Sárkányüreg

[- Hát... nem a legszebb hely, de tengerpart. Nincs mugli harminc kilométeren belül.]

Raquel

Beleszívok a tenger levegőjébe, miközben leporolom magam. A régi ház, ami egyszer régen az őseimé volt, már csak egy kandalló volt, nem volt más haszna a Sárkányüregnek, csak hogy elhagyott volt. A tengerpart és a rom még mindig a családom tulajdona, de nem igazán van haszna.
 Odanyújtom a kezem Raquelnek, ahogy zöldes láng kíséretében kilép a kandallóból. Kicsit aggódtam, hogy nem fog neki sikerülni, mert régiesen kell kiejteni, de szerencsére nem volt gond. Nem engedem el a lány kezét, amíg ki nem sikerül jutnia az üszkös gerendák maradványai, a kőtörmelék közül a tiszta homokba.
 - Hát... nem a legszebb hely, de tengerpart. Nincs mugli harminc kilométeren belül.- persze, nem zavarnának minket. A házat még mindig elég védővarázslat védi ellenük, amíg háromszáz méteren belül maradunk, nem látnak. Az sem nagy baj, ha meglátnak, nincs nagyon okuk rá, hogy varázslónak nézzenek. Egy egyszerű világoszöld inget vettem fel fekete nadrággal és könnyű cipővel, ami, azon kívül, hogy szebb, nem különbözik sokban egy mugli fiatal öltözékétől.
 - Még nem kérdeztem... ugye nem ijesztett meg a családom?- annak ellenére, amit meséltem Finnickről, még ő is kivételesen jól neveltnek tűnhetett Raquelnek az asztalnál, amikor vacsoráztunk, és egy kicsit én is éreztem, hogy hűvös a légkör. Sajnos, apa és anya kapcsolata érezhetően megromlott, még ha próbálunk is szemet hunyni felette, és ezt a vacsoránál érezni is lehetett, még ha nem is volt látványos.
 Anya és apa is pontosan olyanok voltak, mint vártam, udvariasak, de kicsit távolságtartóak a lánnyal, a testvéreimben viszont kellemeset csalódtam. Vitalie nagyon jól elbeszélgetett vele a macskákról, és gondolom, néhány más dologról is, amikor húsz percre kettesben hagytam őket, Finnick pedig normálisan viselkedett, sőt, mint kiderült, viszonylag jó barátok Raquel egyik unokatestvérével. Azt hiszem, jobban ment a családlátogatás, mint várhattam.
 A hullám kicsap a partra, pont a lábam elé sodor ki egy kagylót, de megállok, mielőtt összetaposnám. Felemelem a héjat, amit megforgatok néhányszor. Nem túl szép, úgyhogy már bánom, hogy lehajoltam érte. Nem tudom, mi nagyobb modortalanság, eldobni vagy odaadni a lánynak valamit, ami ennyire tökéletlen. Ráadásul tele van ehhez hasonló kagylókkal  a part, semmivel nem különlegesebb a többinél.
 - Lassan lemegy a Nap. Legfeljebb tíz perc.- vetek egy pillantást a horizonton eltűnő aranyfényre. Lassan beköszönt az éjszaka, és újra a szabad ég alatt leszek, csillagok alatt. Igaz, ez most más, mint az, amikor hontalanul vándoroltam át az egész országon sérülten. Most egy baráttal jöttem. Talán különlegesebb is, mint egy barát. Lehajolok, és felveszek egy másik kagylóhéjat. Ezúttal sokkal szebbet, amit összeillesztek a másikkal. Néhány másodperc után inkább ledobom a homokba őket. Nem illik olyasmit ajándékozni, amit bárki felszedhet a földről. - Az a füves rész jó lesz, nem? Onnan biztosan látjuk a csillaghullást.

Megfogom Roman kezét, ahogy kisétálok a kandallóból át a törmelékeken. A szabad kezemmel a szoknyám fogom fentebb húzva, hogy ne akadjon bele valamelyik akadályba. Egy bordó pulóvert viselek és ezt a hosszú, fekete, hálós szoknyát. Amikor Roman kezét fogom, érzek benne valamit, valami mást, eltérőt attól, mint amikor akkor karolt belém, mikor az étterem ajtaján beléptünk.
Valahogy most ő is másképp viselkedik, persze ez annak is köszönhető, hogy megismerte a családom, én is az övét, gyakorlatilag közelebb állunk egymáshoz puszta ismerősöknél, hiszen barátok vagyunk. Azt hiszem, az én szememben több is annál... de nem értem. Még nem.
Beleszívok a friss tengerillatba, miközben arra gondolok, hogy ilyen helyzetekben fékeznem kellene magam, legalábbis a gondolataimat, amiben most valamiért Roman szerepel.
- Még jó, hogy a tenger és a csokiskókusz az amortentiám... nem elég, hogy itt vagy mellettem, de még így is rád gondolok - jegyzem meg úgy üresen a levegőbe. Az a baj, hogy mindezt túl hangosan mondhattam, Roman figyelmét biztos magamra vonom ezzel, még magamon is meglepődtem, hogy ilyet mondtam. Egyébként semmi bajom nincs a tengerrel. Imádom. Egyszerűen mindent imádok, ami kék, így az összkép, ami egy parton fogadhat minket, csodálatos: látni egybe a tengert és a kék eget, s alig venni észre, hogy a kettő között mégiscsak van különbség. A Nap már lenyugvóban, s egy darabig talán meg is állok, hogy csodáljam. Imádom a természeti jelenségeket: a naplementét, a csillagokat, az esőt, a hóesést, a villámlást, mindent, ami a természet része.
Észreveszem, ahogy Roman a kagylókkal bíbelődik. Ezzel vagy le akarja foglalni magát, mert zavarban van, esetleg akar is velük kezdeni valamit, de amikor visszadobja őket, konstatálom, hogy az előbbi lehetséges. Kihasználva, hogy a tempónk nem olyan gyors, megállok és leveszem a topánom. Annyira jó érzés, hogy a mezítelen lábam a meleg homokba fúrhatom, hogy sétálhatok rajta, hogy talán jobban esik, mint egy hatalmas adag csokis süti.
- Nem veszed le a cipőd? Finom a homok - a finom ebben az esetben nálam azt jelenti, hogy kellemes, mert szó ne essen arról, hogy homokot ennék. Ránézek a Roman által kijelölt füves helyre; igazság szerint én a homokban is elüldögélnék, nem számít, ha piszkos leszek utána. Bólogatok, onnan legalábbis mindent jobban látni. Megfogom a kezét félig, anélkül, hogy gondoltam volna rá, valamiért ösztönösen jött, de mindez csak addig tart, amíg le nem ülünk.
- Nem ijesztettek meg. A nővéred kedves, el tudtam vele beszélgetni. A szüleid még távolságtartóak, de érthető, hiszen még nem ismernek - a helyzet alakulhat, nem reménytelen.
- Annyira imádom a természetet! Ha vak lennék ezekre a gyönyörökre, csak az élet felében részesülnék- érdekes módon már most valamennyire kezd fényesedni a nyaklánc a nyakamban, amit Romantől kaptam. Azóta minden egyes nap a nyakamban van. Csendben figyelem, ahogy lemegy a Nap, nem mindig láthatom ilyen tisztán a sok betontömb között.
Hamarosan feljönnek a csillagok is, és ekkor jut eszembe valami.
- Roman! Még nem is tudom, mi a csillagjegyed. Mikor születtél? - ijesztőnek tűnhet, hogy ilyen hirtelen a semmiből felocsúdva mondom a nevét, de ha hirtelen jutnak eszembe a dolgok, ugyanúgy hagyják el ajkam a szavak. Azt tudom, hogy mivel évfolyamtársam, velem egyidős, mást nem igazán. - Én bika vagyok. Május huszonhetedike - közben figyelem az eget. Az a baj, hogy a bika csillagképe csak télen látható, akkor uralja az eget.

