+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  A jó oldal képviselői
| | | | |-+  Harry - Ron - Hermione - A Trió (Moderátorok: Hermione J. Granger, Harry J. Potter, Ronald Weasley)
| | | | | |-+  If I told you you were right, would you take my hand tonight?
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: If I told you you were right, would you take my hand tonight?  (Megtekintve 1240 alkalommal)

Harry Potter
Varázsló
*****


... but I'm the chosen one

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2014. 04. 24. - 16:42:19 »
+2

Hermione


Az alábbi játék csak fikció, kérlek titeket ennek megfelelően kezeljétek.


„Itt kellene maradnunk Harry. Örökre…”

Nem is tudod mennyire szerettem volna, ha akkor és ott magam mögött hagyhattam volna mindent. Önzőn és mindent felrúgva, senkivel és semmi mással nem törődve. Akkor persze nem szóltam, túlságosan bolond voltam, hogy komolyan vegyem… no meg eltökélten lobogott bennem a harci tűz, hogy megállítsuk Voldemortot.

Voldemort… rég nem hallottam már ezt a nevet. Évek teltek el azóta, hogy megéltük talán az évszázad legnagyobb csatáját, a roxforti ostromot. Pedig az egész olyan, mintha csak tegnap történt volna. Emlékszem a kétségbeesett tekintetedre, mikor megértetted, de elfogadni nem akartad, hogy meg kell halnom. Könnyeid, mint apró gyöngyök hullottak alá, karjaid úgy szorítottak, mint korábban soha, ahogyan ragaszkodtál hozzám, és velem akartál tartani. Elkísérni az utolsó utamra, fogni a kezem, hogy együtt fejezzük be.

Megszakadt a szívem, nem akartalak ott hagyni. Nem akartam elengedni a számomra fontosat-fontosakat, azt a kevés embert, aki tényleg számított. De nem tehettem mást. Így rendeltetett, így kellett befejeznem. Az már csak a szerencsén múlott, hogy Voldemort átka a bennem szunnyadó sötétlő lelkének visszamaradt parazitáját pusztította el, s nem engem.

Meglendítve, kacsázó útjára indítom az előbb az avarból felvett lapos követ… s szememmel némán követem, ahogy pattogva suhan tova a folyón egyre bentebb és bentebb. Megbabonázva bámulom a fodrokat, a megtört víztükröt… mintha még most is akkor tél lenne.

Cikáznak a gondolataim, mint oly sokszor. Rengeteget járok a múltban, pörgetem vissza a régi történéseket, a számomra kedves perceket. Sosem felejtettem el a közös Go partinkat, amit azóta sem játszottunk újra. Azt a bolond táncot, amit azóta sem ismételtünk meg. Azt a majdnem csókot, melynek parázsló tüze azóta is égeti ajkaimat.

Elmentél...

Évek teltek el, és a háború vége óta szinte nem is láttalak. Tudom, hogy visszatértél a szüleidhez, és Ausztráliában maradtál… de semmi többet.

Eltűntél...

Kerestelek, de nem találtalak. Talán te nem akartad, nem tudom… bármerre is jártál, a varázslataim nem értek utol. Lassan auror lesz belőlem… ám még mindig hiányzol… Veled együtt eltűnt az életem egy darabja is. Örökre magaddal vitted egy részem.

Elhagytál…

Lassan feltámad a szél, ám mégis jóleső borzongással tölt el. A nyári nap melengető sugarai utat törnek az erdő lombkoronája között. Az egész kép olyan, mint egy mesében… az sem különb, amiért magam is idejöttem. Nem akartam hinni a szememnek… azt hittem csak káprázat. De ennyi idő után is, ezer közül felismerném az a játékos vidrát. Azt a fénylő, suhanó alakot. Tudtam, hogy csak te küldhetted.

D-E-A-N

Ennyit írt a levegőbe mielőtt eltűnt, s én már másnap reggel hoppanálltam. Itt vagyok hát… és szinte semmi sem változott. A deani erdő… a folyópart, ahol a sátrunk állt. Szívem a torkomban dobog. Lelkemben kétség, bizonytalanság hadakozik a türelmetlen kíváncsisággal, a viszontlátás boldogságával.

Az előbbi kavics már rég elmerült… a fodrok tovatűntek, ám a nap szikrázóan tűz. Bekucorodtam a régi fa tövébe, ahol mindketten ültünk… lassan vánszorognak az órák. Ám a friss levegő, a madarak éneke végül csak megnyugtatja háborgó lelkemet, s mire észrevenném, elszenderedem.
Naplózva


Hermione Granger
Jegelt karakter
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2014. 04. 29. - 16:33:32 »
+2

Harry

~ Meg fog egyáltalán ismerni? ~

Az összekarcolt, mocskos tükörből egy felnőtt nő gondterhelt arca nézett vissza rám. Egyáltalán nem hasonlított az egykori kusza loboncú, komolykodó Hermione-ra.  Ha letakartam hajamat színes dupattámmal, s lehajtottam a fejemet, meg se lehetett különböztetni a helyi asszonyoktól. A szabadban töltött rengeteg idő meghozta gyümölcsét: egykori sápadt bőrömet szinte már kreolosra színezték a nap ádáz sugarai. A hajamat szoros fonatba kényszerítettem, hogy a legkevésbé se zavarjon ebben a párás melegben. Többször is gondoltam már rá, hogy levágatom, egészen rövidre. Nem szép, de praktikus. Ám most mégis hálát adtam az égnek, hogy nem tettem meg: ha Harry meglátna fiúsra nyírt hajjal… Persze, nem kéne, hogy számítson.

Amikor eljöttem Angliából biztos voltam benne, hogy számunkra nem létezhet közös jövő. Jobbnak tartottam, ha távol maradok mindentől, ha hátat fordítok a múltnak. A saját életemet kellett éljem, nem pedig elvenni valaki másét. Persze az időmet eleinte tanulással töltöttem. Így fel se tűnt a többieknek, hogy egyre többet vagyok távol. Ginny és Harry boldognak tűntek… és talán még Ron is. Bár ez utóbbival inkább csak saját lelkiismeretemet nyugtatgattam, ha magányos éjszakáimon utolértek a múlt kísértő árnyai. Aztán egy nap megszületett bennem az elhatározás. Azt mondtam mindenkinek, a szüleim után megyek. Biztos voltam benne, hogy Ausztráliába egyáltalán nem követnének, na meg, tiszteletben tartották a családomra szánt időt. Persze mindebből egy betű sem volt igaz. Drága anyukám, drága apukám, talán nem látlak titeket soha többé… Voldemort után már biztos voltam benne, hogy így lesz a legjobb nektek.

