Stop breathing if I don't see you anymore.

I'm asking why
Nobody gives an answer
I'm just asking why
But someday we'll meet again

Lassan beköszönt a téli szünet, hamarosan itt a karácsony. Nem sokára haza kell utaznunk a gyerekekkel Londonba. Tűzgolyóként éget belül a gondolat, hogy nem sokára találkoznom kell a férjemmel. És el kell neki mondanom mindent. A teljes igazságot. Hogy halálfalóvá kényszerültem. Ujjaim tehetetlenül szorulnak ökölbe, a szorítástól már már falfehérek lassan ujjaim. Könnyes szemekkel nézek végig a szobán. A cuccaim felettem az ágyon, a könyveim még az íróasztalon. Teljesen egyedül vagyok a kétségeimmel, a szomorúságommal. De jól van ez így. Nem szeretném, ha Sunny vagy Dylan így látna. Gyengén, és szánalmasan. Az ágy szélének vetem a hátam, lábaim elnyúlnak a szőnyegen. És csak bámulok a semmibe. A látókörömbe azonban most Morrigan, és Akela kerül. A két farkas, mintha megérezné gazdájuk lelki válságát, és vigasztalóan fúrják fejüket a kezeim közé, én pedig jó gazdiként simogatni kezdem a kajla fülük tövét. Ironikus fújtatást hallatok. Hát már odáig fajult az őrület, hogy csak a farkasaimmal vagyok képes szót érteni? Az állatok közé száműződtem volna végleg? Csodálattal bámulom Akela és Morrigan acélszürke bundáját. Ahogy titokzatosan megcsillan rajtuk a gyér téli fény, ami az ablakon át szökik be, mint valami gyenge messiás. Újra a gondolataimba merülök. Nem tudok megnyugodni. Félek ugyanis a férjemmel való beszélgetéstől. Mi lesz, ha elhagy? Ha így már nem tud szeretni többé? Vajon meg tud e Nekem bocsátani? Kibír e ennyit a szerelmünk? A házasságunk? Próbálom magam Dan helyébe képzelni. Vajon képes lennék e fordított esetben Én a megbocsátásra? Egy pillanatig ízlelgetem magamban a gondolatot. Jól megrágom, és lenyelem. Mint valami keserű pirulát. A jobb kezem leemelem Morriganról, amit a nőstényfarkas halk vicsorgással nyugtáz. De most kivételesen nem izgat Morrigan lelki világa. Mutatóujjam a pofacsontot támasztja, hüvelykujjam az államat. Öbölszerű sötétzöldjeim elsötétülnek, mint a zavaros víz egy kiadós vihar után. Az elmélkedés homálya veti fátylát rájuk. Mélyükre pedig csak egy valaki láthat. Én. Újból felteszi egy belső hang- mely az enyémen szol-a kérdést: Képes lennék e fordított helyzetben megbocsátani Danielnek? A válasz egyértelmű: IGEN. Megbocsátanék Neki. Ennél talán még sokkal többet is. Ugyanúgy kitartanék mellette, ahogyan már annyiszor megtettük. Annyi mindent átvészeltünk már Mi ketten. Megszöktetett a megátalkodott, gonosz szüleim elől. Majd kezdtünk együtt egy teljesen új életet. Ketten. A nulláról indultunk, és itt kötöttünk ki. Két gyönyörű gyermekkel. Teljes lehetne a béke, és az idill, ha valaki nem szennyezte volna be vérszínű festékkel az idilli csendéletet. Az a valaki csak is Én voltam. Én tettem tönkre mindent. Csak is Én. Ha nem lennék ennyire gyáva, és szembe mertem volna szállni Damonával, akkor minden más lenne. De hogyan is mertem volna kockáztatni a családom életét? Nem tudnék tükörbe nézni, ha miattam meghalnának. Mert önző módon csak az Én érdekemet néztem volna. Nem tudnék ilyen rizikót bevállalni. nem menne… Az Ő életükkel az enyém is oda lenne. Nem volna értelme. Már Ők éltetnek. Miattuk érdemes élnem. Másért már nem biztos. A lelki szemeim előtt most családom képe rajzolódik ki egyre élesebben. Ami mosolyt csal az arcomra, és szemeimbe pedig örömkönnyeket. Mély lélegzetet veszek, majd az ajtó nyikordul egyet, és egy számomra oly kedves alak jelenik meg az ajtó mögött. Sunny. Rám mosolyog, majd leül a közelembe, és simogatni kezdi az indulatos nőstényfarkast.
-Még nem pakoltál be? Pedig már nincs sok idő az indulásig. Megyek, megnézem Dylant. Hogy Ő elkészült e már. Bár ahogyan Őt ismerem, gyanítom: Nem.
-Még nem kicsim. De mindjárt megoldom. Menj csak, nézz a bátyád után.
Sunny szemében megértéssel néz lélektükreimbe, majd hangtalanul feláll a szőnyegről, és kisétál a szobámból. Én pedig szétnézek a szobában. Ideje készülődnöm. A két farkast villámgyorsan vázává változtatom, majd nekiállok az utazótáskámba csomagolni a többi holmimat mágia segítségével, mivel így gyorsabb. Egy fél óra múlva átöltözve szalonképes öltözékbe vetek még egy futó pillantást a szobára, majd mély levegőt veszek, és indulok a gyerekekért, hogy együtt végre felülhessünk a Roxfort expresszre, és meg se álljunk hazáig.

