+  Roxfort RPG
|-+  Időn kívüli játékok
| |-+  Kalandok kartonozója / Archívum
| | |-+  Az ostrom
| | | |-+  A lim-lomos hely
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: A lim-lomos hely  (Megtekintve 4445 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2014. 07. 07. - 18:24:45 »
0

A harmadikon van ez a kis négyzet alaprajzú szoba, bár a méreteit igazából nem lehet felmérni a belezsúfolt rengeteg javításra váró asztal, pad, szék, mardekáros fotel, sámli és effélék miatt.
Akad egy kicsit szakadt huzatú griffendéles kanapé is, meg az ablakokon mintha a függönyök egykor a Hugrabugot díszítették volna. Épp hogy egy kis ösvényen keresztül tudsz ide bejutni, combod a tárgyak élével súrlódik.
Naplózva


B. Lizandra Kenneth
Griffendél
*


VIII. GRIFFENDÉL ••

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2014. 07. 07. - 20:53:15 »
+1

És néha van hogy csókot kérek,
az én rózsám édes méreg.
Koporsója tárva nyitva,
benne fekszem én is sírva.


Előzmény
Zokogok, fuldoklok, levegőért kapkodok. Sós tengerként tombolnak könnyeim, elborítják az arcomat, a kezemet, a testemet. Könnyeimmel megtelik a terem, egyre magasabb és magasabbá válik a fájdalom szintje, míg a mennyezetet verdesi, én pedig megfulladok. A tüdőmet megtelik, pupillám kitágul, és szívem megáll - meghalok. Holtként lebegek könnyeim tengerében és a fényt keresem. De nem találom, mert pupillám kitágult, mert meghaltam. Elveszett lelkem kiúszik a tengerből, s a hideg levegőn találja magát, de itt nincs oxigén. Üresség van, és hideg, de legalább tenger nélkül. Meghasadt lelkem kacskán evickél a hideg ürességben, a fény felé akar haladni, de nem tud, mert nincs szeme, nincs teste. Bolyong a térben, s nem tudja, merre a kiút. Bolyong és bolyong, várja a célt, hátha megtalálja őt, mert ő már nem fogja megtalálni soha.

A csendben késvagdosásnak érződik rekedtes hangom. Nem szólal meg, én pedig reszkető lelkem próbálom megnyugtatni. Nem is megnyugtatni, inkább csak lelőni egy nagy puffantással, hogy egyszer csak hagyja abba, de nem hajlandó. Mintha lelőném, de nem halna meg, hanem csak vérezne, vérezne. Lassan kezd haldokolni, de kis idő után eltávozik. Már csak reszketésem marad, és felduzzadt szemeim. Ujjaimmal vadul dörzsölik szememet, hogy ismét láthassam Őt. A homályos kép lassan helyreáll, de amint a szemekbe nézek újra elfog a kilátástalanság és félelem. És a döbbenet. Ajkaim automatikusan résnyire nyílnak, de nem azért, hogy szavakat hallassanak. Azok már elfogytak.
A kék íriszek mattok, és mintha csak egy függöny mögé rejtőztek volna. Döbbenten figyeltem szemeimet. Ismerős ez a tekintet, azért, mert ezek a én szemeim. Tudom, milyen érzés húzódik mögötte, tudom, hogy milyen sötétség és végtelen elveszettség. Szívem ismét vadabbul kezd verni, de elmémet teljesen leköti az íriszek bámulását. Nem tudom, nem azt nézni, teljesen magába vonzzanak. Egy éve, ugyanezek a szemek néztek vissza rám a tükörből.

Biztos nem, biztos nem - csak ez jár a fejemben. A tudatom erősen tagad, testem pedig egyszerűen lebénul. Esélyt sem látok arra, hogy James Lio Wolf, abban a helyzetben legyen, mint én egy éve. Hogy addig a pontig süllyedjen, hogy az egyetlen kiutat nem jelenti más, csak a örök érzéketlenség. Az a James Lio Wolf, akit megismertem, megveti ezeket az emberek, sült bolondnak tarja őket, szenvedőknek és gyáváknak. Ő nem válhatott ilyen emberré, egyszerűen nem.

Eltűnik a szemem elől, feláll, s már nem látom. Én még mindig a padlón ülök, és bámulok azokba a szemekbe, amik nemrég még előttem voltak. Azok a szemek, amikbe olyan szerelmesen néztem.
Belül ordítok. Ordítok magammal, hogy kelj már te bolond, kelj fel! MOST!
Összerezzenek és hirtelen, mintha belassulna minden. Szavai harangként konganak fejemben, megállás nélkül, mint valami vészjelző. A elkövetkezendő pillanatokat, mintha testen kívüli élménnyel élném át. Olyan lassított, fekete-fehér filmként nézem.

Felemelkedem a földről.
Vadul megfordulok, hajam lobban utánam.
Előrántom pálcámat.
Megemelem lábamat, lecsapom.
A másik követi az előzőt.
Futni kezdek.
Nekirontok az ajtónak.
Kinyílik az ajtó.
James hátranéz.
Szembenéz pálcámmal.
Elkiáltom a kábító-átkot.
Arcon találja.

Hirtelen felgyorsul a kép, én pedig két kezemmel azonnal érte kapok, nehogy túl nagyot essen. A lépcső megcsúszik, és csak két karjánál tudom megragadni, de félig leesik, esek vele én is. Leborulunk pár lépcsőfokot, de nem történik baj.
Felállok és a kábult szerelmemet nézem. Te jó ég... Mit csináltam...
Tudom jól, mit csináltam, tudom jól, hogy nem hagyhattam, hogy bármit is tegyen. Megijedek, mérges vagyok rá, de mégis annyira megijedek, hogy a vérnyomásom is felugrik, szédelegni kezdek. Megrázom magam, és megpróbálom felemelni Jamest. Alányúlok, de túl nehéz, vagy legalábbis én vagyok túl gyönge. Ajkaimat kezdem harapdálni.
Pálcámat elteszem, hogy könnyebben tudjam Jamest elcipelni. Hogy hova, azt nem tudom.
Ahogy húzom lefelé a lépcsőn, végig a folyosón, messziről nagy zsivajt hallok. Nem hallok ki belőle sok mindent, de tudom, hogy a kastély másik részén már tombol a káosz. Próbálok nem gondolni se arra, hogy mi folyik ott, se arra, hogy bármelyik pillanatban szembetalálhatom magamat egy feketecsuklyással, vagy még rosszabbal.