Utam először a Szent Mungóba vezetett. Egész életemben csak tanultam, gyűjtögettem a tudást, akár az apró mókusok a téli élelmet. Ám mindeddig cél nélkül: mintha egy olyan könyvet lapozgatnék, aminek hiányzik az utolsó oldala. Úgy éreztem a legjobb az lesz, ha ezt a tudást visszaadom az embereknek, olyanoknak, akiknek igazán szükségük van rá. Ám ahogy teltek a hónapok egyre inkább úgy éreztem, amit itt tanulhatok legfeljebb arra jó, hogy kijavítsam azt, amit más varázslók elrontottak.

Ahol most vagyok, ahogy most élek már egészen más. Persze hosszú volt az utam idáig, végtelennek tűnő hónapokat töltöttem Kenyában és Pakisztánban. Korábban azt hittem mindent láttam, hisz megéltem egy háborút. Azóta tudom, hogy az ember alapvetően optimista: ha valami rossz történik vele, fel se merül benne, hogy létezhet rosszabb is. Amíg az ottani gyerekeken, családokon próbáltam segíteni sok minden megváltozott bennem. Mert bármit is hittünk eddig: a világot nem mentettük meg.

Annyit gondoltam rád Harry… annyiszor az eszembe jutottál! Szerettem volna neked mindent elmesélni, átölelni, a válladon kisírni magam. Amit eddig láttam: borzalmas volt. Ám történt velem sok-sok szép dolog is, amiben csak egyet sajnálok: hogy nem veled oszthattam meg. Egészen tegnapig azt gondoltam, erre soha nem is lesz lehetőségem. Nem akartam felrúgni azt az életet, amit idáig felépítettél magadnak. Ám most szükségem van rád, ezt már képtelen lennék egyedül végigcsinálni… Tekintetemet elfordítom a tükörről, majd tétován nyúlok tarisznyámba. A fém hideg érintése megnyugtat: a doboz még mindig a helyén van. Az utóbbi két napban úgy éreztem valaki követ, talán megpróbálnák elvenni tőlem. Bólintok, mintha csak magamat próbálnám megerősíteni ezzel. Már tegnap megüzentem neked a helyet, ám csak remélhetem, hogy valóban ott is leszel. Hogy még emlékszel a kettesben eltöltött napokra…

Egy szempillantás csak, s a bombay-i gyorsétterem mosdója újra üres, én pedig a dean-i erdő avarját taposom sarus lábaimmal. Szorosabbra vonom magam körül kendőmet, eltakarva a choli alól kikandikáló hasamat. Hiába szép az idő, a fülledt meleg után szinte fagyosnak érzem a brit nyarat. Pedig az erdő gyönyörű: egészen más, mint télen volt. A csupasz fák szürkeségét a zöld különböző árnyalatai váltották fel, a korábban dértől fehér avar pedig aranybarna takarót terített az illatos lombok alá. A szikrázó hullámokkal tarkított patak partján, az öreg, odvas tölgyfa tövében pedig ott ülsz te. Teszek feléd pár tétova lépést, s hunyorogva kémlelem arcodat: vajon észrevettél-e már. Zöld és aranyszín dupattámmal, barna buggyos nadrágommal egész jól beolvadok a környezetbe. Amennyire csak tudok, próbálok óvatosan lépkedni, alig hallhatóan. Az avar épphogy csak megreccsen olykor, ahogy mögéd lopakodok. Lélegzetvisszafojtva térdelek le, majd hennával telerajzolt kezeimmel óvatosan befogom a szemeidet. Gyerekes dolog ugyan, de képtelen vagyok megállni. Ha mást nem is, de talán ezt az egyet megbocsájtod majd nekem…  
Naplózva


Harry Potter
Varázsló
*****


... but I'm the chosen one

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2014. 05. 22. - 14:47:38 »
+2

Hermione

Újra álmodok… újra álmodom… újra ugyanazt, mint akkor. Az átkozott nyaklánctól meggyötörten, összefont kezekkel aludtunk egymás mellett, s talán a horcrux volt mi összekapcsolta a tudatalattinkat, vagy tényleg csak ennyi volt tudatalattink távolsága – ki tudja.

Ismét a Roxfortban futok, s téged kereslek. Hajt az ismeretlen, a vágy, hogy újra lássalak… hogy újra öleljelek… hogy ismét érezzem azt az érzést, amikor biztonságot keresve bújsz meg karjaimban. Érzem, szívem a torkomban dobog, nem tudom hogyan, egész egyszerűen csak érzem merre kell mennem. Mint legutóbb… deja vu. Ugyanúgy lassítok a sötétlő folyosó végénél, s várom, hogy kifordulva ismét nekem ütközz. Ám nem történik semmi. Hiába haladok tovább, kanyarodom az útvesztő egy újabb szakaszára, nem talállak.

Szomorúság, azt hiszem ez a megfelelő arra amit érzek... és talán csalódottság. Igen, talán ez a legpontosabb. Nem futok tovább, nincs már meg a „merre”. Csüggedten görnyedek le a földre, karolom át guggoló térdeimet… mintha recsegést hallanék magam mögül, ám nem törődöm vele. Hiányzik a másik felem, és a csalódottság, hogy mégsem találtalak erősebb mindennél.

Ám ekkor apró kezek fogják be lehunyt szemeimet, puha bőrének meleg érintése szinte azonnal feledteti az előbbit. Óvatosan fogom meg, húzom magam elé, s pillantok fel. Sosem feledtem, ezer közül azonnal felismerném tenyerét. Csak elmosolyodom, s belecsókolok. Lassan fordulok meg, és pillantom meg végre azt, kit eddig kerestem. Minden ugyanaz, semmit sem változtál. Ugyanaz a kusza loboncú, arcán tettetett komolysággal engem fürkésző tekintetű leányzó guggolt velem szemben, mint rég. Ajkán bujkáló mosoly, és szívem újra eltelt melegséggel.

