Alicui Dentes

[- Viszont. Whiskyt, jéggel.]

Gwendolyn.
   

Alkonyodik. A lemenő nap fénye bizonytalan fényforrásként szökik át a házak között az utcára. Sajnos a napsugarak erőtlenek voltak egész nap, így tehát nem biztosítottak meleget a fagyos hideg ellen. Ezért is bújok a sálam mögé és a csuklyát sem felejtettem el a fejemről. Egyedül ezt utálom a télben, a rengeteg ruhát magamon, mert bizony, rétegesen fel vagyok öltözve.
Célom igazából nincs. Azt terveztem, hogy majd beülök valahova és megiszok valamit. Ha lesz whisky, akkor mindenképpen azt, ha nincs, egy kis olcsó vodkájuk mindig akad. Bár most a gyomrom a whiskyre vágyik nagyon, régen ittam. Otthon sosem tároltam ilyen erős italokat, csak bort, ami igazán kedvére válik a vendégeimnek is. Egy pohár vörös bor ráadásul ártalmatlan mindenki számára, sőt egészséges is! A nagyapám minden egyes nap megivott egy pohárral, mondva, hogy egészségessé teszi a szervezetét. Hosszú élete volt az öregnek és ezt nem csak annak köszönheti, hogy varázsló. Néha hiányoznak a bölcsességei és ő maga, mert teljes ellentéte volt apámnak. Semmiben sem látott rosszat, mindenben talált valami jót. Nem vette el az eszét a gonoszság, ami, nemző apámnak teljesen. Régen rájöttem, hogy nem a saját apámra, hanem nagyapámra ütöttem. Mindenféle szempontból. A nagymamám hamarabb meghalt, de anno tőle hallgattam azt, hogy teljesen úgy nézek ki, mint a férje és a régi képeket elnézve tényleg így volt. Viszont az apám egy szőkés barna hajú ficsúr volt, pont mint most. Csak egy árnyalattal sötétebb, őszülő haja van.
A szél hirtelen felerősödik, ha sapka lenne rajtam biztos lekapta volna a fejemről, de így csak a csuklyámat “hagytam” el. És persze a kívánt hatás sem maradhatott el: a hideg szél az összes porcikámat átjárta, s az egész testem libabőrös lett. Rejtett perverzióm, hogy szeretek libabőrös lenni. Számomra az olyan megnyugtató érzés. Régebben anyám játszadozott velem olyat, hogy csókolgatta a nyakamat és összeborzongtam tőle, de még is élveztem. Szerettem, ahogyan a nőszemélyt is, aki mindig a mámorba kergetett az ilyesféle akcióival. Az évek alatt pedig sikerült kiérdemelnie, hogy gyűlöljem. Tényleg ő az egyetlen ember, aki iránt ennyire nagy negatív érzelmeket táplálok. Hideg vérrel megölném és szerencsére nem lenne egy cseppnyi bűntudatom sem, azért mert ő szült vagy ő nevelt fel – már ha nevelésnek lehet nevezni azt, amit ő csinált.
Talán a szél azért szabadított meg a csuklyámtól, hogy észrevegyem az előttem álló bárt. Ez az Alicui Dentes. Tökéletes hely, és szerencsémre a pénztárcám is megengedi.
Nagy lendülettel belépek az ajtón, kaptam egy kis löketet a széltől. A bárban meg van a szokásos hangulat; egy kis zene, a párocskák, a felszolgálók. Egyből a pult felé veszem az irányt. Már szomjazom egy kis alkoholra, nem vagyok nagy ivó és nem is sűrűn iszok, de nagy ritkán jól esik.
- Jó estét – köszöntenek. - Mit adhatok?
- Viszont. Whiskyt, jéggel.
Amíg vártam, hogy kiszolgáljanak szemügyre vettem a helyet, és az embereket.
Unalmas.

[- Gerry?! -]

Alicui Dentes, olvasom az épület feliratát, majd lenyomom a kilincset, s belépek az ajtón. Körbepillantva egyetlen egy ismerős arcot sem látok, így nyugodtan sétálgatni kezdek. Nem ismerem annyira ezt a helyet, egyszer sem voltam még itt, és igazából az sem volt az ínyemre, hogy itt találkozzunk James-sel. Azt sem tudom mit akar. Egyszerűen békülni, vagy ezen az elegáns helyen tovább folytatni a veszekedést. Ha az utóbbi, akkor bizony, hogy rögtön sarkon fordulok, és itt hagyom. Mert nem érdekel. Soha többé nem tűröm senkinek sem, hogy így viselkedjen velem, főleg nem neki!
Szemeim elsötétülnek, s egy pillanatra elmémbe kúszik az az emlékkép, mikor a vitánktól volt hangos a Hollóhát klubhelyisége.

