Evolet Neela Leroy
alapokteljes név|| Evolet Neela Leroy
becenév|| Eve, de amúgy olyan nincs
nem || nő
születési hely, idő|| Anglia, 1977. szeptember 13.
kor || 19
faj || ember
vér || arany
a múlt '...Annak az embernek, ki nem emlékezik a múltra, nincs jövője sem...'
Azt hittem minden ennyivel van megoldva. Egy új élet, egy levél, és szabad utat kapok. De nem. A rémálmok sosem szűnnek. Mindig itt kísértenek, mindig körülölelnek, mindig velem lesznek, addig, míg élek. Hiába könyörögtem, hiába reménykedtem, a sorsomon nem tudok annyit alakítani, hogy a dolgok gyökeresen változzanak meg. Egyszerűen... nem.
Nem akarok emlékezni. Az mindössze csak a fájdalommal jár. Mégis... mégis kell valami kapaszkodó, valami kiindulópont az életemben. Valami, ami stabil.
A régi sebek feltépése, az őrület újraélése nem jó módszer. Nem hoz vigaszt csak rémálmokat szül. Rémálmokat azok mellé, amik eddig is kísértenek.
Csak feledni akarok... feledni, mindent mindenkit. Az egész életem, a sorsom, azt aki vagyok, azt kivé lettem és aki lenni fogok.
Menekülni akarok. El az élettől, a világtól, a jótól és a gonosztól, tőled, önmagamtól.
Ennyit akarok, ennyit, semmi mást. Mégsem lehet, mert az ördögi kör bezárult, s a fogságba ejtett, nyúlként maradtam benne. Csak aggódó tekintetem lesi a világot, várva a végzetet, aki mohó élvezettel és sötét kacajjal les rám, de még eddig nem csap le, mert kiélvezi a félelmet, a védtelenséget és a kínokat.
Emlékszem, bár feledném szívesen, a szép időket. A kislánykoromat, mikor mosollyal az arcomon mentem a szüleimmel a kert végében álló nagy fűzfához. A legmagasabb gallyakra az édesapám erősítette rá a hinta köteleit, hogy tavaszi estéken, nyári éjszakákon, őszi hajnalokon, téli napokon nekem okozzon örömet, s hogy ábrándozhassak ott. Én.
Anyám pedig pirosra festette, olyan pirosra amilyen szinte nincs is, de mégis van, mert ráültem, és ő pedig lökött kacagva, olyan magasra, hogy szinte már az egeket súroltam.
Imádtam ezt, imádtam. És a felhőtlen időszak legjobb pillanatai voltak ezek.
A gondtalanság oly szeretettel ölelt körül, hogy azt hittem, minden így maradhat, a maga tökéletességében, békéjében, nyugalmában. Csipetnyi boldogság. Olyan, ami a legtöbb embernek megadatik, ha észreveszik, felismerik és elfogadják. Egy boldog élet, semmi több...
S mégis... megtagadható a sorstól, amely cudarul el tud bánni az ezeréves kővel, pedig az erősebb mint bárki és talán bármi. Több, de mégsem, mert más már nem maradt. A víz befolyik a repedésekbe, akárcsak az árnyék kúszik oda, ahol addig a fény ragyogott, s elfed mindent, mi addig volt.
Anyámat betegség vitte el, nem voltam több öt évesnél. Ennek ellenére még mindig emlékszem lenszőke hajára, és mélykék szemeire, amik a végén csak némán beszéltek. Nem apámnak, nem a keresztanyámnak, anyu nővérének, hanem nekem. Csakis nekem. És tudtam, minden megváltozik. Ott, akkor abban a pillanatban.
Minden. Talán örökre. S a fájdalom, az a mérhetetlen fájdalom megmaradt... akárcsak az emlékképek. Mert bárki is mondja, nem fakulnak meg oly könnyeden... nem... soha...
De még csak változni se változnak.