Melegség… hiába látom magam előtt, kezeit tartom enyéimben, arcomon továbbra is érzem érintését. Arcom kellemes szellő cirógatja… valami nincs rendben. Tudatalattim a valóság ingereire reagálva szakít ki az álomból, emel ki a sötétségből, s térít vissza a valóságba. Valóság? Ahogy szemeim lassan felnyitnám, érzem, hogy valaki tényleg a tenyerével ejtette rabul tekintetem. Füleimre koncentrálok. A távoli madárcsicsergésbe izgatott, ám mégis halk szuszogás vegyül.

Arcom mosolyra húzódik… mégsem álom volt?

Tenyerem tiedhez emelem, hogy aztán korábbi mesémnek megfelelően ajkaim elé vonva csókkal köszöntsem. De ez a kéz teljesen más. Hófehér bőrét megkapta a nap, s különös motívumok sokasága díszíti azt. Akaratlanul is meglepődöm, nem erre számítottam. De mosolyom nem lankad, s kíváncsian fordulok hátra, a kezek tulajdonosa felé.
 
Egy pillanatra még a lélegzetem is elakad mikor megpillantom Mio-t, mert Ő az, tagadhatatlanul… nem lehet más. Az a szempár nem lehet másé, viseljen bármilyen ruhát.

- Szia! – suttogom feléd, csodálkozón mosolyogva. Arcomon őszinte öröm és boldogság.
- Úgy örülök, hogy végre újra láthatlak! – suttogom még mindig, miközben tekintetem nem tudom elszakítani a tiedtől. Majd nemes egyszerűséggel nevetve az ölembe húzlak, hogy ajkaimmal az arcodat érintve köszöntselek. - Mondd, merre jártál? Minden rendben, jól vagy? - zúdítom rá gondolkodás nélkül kérdéseimet, nem foglalkozva saját közvetlenségemmel.
Naplózva


Hermione Granger
Jegelt karakter
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2014. 06. 01. - 14:42:00 »
+3

Harry

Bármerre jártam, akármennyire is messze voltam tőled, gondolatban sokszor kalandoztam feléd. Ha magányosnak éreztem magam, s felnéztem a bárányfelhőkkel tarkított égre, vagy ha csak a csillagok szórták rám halovány fényüket, tudtam, hogy ugyanaz az égbolt őrködik feletted is, légy bármilyen messze. Gondolatban megtehettem bármit… tudod, ez az erdő, azon a borongós napon örökre a miénk maradt. Azt hiszem, ez az érzés költözött vissza belém egy pillanatra, ahogy ott guggoltam mögötted, s visszafojtott lélegzettel vártam, hogy felébredj. Mintha csak soha nem is váltunk volna el egymástól… Nem telt el annyi esztendő, nem váratna magára az a rengeteg miért. Aztán megérintetted a kezem, a pillanat pedig darabokra hullott, s vele együtt az én bátorságom is.
Ezernyi apró gondolat, milliónyi kérdés cikázott át a fejemen hirtelen. Mégis, mit gondoltam, mit fogok majd mondani neked? Otthagytalak egy őszinte szó, egy ölelés nélkül. Még egy puszit se mertem adni neked, úgy tűntem el évekre. Miért gondoltam azt, hogy csak úgy visszatérhetek, mintha mi sem történt volna? Ám még mielőtt bármit is mondanék, tudtam, egy dologgal mindenképpen tartozok neked.

-   Bocsáss meg. – mondom halkan, miközben te játékosan az öledbe húzol.
Hihetetlen, de mosolyod megnyugtat. Köszönöm neked. Őszintén hálás vagyok azért, amiért nem vársz tőlem magyarázatot. Most még azt hiszem, képtelen lennék rá. Nem lennék képes elmondani azt, hogy miért menekültem el. Mert menekültem. Amiért képtelen voltam a szemedbe mondani…

-   Hiányoztál. – mosolyodok el halványan, majd elfordítom arcomat.
Szemlesütve ülök öledben, s hagyom, hogy apró csókot lehelj arcomra. Gyomromba ádázul mar a félelem. A kétségek szöget ütnek tudatomba: nem erre számítottál. Megváltoztam. Talán nem éppen a kedvedre való, ahogyan most festek. Az utóbbi időben nem sok idő jutott magamra: azt hiszem, ha szabad percem akadt, mindig csak aludtam. Szinte megállás nélkül dolgoztam, s így magyarázhattam azzal: fáradt vagyok. Persze ez is csak kifogás volt, mint annyi minden más: nem kellett gondolkozzak. Ám most, hogy itt vagyok veled, és te átölelsz, mintha ez a pár év meg se történt volna: sírni tudnék a hiányodtól.

-   Túl messze, és túl sokat. – húzódik ajkam bátortalan félmosolyra – És az is igaz, hogy két évig nem a kengurukkal fotózkodtam egy ausztrál nemzeti parkban.
Hangom szomorúan cseng. Bánom, hogy hazudnom kellett neked. Ám megvolt az okom. Így amikor felültem a kinshasai gépre megfogadtam, nem teszek szemrehányást magamnak ezért. Csak úgy leszek képes végigcsinálni.

-   Biztos nagyon elfoglalt vagy, és nem is zavartalak volna, ha nem lenne tényleg fontos. – terelem a témát – Azt hiszem, nagy fába vágtam a fejszémet. Újra. De ez most teljesen más, mint a Nagyúr visszatérése volt. Ugye emlékszel még a horcruxokra? Utam során sok furcsasággal találkoztam, de mióta a kelyhet elpusztítottam, nem tapasztaltam ehhez hasonlót. Egészen mostanáig…
Kezem az ölemben pihenő tarisznyára csúsztatom, ám még nem nyitom ki. Lehet Harry végképp felhagyott a „gonosz” elleni harccal, lehet, a legkevésbé se vágyik újabb öngyilkos kalandokra. Ha pedig így dönt jobb, ha nem is tud többet. Akkor pedig egyedül kell megküzdenem ezzel: én vállaltam magamra, nekem is kell végigcsinálnom. Mondhattam volna nemet, ahogy most Harry is.