[- Ne haragudj, mit mondtál?]

Raquel

- Ne haragudj, mit mondtál?- azt hiszem, tisztán értettem minden szót, hiszen a tenger morajlásán és azon a néhány távoli sirályon kívül nincs semmi, ami zavarhatta volna a hallásomat, mégsem hiszem, hogy pontosan értettem, mit mondott. Nem értem, hogy pontosan mire gondolhatott. - Az én amortentiámnak fenyőgyanta illata volt. Nem tudom, mi lehet az oka, talán az, hogy van néhány a birtokunk körül. De van ott sok más fa is.
 Veszek egy mély levegőt, és kitekintek az öbölre, amit zátonyok zárnak el. Amikor régen, még gyerekkoromban lejöttem ide egy délutánra a testvéreimmel és a szüleimmel, sokszor elgondolkoztam rajta, milyen lehetett ez a hely, amikor még állt a kúria. Már régóta tervezgetem, hogy ha elköltözök otthonról, újjá fogom építtetni ezt a házat. Igaz, van a családunknak kész háza, amit megörökölhetnék, főleg most, hogy Richard házát Ravena nem tudja használni a körözése miatt, de én újat akarok. Ha másért nem is akarnám, akkor is meg akarnám mutatni a világnak, hogy a családunk, és a varázslótársadalom elitje nem fog kihalni, nem veszíti el lassan a csillogását.
 - Talán majd később.- emlékszem, régen mindig mezítláb rohangáltam itt, de akkor nem lehettem több hat évesnél. Nem tudom, hogy nem lenne-e gyerekes dolog, különösen, hogy azóta annyi minden megváltozott. A kagylógyűjtés is elveszítette a varázsát. Vetek egy pillantást Raquel lábára, aki közben már le is vette a cipőjét, és mezítláb áll a homokban. Kicsit irigylem, amiért ő még élvezi az ilyen egyszerű dolgokat.
 Örülök, hogy Raquel jól kijött a családommal, még ha azt is hiszi, az az oka, hogy azért távolságtartóak, mert nem ismerik. Anya és apa velem is távolságtartó ahhoz képest, ami a lány családjában van, igaz, anélkül is tudom, hogy szeretnek, és értünk tesznek mindent.
 - Én is szeretem a természetet, különösen a nyarat és a tavaszt.- felnézek a csillagokra, amik lassan felragyognak. Sokat meg tudnék nevezni, ha nem is kedvenc tárgyam az asztronómia. Örülnék, ha nem így lenne. Sokkal varázslatosabbak voltak, amikor még csak apró, csillogó pontok voltak a sötét égi tengeren.
 - Én is bika vagyok, május 20. Még az is lehet, hogy találkoztunk a kórházban.- egy kicsit elkomorodok, ahogy eszembe jut a legutóbbi születésnapom. A tizenötödik egy volt a legboldogabb napjaim közül, a tizenhatodikat pedig egyedül töltöttem egy sötét cellában, és próbáltam megbarátkozni a gondolattal, hogy többet nem is kerülök ki onnan. Hirtelen elkezdek fázni, ahogy eszembe jut, hogy milyen kevésen múlt az egész. Éppen úgy nézhetném most a csillagokat vasrácsokon keresztül. - A legutóbbi születésnapom sajnos nem volt túl boldog... te mit kaptál? Volt bulid?- ahogy a lányra nézek, legalább a sötét emlékek egy részét száműzöm, vissza a mélybe. Már bánom, hogy kiengedtem őket.

