Csendes mellékutcák

Macskakövekkel

Vajon volt értelme idejönnie? Csak felkorbácsolta az indulatokat. Az övéit is, a sajátjait is. És az a kis sehonnai suhanc! Hogy képzeli, hogy megáll vele szemben?! Megbánja ezt még. Nagyon, nagyon meg fogja bánni.
Mindent elsöprő dühvel ront be a szűk sikátorba, és első lendületből ragad meg egy szeméttárolót, hogy a szemközti falhoz vágja. Hangos robajjal csapódik a téglának, és tartalmát a kövezetre okádva terül el a fal tövében. Nem, nem, nem! Le kell higgadnia. A baj csak az, hogy esze ágában sincs.
Izomból rúg bele a kiborult szemétből előguruló lyukas kvaffba, ami bölcsen és megadóan száll keresztül a kis utcán, hogy egy másik fal széléről visszapattanjon. Legszívesebben rászegezné a pálcáját arra a hülyeségre, és millió apró cafattá átkozná, csak hogy lássa, amint a vörös darabkák össze-vissza szállnak a szélben, igen, az talán jót tenne a szemének: azt hihetné, vért lát...
Beleöklöz a téglafalba, majd forró homlokát a hideg kőnek támasztja. Le kell higgadnia. Le kell higgadnia. Tudatának peremén repedések futnak végig. Vissza akarja zárni elméjébe a pusztító ösztönt, a kizárólagos, romboló haragot. Lassan... lassan!... Talán.
Nem igazán tudja, mi volt ez. Azt sem, hogy mi váltotta ki, és miért tört elő belőle a feszültség. Rég történt vele ilyen, nagyon rég, igaz, akkor egy kiméra bele is pusztult. Na nem mintha nem lenne elég belőlük a Durmstrang sötét pincetermeiben. Aggasztó a tény, hogy valahányszor a húga közelében van, mint egy energiakisülés: feltöltődik érzelmekkel, melyekről tudja, hogy nem a sajátjai, mégis akként éli meg. Igaz, mindezt ő csak agresszióban tudja kifejezni. Első alkalommal is a Lestrange-lányon csattant az ostor. Szegény, szerencsétlen.
Ellép a faltól, felnéz, és mélyen beszívja a levegőt.
Csak... nyugalom.

Visszhangzik a magassarkú kopogása az utcán, először gyors, majd egyre lassuló léptek zaja szakítja meg a fülsüketítő csendet. Susogás; hófehér füstfelhő száll fel, a lány pördül egyet tengelye körül. Mikor elindult, talán még volt valami célja, de egyre inkább kihunyni kényszerül belőle a vágy, talán mégsem kéne éjnek évadján megzavarni az uraságot, pedig a Walcott lánynak csak egy könyvre lenne szüksége.. Rokonok. Megbeszélte a találkát, aztán mégsem ment el, most meg ráébredt, hogy neki igenis kell az az ereklye, meg kell szereznie... nem maradhat a nagybátyjánál.
Aztán hirtelen megtorpan, a csikket elpöcköli, és jobb kezével talárja zsebe felé nyúl, míg baljával birtokba veszi a bicskát. A kis mellékutca, mely felé közeledett, egy csapásra hangossá vált, akárcsak a bikaviadalon, harsog, ordít.. Ebony közelebb sétál, éppen csak addig, hogy belásson, hogy megfigyelhesse a felfordulás okozóját, aki a legnagyobb valószínűség szerint egy ember lehet.
Nem fél, csupán próbálja felmérni a helyzetet, s mikor megpillant egy alakot, aki éppen belerúg egy szomorúan heverő kvaffba, szánakozó tekintettel figyeli a következő jelenetet. Néhány nyávogó macska is előkerül, majd mintha mi sem történt volna, elindulnak az utcán.
Az idegen minden bizonnyal kiszúrja a lányt, hiszen pont egy megvilágított részen sikerült megállnia, mégsem törődik vele, valahogy nem érzi veszélyben magát. Vajon mi lelhette az embert, aki éppen romba dönti a szemetesek világát az éjszaka közepén, ráadásul puszta kézzel? Hát milyen világot élünk, ha már Roxmortsban is pálca nélkül öldökölnek az emberek? Természetesen nem áll szándékában megszólítani az ismeretlent, annyira azért ő sem balga, mégis késztetést érez arra, hogy ott maradjon, egy helyben, s megvárja, amíg a ? most már egyértelműen kivehető ? férfi elvégezze a dolgát. Talán gondjai vannak, rossz útra tévedt, elrontott valamit.. Az is lehet, hogy halálfaló. Akkor meg aztán még több oka van a lánynak a maradásra, családjában ugyanis hiába próbálkozik, valamiért még senki sem akarta megmutatni neki a bal alkarját. Pedig ő tudja, hogy mi található rajta, minden egyes felnőtt rokon kezén ott van... Mégis mindegyik azzal jön, hogy "nem vagy még nagykorú".. Márpedig Ebony kíváncsi, azért is ott marad, sőt, még fel is hívja magára a figyelmet egy apró köhintéssel. Kíváncsi, hogy mi fog kisülni a dologból.