-   Mondd, képes lennél belevágni újra? Képes lennél olyanokért küzdeni, akiket nem is ismersz? – a korábbi félmosoly semmivé foszlik, arcom most komoly – Mert, ha nem, akkor azért jöttem, hogy elbúcsúzzak tőled.
Naplózva


Harry Potter
Varázsló
*****


... but I'm the chosen one

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2014. 06. 03. - 13:40:16 »
+1

Hermione

Mosolyogva keresem a tekinteted, és ölellek magamhoz még szorosabban. Szinte tökéletesen érzem minden porcikádat, hiszen egy leheletvékony kelme van csak rajtad… és érzem, hogy mennyire vékony is vagy valójában.

Legbelül megijedtem, nem így vártalak vissza. Bármerre is jártál biztosra veszem, hogy nem szórakozással töltötted az időt. Szokás szerint megint nem foglalkoztál magaddal eleget, akaratlanul is érzem mennyire lefogytál. Ez így még inkább aggódással tölt el… s így hogy újra mellettem vagy, érzem azt, hogy mennyire is rossz volt mikor nem voltál. Egy idő után persze megszoktam elviselni a hiányodat, pokoli nehezen ment, de valahogy túltettem magam rajta. Mikor a fürkésző varázsaim folyamatosan lepattantak, tudtam, hogy nem akarod, hogy megtaláljanak, legyen bármi okod is rá. Túléltem, legalább annyi haszna volt, hogy teljesen a tanulásba feledkeztem. Ginnyvel nem működött a dolog… az ostrom után nem sokkal másfelé vitt az utunk. Mindketten megváltoztunk… mindenki megváltozott aki akkor ott volt. Így ha már másnak nem legalább az aurori képzésemnek jót tett ez a rengeteg borzalom.

Ám itt vagy újra… kócosan, hófehér bőröd megkapta a nap. Ahogy végigpillantok rajtad teljesen olyan vagy, mint a mesebeli Seherezádé… mintha csak egy könyvből léptél volna elő… mintha teljesen kicseréltek volna. Két év… elmondhatatlanul sok idő, és ennek súlya ebben a pillanatban ül a mellkasomra, s elemi erővel tudatosul bennem. Nagyot dobban a szívem, és ezzel együtt valamilyen különös megnyugvást érzek, amit nem tudok hova tenni.

- Hiányoztál.

Csak egy egyszerű szó, csupán néhány hang, egy őszinte érzés… bárhogy is próbálnám megfogalmazni, benne van minden, minden ami itt legbelül… ami bennem is… ahogy én is… ahogy te is nekem.

- Túl messze és túl sokat… – ismétellek, s homlokomat a válladnak döntöm. - Sejtettem, hogy nem arra jártál, de gondolom megvolt rá az okod, így nem is firtatom, csak elmondhatatlanul örülök, hogy újra itt vagy. – s szavaimnak nyomatékot adva ajkaimmal válladat érintem.

- Ám, ha jól sejtem mégsem emiatt tértél vissza. Miben lehetek a segítségedre? – nézek újra fel, s immár komorabban, a tekintetedet keresem, hogy aztán végighallgassam a miért egy részét.

- Elbúcsúzni? Képes lennél ismét itt hagyni? – kérdezem immár szomorúan, s kezem a tiédre helyezem. - Ennyi lenne? – s ajkam keserű mosolyra húzódik. - Tudod… mentem volna én korábban is, egy szavadba került volna. Mióta eltűntél minden más lett… egy részemet elvitte az üresség, s most hogy újra itt vagy, nem leszek olyan bolond, mint akkor. Még egyszer nem követem el ugyanazt a hibát. Legyen az horcrux vagy sem, nem engedlek el újra egyedül.

Egy rövid pillanatra elnémulok… aztán halkan folytatom:
- Érted küzdenék, s tudod jól, a végsőkig elkísérlek bármily bolondságra adtad a fejed. Nem tudom kik szorulnak a segítségedre, kik ellen kell harcolnod, s miről szól ez az egész. Azt viszont a napnál is világosabban, hogy nem vagy egyedül.

Tekintetem az öledben szorongatott tarisznyára kúszik. Van nálad valami… valami fontos. Döntöttem, s most már tudom, hogy ezt már rég elhatároztam. Ha Te mellettem, akár az egész világ lehet ellenem.

- Mondj el mindent, mi ez az egész?
Naplózva


Hermione Granger
Jegelt karakter
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2014. 08. 02. - 14:19:24 »
+2

Harry

Nehéz lenne megfogalmazni, talán nem is sikerül úgy, ahogy szeretném: hogy mindent megérts. Elhúzódok tőled, ám nem azért, hogy tartsam a távolságot. Kicsusszanok az öledből, és átülök veled szembe. Lábaimat törökülésbe húzom, próbálok a lehetőségekhez képest kényelmesen elhelyezkedni a göröngyös földön. A tarisznyám az ölemben, s most már végre ki is nyitom. Óvatosan nyúlok bele, mintha csak üvegszilánkokat tartanék benne. A fém érintésére meg is borzongok: akárhányszor fogtam meg ezt az átkozott dobozt, a hideg futkosott a hátamon. Most mégis, mély sóhaj kíséretében előveszem, hogy megmutathassam neked. Nem túl nagy, talán akkora, mint egy szivartartó, vagy egy nagyobb ékszeres ládika. Talán ezüstből is van, bár ehhez annyira nem értek, az időtől megfeketedett fém nem nyújtott valami felemelő látványt. Ám a mintázata: az arany rajzolatok… Középen egy szárnyas istennő, széttárt karjaival óvta a ládika fedelét, ölében kerek szimbólum, benne sokágú csillag, vagy talán a napkorong. Körülötte pedig olyan írás, amit még én se értek: persze az is lehet, csupán apró képek sokasága. Az egyiptomi hieroglifákra emlékeztetett: pont ezért, hogy hogyan került Indiába, számomra is rejtély maradt.

-   Egy idős asszony hagyta rám. A szomszédjai azt mondták, maláriás volt, ám én azt hiszem inkább a kora miatt szenderült örök nyugalomra. Azt mondták, lázálmában összebeszélt mindenféle butaságot a világvégéről, a halál démonairól, meg miegymás. Én ápoltam utolsó napjaiban, ha néha beszélt is álmában, azt is abbahagyta, ha megfogtam a kezét. Ám azon az utolsó estén, azt hiszem érezhette, hogy közel a vég. Nekem adta ezt a dobozt, de amikor ki akartam nyitni, rémülten kezdett hadonászni, holott azelőtt még annyi ereje se volt, hogy a kanalat a szájához emelje. Nem sokat értettem abból, amit mondott, de annyit azért mégis, hogy nem szabad kinyitni. – hadartam szinte egy szuszra.  

