+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Előtörténetek
| | |-+  Futottak még
| | | |-+  Albert Domville
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Albert Domville  (Megtekintve 1428 alkalommal)

Albert Domville
Eltávozott karakter
*****


× womanizer ×

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2014. 08. 02. - 22:36:59 »
+3

ALBERT DOMVILLE


Mottó
”Ha az ember kellően koncentrál, egész hihetően hazudik önmagának.”



         Alapok

jelszó || "Az asszony összetör, megkínoz meggyötör."
így ejtsd a nevemet || Álbert Domvill [ az o kicsit hajaz egy kiejtett á-ra ]
nem || férfi
születési hely, idő || Leicester; 1982, aug, 11
horoszkóp || Oroszlán| Crup
kor || 15
vér || félvér
évfolyam || ötödév



         A múlt

Már két év is eltelt, hogy átléptem az iskolai kapuit, a küszöböt, és elkezdődött minden – mesém innen kezdeném. Hamar eltelt az a bizonyos első év, majd a második. Túl hamar. Persze, az otthoni légkör után kicsit fullasztó a dolog, de „megszoksz, vagy megszöksz” elven alapulva mélyültem el ebben az újfajta életben – persze, a megszökés kicsit húzós, és mondjuk úgy, lehetetlen küldetés lett volna.
Nem mondanám azt, hogy burokban nőttem fel, sem azt, hogy hatalmas zsivajban. A testvérem és köztem több, mint tizenhat év a korkülönbség, így a gyerekzsivaj, amely sokakat körbevett a szülői házban, engem elkerült. Nem tudom, hogy ezt most, jó-e vagy sem, vagyis, annyit biztosan tudok, nem vagyok hozzászokva. Néha még mindig azon kaptam magam, ha netán véletlenül egyedül álltam a hajnali órákban a Klubhelyiségben, hogy az otthoni bútorokat, az otthoni közeget kerestem, de ez inkább írható az álmosság számlájára. Csendes hely ez, és hűvös, némileg hasonló, mint az a nappali, amelyben a hatalmas kandalló áll, a kopott bútorokkal. Ahol Anya olvasni szokott, míg a házimanónk teát szolgált fel neki, majd Apám bejövetelével kávéval rohangált. Furcsa egy szerzet, sosem kedveltem, de, ez ellen semmit sem tehettem, csak azt, hogy igyekeztem a lehető legijesztőbb tekintetemmel bámulni rá. Mondhatom, hogy meg sem hatotta őt sosem, ahogy a mai napig sem, ha hazajárok.
De térjünk vissza az iskolai falai közé, a nyirkos folyosóra, ahol épp a koraesti órákban lépkedtem. Hónom alatt könyveim pihentek, illetve, pár tekercsnyi pergamen, amelyre a leckéket, beadandókat véstem fel, persze, nyers, beadásra alkalmatlan pacaázott formában. A könyvtárban jártam, hisz akkoriban sokat jártam arra, akkoriban még olyannyira lekötött minden, elvarázsolt, hogy legszívesebben mindent magamba szívtam volna, amelyet csak valaha papírra vetettek, és bőrkötésbe csomagoltak. Ráérősen haladtam, hiszen még nem veszélyeztetett az, hogy szabályt szegek, bőven volt még idő a bámészkodásra, no meg a vacsoraidő eljöttéig. Efféle meggondolásból kezdtem el szétnézni azon az emeleten, ahol tartózkodtam, bámultam a jóval fölém magasodó portrékat – hiszen akkoriban még igencsak apró termetű voltam, vézna, bociszemű taknyos. Ahogy a nagyobbak hívtak, amikor olyan helyre keveredtem, amit nem kellett volna, vagy pedig olyasmit hallottam, ami az én füleimnek tabu. De persze, melyik „taknyos” ne szeretne a menők közé tartozni, a nagyok közé, hogy ne ő legyen egyszer a cikizés áldozata, vagy épp az, akit maguk helyett akarnak küldeni a rosszba. Erre vágytam, semmi többre, de mit várhat egy 13 éves gyerek? Akarom, akarom, akarom!