Lassan emeli föl a fejét, mikor tudatosul benne: figyelik. Ezt egy furcsa, jeges borzongás jelzi neki mindig, mely végigfut gerincének idegpályáin. A sötétben ő talán annyira nem is látszik, a lány ellenben igen. Ha nem bántaná a szemét a fény, és a szemébe világítva nem torzítaná el az általa látott valóságot, nyilván nem tévesztené hirtelen össze ezt a lányt valaki mással. Egy másik fiatal szőkével. Igaz, tudja, hogy a húga nincs már itt, de nem lepődne már meg semmint Gwennel kapcsolatban. A lány mindig újabb és újabb meglepetésekkel szolgál.
De ez itt... nem ő.
Túl messze vannak egymástól ahhoz, hogy Tristram a szemkontaktust felvéve megnézhesse, kivel is áll szemben, bár nem ezért fordul lassan az idegen felé. Lány? Vagy nő? Talán fajtájabeli? Olyan lehetetlen megállapítani a kort az ilyen fiatal fruskáknál. Biztos nem iskolás már, ha ilyenkor idekint lehet. Lassan, fejét felszegve, baljósan közelít.
- Mit nézel? - csattan az erőszakos kérdés.
Vissza akarja fogni magát, de lehet, hogy ez most nem fog menni. Valamin ki kell ereszteni a gőzt, nem? Ha pedig nem fajtájabeli, hanem mondjuk csak egy koszos mugliivadék, még meg is veregetik érte a vállát. Rettegést, fájdalmat és pánikot terjeszteni szerte Anglia utcáin... Mi sem szolgál a Nagyúr nagyobb megelégedésére!
Megáll a lánytól, szinte karnyújtásnyira, már ha a kis hölgy nem iszkolt el ijedtében.

Még mindig a talárja két zsebében tartja jobb és bal kezét, emellett felkészülten figyeli az egyre közeledő alakot. Nem tudja, hogy mi az oka, de valahol mélyen csírázni kezdett a vágy: előkapja a bicskát, s azzal a lendülettel kinyitva hozzávágja a férfihoz, de nem... Igazából megtehetné, mert elég védtelennek tűnik most a feldúlt egyén, aztán ki tudja. Ahogy közeledik, egyre többet látni az arcából, ami aztán az előbbi fantáziálást rögvest elködösíti Ebony agyában. Nem is csak azért, mert nem lehet több húsz évesnél, a lány magában még meg is mosolyogja az erőszakos kérdést.
Aztán az is elképzelhető, hogy ez élete utolsó napja, de nem gondolkodik azon, hogy akár baja is eshet, nem érdekli, csupán megpróbálja szemeivel követni az illetőt. Cseppet sem zavarja, hogy az ingerült, persze egy lépést azért hátrál, mikor túl közel kerül hozzá. Mit nézel... Visszhangzik a fejében a rövid kérdés, miközben lassan előhúzza a cigisdobozt zsebéből, kikap egy szálat, s megpróbálja a szájába venni úgy, hogy a művelet közben ne nagyon érjenek hozzá. Ez az, amire allergiás, a cigi.. a cigi csak az övé.
- A macskákat. - Jön az egyszerű válasz, miközben halál komolyan a férfi szemeibe néz, és meggyújtja a dohányt, hosszan beleszívva az életét egyre rövidítő szálba. Megkínálhatná, de nem teszi, túl illusztris tekintete van ahhoz az idegennek, hogy pont ebből kérjen. Ráadásul Ebony örül, hogy legalább ezt a dobozt meg tudta venni, december 24-ig ugyanis még korlátozzák gringottsi tevékenységeit, nem vehet ki pénzt a saját örökségéből a nagyanyja engedélye nélkül. Carreen pedig nem az az ember, aki könnyen enged, főleg ha tudja, hogy mire kell az unokának a pénz.

De hát kinek is kell az? Így is úgy is megszerzi azt, amit akar, most is azért indult el. Az meg, hogy belebotlott egy fiatalemberbe az éjszaka közepén, igazán nem az ő gondja. Szemöldökét azért felvonja, mikor egy macska a lábának dörgölőzik, nem gondolta volna, hogy a dögök így mellé állnak, pedig nem pont őket figyelte, kibúvót keresett. De hogy miért? Válaszolhatta volna azt is, hogy Téged, de mégsem tette. Gunyoros mosoly találja meg arcát, persze még véletlenül sem úgy, hogy a vele szemben álló - elég veszélyesnek tűnő - alak magára vegye, pedig lehet, hogy neki címezték... A Walcott lánynak most nem lenne baja, ha új ismeretséget kötne, legszívesebben vissza sem menne a kastélyba, hanem rögtön beállna Voldemort mellé, dehát nem teheti.
Kifújja a füstöt, egyenesen maga elé, ha a férfi még mindig ott áll, akkor bizony megcsapja a cigaretta különleges aromája, még az illata is kellemes, szegfű.. Nem akar belekezdeni a bemutatkozásba, inkább megvárja a reakciót, aztán vagy kinyírják vagy nem.

Figyelem! Az írásban nyíltan megjelenik a trágárság és a brutalitás, csak saját felelősségre olvass tovább!