Fenyőgyanta, hmm. Tenger és fenyőgyanta... a kettő egyszerre belélegezve tökéletes párosítás lenne. Mikre nem gondolok! Nem, egy pillanatra tényleg mintha egyszerre érezném a kettőt, valószínű, hogy mámorba is esnék tőle, s olyan hatással lenne rám, mint egy drog. Még sosem éltem ilyen szerekkel, úgyhogy nem tudom, milyen is lehet érezni, de az elmondások alapján biztos begolyóznék tőle és a kelleténél boldogabbnak tűnnék. Aztán sajnos, ha elmúlik a hatása, visszakerül minden a régi kerékvágásba. Másokkal ellenben velem annyiban különbözne, hogy nem lennék szomorú utána. A fenyő mellett még az akác, aminek jellegzetes illata van, főleg, ha jön a nyár. Imádok olyankor a szabadba lenni és csak úgy önfeledten élvezni a természet által nyújtott lehetőségeket. Ha tehetem, inkább vagyok kint, mint bent. Persze ez télen másképp van, de akkor is elbűvöl a fehér végtelenség.
- Minden évszakban van valami meghatározó, amiért azt mondja az ember, hogy szereti. Ősszel a falevelek sárgulása, minden színes, és akkor találkozunk az ismerőseinkkel, ha jön az iskola. Télen a hófödte tájak, a fehér mindenség, az az öröm, amikor egy hópihe az arcodra hullik. A tavaszi eső, a természet újjáéledése, a finom illatok, és nyáron a szabadság, a háborgó tenger, ami bennünk nyugalmat kelt... és az eső. Azt hiszem, én a tavaszt szeretem leginkább - kicsit megeredt a nyelvem. A tavaszban talán azt szeretem, hogy minden növény életre kel a hó alól, a fák virágba borulnak, minden illatozik.
Pislogok Roman-re. Talán azért is jönnénk ki ennyire jól, mert mindkettőnknek ugyanaz a csillagjegye. Nem tudom, én általában hiszek ezekben a mesékben, bár inkább az segített ebben, hogy jól viszonyultam hozzá és nem kergettem el. Ma már ezt ha akarnám sem tudnám megtenni. És nem akarom.
- Jéé, akkor csak egy hét van köztünk! - nem is tudom, miért örülök ennek annyira.
- Ha tudtam volna, hogy akkor van születésnapod, lehet, hogy kedveskedek neked valamivel. De sose késő! - addig még persze ki kell találnom, hogy én mit adhatnék neki. Kreatívnak kell lennem, de biztos örülne valami vidám ajándéknak.
- Nem vagyok az a bulizós típus. A bátyáim már inkább, szóval szülinapokkal úgy állok, hogy inkább családi körben ünnepelem, esetleg közelebbi barátokkal. A bátyáimtól kaptam közösen egy könyvet azzal a címmel, hogy "Hogyan tegyük nevetségessé a már így is nevetséges környezetünket". Tőlük valami ilyesmit is lehet elvárni - ha pedig megkérdeznék, hogy nem e keveslem, amit kaptam, akkor úgyis azt mondanám, hogy nem, mert szeretem a könyveket, másrészt fontosabbak nekem a szívből jövő szavak, mintsem az ajándékok. De persze nem utasítom el.
- Oh, nézd! - mutatok az égre, ahol máris látni a csillagesést. Nem sokszor van részem ilyenben, s ha részem is volt egyszer, nem voltam akkor ilyen felélénkült állapotban. A csillagok esése közben kezem, ami Romané mellett van, óvatosan rákúszik az övére, s talán a nyaklánc megint felvillan valamennyire a nyakamban.

[- Nem szeretem a hideget.]

Raquel

- Nem szeretem a hideget.- nem adok részletesebb magyarázatot, hiszen Raquel is tudhatja, milyen lehet dementorok árnyékában élni. Akármennyire azt mondják, hogy a szövetségeseink, kétlem, hogy közülünk bárki élvezte volna a közelségüket. Talán még Voldemortot is zavarták, és csak azért tartotta őket maga mellett, hogy fegyvernek használja őket. A hideg már önmagában is mindig előhozza belőlem azokat a szörnyű érzéseket: sebezhetőség, félelem, feszültség.
 - Majd jövőre megünnepeljük. Kicsit közel lesznek már a vizsgák, de kitalálunk valamit.- tényleg meglepő, hogy majdnem ugyanakkor születtünk. A muglik nem tulajdonítanak ennek nagy jelentőséget, de mi tudjuk, hogy a csillagok sok dolgot befolyásolnak. Talán az húz minket egymás felé, hogy egy csillag alatt, ráadásul ugyanabban az időben születtünk, ezért barátkozunk még a különbségek ellenére is. - A bátyáid nagyon kedvesek. Általában én is könyvet kapok. A bulikat pedig nem tudom, hogy szeretem-e. Némelyik estélyt szeretem, de ott rengeteg olyan ember van, akik a legkevésbé sem érdekelnek, és sok energiát kivesz az udvariaskodás, bármennyit tanulod.
 Ahogy elfelejtem a saját katasztrofálisan sikerült születésnapom, észreveszem a lány kezét a sajátomon. Az ujjaim megrándulnak egy kicsit az érintésre, de ez most nem olyan kellemetlen. Talán mert a lány már nem idegen. Kicsit még jól is esik az érzés, hogy nem vagyok egyedül, úgyhogy őszintén mosolyogva nézek fel a csillagesőre. Tudom jól, hogy apró kövek, amik meggyulladnak, ahogy beérnek a Föld légkörébe, mégis úgy érzem, el kell mondanom valamit.
 - Anyám kiskoromban azt mondta, hogy a csillagok nézik, ahogy élünk. Időnként némelyik úgy dönt, hogy lejön, hogy lejön, és közöttünk éli le inkább az életét, ami rövidebb, de boldogabb, mint az örökkévalóság az égbolton.- fogalmam sincs, miért mesélek tíz éves altatómeséket, amiket anya néhány perc gondolkodás után fabrikált. Szívesen mondanám, hogy ez persze tudom, hogy mese, de valamiért nem teszem. Valamiért szépnek találom a gondolatot, hogy az a sok csillogó kődarab, ami átsuhan az égen, mind egy-egy csillag, ami a halhatatlanság helyett úgy dönt, hogy leél egy emberi életet inkább. Most én is kicsit fényesebbnek látom az egészet, úgy érzem, boldogabb vagyok. Talán boldogabb, mint valaha azóta.

