+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Előtörténetek
| | |-+  Futottak még
| | | |-+  Owen Noel Aurel Redway
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Owen Noel Aurel Redway  (Megtekintve 2255 alkalommal)

Owen Redway
Eltávozott karakter
*****


Hollóhát VI. Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2014. 01. 28. - 12:29:24 »
+6

OWEN NOEL AUREL REDWAY

Nincs hatalmasabb erő a Földön az élni akarásnál...


         Alapok

jelszó || Nyúlháj, tyúkszem csinn és bumm, tiszta vízből legyen rum!
így ejtsd a nevemet || Óven Redvéj
 nem || férfi
születési hely, idő || Cardiff, 1981. November 7.
 horoszkóp || Skorpió
kor || 16
vér || sár
 évfolyam || 5.


         A múlt
„Távolodom. Lassan, de biztosan távolodom. Ahogyan a tengerész az átkeléskor látja eltűnni a partot, amelyről indult, ugyanúgy érzem, mint mosódik el a múltam. Még ég bennem a régi életem, de mindinkább az emlékek hamujába roskad.”

   Néha úgy érzem magam, mintha egy nyolcvan éves öregember lakna bennem. Ha létezik olyan kifejezés, hogy „túl sokat élni”, akkor az biztosan igaz lenne rám. Még a húszas éveimben sem járok, de úgy érzem, már most túl sok emléket gyömöszöltem a fejembe. Mintha ki akarna csordulni a koponyámból, de én nem engedem. Nem engedhetem. Nem akarok felejteni. Egyszerűen nem felejthetek. Tudnom kell ki voltam, hogy tudhassam kivé leszek…
Éveken át görcsösen ragaszkodtam ahhoz a pár emlékfoszlányhoz, melyet gyerekkoromból mentettem meg. Túl kevés köztük az igazán szép emlék… Ám még is, ezek nyújtották számomra az egyetlen orvosságot, mikor az éjszaka közepén rám törtek a rohamok. Elmerültem bennük, és hirtelen könnyűvé váltam. Függő voltam, és intravénásan fecskendeztem magamba az eltitkolt múlt ködös pillanatait.
Talán még ma is így volna, ha azon az éjszakán nem történt volna minden úgy, ahogy. Akkor most nem lennének rajtam a hegek, nem láttam volna annyi borzalmat, és talán később nem tettem volna meg az egyetlen jót sivár kis életemben. Aznap éjjel lezártam az elmémet, és mindent, még a rég elfeledettnek hitt dolgokat is, a fénylő mindenségbe száműztem. Ez nyújtja számomra az egyetlen menedéket, ha magányos vagyok, vagy ha félek. Egy fényes palota, üvegből, melynek minden ajtaja mögött más és más rejtőzik, és ott él mindenki, akit valaha szerettem. Ez minden. Az én mindenségem…