Meghátrálnak előle. Na, ezt már szereti. Noha most nem is kelt olyan brutális benyomást, mint egyébként szokott: nincsenek bőrkesztyűi, sőt, a hosszú bőrdzseki is a tisztítóban van a múltkori sebesültcipelés után... Azért kellően sötétnek néz ki a szeme alatti mély karikáktól. Mintha ez nem lenne elég, tekintete olyan fekete, mint egy mély-mély kút, és igazából olyan rideg most, mintha maga lenne a tökéletes, pislákolás nélküli, üres halál.
Talán a pusztulás ómene is lehetne, ha kevésbé lenne életszerű az alakja a mugliszerű kapucnis pulóvertől és az egyszerű táskától, mely széles mellkasán átvetve az oldala mellett lóg.
De a másik is megéri a pénzét! Ez a csaj úgy néz ki, mint valami szakadt kis ringyó, aki ráadásul láncdohányos is. Arcátlanul pimasz gesztus, hogy mindenre magasból tesz, és simán rágyújt, mintha halálosan nyugodt lenne. Ráadásul ez a szemtelen válasz...
Hová tűnt a mai fiatalokból a tisztelet?!
Hosszan néznek egymás szemébe. Tudja jól, ez az a bizonyos ki bírja tovább játék. A gyengék akaratpróbája ez, ám ő mégis inkább a gondolatokba való beférkőzésre használja föl az időt. Cigaretta, Gringotts, pénz, Careen. Éjszaka, kés, hóesés, cigi, macskák, "Téged".
És egy gúnyos mosoly. Gondterheltség-hullám suhan át Tristram homlokán, és pálcáját elővéve megszakítja a szemkontaktust. Látszólag unottan kezd játszani vele. Nem százas a pasi.
- Gyűlölöm a macskákat - közli nemes egyszerűséggel, miközben egy vészjósló szemvillanást intéz a másik felé, ahogy a pofájába fújják a füstöt. - Tökéletesen képviselik ezt a sz*ros erkölcsi fertőt, melyben a haragon, a fájdalmon és az effajta szánalmas önpusztításon kívül másban nem is tudod örömed lelni. Elképzelni sem tudom, mi lehetett olyan borzasztóan izgalmas ezekben a rühes dögökben...
Pálcáját hirtelen felrántja, mire ezzel összhangban az egyik macska hangosan vernyákolva emelkedik a levegőbe, és miközben kétségbeesetten borzolja a szörét és görbe háttal fúj, a férfi egy újabb pálcalendítésére úgy vágódik neki a szemközti falnak, hogy csak nyekken, és más nem is marad utána, mint egy halvány, lecsúszó kis vérmaszat a téglafelületen.
- ...hogy képes legyél azt képzelni, hogy én majd elhiszem neked, hogy idejössz ehhez a sikátorhoz, ahol egy eszét félig vagy már teljesen elvesztett Halálfaló dühöng, azért, hogy megbámuld a kib*szott macskákat.

Talán a legtöbb ember pont azért kezd el dohányozni, hogy levezesse a feszültséget, hogy oldja a stresszt. Eredetileg a Walcott lány is ezért szokott rá, de a néhány év során ez már olyannyira beleivódott a mindennapjaiba, hogy képes a leghülyébb helyzetekben is a cigi után nyúlni. Na, hát most is éppen ez történt.
Valóban, a férfi tekintete egyre szúrósabbá válik, egyre elsötétül, ám ő mégis halál nyugodtan mered a – valószínűsíthetően – barna szemekbe. Még nem ért tökéletesen az okklumenciához, mondhatni semmiféle tapasztalata nincs a dologban, de azt azért nem nehéz észrevenni, hogy az idegen a gondolatai közt turkál. Jelen pillanatban nincs semmi olyan, amit titkolnia kellene, de az is lehet, hogyha akarná sem tudná megszakítani a szemkontaktust, bár nem gondolkodik ilyen dolgokon. Szemöldökét ugyan felhúzza, mikor a srác elkezd beszélni hozzá, annyira nem veszi zokon a szavakat, mégis ahogy...
Felemeli a pálcát...
És másodpercek alatt kinyírja az egyik dögöt. Hmm.. Most igazából meg kellene lepődnie a műveleten, ami valahol legbelül meg is történik, de igazából már az elején feltételezte róla, hogy nem az a szentlélek típus... de ez inkább csak tetszik neki... aztán ez be is bizonyosodik, amikor a második mondat elhangzik. Mi mást is foghatna fel egyedül belőle, ha nem azt a szót, hogy Halálfaló.

