3. csoport - Mors Omnia Solvit

As he walks along the trail,
He’s still all alone.
Tries to leave behind the demon,
That he draws along.
He knows it’s only in the mind,
It won’t rain all the time,
But nobody’s on the road,
So he has to go alone.

_____________

Sikerült. Az átok megtört, Minervát pedig sikerült megzavarni, testem pedig a leggyorsabb lépteket kényszerítette ki magából. Úgy futok, mintha az életem múlna rajta. Voltaképp... tényleg az életem múlik rajta.
A folyosó romokban hever, hatalmas lyukak tátonganak a falakon, padlón és mennyezeten, ránézésre csak a Roxfort csodálatos mágiája miatt maradt még egyben a szint. Futás közben nem gondolkozok azon, hova tovább, merre indulok, egyelőre a legfontosabb cél az volt, hogy lehagyjam Minervát. A tervem fokozatosan egyre inkább teljesülni látszik, mikor hátrapillantok a boszorkányt már csak messze látom, ezért átkai sem tudnak pontosak lenni, a színes csóvák méterekre mellettem száguldanak el.
Lábaim és tüdőm fantasztikus teljesítményt nyújtanak, maratoni futót megszégyenítő gyorsasággal és hatékonysággal futok. Előrenézek a folyosóra, és egy lyukat szemelek ki célul, ami a falon tátong, és átvezet egy másik kastélyrészre.
BUMM.
Óriási rázkódás, hangzavar. A rengés arrébb lök, megingat, és a földön elterülő lyuk szélére lépek. Talpam egyből lecsúszik, jobb lábam húzza maga után a testemet, a padlóba egy fájdalmas pillanatig fennakadok, de esek tovább, és egy hangos puffanással az alsóbb szintbe csapódok.

Oldalamra esek, egy nagy kődarabra, ami úgy érzem átszakítja belsőszerveimet. Automatikusan felkiáltok fájdalmamban, szemeimet erősen összezárom, mintha csak ezzel tompulna a fájdalom.
Kinyitom szemeimet, és egy széttört koponyájú gyermeket pillantok meg pár centire az arcomtól. A fájdalomra hirtelen nem figyelek, csupán hátrébb lököm magamat, csakhogy az arcom messzebb legyen a szétloccsant agyától. Hatalmas dobbanások rázzák meg alattam a földet, mint egy óriás léptei. Hátamra fordulok, felnézek, és megdermedek.

Sok mindent láttam életemben. Láttam szétmarcangolt gyermeket, a szüleim hulláját. Egyetlen húgom fehér, kihűlt testét. Kínokban fetrengő ártatlant, félelmetes óriásokat, dementorokat. De ehhez semmi nem fogható.
Csak dörömbölést érzek, mint amikor a basszus szól. Érzem a vér, belek és por szagának egyvelegét, de hirtelen minden elnémul. Mintha lassított felvételként nézném végig, ahogy elhalad felettem a hatalmas akromantula szőrös teste. Nem gondolkozok azon, hogy lát-e engem, vagy azon, hogy melyik pillanatban léphet rám hatalmas lábával, és döf keresztül. Csak fekszem, résnyire nyitott szájjal, kerek szemekkel, és imádkozok, hogy hullának érzékeljen, vagy ne is érzékeljen.

Talán
▼▲▼

   Futás közben nagyon féltem, hogy Owen túl messze kerül tőlem... De most itt volt előttem. Kiszolgáltatva mindennek és mindenkinek, de legalább hozzám közel. Csak egy-egy szót vettem ki abból, amit motyogott, inkább csak sejtettem, semmint hallottam őt, de már annak a ténynek örültem, hogy legalább beszél. Magánál volt, és a jelek szerint nem esett olyan nagy baja. Számomra is hihetetlen, hogy mennyire aggódtam érte, pedig pár nappal ezelőtt még magam tekertem volna ki a nyakát. De ha arra gondolok, mi történhet most velünk... Egyáltalán nem akarom, hogy rossz dolgok történjenek Owennel.
   - Szeretlek Izabel Bishop! És nem hagylak magadra…
   Mintha csak a gondolataimra válaszolt volna. A legutóbbi vallomása megfagyasztott, most azonban újult erővel gyulladt fel bennem az élni akarás, és némi remény. Ha ennek vége lesz egyszer - mert valahogyan vége lesz -, talán lesz még egy életem. Talán.
   Owent is hasonló hullám kaphatta el, mert feléledt benne valami, és úgy átkozódott vaktában, ahogy én. Nem figyeltük, kit vagy mit találtunk el, bár néha megütötte a fülemet egy-egy sikoly vagy elharapott káromkodás a harsány robbanások közepette, aztán egy pillanatra akkora robaj rázta meg teljes hosszában a folyosót, hogy egy pillanatra minden hang eggyé olvadt benne. Utána csend lett.
   Mintha kimaradt volna néhány másodperc, úgy pörögtek le szemeim előtt az iménti események: a kastély egyik fala áttört, a halottnak hitt acromantula újra megindult, Brandon Gray és Dakota mellettünk bukkantak fel a semmiből, aztán a fiú... Port nyelve-könnyezve, a földön elterülve néztem végig, ahogy a régi DS tagot, Colin Creeveyt ízekre marcangolja a szörnyeteg. Esélyt sem kapott, az óriás pók úgy marta szét gyönge testét, mintha ő is csak porból és apró törmelékből állna. Mindig is küzdeni vágytam, de soha nem akartam ilyen borzalmakat látni. És ezt már soha nem is fogom elfeledni. Énem azon része, ami már csak a túlélés érdekében késztetett cselekvésre, Owent kereste. Mellettem feküdt a földön, véresebben, mint eddig valaha, s ha maradt volna még bennem erő, akkor felsikítok. Colin egykor mosolygós, komisz kisfiús arca a lábunk előtt hevert három darabra hasítva, mint egy görögdinnye, és már csak az emléke biztosított afelől, hogy nemrég még ember volt.
   A rémálomból azonban mi még nem ébredtünk föl. Az acromantula hirtelen meglódult, látszott, hogy kiszemelte a következő prédáját magának, ami csodálatos módon nem mi voltunk. A padlóhoz simultam, a halotti lepel voltam Roxfort romjain, s a bestia husángnyi lábai átsuhantak fölöttünk. A kőtörmelék között Owen keze után kutattam, végig szemmel tartva a halálfalókat. Most van némi esélyünk a menekvésre. Talán lesz még holnapunk.
   - Most kell mennünk.

