Anastasia Shae Lestrange

ANASTASIA SHAE LESTRANGE

Alapok

jelszó || "Nyúlháj,tyúkszem csinn és bumm, tiszta vízből legyen rum!"
így ejtsd a nevemet || Ánásztászia Sé Lesztréndzs
nem || nő
születési hely, idő || London; 1980, április 2
horoszkóp || Kos
kor || 18
vér || arany, természetesen...
munkahely || nem dolgozok

A múlt
Gyerekkor
Nos... egészen 3 éves koromig olyan volt az életem, mint bármelyik másik kisgyereknek, aki hasonló körülmények között élt, mint én. Akkor történt egy változás az életemben, ami igencsak megváltoztatott mindent.
Kint játszottam az udvaron, egy betegségből felgyógyulva, amikor egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy körülöttem minden elnémult. Kicsi voltam, nem igazán tudtam, hogy ez mi, vagy miért van... mint később kiderült, a betegség, amiből felgyógyultam, ráhúzódott a fülemre és ez okozta, hogy azóta siket vagyok.
Innentől kezdve szüleim mindent megtettek, hogy megfelelően kezelésbe vegyenek, na nem feltétlenül törődésből, ahogy ez hangzik, hanem azért, hogy minél jobban el tudjam titkolni azt, hogy "defektes" vagyok, ahogy ezt anyám látja. A legjobb tanárok oktattak jelnyelvre, illetve szájról olvasni, s mivel kiskoromtól fogva tanítottak beszélni is, ezért a siket akcentust is egészen sikerült kiküszöbölnöm, csak akkor veszed észre, ha nagyon figyelsz, de akár beszédhibának is lazán betudhatod. Onnantól kezdve, hogy az eszemet tudom, el kellett titkolnom a világ elől, hogy mi is a helyzet velem. Egy idő után már reflexként ivódott belém... de ennek következtében izolálva is éltem. Nem nagyon játszottam a többi gyerekkel, nem mehettem az utcára egyedül... Egészen addig volt ez így, amíg be nem kerültem a Roxfortba. Ott már nem tudtak ennyire védelmezni, amit én ki is használtam.
Roxfortos évek
Igazi lázadó lettem, onnantól fogva, hogy betettem a lábam az iskola falai közé. Megéreztem a szabadságot még akkor is, ha éppen szabályok közé voltam zárva itt is. Hamar megtanultam, hogy kik azok, akiknek a segítségét igénybe vehetem. Saját kis csapatot alakítottam ki magam körül, akik, mondhatni a barátaim voltak. Segítettek nekem, kísértek a folyosón, hogy ne okozzon problémát az állapotom és minél kevesebb ember tudja meg. A tanáraim is tudták, persze nem szülői behatásra lettek megfenyítve... és nem is vártam különleges bánásmódot egyiküktől se, viszont gyanítom, hogy édesapám keze mégis elért idáig, hiszen nem is adták azt tovább senkinek. Azt pedig kétlem, hogy mindegyikük annyira törődött egy szegény mardekáros kislánnyal, hogy gond nélkül megőrizzék a titkát.
Amint mondtam, megindult bennem a lázadás és a szabadságvágy, főleg, mikor már a vége felé jártam a Roxfortnak. Megtudtam, hogy van néhány titkos alagútja az iskolának, amit én ki is használtam rendesen. Alkalomadtán, ha éppen úgy gondoltam és tudtam, hogy kellőképpen tudom leplezni a dolgot, megszöktem ezeken az alagutakon, természetesen a megszokott kis emberkéim segítségével. Mondhatni jutalmul, néha kivittem magammal egyiket-másikat, hogy ne legyen nekik annyira savanyú a szőlő és ők is azt hihessék, hogy tilos úton járnak. Sajnos szerettem lógni is az óráimról, ennek következtében, de egy idő után a tanárok is mondjuk úgy, hogy megszokták ezt és már nem is próbáltak kardoskodni velem emiatt, mert hát, a név, azért mégis csak név... és nem igazán voltak abban a helyzetben, hogy csak úgy belekössenek egy hírhedten halálfaló család sarjába. Persze, sose értettem egyet ezzel a dologgal, de ilyenkor önző... és talán kicsit képmutató módon ezt kihasználtam. Ha már annyi hátrányt adott nekem az élet, akkor úgy éreztem, hogy egy kis előnyt ha kapok, azt illik kihasználni és élni vele.
Oh... majdnem elfelejtettem valamit. Pont még mielőtt a Roxfortba jöttem, elvittek valamilyen bálba a szüleim, ahol megpillantottam életem szerelmét, egy óriási, fekete zongorát. Ugyan nem hallottam teljesen, hogyan is játszik a férfi, de láttam, hogy milyen beleéléssel, milyen szenvedéllyel nyomkodja a fekete és fehér billentyűket. Olyan könnyedén szaladt végig az ujja rajtuk, mintha csak simogatná őket finoman, s mégis, feltehetőleg minden hang a helyén volt, én, mivel messze voltam és közel se volt olyan hangos, csak foszlányokat hallottam sajnos ki belőle, de ez pont elég volt ahhoz, hogy beleszeressek. Persze, amikor előadtam a tervemet, kinevettek, megveregették a vállamat, hogy " jól van, persze... menjél játszani és ne fecsegj itt hülyeségeket" de én nem adtam fel. Foggal-körömmel, toporzékolva, akaratosan erősködtem, hogy én már pedig zongorázni fogok, ha tetszik nekik, ha nem. Aztán végül is győztem, persze apám szíve lágyult meg - vagy csak unta meg a hisztimet - de győztem és ez volt a lényeg. Felfogadott olyan tanárt, aki speciális esetekre volt tanítva, persze nem volt könnyű találni, elvégre nem lóbálja a lábát minden zeneiskolában egy siketeket tanító tanár, sajnálatos módon, de kellő meggyőzőerővel bírva rávette, hogy jöjjön el hozzánk és tanítson. Még az iskolás éveim elején alig vártam, hogy hazamehessek és zongorázhassak. Tényleg igazi megszállott lettem és tudtam, hogy állapotom miatt 110, sőt 200%-ot kell nyújtanom, ha jó akarok lenni. Meg is lett az eredménye. Kisebb szerénységgel mondom, hogy igen jó lettem időközben, sőt... szerintem lazán lepipálok jó pár halló embert a zongoratudásommal. Ha valamire,hát erre nagyon is büszke vagyok. Jó párszor egyébként azért is szöktem ki, hogy a már jól megszokott kis hangversenytermembe lopózzak be és ott játsszak. Színpadon, de sötétben... valamiért nagy parám mások előtt színpadon játszani. Otthon, különböző rendezvényeken persze voltam már piedesztálra emelve. Nyilván "mutogattak", mint a család kis büszkesége. Ilyenkor bezzeg az voltam... amikor az érdemeimet és erősségeimet kellett mutogatniuk.
Miután elmúltam 17 éves... akkor jött az igazi fekete leves, hogy úgy mondjam. Azt hiszem, itt gondoltam azt, hogy kezd az életem olyan lenni, mint egy Shakespeare-i dráma... vagy talán vígjáték, ki hogy nézi. Egy karácsonyi bálon, amire persze haza voltam rendelve, édesapám elém állt és közölte, hogy mivel halálfaló nem lehetek, ezért, hogy a hagyományt továbbvigyem, össze kell házasodnom eggyel. Nem vicc... majdnem a XXI. században... előre eltervezett, kényszerített házasság. Kinéztek egy családod, akiknek elég befolyása van, elég nagy nevek, de azért annyira mégsem, mint mi. Akiknek szintén előnyös lehet a házasság... velem pedig közölte apám, hogy ha nem megyek bele, akkor olyan sorsra jutok, mint bátyám, amikor megtagadta a halálfaló létet. Száműzték a családból, s apám azóta is keresteti, hogy megölje. Persze, sejtem, hogy engem csak elküldene, nem tudna megöletni, de én persze, hogy megijedtem.
Iskola utáni évek