Természetes, hogy Ebony szemei felcsillannak, s azt az érdekes fényt talán még a vele szemben álló másik is észreveszi, hogyne venné észre, ha egy szemvillanás erejéig még el is mosolyodik a lány? Nem is kéne beszélnie, elegendő lenne csak a fiú szemeit vizsgálni és az már látná is a céljait...
A család, a bosszúvágy, vagy talán a sötétmágia iránti oly nagy érdeklődés teszi, mindig is úgy gondolta, hogy ott a helye, amint lehet, csatlakozik a Sötét Nagyúr táborához, amely egyre csak erősödik.
- Elhiheted nekem, hogy nem azért indultam el, hogy kilessem ténykedéseidet ezen a... felettébb kellemes helyen – a mondat végén arra a falra próbál fókuszálni, amelyről a pórul járt állat lecsúszott, aztán kis szünetet tart, hogy beleszívhasson a cigibe.
- Ráadásul mint látod, süket sem vagyok, s bár már elég késő van, talán gondolhattál volna arra is, hogy valaki meghallja, ahogy éppen egy szemetest vágsz falhoz. Bár igazad van, lehet, hogy okosabb döntés lett volna, ha tovább indulok és ügyet sem vetek a dologra, elvégre semmi közöm hozzá.. - .. ahogy neked sem ahhoz, hogy engem miért érdekelnek a macskák. Itt újfent a férfi szemeibe néz, hogy úgy folytathassa a gondolatmenetet, hogy esetleg bele is látnak a fejébe. Emellett vár, hogy meghallgathassa a választ, ami több, mint valószínű, hogy nem lesz éppen egy boldogságot kifejtő felelet. Lehet, hogy elküldik a búsba, hát legyen, végül is nem azért jött, hogy az éjszaka közepén diskuráljon egy vadidegen Halálfalóval...

Nem erre a reakcióra számított, ezt el kell ismernie. Egy normális fatal nő, pláne szőke, és pláne ha ilyen arcocskával rendelkezik, épp most fogna eszeveszett menekülésbe, ez a teremtés azonban vagy végtelenul bátor, vagy mérhetetlenül ostoba. Természetesen mindkettő lehetséges. Átlagember nyilván csak az egyik tulajdonságot tartaná figyelemre méltónak, de Tristram kedveli a nem mindennapi embereket. Már csak azért is, hogy összemérhesse magát velük. Melyikük az eszelősebb? Rajta!
De nem... Most nem történik semmi egyéb azon kívül, hogy hosszan merednek egymás szemeibe (fekete? barna? zöld? nem tudja megállapítani a sötétben). Mielőtt azonban élénken csendülő hangként hallhatná az el nem mondott gondolatokat, azok szavakká formálódnak az apró, kátrányszítta szájon. Vágyat érez és akarást, bár a másik szándékai csupán kósza impressziókként lebegnek tudata peremén.
Arckifejezése nem fejez ki azonban elismerést, csupán dacot. Nem, nem fog itt ujjongani és tapsolni, amiért a másik megőrzi a higgadtságát egy ilyen erős stresszhelyzetben, már csak büszkeségből sem!
A cigaretta felé nyúl, és ha megteheti, egyetlen gyors mozdulattal rántja ki azt a törékeny ujjacskák közül.
- Annyira szemtelen vagy, hogy az már szinte az elmebajjal határos - közli az egyszerű tényt. Ha sikerült megszereznie a csikket, fogja, a földre dobja, majd anélkül tapos rá, hogy lepillantana.
Esze ágában sincs hátrébb lépni, sőt, talán még közelebb is hajol. Dohány- és frissen mosott haj illata csapja meg, jellegtelen...
Baljában még mindig ott a pálca, ám jelenleg csupán a teste mellett lógatja karját. Egy fél mozdulat se kell hozzá, hogy a lányra szegezze, bár egyelőre nem áll szándékában.

Persze azt tudja, hogy talán esélye sem lenne a Halálfaló ellen, s akár a perc töredéke alatt összeeshetne itt a sikátor peremén, fennakadó szemekkel, de... Talán nem. Nem, elvégre azért annyira ő sem balfácán, hogy rögtön egy pálcaintésre csak úgy meghaljon, végül is volt már része párbajban. Az már más kérdés, hogy ki ellen, az az egyén is Halálfaló volt, csak.. csak más. Aztán mi lett a vége? Hát meghalt. Heh.
Természetesen ezzel a féllel szemben ez nem biztos, hogy menne, sőt, leginkább az ellenkezője történhetne csak meg: őt nyírják ki. Már csupán a Főbenjáró átkok hiányoznak neki, akkor talán lenne esélye.. talán. De aztán amilyen szerencsés, még varázsolnia sem szabad az iskolán kívül... Ez is csak vele eshet meg egy ilyen helyzetben. Igazság szerint nem nagyon zavarná a dolog, de a múltkor is majdnem megjárta, ám ott volt Carreen, aki kimentette a bajból. Carreen, már megint ő jár a fejében egész éjszaka, hogy miért... Rejtély.
Éppen emelné a szájához a cigit két mondat között, mikor egy kéz nyúl felé, s próbálja elvenni tőle a szálat, de nem nagyon megy.. Áh, a Walcott lány rühelli, ha a cigijéhez nyúlnak, neem, azt már nem.
- Hé... - Kisebb nagyobb sikerrel megpróbálja megakadályozni a dolgot, végül mégis a földön köt ki a dohány, de Ebony idejében felkapja, nem lenne jó ugyanis, ha valaki teljesen véletlenül rátaposna. - Ezt ne.. ezt ne csináld.
Nem az arrogancia, sokkal inkább a komolyság szól belőle, s mit lehet tenni, ha az Isten ily nagy nyugalommal áldotta meg? Ez igazán nem az ő hibája, maximum akkor, ha másoknak gondot okoz. Lehet, hogy egyszer éppen ez lesz a veszte. De hogy a cigijét, a cigijét megpróbálják elvenni, ráadásul megsemmisíteni, hát.. Így is úgy is elszívja, nem fogja ebben ez az alak akadályozni, neem.
A férfi hangján viszont érződik, hogy nem nagyon szívleli a lányt, de nem is az a lényeg, sokkal inkább a kijelentés, ami az imént elhangzott a szájából. Szemtelenség? Elmebaj? Ki ez?
- Hűűű, na nehogy már én legyek a szemtelen, hány évvel vagy idősebb nálam, kettővel, hárommal? Csak azért, mert – ahogy állítod – Halálfaló vagy, már rögtön tisztelnem is kéne téged? - Hova fajul ez a világ...? Nem biztos, hogy túl kellene feszítenie a húrt, de kezdi élvezni a helyzetet, pedig lehet, hogy most kellene elkezdeni rohanni. A baj csak az, hogy Ebonyt nem ilyen fából faragták, nem az a félős típus, inkább kiáll magáért, hát.. Ez van.
Eszébe jut a pasasról Burton... és az az éjszaka, amikor elvágta a.. Amikor először használta azt a bicskát, amit még mindig szorongat. Régebben folyton azon gondolkodott, hogy milyen lehet ölni. Aztán amikor megtette... felszabadító élmény volt. Vajon ennyi öldöklés után már nem hatja meg az embert ez a dolog?