Nagyokat lélegzek, erősen húzom Jamest, de testem annyira gyenge, hogy pár méter után már tiltakozni kezdett a terhelés ellen. Pedig nem adhatom alá, bármelyik pillanatban felébredhet. Betuszkolom egy kis raktárszerűségbe, ami telis-tele van különféle dolgokkal. Egy kanapéra fektetem, és zsebéből kiveszem pálcáját, majd gondosan elteszem.
Az ajtót mágiával bezárom, a körülöttünk lévő lomkupacokra Talea-t mondok, hogy ha bármit is megfog, bármiféle rossz szándékkal, az kicsússzon a keze közül.
Idegességemben fel-alá járkálok, és várok. Várok, hogy felébredjen, és leordítsam a fejét, hogy kiátkozzam a világból, hogy elmondjam mindennek. Beletúrok kócos hajamba, körmeimet rágni kezdem, de gyorsan elkapom a kezemet. Tördelem az ujjaimat, fel-felpillantok.
Zaj.
Csatazaj.
Fejemet felkapom, az ajtóra nézek. A falap mögött a pokol éghet, hiszen oly' nagy robaj uralkodik kint, hogy azt csak a sikítások és átkok hangjai harsogják túl. Szívem nagyot dobban, tekintetem az ájult James és az ajtó között jár. Ha betörnek ide nem tudom magamat és őt is megvédeni. Esélytelen lenne a biztos túlerővel szemben. Ha beomlik a fal, összenyom minket a sok kacat és törmelék.
Ajkaimba harapok, még egy utolsó pillantást vetek Jamesre.
-    Szeretlek.    - suttogom, és elfordulok.
Pálcámmal feloldom a záróbűbájt, és a csatatér közepébe vetem magamat, hogy elcsaljam őket onnan.
Naplózva


† Caleb E. Dawis
Eltávozott karakter.
*****


. Halott .

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2014. 10. 06. - 00:08:32 »
+2

Emberek járnak, kelnek,
Tudatlanok szegények.
Azt se tudják hol vannak,
Azt se, hogy ők már csak holtak.



  Hullahegyeken taposok át. Lassan, ritmikusan sétálok a háború tetőpontján, mint egy kísértet, akivel senki sem törődik. Egy lopakodó árny, aminek a bűzét elfedi a háború erős szaga. Elvétett fénycsóvák repkednek el mellettem és egymást kaszaboló emberek halálhörgése alkot tragikus szólamokat. Kínsikolyok és fájdalmas ordítások. Az omladozó falak zegzugos folyosóin már könnyebben mozgok. Egy eltévedt dementor lassan úszik el mellettem a kőportól terhes levegőben. Nem félek tőle és ezt érzi. Túl sok szörnyűséget láttam ahhoz, hogy egy lidérc megijesszen. Egy morgással jelzem neki, hogy tudok létezéséről és Ő mit sem cselekedve tovább keresi új áldozatát. Talán azt hiszi egy csapatban vagyunk. Pedig én réges-rég halott vagyok.
   Törött téglák és elkábított, vagy elhunyt testek fekszenek akadályként utamon. Döglött óriáspókok és beomlott falak mind ekörül vértócsák furcsa dekorációja. Mintha némelyik arcot felismerném, de nem állok meg gondolkodni azon, vajon mikor láthattam a folyosón még azokban az időkben.

   Eltemetett emlékeket ébreszt fel bennem a kastély. Szinte érzem magamon a zölddel szegélyezet talárt, az élet örömöt és az Ő mosolyát. Furcsa undor fog el. Felhőtlen nevetések és képtelen tervezgetések egy meg nem valósult jövőről. Micsoda naivitás. Hányingert keltő gyermeteg elméletek, több tíz évekre előre. Ma már a holnapot is ködösen látjuk, ezen az éjszakán pedig főleg. Hallom a hangokat, mind a kettőét, akárcsak azokon az éjszakákon, amikor elmém túl gyenge. De ez nem egy olyan este. Az emlékek újra eltemetődnek, nem emlékezhetem. Hiszen halott vagyok.
   Pálcám laza intésével tárom fel a csukott ajtókat és nézek be minden helységbe, ami mellett elhaladok. Az alsó és a felső emeleteken túl nagy a nyüzsgés, így a harmadikon kezdem a kutatást. A jóslat szerint az egyik farkas esik a másiknak, tehát előtte egyik sem küzd. Az az átkozott némber átvert, de eddig minden megvalósult, amit mondott.  Hangos sikolyok a folyosó végéről, ezért gyorsítok a tempón. Nem akarok harcba keveredni, még nem. Hisz mi lenne a sorsom véget nem érő harcban, hogyha már halott vagyok?

   A tölgyfaajtó pálcám intésére nem akar kinyílni. Gyanút fogok és erősebb bűbájjal próbálkozom. Gyenge ember lehetett aki a záróártást szórta rá, vagy zaklatott. Hangosan nyikorogva tárul fel és a lángoló kültér fénye bevilágítja az aprócska helységet. Kaján vigyor ül képemre és vad őrület fog el. Látom. Nem rémálmok megtévesztő képmása, nem a fájdalom itatta lázálom képek ostoba szemfényvesztése. Igaz, tényleg itt van, bár kábult állapotban.
   Ballon kabátom verdesi térdemet, ahogy hirtelen odakapok, hogy áttanulmányozzam a borostás, megviselt arcot. Zihálok, elfog az élvezet, milyen régen is vártam erre a percre. Mióta csak meghaltam. Pálcámmal intek és vissza zárom az ajtót. Bizseregni kezd testem és remegek. Mintha a valótlan teremtene valóságot előttem. Mintha a dementor, ami elúszott mellettem megcsókolt volna és ez a túlvilág kegye lenne hánytatott sorsomért.
   Izzó betűket írok a falra és közben a régről ismert arcot fürkészem.

   Közel hajolok, bele a pofájába. Érzem lélegzetét, ahogy beszívja a poros levegőt és meleget küld vissza a világba, mint lelke megcsonkított darabkáit. Önkénytelenül is vigyorgok. Nem bírok a bűnös bosszúval és érzem, ahogyan egyre közelebb hajolok felrepednek hátamon a sebek. Megfogom erősen a vállait és ajkaimat az övéihez érintem. Együtt vagyunk halottak a mindenség örvényében.

Egy leégett erdőben fekszünk már egymáson. Ajkaim az ajkain.
A kastélyban csak izzó feliratom árulkodik nyomként hármunk titkáról.

„Meghaltam, hogy Te élhess”

Naplózva


James Wolf
Hírnök
***


• a farkas •

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2014. 10. 10. - 23:57:43 »
+2

Félsz,
Mert nem bírod el, hogy a tükörbe nézz, ennyit érsz,
hisz' benned is meghalt egy rész, csak a bosszúért élsz!