Idézet

Már nem is tudom, hogy mióta rohanok... Vissza se nézek, csak szoknyámat megfogva rohanok. Az se zavar, hogy mérhetetlenül fáj már a lábam a magassarkúban. Nem veszem arra a fáradtságot, hogy esetleg levegyem a lábamról. Ahhoz meg kell, hogy álljak és most úgy érzem, hogy arra képtelen lennék. Dühös vagyok. Szinte kettétörik a kezemben a pálcám, úgy szorongatom a korántsem erős kezemmel. Egy óvatlan pillanatban sikerült megszöknöm a bálról, s tudom, hogy mostanra már biztosan feltűnt a dolog és nem egy embert a nyomomba küldtek, de nem érdekel. Van itt közel egy park, ami viszonylag eldugott... oda szoktam menekülni, ha néha sikerül kísérők nélkül is kijönnöm a házból. Vagyis... megszöknöm. Mindig hamar visszatérek, hogy még véletlenül se fedezzék fel a rejtekhelyemet. Eddig azt hiszem egy embernek sikerült csak itt megtalálnia... remélhetőleg őt pont nem küldték a nyomomba. Sőt... kifejezetten nem szeretném, hogy pont ő találjon meg.
Ahogy a parkba érek, a szokásos helyemre, egy fákkal eltakart hintába ülök be. Nem érdekel, hogy a ruhám is koszos már, a lábam is sáros, a hajam is csapzott. Ez egyáltalán nem érdekel... Legszívesebben törnék-zúznék, amit csak látok, kár, hogy ahhoz én gyenge vagyok. Arcomat kezeimbe temetem, de nem sírok. Nem tudok sírni, mert még fel se fogtam konkrétan, hogy mi is történt. Magam előtt látom újra és újra anyám arcát, azt az önelégült mosolyt, ahogy látja rajtam, mennyire elszörnyedten nézek vissza apámra... és Charles szüleire. Mosolyogva néznek rám, mintha végtelenül boldogok lennének, amiért a gyermekeik egybekelnének. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, s mintha szerelmi házasság lenne.
Nem... azért nem tudom felfogni, mert mérhetetlenül abszurdnak tartom, hogy ez történjen velem, vagy bárki mással. Nem a középkorban vagyunk...
Megszorítom a pálcámat, felállok a hintából és egy fára szegezve ellövök egy átkot. Tudom, ezzel felhívom magamra a figyelmet, de elmúltam 17... varázsolhatok büntetlenül... ha nem tehetném, az se igazán érdekelne.
Hallom, hogy a fának az ága reccsen és lassan kezd elválni a törzstől, pár madár felrepül az ágakról, én pedig ismét visszaroskadok a hintába. Egy pár perc elteltével emelem csak fel a fejemet, amikor meglátok pár alakot mozgolódni, pálcájuk végéből fénycsóvát lövellve, hogy lássanak is valamit. A kis díszpintyeknek sikerült megtalálni. Külön gratuláció, hogy az útmutatás után is ennyi időbe telt, mire ide ette őket a fene. Kár, hogy nem fognak tudni hatni rám... erőszakot pedig nem alkalmazhatnak, mert akkor biztosan állítom, hogy meg lesznek kínozva. Ezt ők is nagyon jól tudják.
Már egészen közel van a két alak, amikor feltűnik egy harmadik, feltehetőleg utánuk szól, mert megállnak mindketten. Én képtelen vagyok felállni, hogy elbújjak... már úgyis fölösleges, nyilván meghallanák és úgyis mindegy már. Figyelem inkább, hogy mi történik. A pálcák fényében látom, hogy veszekednek, majd az újonnan feltűnt alak győz, a másik kettő visszafordul ő pedig közelebb jön. Magának akarja a dicsőséget, hogy megtalálta az elveszett leányzót? Chö... szánalmas... Megingatom a fejem, s csak akkor nézek megint fel, amikor már vélhetően egészen közel ér.
Ahogy meglátom az illetőt, egy gúnyos kacaj csúszik ki belőlem, ami kicsit talán hisztérikusan is hangzik, tekintve az állapotomat.
- Menj el innen... úgyse tudsz visszavinni...
- Előbb-utóbb úgyis meg fognak találni. - Közelebb lép, de közben meg is torpan. Nem igazán tudom leolvasni arckifejezéséről, hogy mit gondol. De érdekel ez engem egyáltalán? Nem akarom, hogy ezzel foglalkozzak. Van más, talán nagyobb gondom is.
- Nem érdekel... ők se fognak tudni visszavinni, tudom, hogy nem bánthatnak, magamtól pedig nem fogok... rohadjanak meg ott, ahol vannak... - Ideges vagyok... nem is kicsit... és ilyenkor hajlamos vagyok olyan szavakat használni, úgy beszélni, ahogy amúgy nem szoktam.
- Akkor csatlakozok, ha nem zavar. - Egy kicsit még közelebb lép, majd nekidől egy fának. Bosszant a nyugodtsága, legszívesebben ezért is leüvölteném a fejét. Ne legyen nyugodt előttem, amikor én nem vagyok az.