   1981. November 7-én láttam meg a napvilágot egy cardiffi árvaházban. Az anyám, aki a szülei haragja elől menekült, titokban szült meg engem. Alig lehetett több mint tizenhat, ám ez sem mentség arra, amit tett. Kihordott, megszült, majd magamra hagyott. Idegenek kezébe adta egyetlen gyermekét, és azóta sem keresett, soha. Talán még arra sem volt hajlandó, hogy egyáltalán a karjaiba vegyen. Én pedig az évek során szívesebben hittem azt, hogy meghalt, miután megszült engem…
Négy éves lehettem, mikor egy kedves házaspár magához vett engem. A Doyle családnak nem lehetett saját gyermeke, ezért keresték fel az árvaházat. A sors furcsaságai közé tartozik, hogy közel fél évvel később Mrs. Doyle, az anyám gyermeket várt. Az oly sok átimádkozott éjszaka, és a jó karma, egy szerencsétlen sorsú gyermek örökbefogadása, meghozta a csodát. Kilenc hónappal később megszületett az én szöges ellentétem, egy szőke hajú és barna szemű kisfiú, a kis Alan Doyle.
Tiszta szívemből szerettem az öcsémet. Az egyetlen társam volt egy magányos világban, és hiszem azt, hogy évekkel később ő is így gondolt rám. Én voltam a nagytestvér, aki megvédte őt a többi gyerektől, aki megvigasztalta, ha elbukott, aki mellette volt, ha félt éjszakánként a vihartól. Bármit megtettem volna érte, és mégis én… mégis én voltam az, aki… Szörnyűséget tettem. Ostoba gyerek voltam, és fogalmam sem volt, hogy ekkora bajt okozok vele… De megtettem, és mindez az öcsém életébe került.
Tíz éves voltam, mikor elszöktem otthonról. Úgy döntöttem, hogy világgá megyek. Egy napot éjszakáztam egy híd alatt, mikor a keresztapám rám talált. Nincsenek emlékeim az ezután történekről. Nem voltam ott az öcsém temetésén sem. Csupán azt tudom, hogy pár nappal később úton voltam Londonba. Hat hónapos pszichiátriai kezelés várt rám, Craig bácsi pedig vállalta, hogy vigyáz rám, míg az intézetben vagyok. Soha többé nem kerültem haza, Cardiffba, és a látogatások is egyre ritkábbak lettek, míg végül már a levelek is elmaradtak. Fél év után Craig Andrews lett a gyámom, aki új otthont is adott számomra. Én pedig úgy sétáltam ki abból az elmegyógyintézetből, mint egy teljesen új ember, de korántsem voltam ép. Úgy tűnt, hogy a történtek valahol mélyen elfojtásra kerültek, mert csak évekkel később tört rám szégyenteljes tettem emléke. A sors asztmával büntetett érte…
Egészen szokatlanná váltam. Más ember lettem. Olyan álarcot vettem fel, mely teljes egészében csak öt évvel rá teljesedett ki. Hosszú folyamat volt. Olyan történet, mint amiket az iskolákban szokás levetíteni, elrettentés gyanánt. De kezdetben még volt, ami felvehette a versenyt ezzel a züllöttséggel.
Tizenegyedik születésnapomon levelet kaptam. Egy magas, ősz szakállú férfi kopogtatott bérelt lakásunk ajtaján. Fenekestül forgatta fel az életemet az iskolájával. Úgy tűnt, tényleg új életet kezdhetek, egy teljesen más világban.

   Emlékszem mennyire rettegtem a vonatúttól. Nagyon is elvágytam otthonról, messze Londontól, messze minden gondtól, mindentől, ami addig az életem része volt. Ám ott motoszkált a fejemben a gondolat, hogy mi lesz akkor, ha kiderül, mégsem vagyok odavaló.
Az vonatúton a szokottnál is magányosabb voltam. Egy tömött kupéban utaztam, körülöttem mindenféle varázslócsemete ült, akik vagy a nyári élményeiket osztották meg egymással, vagy kártyákat cserélgettek, vagy épp édességet habzsoltak. Én pedig… A walkmanem fejhallgatójával a fejemen, azon a pulóverem kapucnijával, próbáltam kizárni a külvilágot. Hiányozni kezdett a jól megszokott kis életem, a lepukkant iskolám, a matekórák, azok az idegenek, akik az osztálytársaim voltak.
Fél órával érkezés előtt a walkman bedöglött. Magamra maradtam a kíváncsiskodókkal, akik jót nevettek rajtam, ahogy mérgesen a táskámba vágtam a zenelejátszót, majd közölték velem, hogy ideje lenne átöltöznöm talárba. Micsoda hülyeség, gondoltam. Már otthon is felpróbáltam az iskolai uniformist. Akkor az volt az egyetlen dolog, ami nem tetszett a Roxfortban. A vonatút végére már nem találtam semmi vonzó dolgot leendő iskolámban. Haza akartam menni.
Aztán jött a neheze. Mára már tényleg mosolygok rajta, ahogy reszkető lábakkal a tanári emelvény felé indultam, hogy a fejemre húzzák a Teszlek Süveget. Addigra már mindent tudtam a házakról, hiszem odahaza számos könyvet végigolvastam már, de választani akkor sem tudtam volna. Egészen addig azt hittem, hogy hazazavarnak, míg a Süveg el nem kiáltotta magát: Hollóhát!
Ezután rohamosan változtak a dolgok. Hirtelen szépnek láttam a kastélyt, és ki mertem nyitni a számat. Mindaz, ami odahaza voltam, valahol eltűnt a Teszlek Süveg és a házam asztala közötti úton. És életemben először voltak barátaim. Megtapasztaltam a siker ízét, és a mugli srácból hirtelen az évfolyam egyik legjobb tanulója lett. Csak úgy szívtam magamba a tudást.
Azonban kettős életet éltem. A nyári szünet beköszöntésével ott vettem fel mugli életem fonalát, ahol legutóbb szeptember 1-én elejtettem. Hajnalba nyúlóan csavarogtam, játszótereken szívtam a cigarettát, verekedtem, és loptam. Mindezt olyan könnyen, olyan természetességgel tettem, mintha mi sem történt volna az előző tíz hónapban… De ugyan ki akadályozott volna meg mindebben? A Keresztapám, Craig bácsi, vagy ahogy hívni szoktam „A Fater” teljes mértékben tett rá, hogy mit is kezdek magammal, hiszen ő maga pontosan ezt csinálta a nap tizenkét órájában. A lakásunk alatti kocsmát irányította, és közben merev részegre itta magát. Gyógyszerfüggő volt, alkoholista és emellett még bűnöző is. De szerettem őt, mert rajta kívül senkim sem volt. Nyár végén azonban örültem, amikor végre ismét elszabadulhattam London kosztengerétől, és ismét felölthettem a varázsló álcámat.