"Ha hideg lesz, felmelegítelek" - tenném hozzá, de már csak gondolatban jutok el eddig, ugyanis eléggé furcsán hangzana ez az én számból. Nem is azért, mert én mondom, hanem úgy általában.
Az udvariaskodással egyetértek. Alapvetően megadom a tiszteletet mindenkinek, de olyan nagy ominózus eseményen azért tényleg nehéz mindenkivel szemben illemtudónak lenni, mindenkinek köszönni, bókolni, felelni a kérdésekre úgy, hogy közben ne sértsd meg a másikat. Nem tudom, mennyire menne ez nekem, de ha a személyiségemből indulok ki, lehet rá esély, hosszú távon azonban az agyamra menne.
- Még sosem voltam bálban - azt hiszem. Egy sem jut eszembe, hogy valaha is lettem volna, esetleg még gyerekkoromban, de akkor nem számított. Nem is tudom, mennyire lenne jó születésnapnak egy bál, mindenesetre én szívesen elmennék... ha persze azt nem egyedül teszem, és van egy bizonyos társaságom.
- A csillagok figyelnek. Ez talán azért van, mert egyszer mi is azok leszünk - nem hiszem, hogy hallhattam volna valahol ezt, de én így gondolom. Nem hiába mondják azt is sokan, hogy sorsunk meg van írva a csillagokban. Hiszem, hogy van alapja, hogy mindenki élete egy nagykönyvben ott szerepel, amit persze átírhatnak, ha mi máshogy gömbölyítjük a sorsunk fonalát.
Érzem, hogy Roman keze egy pillanatra megremeg az enyém alatt, ugyanakkor már azt is tudom, hogy boldogabb, mint amilyennek eddig láttam. Ez persze az én szívem is melegséggel tölti el, s ahogy figyelem a csillagokat, azt veszem észre, hogy valami kezd vonzani a mellettem lévő irányba. Beköszönt a csend, ahogy ott ülünk várva, hogy véget érjen mindez, de valahogy azt akarom, hogy ne érjen véget a pillanat.
Oldalrafordulok, hogy lássam Roman arcát, aki a csillagokat bámulja. Csodálatot érzek, s egyben mást, úgy érzem magam, mint egy partra vetett hal, ami a homokban vergődik, mert muszáj, hogy ebbe a vízbe merüljek, különben kiszáradok. Ha eddig úgy éreztem, hogy meleg van, akkor most méginkább, mert szívem ki akar törni galambtestemből... mi ez?
Óvatosan megérintem Roman arcát, így magam felé fordítom, de nem olyan hirtelen. Közelebb hajolok hozzá, s nem habozok túl sokat, hogy ajkam az ő ajkaihoz érjen. Nem akarom, hogy túl váratlanul érje az egész, így pár másodpercig invitálom meg a csókra. Ajka olyan puha, hogy kedvem lenne egész nap rajta pihentetni az enyémet, de talán belefulladnék a jó érzésbe. Elválok tőle, miközben kezem még mindig az arcán marad, de nem távolodom el tőle nagyon, kíváncsi vagyok a reakciójára. Lesütöm szemem, csakhogy újra átéljem az elmúlt másodperceket.

[- Augusztusban lesz az öcsém tizennegyedik születésnapja, biztosan lesz bál is. Örülnék, ha eljönnél. Szívesen táncolnék veled.]

Raquel

- Augusztusban lesz az öcsém tizennegyedik születésnapja, biztosan lesz bál is. Örülnék, ha eljönnél. Szívesen táncolnék veled.- nem említem meg, hogy ha nem vele táncolnék, akkor vagy a nővéremmel kéne, vagy azzal a lófogú, pattanásos Penelope Macmillannel, aki fájdalmasan ostoba, rosszindulatú, és a fejébe vette, hogy én leszek a férje. Persze, nem hibáztatom, kevés jelöltből válogathat, és talán én voltam vele a legkedvesebb. Nem biztos persze, hogy a jelenlegi állapotomban is a feleségem akarna lenni. Azt hallottam, hogy az ő családja nem rajong a halálfalókért. Legalább ennyi haszna van az egésznek.
 Elmosolyodok, ahogy felnézek a csillagokra, és elképzelem őket, mint emberek lelkeit. Hiába tudom, hogy ez ostobaság, a lélekből kísértet lesz, vagy elhagyja ezt a világot, és az űr is része ennek a világnak, azért jól esik a tudat, hogy néhány rokonom, barátom még mindig lát engem. Hiába tettek olyan dolgokat, amiért ha lehetne, a jelenlegi rendszer még a túlvilági nyugalmat is elvenné a rokonaimtól, nem hiszem, hogy azt elveszítették volna.
 Furcsa érzés kerít hatalmába, ahogy figyelem a horizonton átsuhanó fényes pontokat. Nem tudom, mi lehet az pontosan, mert egyszerre ijesztő és kellemes is, különbözik mindentől, amit korábban éreztem. Mintha a csillagok is lassabban szántanák az eget, az egész levegő is olyan furcsán meghitté, fennköltté válik. Hasonlóan a legünnepélyesebb pillanatokhoz, ezt is olyannak érzem, ami valamiért kifejezetten fontos.
 Ahogy oldalra fordulok, a szívem kevés híján kiugrik a helyéről, a szemem pedig tágra nyílik, mintha egy oroszlán ugrott volna rám, mégsem ellenállok. Az agyam kikapcsol, fel sem fogom szinte, hogy mi történik. A tenger egyenletes morajlása az egyetlen zaj, látni pedig nem látok, túlzottan közel van. A kezdeti félelmet, idegességet végül az vágja keresztül, hogy megérzem a haját átlengő gyümölcsillatot. Nem tudom, mitől, de végtelenül kellemesnek érzem a közelségét. Lassan eltűnik a feszültség az izmaimból, a szemem félig lezárul. Ahogy hátrébb hajol, egy kicsit elmosolyodok, egyszerre zavartan és boldogan. Megérintem a kezét, ami még mindig az arcomon van, és a szemébe nézek.
 - Köszönöm.- nem bánom, hogy ostobán hangzik ezt mondani, ez volt talán a legőszintébb dolog, amit mondtam neki. Rengeteget jelentett nekem a barátsága is, hogy nem hagyott egyedül, és most úgy érzem, hogy újra megéri élni. Újra van értelme tervezni az életet, mindig felállni, venni az akadályokat. Mintha egy halálos betegségből gyógyított volna ki.
 Miközben óvatosan közelebb hajolok, végiggondolom, hogy szabad-e, hogy nem ártok-e vele neki, a családomnak, de nem igazán tudok erre gondolni. Szükségem van rá, érzem, hogy valami odahúz hozzá, nem is biztos, hogy tudnék ellenállni. Ahogy lehunyom a szemem, és megcsókolom, úgy érzem, mintha belevésnék őt a szívemnek abba a legmélyebb zugába, ahol a számomra legfontosabb embereket, a családomat tartom. Hirtelen másnak érzem a környezetet is magunk körül, a füvet puha párnának, a tengert zenének, a sós víz és Raquel hajának illatát pedig a legtökéletesebben elbűvölt virágoknak. A legcsodálatosabb viszont az, hogy hirtelen könnyebb lesz minden, mintha valaki odaállt volna azok alá a hatalmas, sötét emlékek alá, és segítene nekem cipelni a súlyukat.