   Sötét kavargás az egész. Nem tudom eldönteni, hogy mi lehet álom, és mi a valóság. Valóság. Az is lehet, hogy megszűnt már minden. Hogy a világ megsemmisült. Vagy csak a Roxfort, vagy csak én.  Nem tudom, nem emlékszem, de ez manapság gyakran megesett, mondjatok újat. Meg hát az adrenalin. Sokszor órák maradtak ki, és nem csak a farkas alakban töltött időkből. Teljesen össze vagyok zavarodva. Deja vu. Mintha újra és újra élném át ugyanazt. Vajon hányadjára térhetek magamhoz, hogy aztán újra a sötétségbe mélyedjek?
   Lassan nyitom ki szemeim, borzasztó fáradtnak érzem magam. Minden porcikám sajog, és enyhe hányingerrel küzdök, amit nem tudok hova tenni. Szokatlan uralkodik, és az égboltot látom. A nagyterem, jut eszembe először, de aztán ráébredek, hogy ez nem a roxfort. Túl nagy a csend. Valami nincs rendben. Ez lenne hát a csatatér, ami a háború után maradt? Mindent felégettek, és csak az üres, gőzölgő pusztasággal tudnak elszámolni. Ennyi maradt nekünk. A tűz meg is magyarázná a furcsa szagot, amit érzek.  
   Próbálok gondolkodni, de nem igazán megy, fogalmam sincs mi történt velem, és hol lehetek. Fel kéne ülnöm, de a gondolattól is rosszul vagyok. Borzalmasan érzem magam. Miért vagyok egyáltalán életben? Bár, ezt sem tudhatom igazán. Mármint, hogy vajon élek-e. Lehet, hogy valami túlvilágra kerültem, ami annyira hasonlít a földi létre.
   Előbb balra fordítom fejem, lassan veszem a levegőt. Fatönköket látok, s egy megroncsolt erdőt. Most már nincs kétségem felőle, hogy itt tűz uralta a világot, nem is olyan régen. Azt viszont kezdem sejteni, hogy nem a Roxfortban vagyok, sem annak helyén. Talán a túlvilági megfelelőjén. Nyelvem finoman végigfuttatom alsó ajkaimon, s különös, keserű ízt érzek, amit nem tudok hova tenni.
   Elnézek a másik irányba, s először csak az tűnik fel, hogy arra még több a megcsonkolt, megégett fa. Aztán meglátok egy alakot, aki az egyik tönkön ül. Elmosolyodok, reflexből megy, örülök, hogy nem vagyok itt egyedül. Ő majd tud válaszolni a kérdéseimre.
   Kezeim magam mellé húzom, és erőlködve tolom fel magam ülő helyzetbe, majd hunyorogva nézek társaságomra, és hirtelen minden szó elveszni látszik, amit mondani akartam, arcom elfehéredik, és egészen olyan érzés, mintha lenyeltem volna a nyelvem. Szívem szapora verését akár hallani is lehetne, egészen közel sem kéne jönni hozzá. Zavarodottan csóválom meg a fejem, majd lehunyom szemeim, elszámolok ötig, és újra kinyitom. Még mindig ott van.
   Érzelmek tömkelege fut át rajtam. Öröm, majd félelem, szégyen, kétségbeesettség, hiány, magány, majd ismét félelem. Meg valami egészen különös érzés, amit az ember olyankor érez, amikor egy rég nem látott barátjával találkozik. Az a különleges fajta öröm, ami oly keveseknek adatik meg, a baj csak annyi, hogy a félelem és a szorongás nem engedik ezt érvényesülni.
   Tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat. Hiszen láttam a bálon, tisztában voltam vele, hogy életben van, most mégis szörnyen érint, hogy itt ül a közelemben, és még nem is érdekli, hogy megláttam. Fogalmam sincs, mit akarhat, nem tudom, miért hozott ide, vagy hogy egyáltalán hogyan volt erre lehetősége. Az utolsó emlékem, hogy otthagyom Barbie-t a csillagvi… az a rohadt szuka. Halványan dereng a kép, amint utánam kiált, én megfordulok, és még látom a pálcáját. Nem hiszem el, hogy még rendesen meghalni sem hagyott.
   Lehunyom szemeim, s mély levegőt veszek. Meg kell nyugodnom, vagy legalábbis a látszatát kell keltenem. Még mindig nincs kizárva, hogy meghaltam, csak most már nagyobb az esélye, hogy a pokolba kerültem, vele összezárva. Ez igazán megnyugtató.
   Nagyot nyelek, majd mikor kinyitom szemeim, megszólalok.
- Mit keresünk itt, Caleb? - hangom enyhén megremeg, ahogyan kiejtem nevét. Nem azt kérdezem, hogy hogy lehet az, hogy él. Hogy hogy van, miért most, vagy miért nem írt. Régebben dühös voltam rá, bizonyos dolgok miatt, most azonban ezt nem érzem. Talán én is elhittem, amit Barbie-nak mondtam. Hogy meghalt, egy kis részem mindig is remélte, hogy így van, hogy igazam van. Reménykedtem, hogy sosem kell majd a nevén szólítanom többet. Mégis eljött ez a pillanat.
Naplózva


† Caleb E. Dawis
Eltávozott karakter.
*****


. Halott .

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2015. 01. 27. - 23:02:41 »
+2

Emberek járnak, kelnek,
Tudatlanok szegények.
Azt se tudják hol vannak,
Azt se, hogy ők már csak holtak.



   Izzadság és mocsok szaga. Teste hűvös, mintha holt lenne, de mellkasa megemelkedik minden lélegzetvételnél. Orrlyukai kitágulnak. Érzem a melegét arcomon. Testem fűti az övét. Milyen ironikus nem igaz? Elvégre én vagyok a hulla, most még is élőbb vagyok nála. Elfog az undor. Visszataszít az egész lénye, mint egy undorító, rothadó húscafat, akit díszes szalagokkal tekertek be, hogy senki se jöhessen rá mennyire romlott valójában. Valahol még is vonz a bűnös rothadás, mint akkor régen.
   Ellököm magamat tőle és a földtől. Ideje felkészülnöm az ébredésére. Köszöntenem kell Őt, hiszen régen találkoztunk. Nagyon régen. Az ostoba és naiv múltban.