Szerettem volna az egész történetet egyben elmondani, nehogy valamit kifelejtsek. Ha szólni próbálsz, tagadólag emelem fel kezemet, s intek is fejemmel, hogy várj. Visszahallva így valóban elég bután hangzott a történet. Hogy kerülhetett egy ilyen értékes doboz egy szinte koldus szegény asszonyhoz? Hogy lehet, hogy nála volt mindvégig, és nem vették el tőle? A környék, ahol élt, borzasztó hely volt. Ott még egy tál rizs is annyit ért, hogy már embert öltek érte. Rettenetes kosz volt, folyton valami meghatározhatatlan bűz terjengett a levegőben: az emberek pedig… Így visszagondolva, azt hiszem, csupán az őrangyalomnak köszönhettem, hogy nem lett semmi bajom.

-   Nem értettem, hogyan kerülhetett az asszonyhoz a doboz, ám nem akartam jobban felizgatni, hát eltettem. Aznap este olyan nyugodt volt az arca, amikor végre elaludt, bennem mégis valami rossz érzés motoszkált. Visszamentem a szállásomra, s próbáltam nem gondolni rá. Ám miután lefeküdtem, sehogy se jött álom a szememre. Sokáig csak forgolódtam, ám végül mégiscsak felkeltem, és elővettem a dobozkát. Azt gondoltam, mi bajom lehet, most már az öregasszony se látja: megnézem, mi van benne. Nézegettem, forgattam egy darabig, de sehol se találtam kallantyút vagy zárat: de még az illesztéseket sem. Mintha a doboz egyetlen tömör fémtömb lett volna. Ám ha megemeltem, mégse volt olyan nehéz: biztos vagyok benne, hogy üreges. Ültem az ágyon, ölemben a díszes dobozkával, amikor is a kerek rajzolat egyszer csak magától megmozdult. A csillag, vagy nap egy kis szakaszon körbefordult. Egészen meghökkentem: annyira hogy felpattantam ültemből, a doboz pedig a földre esett. Tompán puffant a döngölt földpadlón, de nem nyílt ki továbbra se. Csak meredtem rá, de nem történt semmi. Leültem az ágyra: na most aztán az a kis kósza álmosság is kiszökött a szememből. Csak figyeltem a dobozt, meredten néztem a rajzolatot, ám nem történt semmi. Eltelhetett egy óra is, mire kezdtem megnyugodni, azt gondoltam csak képzelődtem. Odaléptem a dobozhoz, felvettem és letettem az éjjeli szekrényre. Már épp fordultam volna el, amikor a rajzolat megint megmozdult, újra elkezdett a saját tengelye körül körbe forogni. Ekkor rácsaptam a tenyeremmel: elkezdtem keresni az illesztéseket a rajzon: hátha valami szerkezet forgatja körbe, ám semmi! Ekkor már erősen gyanakodtam, hogy mágikus. Nem aludtam semmit az éjjel, igyekeztem minden szempontból megvizsgálni. Valóban van valami kis természetfeletti benne… na de minden egyes órában a minta megmozdult. Ha tett egy kisebb fordulatot, egyszerűen kézzel vissza tudtam forgatni az eredeti pozíciójába, de előrefelé sosem. Azt gondolom, ez egy zár, ami idővel magától kinyílik. Viszont ha arra gondolok, mi lesz, ha egyszer a minta teljesen körbe ér, mindig eszembe jut az öregasszony halálra rémült tekintete és ez visszatart. Persze, az is lehet, hogy csupán babonás volt, és az az erős hit, amivel úgy gondolta: zárva kell maradjon engem is megtéveszt. Ám akárhányszor megérintem a dobozt, kellemetlen érzés kerít hatalmába, de ha ott akartam felejteni valahol, nem hagyott nyugodni a gondolat, mi lesz, ha egyszer mégiscsak kinyílik. Másnap visszamentem az asszonyhoz. Többet akartam tudni, meg akartam kérdezni, miért nem nyithatom ki. Ám az asszony, reggelre meghalt.

Eddig szinte fáztam a brit nyárban, ám minél többet beszéltem a dobozkáról, s minél tovább fürkésztem, annál jobban kivert a veríték. Beszéd közben nem néztem rád, egyre csak a mintán pihentettem a tekintetem. Mintha csak várnék valamire.

-   Harry, nagyjából egy negyed óra, és a rajzolat teljesen körbe ér. – suttogtam szinte, mintha attól félnék, valaki meghallhatja – Mit tegyek?
Naplózva


Harry Potter
Varázsló
*****


... but I'm the chosen one

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2015. 06. 18. - 12:16:56 »
+1

Hermione

Türelmesen hallgatom mondandódat… és továbbra sem tudok betelni a látványoddal. Annyira megváltoztál… mintha teljesen kicseréltek volna. Ha csak hallom, és nem látlak saját szememmel nem hiszem el, hogy valójában megtörténik. Ám tekintetem nem kalandozhat sokáig szabadon fáradt ám mégis ragyogó arcodon, nyúzott, hamiskás mosolyra húzódó ajkaidon. Nem merülhet el szemeid melegséget sugárzó barnaságában…
Előkerül A doboz. Talán legbelül még hálás is vagyok érte, hiszen ha nincs ez a valami, akkor most nem ülnél itt előttem én mesebeli Seherezádém. Szemeim, ajkaim, az arcom, egész lényem boldogságtól ragyog, és semmi sem ronthatja el, nem űzheti el ezt az érzést. Aztán persze ahogy hallgatom a történeted, s látom arcod rezdüléseit, a mosolyodat elűző aggodalmat, a didergést felváltó – homlokodon megjelenő apró verítékcseppet, akkor tudatosul bennem, hogy ennek a fele sem tréfa.

"- Mit tegyek? " - csendül fel az ismerős taktus. Kezemmel előre nyúlva, a tenyeremmel befedem a dobozt, elrejtem tekinted elől… azt akarom, hogy megszakadjon az a szinte hipnotikus figyelem amivel a mintázatát pásztázod… mintha bármikor befejezhetné a ki tudja mióta tartó harcát, s szabadra bocsáthatná a benne lakozó bezárt lényt, dolgot, akármit.