Azt hittem, hogy túl sok, amit teszek, de végül megérte: Roman nem utasította el közeledésemet, sőt folytatta, amire talán magamban azért számítottam is. Ha nem innen, akkor a leveleiből már éreztem, hogy valamit el akar mondani. Talán az a valami ez volt, csak még ő sem tudta pontosan, hogy hogyan is tudná magát kifejezni. Ha valaki azt mondja, hogy nincs jobb a csokoládénál, vagy nincs jobb azoknál az édességeknél, amin felnőtt, akkor még nem tapasztalta ezt. Ahogy visszacsókol, máris úgy érzem magam, mint aki a felhők fölött repül seprű nélkül és csak egy pillanatra sem esem le, mert ez az erő segít, hogy fent maradjak, hogy ne zuhanjak le, ha pedig mégis csak egy kicsit is meginognék, akkor szárnyaim nőnek... hiszen ő a szárnyam.
A szívem még hevesebben kezd el verni, s talán gyorsnak tűnik a tempó, amit diktálni kezdek. Igyekszem vele gyengéd lenni, miközben azt se veszem észre már, hogy muszáj ledőlnöm, különben az érzés annyira hatalmába kerít, hogy szédülni kezdek. Hát magammal húzom Romant a fűbe, ha nem bánja azt, hogy egy picit piszkos lehet aztán a ruhája. De legalább együtt leszünk olyanok. Átölelem, s amennyire lehetséges így fekve, közelebb húzom magamhoz, mert nem akarom elengedni. Még mindig őt csókolom, mert nincs is ennél kellemesebb, egy ilyen tökéletes pillanatban, amit semmi nem ronthat el. Nyelvem az övét éri ügyelve arra, hogy ne legyen neki ez is meglepetés, vagy ha mégis, akkor csakis olyan, amiben kényelmesen érzi magát. Percek telhettek el így, hogy közben nem is figyeltem a külvilágra, nem hallottam a hangokat, csak őt, minden más annyira tompa.
A nyaklánc a nyakamban erősen fénylik, de ez nem zavar, ebből legalább tudom, hogy most mennyire boldog. Elválok tőle újra, amit nem szeretnék, de egyszer meg kell tennem, ha nem akarok belefulladni a túlontúl jó érzelmekbe. Ránézek, majd homlokom az övéhez tapasztom, s megsimítom az arcát. Elmosolyodom.
- Boldog vagy - nem kérdés volt, inkább kijelentés, mert boldoggá tesz engem is, ha így láthatom, ha tudom, hogy már nem annyira borús, mint eddig. Nem tudom, mivel sikerült ezt elérnem, de ebből legalább felfogom, hogy érek valamit, hogy az ér valamit, amit megfogadtam magamnak. Egy pillanatig élvezem, hogy csak így a közelében lehetek és ölelhetem, amivel nem tudom, mennyi idő telik el.
Ráébredek közben arra, hogy mi is volt ez, amit éreztem: szeretem. Nem tudnám megmondani, hogy pontosan mit, hiszen sok minden szól az ellen, hogy ne, de mégis. Ha tudnám, hogy mit, akkor nem is szeretném igazán, mert nem dolgokat szeretünk valakiben, hanem őt, teljes egészében, ahogy van. Mindent, ami Ő.
- Szeretnélek még boldogabbá tenni, annyit adni, amennyit csak adhatok magamból - mert csak ezt tudom adni, ami én vagyok.
Hirtelen ötlettől vezérelve fel is állok, leporolom magam, bár annyira nem érdekel, mivel azért lettem poros, hogy vele lehessek.
- Szerintem most szükséged lesz arra, hogy levedd a cipőd. De ha nem bánod, hogy vizes lesz... - felnevetek, s közben a kezem nyújtom, hogy felsegítsem. Ha leveszi a cipőt, ha nem, akkor hát továbbra is megfogom a kezét, és futni kezdek a tenger felé. Nem szándékozom belerohanni, ugyanis este eléggé hideg, lehet, hogy megfagynék. Csupán a szélén akarok eljátszadozni, egy kis örömet adni abból Romannek, amit én érezhetek ekkor.

[- Én is szeretném, ha boldog lennél.]