De ekkor nem akartam, csak láttam, és haladtam előre, a Klubhelyiségünk felé, hogy lepakolhassak. Nem tudom eldönteni, hogy a véletlen műve volt, vagy már akkor piszok szerencsés voltam, de sikerült valami olyasmit látnom ott, és akkor az egyik lépcsőfordulóban, ahol elkezdődhettek a dolgok igazi, Mardekáros részei. Egy egész csapat kuporgott ott, susmorogtak, nevetgéltek, én pedig, mint egy igazi, ártatlan bárány, mögéjük lopakodtam. Csak pár pillantást vethettem arra a papírhalomra, amit vélhetőleg vagy kiloptak valahonnan, netán egy tanár szobájából, vagy hamisíthatták, hogy szebben mutassanak azok a bizonyos pontok, nem tudtam, nem tudtam jobban beleolvasni a lapok valódi rejtekébe, mert a „Szem” kiszúrt, riasztott, nekem pedig futni kellett. Szerencsére, ők nagy behemótok voltak, én apró, fürge, így előbb értem védett helyre, ahol nem tehettek semmit. De én tehettem volna, de mégsem tettem. Nem rohantam a Házvezetőig, nem sipítoztam el neki, mit láttam. Egyrészt, mert vélhetőleg halálom percéig ütöttek, átkoztak volna, másrészt, nem voltam az a fajta. Amikor viszont megtaláltak, ők annak hittek. Spiclinek, besúgónak, és nehezen ment az, hogy az ellenkezőjét bizonyítsam.

-   Nem tudod te, kikkel kerültél szembe… - morogta a képembe a legköpcösebb alak, de olyan közelről, hogy érezhettem az ebédje szagát, mely a szájában ragadt. Erősen szorította taláromat, és lábaim a föld felett centikkel „lebegett”, hátam pedig a falnak nyomódott, olyan erősen, ahogy a „Köpcös” nekipréselt. A haverjai körülöttem álltak, vagy vihogtak, vagy öklöket ropogtatták, pálcájukat lóbálták, és direkt hangosan ecsetelték, hogy milyen „kedves” átkokat ismernek, és milyen jó lenne rajta(m) kipróbálni. Csakhogy nekem ennél több eszem volt.
-   Nem mondom el senkinek! – kiáltottam, ekkor volt bennem félelem, nem is kicsi, de igyekeztem elrejteni. Síró mardekáros? A legnagyobb szégyen lett volna, és én nem akartam szégyent.
-   Esküszöm! – nyögtem ki, de rájöttem, hogy nem ez lett volna a legjobb, mondhattam volna hatékonyabb kulcsszavakat is. De már mindegy volt.
-   Persze, aztán egyből rohansz az első prefektus, vagy professzor talárja mögé, hogy szépen kiköhögd nekik.. – morgott ismét a „Köpcös”, vérszomjas vigyorral.
-   Én nem. Nem vagyok olyan.. de ha nem teszel le, megteszem! – próbáltam ijesztőbb lenni, mint ami voltam – körülbelül annyira lehettem számukra ijesztő, mint egy fújtató kiscica, de aztán csak röhögtek, és ledobott. Keményen érkeztem a földre, hátam a falnak csapódott, fejemmel együtt, amely enyhén zúgott.
-   Idefigyelj kis sz**os. Ha csak egy apró jelet is meglátunk, vagy egy szó is elhagyja a pici szádat.. neked véged. Világos? – fenyegetően rázta ujját, mutogatott felém, a csoport meg hevesen bólogatott. Felálltam lassan, leporoltam magam, és felpillantottam rá. Majd’ két fejjel volt magasabb nálam, de nem érdekelt. Azt hiszem, addig szunnyadó büszkeségem, és gőgösségem ekkor ébredt fel – talán az ütés hozta rendbe gyermeki fejem, talán más. De ott, és akkor, már nem a kis taknyos kölyök voltam, hanem annak a valakinek az alappillére, aki ma vagyok.
-   Alku. Te békén hagysz, én nem szólom el magam véletlen. – azzal, ugyan hevesen dobogó szívvel, és kissé remegő tagokkal, de ellöktem magamtól, és elindultam a dolgomra. Két sarokkal odébb kezdtem el csak szaladni, amikor már nem láttak, és a Klubhelyiségig meg sem álltam, ahol kifújtam magam, és az egyik fotelba rogytam. Tagjaim remegtek, hiszen a gyermeki félelem szikrái bennem voltak, de elöntött mégis az a sikerérzés, amellyel „megnyertem” magamnak egy csatát. Csatát.. szájtépés volt csupán. Hisz mindenkinek van gyengepontja, még nekik is. És én ezt ki akartam deríteni..