[Basszameg.]

„Odakint még szörnyek járnak,
Nem akarnak tűnni az árnyak,
Téged most a csillagok várnak.”

   Nem lehetett túl sok mindent észrevenni a pálcák fényénél, a körvonalak viszont jól látszódtak. És jól láttuk, hogy már nem csak ketten vannak, hanem négyen. És volt ott még valami. Talán egy test, nem is olyan messzire a nemrég meggyilkolt kisfiúétól. Talán még egy gyermek teste. Talán még egy esett áldozatul ennek a harcnak. A fiatalokat pásztázza tekintetem. Gyerekek. Még csak gyermek mind, az összes. Régebben talán tudtam volna némi kegyelmet mutatni. Sajnálatot. Ám Rabastan Lestrange ma már nem ismeri ezeket a kifejezéseket. Nem, hiszen mindet kiölték már belőle.
   Jól ismerem a hullaszagot. Nem vagyok rá büszke, vagy boldog tőle. Nem is szoktam reklámozni, mint egyes társaim. Mint Evan, mondjuk. Világéletemben undorodtam tőle. Nem is a vér zavart, nem, az igazán sosem. Hanem a többi bensőség. Azoknak rohadt erős szaga van.
   Egy lépéssel közelebb léptem, ahogyan jött a felismerés. Félig társaim felé fordultam, ám Evan fintora mindent elmondott, így nem szóltam semmit. Inkább ellenfeleinkre néztem, akiket valószínűleg jobban sokkolt a látvány, illetve a szag, mint minket. Most még lecsaphatunk rájuk. A füst lassacskán eloszlik, így látom is, hogy az újak között van egy lány, és egy idősebb férfi. Mintha valahonnan ismerős lenne, de nem vagyok biztos.
   A csöndbe ekkor egy különös hang vág lyukat, a folyosó túlsó feléről. Oh, igen, az acromantula felállt, mosolyom vissza is költözik arcomra, s már készülök is a kárörvendő nevetéssel, amikor az állat egész egyszerűen csak átlép a többiek felett, és közelít felénk.
- Basszameg. – egyszerűen csak ennyit tudok kinyögni, hiába az a sokévi jó neveltetés, meg szülői szigor. Édesanyám most egész nyilvánvalóan büszkén tekintene kisfiára, hiszen igazán méltó megnyilatkozás volt ez egy tiszta vérű mágushoz képest.
   Hátrálok pár lépést, majd mikor kicsit közelebb ér a hatalmas dög, egy jól irányzott Bombarda-t küldök felé, miközben oldalamon Rodolphus és Evan is pálcát szegeznek a lényre, s útnak indítanak egy-egy átkot.

   Kín és borzalom leple hullott világunkra. Ártatlan gyermekeket ragadott el a Sötét Árnyék, vérükkel írva testünkre bűneinket. Hullaszag terjeng közöttünk, s lelkiismeretünk nem bírja az orrfacsaró bűzt. Futni akarunk, menekülni. Minél messzebbre szökni és elfelejteni a szagot. De azt nem lehet.
   Tetteink árnya mindig követ bennünket, és emlékeztet átélt dolgainkra. Sokan akarnak felejteni. Elfeledni, kik Ők és honnan jöttek. De az ember nem felejt. Érheti bármiféle bűbájosság, lelkében ott marad a nyom, amit a sötét kasza hasított. Izzó hegként kíséri végig éltünket, és rothadó szaga hátrahagyott társainkra emlékeztet.

   Nem lehet menekülni. Nem lehet felejteni. Vér és mocsok ragad kezeinkhez.
   Ameddig csak a Nagy Anya vissza nem kéri csókjait…



  Izabel vagy. Borzalmas dolgokat éltél át az elmúlt percekben. Szerelmed kezét kutatva a menekülőutat keresed. Így lett hát gyáva Skócia Oroszlánja? Szíved mindig is harcba hívott, de most, mikor a halál súlyos, vérbűzös árnya elsuhant melletted, rémület költözött szívedbe? Tán helyén való, hogy ösztöneidre hagyatkozva mentenéd életed. Az embernek alapmozzanata önös érdekeit és biztonságát óvnia mindenekfelett. Hisz ki ne akarna menekülni a halál torkából?
   A pók bestia elleneitek felé ment, akik hármas erejükkel töretlenül szálltak szembe vele. Talán ennyi volt. Itt a vége. Kifújhatjátok magatokat harcotok után.
   Ám fekete füstoszlop csapódik Dakota mögött a folyosóra. Ahogy a mágikus füst puszta gőzként szertefoszlik a levegőben, három kámzsás alak bukkan, támadásra kész pálcával. A helyzet egyértelmű.
   Bekerítettek.