Nem mondom, nehéz volt visszarázódni a régi kerékvágásba. Az első hetek azzal teltek, hogy próbáltam leküzdeni a folyamatosan rám törő vágyat egy jó cigaretta elszívására. Mindezt tizenkét évesen. Aztán szép lassan lenyugodtam. A végén mindenki elcsendesedik…
Abban az évben a Roxfort adott otthont a Trimágus Tusának. Olvastam már róla azelőtt, de őszintén szólva, hidegen hagyott. Én nem akartam bazári majom módjára a többiek előtt szerepelni, beértem a saját kis, szűk társaságommal. Ott azonban a nap huszonnégy órájában reflektorfényben voltam. Tizenkét-tizenhárom éves voltam, és hirtelen érdekelni kezdtek a lányok. Érdekes volt egyedül megtapasztalni a serdülőkort. Nem volt senkim, akivel beszélhettem volna erről. Nem volt apám, sem anyám, a barátaim pedig… velük egyszerűen képtelenség lett volna ilyesmikről beszélgetni. Egyetlen reménysugaram a Keresztapám lehetett volna, azonban mikor rá gondoltam, és arra a számtalan, cigarettafüsttől bűzölgő, kiélt nőre, akiket néhanapján felhozott a lakásunkra, hirtelen elment a kedvem tőle, hogy felvilágosítást kérjek. Egyelőre várnom kellett…
A tanév gyorsan elrepült, a Tusának vége lett. Káosz! Diggory halott. A Nagyúr él. Tudtam jól, hogy mit jelent mindez. Hány elsuttogott rémmesét hallottam már róla, és hány alkalommal vágták a képembe a zöld-ezüst jelvényesek, hogy „mocskos sárvérű!” Ám az igazat megvallva… Évekig nem izgatott ez az egész fajgyűlölet, nem féltettem a tyúkszaros életemet, nem érdekelt semmi sem. Elkezdtem habzsolni az életet, és a száraz, földi örömöknek éltem. Azon a nyáron egy új Owen Redway látta meg a napvilágot.
Különösen fülledt idő volt odakint. A vendégek csak úgy özönlöttek a kocsmánkba, hogy lehűtsék magukat. Emlékszem, minden egyes éjszaka ott ültem a bárpult előtti bárszékek egyikében, és a tömeget kémleltem. A nőket figyeltem. Semmi több. Éjszakák teltek így el, míg végül megtörtént. Azon az estén cigarettától bűzlött a lakásunk nappalija. Mikor hazaértem, egy nő ült a kanapén keresztbetett lábakkal, körülötte mindent belepett a füst. Egy férfi, félig kigombolt nadrággal aludt a kanapén. A Keresztapám volt. A nő rám nézett, én pedig piszkosul zavarban voltam. Aznap éjjel megfosztottak valamitől, és ezzel kiengedték a szellemet a palackból…