***


 Gyerekkor

Teljesen átlagos, majdhogynem unalmas gyerekkort tudhatok magam mögött. Mivel testvérem jóval idősebb volt nálam, így nemigen tudott egy hullámhosszra keveredni velem, valahogy mindig azt éreztem nála, hogy neheztel rám, esetleg egyenesen gyűlöl azért, hogy bemocskoltam olybá’ becsült egykelétét. Nem tudtam ellene mit tenni, hiszen rimánkodhattam, akár sírhattam is, őt nem hatotta meg, hisz vagy a saját korosztálya, barátai, vagy más kötötte le. Így, egyedül a két szülő társaságát élvezhettem, olykor pár rokongyerekét, akik velem egykorúak voltak, vagy csak pár év különbség volt köztünk. Ahogy persze azt illik, nem volt semmiben sem hiányom, és, ahogy az ilyenkor természetes is volt, el is vártam ezt, persze, nem olyan kibírhatatlan módon, mint ahogyan sokan tették. Csak sejtettem akaratom, mint valami kényelmes király, de parancsaim némák maradtak.
Mondhatom tehát, hogy magányos, emberszempontból unalmas gyerekkor áll mögöttem, amelyben ugyan dúskáltam, de mégsem élveztem a legjobban – akkori gondolkodásommal.
Egyhamar házi magántanítót kaptam magam mellé, hogy az alapokat megtanulhassam hamar, hogy ugyanolyan gyöngybetűs írásom legyen, mint bátyámnak, illetve, hogy ne akadjak el az olvasás közben. A mágia jelei is sikeresen mutatkoztak rajtam, amelynek a lehető legjobban örültek, jobban, mint a gyöngybetűs írásnak. Talán a legemlegethetőbb eset az, amikor az ocsmány házimanó fejére, valamilyen úton, módon, lila, göndör frizurát sikerült alkotnom, miután az folyton a sarkamban járt, hogy lesse kívánságaimat. Még a mai napig is nevetnem kell, ha felelevenítem magam előtt a képet.
A roxforti levelem 11. életévem nyara közepén érkezett, menetrendszerűen, de szüleim szerint még így is késtek. Mivel akkoriban testvérem már bőven kijárta az iskola padjait, és már otthon sem élt, így nekem az Abszol úti bevásárló körűt volt a az első nagy élményem, melyet az iskolához köthetek. Hosszú túra volt, hiszen mindent egyszerre kellett beszerezni, és viszonylag hamar, hisz a rokonok már toporzékoltak, hogy meglátogathassák az új generációt, azaz engem. Ezt mindig is gyűlöltem, de ez ellen sem tehettem semmit. Az év nyara a lehető leghosszabb nyár volt – persze, csak nekem. Vártam is, hogy mehessek, de akkor még igencsak tartottam attól, hogy milyen lesz majd ott, milyenek lesznek a többiek, kikkel leszek egy házban – amit Apám már előre tudott, hogy mi lesz, mivel „annak kell lennie!”. De én mégis tartottam az egésztől, izgultam, de azt végképp nem bírtam, hogy a napok olyan lassan teljenek el, ahogy. Aztán, csak elékezett az idő, és az a bizonyos vonat pontban elindult a 9 és háromnegyedik vágányról..