  Brandon a neved. A szörny, mely reszketést hozott szívedbe, áthalad feletted. Kitines szőrzetének halk suhogása, mintha az élet reményének hangja lenne. Nem vett észre. Élsz. Talán most már felfedezheted a terepet, ahova kerültél. Pár perce még McGalagony professzor üldözött, most viszont hullák és rettegő diákok körülötted.
   Egy ártás suhan el, szinte súrolva téged. Hátad mögött halálfalók fekete talárjainak táncát látod, ahogy a hatalmas pók szörnyeteg ellen harcolnak. Ártásaik sorra pattannak le, s rombolják tovább a folyosót.
   A törmelékeken túl másik irányban pedig ismerős arcok jelennek meg hirtelen. Ismered a középsőt. Robert Nott, a mészáros.
– Nocsak, Gray… régen láttalak.



  A Dakota névre hallgatsz. Dermedten állsz, és próbálod feldolgozni a történteket. Elszabadítottál egy szörnyeteget, ami meggyilkolta bajtársadat. Nem tudod levenni szemedet a törött koponyáról. A külvilágból nem is észlelsz semmit. Mintha derengene, hogy ismered magad körül az embereket, de távolinak tűnnek. Most csak Te vagy és a holttest.
   Sokkolt állapotodból a mögötted megjelenő alakok ráznak ki. Egyik mintha rád szegezné a pálcádat, Te pedig ösztönösen a földre vetődsz és szorosan öleled háztársnődet, miközben érzed, hogy szemed kezd bedagadni a sok könnytől.



  Owennek neveznek. Az átélt kínok ellenére a szeretet új erőre ébreszt. Érzed a tettvágyat, s mikor a szörny, mellőzve benneteket, a halál gyermekei felé indul, mintha a remény is felsejlene. Szerelmed szavai is eljutnak hozzád, ám az apró fény, ami kiút lett volna a borzalmakból, mintha elveszne az új vendégekkel.
   Három alak. Kettő arcát ezüstös álarc fedi, a középső vicsora rémisztő. Rémisztőbb, mint a három gyerekgyilkos a túloldalon. Ismerik a bajtársadat. Menekülni kellene vagy támadni, mielőtt egy zöld fény újabb áldozatot követelne? Rajtatok áll a döntés.



  A neved Rabastan. A hatalmas szörny felétek tart, s Ti nem haboztok támadásba lendülni. A bestia a Sötét Nagyúr szolgálatában áll, ám ez mit sem változtat vérszomján. Átkaitok mintha labdaként pattannának le a sűrű szőrzetről, s bár pillanatokra feltartják azt, nem állítják meg. Töretlenül megy előre.
   A pillanatok felgyorsulnak. Rosier túl közel kerül a fenevadhoz. Üvöltése elveszik a csatazajban, és vére továbbszínezi a hullaszagú folyosót. Fivéred pálcája nem lő átkot, hanem bal alkarjához szorul. Erősítést kér. Nem bírjátok egyedül. Az üvöltés egyre hangosabb lesz, ahogy a pók lassan próbálja felfalni társadat. Átkok zuhataga menti meg életét, és kúszik messzebb kezei vad kalimpálásával, vörös sávot húzva maga után. Már csak az a két végtagja maradt.

"Ezer este múlt ezer estre,
A vérem hull, hull, egyre hull,
Messziről hívnak, szólongatnak
És mi csak csatázunk vadul"

És íme, ez az élet rendje; Születünk, hogy élhessünk, élünk, hogy meghaljunk.

Csak állok, mint roxforti kőszobor nézek magam elé. Nézem, ahogy vér csordul, ahogy a halál sikolt, ahogy magához szólít még egy embert, akit ismertem. És én dermedten figyelem, ahogy az élet reménye is szertefoszlik.
Elfogadom.
Ha könnyezve, szenvedve, magányosan és kétségek között is, de elfogadom.

Felsejlenek előttem a régi arcok. Mindenki, ki egykor fontos volt, és mindenki, ki fontossá válhatott volna…
De egy barna hajú, koszos kis arc, élesebb körvonalat ölt. Könnyeimen keresztül is élőnek és igazinak tűnik, ahogy tulajdon félelmeimmel tekint vissza rám.
- Iza.
A valóság égető tőrként hasít húsomba. Élek és érzek. A fájdalom úgy szökik végig testemen, mintha még inkább bizonyítani akarná, miért is nem adhatom fel. Iza arca ismét rádöbbentett mindenre. Minden egyes olyan percre, ami éltethet. Amiért nem szabad igent mondanom a halál csábítására. Az a könnyebb út. Az az egyszerű vég. Ha eddig kibírtam… küzdeni kell.