- Ne félj – szólok csendesen. Ezt is megoldjuk valahogy, ám időre van szükségünk. Én azt mondom forgassuk vissza, abból ugye baj nem lehet. Aztán meg… hmm… talán visszaugorhatunk a Roxfortba, hátha ki tudunk deríteni valamit - avagy bemehetünk az akadémiára is. Mindkét helyen bizonyosan szívesen segítenek, bár én szívem szerint a Roxfortot választanám… olyan rég voltam már arra. Jó lenne körülnézni, és szerintem, ha még magadnak sem vallanád be, de azért neked is hiányzik. – kacsintok a leányzóra.

Lassan felemelkedek ülő helyzetemből… érzem lábaimnak lassan ugyancsak szüksége volt a mozgásra, egészen kezdtek megmeredni. Hangyák seregének tucatjai száguldoznak át szegény lábaimon, ahogy érzem az elzsibbadt végtagjaim ereiben újra meginduló, dübörgő vérzuhatagot. Igyekszem elnyomni ezt a kellemetlen érzést, és csak rád koncentrálok. Kezemet feléd nyújtom, hogy felsegítselek.

- Gyere, sétáljuk! – húzlak magammal, immár újra mosolyogva. – Gyönyörű az erdő!
Naplózva


Hermione Granger
Jegelt karakter
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2015. 07. 05. - 20:03:22 »
+1

Harry

Megfogod a dobozt, a mintát pedig eltakarod. Ez épp elég ahhoz, hogy megszűnjön a koncentráció, amivel eddig jövetelem céljába kapaszkodtam. Vagyis… tényleg ez lett volna a cél? Miért is éppen téged kerestelek fel? Amikor ott a Roxfort megannyi tudós professzora… Felnézek. Látom az őszinte örömöt az arcodon. Azt az örömöt, amit egy rég nem látott barát visszatérte okoz. Én nem tudok rád ennyire őszintén mosolyogni. Persze nem akarom, hogy lásd azt a csöppnyi kis rándulást arcomon, a halvány grimaszt ajkaim sarkában. Azt, hogy mennyire kínossá teszi a helyzetet közvetlenséged. Mondd Harry, te tényleg nem haragszol? Egyáltalán? Vagy éppenséggel tehetnék én is úgy, mintha mi sem történt volna. Ahogyan te.

-   Már hogyne mennék szívesen! A Roxfortnak köszönhetem, hogy nem kell fogakat tömködnöm a Harley Street-en… - kacsintok vissza – Bár ami azt illeti, a sétánál most jobban vágynék egy zuhanyra és egy óriási adag fish-and-chips-re.

Fogom a dobozt, s visszatekerem a szimbólumot a kiindulási pontra. A csüggedtség és a lemondás fojtogató érzése szinte villámcsapásként ér. Újra. Minden egyes alkalommal, amikor visszazárom ezt az átkozott ládikót. Nem tudom megmagyarázni miért, kicsit olyan, mintha a kíváncsiság arra sarkallna, hagyjam mégis inkább kinyílni. Pedig, ha őszintén a szívembe nézek, a hátam közepére se kívánom. Ez pont olyan, mint amikor az ember kint áll a sziklaszirt szélén. Lenéz, s a tátongó mélységet látva elgondolkodik azon, mi lenne, ha leugrana. Persze, valójában eszébe sincs, de akarva akaratlanul is eljátszik a gondolattal. Aztán mégis visszalép. Ahogy én is visszazárom a dobozt, minden egyes nap. Vajon így lesz ez most már mindig? Amíg csak élek? Vagy amíg át nem adom a felelősséget valaki másnak. Eszembe jut az idős asszony és az utolsó éjszaka, amikor még életben láttam őt. Az a megnyugvás az arcán: egy élet terhét adta át. Megértem. De tényleg. Ám valami mégis bosszant: hogy lehet, hogy egy cseppnyi bűntudatot se láttam a megkönnyebbült mosoly mögött?

Elrakom a dobozt, majd megbizonyosodok arról, hogy a táskámat is jól visszazártam-e.

-   Őszintén szólva, mihamarabb meg szeretnék szabadulni ettől a vacaktól. – fogadom el a felém nyújtott kezet, s állok végre én is talpra. Amúgy meg, ritka göröngyös itt a föld… vagy sikerült gyökérre ülnöm: persze, ilyen az én szerencsém. – Ám vannak egyéb tényezők is, amiről még nem beszéltünk… – eszembe jut az a hátborzongató érzés, amit Bombay-ben, távozásom előtt éreztem – … amit persze elmondok majd, khm, most viszont szükségem van némi munícióra, hogy jobban fogjon az agyam. Tudsz valami biztos helyet?

Persze én is tudok egyet… naná! Ám most mégse érzem magam elég erősnek ahhoz, hogy önként vessem magam alá a Weasley család kérdésáradatának. Ami persze megint csak jogos, de még nem készültem fel rá. Ahogy arra sem, hogy újra lássam Őt…
Naplózva


Harry Potter
Varázsló
*****


... but I'm the chosen one

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2015. 08. 26. - 13:44:42 »
+1

Hermione

Titkolni akarod, s én mégis látom. Rejtenéd, de előttem nem tudod. Arcod, s mozdulataid, elárulják azt, mit tudni akarok. Olyan légy nekem, mint egy ismeretlen? Tényleg ez a vágyad? Vesselek lelkemben izzó haragom parazsára? Nem, ezt még te sem kérheted. Pedig nem lenne, olyan mit nem adnék érted. Az elmúlt idő, olyan volt, mintha a másik felem - az ki az erőt tartotta bennem – elhagyott, s magamnak maradtak a komor gondolatok. De itt vagy hát végre, s nem a múltnak élek. Örülök a jelennek, s hogy láthatlak téged.

Csak szomorkásan mosolygok a gondolatmenetre, de csak egy pillanatra. Szemeid mosolya vidámságot csal arcomra.

- Zuhany és kaja, értettem kisasszony, ez a legfontosabb – válaszolok pimasz udvariassággal. Van is egy jó ötletem, hova mehetnénk. Ha nem bánod, hajlékomba invitállak. – kacsintok, s választ se várva, kéz a kézben hopponállva, jelenünk meg a Black ház nappalijában.