Roxfortos évek

Első évemben úgy hiszem, nem lehetett másképp jellemezni, mint egy szivacsot. Amit csak elém tettek, ami csak elém került, magamba szívtam, feldolgoztam, amilyen gyorsan csak lehet. Lekötött a tanulás, lekötöttek az új ismeretek, az, hogy szabadon varázsolhattam – akkor még nézve a kereteket is, mit lehet, és mit nem -, és kalandokat élhettem át, vagy csak mókázhattam az évfolyamtársaimmal, akikkel lehetett. Nem mindenki ment bele a dolgokba, mindenbe én sem, de most volt huzamosabb ideig korombeli magam körül, és az újdonság hatásával ért, így nem ellenkeztem ellene. Persze, azt nem is mondhatom, hogy apám tippje a házamat illetően beigazolódott, de ez nem gátolt semmiben. Csak jobban kifejezhettem magam a rosszalkodás, csíntevés, vagy bármi terén. A szünetekben jobbára hazamentem, de mindig előbb mentem vissza, mint kellett, hiszen vágytam arra, hogy azon a hatalmas helyen lehessek, és azokkal, akikkel jobban megismerkedtem. Az év végén a vizsgáim sikeresnek minősültek – vélhetőleg eddigi éveim során ekkor büszkélkedhettem a legjobb eredményekkel.
Második évem már kissé másabb volt, mint az addigi. Ahogy eltelt az év, ahogy a nyár is lepergett, a lelkesedés még megvolt, de kicsit alább hagyott. Nem mondom, hogy akkoriban hanyagoltam volna azokat az információszerzéseket, mint a tanulás, szorgalmas anyagmagolás, de valamivel kiforrott az, hogy mi is érdekel igazán. Nemigen voltam még személyiségben másabb, mint első évben, ugyanolyan kölyök voltam, csak már gonoszabb, többet nevettem azokon, akik elestek a folyosón, vagy épp más, égető dolgot csináltak, de ezek mellett még mindig nem volt nagyobb gond velem, mint ami történhetett volna. Egyszerű kölök voltam, mondhatni unalmas, akinek öröme az volt, hogy kettővel több varázslatot tudott kortársainál, de még mindig nem volt magasabb azoknál. A vizsgák itt még mindig az élvonalban pihentek, és a nyár ismét eljött, ugyanúgy, mint azelőtt.
Harmadik év, a változás szele hamar megtalált, igaz, még mindig nem voltam valami érett, komoly, még mindig csak egy kisfiú volt, de pár incidens után azzal már tisztában voltam, hogy mik az elképzeléseim a jövő terén. Az érdeklődésem kissé leszűkült, persze, ami lekötött, abban a maximumot nyújtottam, ahogy azt eddig is. Az év második felében váltam amolyan minden lében kanál típusnak, aki, már tudatosan hallott meg olyan dolgokat, amelyek hasznos is lehettek. Ekkoriban persze nem zsaroltam, vagy fenyegettem senkit – ki ijed meg egy 13 éves kamasztól? -, ez még váratott magára, de onnantól kezdve egyre többször merült fel a nevem a rosszak listáján. Otthon ezt nem fogadták rosszul, számítottak rá, hiszen a bátyám sem volt egy egyszerű eset, várták már, hogy az örökölt gének mikor veszik át a „hatalmat” a tudat felett. No meg persze, visszafogni sem tudtak volna, hisz nem voltak velem az iskolában, és, ameddig nagy gond nem adódott, addig nekik minden rendben volt. A tanulás elhanyagolódott, többet mozogtam a pár évvel idősebbek körében, mint a korosztályomban, de ez az év vége felé alakult csak így, addigra sikerült lassan mutatnom azt, hogy nem vagyok olyan, akivel érdemes ujjat húzni, mert úgy néz ki, lassan még a falon is az  ő füle csöng. Ez még csak kezdeti volt, semmi kiforrt, vagy konkrét dolog, de az év végi – már sokkal ramatyabb - vizsgák utáni nyáron volt időm kifejleszteni, ami ahhoz kellett, hogy hírnevemet szép lassan építgessem. Megjegyezendő, hogy ez alatt a nyár alatt igencsak sokat nőttem, mire eljött a nyár vége, már a 170 körüli magasságot is elértem, és életem első pattanását is sikeresen eltűntethettem – szerencsémre, ezekből nem jutott nekem sok.