   Fény kell. Felfal a sötét, ott van mindenütt. Átkarol és összeprésel. Nem enged. A sötét mindig rossz. Láncok csörgése, húgytócsák szaga és kínos nyöszörgések férkőznek a tudatomba miatta. El akarom temetni, nem akarom. Már régen vége, nincsenek. Meghaltak! Önkénytelenül is elkezdem csuklómat szorongatni, a szorító láncok okozta sebhely még mindig sajog. Vagy csak az elmém hiszi azt? Hiszen már csak bőröm őrzi a nyomokat, alvadt vér sincs már rajta.
   Leterítem ballonkabátomat. Meztelen felsőtestemet megborzolja a tavaszi éjjel szellője, de amilyen hirtelen jön el is megy. Északon vagyunk, de a nyár már közelít itt is. Hátamon a karmolások és harcok okozta sebek fel-felszakadoznak. Érzem, ahogy véremből pár csepp végig szalad a hátamon. Nem érdekel, már rég nem. Semmiségnek tűnik ez a fájdalom a teliholdas éjszakákéhoz képest.

   Pálcámmal intek a ballonkabátom felé és az fehéres, kékes színű lángra kap. Mennyivel szebbek voltak ezek régen a kis befőttes üvegekben bűbájtanon, de a szépség múlandó. Akár a boldogság, a nevetés és szeretet. Csak a félelem marad.
   Leülök egy közeli, elszenesedett tönkre. Szemeimmel a félig leégett erdőt vizslatom – már amennyit bevilágít belőle a fehéres tűz. Furcsa belegondolni, hogy ezt én műveltem. Én, egyes egyedül én. Akkor még erős voltam. Szégyellem bevallani, de most már nem vagyok az. A kisebb bűbájokon és ártásokon kívül már nem tudok nagy dolgokat tenni. Elhagyott az erőm, eltemetődött bennem a sok emlékkel együtt. A fájdalom és a félelem eltemette.

   Ébredezik. Köhécsel és hangosabban lélegzik. Felnyög, mintha fájna neki valami. Mit sem tud erről az érzésről. Olyan szánalmas, Ő is és a többi is. Játsszák a hőst és a mártírt, mintha lenne bármi fogalmuk is a szenvedésről. Naivak és buták. De irigylem őket. Irigylem a boldog tapasztalatlan életüket, irigylem, hogy Őket nem tette ez a háború üressé, élettelen hullává, aki utolsó mentsváraként egy boszorkány szajha jóslatát akarja teljesíteni.
– Itt haltam meg. Itt kezdődött és fejeződött be minden. – válaszolok neki higgadtan, de nem tudom leplezni az izgatottságomat. Ahogy hangja újra meg újra tudatomba hatol egyre dühösebb leszek. Ostoba arckifejezése csak olaj a tűzre. Felforr a vérem. Megszorongatom pálcámat, mintha halvány fátylát érezném kezemen annak a régi valaminek. Amikor először jártam itt és először mondtam ki átkot. A dühtől többé már nem vagyok hulla. Ha pusztíthatok, éhetek.
Naplózva


James Wolf
Hírnök
***


• a farkas •

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2015. 03. 16. - 00:37:41 »
+2

Mégis él tovább, jár az éjen át,
Lázad még, s legyőzi majd a holtak démonát.

   Amikor kiejtette a szavakat, azok éles késként mélyedtek testembe. Megrázó volt újra hallani érces hangját, a hangot, mely egykoron még barátságosan csengett számomra. Annyi szép emlék köt a hangjához, a barátom volt, az egyik legőszintébb és legjobb barátom volt, most pedig már arra sem emlékszem, hogy milyen volt, amikor nevetett. Nem emlékszem a nevetésére.
   A felismerés valahogy mégjobban sokkol és földhöz vág, mármint elvont értelemben, és szemeim megtelnek könnyel. Tudom, hogy nem szabad sírnom, így összeszorítom őket, ám az érzelmek olyan hirtelen rohamoznak meg, és olyan erővel, mint amilyenre nem is számítottam. Teljesen más volt a sok ember között látni őt egy futó pillanatra, mint most, itt lenni vele egy helyen, úgy, hogy bármikor hozzá szólhattam, bármikor megérinthettem. Milliószor elképzeltem, hogy milyen lesz, amikor majd újra találkozunk. Két régi barát újbóli egyesülése. Vidám, örömteljes pillanatokat reméltem, ehhez képest pedig megkaptam ezt. Ezt a pillanatot, ezt a helyet, ahol az öröm és a vidámság már szinte képzelhetetlen fogalmaknak számítanak. Nem tudom, hogy a lepusztult környezet teszi-e, vagy belőle sugárzik valami… valami sötét, megfoghatatlan hangulat, de egészen nyugtalanító.

   Erőt veszek magamon, és feltápászkodok. Lábra kell állnom, elvégre nem fekhetek végig az avarban, arra azonban ügyelek, hogy neki háttal álljak fel. Piszkos arcomon vékony csíkot hagytak a legördülő könnyek, s most ezt maszatolom el pulóverem ujjával. Tudom, hogy nem szabadna sírnom. Hiszen ő sokkal rosszabbul járt, ő sokkal többet szenvedett, itt nem én vagyok az, akinek sírnia kéne, és közben mégis azt érzem, gyászolnom kell. Elvesztettem a barátomat. Caleb nincs többé. Nem sokat láttam belőle, de nagyon jól tudom, hogy ez az ember már rég nem ő. Az nem lehet.
   Meghalt.
- Bájos. – ejtem ki viszonylag könnyedén a szót, majd összezárt ajkakkal, elismerően bólogatva fordulok meg. Nem láthatja rajtam, hogy mennyire fáj, hogy mennyire össze vagyok zavarodva, nem láthatja rajtam, hogy mennyire megráz már csak a tény is, hogy itt van. Hogy hozzám beszélt. Hogy ennyire más lett.
   Nem tudom, hogy mit mondjak neki, de közben meg ezernyi kérdés és mondat kavarog a fejemben. De mégis mit mondanék a legjobb barátomnak, aki ennyi idő után visszatért a halálból? Aki megdugta életem szerelmét. Aki éket vert közénk. Aki most elrabolt a Roxfortból, még ha valószínűleg az életemet is mentette meg ezzel.
- Miért? – bukik ki belőlem a kérdés. – Miért dugtad meg? – annyira ostoba dolognak tűnhet egy egyszerű szexen veszekedni, de nem tehetek róla. Mindig is fájt, jobban, mint mutattam volna. – Barátok voltunk. Te voltál a legjobb barátom, Caleb. – tárom szét karjaim tehetetlenségemben, s csak most eszmélek rá, hogy nincs nálam a pálcám, tehát ha rám támadna, akkor nem tudnám megvédeni magam. De nem félek tőle, valahogy nem megy, hiszen ő az, ő Caleb. Vagy legalábbis nagyon úgy tűnik.
   Közelebb lépek hozzá és meggyötörten próbálom kivenni szemeit, majd teszek még pár lépést felé, egészen addig, mígnem pontosan előtte állok, és az arcát nézem. Majd leguggolok, hogy ne kelljen felnéznie rám, fejünk egy vonalba kerül.
- Mondd el, hogy mi történt veled. – szólok hozzá halkan, szavaim a legnagyobb őszinteséggel csengnek. Meg akarom érteni. Érteni akarom, hogy hogyan került ide, mi juttatta erre az állapotra. Vissza akarom kapni a barátomat.
Naplózva


† Caleb E. Dawis
Eltávozott karakter.
*****


. Halott .