Sötét árnyképeket észlelek látómezőmbe osonva. S én ösztönösen védem azt, mi ebben a pillanatban a legfontosabb. A földre vetődöm, s rántom magammal szobatársamat is. Úgy szorítom magamhoz, mintha csak Jada lenne, miközben zöld fénycsóva cikázik el alakjaink fölött. Pálcát tartó kezem azonnal átokra lendül. S bár gyászkönnyű szemem alig lát valamit, tán eltalálhatok valakit.

Esélyem sosem volt sok.
Bekerítettek.
De sosem voltam egyedül.
Most sem.

[Lestrange]

This is
survival of the fittest.
This is
do or die.
This is
the winner takes it all,
So take it all.

_____________

Hullaként fekszem, mintha már csak a hantot várnám az arcomra. Visszatartom a lélegzetemet, ami egyelőre nehezen megy, mert a tüdőm szúr, biztosan a zuhanás alatt sérülhetett meg. Be akarom hunyni a szememet, hogy ne lássam a felettem lépdelő szörnyeteg ormótlan testét. De nem tudom, így lassan végignézem, ahogy a Kaszás szép lassan átlépdel felettem, s közben egyik lábával a mellettem fekvő fiú hulláját még egyszer felnyársalja léptével. Nem nézek oda, de pontosan tudom, milyen, az erős bélszag egyből megcsap, ami hirtelen erősebb lesz minden mocskos bűznél. Hirtelen elfog a hányinger, de csak a torkom húzódik össze egy pillanatra, a hányadék bent marad. A szörnyeteg okozta döbbenetből felocsúdva felpattanok a helyemről.

Körülöttem hullák, belek, vér, és egy maréknyi élő ember. Egy pillanatra felpillantok a lyukra, ahol leestem, majd a hatalmas bestiára téved tekintetem, aki épp régi társaimat öklendezi fel. Messziről nincs időm megfigyelni az arcokat, csak Lestrange arcát fedezem fel. Az acromantula úgy látszik jobb elfoglaltságot talált, aminek rettentően örülök, habár mosolyogni nincs kedvem. Egyből 180 fokos fordulatot veszek, hogy az imént látott ismerős arcok után nézzek, és meg is találom őket. Owen, Izabel és még egy lány.

Megindulok feléjük, de mögöttük ismerős fekete füst száll fel. Megtorpanok, de nem a félelemtől. Egy átok pont a fejem mellett suhan el, és a következő pillanatban Izabel a másik lánnyal már a földön van.
Újra megindulok feléjük, hogy Owen segítségére siessek, amikor felismerem a három alak közül a maszk nélkülit.
A felismerés undort csal az arcomra. Robert Nott, a körszakállas mészáros - jól ismerem, ő is a belső kör tagja, akárcsak én voltam, még nem is olyan rég.
-    Talán hiányoztam?   - mosolyodok el gúnyosan, de az arckifejezés mögött már düh és bosszúvágy forr.
Nott azaz ember, akit még én is holtan látnék, és nem csak most, hanem azalatt az idő alatt is, amíg társak voltunk. Ő az a személy, akitől sokan óvakodnak, hasonlóan Greybackhez. Tettei túlmutatnak a szimpla kegyetlenségen, őrült és megszállott, ő nem azért gyilkol, mert feladat, hanem mert élvezi. Mániákus, akire ha rájön a gyilkolhatnék egy hétfő délelőtt, besétálna egy iskolába, és kacagva vágná el mindenki torkát.
Dühöm feltámad, de nem csak az ellenszenv miatt, hanem fellángol bennem azaz érzés, amiért itt vagyok. Az ügy, amiért én Megszeghetetlen Esküt tettem, amiért Owenék oldalán állok: bosszúállás Voldemorton.

Nem várom meg a mosolyom végét, Owen elé állok, és Nottra szegezem pálcámat.
- Saggitiis Dominorum! - pálcámból nyilak törnek elő, de pontosan tudom, hogy azok hatástalanok lesznek, az igazi varázslat felreppent, és a meglepetés erejével csapódik Nottba.
Hatalmas vigyor terül szét az arcomon, miközben belül tombolok. Az a vigyor, amit olyan rég nem mutattam senkinek. Amikor elengedem magamat, és feltörnek ősi ösztöneim, s szabadjára engedem őket, hogy bosszút álljak azokon, akiknek bármilyen közük volt Emma elvesztéséhez.