A [negyedik] évem volt talán mindközül a legizgalmasabb – az iskolai dolgokat eltekintve, hiszen azokban is részt vettem, ha épp úgy adódott -, de ha magamat nézem, akkor viszont messze a többi fölött alakul. Már igen tudatosan kavartam a port, ahogy tudtam, ami azzal járt, hogy igen sok utálom lett, akiken már őszintén nevetni tudtam nagyokat. Már csak, és kizárólag a nagyobb évfolyamos bandákban fordultam meg, többek közt, nekik is okoztam kellemetlen perceket, és az első szerelem is lassan, de biztosan talált meg. Úgy érzem, ez még igazi, őszinte érzelem volt, olyan, amiket első szerelemnek neveznek a könyvekben is. Ekkor, csak ebben az időszakban fogtam vissza kicsit magam, ekkoriban kevesebb helyen volt szemem, fülem, sokak szerint, ekkor voltam igazán normális. Csakhogy az első szerelmek nem szoktak örök dolgok maradni, ahogy ez sem maradt az. Csalódnom kellett a lányban, amelyet nemigen tudtam elfogadni, saját gőgösségem, nagyzolásom, és egoizmusom rettentő sérelmet szenvedett el, amelyet nemigen akartam, és tudtam megemészteni. Nemigen érdekelt már akkor a tanulás, persze, fordult arra is idő, de inkább az én kis magánbosszúmon törtem a fejem, olyasmin, ami neki is fájhat, ahogy nekem szúrt be az, hogy ő épp mást választott magának, és, hogy igazából ennek sosem volt jövője. Szerinte. De már nem bizonygattam magamnak semmit, csak meneteltem előre, míg végül meg nem találtam azt a pontot, amely igazán fájt neki – amely az akkori, nagy szerelmének bizalmát célozta, illetve, hogy sikeres akció útján, a hőn szeretett fél félrelépése igencsak nagy törést okozott egykor szeretett hölgyemnek. Már nem volt visszaút, ahogy mások mondanák, innentől már csak lefele haladtam a lejtőn, de nem érdekelt. Persze, mindezek közt, az iskolai történések is igencsak lekötöttek, nem mondom, hogy nem voltam ott az első sorokban, és nem emeltem pálcát, mikor az eset megtörtént, de igyekeztem abban a világban maradni, amit magamnak alkottam, és nem a gyászban ücsörögni, ami valljuk be, nekem sosem ment. Ugyan, tivornyámat félbeszakította egy újabb nyár, de az már bőven elég volt ahhoz, hogy szinte egy teljesen új emberként térjek vissza a kastélyba, és, hogy tovább szőhessem pókhálóim, amelybe akarva-akaratlanul ragad bele majdnem mindenki.
És íme, az ötödik év, a lehetőségek éve, az, amikor a csúcson voltam, ott lehettem. A nevem már ismert volt, kinek pozitív, kinek negatív értelemben. Az akaratos gyermek legbelül most élhette ki magát, hiszen, ismét a régi nóta fújt, hisz amit akartam, megkaptam, ha kellett, piszkos kis titkok, mocskok árán. Nekem mindegy volt ki, és mi. Ha épp szükségem volt rá, használtam, majd elhajtottam, ha már nem kellett. Nem volt meg bennem az az érzelmes kiskölök, aki vágyakozott a volt szerelme után, már nem voltam az az aranyos, könyvtárba szaladgáló gyermek, akit le lehetett kötni egy ügyes trükkel. Az tettem, amit akartam, és nemigen féltem semmitől, talán bolond voltam emiatt, talán nem. És, a lehetőségeknek még messze nincs vége..




