+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  A 96/97-es tanév
| | |-+  Egyéb helyszínek
| | | |-+  Egyéb helyszínek
| | | | |-+  De Crasso udvarház (Moderátor: Gwendolyn de Crasso)
| | | | | |-+  Hátsó kert
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Hátsó kert  (Megtekintve 2975 alkalommal)

Tristram de Crasso
Eltávozott karakter
*****


[HALÁLfaló]

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2008. 11. 19. - 21:13:01 »
0


A dolgok nem haladnak a terv szerint.
Nem mintha ez különösebben aggasztaná, hiszen bármikor képes előállni egy újabbal, egyszerűen csak azon mereng, van-e még ideje erre, mielőtt tiszteletét kéne tennie a Lestrange-kastélyban. Előző éjjel, még mielőtt a társaság végleg feloszlott volna, Rodolphus odavetett egy parancsot a fájdalomtól a földön görnyedező Tristramnek, hogy legyen ott nála pontban ötkor. Mert egy kis feladata van számára...
Durva lenne egy ilyen jelenet közepén megnéznie az óráját, így hát nem teszi, már csak azért sem, mert Gwennie hirtelen megint elkapja a karját. Furcsállja is, hogy nincs több hebegés-habogás a lány részéről, de húga talán levetkőzte ezt a rossz gyerekkori szokását már az évek alatt. Azonban nem. Sokkal más oka van annak, hogy a lány nem tud beszélni, mégpedig az, hogy a sírás fojtogatja. Eég csak egy pillantást vetni rá, és máris látja, hogy valami nincs rendben. Először azt hiszi, húga rosszul van, elájult (vagy színleli hogy elájul, hogy így bírja maradásra), de ahogy utána kap, és felfogja Gwenniet a karjában, rájön, hogy a helyzet azért nem ilyen borzasztó.
A lány csupán már megint sír, igaz, nem olyan heves zokogással, mint az imént, de akkor is... Sír.
Elnéz Gwen feje mellett, a ház elfüggönyzött ablakait kezdi pásztázni, mintha onnan majd visszanézne az emlékeiből jól ismert ráncos arc, de rájön, hogy jóideje hiába vár már segítséget Celiától. Évek óta.
Megtartja a lányt, és miközben elszánja magát végül a cselekvésre, át is fut rajta megint valami furcsa büszkeséghullám, melyben elegyedik némi vágy is. A karjai közt akarja tartani Gwent, át akarja ölelni, érezni akarja az illatát. Azt akarja, hogy senki más, csak az ő duruzsolása segítsen Neki abban, hogy elmúljon a sírás. Csupa-csupa akarás. Nem szeretné, hogy tudatosuljon benne, mikor vert legutóbb ez az egyetlen szó ilyen hangos visszhangot a fejében, bár már kezdi sejteni.
Magához húzza a lány apró testét, és másik kezével is átkarolja, meleg ölelésbe vonva őt.
- Jól van - mondja békülékenyen, csendesen, miközben ajkai a szőkés hajtincseket érintik.
Teljesen más most ez az ölelés, mint az iménti. Nem tudja megmagyarázni, miért, de más. Nem annyira kényszeres, bár ezt bevallani magának nem hajlandó.
Kesztyűs keze lassan simít végig Gwen haján és a hátán, majd újra, újra, újra, és újra, míg el nem múlik a sírás. Régen is mindig ezt csinálta, ha meg akarta vigasztalni testvérét. Pontosan ugyanezt.
- Nem hagylak el Gwennie - mondja még csendesebben, a lány fülébe suttogva közvetlen közelről. Szája csaknem a fül finom bőrét érinti.
Egy szívdobbanásnyi ideig rámered az apró részletre, és átfut a fején, hogy túl közel van, és hogy Gwent is máris túl közel engedte magához, de már késő. A mozdulat elindult: szemeit lehunyva húga arcához simítja saját arcát, mint régen mindig. Akkor ez még csak ártatlan, gyermeki gesztusnak nyilvánult, annak kifejezője volt, hogy milyen jó testvérek; gyakran arcon is csókolták egymást. Most azonban ha ezt megtenné... Egészen máshogy venné ki magát. Mert egészen másmiatt tenné, bár egyelőre nem képes ezt megmagyarázni magának.
Kicsit távolabb húzódik hát, de annyira nem messze, hogy ne tudja ugyanolyan kényelmesen a lány fülébe suttogni szavait:
- Most már nincsen semmi baj. Itt vagyok, és minden rendben lesz, megígérem...
Közben pedig azon mereng, vajon még mindig azért mondja-e ezeket, hogy mint akarta: elnyerje újra Gwen bizalmát, vagy már csak azért, mert akarja is ezt a bizalmat? Látszólag nincs különbség, hacsak nem annyi, hogy az előbbi esetben felhasználni, utóbbiban pedig élvezni akarja azt a bizalmat. De...
Ez csak nem bűn? Hisz a húga. Természetes, hogy törődik vele.
Lassan, megnyugtatóan simogatja a lány hátát, és az iménti kósza, túlfűtött gondolatképek is elillannak a fejéből. Gwennie a húga. Se több, se más.
Miért kell ezt bizonygatnia magának?
- Nem fázol? - kérdi aztán kicsit később, ha Gwen már nem sírdogál. - Be kéne menned.
Naplózva