Lesújtó undorral tekint a kövezetre hulló csikk után hajlongó lányra, noha a dolog felett hamar napirendre tér. Látott már pár bogaras varázslót Angliában, igaz, ez a riadt reakció még mástól is szokatlan, főleg, ha belegondol, hogy a hang nem is volt különösebben ijedt. Igazából kicsit értetlen, bár ezt azon kívül, hogy szemöldökei összeszaladnak, és kissé szúrósabban méregeti a szőke boszorkányt, nem jelzi más.
Ej. Egyre jobban bosszantja, hogy semmibe veszik. Ezt nem hagyja senkinek, pontosabban... Általában mindig mindenkit meggyőz arról, hogy tévednek, ha alábecsülik. Mert nem tehetségtelen, nem ostoba és nem gyenge. Lehet, hogy félvér, de ettől nem érzi magát kevesebbnek senkinél. Különben is, ki ez az akárki szőke leányzó? Legszívesebben fogná a csuklóját, hátracsavarná a karját, nekipréselné a falhoz, és addig verné azt a szép kis fejét a téglákhoz, míg a csinos metszésű arc a felismerhetetlenségig el nem torzul, de tudjuk... Az erőszak a gyengék végső menedéke.
- Vajon mitől ilyen nagy a szád? - tesz föl egy egyszerű, bár kissé provokatív kérdést pár pillanattal később. Sötét tekintete a másik szemébe fúródik, bár ezúttal nem azért, hogy a gondolatai közt olvasson. Szimplán csak... kérdez. Tudni és ismerni akar.
És millió apró darabra zúzni.
- Mire vagy ilyen roppantul büszke?
Hátrébb lép, hogy látványosabb legyen, ahogy lekicsinylőn végigméri a boszorkánypalántát.
- Nem tűnsz apu kedvencének, bár ebből a hercegnős stílusból kiindulva akár még azt is feltételezhetném, hogy valami nemeskisasszony vagy. Reggelente ágyba viszik neked a tejeskávét?
Ha belegondol, ez akár érdekes is lehet... Hisz ha az iménti ici-pici dühöngésről megfeledkeznek mindketten, talán valami haszna is lehet még a találkozásból.
Hisz a szerencséjében, mely eddig sosem hagyta még cserben. Eddig mindig olyan embereket sodort az útjába, akik által feljebb és feljebb jutott...
- Mi a neved?