- De zavar. Nem akarok társaságot... pláne téged nem. Csak összezavarod a dolgokat még jobban. - Egy ideig még ülök a hintában, majd ellököm magam és felállok, összefont karral fel-alá kezdek idegesen járkálni, rugdalva magam előtt mindent, ami utamba kerül. Az a nyavalyás cipő is már mérhetetlenül kényelmetlen. Dühödten kapom le a lábamról és vágom azt is a földhöz. Persze, most úgy viselkedek, mint egy hisztis kislány, de bőven megvan rá az okom. Ehhez még tényleg kislány vagyok, még ha teljesen nem is, akkor is.
- Itt lehetünk akár reggelig is, apád döntését nem fogod tudni befolyásolni. És sajnos én sem.
- Nem lehetünk itt... ha te nem, majd más megtalálja a módot arra, hogy visszavigyen. Már tudják hol vagyok, mást nem apám jön értem személyesen... az hiányzik még nekem...
- Ha szeretnéd sem megyek el, még a végén olyat csinálsz amit megbánnál. - Tudtam, hogy úgyse fog itt hagyni. Annyira már ismerem, azt hiszem. Akkor torpanok csak meg, amikor látom, hogy beszélni kezd, majd ugyanúgy folytatom a járkálást. - Apád csak jót akar neked... bár nem vagy a bátyámhoz való.
Hirtelen állok meg, pont előtte. Azt hiszem ha tekintettel gyilkolni lehetne, most neki erősen fájdalmai lennének.
- NEM! Ezt nagyon gyorsan szívd vissza. Jót akar!? Elment az eszed!? Tessék, cseréljünk... legyél a helyzetembe és utána ejts ki ilyet a szádon. - Tudom, hogy nem ő tehet róla, de most mégis megütném. Csak, hogy levezessem a dühöm... bár ez a mondata után megérdemelné egy kicsit. Még, hogy jót akar... próbálja ezt bemesélni annak, aki hülyébb nálam.
- Tudom, hogy nem a legjobb módját választotta, de csak a legjobbat akarja neked, a saját elvei szerint. - Hangja nyugodt, ami tényleg csak még jobban tetézi a dühömet. Főleg, mert ez az egész, hiába is akarom tagadni, egy kicsit azt hiszem miatta is zavar. Pedig ezt nagyon nem akartam. Bár, nem tudom, hogy a mi dolgunkat mennyire fogja ez az egész befolyásolni. Cameron felpillant, majd én is követem tekintetét. Újabb alakok tűnnek fel, de én nem is figyelem már őket. Ahogy a másik kettőse, ezek se érdekelnek. - Tudsz valami jobb helyet ennél itt a környéken?
- Hagyd ezt abba. - Minden egyes szót kimérten mondok ki. - Nem a legjobbat akarja nekem. Egy fafejű barom, aki imádja, ha irányíthat. Bemesélheted, hogy mennyire a tenyerén hordoz, de fogd már fel Cameron, te sose voltál a helyzetemben... és nem tudod, hogy mit élek át. Szóval ne próbáld már megmagyarázni nekem azt, amiről fogalmad sincs... Biztos már régóta tervezte ezt... csak várta a megfelelő alkalmat, hogy megalázhasson... Mellesleg nem tudok és nem is érdekel. Nem akarok innen elmenni.
- Nem tudom milyen ez, feltehetőleg én nem fogok ebbe a helyzetbe kerülni. - Sóhajtok egyet a kijelentésére, egy ideig még farkasszemet nézek vele, majd lassabban, de ismét sétálni kezdek. - Elég jól ismered az apád.
- Nem, soha. Szóval hagyd ezt abba... - Először csak felnevetek picit a kiejelentésén, majd ismét megtorpanok. - Szóval igazam van? Régóta tervezte?
- Azt én nem tudhatom, hogy régóta-e... A te apád, te ismered.
- Ne tereld... Te tudtad?
- Nem biztosra.
- Cameron... - Közelebb lépek hozzá és igencsak szigorúan nézek fel rá. - Egyértelmű választ akarok. Tudtad, vagy nem? Bár... fölösleges a válaszod. Terelsz, szóval tudtad. A kérdés csak az, hogy mióta?
-Egy ideje. Nem mondott konkrétumokat. Erre a döntésére én sem számítottam.
Csak állok és ugyanazzal a szigorú tekintettel meredek rá szótlanul, belül, pedig érzem, hogy még az ediginél is dühösebb leszek.
- ÉS NEM MONDTÁL NEKEM SEMMIT!? - Kiabálok, nem érdekel, hogy zavar e valakit, vagy megtalálnak... közben minden egyes szó után jó nagyokat csapok mellkasára. - Képmutató vagy! Fontosabb volt neked apám hátsója alá férkőzni... nem is akarlak látni többet! - Hisztérikus a hangom és talán nem is gondolom komolyan, amit mondok. De azt is tudom, hogy mindez hülyeség, hiszen miért is lennék én fontos neki? Nem vagyok más, csak egy alkalmankénti ágyas... még is, az én kis naiv eszem arra gondolt, hogy azért ennyit megérdemeltem volna, hogy legalább szóljon.
Persze szinte azonnal lefogja kezeimet, hogy ne püföljem, de hát ezt valahogy vártam is.