A temetés után csak a fűzfa adott vigaszt. Csak ültem, sírtam, teljesen átfázva, de ez sem érdekelt. Semmi sem érdekelt. Csak löktem magam, dőltem előre és hátra, ahogy annak idején megtanították, hogy tartsam mozgásban a csöppnyi velem együtt egy egészet alkotó szerkezetet... és ismét szárnyaltam, az égig. Ám most már oly fájdalmas szomorúsággal lelkemben, mint még soha, s se ez se semmi más nem nyújtott már vigaszt... a szél simogatása sem, sem a lendület adta száguldás, de még az ég kékje s a felhők habos fodrai sem...
Persze hiába akartam a lehetetlent, már akkor a felhőket nem kaptam el, a múlton nem változtathattam. Sem most, sem máskor. És ahogy ez nem változott, mert nem változhatott, úgy alakult át ennek ellentétjeként rohamosan minden. Titkon és cselszövésben, a sötétben, mit sem sejtvén, minden repedésbe beszivárogva...
Apám, mint Halálfaló, Voldemort szolgájaként ténykedett, ám ezt ekkor még nem tudhattam. Ő volt egyike azoknak a szektatagoknak, akik minden erejükkel azon voltak, hogy fölkutassák a Sötét Nagyurat. Hogy újra hatalomra segítség... hogy elnyerjék többszörösen a kegyét, s hogy nekik, maguknak is oly életük legyen, amivel a családjukat biztonságba tudhatják...
Meglehet aljas cél a szeretteidnek a legjobbat kívánni s ezért megtenni mindent, még ha más út nincs is csak a nehezen járható melyet körülárnyékol a félelem, a rettegés, a halál és a sötét gonosz keze... Talán nem ezt kellett volna választania, nem így és nem akkor.
De ki vagyok én, hogy ítéljek felette, vagy netán más ember felett?
Az apám volt.
Mindig is tiszteltem. S ezen semmi sem változtatott.
Még később sem.
'...A szeretet az egyetlen ésszerű és kielégítő válasz az emberi létezés problémájára...'
Hét éves voltam, egész nagy, ahhoz képest, hogy mennyi idő telt már el anyám halála óta. De ez mégis csak egyet bizonyított. Az idő semmin sem változtat. Mert ugyanúgy ültem a szobámban, és vártam, hogy az én gyönyörű anyukán belibbenjen, mosolyogjon, felkacagjon, magához öleljen és érezzem azt a csodás levendula illatot, ami őt mindig körüllengte.
De hiába vártam, este csak apu jött be, hogy egy öleléssel jó éjszakát kívánjon, és távozzon.
Mindig űr maradt ezek után a lelkemben. Minden egyes alkalommal.
Volt, hogy a sírás ringatott álomba, volt, hogy csak a hold fénye és a csillagok pislogása nyújtott vigaszt. De ezek sem voltak elegendőek. Később pedig... még ennyim sem maradt.
Mikor beállítottak hozzánk az idegen emberek, egyszerűen csak kivonszoltak a szobámból. Hihetetlen volt, és félelmetes. Nem tudtam mit mondani vagy tenni, csak apát kerestem. Kiabáltam, mire a férfi, aki a karom szorította, rám ordított. Mégsem hallgattam el. A félelem nem hagyta belém fojtani a szót. Még az sem hogy keményen arcul csapva igyekeztek elhalgattatni... még a vér íze se rémített meg addig, míg láttam.... láttam...csak egy éles zöld villanás volt az egész, és a kéz, mely a karomat szorította, elernyedt. Nem sikítottam, de döbbenten meredtem az idegen arcra, akinek szemei tágra nyíltak a döbbenettől. Aztán arccal előre bukott és nem mozdult többé.
Csak álltam és bámultam, és újabb kar ragadott meg, erősen, de sokkal szelídebben. Apu volt az, kezében a pálcájával. Ő volt, az én hősöm, aki megmentett. Tudtam!
Ám sem idő sem alkalom nem volt a gondolkodásra.... csak taszigált maga előtt, határozottan, s amint a lépcsőn lebotorkáltunk, addigra az egész ház romokban hevert. Az asztalok székek fölborongatva, a szekrényekből az összes porcelán a földön hevert összetörten. Elámultam a pusztítást látva. Nem tudtam mi történt itt, de a konyhából hangokat hallottam, ahol dulakodtak. Apu mondott valamit, de nem értettem. És mire bármit is kérdezhettem volna, kirontottak az idegenek.