„Ha vége a világnak, hogyan dúlhat tovább a csata, miért nem hull a borzalom csöndje a kastélyra, miért nem teszi le mindenki a fegyvert?” Ha van Isten, akkor hogy engedheti, hogy ilyen szörnyűségek történjenek az általa teremtett világban? Hogy lehet az, hogy Colin Creevey holtteste szétmarcangolva, vérpocsolyában ázik? Hogy hagyhatja ezt? Mi célt szolgált az ő halála? Kinek ártott az a szerencsétlen gyerek?
Sírhattam volna.
Fejemet a kezeim közé temetve összekuporodhattam volna a sarokban.
Megtehettem volna.
Akár fel is adhattam volna. Könnyebb lett volna halálba zuhanni. Csak egy pillanat az egész. Egy zöld villanás, semmi több. És megkönnyebbülsz. De nem, ennek még nem volt itt az ideje. Küzdeni kellett, és szenvedni, és szeretni, mert erről szól ez az élet. Hinni akartam, hogy mindennek oka van. Mert az nem lehet, hogy Colin Creevey hiába halt meg. Hogy ez a temérdek ember hiába adta a vérét. Az nem lehet… Nem lehet.
Félig térdeltem. Bal kezemmel Izabel kezét fogtam, jobb kezemben szikrákat vetett a varázspálcám. Előttem Gray, a szövetségesem állt, mögöttem a szeretett nő hevert. Nem tudtam mit tegyek. Három alak bukkant fel. Farkasszemet néztem a középsővel. Soha életemben nem láttam még hozzá fogható rémet. A vicsora… Mintha maga a sátán villantotta volna rám fogsorát. Ínye skarlátvörösen izzott, mintha vért ivott volna. Talán valóban így is volt… Gray közénk állt, de tudtam, hogy egyedül semmi esélye sincs. Azonban ott volt Izabel. Minél messzebb akartam tudni őt a csatától. Képtelen lettem volna végignézni, ahogy Colin sorsára jut.
Tiszteltem Grayt a bátorságáért, és mellette akartam harcolni az igazságért, de Izabelt szerettem is. Döntöttem hát. Amikor Gray kimondta az átkot, igyekeztem talpra állítani Izát, csakhogy volt egy kis gond. Dakota…
A lány földre vitte Izát, kis híján engem is, és úgy szorította magához, mintha soha többé nem akarná elengedni őt. Világossá vált, hogy ha menteni akarom a szerelmemet, akkor Dakotát is magammal kell rángatnom. Márpedig ez így sokkal nehezebb feladat.
Egy zöld fénycsóva suhant el a fejem felett, és akkor jöttem csak rá, hogy a harctér kellős közepén állok, és a semmibe bambulva járatom az agyam.
Nem volt más választásom…
Ujjaim szép lassan kicsusszantak Iza ujjai közül. Elengedtem őt.
- Menjetek fedezékbe! Gyerünk! Mozgás!
Hátat fordítottam nekik, és Gray mellé léptem. El kellett állnunk a támadók útját, míg a két lány elmenekül. Kész voltam meghalni értük…
- Incarcerandus! Pherecitius mangicus!
Nem foglalkoztam a szörnyeteggel, ami épp felfalta a Halálfalót. Nem érdekelt a halálsikoly, a fröcsögő vér, a bélszag. Most is, mint előtte oly sokszor, bezárkóztam az elmém kristálypalotájába. Az egyetlen helyre, ahol biztonságban voltam.
Az elmém lezárva, szívem kitárva… Mi bajom eshet?

Falco rusticolus
▼▲▼

   Mentettem volna a bőrömet. Mentettem volna a többiekét is. Ha a menekülés lehetősége felkínálkozott volna, lehet, hogy megtettem volna. Háború van, harc és ölés, de ez nem ok arra, hogy az ember kockára tegyen mindent. Az életemet nem vehetik el tőlem, ha én nem adom.
   Az acromantula a gyerekgyilkosok felé viharzott, és ez a fordulat láthatóan nem töltötte el megelégedéssel az illetőket. A szemem sarkából még láttam, hogy egyikük kétségbeesetten böködte pálcájával a karján lévő ocsmány tetoválást, de ez az apró mozdulat akkor még nem jelentett számomra semmit. Csak a kiáltozás és az átkok szüntelen zápora létezett körülöttem, minden más összekeveredett. Nem tudtam mindenre odafigyelni. Nem láttam, hogy egy méregzöld üstökös süvít felém, s ha akkor az elér, belőlem is csak annyi maradt volna a világnak, amennyi Colinból. Nem tudom, miféle istenek vigyáztak rám, milyen erők mozogtak körülöttem, de egy biztos, hogy nem hagytak magamra.
   Dakota segített. Gyorsabb volt, mint a Halál, és kiragadott a marka közül. Lerántott a földre, így végignézhettem az üstökös becsapódását. Owen már nem fogta a kezem, kiabált valamit, de csak távoli duruzsolásnak tetszett a hangja. Aztán el is fordult, és belevetette magát a harcba. Menekülnünk kell... Tudtam, hogy értünk teszi. Értem. De már azt is tudtam, miért piszkálta a halálfaló a karját a pálcájával: erősítést kért. Ami meg is érkezett, három újabb pribék személyében. Ez már túl sok volt. Úgy értem, túl sok ahhoz, hogy ép ésszel elviseljem. Nem volt idő sírásra vagy sikoltozásra, már csak az ösztönt pumpálta a szívem a testem minden porcikájába. Nagyon különös érzés járt át. Az este folyamán először nem éreztem magam rémesen - elveszetten és halálra ítélve. Nem is voltam igazán jelen. A lelkem másik fele szárnyat bontott, és eggyé olvadt azzal a suhanó, zöld átokkal. Kitéptem magam Dakota görcsös öleléséből, és szinte könnyeden talpra álltam. Épp abba az irányba kezdtem el futni, amelyiken elmenekülhettünk volna, ha nem állja utunkat a három halálfaló. Vadult szívvel rontottam nekik.

