Fekete Jóslat

  Zsálya. Farkasölőfű. Cickafark és holdvirág. Vasfű. Levendula. Száradt növény gyullad, füst hömpölyög. Körös körött szobájában, porrá válik és vastag rétegben marad a polcokon. Tisztít és megvéd. Pirkadtfény narancs nyila záporozik be a homályos ablakon. Évek fakította tarkaszőnyeget színez, nyúlánk árnyékot hagynak rajta a gyertyák. Behúzza a függönyöket. Suhantásos csörcsör hangot hallat a karnis. Mezítelen lábával könyvespolcához megy s ódon könyvet lapoz fel. Nem poros. Nemrégiben használta. Mormogja az igét s gondosan lengeti a növénycsokrot. Lassú, mélabús füst szál, mely szikrázva táncol szavaira. Már csak pár óra.

   Gyertyát gyújt. Feketét a sötétért, gyöngyházszínt a sötétben lévő fénytestért és vöröset a vérért. Kezével gyújtja, nem használ pálcát. Nincs rá szüksége. A pálca a tudatlanok eszköze. Tán muglimódú, ahogy működik, de mágiájának ismerői tudják: Ő az őserőből táplálkozik. Sürgetnie kell önmagát, nincsen már túl sok idő hátra. Közeledik.
   Asztalcsöndjét megtöri. Üvegcséket pakol le róla. Csen-csengetve érnek össze, hangjuk felébreszti szobája visszhangját. A vékony hang végül elemésztődik, furcsa csendet hagyva maga után, melyben csupán lélegzetvétele hallatszik. Fél. Látta. Megint látja. Fájdalom ittas algazöld szemek. Rikító kékre válnak és vér itatja át őket. Kirázza a hideg. Most megfogja pálcáját és ismét mormol. Tisztít és megvéd.

   Gömböt tesz az asztalra. Gömbben homály van, homályban a dühös kék szemek. Rá merednek. Egyre dühösebbek. Tán-tán fél tőlük, de nem ijed már meg. Sok dühös szemet látott már. Barnákat. Zöldeket. Világos- és sötétkékeket. Egynél vöröset. A vörös szem emlékétől megint kirázza a hideg. Attól fél a legjobban. A kék gyönge féreg a vöröshöz képest. Mélyet lélegez. Folytatnia kell. Már csak egy óra.
   Paklikártyát fog kezébe. A pikk megköt. Ásztól hétig rakja a szobában a hétágú csillag csúcsaira. A hetes kerül az asztalra, arccal lefele. Nem tudja mennyire okos. Pálcájával lejárja a csillagot és ismét kántál. Nem hibázhat, minden hiba végzetes lehet.  Mélyen lélegez, de nem érzi már a füstöt. Talán túl korán égetett? Újra gyújt csak levendulát, farkasölőfűt és holdvirágot. Ezek a legfontosabbak. Ez nem tisztít és nem is véd meg. Megbűvöli a holdvirágot, mielőtt begyulladna, anélkül nincs hatása. Modificaté.

   Csikordul az ajtó. Csen-cseleng a kis csengő felette. Megjött. Alvadt vér bűze és hússzag kísérői a kínban ázó zöld szemeknek.

   Éhenkórász patkányok küzdenek egy szelet nyers húscafatért mellettem. Az érdes és hideg beton sérti a bőrömet. Sérti az arcom, dörzsöli a hasam és sebzi a farkam. Három napot aludhattam, a hús terjengő még is csábító bűzéből erre enged következtetni. Nem tudom mikor múlhatott el a telihold és hogy kerültem vissza a befejezetlen külvárosi irodaházba, de kurvára nem is érdekel. Eleget aludtam. Minden pislogásomnál érzem, ahogy szempilláim beleragadnak a csípatömegbe és pár könnycseppem is kicsordul. Avatatlan szemeknek lassú levegővételem és könnyeim már sírásnak tűnhetnek. De nem sírok. Többé már nem. A hangok elhagytak.