Elestem, mert apu erővel lökött el magától. A horzsolt karom csípni és fájni kezdett, könny szökött a szemembe. Mire sikerült felülnöm, egy test feküdt mellettem. Egy nagy test amely arccal felém fordult. Az arc jóvágású, és túlságosan is ismerős. Odakúsztam hozzá és eleredtek a könnyeim.
- Apu... apu? -
De választ nem kaptam. Többé nem hallottam a mély, zengő hangját... nem érezhettem az ölelését...
A beálló csend szinte üvöltött, amit csak az én szipogásom, kérlelő szavaim törtek meg... mint egy rossz mese drámai végkifejletében.
Végül egy nő karjai közt kerültem fel az emeletre. Nem is emlékeztem, mikor vitt fel a szobámba. De talán nem is volt lényeges. Egyszerűen csak leültetett és kérdezgetett. Én pedig, mert mi mást tehettem volna, készségesen válaszoltam, úgy ahogy, de leginkább a záporozó könnycseppek nem hagyták a szavaimat értelmes mondattá összefűzni. A nő jóságosan nézett rám, remélve, ezzel is segít valamit. De semmit sem segített.
- Rendben van, Evolet... te még kicsi vagy... nem kell erre emlékezned... -
Emlékezni... Szerinte nem kell emlékeznem. De valójában talán mégis kellene. Végül egyszerűen erőtlenül csak bólintottam. Ő pedig a pálcáját a homlokomnak szegezte. Ijedt tekintetem és zakatoló szívem elárulta a félelmem, de a nő csak mosolygott.
- Nem lesz semmi baj...
ex-memoriam...!
És egyszer csak minden elsötétült.
'...Ami nem öl meg az erősebbé tesz...'
A szüleim elvesztése csak az első lépcsőfok volt a végzetem felé. Afelé, amely szűnni nem akaró végtelen kínokkal fűszerezi meg a lépteim, a gondolataim, az álmaim. Igen, az álmaim.
Az emlékek megváltoztatása egyet eredményezett. Nem emlékeztem semmire. Majdnem semmire.
Mert álmaimban, mikor az agyam kikapcsolt, a lelkem ismerte a múltam. S pár elmosódott részlet, pár hangfoszlány megmaradt.
Ezek állandóan visszhangoztak, de a jelentésük rejtve maradt előttem, az agyam előtt a varázslat hatására. Azt hittem valami betegség ez, és hogy valami bajom van.
Hosszú utat kellett bejárnom, míg rájöttem, nem egyszerre a fejemmel és nem is velem van a baj. Hogy elmondják, egy bűbáj okozta a fehér foltokat, a pár emlékrészletet és a nyugtalan éjszakákat. És mindez addig váratott magára, míg meg nem kaptam a levelet a Roxfortba.
A Roxfortba, amelynek létezése számomra ez eddig ismeretlen volt, noha ennek sem így kellett volna lennie...
A Roxfortba, minden isők legnagyobb iskolájába, ahol Albus Dumbledore vezetésével a legjobb tanároktól tanulhat az a fiatal és esetlen lány, aki akkor én voltam.
Önbizalomtól mentes, félelemben élő, a tudatlanságtól szenvedő, aprócska pont, aki mindenki kedvelt gúnytárgya volt a furcsa emlékei és álmai miatt...
Az álmok miatt, amiknek jelentősége olyan horderejű, amit mások nem is gondoltak volna még a legmerészebb fantáziával sem...
S talán épp ez vezetett rá... jobb, ha elmegyek. Jobb, ha idegenek közt vagyok, mint azokkal, akik megbélyegzettként kezelnek.
Így hát elmentem a Roxfortba.
'...Csak kétféleképpen élheted az életed. Vagy abban hiszel, a világon semmi sem varázslat. Vagy pedig abban, hogy a világon minden varázslat...'
Hollóhát! Hollóhát. Hollóhát?