   Futás közben elröppent a fülem mellett néhány átok, nyílvesszők szisszenése volt csupán, s mind elkerült. Hittem az én Védelmezőmben. Átkarolta a lelkemet és vezette őt. Tisztán láttam mindent, néha elhittem, hogy tán a jövőt is. Találkoztam egy régi ismerőssel, egy lovagi páncéllal, aki most legyőzötten hevert a törmeléken, kongó teste mellett egy fényes fejsze. A páncél csak dísz volt, a fejsze valódi. A halálfalók közül az, akit szemlátomást ellenem küldtek a társai, nem számított rá, hogy felkapom, de akkor már rég a markomban szorítottam a nyelét. Nehéz volt, nem túl jól kiegyensúlyozott fegyver, de az éle vágott, miképp az illő volt.
   Ahogy a pályán a terelőütőt, úgy lendítettem csapásra a fejszét. De a támadás csak elterelés volt, a fegyver rövid ívet írt le a levegőben, s azzal a lendülettel leguggoltam, kikerülve az átkot, amit talán rám is küldött már áldozatom. De a lendület nem veszett el, a fejsze befejezte ívét, és hihetetlen erővel csapódott a halálfaló térdébe. Hallottam, ahogy a csontok és porcok azonnal megadták magukat, és vártam, hogy a csuklyás fejet hajtson előttem. Kész voltam apró darabkákban szétszedni a férfit. Nem létezett többé kegyelem, erkölcs, szabály, se ember -, se természet által írt törvény, csak a túlélés. Csak az számított, ki akarja elszántabban túlélni a másikat.
   S amint csonkolt térdére hullott az ellenség, meglódult a pálcám. Nem is voltam tudatában, milyen átkot küldök felé, de amilyen közel voltam hozzá, biztosnak ígérkezett a találat.

   A szívem mélyén éreztem, hogy a többi nem állíthat meg. Ez persze csak egy kósza gondolat volt, sőt, remény. De kiűzte belőlem a kételyt vagy azt az ostoba kényszert, hogy bebújjak a szétgurult kövek mögé, esetleg halottnak tettessem magam, míg kihűl a csatatér. Nem, nem, ez a harc már bennem érett, hízott, hogy ma kitörhessen. Meg akarta bosszulni azt a tavalyi ostromot, ami elől elzárták. Odébb szökkentem, mert a meglepetés erejét már felhasználtam egyszer a javamra, most már gondolkodni is kellett. Az egyik kámzsás alak mégsem ítélt elég veszélyesnek, mert megindult Owenék felé, a másik még hezitált. Nem akart hátat fordítani nekem. Nálam fa és acél is volt. S most az előbbit a még ép boltozatnak szegeztem, és lesz, ami lesz alapon megparancsoltam neki:
   - Bombarda!

   Hősnek képzeljük magunknak saját történetünkben. Hős akar lenni rothadó lelkű dög, a könnyes szemű kislány és a kívülálló is, aki csak rettegve nézi, ahogyan a homokszemek leperegnek az órában. Ki akarjuk húzni magunkat, mikor elszámolunk sorsunkról. Bebeszéljük magunknak tetteink jogosságát és el hitetjük a világgal, életünk nem volt hiábavaló.
    Hősök akarunk lenni, de puszta állatok vagyunk, akik görcsösen ragaszkodnak a maguk által kitalált eszmékhez. Puszta ösztönlények, csupán, akiket megbódít a vérszaga és transzba ejti.

   Pusztítás és rombolás a végzetünk, s a halál pillanatában csak mosni akarjuk kezeinket.



   Izabel volt egykor a neved. Akkor, amikor még józan elmédre és erkölcsödre hagyatkoztál. Amikor még hitted azt, hogy a világban pusztán jó és rossz van s tartottad magadat a ténynek vallott hitthez, hogy Te magad is a jó oldalon állsz.
    Bár csak kábító átkot mértél áldozatodra, ártásod ereje és az álarcos ember fejének közelsége pálcádhoz halált hozott. A térdre rogyott férfi hatalmas lendülettel csapódott a kőpadlóhoz, hangos reccsenés és kámzsája átázása jelezte visszavett Csókját.
    Talán Te magad sem fogod fel mit tettél, hisz átjárnak az ösztönök és az ősi szenvedély. Megértetted a törvényt: ember embernek farkasa és Te újra marni készülsz. Robbanás. Kőtörmelékek zuhannak és a por száll fel. Ellened azonban nem volt rest és pálcája gyorsan lendült. A zuhanó, megbűvölt kövek falat építenek. Falat közéd és bajtársaid közé. Talán azt hiszed, hogy ketten maradtatok a kajánvigyorú emberrel, de érzed más jelenlétét is. A lány nem messze tőled hangosan veszi a levegőt, látod rajta, hogy még mindig sokkban van. Nem csak magadért felelsz. Folytatod a harcot és az ösztöneidre hagyatkozol? Vagy megfutamodsz, hogy túlélhess. Fa és acél van kezedben. Átokra nyílik ellenfeled szája.



   A Brandon névre hallgatsz. Bár kiszabadultál a halál torkából, nem vesztetted el a fejedet. Átkod telibe találja Nottot, de Te magad is tudod, hogy ennyi nem elég. Ártás ártást követ, mire észbe kapsz már bajtársad is melletted küzd és együtt próbáljátok védeni a két lányt, egészen addig…
    Az események az eddiginél is jobban felgyorsulnak. Fém és vér. Mire a sokk véget ér, rájössz, hogy egy gyilkost védelmeztél. De mit is számít ez neked nem igaz? Hiszen Te magad is egy vagy közülük, s múltad nem tagadhatod. Azt nem vághatod le mint kezedet. A lány balgaságot követ el és alkalmat ad, hogy a Mészáros hű legyen nevéhez. Kiszorultatok.
   Társaddal hamar elkábítjátok az életben maradt álarcost, de nincs esélyetek átjutni a falon, hiszen a küzdelem még zajlik a másik oldalon. A bestia egyik hátsólábával a kastély kemény kőfalához ver benneteket, amin még nem száradt meg teljesen a csat első áldozatának a vére. Ahogy lezúgtok éles reccsenést érzel. Pár bordád már biztosan eltört. A fenevad megvadult, nem számít már neki, hányan vannak körülötte, már megkóstolta az emberhúst és többre vágyik.



