|
|
« Válasz #15 Dátum: 2009. 11. 23. - 18:15:41 » |
0
|
[Bam] *Látja a meghökkenést, és a csodálkozást, de csak somolyog rajta. Aztán Bam megint nagy beszélgetésbe kezd, és Mia már meg sem próbálja beléfolytani a szót. Mert ismeri, és később még teli szájjal próbálna beszélni, és annak meg az lenne a vége, hogy újra kellene éleszteni, mert megfulladna a sok gyorsan lenyelt kajától, mert mint a liba, rágás nélkül nyelné le, csak hogy hamarabb válaszoljon... Annyira jellemző Bamre! Szélesen mosolyog, majd vállat von, és egyszerűen válaszol.* - Hát... Ha nem jössz enni, azt jelenti, nem vagy éhes, vagy halálos beteg vagy, de később kaját nem kapsz. Vagy akkor, amikor kell, vagy csak másnap, ha egyáltalán. Itt ilyen szabályok vannak, tudod... és hidd el, ki lehet bírni. Tizenhat évemet taposom, és még itt vagyok... szóval élő példa arra, hogy ki lehet bírni! *Kacsint, és szélesen elmosolyodik. Na igen. Az ember alkalmazkodik. Mint valami növény vagy állat, nem? Aztán Bam végre valami olyan kérdést is feltesz, ami bizony... Tényleg kissé kínos Miának, de kívülről nagyon is magabiztosnak tűnik. És még a szemei sem árulják el! Mire nem jó annyi év etiket tanulás! Először megrázza a fejét, majd megveregeti Bam vállát, biztosításul.* - Egyáltalán. Anyám is eltűrhet valakit. Sosem hívtam meg senkit, nem is jött ide senki sem, legfeljebb ha ő hívott valakit a szórakoztatásomra, vagyis vigyázni rám, hogy ne szökjek el...Szóval.. te vagy az első, aki... Tulajdonképpen akit nem anyám hívott meg... Hanem igaziból az én vendégem vagy. Szóval... Most megtömlek, mint a libát! És ha anyámnak bármi kifogása lenne... az csak jó, mert akkor a konyhában eszünk! *Elvigyorogja magát, és kissé oldalra hajtja a fejét. Felmerül benne, a fiú vajon meddig marad, mert ha pár napnál tovább, akkor a karácsonyi bálra is meginvitálná... Kissé elálmodozik, majd pislog egyet, és mielőtt még elmebetegnek titulálnák, bamre fókuszál. Ami nem túl nehéz. Kacsint, és nézi, ahogy a másik mosolyog rá. Annyira melengető érzés! Valami kis madárka csiripel bent, és hiába tömi tele a csőrét mindennel, az tovább karattyol, és mondja a magáét, csak fújja, és blaaa meg blaaa... aztán szegény Bam meg lesz félemlítve, és együtt nevetnek ezen. Annyira jó felszabadultan nevetni, itt, ebben a környezetben! Apja halála után ennyire otthonának nem érezte ezt a vityillót. Szemei élettel teltek meg, és most szinte le merte volna fogadni, hogyha lemegy a cselédszállásra, akkor most nagy pletykálkodás folyik. Amit persze anyja hasztalan próbál elfojtani. Az fel sem merült benne, hogy osztja a véleményüket, és leáll velük beszélni, hátha azok többet tudnak vendégéről.. Belébújik a kisördög, és úgy pislant az ajtó felé. Aztán újra ölelésben találja magát, és amit csak lehet, kisajtol magának belőle. Mély levegőt vesz, hogy a fiú egyedi, olyan... Szpré, meg valami... Nos... akármennyire furcsa, de gördeszkaszaga van... nem tudja leírni. Annyira jó! Bódító! Annyira szerette volna, ha a fiú csak érte ég, csak ő lenne neki a fontos... jajj, már megint egy olyan... Mardekáros gondolat! Az ölelés elmúlik, Miában azonban tovább él, és ott melengeti, mint egy privát kályha. Luxus, mi? Bamre néz, és a szemeiben valami furcsa keserűséget lát. Vagy csak képzelte? Kíváncsiság támadt benne, de nem kérdezett rá, mert közben a kis kérdésére válaszolnak, szóval... kénytelen belátnia, hogy reménytelen ez a helyzet. Érzi azt, amit nem lenne szabad. Hiszen azok a pillanatok, percek, amikért az utóbbi időben élt, nagyon fontosak voltak, és bár néha titokban bevallotta magának, hogy lehet már nem is a négykerekű miatt ment el az órákra, hanem a tanár miatt... A szíve tovább dobogott, de az esze valami nagy Stoptáblát lengetett az orra előtt, hogy térjen észhez. Mert jobban fog fájni, ha elutasítják. Mert már ígyis fáj, ha csak kicsit is messzebb kerül, vagy több időre a fiútól. Nagy levegőt vett, és egy bűbájos mosolyt varázsolt arcára, nehogy ez a fájdalom kiüljön, ám nem sokára már Bam válaszán mosolyog. * -Hát, szó mi szó... elég sok fura izé van errefelé... Anyám imád felvágni, szóval... azt hiszem ma is ötfogásos lesz az uzsonna... remélem, elég kajás vagy... majd szólok, milyen kedvében van, mert van, amikor pofátlanságnak tartja, ha maradékot hagysz, van amikor meg az üres tányért nézi rossz szemmel.. Sosem tudni... De itt vagyok, szóval... Ne félj, amíg engem látsz! *Kihúzza magát, és kidülleszti a mellét, és bár volt ebben a mozdulatban egy kis kihívás is a fiúnak címezve, a lényege az volt, hogy mint Kingkong, veri a mellét, és játssza, hogy ő a menőő... Aztán Bammel nevet, és nézi, ahogy az már feni a fogát a kajára. Szóval belekarol, kitárja az ajtót, és mindenféle hátranézés nélkül, elegancsosan távozik a tetvek mezejéről. *
|