- Azt hiszem, nem kell körbevezesselek, hisz ismered, mint a tenyeredet. – mosolygok bocsánatkérőn. Nyugodtan maradhatsz nálam, ameddig csak szeretnél. Válassz egy szobát, zuhany még mindig az emeleten. S amíg felfrissülsz, hozok a sarki bódéból valami harapni valót. Így megfelel a hölgynek? – kérdezem vidáman, s a bohóc inast játszva meghajlok távozásra várva.

Remélem sikerül jókedvre derítenem, elterelni a gondolatait, hogy itt otthonra lelhessen.
Naplózva


Hermione Granger
Jegelt karakter
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2015. 08. 27. - 12:50:23 »
+1


Harry



~ A hajlékodba? Hol is laksz most? ~


Visszakérdezni sincs időm, a következő pillanatban már a jól ismert ódon nappaliban találom magam. Leszámítva a pár újítási kísérletet: kanapé, tévé, miegymás – mióta van áram ebben a házban? – minden a régi. A tapéta, a szőnyegek, talán még a por is.

-   Persze-persze, menj csak. – biccentek Harry-nek – Feltalálom magam.

A köszönömöt már csak a csukódó ajtóhoz intézem. Tétován nézek körbe: picit az egész hely olyan, mintha nem telt volna el az a két év. Vagy mennyi is? A folyosók, a lépcső, talán még a fürdőszoba is pont olyan, mint amikor még búvóhelynek használtuk ezt a házat. Látszik, hogy mely helységeket használja Harry: mintha a látvány csak ott lenne színes, a többi mind, akár egy megbarnult régi fénykép. Bátortalanul nyitom ki a fürdőszobai szekrényt: szerencsére van egy váltás törölközője. Ám a puritán helyzet tökéletesen mutatja, itt egy agglegény él. Hát Ginny? Őt ez nem zavarja? Egyáltalán mi történt Velük? Értetlenül ingatom a fejem, majd a lehajtott vécéülőkére pakolom először a táskám, utána pedig ruhadarabjaim. Jól esik a zuhany: Bombay-ben minden egyes nap úgy éreztem, mintha hetek óta nem mosakodtam volna. Hiába, a klíma mindig is kikészített.

Nem hoztam tusfürdőt. Persze, nagyjából nem hoztam semmit, még a ruháim is a szállásomon maradtak. Annyira hirtelen távoztam, hogy bepakolni se maradt időm. Így hát kénytelen vagyok abból élni, ami van. Felpattintom Harry tusfürdős flakonját, megcsap az illat. Elmosolyodok. Jó újra ezt érezni: már évek óta ugyanezt használja. Ez is, mint sok minden más rá emlékeztetett. Pedig hányszor próbáltam már elfelejteni! De mégis, hogy tehetném, ennyi együtt töltött év után?

Csípi a szememet a sampon. Gyorsan leöblítem a hajam, aztán vakon tapogatózok a törülköző után. Tudom, itt hagytam a zuhany melletti akasztón. Ám valami egész mást érzek, a kezem valami hidegre kulcsolódik. Mintha csak egy másik kéz lenne, szikár és eres, ismerős valahonnan. Rémülten nyitom ki szemeimet, a csípős érzés már-már égő fájdalommal mar belém. Nem látok mást, csak a törülközőt. Értetlenül rázom meg vizes tincseimet, ám szívem még mindig a torkomban kalapál, ahogy a puha szövetet az arcomhoz szorítom.  Fáradt vagyok, efelől semmi kétség. Magam köré tekerem a puha anyagot, majd a mosógépbe gyűröm koszos ruháimat. Már csak a táskám maradt: egyetlen váltás fehérneműt hordtam magamnál mindig - csak a biztonság kedvéért - na és a fogkefémet.

~ Ezzel nem leszek kisegítve. ~


A lehajtott vécéülőkén kuporogva várom meg, amíg Harry visszaér. Hallom lentről az ajtócsapódást, és a lépteket. Odaosonok az ajtóhoz, majd résnyire kinyitom.

-   Harry! Tudsz kölcsön adni egy pólót meg egy nadrágot? 



Naplózva


Harry Potter
Varázsló
*****


... but I'm the chosen one

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2016. 01. 07. - 21:20:08 »
0

Hermione

Mint szakadék szélén egyensúlyozó, eltökélt hegymászó, úgy próbálom meg jobb könyökömmel nyitni, s zárni a bejárati ajtót, hiszen kezeim tele vannak, még a számban is lóg egy szatyor. Persze le is tehetném, de az túl egyszerű, nem kihívás. Aztán végül feladom, és egy jól irányzott sarokrúgással helyére teszem a bejáratot.

- Így ni. – motyogom magamban. Cipőimet lerúgva sasszézok be a konyhába, hogy végre asztalra pakolhassam a frissen szerzett finomságokat. Gyorsan végigpillantok a csemegén. Egy rakás puding, frissen gőzölgő tejszínhabos gofrihegyek, hamburger, sült krumpli, egy rakás gyümölcs, egy jó nagy adag saláta. Hmm… talán egy kicsit túlzásba vittem. Gondolataimból egy halk, szinte csak alig észrevehető hang zökkent ki.

- Pólót és nadrágot? – mosolyodom el.
- Hát persze – válaszolom kiáltva – egy pillanat és ott vagyok!

Lepakolok mindent, gyorsan vizet engedek a teafőzőbe, aztán felsietek az emeletre, s a cuccaim közt keresek valami nem lestrapáltat a leányzónak. Meg egy papucsot is, az fontos. Odalopakodom a fürdőhöz, és egy pillanatra tétovázok. Meglessem, ne lessem? Az ajtónyíláshoz hajolok, hogy bekukkantsak, és olyan dolog történik, amire nem számítottam. Egy vizes tincsekkel tarkított, ugyancsak meglepődött Mio nézett vissza rám. Mindketten leskelődtünk.

- Ööööö… – érzem, hogy elvörösödöm – hoztam mindent. Azt hiszem. Találsz a felsőben, ööö a fiókban. Hajszárítót, azt akartam mondani. Aztán odatartom az összeszedett pakkot, és elfordítom a tekintetem, ám somolygásomat nem tudom visszatartani.
- Ne haragudj, nem akartam. Nem tudom mi járhatott a fejemben, nem láttam semmit! Esküszöm! – mondom nagyot nyelve.

Talán az égiek is velem vannak, hiszen meghallom a konyhából a fütyölő hangot. Ezaz!