Háború

Önös érdekei ugyanúgy hajtják előre, ahogyan eddig is, nemigen tesz semmit, hiszen ameddig konkrétan nem fenyegeti veszély, halad tovább a saját, kikövezett utacskáján, egyenesen előre. Valahogy út tudja elképzelni mégis, hogy ő maga az erősebb félhez kapcsolódik, ha kialakulnak a felállások, mert, ugyan nem egyszerű őt „megvenni”, mégis, ha kecsegetető dolgok kínálkoznak, ésszerűen él is velük. De addig is marad önző, és él a kicsi világában, ameddig megteheti. Persze, most ő is jobban figyel a külvilágra, hallgatja a híreket, igyekszik elkapni olyan szálakat, amelytől okosabb, és jól informáltabb lehet. A kártyákat igyekszik jól kijátszani, illetve óvni azt, amelyet felépített. Nemigen tart semmitől, hisz tudja, hogy ennek is vége fog szakadni, és akkor nagyon jól kell majd kiküzdenie magát, hogy a háború után a legmegfelelőbb helyen lehessen. Nem épp „katona”-alkat, ő inkább kiskirály, vezető egyéniség, aki erre is vágyik.
  


         Jellem

Kezdjük az alapoknál az egészet. Ha félretesszük a lelkem mocskainak kivetülését, akkor egy jó képességű, eszes fiút kaptok magatok elé. Vagyis annak idején, és még most is ezt mondogatják nekem, amit szerintük, nem használok eléggé ki. Ugyan a művészetekben nem nagyon vagyok jártas, ha csak nem a pálcikaember művészet, az íráshoz, mármint történetek, és hasonlókhoz, mint például egy regény, sokak szerint van érzékem, de keveset foglalkozom a dologgal, lenne mit fejleszteni. Talán még a pozitív dolgokhoz sorolhatnám azt, hogy igencsak kitartó tudok lenni, hisz ha akarom, akkor megteszek mindent, ami csak tőlem telik, illetve, ha olyan hangulatban vagyok, egész vicces figurának tekintenek. Persze, ha nem vagyok abban, akkor a vicceim sötétebbek, durvábbak, amiket már csak kevesen értékelnek. Teljesen átlagos is lehetnék, ha nem tartanék sok dolgot rettentően unalmas, többek közt, magát az „átlagos” besorolást.
De az éremnek másik fele is van, amely már kevésbé kedvező. Nem kell másoktól hallanom, hogy mi vagyok, hogy „dög”, egy igazi szemétláda, és a többi. Tudom jól, hogy miket művelek, miket hogyan, és miért csinálok. Van önérzetem, nem képzelem magam mindeközben angyalnak, miközben tudom, hogy a vasvillát forgatom az ujjaim között. Van egyfajta mérce, amelyet magam előtt tartok, lóbálok, és nemigen engedem akár egy centivel is lejjebb. Akaratosságom határtalan bír lenni, még akkor is, ha csak kávéról van szó, vagy épp éhezem. Nemigen válogatok a partnereim közt, de mégsem vagyok igénytelen, hiszen azt igenis megválasztom, hogy ki maradjon hosszabb ideig a köreimben, akár a „baráti” körömben. Indulatosságom ugyan nem arra mutat, hogy elmebeteg lennék, csupán, nemigen tudom olyankor visszafogni magam, s nem is akarom. Igen, van bennem egy olyan, hogy félelmet akarok kelteni az emberekben, akár azzal, hogy miket tudok róluk, akárcsak erőfitogtatással. Mondhatni úgy is, hogy próbálok vérszomjas lenni, ártatlan arcocskával, és megmutatni, hogy annak ellenére, amilyennek látnak, egy – mondjuk ki – ösztönlénynek, igenis van agyam, és igencsak éles.
Megfélemlítések ide, vagy oda, mondhatom, hogy az élvezetek rabjává váltam. Tipikusan az, aki belekóstolt a tiltott gyümölcsbe, és a megszállottjává vált. Élvhajhászat, amit művelek, nem szégyellem, semmit sem szégyelltem soha, és nem is akarok. Nem akarok menekülni, nem akarok gyenge valaki lenni, megmutatni akarom a világnak azt, hogy milyen erős marokban tartom a dolgokat. Bevallom azt is, hogy bolond vagyok, amiért nem tartok olyanoktól, mint a kudarc, hiszen egóm nem engedi, vagy nem félek a sorsom rossz végeztétől. Miért is nem? Mert akármerre fordul majd, amikor utolsó perceimben leülök, csak mosolyogni fogok, hogy mindent megtettem, mit megálmodtam, és sosem unatkoztam.


Erősség || Meggyőzőképessége, céltudatossága, és eltökéltsége. Emellett jól forgatja a pálcát, ha átkokról van szó, illetve, igencsak jó abban, hogy kiszedjen bárkiből bármilyen infót.
Gyengeség ||
Türelem nem az erénye, ahogy a kedvesség sem. Túl felvágott a nyelve, nemigen tudja fékentartani magát. Tanulás terén az elmélet az, amelyet nehezebben jegyez meg, illetve, ezen a téren már elég lusta is.

         Apróságok

mindig ||
-   élvezetek (ebbe a mocskosabb dolgok tartoznak bele)
-   kávé kávéval
-   a siker érzése, reflektorfény
-   kora őszi esték
-   párbajok (ha nem mást állít oda maga helyett)
-   rettentően szeret enni, bármit magába töm
-   tilosban járni
                
soha ||
-   komolyabb kapcsolat, ragaszkodás
-   koffeinmentes kávé
-   ha nem sikerül valami, nem kapja meg
-   kánikula, illetve a nagyon fagyos napok
-   ha megpróbálják irányítani
-   vizsgák


hobbik || többnyire mocskos titkokra tesz szert, illetve, élvezi nagyon is az életet. Általában mindig más társaságát élvezi, röhög a „köznépen”, és előszeretettel basásákodik a többieken. Kifejezett hobbija nincs, hacsak nem az, hogy mindezen negatívumok mellett, szeret leülni, és egy jó könyvet kiolvasni.
merengő ||
-   Legjobb: még mindig az első, sikeres randi, az első igazi csókkal.
-   Legrosszabb: A szakításkor érzett üressége, majs az azutáni tehetetlenség
mumus || Hatalmas férgek.
Edevis tükre || Gazdagság, sikeresség, egy igen fontos pozíciójú állás, és ahol folytathatja kiskirályi uralkodását.
százfűlé-főzet ||  Sötét, mocsárzöld színű; fűszeres, erős ízzel.
Amortentia || Frissen hullott avar illata, füstös keverékkel vegyítve, és persze kávéillattal kiegészítve.
titkok || Fél az igazi, mindent átfogó szerelemtől.
azt beszélik, hogy... ||

Hogy még macskákkal is hált, azon kívül, hogy fiúkkal, és lányokkal. A többi pletyka csupasz testének különböző pontjairól szól.