Bizony, az eszemre hagyatkozott a Süveg, nem pedig a múltamra. Az instabil volt, göröngyös, és erre nem lehetett alapozni. S talán ez volt a legbölcsebb megoldás a Süveg részérő is. Én mindamellett egyszer sem firtattam a döntését. Számomra tökéletes volt, már-már szinte érdektelen is. Mindössze egy volt az, amit később az eltitkolt hazugságok listájának élén találtam meg gyermeteg könnyedséggel, s amire rájöhettem volna már jóval korábban.
Apám kiléte.
Ugyanis ígéretük szerint a rokonaim egyet hitettek el velem apám kérésére. Azt a tényt, hogy őt Halálfalók ölték meg, s hogy mindez nem hiába való volt. Így a szememben hős maradhatott, s talán neki ez okozott megnyugvást. Csak az igazság bújt köntörfal mögé, s mindez nem maradhatott így sokáig. Ám közel hét év elég volt.
Épp ezért, a szüleim iránti mély tiszteletből, nem is bántam, hogy a Hollóhátba kerültem. Apám halála miatt utáltam az összes Mardekárost, és Halálfaló ivadékot. Így kezdődött meg az iskolai életem rögös útja, amely messzire nyúl és hosszú útra is vitt. Bosszúvággyal, gyűlölettel, utálattal. Gőggel, haraggal, s telistele sértettséggel, ami nem igazán kedvezett a kapcsolatok kiépítésében. Sokan emiatt nem szívleltek. Túlságosan önmagamba zárkóztam, de minután minek köszönhetően Ruby Wakefieldhez kötött a véletlen, egy ostoba házidolgozat és büntetőmunka kapcsán, ő volt az első, akinek megnyíltam. Az első és lényegében az egyetlen.
Egy barát, akire számíthattam. Egy szinte már testvér, akivel megoszthattam minden bajom, s benső titkom. Egy lelki társ, aki meghallgatott, megértett és vigaszt nyújtott ha szükségem volt rá.
Az évek viszont hamar elrepültek s nem maradt utánuk semmi, csak a gondtalan emlékek. A hét év során sok minden történt, de semmi sem változott igazán. A rémálmok megmaradtak ugyanoly zavarón, mint addig mindig is, s a válaszokat továbbra is kerestem és továbbra sem találtam, ami talán nem is oly meglepő. Ruby segített átvészelni a nehezebb időszakaimat, én pedig segítettem neki a tanulásban. Rávezettem a céljai eléréséhez, és lényegében közösen mondtuk ki, hogy ő gyógyítóvá válik. Engem nem kellett félteni, és az én jövőm miatt sosem agyaltunk. Pedig... talán... nagyobb szükségem lett volna rá, mint gondoltam.
'...A meggyőződés nagyobb ellensége az igazságnak, mint a hazugság...'
A Roxfortos évek után elindultam világot látni. A rengeteg hely azonban legalább annyira nem hozott megnyugvást, mint az éjszakák órái sem. És mindennek eredményeként mire észbe kaptam, már itthon találtam magam. A régi házunknál, ott, ahol először anyám majd apám is életét vesztette.
Minden ugyanúgy festett, mint mikor utoljára léptem ki a kapun. Talán csak a színek változtak meg, mert elkoptak a közel 8 év során. Bent is mindent por lepett, s minden érintetlen volt. Senki sem pakolt rendet, senki nem járt erre. Még a szobám is úgy állt, ahogyan hagytam. Rám tört a deja vu.
Az udvaron a hintát nyikorgatta a szél. A vörös festék már rózsaszín volt, s a legtöbb helyen felrepedezett, lepattogott. Mert semmi sem örök...
Na igen, ez még a természet erejének is ki volt téve, mióta elbúcsúztam tőle az utolsó alkalomkor, mikor használtam. Oly rég, hogy szinte nem is emlékeztem már, milyen érzés is a felhők felé repülni...
Tudtam, itt kellene újrakezdenem az életem, elvégre a ház és a birtok az enyém, de... nem volt hozzá kedvem. Nem tudtam... nem lehetett attól, ami felgyülemlett bennem. Hisz újraéltem az egészet, ami rég történt...