- Nyugodj már le. Szerinted lett volna valami befolyásom ebben az ügyben? Ha elviszlek apádtól úgyis megtalál.
- Nem... nem is ezt kértem, de legalább elmondhattad volna, hogy ne itt és így kelljen megtudnom... - Kirántom kezeimet a szorításából és hátat fordítok neki. Felkapom a cipőmet és elindulok valamerre a sötétben. Tényleg nem akarom többé látni. Duplán becsapva érzem magamat és bosszant, borzalmasan bosszant a dolog.
- Mert mégis mennyit változtat a tényeken? Semmit, ugyanúgy férjhez mész...
Pár lépést tudok csak tenni és el is kapja a kezem, visszafordítva maga felé. - Azzal nem érsz el semmit, ha látszólagos bűnbakot keresel. Momentán épp engem.
- Változtatott volna... legalább kevésbé érzem magam megalázva... és felkészültebben állok ott... mellesleg nem, nem bűnbakot keresek, de ne próbálj ez alól kibújni. Igenis hibáztál azzal, hogy nem szóltál, ha máshogy nem is, de az én szememben biztosan.
- Gondolkoztam rajta, hogy szóljak-e, de mégis honnét kellett volna tudnom, hogy pont ma és pont így sül el a dolog?
- Pont ez az, hogy meg kellett volna előznöd, hogy ilyen történhessen. De minek is áltatom magam? Hol jelentek én neked annyit, hogy ezzel törődj. Hagyj inkább elmenni és törődj a magad kis dolgaival... majd valaki megtalál és visszavisz úgyis.
- Mégis mit vártál, mit csináljak? Szöktesselek meg?
Látom rajta, hogy kezd ő is ideges lenni, de ez engem csak nyugtat talán egy picit. Legalábbis nem bosszant tovább, hogy ő annyira nyugodt.
- Hát nem érted!? Nem azt vártam, hogy bármit is tegyél. Fogd már fel! Én csak annyit vártam volna, hogy elmondd... Megszöktetni.. ugyan, ne gondold már, hogy ennyire ostoba vagyok, hogy valami tündérmesében élek, ahol majd jön a lovag fehér lovon és elvisz a fogságból... Jesszusom, tényleg ennyire gyereknek nézel?
- Nem. - Egy pillanatra oldalra néz, majd ismét vissza rám. - A második alkalommal akartam szólni. De végül arra jutottam, hogy nincs jogom hozzá, nem vagyok családtag.
Ismét csak elnevetem magam.
- Kifogás... Azokat könnyű gyártani... A könnyebbik és gyávább utat választottad... Gratulálok.
- Lehet annak tűnik, de vedd figyelembe, hogy konkrétan sem közöm, sem beleszólásom nincs a családi ügyeitekbe.
- Ó Úristen... Van ennek értelme? Te úgy is csak mentegetni fogod magad a végtelenségig, én pedig csak idegesebb leszek. Hol érdekel engem,hogy nincs beleszólásod a családi ügyeinkbe? Nem is azt akartam, hogy szólj bele. Túl nagy felhajtást akarsz keríteni egy egyszerű közlés köré. Áh mindegy... hagyjuk. Védd csak magad, végül is te nem vagy hibás. Az én dolgom. Mondom, menj csak vissza és mondd meg, hogy nem találtál, más volt itt és ennyi. Nem kell velem foglalkozni. Megoldom a magam dolgait, ahogy akarom. Eddig is megtettem...
Egy ideig csak néz, de nem válaszol semmit... Kedvem lenne megint képen röhögni.
- Nem hagylak itt...
- Miért nem? Nem kell úgy tenni, mintha érdekelne, hogy mi van velem. Menj csak nyugodtan a ribancaiddal szórakozni.
- Rajta, általánosíts... Magadat is oda akarod számolni?
Egy pillanatra kemény tekintettel meredek rá, majd ismét kikapva a karomat kezei közül felpofozom.
- Ilyet soha többet ne merészelj kiejteni a szádon. - Egy ideig csak nézek rá, ugyanúgy, szigorúan, szemeim szinte villognak. - Legalább tudom, hányadán állunk... számolhatsz egy... ribanccal kevesebbet a listádon... - Nehezemre esik kimondani ezt a szót és nem is gondolom komolyan, hogy annak számítom magam. De egy biztos, ezzel elérte, hogy még csak a közelébe se akarjak nézni többet.
Várom a reakcióját, de nem mondd semmit, csak magához húz és megcsókol. Egy pillanatig még ugyanolyan szigorúan nézek rá, majd csattan az újabb pofon, de végül nem tudok nemet mondani magamnak és viszonzom a csókját. A francba vele, hogy így tud hatni rám.
- Mondd, mióta kezellek én úgy?
- Elég volt ez a megjegyzésed is, hogy megtudjam minek gondolsz... - Persze lehet, hogy közel se gondolta úgy, de jelen állapotomban akaratlanul is úgy értelmezem.
- Ez csak annyira paradoxon, mint amit te az előbb tettél.
Még mindig dühösen nézek rá, de már jóval enyhébben, mint az előbb. Most már csak azért vagyok dühös, mert tudom, hogy neki van igaza és ezt nehéz beismernem.
- Aljas dög vagy...