Sokkal könnyebb volt adni a lazát, és úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Azt hiszem, kicsit még én magam is elhittem, hogy így van. A vonaton egy tömött kupéban ültem, akárcsak két évvel azelőtt. Ám addigra megváltoztak a dolgok. Be nem állt a szám, a többiek pedig mind rám figyeltek, a lányok összesúgtak, majd vihogtak. Végre én voltam a középpontban, és piszkosul élveztem. De a kiskirályi élet nem tartott örökké. Új tanár érkezett a Roxfortba.
Mintha egy teljesen új iskolába jártam volna. Ostoba szabályok, besúgók és véres megtorlások. „Az iskola folyóin tilos csókolózni!” Talán pont ez vezetett el ahhoz a ponthoz, hogy úgy döntsek belépek a titkos diákszervezetbe, a DS-be. Na nem mondom, az egész „indiánosdi” ellenére egész hasznos dolgokat tanultam Pottertől.
Az év végére azonban minden olyan komollyá vált. Kitört a háború, és nekem, mint mugliivadéknak félnem kellett. Nem tudom mikor is tudatosult bennem, hogy ez kérem a kőkemény valóság. Nem tudom mikor tojtam össze a gatyámat, és kezdtem félteni az életemet, de éreztem, hogy ez sokkal nagyobb lesz holmi DS-edzésnél.

Csönd.
Rejtélyes eltűnések, halálesetek. A Roxfort azonban érintetlen maradt, és úgy tűnt, hogy én is.
A vonatúton megismerkedtem egy mardekáros lánnyal. Elena Pierce tökéletes időtöltésnek bizonyult, ám később keservesen megbánhatta a velem való találkozást, amikor egy jól irányzott gurkó eltörte a karját. De ez egy másik történet…
Negyedéves lettem és ezzel együtt hirtelen jóval nehezebbé vált a tananyag. Mindaddig nem okozott problémát megérteni az órai leckéket, az agyamba vésni megannyi képletet, és elsajátítani a bonyolult pálcamozdulatokat. Azonban ekkor válaszúthoz érkeztem. Szelektálnom kellett, én pedig gond nélkül a kukába vágtam az általam kevésbé kedvelt tárgyakat. Ily módon a számmisztika, a rúnaismeret, a bájitaltan és az SVK előnyt élvezett. Mi több, a bájitaltan olyannyira sikertantárggyá vált, hogy még az öreg Lumpsluck is felfigyelt rám. Még a karácsonyi bulijára is küldött meghívót. Ki nem hagytam volna a világért sem. Habár az már más tészta, hogy a buli felénél leléptem egy Norina Mortal nevű csajjal, akivel benyakaltunk egy üveg whiskyt a bájitaltan szertárban. Aznap este hatalmas utat jártam be a koponyámban. Norina sok mindenre rádöbbentett. Akkor éjjel, bár lehet, csak az italtól éreztem úgy, valami megmozdult bennem. Egy rég elfeledett énem szegte fel a fejét. Ott kezdődött el… Abban a sötét szertárban.