   Könnyeid a Dakota névre emlékeztetnek. Sikerült megmentened barátod életét és zavart átkod céltévesztett, senki nem róhatja rád, hogy nem tetted meg, amit ebben az állapotban tudtál. Te sem számíthattál arra, ami bekövetkezett. Bár pár napja még puszta diákok voltatok, most megértettétek milyen mulandó is az élet és mikre képes egy szörnyeteg. Társad pedig megmutatta, hogy a legelvetemültebb bestiák sem vetekedhetnek az emberrel.
    Talán épp csak felfogod, hogy az első álarcos halálfalót elragadta végzete már a felszálló kőpor vakítja szemedet. Két fenevaddal szorultál össze és az egyik barátod. Még dermedt vagy a sokktól? Menekülőre fogod és elfelejted mit éltél át? Talán az lenne a könnyebb nem igaz? Eltemetni a testeket, kimosni a vért és száműzni a bűzét. Mindkettőtök kezeihez vér tapad. Harcolsz vagy futsz?



   Owen vagy. Rájöttél, hogyan lehetsz túlélő a magad módján. Meg sem próbálod felfogni mi történik körülötted, hisz a tudat jelenleg súlyos teher lenne válladon, mely nem enged cselekedni. Hagytad magadat átadni az ösztönöknek és kizártál mindent. De vajon annak is sikerül kívül maradnia, amit szerelmed tett szemed láttára?
    A mennyezet leomlik és fallá lesz, Gray beviszi a kábító átkot. Te talán próbálnál átjutni a bűbáj építette falon, de mire próbálkoznál a kitines szörnyeteg lecsap rátok. Ahogy a falnak ütközik tested érzed, hogy szádban felcsap a vér és bal válladat, mintha súlyokkal kínoznák, képtelen vagy normálisan mozgatni karoddal együtt. A szörnyeteg pedig támadásba lendült.



   Rabastanként emlegetnek.. Bár testvéred kérésére megérkezett az erősítés egyikük már el is hunyt Nott pedig elszigetelődött tőletek. A harmadik érkező eszméletlenül fekszik az Acromantula pedig továbbra is heves támadásokat mér mindnyájatokra. Szemeddel Rosierre nézel, aki már szintén ájultan fekszik, vagy talán meghalt. Túl sok vért vesztett. Testvéred ellenben töretlen és minden pillanatban támad.
   A bestia ellenfeleitekre is rátámad és talán esély nyílik a menekülésre, de bal alkarod forrni kezd, talán hallucinálod, de valósnak éled meg. A Nagy úr szolgája tényleg annyiban hagyna egy küzdelmet? Ráadásul esélyt hagyna az áruló Brandon Graynek az életben maradásra? Az esély a menekülésre szerte is foszlik, pók egy helyre söpör benneteket és Nott falának csapódsz. Szemben a pók, mellettetek Grayék. Mit lépsz?

Take me to church,
I'll worship like a dog at the shrine of your lies.
I'll tell you my sins and you can sharpen your knife,
Offer me that deathless death,
Good God, let me give you my life.