A vőlegényem egy mérhetetlenül irritáló alak. Legalábbis számomra. Persze, neki bőven kényelmes volt, hogy maga mellé kap egy olyan feleséget, aki kinézetre se ronda és még a neve is kifejezetten előnyös számára. Keresgélnie se kell... és még csak el se kell nyernie a kezét, hiszen előtte lóbálják gyakorlatilag. Ahogy kikerültem az iskolából, egyből haza kellett költöznöm, esélyem se volt arra, hogy némi szabadságot kapva elköltözzek valamerre. Gyakorlatilag báb lettem, s azóta is az vagyok. Megvannak a magam kötelezettségei, amiket teljesítenem kell.
Az egész szép történetből kihagytam az apróságot, hogy édesanyám, amióta kiderült, hogy siket vagyok, megvet. Személyes tragédiaként fogta fel a dolgot, mintha selejt gyermeke lenne. Persze apám előtt játssza a jó és aggódó anyát, de közel sem az. Ahol tud, ott keresi bennem a hibát, ahol talál, azt többszörösen vágja a fejemhez.
Egyszerűnek tűnt az életem? Persze, név, hatalom, apuci kicsi lánya, gazdag is ráadásul, szép, okos, hát akkor csakis könnyű élete lehet. NA jó... nem panaszkodok, igazából, ennek ellenére is azt mondom, hogy lehetne rosszabb... Nyilván ha úgy fognám fel ezt, ahogy kell, realisztikusan, akkor lehet egy sarokban gubbasztanék. Kihozom a legjobbat belőle, amit lehet.
Háború
A háború nem sokat változtatott az életemen, hiszen nem vagyok olyan helyzetben, hogy beleszólhassak bármibe is. Amint az iskolából kikerültem, akárhova akartam menni, gardedámokat állítottak mellém. Ami persze bosszantó, hiszen szinte megfolyt az érzés, hogy sose vagyok egyedül, de még mindig azt mondom, hogy lehetne rosszabb. Arról sincs fogalmam, vagy tudomásom, hogy apám mennyire folyt bele a háborúba. De azt hiszem jobb ez így nekem. A boldog tudatlanság...