Megrázva a fejemet tekintek újra körbe, az asztalok között. És most nem csalódok, egy fiatal fiút látok az egyik asztalnál üldögélni. Aggodalommal és izgatottsággal teli szívvel indulok meg felé, közben agyamban különféle gondolatok zakatolnak. Aztán, ahogy elérem a fiút, zavarodottan észlelem, hogy bizony nem James ül előttem, hanem valaki más. Valaki más, akit nem is ismerek.. Vagyis, várjunk csak!

- Gerry?! - kérdezem meglepődött hanglejtéssel, miközben nagy szemekkel bámulom a srácot. - Tényleg te vagy az?

Nocsak. Úgy látszik csupa érdekes dolog történik velem mostanában.
Még mindig meglepetten bámulok a srácra, akiben felfedezni vélem gyermek-, illetve fiatalkori szomszédunkat. Gerry Nefas. Istenem, de régen láttam már.. Azt sem tudom mikor költöztek el, valahogy Tristram "eltűnése" előtt, és azóta nem is találkoztunk. És lám, még így, ennyi idő után is felismerem. Büszkén vallom, jó az arcmemóriám.

- Ha nem zavar, leülök az asztalodhoz. - ejtem ki a szavakat a számon, majd helyet foglalok vele szemben. Egy ideig csak némán mosolyogva nézem a fiút, de azután kérdéseket teszek fel, melyek válaszát izgatottan s kíváncsian várom.
- Mesélj Gerry, mi történt veled mióta nem láttalak? Elég régen találkoztunk, s beszéltünk már. Túl sok idő telt el, s túl sok dolog történt azóta.. - formálom a szavakat enyhe sejtetéssel.. - Gondolom, veled is.

[- Gwendolyn]

Gwendolyn.
   

A nevemet hallom, igazából nem ismerem fel a hangot. Valahogy nem tudom hova rakni, s mivel mindeddig a whiskymet bámultam, amint elolvadnak benne a jégkockák, az illeto arcát sem láttam meg azonnal. A hangjából ítélve viszont lány és ismerős. Valószínűleg az egyik múltbeli háztársam vagy évfolyamtársam.
Tévedtem.
Ismertem a lányt, régről. Akkoriban még máshol laktunk, de már bőven apámmal éltem. Szerettem azt a környéket, kedves szomszédjaink voltak, az o családjuk volt az egyik. Ha o nem ismert volna fel, akkor abban biztos vagyok, hogy én sem. Nagyon kikupálódott az idők alatt és nem is láttam már egy ideje, még a Roxfortban sem. Amúgy mindig jó alapanyagnak tartottam, de most végre láthatom, hogy nem kellett csalódnom benne.
- Gwendolyn - ejtettem ki szép, lassan a nevét, imádtam. - Nem hiszem el, annyira régen találkoztunk! Foglalj helyet! - vigyorogtam rá.
Hirtelen jól esett az ismerős arc.
Apámat sokszor megkérdeztem, hogy miért élnek együtt egy öreg nénivel, aki mint kiderült a dédanyjuk. Nem tudott semmit a kisgyerekek szüleiről, így én elkezdtem átjárni hozzájuk. Kíváncsi fiú voltam és nagyon szerettem Celia nénit. Később pontosan Gwendolyn volt az, aki elmondta, hogy a szülei meghaltak. Tristram nem szeretett mesélni róla, sőt ha egy kicsit is a múltjáról kérdezgettem egyből megsértődött és elvonult. Morcos srác volt, bár nem csodálom.
Aztán elköltöztünk egy sokkal nyugisabb helyre és azóta is ott élünk. Eleinte nagy barátságnak hittük a miénket, de persze kicsik voltunk és szereztünk új barátokat. Soha többé nem találkoztam velük egészen odáig nem, amíg be nem kerültem a halálfalók közé. Legalábbis Tristrammal itt találkoztam újra, de Gwendolynt most látom először. Furcsa, hiszen tudtommal ő a Roxfortba jár, de úgy látszik szépen elkerültük egymást. A bátyja nem mesélt nekem sokat, mert igazából nem akadt időnk beszélgetni. Így tehát még szerencse, hogy találkoztam Gwennel már úgyis megakartam kérdezni, hogy hogy van Celia néni.
- Élem az életemet, éppen munkát keresek - hazudtam. Fogalmam sincs milyen ember lett belőle, ezért inkább meghagyom a titkaimat. - És mi van veled? - kérdeztem.
Arcvonásai teljesen ismerősek lettek számomra, mintha tegnap láttam volna utoljára. És tudom is miért.
- Teljesen olyan vagy, mint a bátyád. Haláli. - a mosoly továbbra is ott virított az arcomon.