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2015. 08. 07. - 05:37:17 »
+1

Emberek járnak, kelnek,
Tudatlanok szegények.
Azt se tudják hol vannak,
Azt se, hogy ők már csak holtak.



Pillanatnyi naivitás fut át rajtam. A bizalomnak egy halovány lehelete, de amilyen gyorsan feltámadt ez a furcsán gyermeki, mitobb emberi erzes el is hal. O nem hagyja. O tombolni akar, bosszút akar állni, látni akarja, ahogyan a meleg, voroslo nedv kicsordul az érdes boron tatongo sebekből. A szörnyeteg éhes, zabálni akar. Megcsocsalni a húst és acsarogva kikopni a porcokat. Vérben forgó szemeimmel a régen ismerős arcot furkeszem. Egy pillanatnyi köd beivódik elmémbe elfeledteti velem, hogy ez az arc a múltam része. Ezt az arcot csak Caleb ismeri, O mar nem. O meg nem találkozott vele. A védtelen, tehetetlen ember nem jelent neki semmit, pusztán csak egy áldozat. Caleb pedig mar régen meghalt. A vad éhes.

Kaján vigyor ül az arcomra, melyet átitat az édes orulet. Csak semmit mondóan meredek szemeibe. Ez az idióta valóban lelkizne? Az előbb meg kiabálva illette alacsonyította le azt az estemet Vele, most pedig azt varja, hogy egymás hajat fonogatva sztorizgassunk? Ez teljesen hülye. Ahogy a gondolatok átfutnak elmém meg ép részen a vicsor egyre inkább fordul át leplezetlen undorba. Hánynom kell ettől az edesgeto stilustol. Mi a faszomat gondol ez magarol? Hogy barátok vagyunk? Ostoba…
Gondolkodás nelkul arcon kopom és bal lábammal mellkasába rúgok, hogy ismét elteruljon a foldon. Védtelen és ostoba ember, aki nem is erzekeli a sulyat ittletunknek. Minden szavabol fertozo gennyedekkent szurodik le a tiszteletlenseg és az arrogancia. Nem is tudja az ostoba mivel áll szemben.

De O tudja mi is a másik. Konnyu préda csupán egy ragadozó karmai kozott. Gyengesége tagadhatatlan és eltitkolhatatlan. Minden csepp izzadsagsa csak azt erezteti, hogy mennyire is fel. Mennyire tehetetlen. Arcának minden rezduleset figyelemmel kiseri. A bevérzett algazold szemek egy pillanatra sem veszik le tekintetüket a becserkészni kivant aldozatrol. A nyal összefut szajaban és az idő megállni látszik. Csak ketten vannak és a hajsza hamarosan elkezdődik.

James! Jó ég, ez James! Mit keres itt? Fuss, támadni fog!

A sebek újra vert könnyeznek hatan, mintha tetemrehivas idején jelenne meg a gyilkos elmejenek egy elzárt, sotet sugaban.

Miatta nem lehet az enyém, O tehet mindenről. Minden begyogyulatlan seb, minden fájdalom itatta orditas tőle ered.

Feszül a kéz. Az izmok mintha össze akarnak roppantani a csontot. Az erek megdagadnak és a szív hevesen lüktet. Csabitja a húsa. Minden mozdulata izgatja fantaziajat. Ki akarja élvezni a vadászatot.

James, menekülj!

A halott keze lendül és a száj ontja az átkot.
- Crucio




Ekezeti hibaimert elnezesedet kerem!
Naplózva


James Wolf
Hírnök
***


• a farkas •

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2015. 10. 02. - 18:48:54 »
+1


   Tekintetemmel arcát fürkészem, és igyekszem meglátni benne azt az embert, aki mindennél jobban hiányzik életemből. Akit először nevezhettem igazán barátomnak, hiszen régen még nem ismertem a szó igaz jelentését, ez csak később realizálódott bennem, ahogyan felnőttem, s felnőttünk. Ahogyan a barát szó egyre többet kezdett jelenteni, s szép lassan ösztönösen kezdtem azt érezni: vigyáznom kell rá. Mert mi egymásért is élünk, ez egy kölcsönös kapcsolat, ami mindennél fontosabb számunkra. Van valaki, aki törődik velünk, s mindenféle elvárástól függetlenül szeret minket, barátként. Ez azt is jelentette, hogy örökre megmaradunk egymásnak. Hiszen barátok vagyunk.
   Van egy seb, mely sosem gyógyul.
   Caleb. Itt kell lenned neked is valahol. Az nem lehet, hogy ez a fiú koszosan, vad vonásokkal, s félig állatias mozdulatokkal te legyél. Nem fogom hagyni, hogy elvessz nekem! Csak figyelem arcát, s próbálom szuggerálni. Ismerj fel te bolond! Emlékezz arra, hogy mi mik is voltunk egymásnak még egykor.
   Itt ültünk hát annyi estén, szavak gyúltak, s nőtt a láng.
   Arcon köp, a gesztusra lehunyom szemeim, s mély levegőt vennék, ám ekkor erős taszítást érzek mellkasomon, s háttal vágódok vissza a földre. Összeszorítom fogaim, s fél percig nem veszek levegőt. Zokogni tudnék, annyira fáj, amit tett. Nem gondoltam volna, hogy ennyire fáj a hiánya, és ennyire könnyen tud rajtam sebet ejteni, s mégis.
   Ez a seb már sosem gyógyul.
   Szemeimben haragnak nyoma sincsen, ahogyan felnyitom őket. Kékjeim övéit keresik ismét. Meg akarom érteni mi történt vele. Még nem vesztettem el a reményt. Bántott, de nem akarom elfogadni, hogy elveszett. Hogy eltűnt volna. Olyan sokáig tagadtam, hogy életben lenne, hogy most már bűntudatom sem engedi, hogy annyiban hagyjam. Szükségem van rá. Mindig is volt. Hiszen mindig ő térített észhez. Ő volt az, aki felpofozott ha kellett, s nem szégyellte, sőt, még büszke is volt rá. Pulóverem ujját markomba húzom, s letörlöm a nyálat arcomról. Cseppet sem érzem megalázónak a helyzetet. Kimondhatatlanul szomorú vagyok.
   Tűnő árnyékok az éjben, bocsássátok meg nekem, azt, hogy itt vagyok, hogy élek, s Ti már nem jöttök sosem!
   Könyökeimmel tolom fel magam, s felnézek alakjára. Szemei csak úgy villámot szórnak. Dühös, de nem értem miért. Nem mondott semmit, nem tudhatom, mit él meg, mi a baja. Mégis hogy jutott egyáltalán oda, ahol most tart.
- Caleb… - szólítom meg, ám akkor olyan átok hagyja el ajkait, melyről sosem gondoltam volna, hogy egyszer pont rajtam fogja alkalmazni. A kín egész testemen végigszáguld, leírhatatlan, hogy mit érzek. A maró fájdalom szörnyű emlékeket idéz bennem, megtörténteket, s fiktíveket egyaránt. Látom magam előtt Calebet, amint lökdös a lépcsőn. Gonosz jelenetnek tűnik, de én tudom, hogy csak viccből csinálta mindig. Emlékszem. Aztán látom, ahogyan pálcáját rám irányítva kimondja a gyilkos átkot. Minden porcikámban fájdalom cikázik, s mihelyst azt hinném, hogy már kezd véget érni, kezdődik elölről. Összehúzom magam, s magzatpózba kuporodva egyik markommal hajamba kapaszkodok, a másikkal egy fűcsomóra markolok. Nem leplezem mostmár zokogásom, nem is tudnám. Már nem csak a fájdalomtól rázkódik testem, hanem a sírástól is. Lelkem ezer kis darabra hasad, s egyik sem találja párját. Soha többé nem állnak össze egy egésszé.
   És nincs is rá szükség. Igyekszem minél kisebbre összehúzni magam, mintha az megmenthetne, holott tudom, hogy nem. Nincs sok alkalmam a tiszta gondolatokra, de egy valamit biztosan tudok, s az minden fizikai fájdalomnál jobban bánt. Nem is találhatott volna jobb átkot. Hiszen ismer, nagyon is jól ismer ez a szarházi.
   Sorra nyelem könnyeim, s inkább nyelvemre harapok, semmint örömet okozzak neki ordításommal. Eddig hittem, hogy menthető a helyzet. Hogy egyszer még visszakaphatom Calebet, de mihelyst alkalmam nyílik felnézni rá az átok végeztével, rájövök, hogy semmi esélyem. Valami olyan történt vele, ami egy életre megváltoztatta, s nem fogom tudni visszahozni, bármit is csinálok. Teljesen elveszett. Caleb nem tett volna ilyet velem sosem. Ahogyan ez ismét realizálódik bennem, ismét sírni kezdek, most már azonban tudom kontrollálni. A könnyek némán peregnek arcomon, s tekintetem kitartón rá szegezem. Mert most már tudom, amit az elejétől fogva tudnom, s látnom kellett volna.
   Barátom egy sincs többé...