_____________

Minden bocsát elvesztő anyamedve, minden kiszáradt virág, minden óceáni hullám elégedetlen csapása, minden élő szervrendszer, minden élőlény dühe gyűlik össze bennem. Hirtelen kitágul az univerzum, érezni kezdem a molekulák rezgését, egyszerre vagyok ott mindenhol és sehol. Az időt és teret egyszerre hálózza be az a mérhetetlen energia, amely vadul verdeső szívem áraszt. Kilojoule-ok trilliárdjai törnek ki belőlem, vad átokszavak formájában. A szavak talán értelmetlen ordibálásnak hallatszik, felajzott varázserőmnek nincs szüksége hangokra, csupán elmém és mérgem szárnyalására, amiből féktelen erőt és tántoríthatatlanságot merít. Elborult agyam beborítja az univerzumot, minden zugát bejárom, kiszívom minden szerves rendszerből az életet, a dühöt, az energiát, majd dagasztom vele hatalmam. Úgy érzem magam, mintha mindenek felett állnék, mégis mindenki rajtam taposna, és ki kell jutnom a talpak alól. Egy hang suttogva üvölti át a multiverzumokat, eljutni a Földig, fizikai kivetülésemig, az agyamhoz:
Te vagy a leghatalmasabb Brandon. Többet érdemelsz, minthogy eltapossanak. Sőt, arra hivatott a sorsod, hogy mindenki felett állj. Nem is állj, uralkodj. Nem tagadhatod meg a sorsod.
Vad csatát vívok testemmel, átkokat szórok, könyörtelenül és meggondolatlanul. Nem tagadhatod meg a sorsod Brandon Gray, jól tudod. Agyamat elönti az EGO hangja, dübörögve zengi be létem legelzártabb, legcsendesebb zugait is. Nehezen tudom kordában tartani dühöngő testem, kalimpáló kezemet, csak egy hajszál választ el attól, hogy könyörtelenül lemészároljak mindenkit magam körül. De ott van az a hajszál. Ne beszélj ostobaságokat Brandon! Nem lehetsz ilyen önfejű! Megtagadták a hatalmad, megtagadták a dicsőségességed, és erődet! Ezt nem hagyhatod megtorlatlanul! Ők az ellenségeid. Úgy érzem, atombomba vagyok, amely felrobbanva magával rántja a fél világot is, részecskékre bont mindent, ami él. Csak meg kell gyújtani a kanócot, és bumm, együtt pusztulok el az univerzummal. Ők tehetnek róla. A halálfalók, a muglik, a boszorkányok. Varázslók és csodalények, maga Voldemort. A természet alja népe, az emberiség döntéssorozatai végterméke volt a húgod halála. Mindannyian megérdemlik, hogy szenvedjenek. Én is ember vagyok. Most már igen. Attól, hogy félkezű lettél, még nem váltál emberré. Te ugyanaz a hatalmas lény vagy, aki nem csak az emberiség felett ítélkezik, hanem az univerzum többi élőlénye is felett. Te maga vagy az univerzum, és ha pusztulnia kell a sorvadt emberiségnek, neked kell meghalnod, hogy magaddal ránts mindent. Mindent, mert megvan a hatalmad hozzá! Hiszen ők tehetnek róla. Én tehetek Emma haláláról. Te vagy az univerzum, te vagy az idő, a fizikai törvények és a halál is. Állítsd vissza a természetes rendet, állítsd vissza az időtlenséget és az emberiség nélküliséget, büntesd meg az emberiséget azzal, hogy elpusztítod őket, hogy halálba sétálsz velük. Megszenvednek bűneikért, bosszút állhatsz!
Kezem megáll a levegőben, pupillám összeszűkül, fájdalom árad szét testemben. Hirtelen minden fizikai törvény egyszerre hat rám. Gyomron talál valami, én pedig rongybaba módjára nekivágódom a falnak, és a következő pillanatban magatehetetlenül a földre zuhanok. Összeesek, elterülök a földön.
Pupillám kitágul, kevés oxigén jut a tüdőmbe, de jut. Ismét a valóságban vagyok, ismét gyötrő fájdalmat érzek, de úgy érzem nem sokáig. Mintha a Halál lehelt volna arcomra. Talán most viszem magammal az emberiséget a halálba.

Odabent minden csendes.
Odabent minden fényes.
Odabent nincsenek szörnyek.
Odabent nincsen halál.
Odabent minden békés.
Az elmém akárcsak egy üres lap. Kiürítettem a koponyámat, és elzártam minden rossz gondolatot, minden szörnyű emléket. Vicces, hogy mi mindenre képes az emberi agy. Amikor kínzásnak vetik alá a testet, és a csontok már forrnak a fájdalomtól, az agy egyszerűen csak annyit mond: Elég! A fájdalom pedig megszűnik. Blokkolja az érzést. És ugyanígy van ez a gondolatokkal. Amikor illetéktelenek akarnak hozzáférni a legféltettebb emlékekhez, a dédelgetett álmokhoz, és a kósza gondolatokhoz, az agy ismét annyit mond: Elég! Az elme kapuja pedig bezárul.
Mikor a Halálfalók fogságába estem, és Gray köszörűkőnek használt, egy elemi erő lépett közbe. Az agy ösztönösen cselekedett, és magától tette meg azt, amit sokan éveken át tanulnak. Az okklumencia a mágia magasiskolája, pedig egyáltalán nem bonyolult dolog. Csupán meg kell találni azt az elrejtett kapcsolót az ember lelkében, és megy minden magától, mint a karikacsapás. Az elme kikapcsol, a lélek megnyugszik. Ennyi az egész.
Ahogy ott álltam, harcban égve, mélységes nyugalom áradt belőlem. Valósággal transzba estem. Kívülállóként éreztem magam, és mintha valaki egészen más szemével néztem volna az eseményeket, kívülről láttam saját magamat. Láttam, ahogy szikrázó pálcám meglendült, és vörös átkokat köpött magából. Láttam Grayt, aki hasonló extázisba esett, és aki ott küzdött mellettem, mint az utolsó szövetségesem. Éreztem a hullámzó energiát a levegőben, a mágia minden rezdülését, a kastély falainak remegését.
És akkor megláttam Őt. Kinyújtott kezében ott világított varázspálcája hegye. Szája mozgásáról le tudtam olvasni az átkot, amit a világba kiáltott, szememmel követni tudtam az elsuhanó vörös fénynyalábot. Láttam ahogy a férfi arca behorpadt, hallottam a reccsenést, a fröccsenést, és szinte éreztem, ahogy homloka mögött megnőtt a nyomás, mely szétfeszítette a csontot. Tudtam mit jelentett mindaz. Tudtam, hogy a nő, akit szerettem, gyilkossá lett. De hogy ez mindent megváltoztatott volna? Ugyan…
A transz azonban megszűnt, és későn érzékeltem a felém közeledő pókszörnyet. Hatalmas, kitines lábával egy suhintással a falnak csapott bennünket. Vért köptem, és abban a pillanatban zsibbadni kezdett a bal karom. Nem éreztem az ujjaim hegyét.
- Hát ennyi volt…