Október volt. Szép, langyos, őszi alkonyat volt. A kviddics pálya fölött két alak repkedett. Az egyik én voltam. Jó ideje nem ültem seprűre, mert az orvosok, akiknek sejtelmük sem volt róla, hogy a betegségem pszichés eredetű, úgy vélték, hogy a legkisebb fizikai terheléstől is beindulhat az asztmám. Hány éjszakát szenvedtem végig a fulladásos rohamaimmal! És mégis… még ezek után is… minden egyes nyáron, minden egyes szünetben újra és újra rágyújtottam, kockára téve az életemet. Azon az őszi estén, tényleg meghaltam. Mindaz, ami addig voltam elveszett. Az árva fiú, akinek meghalt a testvére, aki elmenekült a nevelőszüleitől, aki képtelen volt feldolgozni a történteket… hirtelen feljött a víz felszínére, és hosszú idő után nagy levegőt vett.
Izabel Bishop…
„Nézz ide, nézz rám!”
Iza Bishop…
„Minden rendbe jön… Végigcsináljuk, ne félj!”
Iza…
Sosem értettem a szerelemhez igazán, de azon az estén fejbekólintott valami földöntúli. Az agy oxigénért kiáltott, talán le is állt pár másodpercre, s mindez elégnek bizonyult. A szív dominált. Én pedig beleszerettem abba az angyalba, akit az életem megmentésére küldtek.
De a sors nem volt túl kegyes hozzám. Egyedül maradtam a kavargó gondolataimmal, és a tisztázatlan érzéseimmel. Nem tudtam többé, hogy ki is vagyok. Fájt minden egyes találkozás vele, és fájt rádöbbennem, hogy az általam oly gondosan felépített álca szépen-lassan darabjaira hull. Nem voltam többé az a szépfiú prefektus, sem az az eminens diák. Új tulajdonságokat fedeztem fel önmagamban. Nem tudom, hogy bátorságnak számít-e, ha az éjszaka közepén propaganda üzenetekkel látom el a kastélyt prefektus létemre. Nem tudom, hogy nagylelkűség-e, ha szemet hunyok a diáktársaim csínytevései fölött. Nem tudom , hogy lovagiasság-e, nem kihasználni egy bajbajutott lányt és a kabátomat adni neki a hóesésben. Rá kellett azonban döbbennem, hogy az Izabel Bishop utáni reménytelen rajongásom egészen új embert faragott belőlem. Minderre karácsony előtt egy nappal jöttem rá, amikor végleg csődöt mondott egykori sármom.
A helyszín London, az a kiskocsma, ami egykori hódításaim színhelyéül szolgált. Az ajtón egy ismerős lány lép be. Velem egyidős volt, de mégis, sokkal jobban elütött onnan, mint én magam. Művigyort varázsoltam az arcomra, és próbáltam egyenesbe hozni magamat, a tudatom azonban így sem tisztult. Nem emlékszem az este minden pontjára, de azt tudom, hogy sírtam. Évek óta először. Végre. Joanne B. Martin pedig egyszerűen csak besétált az életembe és magához ölelt.
„Nem vagy egyedül.”
Én pedig hittem neki, még ha a világ pont az ellenkezőjéről akart is meggyőzni.
Sosem voltam még annyira magányos. Többé nem kerestem az állítólagos barátaim társaságát. Egyedül jártam. „Sosem jársz egyedül.” Na persze. A DS számára áruló voltam, így Iza számára is. De hogyan is győzhettem volna meg őket az ellenkezőjéről? A megoldás február 23-án érkezett el.

A Sors akarata… Úgy gondolom, hogy mindaz, ami aznap éjjel velem történt, megvolt írva a  csillagokban. Egyedül jártam a kastélyt, éjszakai kóborlókra vadásztam, hogy aztán magam kísérjem őket a hálókörletükbe, gondosan szemet hunyva „rémtettük” felett, ezzel is bomlasztva a rendszert. Ha aznap nem akadok össze Ginny Weasleyvel a Gólem szobra előtt, talán teljesen más lenne most az életem. Talán a mai napig ott ülnék a hollóhátas hálókörletünkben és reszketnék, hogy vajon melyik nap törnek az életemre, vagy lehet, hogy már nem is élnék. Én azonban akkor és ott úgy döntöttem, hogy feláldozom magam Ginny Weasleyért és a DS-ért. Hogy miért? Hisz oly egyszerű a válasz. Csak is Ő érte tettem. Életem egyetlen nemes cselekedetét is csak azért tettem, hogy kicsit is szeressen… A saját önzőségem mentett meg engem aznap éjjel.
Miután Gray elhurcolt, egy elhagyatott temetőben ébredtem. Órákon át újból és újból átéltem a kínzó fájdalmat, ahogy a csontjaim belsejéig hatolva belülről rohasztották a testemet, de nem törtem meg. Minden, ami fontos volt nekem, minden szép emlékemet, összezsúfolva elmém legmélyére száműztem, csak így kerülhettem el a totális őrületet. És mikor már a saját halálomat kívántam… Gray feladta. Képtelen volt bevégezni a munkát, képtelen volt megölni egy védtelen kölyköt. Én pedig azóta álmaimban újból és újból megjártam a temetőt, újra átéltem a fájdalmat, és újra ott találtam magamat azelőtt a fiatal férfi előtt, akinek végül is az életemet köszönhetem. Ismét szabad voltam. Én pedig csak mentem előre, és nem érdekelt, ha szúrt az oldalam, ha fájt a lábam, nem foglalkoztam a gyomrom korgásával sem. Egy dolog hajtott, és tudtam jól, hogy hol kell keresnem.