Naplózva


† Caleb E. Dawis
Eltávozott karakter.
*****


. Halott .

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2015. 10. 18. - 21:40:22 »
+2

Emberek járnak, kelnek,
Tudatlanok szegények.
Azt se tudják hol vannak,
Azt se, hogy ők már csak holtak.




   Sír. Ordítani akar de büszke hozzá. Könnyei peregnek szenvedéstől eltorzult arcán. Undorító kis szánalmas féregként vergődik a földön. Felfordul a gyomrom a látványtól. Gyötrelmeitől még is csak elvakultan vigyorog az arcom. A bevérzett szemek le sem veszik az arcot az áldozatról. Látni akarom ahogy szenved. Ahogy átéli a töredékét is annak, amit nekem kellett. Ahogy minden hite, amit belém vetett szerte foszlik. Mert Ő még annak lát. Ő még azt hiszi a barátja vagyok. Azt gondolja, hogy bármi is történt velem az kizárható elhagyható. Lezárható a múltban. Nem tudja, hogy ez bennem él, hogy én már nem létezem. Ő még hisz ebben. Ő még azt hiszi, hogy ember vagyok.

   Kihűl az átok és kezemből kiesik a pálca. Felázott az arca. Furcsa érzés tölt el. Só csípi bőrömet. Érzem ahogy a meleg végig folyik arcomon. Sírok. Csak bámulom a megkínzott áldozatot, de nem érzek élvezetet. Ez James. Mit tettem? Engem néz és látom, hogy nem hagyta abba Ő sem a könnyezést. Miért néz engem? Mit vár tőlem?! Egymás szemébe meredve hagyjuk, hogy a csend körül öleljen minket. Itt már nincsenek madarak, nincsenek állatok. Itt minden halott. Csak Mi élünk.

   Fszt. Ez nem élet. Az a nyomorult barom sem fog sokáig. Örömtáncot fogok járni a hullája fölött és felgyújtom, ahogy nekem is megkellett volna dögöljek. Nem fog ez a rátarti patkány rászedni. Megsütöm és lakomát csapok a beleiből.

   Nem. Nem tehetem. Ez James. Miért is ne? Ő is csak egy ember? Az emberek mind halálra vannak ítélve. Azért lettünk teremtve nem igaz? Én pedig azért vagyok, hogy megtegyem azt, amihez a fetniek gyávák. Azért vagyok, hogy elvegyem azt, amit képtelenek használni. Miért lennének jobbak nálam? Miért érdemelnének jobbat, mint én? Hányingert keltő csótány az összes. Tetvek, amiket ki kell irtani.

   De hiszen Őt ismerem. Ő nem olyan, mint a többi. Őt nem ölhetem meg csak úgy. Ő James. Hallgass már el Te vadbarom! Ő is ugyanolyan. Te már nem ismered. Megkefélte Te is tudod. Elárultak téged. Basztak a sírod fölött.
- Hagyd abba! – Fakad ki belőlem miközben még mindig a földön fekvőt nézem.

   Kimondott szavam mit sem ér. A vad ölni akar. Gyilkolni és ha meg van hozzá az áldozat miért is ne tenné meg? Miért ne hámozná le a bőrét, miért ne mélyesztené belé a fogait, miért ne élvezné ki a vér ízét? Ostoba a halandó, aki szembe merészel szállni vele.
- Tudom, hogy Te is meg akarod tenni – mondja ajkam hangosan, de tudom, hogy ez nem én vagyok. A nyál összefut a számban. Csábít testének melege.

   Nem. Ezt nem tehetem. Nem lehetek ilyen ostoba. Hazudik. Ő csak hazudik. Ez nem az Ő estélye. El kell kergetnem, ki kell űzzem. – Takarodj! – ordítom és összeesem a hirtelen jött haragtól. Kapálózom. Remegek ahogy a düh elárasztja testemet. Feltépem nadrágomat és a vádlimhoz nyúlok. A heg már régen beforrt, de a nyoma még tisztán látszik. Vakarni kezdem, amilyen erősen csak tudom. Nem lehet ott. El kell tuntetni, meg kell semmisíteni. Ez nem én vagyok.