   Maró, égető és csípő fájdalmak lesznek úrrá testem különböző pontjain, ahogy elmém lassan felébred és felfogja sérüléseimet. Csontjaim hangosan ropognak ahogy lassan felülök az alvadt vértócsából. A száraz, vöröses darabok egy része körém hullik, másik részük még a földhöz vagy hátamhoz tapad. Nagyokat lélegzek, mielőtt végignézném sebeimet, de nem tudom sokáig benntartani a mocsok-, izzadtság- és dögszag itatta levegőt. A hányinger kerülget magamtól. A patkányok meg csak cincognak, pofátlanul tudomást sem véve létezésemről, pedig napokkal ezelőtt csak úgy menekültek volna előlem. Mindenki menekült.Hatalmam volt.
   A sebek mocskosak, némelyikük már gyógyulásba- másik részük pedig fertőződésbe kezdett. Fogaimat csikorgatom és hangosan felszisszenek ahogy megtapintom őket. Valahogy még is élvezet fog el. Undorító, bűnös élvezet. Élvezem, hogy élek; élvezem, hogy testi fájdalmam elnyomja az ostoba, kártékony és felesleges érzelmeket. Nem lettem egy darab fa, nem lettem érinthetetlen, de ezeken a reggeleken a múltnak nincs hatalma felettem. Csak a jelennek.

   A patkányok egyre hangosabbak, már egymást harapdálják. Az egyiknek már friss vörös vére csordul a betonozott talajra. A vér szaga csábító. Rémesen csábító. A friss húsba akarok harapni, hogy a vér szétáradjon számban és az inak félelmes táncot járva szakadjanak szét fogaim alatt. Nagy levegő. Még nem eszem patkányt. A két dög közé nyúlok és elveszem a már mocskos és bűzlő marhaszeletet, amit úgy öt napja loptam. Az egyik korcs megtámadja kezemet én pedig erőteljes mozdulattal csapom az oszlophoz. A gerince roppan, vére bemocskolja kezemet és a húst is. Halk sipítással köszön el az élettől. A másik már elmenekült. Fél meghalni.
   Rövid kutatás után megtalálom pálcámat. Megtisztítom a húst és mohón, nyesen elkezdem zabálni. Tíz percbe sem telik mire szétmarcangolom és lenyelem a majdnem két kilós szelet minden falatát. Éhes vagyok, ez jó jel. Ezek szerint nem biztos hogy ettem a hold éjjelén. Talán nem gyilkoltam, de ezt sosem tudom biztosan. Már nem érzek bűntudatot. Nincs miért. Nem akartam szörnyeteggé változni. Nem akartam ölni, de kellett. Meghaltam, hogy Ő élhessen.

   Pár óra múlva már London belvárosában vagyok. Koszos talárom sepri a földet mögöttem, csuklyája mélyen arcomba húzva. Az utóbbi pár hónapban először borostám majd szinte teljes szakállam nőtt. Nem borotválom, különben minden átváltozásnál csak plusz fájdalom lenne ahogy áthasítja a bőrt, így legalább csak megváltozik. Sebeim kilógnak szakadt pólómból, bár ez a textil darab mintha nem is létezne, annyiszor felhasadt már nekem meg rohadtul nem volt kedvem újjá bűvölni. Lássák a sebeimet. Lássák, hogy nem félek harcolni.
   A koszos utcákon nem bámulnak meg. Szinte nincs is kinek. Sötét időkben a Zsebpiszok köz is kihalt. Ha valaki még is jönne szembe, azzal néma koreográfiával a lehető legjobban kikerüljük egymást. Itt már senki sem bízik senkiben. Ironikus nem? A legsötétebb, vérgyűlölő idők szülték azt, hogy egy sárvérű békében végig sétálhat a fekete mágusok legkedveltebb utcáján. Tréfás szörnyszülött ez a Voldemort.

   Ahogy megtalálom az üzletet, amit kerestem habozás nélkül belépek. Kétlem, hogy lenne vendég előttem. Vagy úgy egyáltalán. Csengető hangot ad egy harangféle valami, ahogy belépek. Rühellem az éles hangokat. Megcsap az égett gyógynövények orrfacsaró szaga. A helyiség poros és mocskos. Ódivatú szőnyegek, roskadozó könyves polc és egy koravén asszony. Nem lehet több harmincnál, még is gondterhes élete lehetett arca ráncait látván.
– Azt mondták tehetséges látó vagy. – közlöm megvető hangsúllyal. Egy kis zacskó pénzt dobok a nő előtti asztalra. – Olvass! 
   Leülök az asztal elé, algazöld szemeimet pedig az asszonynak szegezem. Mugli cigarettát veszek elő és meggyújtom pálcám izzó végével. A múlt sebez, a jelen fájdalmat ad. A jövő megnyugtat?