, mennyit tudnék tenni. Alig néhány varázslatot tudok, ami most hasznos lehet hozzá, hogy megvédjem magam, és talán a nálam pár évvel idősebb fiú sem tud sokkal többet. A legjobb lenne futni.
 - Rendben...- próbálom magam összeszedni, elkerülni, hogy pánikba essek, vagy valami hasonlót csináljak. Eddig soha nem volt rá különösebb okom, és biztos, hogy nem most kellene elkezdeni, most szükségem van a lélekjelenlétemre. Tényleg nem úgy akarok meghalni, hogy egy macskát üldöztem a sötétben.
 Egy kicsit értetlenül nézem, hogy miért világít, de nem akarom megzavarni. Nem lehet túl sok időnk, úgyhogy nem akarom az idejét magyarázatokkal rabolni, az életünk múlik rajta, hogy időben kijussunk innen.
Naplózva

Bellatrix Black Lestrange
Eltávozott karakter
*****


A Sötétség Asszonya

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2015. 03. 04. - 11:52:43 »
+1


Ideges. Nem is, dühödt! Hogyisne, teljesen felháborodott! Beleborzong az undorba, ha arra gondol, hogy a mocskos kis sárvérű nem hogy megmerte támadni, de a saját mágiáját használta ellene! Taszító, és gyomorforgató. Fekete mágiát használt az a nyomorult korcs... Fekete mágiát, amelynek Ő, csakis Ő, Bellatrix Lestrange a koronázatlan királynője! Mégis képes volt egy gyermek, egy hullajelölt gyermek használni ellene! Bátor, bátor lépés volt, de egyben őrült is. És az őrületet is már lestoppolta magának, így semmi joga az élethez Grangernek. Már réges-rég, a Malfoy-kúriában végeznie kellett volna vele, de annnyira nehéz volt ellenállnia a csábításnak... Fájdalmak közepette kínlódott a földön, a porban, ahová való. Vagy könyörgött, hogy hagyja abba, vagy sikított. Ez a rapszodikus váltakozás selymes dallam volt füleinek. Mégis hibát vétett, ott helyben el kellett volna taposnia, mint egy bogarat. Könnyedén, egyetlen lépéssel!

Félreugrott, amit egy rikkantással is megspékelt. Amint felismerte a helyzetet, fogai összeszorultak, s vadállat módjára mordult egyet ellenfele felé, mintha ezzel elijeszthetné. Vadul felüvöltött, és anélkül, hogy bármilyen varázslatot is kimondott volna, visítva hadonászott a pálcájával, a fénycsóvák pedig szerteszét repültek, hogy eltaláljanak valakit. Az egyik épphogy csak súrolja Malfoy hányadékszőke hajkoronáját.
- Bellatrix, b*ssza meg, fékezd magad! - kiált fel dühödten Malfoy, és egy átkot küld Bellatrix felé, de szánédkosan úgy, hogy az ne találja el. Lucius Malfoy nem a káromkodások híve, Bellatrix talán még sose hallota vulgárisan beszélni a sötét varázslót, de nem lepte meg. Malfoy gyenge, és összeroskadt a súly alatt, ezért elfelejtette, milyen is önmaga.
Bellatrix csak egy pillanatra figyel Luciusra, és a mellette elszökkenő átokra, és ez a pillanat elég volt ahhoz, hogy visszatérjek mondhatni józan esze, és, hogy a dühe tovább növekedjen.
- Crucio! - kiáltja ezúttal hangosan Granger felé.
Szemei csillognak a vágytól, ahogy lelki szemei előtt megpillantja az összeroskadó sárvérűt.
Naplózva

I'M YOUR DEATH

Carithy Denalie
Eltávozott karakter
*****


bukott hatodéves ~ HUGRABUG

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2015. 03. 05. - 11:30:07 »
+1


hősöknek és pokolfajzatoknak

.


Átkom fénycsóvája elhagyja pálcám hegyét.
Felgyorsulnak az események, én pedig bárhogy is próbálok ellenállni, lefagyok a helyzetben és némán bambulva figyelem az eseményeket. Úgy érzem, mintha percekig védtelenül álldogálnék, kiszolgáltatva bárminek, ami megsebezhet vagy megölhet. Ez a gyakorlatban valójában csupán pár másodperc.
Őrült rikoltást hallok egy boszorkánytól a közelből. Nem nézek oda, csupán beleborzongok a ricsajba. Ez a boszorkány biztosan nem diák, a hangjából, dühéből és pusztító kacagásából nem nehéz kitalálni. Agyamon átfut a gondolat, hogy hány ilyen agymosott pszichopata nyüzsöghet körülöttünk. A gondolatba beleremegek. Jó párszor kerültem már kilátástalan, reménytelen életveszélyes helyzetbe, és az ember azt hinné, hogy előbb-utóbb hozzászokik, de ehhez nem lehet. Az üres reménytelenség hatalmába kerít ilyenkor, és nagyon nehéz kizárni. Épp az imént döntöttem el magamban, hogy kizárok mindent, amit lehet, mert különben meghalok. Erre eltelik pár pillanat és úgy omlok össze, mint egy kártyavár a szélviharban.

A halálfaló maga elé rántja Jasont, és a fénycsóva hatalmas csattanással célba ér: háztársam arcán a bőr felhasad. Az elszánt tekintetű sötét varázsló anélkül, hogy megfordulna, valamit kiabál. Tudom, hogy nem hozzám szól, de közben engem néz. Tudom, hogy itt a pillanat, amikor elmenekülhetnék, támadásba lendülhetnék, de csak állok, mintha a halálos ítéletemet várnám. De nem tehetek róla, abban a pillanatban az eszméletlen Jasonre pillantok, és csak egy dologra tudok gondolni: nem tudom mindkettőnket megmenteni.
Valahol az erkölcsöm felrikolt, de túl messze, hogy figyeljek rá. Túl sok mindenen mentem keresztül, hogy most meghaljak. Most kellene jönnie a szép időszaknak, most jön az a rész, hogy kezdenek majd jóra fordulni a dolgok az életemben. Nem hagyhatom, hogy annyi szenvedés után most egy mocskos, elkorcsult pokolfajzat képen röhögve mészároljon le otthonomban.
És amíg ez megforgalmazódik bennem, elszalasztom a pillanatot, és máris jön a következő, amiben összezárulnak lábaim, én pedig magatehetetlenül elvágódom. Esés közben kettészelem a növények leveleit, amik halk sistergéssel arrébb suhognak testem elől.

Ahogy lemondtam Jasonről, sikerül kizárni az emberi tényezők agyamból, és ismét kész vagyok harcolni.
Szerencsére pálcámat elég erősen szorítom ahhoz, hogy ne essen ki kezemből zuhanás közben. Fejem viszont nagyot koppan a földön, ezért az átok, amit kiküldök nem biztos, hogy pontos lesz, de talán ehhez a varázslathoz, nem is szükséges.
-    Spretrello corruptela!
Ahogy a szőke varázsló elveszti a koncentrációképességét, átka feloldódik, én pedig szabad leszek.
Felpattanok és futni kezdek. Gyorsan szlalomozok a növények között, amíg el nem érem az egyik falat, amin egy nagy lyuk tátong. Kiugrok rajta, és egy folyosón találom magam.
Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 04. 30. - 13:48:42
Az oldal 0.309 másodperc alatt készült el 42 lekéréssel.