Azelőtt még sosem hoppanáltam, de tudtam, hogy sikerülni fog. Egyszerűen sikerülnie kellett, hiszen az életem múlott rajta. Addigra már rég nem a törvények világát éltük. Jó emberek haltak meg, családok szakadtak szét, gyerekekből gyilkosok lettek… Ki akadályozhatott volna meg abban, hogy a saját utamat járjam? Ha a saját életünk a tét, nem ismerünk lehetetlent. Ily módon jutottam el Roxmortsba, ahol pár nap erejéig menedékre leltem. Kukákból ettem, a jeges patakban mosakodtam. Úgy éltem, mint holmi vadállat. Gyűjtöttem az erőt, mert tudtam jól, hogy már közel a cél. A Roxfort sziluettje ott lebegett a szemem előtt. Minden reggel és este, a fák közül leskelődve, megkerestem a hetedik emeletet, megszámoltam az ablakokat, és azt képzeltem, hogy az egyik mögött ott rejtőzik az a lány, aki miatt ilyen hosszú utat tettem meg.
A harmadik éjjel aztán bemerészkedtem a faluba. Nem juthattam messzire, a riasztók már élesítve voltak. Azt hittem vége a dalnak, ily hosszú harc után egy ekkora ostobaság okozza majd a vesztemet. Ám a sors másképp gondolta. Őrangyalomnak a Szárnyas Vadkan kocsmárosát küldte, aki menedéket biztosított számomra, és beszámolt a faluban uralkodó viszonyokról. Ételt adott, majd megmutatta a kastélyba vezető titkos utat. Hazatértem.
Én bolond azt hittem, hogy hősként fognak tisztelni majd. Önző módon dicséretet vártam, mert feláldoztam magam értük. Ám cserébe megvetést és bizalmatlanságot kaptam. Sutyorogni kezdtek a hátam mögött, és szépen lassan mindenki arról sziszegett, hogy elárultam őket, csak is úgy menekülhettem meg Gray karmai közül. Elvonultam a többiektől és saját gondolataimba merülve nyalogattam sebeimet. Ekkor talált rám Iza Bishop, a lány, akinek az emléke is elég volt ahhoz, hogy tartsa bennem a lelket a legnehezebb pillanataimban. Nem bírtam tovább. Minden eltitkolt érzés és kimondatlan szó világra tört abban a fél órában, és én rázúdítottam mindazt, ami addig voltam. A sivár életem emlékfoszlányait, a temetőben történteket és azt, hogy szerettem őt. A lelkem könnyebb lett ugyan abban a fél másodpercben, de ami utána jött, az ridegebb volt minden szónál. Láttam, ahogy távolodott tőlem, láttam mozogni a száját, de nem hallottam semmit abból, amit mondott, és végül láttam, ahogy becsukódik mögötte az ajtó. Egyszerűen kisétált az életemből, és magamra hagyott a rideg valóságban…

Ginny volt az, aki miatt végül is maradtam. Rávilágított, hogy helytelen lenne újból világgá mennem, sutba dobva vele mindazt az áldozatot, amit Aberforth tett értem, hogy megmentett a Halálfalók elől, hogy fedezéket adott. Azt mondta, hogy a többiek is elfogadnak majd idővel, és rájönnek mit is tettem értük. Végül pedig köszönetet mondott nekem. Egészen addig a pillanatig úgy éreztem, hogy hálával tartoznak nekem. Ám akkor és ott egyszerűen sértésnek tűnt az egyszerű „köszönöm” is. Onnantól kezdve Ginnyvel töltöttem a napjaimat, kölcsönös támaszt nyújtottunk egymásnak.
A napok sivárrá váltak a nagy semmittevésben. Azt hittem, ha visszajövök, közös erővel forgatjuk majd fel a kastélyt. Ehhez képest úgy lapultunk a kis fészkünkben, mint a patkányok. Egyre rosszabbul viseltem a bezártságot, és a rémálmok sem akartak szűnni.
Az egyik reggel zihálva riadtam fel. Ismét álmodtam, de valahogy az egész olyan más volt. Olyan valóságos. Meghallottam a hívó hangot, és úgy éreztem eljött az én időm. Keresztülvágtam az alvó sokaságon, majd a kijáratként funkcionáló portrén keresztül magam mögött hagytam a Szükség Szobáját.
Az ösztön vezérelt. Keresztülvágtam a kísértetiesen csöndes utcákon, felkapaszkodtam a falu szélén lévő domboldalon, és a rozsdás tornyot tűztem ki célomnak. Már vártak rám. Azt hittem, hogy többé már nem találkozom Brandon Grayjel, ám tévedtem. Ő maga jött el értem, de nem azért, hogy befejezze a félbehagyott munkát. A segítségemet kérte… Megmutatta a csonkot, ami a karjából maradt, miután megszabadult az égető billogtól, csakhogy elnyerje a bizalmamat és bizonyítsa a Nagyúrhoz való hűtlenségét. A Megszeghetetlen Esküt ajánlotta fel azért cserébe, mert szabadon engedett a sötét temetőből. Miért is nem öltem meg már akkor? Miért hittem neki azok ellenére, hogy elhurcolt a társaim mellől, majd több ízben is megkínzott? A világ már önmagában is elég romlott volt ahhoz, hogy tovább mélyítsem a sötétséget. Azt hittem, hogyha megmentek egy emberi életet a teljes kárhozattól, ha adok neki még egy esélyt, azzal önmagamat is megmenthetem. A felbonthatatlan szövetség megköttetett, én pedig visszavezettem őt a kastélyba, hogy vállt vállnak vetve harcoljunk a bosszúért és a túlélésért…