Jellem
Nehéz jellem vagyok, azt hiszem. Már ha lehet ilyet mondani valakire, és ha a jellem lehet nehéz. Kicsit furcsa szókapcsolat, de hát, ha így szokás mondani, akkor mondjuk így... én is az vagyok.
Egészen összetett a helyzetem. Mondhatni klisés, hogy van egy jellem, amit megmutatok, meg van egy, amit nem, de hát... azt hiszem nekem muszáj volt előjönnöm ezzel. Azzal, hogy siket vagyok, így is elég gyengeséget tudhatok az oldalamon, amit ugyan nem feltétlenül annak fogok fel, de nem engedhetem meg emellett, hogy egy gyenge, sérülékeny, törékeny ártatlan kislányt lásson a világ, mert akkor bizony csúnyán áttaposna rajtam mindenki, aki csak tudna, még úgy is, hogy ott van apuci "védelmező szárnya".
Eléggé karakán vagyok, akaratos és kicsit úgy tűnhetek a világ számára és azok számára, akik nem ismernek, mint egy elkényeztetett, gazdag kis fruska. De ezzel nem igazán törődök. Tudom, hogy nem vagyok az, tudom, hogy meg kellett küzdenem azért is, hogy most bárki előtt álljak és ne kelljen lelepleznem azt, hogy nem hallok egy pisszenést se abból, amit mondd nekem. Erősen küzdenem kellett azért is, hogy úgy tudjam nyomkodni az imádott hangszerem, ahogy teszem... és azért is, hogy a Roxfortos diplomámat is megszerezzem. Ezért mondhatom magam erős akaratúnak és kitartónak is. Persze nem mondom, hogy mindig fair módszerekkel játszottam, de lássuk be, a mostani helyzetben ki az, aki fair tud maradni? Elvégre háború van... álljon elém valaki és mondja, hogy sose csalt vagy hazudott és képen röhögöm. Ha csak egy apróságon is, de mindenki a saját malmára hajtja a vizet, nyilvánvalóan. Ez kell a túléléshez... nekem is ez kellett. Ezt nevelték belém, nem mindig a legfinomabb eszközökkel.
Hozzászoktam, hogy könnyedén tudom manipulálni a körülöttem lévőket, igen jó a meggyőzőképességem, és igencsak kitartóan tudom követelni azt, amit én akarok, sőt, ha nem kapom meg (ami ritkán fordul elő) akkor borzalmassá tudok válni... leginkább azért, mert ezt szoktam meg. Hogy amit akarok, azt elérem, így, vagy úgy, hazugsággal, becsapással, vagy csak puszta rábeszéléssel, de elérem. Ezért ki tudnak borítani ezen ritka alkalmak egyike.
Igazán temperamentumos vagyok, és könnyen változik a hangulatom. Tudok egyik pillanatban még üvölteni és dühösen toporzékolni a másikban pedig felszabadultan nevetni. Olyan vagyok, mint az időjárás, hogy éljünk a klisékkel picikét.
Erősség || kitartó, erős, manipulatív, gyors észjárású, temperamentumos
Gyengeség || akaratos, olykor hisztis, sérülékeny, haragtartó