A dulakodásokat, az erős karokat szinte újra érezve magamon... az erős pofon csattanását, s a vér ízét a számban, amely émelyítően hatott... a zöld villanásokat, a sok halott arcot, s legutoljára apám halott tekintetét...
S a fölerősödő fájdalom elnyomta az érzékelésemet, így könnyűszerrel csapdába ejthettek... a Halálfalók. Az sem fordult meg a fejemben, hogy meneküljek. Mentsem az életem...
A kínok annyira elvették az erőm s lelkesedésem, hogy szinte már a halált reméltem tőlük, és valahogy nem is bántam volna, ha megkapom. De persze ez túl könnyen járható út lett volna a számomra.
Ők inkább megtörtek. Keményen, hidegen, de megtörtek. Elmondták az igazat. Feloldották az emlékeimet. Azokat az emlékeket, amelyek oly sok időn át lapultak s várattak magukra. Az igazságra a fény rávetülésével már tudtam, ki vagyok. S már tudom, ki vagyok. Tudom, kik támadtak ránk.
Már tudom, ki volt az apám. Nem egy olyan hős, amilyennek ő állította be magát. Nem az az eszményi ember, akinek akarta, hogy higgyem.
De az én szemembe hős maradt. Örökre az maradt, hisz megmentett engem. S a feladata rám hárult. A munka, amelyet elkezdett, de sosem tudott befejezni. S mindezzel nekem kellett szembe néznem. Én pedig... behódoltam.
'...A fekete lovag mindig győz...'
Halálfaló lettem.
Egy a sok közül.
De Everard Leroy lánya vagyok. És ennyi elég nekem. Befejezem a munkáját. Megteszem, amit kell. Bosszút állok érte.
Érte és anyámért.
A Sötét Nagyúr pedig segít nekem ebben. Ő mutatta meg az utat, az igazi utat, amit mindenki letagadott és eltitkolt. Ő leplezte le a hazugságot, amelyben a fél életem leéltem. Így hálával tartozom neki. Ami pedig egyértelműen abból állt, hogy felajánlottam neki a szolgálataimat.
Felajánlottam azt, aki vagyok. Egy szerencsétlen, bosszúszomjas lányt, aki csak megtorolni akarja a saját kínjait, és annyi álmatlan éjszakát okozni a Főnix Rendje tagjainak, amennyit ő kapott az évek során. És még többet, hogy a kamat is maradéktalanul el legyen számolva. Mert így lesz teljes a kör és így tökéletes a befejezés.
A cél megvan, már csak kivitelezni kell legalább oly tökéletesen, mint elképzelve. Nem ámítom magam, pontosan jól tudom, a nagyja még hátra van. A legnehezebbje... a harc, a küzdelem... mikor olyannal kerülsz szembe, akit ismertél, szerettél... de egy másik világban, egy másik életben.
Mert itt már nincs helye sem szeretetnek, sem reménynek, sem vágynak... Itt mindössze cél van, amelyet el kell érned, vagy így vagy úgy. És ehhez kell a legnagyobb kihívás.
Az pedig, hogy ehhez mit szól bárki is, akár olyan, akinek véleményét egykoron nagyra tartottam? Már semmit... Nem számít. Nem számítanak többé. Senki sem számít.
Még a barátság sem... még az sem... mert az is hazugságban köttetett...
jellemNem vagyok gonosz. Nem. Alapvetően a szépre, a jóra tanítottak. Legalább annyira, mint Pottert. De szenvedtem, mindig, mindenhol. És ez nincs másképp. Hiába a valóság ismerése, mégis kísértenek a rémálmok. Egyszer lesz vége. Ha meghalok. De addig hosszú út vár rám. Túl hosszú. És ezeddig én magam is változok még. Talán nem leszek ennyire önző. Talán nem hajt majd a harag és a düh. Talán más leszek. Talán.
És meglehet, értékelem majd a múltam is. Úgy, ahogy van. A barátokat is elfogadom, és talán sikerül túltennem magam mindenen. Még Ruby is talán megbocsát?
És az egész életem sikerül kiegyenlítenem, mint ahogyan az ember a számláit is kifizeti. Nekem a bocsánatokat kellene osztanom, másoknak meg nekem.