Úgy dönt, hogy felhagy a visszadumálással, nem akarja a végsőkig húzni azt a bizonyos gyufát, bár ki tudja, hogy mi lehet a dologból. Nem arról van szó, hogy a lány semmibe veszi az alakot, sokkal inkább koncentrál a saját maga körüli területre. Nehogy már lenézzék, mert szőke a haja, mert lány, mert még csak tizenhat éves. Vagy az a baj, hogy kicsit nagy a szája és úgy tűnik, hogy a semmire veri magát? Pedig nem áll szándékában ilyenekre vetemedni, ha már egyszer beszél, akkor okkal, s az előző, korra utaló kérdést sem véletlenül tette fel.
? Mitől ilyen nagy a szája? Mire ilyen büszke? Nem válaszol, csupán állja a tekintetet, gondolatai pedig lenyugodnak, nincs ott semmi érdekes. Pár pillanatig. Aztán ismét beindul a szerkezet, hiába, nem tud ellene tenni, nekiáll zakatolni az agya.
- Büszke? Ehhe.. Büszke vagyok arra, hogy ily hősiesen állhatok itt veled szemben és... arra, hogy még életben vagyok. - Vigyor, most valahogy az sem érdekelné, ha kitörnék a nyakát. Néha tényleg önpusztító kicsit. - Másra nem.
A tejeskávés kérdésre igazán nem akar válaszolni, csupán felváltja a sejtelmes mosoly a vigyorgást, no meg felvonja a bal szemöldökét. Ha már büszkeségről van szó, igenis büszke lehetne a nevére, a nagyszüleire, a családra.. Ő valahogy mégsem az. Ebony maga sem érti, hogy hogyan fordulhat elő, de a családból maximum kettő embert ha szeret, a többieket legszívesebben kiirtaná. Aztán a név valahogy mégis tetszik neki. Akárhol, akárki előtt megemlíti, mindenkinek különös fény csillan a szemében. Valakinek a lehetőségek miatt, valakinek a kíváncsiság miatt és van, aki fél.
Félnek, mert tudják, hogy kik is ennek a lánynak a felmenői, hogy hány évre vezethető vissza a család története, de ezek a formai dolgok Ebonyt nem érdeklik. Nem mindig. Elég neki a Walcott név. Mert az szép... csilingelő... ősi... tökéletes.
- Apu kedvence lehetnék, ha nem ülne az Azkabanban. És ágyba hozhatnák nekem a tejeskávét, ha anyám nem lenne halott. A nagyszüleim pedig le sem szarnak, szóval nem tudom, hogy hol itt a nemeskisasszony.. Nemesnek nemes, de kisasszony.. - Az utolsó mondatot már elhaló hangon mondja, nincs benne semmi lényeges. Nem nagyon kíváncsi a fiú magánéletére, de valahogy érzi, hogy erre a dologra fog választ kapni, méghozzá azokkal a szavakkal, hogy ?höh, ki vagy te..? esetleg ?jaj, mi ez az én családomhoz képest?. Kit érdekel. Kis szünet után aztán sóhajt.
- Ebony Walcott.

Na, végre valami, amitől az elismerés árnyéka suhanhat át a fiú tekintetében. Arra, hogy még életben van, igazából büszke lehet bárki. Még akkor is, ha az élete maga a merő unalom és eseménytelenség, és igazából csak lustaságból nem vágta még fel az ereit. Arra azért nem vetemedik, hogy viszonozza a vigyort, nem, ilyen intim kapcsolatban azért nem állnak. Bár egyre inkább körvonalazódik előtte egy lehetséges jövőkép, melyben igen. Van a lányban valami megkapó, a maga groteszk módján. És hihetetlen, hogy mennyire okos, ebből még akár hasznuk is származhat. Mindenféleképpen.
Gúnyosan ráncolja a szemöldökét, ajkán lekicsinylő félmosoly ül, ahogy hallgatja a szívszorongató beszámolót a lány családi hátteréről, amit ugyan nem kérdezett, és választ se várt a provokációra, legalábbis nem ilyet (egy "dögölj meg te szemét" is megtette volna), de ha már megkapta azt, legalább van min köszörülnie a nyelvét. Bár felmerül a kérdés, vajon apuci miért ül az Azkabanban? Bár az is lehet, hogy csak valami piti bűnöző. Besurranó, vagy valami hasonló kaliberű ügyetlen gaztevő. Körülbelül ilyesmi hátteret tud még elképzelni a züllött lánykának azon túl, hogy talán bársonyba született. A deviancia lehet pusztán unaloműzés is, látott már ilyet.
- Hát ez volt aztán a megható történet! Éjszaka mindig sírva alszol el? - undokoskodik még egy kicsit, bár lassan tudatosul benne honnan ismerős neki a Walcott név. Mintha épp a napokban pakolta volna át egy ilyen nevű fickó aktáját... Nathaniel? Carlisle? Neville? Valami ilyesmi nemesi hangzású név volt... Utána fog nézni. Még nem tudja, pontosan miért, de már... félkész a terve.
- Hallottál már az Imperius-átokról? - kérdi csak úgy miegymásként.  

Miért is érdekelné, hogy milyen arckifejezéssel hallgatja végig a fiú? Ha már egyszer egyikünek sincs különösebb dolga, s ilyen jól ráérnek beszélgetni, akkor miért fáj neki, hogy a lány mondott két mondatot? Jó, lehet, hogy nem kérdezték, de ez legalább megmagyarázza, hogy miért nem apuci kedvence. Való igaz, kezdi kicsit idegesíteni ez a stílus, de amíg egyértelműen ő a gyengébb és ő van a rosszabb helyzetben, nem fogja provokálni. Kezdi elfelejteni, hogy miért is állt meg, s nem ment tovább már az elején. Azt sem érti, hogy miért beszélgetnek. Talán csak pazarolja az idejét. Természetesen az alvós kérdésre nem válaszol, gondoljon a fiú amit akar. Viszont ha már egyszer kinyögte, hogy Ebony, akkor igazán jó lenne, ha tudná a vele szemben álló nevét. De az csak nem mondja meg...
Imperius-átok? Egy Walcott ne hallott volna róla? Nyehh, ezek szerint a srác nem ismeri a családot. Végülis..
- Miért, alkalmazni szeretnéd? - Szökkenik a magasba a szemöldöke, aztán kezeit felemelve szépen lassan megpördül a tengelye körül. Az Iperiozásból talán nem származna semmiféle baja, de azért nem árt vigyázni. Bár pont Ebony az az ember, akit nem kell rávenni arra, hogy megcsináljon valamit, készséggel elfogadná, ha például a Sötét Nagyúr bízna rá egy feladatot. De ahhoz neki is kezdeményeznie kéne egy-két dolgot. Addig, míg nem látja a fiú pálcáját, nincs nagy baj, aztán meg... Áh, úgysem fogja bántani, annyira nem néz ki hibbantnak a pasas. Ha meg mégis, hát, így jártak, az biztos, hogy nem marad annyiban az ügy.
De mintha különös fény csillanna a srác szemében, talán készül valamire? Ebony igazán meglesné, hogy található-e valami a bal karján, lehet, hogy csak fel akar vágni előtte? Áh, már maga sem tudja, hogy mit gondoljon, hiszen az előbb említette, hogy Halálfaló, most meg úgy viselkedik, úgy beszél hozzá, mint a csínyre készülő kisgyerek.
- Te még mindig nem mondtad meg a neved. - Szólal meg egy rövidebb farkasszemeskedés után, igazán kíváncsi a vezetéknevére, hátha ismeri..