         A család

apa || Mathias J. Domville; 51; félvér; semleges, semmit mondó apa-fia kapcsolat.
anya || Helen Pauls; 49; félvér ; némileg szorosabb, mint apával, ámbár vele sem osztok meg mindent, mivel megkímélem az igazságtól.
testvérek ||  Adrian Domville; 31;  pocsék, nem beszélünk, nem érintkezünk sokat, sosem volt testvéri a viszony
állatok || Mr. Alfonz – a kuvik

Családtörténet ||



Eredete homályba vész lassan, mióta felhígult a családfa, de az elsők, kik letelepedtek, igazi, angol emberek voltak.
A család a ranglétrán jelenleg a középréteg felsőbb, vagy, ha mondhatni úgy, a felsőosztály alján helyezkedik el. Réges régen igencsak vezető pozícióban voltak, amelyet ma már csak ennyire képes tartani – noha nem a pénzügyi gondok miatt, sokkal inkább azért, mert a tisztelet irántuk megcsappant.
A Domville család sok-sok évvel ezelőtt még aranyvérű familiaként szerepelt a varázsvilágban. A sok évszázaddal ezelőttiek még igencsak éltek a család belüli házasság elvével, de szerencsére, ez az évek múlásával elkopott, és más – persze, akkoriban még igen szigorúan vett aranyvérű – családokkal egyesült. Nem remekel olyan nagy névvel, mint a Malfoy, vagy a Black család, hiszen sosem volt velük közös múltja, talán a hajdan, régen élt családfők közti „barátság”. A Domville család persze mégsem sorolható a szegények közé, hiszen évtizedek munkáját nem lehet úgy a porba hullajtani. A régi-régi Domville-k  még egész északon éltek, ahol is városok urai voltak, akiktől sok ember élete fügött, illetve, rengetek pénz folyt át kapzsi ujjaik közt. Nem titok, hogy néha nem éltek tisztességes módszerekkel, brutalitástól sem riadtak vissza, hogy a vagyon növekedjen. Ez azonban elkopott, és a modernnek számító család a nagyobb bankokban foglalt részesedést, a Minisztérium vezető osztályaiba fészkelte be magát, mondhatni igazi üzletemberek lettek, a barbárságot elhagyva, ámbár, néha nem a kegyességükről voltak híresek. Ifj. Benjamin Domville, aki igencsak közel került a mágiaügyi miniszteri székhez, leleményességével, furfangjával, az idősebbek körében még mindig közkedvelt téma. Igen ám, csakhogy a családot is elérte a vész, méghozzá a Mathias előtti generációnál. Dédnagyapjának többszöri, sikertelen próbálkozás után sem sikerült fiú örököst nemzenie, ellenben három gyönyörű leánnyal rendelkezett, akikből kettőnél sikerült az aranyvér vonalát megőrizni, de a harmadik, a legkisebb, Beth viszont igen sokáig kérő nélkül akadt, végül pedig, a nagyapa szerepében egy félvér fiú felesége lett, a családfő hatalmas bánatára, aki az alkoholba fulladt. Itt szakadt meg a hosszas, talán ősinek is nevezhető ág, itt vegyült össze minden, itt lazult fel, ámbár Mathias mindig is úgy viselkedett, ahogy egy aranyvérű családfő teheti, és ezt vette át Albert is, aki nemigen szereti családfáját mutogatni.
A legutóbbi háborúban a család igencsak felemelkedhetett ismét, hiszen a rokonok közt nem egy, sötétebb hírű varázsló is akad, de a legtöbben mégis visszahúzódva, semlegességet színlelve vészelte át az időt. A felemelkedők viszont ismét abban a sikerben úszhattak, mikben elődeik, amit ők sosem tapasztalhattak meg. Albert családja is igyekezett ezekben a körökben mozogni, pontosabban, Mathias fivére kapcsán merültek fel a háborúban, de tényleges szörnyűségekre nem került végül sor. Haszonélvezők kívántak lenni.
A család jelenlegi helyzete visszacsúszott oda, ahonnan a háború kiemelte. Mivel tényleges vádakkal nem szolgáltak a család ellen, vagyona, neve, büszkesége érintetlen maradt, persze, azért megfigyelni őket is megfigyelték hosszas ideig, de most, az anyagi helyzetük nagyszerűen elég ahhoz, hogy eléldegéljenek, viszont medencét nem tudnának tölteni galleonokkal.