Raquel

Ahogy leheveredünk a fűbe, szorosan magamhoz ölelem őt. Nehéz belegondolni, hogy szeretem Raquelt. Soha nem szerettem még senkit a családomon kívül, nem volt senkim, akit csak kicsit is hasonlított volna egy párra. Soha nem csókolóztam senkivel, sőt, ostobaságnak tartottam, olyasminek, amit a fiúk azért csinálnak, mert a lányokat szórakoztatja. Most viszont már tudom, ez a legkellemesebb dolog a világon, a csókja forró, édes, puha. Soha nem éreztem magam senkihez ennyire közel. A legjobb az a tudat az egészben, hogy tudom, most nagyon könnyen megsebesíthetnénk egymást, de tudom, hogy nem fogjuk. Mindketten megbízunk a párunkban.
 Bólintok egyet, tényleg boldognak érzem magam. Boldogabbnak, mint talán bármikor korábban, ahogy lassan megszabadulok attól a rengeteg lánctól. A bűneim voltak a legnehezebbek, de azt hiszem, észre sem vettem a korábbi láncokat, amiket már születésem óta magammal cipelek. Észre sem vettem, mennyire gyűlölöm, hogy minden másodperc hazugság, színjáték. Most hirtelen olyan ostoba jelentéktelenségnek tűnik az öltözködés, a helyes megszólítás, a gesztusok, a fontos dolgok közül hirtelen lehullanak a szükséges ostobaságok közé.
 - Én is szeretném, ha boldog lennél.- egy kicsit még mindig ott bujkál az a tudat bennem, hogy velem pária lesz a sajátjai között. Igaz, soha nem láttam, hogy lennének olyan emberek, akikkel különösen sok időt töltene a Griffendélből. Ahogy láttam, éppen úgy jóban van a sajátjaival, mint a Mardekárból Clarice Edevanenel.
 Lerúgom a cipőm és a zoknim, nem érdekel többé, hogy gyerekes lehet. Már többet adtam a világnak a gyerekkoromból, mint bárki ezen a világon, többet voltam jól nevelt, mint bárki, akit ismerek, azt hiszem, én is megérdemlem, hogy legalább egy morzsát visszakapjak. Hagyom, hogy vezessen, ahogy hagytam, hogy vezessen a csókban, csak követem a tengerbe. A hűvös víz most nem kellemetlen, nem juttatja eszembe a dementorokat.
 Ahogy futok utána, fogom a kezét, a tenger nyaldossa a lábamat, a feltámadó szellő borzolja a hajamat, rájövök, hogy valamit már éreztem iránta korábban is. Nem volt erős, éppen csak egy apró fénysugár volt az az érzés, de mégis jelentett nekem valamit, többet, mint a háztársaim némelyike, és bárki a többi házból. Mindig szerettem nézni Raquelt, nem úgy gondoltam rá, mint az olyanokra, mint Portman, de nem is teljesen semlegesen. Még tisztán emlékszem a két beszélgetésünkre is korábbról: amikor második elején megkérdezte, hogy Piton milyen hosszú házi dolgozatot kért, és hogy szerintem jó-e, amit írt, és tavaly télen, amikor megkérdezte, hogy nem láttam-e a sálát. Pontosan emlékszem az arcára, minden szóra, elraktároztam őket, nem törlődtek az elmémből, ahogyan életem lényegtelen pillanatai szoktak. A szívem mélyén talán már akkor is éreztem valamit felé. Megállok, és magamhoz ölelem őt, hogy megcsókoljam, röviden, bátortalanul, de a szándékaim komolyságával. Az utolsó csillagok még mindig hullanak az égből, de már nem érdekelnek. Megvan az, amelyikre szükségem van.
 - Gyönyörű vagy.- tudom, szebbet kellene mondanom, de nem tudok ennél jobb szavakat a külsejére. Nem is az vonz igazán, soha nem érdekelt annyira a külső. Az az ártatlan, szabad, vad lélek az, ami elrabolta a szívemet. Igaz, talán helyesebb kifejezés a meggyógyította.

Hogy mi vezetett el eddig, talán tíz év múlva sem tudnám megmondani. Csak olvastam a könyveket, magam elé képzelve, hogy talán majd velem is megtörténik egyszer, majd megalkottam a saját történetem, amiben minden tökéletes, a két pár egymásra talál, s egyszerre most itt vagyok, mintha valóra vált volna az általam alkotott világ. Igenis boldog vagyok, mert itt van velem, nem számít, hogy milyen akadályok állnak elénk, mert érte áttöröm őket. Nem zavarnak a vér közti különbségek, hogy talán kapcsolatunk tiltva lehet, nem is érdekel.
Élvezem, ahogy a szellő az arcomba csap, s hajam a levegőbe emeli, s hogy foghatom a kezét, amit legszívesebben soha nem engednék el, még ha tudom is, hogy egyszer mindennek vége szakad. De azt, hogy vele vagyok, úgy akarom, hogy ne legyen vége.
Még mindig úgy érzem, hogy egy nagyranőtt gyerek vagyok, s ennek minden pillanatát át akarom adni Romannek is, mindazt, amit elvehettek tőle, vissza akarom adni. Olyan boldog vagyok, hogy a futás közben nevethetnékem támad, amit csak akkor hagyok abba, amikor érzem, hogy Roman magához húz és megcsókol, én pedig átölelem őt. Nem gondoltam volna, hogy ő magától megtenné ezt, de az első benyomás után jobb közelebbről megismerni valakit ahhoz, hogy tudd, mire képes. Roman kiszámíthatatlan, minden téren. De ez nagyon jól esik tőle. Élvezem csókjának minden egyes minutumját, s ha még ő bátortalan is, akkor is igyekszem mindent úgy mutatni neki, hogy tőlem nem kell félnie. Ahogy elválnak ajkaink, s hallom tőle a bókot, enyhén elvörösödöm. Nem tudom, ez mennyire látszik, még sosem kaptam senkitől sem bókot. Azt legalább már tudom, hogy ez nem illem és udvariasság, hanem tényleg így gondolja. Elmosolyodom rajta.
- Te pedig az én lovagom vagy fényes páncélban - picit fentebb hajolok, hogy egy aprócska puszit tudjak nyomni az orrára, mert még mindig magasabb nálam. Persze ez alapvetően jó, jó értelemben magas. Egy darabig csak őt figyelem, mosoly ül az arcomra, mert nála csodálatosabbat még nem láttam.
- Egyébként nem tudok táncolni. Vagyis tudok, de nem olyan jellegűt, ami egy bálba illő lenne - mindenféle táncnemet ismerek, amit eltanulhattam valaha bárkitől is, és azok legfeljebb karneválra lennének jók, de bálba... úgyhogy csak reménykedem abban, hogy Roman megtanít egy keringőre, vagy többre is. Vele akarok lenni ma, ha lehet, jó sokáig, nem számít, mit teszünk, csak maradjon velem. Legközelebb elmegyek vele egy bálba is, olyan helyekre, ahol ő jár és én lábam még be nem tettem.