~ Mr. Cyrus Halstead ~

Valamikor éjjel?

Cipőtalpak ütemes koppanása és nyikordulása hallatszódik a macskaköveken. A sötét éjben egy fekete ruhába öltözött, csuklyás alak közeledik. Lépteit próbálja minél jobban megszaporázni, nem valami biztonságos egyedül mászkálni eme éji órán. Na nem mintha lenne bármi félnivalója. Félnivalója azoknak van, akik netalán, véletlenül összefutnak vele. A férfi gyorsan közlekedik, talán azért is diktál ilyen tempót, mert már egy ideje tudatosul benne, hogy követik.
Természetesen nincs ebben semmi meglepő. Tisztában van azzal, hogy pár embernek szemet szúr viselkedése, hovatartozása, elvei, melyekkel teljes egészében elkötelezte magát a Nagyúr felé. A fekete csuklya meg-meglibben a fagyos szélben, majd az alak kék szemei egy villanás erejéig láthatóvá válnak a holdfényben. A léptek még jobban felgyorsulnak, majd az egyik kereszteződésnél az alak előkapja pálcáját.
- Pron Simulatus!
Suttogja, majd szinte észrevétlenül behúzódik az egyik kis mellékutcába. Hologram szerű alakja eközben szépen sétál tovább, ugyanazzal a tempóval, melyet még ő is diktált. A követő a távolságtartás miatt ? és talán a sötétség miatt ? egy darabig még biztos nem fogja kiszúrni, hogy amit követ, az valójában nem is létezik. De ha esetleg hamar kiszúrná.. már akkor is mindegy. Ő már nyert annyi előnyt, hogy nem fognak a nyomára bukkanni.

A sötét kis sikátor jótékony hatása a sötétség, melybe Darren most teljes egészében beleolvad. Így van lehetősége arra, hogy megnézze, ki a titokzatos pióca, mely nem hagyja békén már órák óta. Nem kell sokáig várnia, magas, szikár testfelépítésű alak cikázik előre, meg-megbújva minden apró rejtekhelyen. Arcát nem takarja semmi, barna tincsei a szemeibe hullanak, markáns vonásai erőszakosságot tükröznek, több napos borostája és szakadt ruhája arról árulkodik, hogy nem egy komolyabb ellenféllel van dolga. A férfit vagy felbérelték, vagy csak azért követi, hogy esetlegesen majd a napi betevőjét megszerezze..
Darren egy halk sóhajjal nézi a férfit.
Mennyire amatőr!
Innen nem kellene nagyon megerőltetnie magát.. egy apró átokra lenne csak szükség.. akármilyenre. A nyomorult még csak észre sem venné.. azt sem tudná ki átkozta meg, kinek köszönheti vérrel és fájdalmakkal teli kínlódással tarkított halálát. Aztán a csuklyás alak lassan, nesztelenül, pont mint egy kígyó odalépkedne a haldoklóhoz és egy groteszk vigyor kíséretében egy zölden világító Adava Kedavrával küldené át a másvilágra. Hiszen elbukott, megtette amit tudott.. innentől kezdve viselje a következményeket.

A már-már mámorító gondolatok egy láthatatlan mosolyt csalnak a fiú arcára. Nesztelenül megfordul, csuklyája finoman meglibben, majd a fiú lassú léptekkel, immár nyugodtan sétál egyre beljebb a kis mellékutcában. A pióca jelen pillanatban megúszta. Az más kérdés, hogy a vonások, az arc teljes egészében belevésődött Darren agyába, a legközelebbi találkozásnál már az életével fog fizetni.
A hatalmas csuklya eközben szép lassan lekerül a fejről, ezzel is felfedve az alak kilétét, láthatóvá téve a szőke tincseket, a hideg, jegesen villogó kék szempárt, az arc baloldalán húzódó vágás nyomát, mely pont úgy mint a karján lévő jel, ez is bélyegként fogja emlékeztetni arra az estére, mikor elveszített valakit. Valakit, azt az egyetlen embert, aki az életében közel tudott hozzá férkőzni és a legjobb barátja lett.
Az arisztokratikus arc szép lassan eltorzul, a düh ül ki rá.. kár hogy mégsem ölte meg azt a férfit.. talán akkor most nem érezné ezt az idegességet.. ezt a keserűséget.. és talán a lelke is nyugodtabb lenne.