         Külsőségek

magasság || 183 cm
testalkat || szálkás, izmos
szemszín || barna
hajszín || barna
kinézet || Feltűnő alkat vagyok, hiszen majd’ 185 centit súrolom, nemigen tudok elbújni a tömegben. Magasságomhoz izmos, szálkás testalkat párosul, amire igencsak ügyelek, hiszen ebből a szempontból hiú vagyok, no meg, céljaimhoz fontos a külső. Barna hajtincseim sosem rendezettek, vagyis, mondhatom inkább azt, hogy nagyon ritkán, de főként ezerfelé meredve ülnek fejem tetején, gondosan rövidre nyírva, persze, egy minimális hosszt meghagyva. Arcom ovális, néhol igencsak erős vonalú, de mégsem durva vágású, néhol igen finom vonásokkal keresztezett. Szemeim barnák, amolyan őzike szemek, amiket nem használok ki, hiszen általában vagy elégedettség csillog bennük, vagy semlegesség árad a másik fél felé. Jellegzetes a vigyor, melyet magamra szoktam húzni, gúny gyanánt a társadalom felé, vagy ha épp haragomat mutatom, arcom úgy rendezkedik be, homlokom megjelennek a jellegzetes barázdák, és a kellemes külcsín eltűnik. Ahhoz képest, hogy langaléta, sportalkat vagyok, nemigen élek sporttal, nincs szükségem rá, szerencsére nemigen vagyon sorolható a hízékony alkatok közé.
A megjelenésem általánosságban lezser, lépéseim könnyedek, alkatomtól kicsit furán fürge, és csendes. Nehéz velem lépést tartani, hatalmas lépteim miatt, amit lassítani bizony nem akarok. A ruházatomról elég annyit tudni, hogy, ha nem kell az iskolai egyenruhát hordanom, akkor általában farmert hordok, ingekkel, lezserebb felsőkkel, illetve előszeretettel húzok zakót, egy sportosabb összeállításhoz. Lábaimon elengedhetetlenül tornacipő, vagy épp bakancs pihen, és elengedhetetlen kiegészítőm egy cápafog medálú bőrnyaklánc, ezen kívül nemigen hordok más észkereket.


         A tudás

varázslói ismeretek || Sötét Varázslatok Kivédésé-ben jeleskedem, és a Bájitalokkal sem bánok rosszul. Inkább a párbajokra összpontosítok, vagy épp a nem tisztességes dolgok kiagyalására. Továbbá Rúnatanból is jeleskedem, illetve nagyszerűen boldogulok vele, habár profinak sosem vallanám magam.
Próbálkozott önfejleszteni Átváltozástan terén, és néha megpróbálkozik – elméleti szinten – bűbájfejlesztéssel.
felvett tantárgyak ||
-   Rúnaismeret
-   Legendás Lények Gondozáa

pálca típusa ||12 hüvelyk, Mahagóni, sárkányszívizomhúr
RBF || -


         Egyéb

avialany||  Francisco Lachowski


// Az ET szj példájában említettem a házat, mivel, a karakter a „Lombikkarakterek” közül származik, viszont a későbbiekben nemigen konkretizáltam, nehogy gond legyen belőle.
Illetve: a keresőben 15 – ötödév szerepelt, ami ennek: ÖTÖDÉVES: 1981. 09. (szeptember)  01 - 1982. 08. (augusztus) 31 <-- nem felelt meg, úgyhogy az 1998-as évszámhoz igazítottam.

UP.: utólagosan módosítottam a kort, mivel nem volt tiszta! //
Naplózva


sol
Vendég

« Válasz #1 Dátum: 2014. 08. 03. - 16:44:38 »
0

Üdvözöllek az oldalon!

Köszönöm ezt a szép és részletes
előtörténetet neked!
Igazi élmény volt olvasni!
Albert egy igen csak érdekes
karakternek ígérkezik és
nagyon tetszik az a "hangnem",
mellyel felruháztad írásodban.

A legnagyobb természeteséggel
ezennel előtörténetedet
elfogadom!
Házad pedig, egyértelműen
aaaaaa

M a r d e k á r!

Hamarosan baglyod érkezik
tennivalóidról!
Jó játékot kívánok! Mosolyog

S csak óvatosan a manipulálgatással Bibíí
Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 09. 28. - 11:35:14
Az oldal 0.053 másodperc alatt készült el 29 lekéréssel.