Gwendolyn de Crasso
[Topiktulaj]
*****


the Angel.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2008. 11. 21. - 19:41:20 »
0



Bátyjai karjai között, megint úgy érzi, képtelen újra elengedni a fiút. Egyszerűen nem megy neki. Talán, ha akarná, de nem akarja! Csak annyit tud, hogy nem mehet el újra a fivére, nrem, nem és nem!
Most minden ugyanolyan, mint a régi-régi időkben. Újra úgy ölelik egymást, mintha kisgyermekek lennének, s csak egymásra számíthatnának. Mintha egy kicsit belecsöppentek volna a múltba, a gyermekkorukba.
Ez a lány számára jóleső érzés. Mindig is vágyott egyetlenegy, nagyon fontos dologra. Egy érzésre. A szeretetre!
Szülei halála előtt, s után se kapta meg azonban tőlük ezt az érzést. Csak egy valakire számíthatott, az pedig Tristram volt. Mindig, mindenhol, minden esetben...
Mikor aztán a fiú "eltűnése" után kezdett nyilvánvalóvá válni számára, hogy talán soha többé nem találkoznak, lesznek együtt, Gwennie kis ideig mély depresszióba zuhant. Aztán próbálta magát túltenni a történeteken, ami hála barátainak, sikerült is.
De most, hogy bátyja újra előkerült, s újra láthatta, a lányban felébredt valami fura érzés. Valami önzőség, miszerint azt akarja, hogy testvére csak vele foglalkozzon, csak vele törődjön, senki mással...
Gwen tudja, hogy ez igazán nem szép dolog, de most a legkevésbé sem érdekli.
Talán a sírórohamok is csak ennek az érzésnek az eredményeként jöttek létre? Mármint. Gwennie talán nem is az a gyenge, naiv kislány, akinek hiszik? És csak azért látszik gyengének, mert ő akarja ezt így? Hogy az ujjai közé csavarhassa az illetőt, s ne engedje többet el?
Igen, ez meglehet. De a lány szerint ez egyáltalán nem bűn. Ez egy olyan tett, melyet néha muszáj alkalmazni. Egy olyasmi dolog, melyet egy kis füllentésnek mondhatunk. Na jó! Füllentés, önzőséggel fűszerezve...
Egy pillanatra kibillen az agyában lebegő gondolatok közül. Kissé megnyugodt, vagyis hát. Valljuk be őszintén! Teljesen nyugodt, mert bátyja még nem ment el. Már csak azt kell elérnie, hogy ne is menjen el az idők folyamán. Mert nem akarja mégegyszer elveszíteni.
A testvéréért mindenre, ismétlem mindenre képes! Bármit kérne tőle Tristram, azt ő 1000%, hogy megtenné. Nincs olyan dolog, amit nem tenne meg a bátyjának.
-Nem, nem fázok.-vallja a fiúnak, miközben (kicsit sem láthatóan) majd megfagy.
De azért sem mondja el, hogy szinte jéggé fagy. Minél több időt akar testvérével tölteni, nem akar elszalasztani egy percet sem. Inkább jégtömbbé fagy, csak a fiú közelében lehessen.
Talán kívűlállóknak úgy tűnik, hogy ez túlzott ragaszkodás, de a lány tudja, hogy ez nem így van! Lehet, hogy túlzás kicsit az, amit csinál, de senki nem értheti meg őt. Senki nem tudja, mit érzett, mikor rájött kiskorában bátyja elvesztésére. Senki nem tudja, hogy hogyan lépett túl ezen. Senki nem tudja, hogy valójában még álmaiban is pillanatképek gyötrik, melyek a mintatestvéreket ábrázolják.
Senki, senki, senki nem tud semmit!
Legszívesebben az egész világnak üvöltené, hogy semmit nem tudnak. Legszívesebben a bátyjával tartana, itthagyna mindent, csak menne vele, nem érdekelné hova. Csak egy szóba kerülne! Egy szóba.
Tristram egyetlenegy szavába...
Naplózva