[~ White úrfi]

~ White úrfi

Roxmorts, nem kellemes itt lennie egy úri sarjnak, elvégre a környék igencsak visszataszító. Tény, vannak igen szemrevaló fehérnépek erre, de a varázslótársadalom egyik leélt ?hulladéktelepéről? beszélünk. Cyrus soha nem repesett azért, hogy tiszteletét tegye itt, de ha szólította a kötelesség, hát nem mondott ellent.

A mai napon egy igen fiatal kollégáját, jobban mondva, kollégajelöltjét kellett meglátogatnia, és elbeszélgetni vele az esetleges jövőbeni terveiről. Természetesen ehhez hozzátartozott az is, hogy feltárja a Nagyúr számára, a kölyök mennyire elszánt és lojális. Ettől függött, hogy egy hasztalan parasztnak használják-e majd a képzeletbeli sakktáblán. Olyan bábnak, akit csak azért tartanak, ha kell, akkor odavessék az ellennek, hadd csámcsogjanak rajta, és pukkadozzanak önhitten, elfogtak egy Halálfalót. Avagy olyan fiatalemberről van szó, aki valóban komoly tervekkel érkezett, és képes lenne akár mindenét feláldozni a siker érdekében. Odaadóan szolgálni és tetteivel bevésni magát a nagykönyvbe.

Lassú, méltóságteljes léptekkel haladt a macskakövekkel rakott utcán. Igencsak kirívó látványt nyújthatott, elvégre a falubéliek viselete jócskán elütött az ő előkelő kelméitől. Éjfekete járóbotja halk koppanásokat verve hívta fel minden egyes közelében lévő ember figyelmét arra, hogy éppen arra jár. Nem szokta magát reklámozni, nem is teheti, elvégre nyilvántartott az aurórok körében. Ennek ellenére nem hajlandó alábbadni az úri megjelenésből, elvégre rongyokban csak a korcsok szoktak mászkálni, és azok a tetves, égetnivaló házi manók. Ahogyan haladt, hol jobbra, hol pedig balra tekintett, mélytónusú szemeivel kutatva a fiatalt, akivel beszélnie kell. Megpillantva őt torpant meg?nem volt nehéz kiszúrni, még a halovány fényhatások ellenére sem. Ráadásként ott loholt mögötte egy idegen, nem éppen professzionálisan végezve a munkáját. Igencsak gyatra megfigyelő volt, ha hosszas méterekről észre lehetett venni a szándékait. Aztán hirtelen történt valami, valami, ami az avatatlan szemek számára a semmivel ér fel. Mintha a fiatal kópé továbbsétált volna?az őt követő is volt olyan botor bedőlni a látszatnak. Újabb hiba, melynek folyománya egy halovány mosoly volt Cyrus ajkain. Megrázva fejét indult meg a mellette lévő igencsak keskeny sikátor irányába, hogy ott eltűnhessen az esetlegesen őt vizslató szemek elől, és beérje az ifjú titánt.

Az, ahová betért, egy keskeny sikátor, amely keresztülvág azon a mellékúton, ahová látta bemenni a fiút is az ige után. Nem haladt túlontúl sietősen, elvégre az ő része, amelyet meg kellett tennie, számottevően rövidebb volt, mint az újdonsült üdvöskéé. Persze következtetéseket már most is tudott vonni, de erről ráér majd diskurálni a megfigyelttel. Midőn elérte a két sikátor keresztezését, pálcáját előhúzva a botból legyintett a fal felé, melyről minden szennyeződés egy pillanat alatt lepergett. Mint aki jól végezte dolgát csúsztatta vissza a varázstárgyat a helyére, és vetette meg a hátát az immáron tiszta falon. Pálcáját elengedte, ennek ellenére az úgy állt a macskakövek közé ékelődve, mint a cövek. Sötét volt, nem látszott az arca, csak mellkastól lefelé lehetett kivenni a fal színe miatt, hogy ott bizony van valaki.

Hirtelen narancsszín fény gyúlt, ahogyan Darren megjelent a távolban, láthatta, amint tőle bőséges tíz, esetleg tizenöt méterre valaki rágyújt. Cyrus az aranyszín dobozkából egy igen ízletes szivart vett elő, nem zavartatva a tudattól, lebuktatta magát a srác előtt. Ez volt a szándéka. Amint az odaért, és elhaladt volna mellette, mélyet szippantott a szivarból, hogy megmutassa az arcát, majd kifújva az aromás füstöt szólalt meg.
- Ön szerint mi volt a hiba?
Érdekes megszólítás, de egyelőre nem állt szándékában köszönni. Az udvariassági formulákkal ráérnek majd később foglalkozni. Amennyiben a kölyök elég értelmes, vennie kell a lapot.
- Amit elkövetett?
Fejezte be, majd újra az ajkaihoz érintette a szivart, és szívott abból?