- Ööö, kész a teavíz! Megyek is, odalent megvárlak. – hadarom, és gyorsan lesietek.

A konyhában ténykedem míg Mio utol nem ér. Megcsinálom a teát, ahogy mindig is ittuk, és „megpúpozom” a csészéket, majd a kaják „szervírozásával” foglalatoskodom, amíg meg nem hallom a lépteit, s óvatosan egyensúlyozva a kezébe nyomom a bögréjét. Majd kezeimet szélesre tárva az asztalra kipakolt finomságok felé mutatok.

- Tádámm! A terülj-terülj asztalkám előállt. Remélem, semmiben sem szenved hiányt drága hölgyem! – s korábbi inas szerepemet visszaöltve meghajolok Mio előtt. Aztán lopva végigmérem… ahhoz képest, hogy az én cuccaim vannak rajta… hejh a mindenségit.
Naplózva


Hermione Granger
Jegelt karakter
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2016. 10. 25. - 17:01:46 »
+2

Harry

-   Szent Isten, Harry! Te kiraboltál egy büfét? – nézek végig a kínálaton. A számban összefut a nyál. Mikor is ettem utoljára? Ma reggel? Vagy az inkább tegnap volt? A nagy izgalmak közepette fel se tűnt eme emberi alapszükséglet. Ráadásul ez csupa olyan bűnös finomság, melyekhez réges-régen nem jutottam hozzá… Indiában kevesen árulnak hamburgert és még annál is kevesebben eszik meg. A tehén szent állat, persze engem ez most nem motivál.

A ruhák kicsit lógnak rajtam, de legalább tiszták. Puhák és öblítő illatuk van… igazi luxus. A hajamat egyelőre csak törölközőbe csavartam, hadd szikkadjon, amíg eszünk. Harry is így szokta, vagy legalábbis régebben így volt. Lehuppanok a kanapéra, és örömmel nyúlok a felkínált bögre felé.

-   Hú a mindenségit, ez forró! – szisszenek fel, amikor a színültig töltött csészéből a kezemre csurran az arany nedű. Gyorsan lehörpintem a tetejét, ezzel búcsút mondva ízlelő bimbóim egyharmadának, majd leteszem a dohányzó asztalra, ujjlenyomataim kíséretében.

Mire felnézek, pont csak egy pillanatra, de még éppen látom az idegen szempárt, mely az ablakból engem vizslatott. Furcsa, persze, de valamennyire már megszoktam, gyakori volt ez, főleg amikor még új voltam Bombay-ben. Idegenként tekintettek rám, szokatlan voltam a nyugatias, jobb minőségű ruháimmal, sápadtabb bőrömmel. Ők eddig csak filmekben láttak ilyet, márha láttak filmeket egyáltalán a város azon részein, ahol akkoriban megfordultam. Na de… mielőtt még elkalandozhattam volna emlékeim tengerében, belém hasít az érzés. Ki és mégis mi a fenéért leskelődik más ablakában? Ráadásul, ez nem is akármilyen ház! Aki nem ismeri, az ablakot se láthatja!

-   Harry! Te vársz valakit? – kérdezem, elfeledkezve a rengeteg finomságról, éhségemről, az iménti otthonos, meghitt pillanatról – Valaki, az előbb…

Választ se várva pattanok fel helyemről és szaladok a hidegtől kissé párás ablakhoz. Megtörlöm lógó ruhaujjammal az üveget, majd kilesek. Sehol senki. Hallucináltam volna? Kit is láttam pontosan? Csupán a szempárra emlékszem. Sötét, kontúros… a fejét talán kalap vagy kendő fedte, a haját egyáltalán nem is láttam. Bárki is volt, félelmetes ez az egész…

Naplózva


Harry Potter
Varázsló
*****


... but I'm the chosen one

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2018. 05. 15. - 00:08:07 »
0

Hermione

- Raboltam hát! – nevetem el magam – tudod jól, hogy érted bármikor bármit – s jóleső boldogsággal nézem, ahogy legalább három számmal nagyobb ruhában, kissé félrecsúszott törölközővel a buksidon, s egy éhező etióp család tekintetével vizslatod a frissen tálalt menüt.

Ejj, de hiányzott ez az egész. Mintha újra csak a múltban lennénk… mintha egyáltalán el sem váltunk volna… mintha nem teltek volna el azok az évek. Bocsánatot kérően nézek rád, a tea miatt… - Eskü nem volt szándékos – kacagok fel ügyetlenségünkön, majd hirtelen ötlettől vezérelve zsebkendőmet előkapom, s egy gyors bűvölés kíséretében immár, mint hűsítő segédeszközt nyújtom át az égési sérülésedre. Magammal ragadok egy tányérnyi ételt és behuppanok az egyik asztal mellett terpeszkedő fotelbe. Akaratlanul is feltűnik, hogy elrévedsz, az ablak felé nézel, de lélekben nem itt jársz.

Istenem min mehettél keresztül az elmúlt években? Mi lehet ez a medál? Miért pont nálad kötött ki, hisz az öreg néne bárki másra is bízhatta volna. Végül is hálás lehetek, hiszen enélkül vajmi kevés esélye lenne, hogy kettecskén nálam teázzunk… Mindenképp örülök a társaságodnak, hisz oly egyedül voltam… Mióta Ginnyvel úgy döntöttünk, hogy jobb lesz, ha inkább külön folytatjuk magányosan éltem itt, s nem is reméltem, hogy te leszel, aki kirángat ebből a melankóliából, és vége lesz a mindennapi mókuskeréknek...

Hangodra eszmélek a magam utazásából, s értetlenül – szemöldököm ráncolva nézek az utca felé.
- Nem igazán… - suttogom a halk választ, s magam is az ablakhoz lépek, hogy meglessem az utca forgatagát, majd tanácstalanul rázom meg fejem hisz nem láttam semmi figyelemre méltót.
Tekintetem az arcodat fürkészi… kitágult pupillák, összeszorított ajkak, pattanásig feszült izmok… ennek a fele sem tréfa.

- Kit láttál? Mitől vagy így megijedve? – kérdezem csendesen, s újra az előttünk elterülő környezetet figyelem.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2018. 08. 30. - 22:20:00
Az oldal 0.074 másodperc alatt készült el 43 lekéréssel.