[- Sajnos, a fényes páncélt nem tudom megadni.]

Raquel

- Sajnos, a fényes páncélt nem tudom megadni.- komolyan nézek a szemébe. Azt hiszem, érti, hogy arra gondolok, sokan soha nem fognak sokkal többnek látni egy szörnyetegnél, aki valahogy elkerülte az igazságszolgáltatást. Olvastam meséket, történeteket, a mesék pedig nem az olyanokról íródtak, mint én. Azt hiszem, én nem olyan vagyok, mint Sir Walter Nott, sokkal jobban hasonlítok Alaricra, az öldöklőre.
 - Nem igazán nehéz dolog, ha nem az a célod, hogy lenyűgözd a többi vendéget.- elmosolyodok, miközben a kezem nyújtom neki. Annak a sok felhalmozott tudásnak, ami ostobaságnak tűnt eddig, hirtelen kezd értelme lenni. Mintha lassan összeállna, mit miért tanítottak a szüleim.
 Ahogy megfogom a derekát, az valahogy más, mint amikor csak udvariasságból táncoltam. Érzek valamit, de nem igazán tudom meghatározni az érzés mibenlétét, azon túl, hogy kellemesnek érzem. Talán azért, mert átadhatok magamból valamit annak, aki úgy érzem, hozzám tartozik. Szeretnék neki megtanítani mindent, amit tudok, és megtanulni, amit ő adhat nekem. Azt hiszem, máris megtanított rá, hogyan kell boldognak lenni. Sajnálom, hogy nem tudok hasonlóan értékeset adni.
 - Bal láb hátra, azután a jobb láb mellé, azután a jobb láb előre, és a bal láb mellé.- lassan mutatom a keringő alaplépéseit, ami a mi köreinkben még mindig a legnépszerűbb tánc, a miénknél konzervatívabb országokban pedig elképzelhetetlen, hogy bármi mást táncoljanak a varázslótársadalom felső rétegei. Lassan, kicsiket lépek, most, hogy a keményített táncos cipő helyett a víz, a homok és a szél veszi körül a lábfejem, sokkal könnyebb. Nem is igazán kell figyelnem, nyugodtan koncentrálhatok arra, hogy a lépések után elmagyarázzam a ritmust.
 Ahogy táncnál mindig, most is én vezetek, de ez most egészen más, mint Penelope Macmillannél. Őt úgy vezettem, mint egy lovat, akit kölcsönkaptam, vigyáznom kell rá, és el kell hitetnem, hogy talán alkudozok rá, hogy az apját egyre előnytelenebb szerződésekbe ránthassa bele az enyém. Elfogadtam azt a szerepet, de nem jelentett semmit. Most viszont úgy érzem, mintha egy apró csillagot vezetnék, törékenyet, idegent ebben a világban, ahol most tanul csak járni.
 Nem tudom, mennyi ideig tart, amíg Raquel elveszíti az egyensúlyát, talán egy kisebb gödör miatt, amibe belelép, de elkapom a kezeit, mielőtt beleesne a vízbe. A szoknyája alját végignyalja a hatalmas, élő vízfelület, de a lány többi része még centikre van attól, hogy a vízfelszínhez érjen. Elmosolyodok, miközben függőleges helyzetbe húzom.
 - Menni fog ez. Tehetséges vagy.- mélyen a szemébe nézek, most tanulmányozom a szemeit először komolyan. Azt mondják, a lélek tükre, és én ezt első kézből tanúsíthatom- láttam, hogyan változik egy ember szeme, amikor retteg, amikor szenved, amikor meghal. Furcsamód, a lány szemében látok először nyugalmat, békét, ő az első, akinek igazán mélyen a szemébe tudok nézni. Látom benne csillogni azt a végtelen vidámságot, jó szándékot, ártatlanságot. Félek, mit láthat az én szememben, de nem enged el a tekintete, nem tudok máshová nézni.

