Akilina
A kis Valerie még mindig nem tanulta meg nem vállalni túl magát?
Tény, azért nem az a szint, mint az azért járó kínzóátok, amikor tettenértek egy "Dumbledore velünk van" felirat alatt. De pillanatnyi, elfogult véleményemben mondhatni nosztalgiázok az említett állapot felé. Csak félig-meddig fogom fel, hogy nem valaki egy szőnyegbe kötöz bele a nyomaimat eltüntetni, hanem a téridőn szorulok keresztül annak jellegzetes érzésével.
Egy egész hét sincs hátra a nyárból, mielőtt mennünk kell vissza a Roxfortba, egy utolsó felvonásra. Készül még egy rendes búcsúbuli, mert persze, hogy készül, de az úgyis valakinél lesz majd. Úgyhogy mi állítana meg minket abban, hogy a Zsebpiszoktól is elbúcsúzzunk először?
Nos. Esetleg a Zsebpiszok. Illetve, annak a ténye, hogy koránt sincs monopóliumunk a helyen, vagy bármelyik eldugott kis kocsmáján, látogatják azt rajtunk kívül is rosszhírű alakok. Akik egy-két ital után szórakoztatják magukat gyengébbekbe belekötéssel.
Akinak megvan az a csodaképessége, hogy összeveszik velem, és nem az az eredménye, hogy dacból ellenállok még néhány olyan dolognak is, amiben amúgy egyetértettem volna. Mitöbb, még némi értelmet is keresztülver a makacs koponyámon. Vasár- és ünnepnapokon, némi átfutási idővel, az tény, de nem először sikerült neki.
Az állatkertes beszélgetésünk előtt lehet, nem figyeltem volna fel Andersre. Nyugtáztam volna az ürügy szintjén, "kimegy egy kicsit a fiss levegőre". Egyedül, miután egy ideje is csak a háttérbe húzódva volt. Azelőtt nem gondoltam volna rá, hogy talán nem érezte annyira a bulit. És valóban, most is csak én indultam utána. És egész biztos vagyok benne, Aki eleve vele ment volna, ha ő is látja.
Talán szerencse is, hogy én értem utól időben, tekintve azt a két kötekedő gyökeret, akik viszont felfigyeltek rá. Vagy talán nagyobb szerencse lett volna valaki, aki nálam jobban tud megoldani ilyen helyzetet diplomatikus úton?
Oké, talán jobban beléjük álltam Anders védelmében, mint abszolút szükséges lett volna. Egész jól is bírtam egy a kettő ellen. Igen, mielőtt pontosan a várható vége lett a dolognak, de ha más nem, legalább azzal is lekötöttem őket.
Kell az az egy-két másodperc semmi, hogy kitisztuljon eléggé a fejem rendesen felfogni a környezetemet. Egyelőre csak a nagyon közvetlennel kezdve. Annyit fel tudok hamar ismerni, hogy mostmár jobban ráérek felismerni a pontosabb részleteket, úgyhogy megadom magam, és nem fáradok kartávolságon túlra is figyelni.
-Aki?- Ahogy az adrenalin elszáll, azt is egyre jobban érzem, milyen formában vagyok. Nos, kell azért küzdeni a szavakért.
-Az... tényleg te... voltál a végén?Ezt elméletben egy elismerő nevetés követi, okán a helyzetnek amit látni véltem még a dehoppanálás előtti pillanatokban, de nem hiszem, hogy fel is ismerhető aként. Valószínűleg a fájdalmas nyögéshez több köze lehet.