   Miért is ne lennék? Hiszen mindig tudtam nem igaz? Mindig tudtam, hogy egy szörnyeteg vagyok. Én öltem meg a szüleimet. Vakarom a sebet, de az nem akar lejönni. Én voltam az, aki kiszakította a lányokat a családból. Majd amikor az egyik elment a biztos halálba, megkeféltem a másikat. Már vérzik a vöröslő bőr, de a heg még mindig marad. Én voltam az aki felgyújtotta ezt az erdőt és gyilkolt a tűzzel. Én hagytam, hogy Puck megdugjon. Már a húst kaparják a koszos körmök. Én öltem meg azt a gyereket holdtöltekor. Én zabáltam meg a patkányokat. Kezem úszik véremben.
- Én vagyok a szörny – mondom ki hangosan zokogva, mikor már nincs több erőm kaparni sebemet.
Naplózva


James Wolf
Hírnök
***


• a farkas •

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2015. 12. 06. - 22:52:43 »
+2

Belém égett,
Erőszak lett az életem.

   Hirtelen múlik el.
   Talán elsőre észre sem veszem, hogy véget ért, csak mikor hallom a pálca földre koppanó, tompa hangját. Kinyitom szemeim, s még mindig félve felnézek rá, félig meddig arra számítva, hogy most majd mugli módszerrel agyonver, és itt hagy, csupa véresen, kivert fogakkal, összezúzott csontokkal. Felkönyökölök, minden porcikám sajog. Oldalra köpök. Vért. Gusztustalan.
   Nagy nehezen, és nagyon lassan feltápászkodok a földről. Ruhám ujjával törlöm le arcomról a könnyeket és a taknyot. Ez valószínűleg csak ront a helyzeten, miután már a gönceim is mocskosak. Nem akarom tudni, hogy hogy nézhetek most ki, de nem is igazán érdekel. Itt ez már rég nem számít. Calebet nézem. A barátomat, mármint az egykori barátomat, aki most zavarodottan néz ki fejéből. Fogalmam sincs mi lehet vele, de jelen pillanatban nem is akarom megérteni. A düh szörnyként mar belülről, s egy halk, suttogó hang biztat arra, hogy öljem meg. Hogy utáljam, amiért megkínzott. Azt mondja, hogy ő már nem a barátom, és ezzel egyet kell értenem. Nem ismerek rá. Mintha nem ő lenne. Mintha…
   Tekintetem inkább a földön heverő pálcájára fordítom. Nem akarok sokat vele, egy kábító átok teljesen megtenné, aztán már itt sem lennék. Megpróbálhatnék segíteni rajta, de az a baj, hogy már megpróbáltam, és meg lettem kínozva. Szeretnék vele beszélgetni a történtekről. Szeretném visszakapni, de nem látok rá sok esélyt. Van az a helyzet, mikor már jobb feladni. Mint például most.
   Egyet lépek előre, lábaim még mindig remegnek, s nem szégyellem bevallani: félek tőle. Felkiált. Értetlenül nézek rá. Észrevette volna, hogy mit akarok? Mi az, hogy hagyjam abba? Szabadkoznék, hogy nem csináltam semmit, de egy hang sem jön ki a számon. Teljesen ledöbbenek, s csak az arcát nézem. Aztán folytatja. Teljesen értelmetlen dolgokat mond. Fogalmam sincs, hogy kihez beszél. Még sosem láttam ilyet.
   Még egy apró lépést teszek a pálca felé, ám ordítani kezd, s összerezzenek, szívem hatalmasat dobban, most már nem merem levenni szemeim róla. Remeg, hogy az idegességtől-e, azt nem tudom. Félek, hogy nekem szalad. Egyre kényelmetlenebb és furább érzés kerít hatalmába. El kéne innen tűnni.
   Összeesik, s rángatózni kezd, kapálózni. Mintha helyet cseréltünk volna, s őt kínozzák. A látvány teljesen megigéz, majd szemem villan, ahogyan észreveszem a sebhelyet a bokáján. Tátott szájjal bámulok a fiúra, akit egykor még testvéremként szerettem. Belülről marni kezd a bűntudat, s zokogni kezdek, ahogy a felismerés szép lassan eljut agyamig. Csak csóválom a fejem, majd térdre ereszkedek mellette. Jobb kezemmel megfogom a pálcát, s ölemben tartva Calebet figyelem. Csendesen sírok, miközben ő szenved, és sosemvolt alakokat képzel maga elé. Mármint valószínűleg az iménti mondatokat nekik címezte.
   Zokog, s kezd lecsendesedni. Mintha kifáradt volna. Azt mondja, hogy ő a szörny, de nem. Téved. Mi mind azok vagyunk. Nem csak ő tehet róla, hogy azzá vált, amivé. Felállok, s lenézek rá. Egészen gyermetegnek tűnik most. Kicsinek, és védtelennek.
- Bár tudnám, hogy menthettelek volna meg, Caleb… ettől. – mutatok rá szabad kezemmel, s folytatom, kimerülten, suttogva. – A testvérem voltál. – hangosan szipogok, majd elvégzek magamon pár gyógyító bűbájt. Nem igazán hatnak, a pálca nem az igazi, és én sem vagyok olyan jó állapotban, de némi javulás érezhető. Talán most már tudok sétálni egy ideig. Bár tudnám, hol vagyok! – De már egyikünk sem az, aki volt. Te is tudod. – lehajtom fejem. Szeretném, ha nem ellenségként emlékezne rám. Ez amolyan búcsú. A régi életünket búcsúztatjuk, azt, ahol még részei voltunk egymás életének. Mert útjaink többé nem keresztezik majd egymást. Végtelenül szomorú vagyok, de nem tudok már sírni. Közben végigjáratom tekintetem az erdőn. Bárcsak elég erős lennék az átváltozáshoz! – Viszlát, Caleb. – nézek vissza rá, nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán hallott vagy felfogott bármit is abból, amiket itt mondtam. A pálcát felé tartom. – Dormito! – ejtem ki halkan a varázsigét, majd lehunyom szemeim, s ledobom a vesszőt mellé. Nem fogom itt hagyni védtelenül. Tudom, hogy az imént még utáltam, ám a sajnálat minden más érzelmet felemésztett bennem egy másodperc alatt. Mégiscsak a barátom volt, legyen most bármilyen nyomorult is.
   Ránézek, megbizonyosodok róla, hogy a bűbáj hatott, majd hátat fordítok neki, és többet vissza sem nézek.


Köszönöm! :3
Naplózva


† Caleb E. Dawis
Eltávozott karakter.
*****


. Halott .