Roman az a fiú, aki már kiskorában vonzotta a tekintetem. Nem olyan értelemben, egyszerűen már akkor kerestem a társaságát, megfogott a rejtélyessége, és csak kíváncsiságból mindig követtem a tekintetemmel. Tudni akartam, hogy ki ő, a barátja akartam lenni, sajnos akkor sosem jutottam el eddig az állapotig. Már akkor is mindig mosolyogtam, hogy ő is ezt tegye, akkor is akartam vele valamit kezdeni. Most pedig hirtelen egy szempillantás alatt a barátságtól eljutottunk eddig.
- Nem, én nem a vendégeket akarom lenyűgözni. Téged már inkább - hogy az őszinteségembe bele ne fulladjak. Átkarolom, annyira jól esik a közelsége, az, hogy most ő vezet. Követem a lépéseit, előre, hátra, jobbra, balra, s egy időre ugyanúgy megszűnik a külvilág, mint a csókunknál, újra csak ő létezik. Boldog vagyok, végigmosolygom, s talán végig is nevetem az egész táncot, ahogy máris elképzelem magam a bálon. Rengeteg ember körülöttünk, lágy dallam szól, én őt figyelem, a bál lelkét.
- Jó tanáraid lehettek. Az már biztos, hogy tőlem elnyernéd a bál királya címet - közben bókolok neki, hogy minél jobban érezze magát, de nem is csak ez a cél. Ezzel én is jól érzem magam, hogy tudom, hogy boldog, s hogy miattam boldog, mert a cseppnyi világomból egy kis porszemet tudok neki nyújtani, de idővel mindet át akarom adni.
Annyira beleélem magam a táncba, hogy lassan már észre sem veszem, hogy a saját lábamban megbotlok, és éppen, hogy nem esek bele a vízbe, mert ő megtart. Felnevetek újra, hogy majdnem sikerült megcsókolnom a földet, de semmi bajom nem lett volna belőle, gyermeteg szívem még a sárban is képes eltapizgálni.
Észreveszem, ahogy felegyenesedek, hogy mélyen a szemembe néz. Még sosem láttam őt ennyire közelről, s azt hiszem, hogyha hosszú időn keresztül így bámulna tovább, eggyéválnék a tenger vízével, mert tuti, hogy elolvadnék. Ennek ellenére hagyom, hogy magával rántson mélyen magába, a szemeim csillognak, ahogy látom az övében az enyéimet. Nem látok benne rossz szándékot, meg vagyok győződve arról, hogy Roman csodálatos ember. Elmosolyodom, ahogy pislogok egyet, s két kezem közé fogom az arcát.
- Tudod, Roman... az én szememben te vagy a legfényesebb, nem számít, milyen lovag is vagy. A világom eddig csak egy aprócska porszem volt, veled olyan végtelennek tűnik. Hatalmasnak. Te vagy a világom - ostobaságnak hangozhat, de egy szerelmes ember így vélekedik. Az már biztos, hogy én úgy beleestem, mint vak ló a szakadékba, még akkor is, ha nem tudom, minek köszönhetően. Vannak dolgok, amik jobb, ha ott maradnak, ahol vannak.
Egy lágy csókot lehelek ajkaira, olyat, mint az első, de úgy érzem, minden csókom vele olyan, mint a legelső, mindig felvillanyoz, mindig jó érzéssel tölt el, s mindig ki akar szakadni a szívem a helyéről. Olyan hű vagyok, s leszek hozzá, mint galamb a párjához.
Amint elválok tőle, egy darabig még a szemébe nézek, majd a mellkasára borulok, miközben ölelem.
- Maradj még. Nem akarom, hogy elmenj. Veled akarok lenni. Most. Mindig - nem tudom, meddig maradhatunk még itt, vagy meddig lehet velem, de legszívesebben el sem engedném reggelig... és azután sem. Sajnos eljön majd az idő, hogy el kell válni, de találok egy újabb alkalmat hamarosan, hogy láthassam. Minél hamarabb.

[- Engem könnyebb lesz.]

Raquel

- Engem könnyebb lesz.- nem üres bókot mondtam neki, engem tényleg jóval könnyebb lenyűgözni, mint a nagyapám húgát, Gwennt. Annak ellenére, hogy nagyon kedves, nem igazán tolerálja a szigorú illemszabályoktól történő eltéréseket. Finnick utálja, ha nálunk van, ő különösen ügyetlen tud lenni. Néha még az én viselkedésemet sem találja kifogástalannak. Furcsa is volt, amikor Ravena elmesélte, hogy fiatalabb korában szeretője volt és teherbe esett, és az apja, az öreg Cantankerus csak azért nem tagadta ki, mert addigra  ragaszkodóbbá tette a fia halála.
 - Sajnos, a bál királya és királynője mindig az, akinek a házigazda szeretne bókolni. Talán egyszer, tíz év múlva, amikor kell valakinek a támogatásom, megnyerhetjük.- meglepődök rajta, mi szaladt ki a számon, de ügyesen palástolom egy kedves mosollyal. A szívem, amiről eddig azt hittem, nem tud már mást érezni keserűségen, fájdalmon kívül, most tényleg azt diktálja, hogy örökre maradjak a lány mellett, de az agyamnak tudnia kéne, mennyire lehetetlen is a szerelmem Raquellel, és már láttam is a nővéremnél, meddig tart két tinédzser szerelme. Persze, talán nem kellene gondolkoznom ezen, csak élvezni, amíg tart.
 El sem tudnám képzelni most, milyen lenne, ha hirtelen véget érne. Pedig sajnos, nagyon valószínű, hogy egyszer véget fog, a szüleim soha nem egyeznének bele, hogy félvér lányt vegyek feleségül, én pedig nem tudnék eldobni mindent, amiben hiszek. Ami Raquel családját illeti, a barátságunk talán rendben van nekik, de kétlem, hogy szeretnék, ha örökké mutogatnának rá, hogy ő a gyilkos felesége.
 - Te vagy a remény az életemben.- már egy kicsit sem zavar az érintése, a meleg, szerető kezeket össze sem lehet hasonlítani egy szörnyeteg hideg karmaival. Óvatosan megérintem az arcát, hogy azután magamhoz öleljem, és viszonozzam a csókot. Egyszerű édes és keserű. Nem akarom elveszíteni. Szorosan a karjaimba zárom, ahogy nekem dönti a fejét, megcsókolom a haját.
 - Holnap reggel találkozunk. Átmegyek hozzátok, mire felébredsz. Soha nem foglak elengedni.- miközben átkarolom, és elindulunk a kandalló felé, eldöntöm, hogy így lesz. Soha nem fogom hagyni, hogy baja legyen, és bármibe kerül, találok rá megoldást, hogy együtt lehessünk.

Most és mindörökké...