Apróságok

mindig || zongora, ételek, főzés, kávé, levendula, hó (főleg az első), bárminemű édesség
soha || rózsa, tea tejszínnel (tudom, rossz angol vagyok...), étcsoki, hús, arany ékszerek
hobbik || zongora, minden mennyiségben, illetve imádok főzni, néha még sütni is, bár abban kevésbé vagyok jó.
merengő || Legjobb? Hm... azt hiszem a legutolsó alkalom, amikor megszöktem a Roxfortból... egy szórakozóhelyre mentem el, életemben először. Persze nem egyedül, hülye lettem volna úgy menni. De kifejezetten jó volt átélni, hogy milyen, amikor a mugli "normális" fiatalok szórakoznak. Kicsit úgy éreztem magam, mintha közéjük tartoznék... na meg más is történt akkor, de ez az én titkom marad... kacsint

Legrosszabb egyértelműen, mikor utoljára láttam a bátyámat. Még mindig a szemem előtt látom az arcát... ahogy felnéz rám az ablakban, bennem ég, ahogy kiabálok, utána akarok rohanni, de nem tudok... azóta se láttam... s félek talán már nem is fogom soha, pedig tudom nagyon jól, hogy él..

mumus || Nos, lássuk csak, általános félelmem van a nagytestű ízeltlábúaktól, illetőleg, ezekhez hasonló varázslényektől, bár, ezek nem is igazán félelmek, mint irtózok tőlük. Főleg a gondolattól, hogy rám másznak… de ezt egy lánynak bátran szabad, azt hiszem.
Félek a tömegtől. Ez, viszont már inkább félelem, mint az előző. Ha sok ember van körülöttem, egy ideig még jól tűröm, de egy idő után pánik uralkodik el rajtam… és sikítani tudnék. Persze, ha osztályteremben voltunk mondjuk, az nem zavart, viszont, ha közvetlen körülöttem vannak…olyan érzés kezd el uralkodni rajtam, mintha meg akarnának fojtani, a szívem hevesen kezd verni… s legszívesebben sikítva rohannék el a helyszínről.
Ez pedig annak köszönhető, amitől nem is tudom, hogy igazán félek e. Egy titok… amit, egyszerűen nem szeretnék, hogy kiderüljön. Rengeteget dolgoztam azért, hogy titok maradjon… és azt hiszem nem igazán félek attól, hogy kiderül, mintsem inkább nem akarom.
Edevis tükre || Azt hiszem azt kéne ide írnom, hogy az, hogy megint halljak. De valahogy ez az a dolog, ami már velem él... elfogadtam és persze, ha egyszer, hirtelen ismét hallanék, nem mondanám, hogy megint siket akarok lenni... de ha egy kívánságom lenne, nem erre pazarolnám. Ha Edevis tükrébe néznék, kétség kívül a bátyámat látnám magam mögött... esetleg a szabadságomat mellette.
százfűlé-főzet || Az enyém feltehetőleg csokoládé ízű lenne, legalábbis szeretném azt hinni, hogy édes.. amennyit felfaltam már életemben, szerintem a vérem helyén is csoki folyik... egy kis csilivel fűszerezve, hogy a temperamentumomat is hozzáadhassam.
Amortentia || megint csak a csoki, némi levendulával párosítva... és a friss, első havas táj illatát... ez a három együtt persze nem biztos, hogy kellemes, de engem biztosan megbolondítana
titkok || hmm, azt hiszem én az enyémet már lelőttem, ennél nagyobbat nem igen tudok előhúzni. na jó... talán van még egy... de tényleg titoknak kell maradnia, mert beláthatatlan következményei lennének, ha kiderülne. a "vőlegényem" öccsével... van valamiféle, mondhatni viszonyom... vagy volt... pontosan én se tudom.
azt beszélik, hogy... || még a Roxfortban elterjesztették, hogy több, mint tanár-diák kapcsolatban voltam az egyik professzorral, mert gyakran jártam az irodájába. Persze kamu volt az egész, csak pusztán segített nekem, mert tisztában volt a helyzetemmel...

   A család

apa || Randolph Lestrange ; 49; aranyvér, kapcsolatom vele elég érdekes. imádom és nem is... úgy kezel, mint egy madarat egy arany kalitkában. elkényeztet mindennel, de mégis korlátok között tart.
anya || Eleonor Lestrange; 47; aranyvér, kapcsolatnak nem nevezném, ami köztünk van. megvetés, mind a két részről...
testvérek || Damien Lestrange ; 27; már évek óta nem láttam... így nem igazán mondhatom, hogy kapcsolatom van vele... de borzasztóan hiányzik...
gyermekek || nincs
állatok || Duchess, a sziámi macska