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2016. 01. 02. - 17:03:08 »
+4

Emberek járnak, kelnek,
Tudatlanok szegények.
Azt se tudják hol vannak,
Azt se, hogy ők már csak holtak.




   Remegve ébredek fel. Az égbolt már sötétben jár, a hold megvilágítja arcomat. Nincs ereje teljében. A kihűlt por, melyben fekszem beteríti koszos testemet. Kapkodom a levegőt a fagy miatt. Kábultan nézek az ég felé és keresem a csillagokat. Örökké ragyognak fent és néznek le a halandókra. Ők, akik oly messziről is képesek eljuttatni ide fényüket. A fenyőfák ágai keretet adnak a látképnek és erős illatuk csak jobban terjed a hűvös levegőben. Pillanatnyi a nyugalom, mely átjár és légzésemet egyenletessé teszi. Furcsa látni a világot innen. Földben fekve, porral takarva. Minden olyan békésnek tűnik.
   A szörny tüze nem nyugszik. Kiszagolta az áldozatot és még mindig barátom testének szaga fel-fel rémlik. Itt hagyott. A saját szennyemben, a saját temetőmben. Hagyta, hogy a szörny felfaljon, míg Ő menekül. Hibáztathatom érte? Hiszen én eljátszottam a halálomat, magukra hagyva Őket, még ha ezzel csak jót is akartam. De lám a szörny végig vezetett. Azt akarta, hogy lássam mennyire jelentéktelen is voltam nekik. Hogy lássam, gyászom pillanatok alatt elmúlt egy gyűrű és egy békésebb élet reményében. Mintha az élet lehetne is békés lehetne. Talán csak ez az az állapot, amiben a gyarló elme megnyugodhat. Földben fekve, porral takarva.

   Te is tudod, hogy kijátszottak- acsarogja a szörny legbelül. Elfeledtek és elárulták emlékemet. Bár én döntöttem a halálhírről, valójában még is Ők öltek megy. Undorító szájhősök, mit sem számítottál nekik míg közéjük tartoztál. Képmutatás lett volna az egész? Eljátszani, hogy egy vagyok közülük? Elhitetni, hogy jelentek valamit? Mint egy kiskutya, akit nevelgetnek, de ha elszökik vesznek egy újat a keresés helyett. Feladtak és bemocskolták az emlékemet.
   Felülök és hegeim megfeszülnek. Horzsolások és mély sebek szegélyezik testemet, melyet már nincs bájital, ami teljesen begyógyítana. Eltorzult hüvelye vagyok már csak annak a lénynek, akit egykor a Caleb névvel illettek. Egy ostoba, gyenge lény voltál. Erős lettél és áldáz. Éltet a szörny belsőmből, még is mindenmegszólalása egy éles kés vágásával ér fel lelkemben. Úgy prédikál mintha ismerne, pedig még sosem álltunk szemtől szemben. Csak suttogott valahol hátulról, míg én csak bámultam minden éjjel az égre. Földben fekve, porral takarva.
   Elárultak Te is tudod. Érzed még a szagukat, ami megfertőz. Talán sosem feledhetném őket. A szemek ítélő pillantása elmémbe égett. Nem nyugodhatsz, míg Ők békében vannak te is tudod! Hogy is lehetnék nyugodt, mikor minden álmomban látom a békés életüket én pedig szenvedek a vérszagtól és a döghústól. Fájdalmat okoznak neked a puszta létükkel. Ki akar fájdalomban élni Caleb? A fájdalom csak beszennyez. Jobban meggyötör mint gennyedző sebeim. Könnyeket csalogat szemembe a gondolat, hogy míg én szenvedek, Ők mosolyognak. Sehol sem lelhet a nyugalom, földben fekve, porral takarva.

    Légy hát erős Caleb. Fejezd be, amit elkezdtél, hiszen olyan közel voltál! Látom James könnyes arcát és az összegyűlt sós nedv végig fut arcomon. Nem bánthatom őket. Dehogynem! Hatalmasabb vagy náluk! Mindig is így volt! Sosem ismertek el! Alábecsültek. Azt hitték gyenge voltam és elbuktam, hol ott Ők voltak a gyengék, mert behódoltak. Azokhoz menekültek kik miatt én szenvedésre ítéltettem! Megalázkodtak azok miatt, akik holtan akartak látni. De most előtted kellene leborulniuk nem igaz? Erős vagyok és veszélyes. Még is kíntól csillogó könnyeim esnek le arcomról. Nem én vagyok az erős hanem Ő…
    De én Te vagyok. Egyek vagyunk már. Míg szólnak a hangok én is suttogni fogok. Állj fel! Parancsszóra mozdul testem és kapok a pálcámért míg lassan felállok. Nem lehet így. Nem árulhatnak el többször, nem bánthatnak többször! A mahagóni szorításától átjár az ősi tettvágy és a megcsókol a hatalom szele. Legyél Te az, aki véget vet ennek Caleb! Hang helyesen suttog. Ölnöm kell, különben nem nyugodhatok meg. Földben fekve, porral takarva!

   Belezd ki őket és csócsáld meg a szennytől és mocsoktól terhes szívüket! Az utasítás vadsága elönt bátorsággal és csak jobban rámarkolok pálcámra. Tegyük meg együtt Caleb! Fejezzük be azt, amit elkezdtünk! Érzem, ahogy a folyamatos könnyzáportól feldagad az arcom. Vér ízére vágyom, friss húsra, mely éltet és erőt ad. Erős vagyok. Erősek vagyunk. Senki nem állhat az utunkba, eltaposunk mindent és mindenkit. Férfiak, nők és gyermekek fognak rettegve szemünkbe nézni az utolsó perceikben. Gyűlölet lesz úrrá sokat sebzett szívemen. A szörny suttogása csak egyre nagyobb erővel tölt el. Ereim kitágulnak és karom lendül. Még egy utolsót szippantok a hűvös, fenyő illatával fűszerezett, május éjjeli levegőbe. A szörny szavai visszhangoznak fejemben „De én Te vagyok, Egyek vagyunk már”. Ki sem kell mondani az igét, pálcám ismeri szívem minden dobbanását. A zöld fény egy pillanatra beborítja az erdőt, majd milyen gyorsan jött el is tűnik a semmiben.
   
    Erőtlenül esem össze. Nincs már szenvedés, csak nyugalom. Földben fekve, porral takarva…






Köszönöm az éveken áthidaló közös játékokat!

Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  

FRPG.hu toplista!
The Age of Marauders
Napi egy kattintás a hosszú élet titka!


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2017. 10. 07. - 13:07:06
Az oldal 0.569 másodperc alatt készült el 38 lekéréssel.