Tristram de Crasso
Eltávozott karakter
*****


[HALÁLfaló]

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2008. 11. 22. - 02:06:46 »
0



Nincs válasz, hacsak nem az, hogy a sírás ismét abbamarad, a húga pedig egyre nagyobb ragaszkodással bújik hozzá. Miért hatja meg ez a tudat?
Olyan, mintha egy ezer éve szunnyadó bestiát ingerelnének a bensőjében.
Szívnek hívják.
Éveken keresztül körülvette azt egy vastag, áthatolhatatlan páncél, melyet a mellőzöttség, az elnyomottság, a szeretethiány táplált, és a tudat, hogy nem elég jó. Sosem volt elég jó. Egyedül Gwennie volt az, aki feltétel nélkül és úgy fogadta el, ahogy volt.
Eleinte...
De hol romlott el minden? Mert elromlott, ez kétségtelen... A kérdés csak az, hogy mikor és miért. De végül is... talán nincs is értelme merengeni már ezen. Ideje, hogy megfogadja a saját tanácsait.
Hümment egyet Gwennie válaszára, talán valami csalfa mosolyféleség is kiül az arcára. Hisz érzi, hogy a karjai közt tartott lány reszket. Szó szerint remeg mindene.
Egy pillanatig még utoljára magához szorítja, majd elengedi húgát. Hátrébb lépve kibontakozik az ölelésből.
- Mennem kell Gwennie - szögezi le komolyan. Ez egy tény, mellyel lehetetlen vitába szállni. Nincs helye ellenkezésnek vagy kívánságoknak.
Tekintete a lány ismerős-ismeretlen arcát szemléli egy pillanatig, eszébe vési a vonásokat. Érdekes... Akárhányszor csak megjelenik képzeletében az anyjuk alakja, valahogy mindig olyan volt, mint Gwennie-é most. Erre csak most döbben rá. Ám az áprilisi szél elfújja ezt a kósza gondolatot.
- Írj nekem. Csak írd meg, hogy hol tudunk találkozni és mikor, és újra látjuk egymást. - Több ez, mint puszta ígéret. Ez egy újabb tényközlés. És ha Tristram mondja, az úgy lesz. Mindig minden úgy volt, ahogy ő akarta.
Kezébe veszi húga apró kezét, a bőrkesztyű tapintása hideg és idegen. Hosszan néz a lány szemébe, ám most nem a gondolatok közt akar olvasni. Nem. Egyszerűen nézi a gyönyörű szemeket, melyek most úgy aranylanak Tristram szemében, mint egykor, még akkor is, ha ez nem így van. Látja az aranyszálakat húga hajában, melyeket lehet, hogy senki más nem vesz észre. Halvány mosoly dereng ajkain, majd a lány kezét az ajkához emeli.
Megcsókolja.
Elhátrál.
Aztán sarkon fordul, és eltűnik.

~ ° ~
Köszönöm a játékot!
~ ° ~
Naplózva

Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 12. 23. - 08:58:27
Az oldal 0.059 másodperc alatt készült el 34 lekéréssel.