De hogy ez mikor történik meg, nem rajtam áll. S addig még... sok minden változik a nagy körforgások alatt.
apróságokmindig ||~ Anyu és Apu
~ A Sötét Nagyúr
~ Bosszú
~ Ravaszság
~ Másoknak való ártás
soha ||~ Főnix Rendje
~ Azok, akik becsaptak
~ Hazugság
~ Mogyorós csokoládé
~ Igaztalan barátok
dementorok || Édesapja halála
mumus || ő maga bukik el
titkok || ~ Megöltem a rokonait, akik magukhoz fogadták
~ Meg akarom ölni az összes Rend tagot?
rossz szokás ||
~ Túl akaratos vagyok?
~ Mindig nekem van igazam, mindig!
a családapa || Everard Leroy, arany
anya || Valerie Pallas, arany
testvérek || -
családi állapot || egyedülálló
állatok || -
külsőségekmagasság || 167 cm
tömeg || 55 kg
rassz || európai
szemszín || kékeszöld
hajszín || fekete
különleges ismertetőjel || pillangó tetoválás a karján
kinézet || fekete
különleges is Átlagos magasság, zöldeskék szem, fekete haj na és fekete ruhák. Mindig mindenhol, csak akkor nem, ha nagyon muszáj ^^ De ha arról van szó, képes elvegyülni a tömeg közt is. Mikor épp mi a feladata.
egészségi állapot || egészséges ^^
a tudás
varázslói ismeretek || kijárta a Roxfortot, tapasztalatokat az utazások során szerzett. Mindemellett sötét mágia mániás, és a Nagyúr hű szolgája.
patrónus || tud, egy macska
animágus alak || fekete macska
pálca típusa || 14,5 hüvelyk, Juhar, sárkányszívizomhúr
karrierfoglalkozás || a Nagyúr Szolgájaként Halált falok xD
státusz || szinte senki sem tudja, mi is vagyok, de egyre nyilvánvalóbb, mert nem rejtegetem ^^
szolgálati idő || körülbelül egy éve
Hogyan lenne a karaktered a Nagyúr hasznára? || kémként is gyilkológépként is megállom a helyem
egy darabka belőled Sötét éjszaka van, te gyanútlanul sétálgatsz a kihalt utcán és egyszer csak az egyik mellékutcából felbukkan egy auror, aki a nyakadnak szegezi a pálcáját. A hideg est langyos szele hozza a hírt. Nem vagyok egyedül. Nemcsak én járok a sötét, kietlen csendes utcán, hanem valaki más is. De nem aggódom. Csak lépkedek tovább teljes hidegvérrel. Egyet teszek mindössze, a pálcát kicsúsztatom a karomon lévő tokából. A gravitáció pedig megoldja a problémám? szépen a tenyerembe esik a kis juharvessző. Elégedett mosoly.
A pálca a kezemben, karomon a sötét jegy, pár utcával lentebb a társaim. Hiába hát az aggodalom, csak a másiknak lehet oka rá. És ahogy az árny oson és ugrik a pillanat törtrésze alatt, úgy szőkül össze a szemem várva a támadást. Megpróbálok megfordulni, hogy szemtől szembe kerüljek az idegennel, de ez nem úgy sül el, ahogyan szeretném. Ő gyorsabb és leleményesebb. A fenébe is!
A nyakamra szegeződik egy pálca, de ez semmit sem vált ki, csak egy aprócska félmosolyt.
Próbálkozzon csak a drága auror. Próbálkozzon csak...
Újabb zajok hallatszanak, jönnek a többiek. Talán épp maga Rodolphus. Ó, talán épp ő ment meg! Az auror pedig hangosan szuszog mögöttem.
Vajon mitévő lesz? Megy vagy marad? Bevár egy rakás Halálfalót, vagy jobbnak látja biztonságos egérutat választani? Egy biztos. Cseppet se félek, sőt, inkább nevetek az egészen. És az éjszakai szellő messzire viszi csöppet sem kellemes kacajom...
egyéb-
Roxfort RPG
Szerző