Családtörténet ||
Nos, azt hiszem a varázslóvilágban majdnem olyan híres a nevünk, mint mondjuk egy Potter név. Na jó, nem vagyunk nyilván olyan hírhedtek, mint a kis kiválasztott, de attól függetlenül, ha valahol is elhangzik a nevünk, mindenki felkapja a fejét, mert tudják nagyon jól, hogy hányadán álljanak egy Lestrange-el.
Családom egyike annak a 28 családnak, aki még mindig tiszta aranyvérűnek mondhatja magát. Egészen a 19. századig visszamenőleg sorakoztattunk fel híres és hírhedt varázslókat és boszorkányokat, mind jómódban éltek és szinte kivétel nélkül a fekete mágia felé húzott a szívük, ahogy az én családomnak is...
Édesapám unokatestvére Rodolphus és Rabastan Lestrange-nek. Viszonylag befolyásos halálfaló, ugyan nem állt sose olyan közel a Sötét Nagyúrhoz, ahogy a két említett testvér, vagy éppen Rodolphus felesége, Bellatrix, de megvan a maga kis halálfalókból álló köre, akiket irányít és a háttérben mozgatja a szálakat, mint beépített minisztériumi alkalmazott. A névnek is köszönhetően a ranglétrán igen magasan állunk, vetekedve akár a Malfoy családdal, bár... köztünk szólva ők már igazán lecsúszófélben vannak, ahogy én látom (bár engem ezek a dolgok a legkevésbé se érdekelnek...)
Természetesen a családom szinte minden tagja megveti a sár, vagy akár félvérű varázslókat és boszorkányokat, emellett persze félvéreket könnyűszerrel alkalmaznak... képmutatóak, de ez nem meglepő azt hiszem. Családom szinte minden tagja halálfaló volt, aki nem, azt pedig hozzáadták egyhez, hogy a családban maradjon... ahogy engem is hozzá akarnak kényszeríteni egy halálfalóhoz, mivel én magam nem is akarok és nem is tudnék megfelelő halálfaló lenni, bár utóbbit csak családom gondolja, előbbiről pedig nem igazán tudnak.
Bár manapság ezt nehéz kivitelezni, de csak és kizárólag aranyvérű családok közt házasodhatunk... és házasodhattak. Édesanyám családja alacsonyabb származású, de szintén aranyvérű család volt, ő leginkább apám hátán kapaszkodott fel... mázlija, hogy el tudta csavarni a fejét... Felkerülhetett a neve a nagy Lestrange családfára, amire büszke is, mint a fene... lehet is, ez a név nélkül nem vitte volna semmire.
Mindkét háborúban a Sötét Nagyúr oldalán állt a családom, aktívan szolgálva, bár édesapám csak a minisztériumban mozgatta a szálakat és irányította a maga kis halálfaló talpnyalóit, konkrét harcokban nem vettek részt, féltve a bőrüket. Édesanyám besúgóként tevékenykedett, kihámozva információkat másokból, akár kínzással, vagy zsarolással.
   Külsőségek

magasság || 165cm
testalkat || vékony, viszonylag sportos, megpróbálok erre odafigyelni
szemszín || barna
hajszín || barna
kinézet || Szeretek egy kicsit kitűnni a tömegből. A legtöbbször, ha nem muszáj, nem viselek talárt, amivel kifejezetten ki tudom borítani anyámat, de ez csak plusz pont. Hosszú, hátközépig érő, hullámos hajamat legtöbbször kibontva hordom, vagy lazán felkötve, ritkán fordítok rá nagyobb hangsúlyt, mert szép úgy, ahogy van. Szeretek figyelni arra, hogy nőies legyen a megjelenésem, mivel alacsony vagyok leginkább magassarkúban lehet látni.
Alapvetően, ha rám nézel, egy általában mosolygós fiatal hölgyeménnyel találod szembe magad, aki legtöbbször energikusan néz ki, néha szeret a kelleténél rövidebb szoknyát vagy épp nadrágot felhúzni, mert van mit mutogatnia... de azért ezen kívül visszafogottnak mondható a megjelenése.

   Tudás és karrier

pálca típusa || 12,5 hüvelyk, rózsafa, főnixtoll
végzettség || Roxfortban végeztem
Kítűnő RAVASZ vizsgát tettem bájitaltanból és bűbájtanból, Várakozáson felülit gyógynövénytanból és átváltoztatástanból. Számmisztikából pedig elfogadhatóra vizsgáztam... azt hiszem nem éppen az én világom, nem tudom miért pont ezt választottam.
Főiskolára nem jártam... és nem is fogok azt hiszem. Nem olyan életet szántak nekem.
foglalkozás || nincs
iskola || -
szak || -
felvett tantárgyak || -
   varázslói ismeretek || Bátyám behatására már kiskorom óta foglalkoztata a bájitaltan, így ahhoz kifejezetten jól értek, illetve több gyógyító varázslatot is ismerek. Ha nem lett volna "előre megírva" a sorsom, talán mehettem volna gyógyítónak... bár nehezen képzelem el magam egy olyan helyen, mint mondjuk a Mungó.
Az elméleti tantárgyakból csúnyán alulmaradtam önmagamhoz képest, unalmasnak és száraznak tartottam őket... a gyakorlati tantárgyak mindig is jobban érdekeltek.
   Egyéb

avialany|| Leighton Meester