         Jellem
Eléggé nehéz jellemeznem magamat, mert csak kivételes alkalmakkor beszélgetek a tükörképemmel, és azok a társalgások is úgy szoktak végződni, hogy legszívesebben felképelném azt a szőrös idiótát. Azt viszont elismerem, hogy eléggé bonyolult jellem vagyok. Éveken át kettős életet éltem. Az iskolában én voltam az eminens diák, a jófiú, a prefektus, körülvettek a barátok, a lányok, én pedig önfeledten játszottam az agyamat. Aztán hazakerültem Londonba és minden visszatért a régi kerékvágásba. Hazudtam, loptam, ittam, dohányoztam és gátlástalanul átgázoltam mindenen és mindenkin. Ez a tudathasadás is annak a traumának tudható be, ahova minden visszavezethető.
És hogy most milyen vagyok? Szöges ellentéte a múltamnak. A szerelem embert faragott belőlem, míg a háború férfivá kovácsolt. Immár nem vagyok az az önző, hazug és gyáva alak. Bármikor feláldoznám magamat a barátaimért.
Erősség || Nem érdekel a pénz és a hatalom, gondoskodó és hűséges vagyok, viszonylag józan ésszel megáldva.
Gyengeség || Hihetetlenül makacs vagyok, ráadásul a vérmérsékletem is kissé hevesebb, könnyen felkapom a vizet, és nem tudok veszíteni. Ha kell százszor is megpróbálom a lehetetlent, és mindannyiszor elbukom, fájdalmas sebeket szerezve.


         Apróságok

mindig ||
   Iza Bishop
   Számmisztika
   DS
   Iza Bishop
   Művészet
   Iza Bishop
   Meg még az Iza Bishop is
soha ||
   A Sötét Nagyúr
   Halálfalók
   Vérgyűlölők
   Dolores Umbridge
   Békák
   Kígyók
   Iza Bishop? Hááát
hobbik || Bármi, ami művészet. Festek, zenélek, írok…stb.
merengő ||
Legjobb:  Az őszi alkony fényei a kviddics pályán.
Legrosszabb: A temető.
mumus || Halott öcsém szelleme.
Edevis tükre ||  Saját magamat látom, oldalamon a szeretett nő, a karomban pedig a kislányom.
százfűlé-főzet ||  Szürkéskék színű, veszettül savanyú, füstös utóízzel.
Amortentia ||  Iza Bishop parfümje, keveredve az avar és a pergamen illatával, valamint egy egészen megmagyarázhatatlan aromával, ami legfőképp a cardiffi házunkra emlékeztet.
titkok || Én magam vagyok az öcsém gyilkosa… Én tehetek az egészről.
azt beszélik, hogy... || Elárultam a DS-t, azért szabadultam ki Gray karmai közül.



         A család

apa || Michael Alan Noel Doyle, 46, mugli, nevelőapa, nem tartjuk a kapcsolatot
anya || Dharma Rosberg, 44, mugli, nevelőanya, nem tartjuk a kapcsolatot
testvérek ||  Alan Doyle, mugli, mostohatestvér, halott
keresztapa || Craig Terry Andrews, 42, mugli, jelenlegi gyámom, nyaranként nála lakom
állatok || nincsenek

Családtörténet ||
Négy éves koromig árvaházban nevelkedtem. Sosem ismertem a vérszerinti anyámat, vagy apámat. Négy évesen örökbefogadott egy walesi házaspár, akiknek nem lehetett saját gyermekük. Tíz éves koromig éltem velük, amikor is egy tragédia során világgá mentem. Azóta a Keresztapámmal élek Londonban, egy lepukkant kocsma fölött, amit egyébként ő vezet. Sosem éreztem azt, hogy nyomorognom kellene nála. Ő az, aki mindig hazavár. Ő az én igazi családom.
 



         Külsőségek

magasság || 185 cm
testalkat || átlagos
szemszín || kék
hajszín || barna
kinézet || A háború csúffá tett. A Szükség Szobájába való bezártság óta hosszúra nőtt hajam és szakállam. Arcomat és testemet hegek barázdálják, bár az alkaromon lévő hosszú vágás kivételt képez, azt ugyanis még nyolc évesen szereztem, amikor a törött üvegen keresztül próbáltam kihalászni Alan focilabdáját. A szívemnél, a jobb alkaromon és a jobb oldali bordáimnál tetoválás díszeleg, melyeket még tavaly nyáron varrattam magamra mugli eszközökkel egy lepukkant londoni tetováló szalonban. Ruházatom hétköznapinak mondható, egy pár régi tornacsuka, egy szakadt farmer és egy fakó póló képezik ruhatáramat. Nyakamban ezüstláncon egy átlyukasztott pénzérme lóg. Az az egy fontos, amit az öcsémnek ígértem, ha elvégzi helyettem a munkát. Örökké emlékeztetni fog rá, hogy mennyit is ért számomra akkoriban a Világ.



         A tudás

varázslói ismeretek ||
4 év roxforti tudás
Bájitaltan, SVK, Számmisztika kiváló eredménnyel
Bűbájtan, Átváltoztatástan átlagos teljesítménnyel
Eddigi vizsgáimon mondhatni brillíroztam. Még Lumslucknak is kiszemelt magának, meg is hívott a tavalyi karácsonyi partijába. A háború előtt a Griffendél Godrik Akadémiára szerettem volna felvételizni. Most már tudom, hogyha túlélem a háborút, egy nyugodt, és biztonságos állást fogok szerezni, amivel nem veszélyeztetem a családom életét.
Kedvenc tantárgyam a Számmisztika, és ha időm engedi, szívesen megoldok pár matek feladatsort is, csak úgy szórakozásképp.
Egyszer sikerült megidéznem patrónust, ami leginkább nőstény oroszlánra hasonlított.
Kiválóan értek az okklumenciához, hála Brandon Gray „tanítási módszereinek”.
 felvett tantárgyak ||
   Számmisztika
   Rúnaismeret   
pálca típusa ||
11 hüvelyk, főnixtollal – ELTÖRT
Jelenleg egy lopott pálcát használok, de fogalmam sincs miből van.
 




         Egyéb

avialany||  James Franco
Naplózva

Izabel Bishop
Eltávozott karakter
*****


★ HARDCØRE GRYFFINDØR ★

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2014. 01. 28. - 14:11:48 »
+1


Ó, te álmodó

Nem tagadom, kissé elfogult
vagyok veled kapcsolatban, de
hát ez nem olyan meglepő (:
Nagyon komolyan ajánlom bárki
számára, hogy - ha már erre tévedt -
igazán szánjon az ET-re egy kis időt,
megéri elolvasni. Owen az évek alatt
igen sok rétű, színes egyéniséggé vált.
Nem egy szokványos történet az övé,
gazdagon hintve jóval-rosszal, mert
az élet már csak ilyen. Összességében
gratulálok Neked a szép történethez!

Az új ET-det, kedves Owenem, ezennel

elfogadom!

Naplózva


ΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔ
aww, c'mon... what's the worst that could happen?
ΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔ
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 05. 30. - 02:32:02
Az oldal 0.578 másodperc alatt készült el 29 lekéréssel.