* * *

Mindent feketébe vont az éj leple mire a London kertvárosában lévő takarós kis családi házunkhoz értünk. Sunny izgatottan szorítja a kezem, Dylan is szemében boldogsággal lép a bejárati ajtó elé. A nyílászárókon át kiszűrődő lámpafény arról árulkodik, hogy Dan megvárt minket türelmesen, és nem feküdt le aludni. Sunny elfojt egy ásítást, nyilván álmos a szentem. Dylan viszont férfiasan tűri a késő éjszaka gyötrelmeit. Ki tudja hány éjszakája volt már álmatlan… Tinédzsereknél ismeretes izgalommal nyitok be a bejárati ajtón, ami egy keskeny előtérbe vezet. Mindhárman megválunk elolvadt hótól vizes kabátjainktól, és latyakos cipőinktől, hogy kényelmes, és meleg papucsra cseréljük azt. Nem sokára Dan alakja tűnik fel a nappali irányából. Sunny azonnal meg is rohamozza az apukáját, és pólójába fúrja arcát. Dan megsimogatja a bronzbarna fürtöket lányunk feje búbján, majd felénk fordítja tekintetét. Mi sem váratjuk soká. Dylan is megöleli rég nem látott apját, majd Én következem. Engem is szorosan a karjaiba zár, majd üdvözlésképp egy hosszú csókot nyom az ajkamra. Szolidan, hisz azért a gyerekek is itt vannak…
-Jól utaztatok? –Kérdezi végül megtörve a viszontlátás idilljét. –Aham. Frankó volt. Sunny felvásárolta a büfésbanya édességkészleteit. –Válaszol tréfásan Dylan, mire mindannyian harsány nevetésbe kezdünk Sunnyt kivéve, aki durcásan vág bele öklével tréfáskedvű bátyja karjába. –Szemét! –Replikázik Sun, de azért mosolyog már. Ennek pedig örülök. Örömöt látok a családom arcán. Csak az Én arcomon negédes az öröm. A kétség árnyékolja be mosolyom. Majd Dan az, aki végre lép. –Ideje vízszintbe helyezni magatokat. Gyerünk, egy-kettő! Menjetek fürdeni, fogat mosni, és irány az ágy. Ne kelljen kétszer mondanom. Adja ki az utasítást a családfő, majd a két gyerek, ha nem is szívesen, de lassan neki készül hogy nyugovóra térjen. Mikor már minden lépés zaja elhalt, és csak ketten vagyunk Dan közelebb lép hozzám, karjaival átfogja a derekamat, majd szenvedélyesen megcsókol. Most már nem kell tartanunk a gyerekek jelenlététől. Így, önfeledten merülünk néhány percig tüzes csókjainkba, majd kibontakozok a csókból, és komolyan Dan szemeibe nézek. –Beszélnünk kell. Én… Én ezt nem bírom már tovább… Nem. –Dan szemei csodálkozva kerekednek a kijelentésre, de valahogy érzi, hogy nincs semmiféle tréfaszavaimban. –Rendben van. Akkor kivele. Mi az a komoly dolog, ami nem tűr halasztást holnap reggelig? –Ne itt. Inkább menjünk fel a hálóba, és ott elmondom. De előbb lefürdök. –Jelentem ki határozottan, majd Dan a karjaiba vesz, és felvisz a lépcsőn. A fürdő bejáratánál kibontakozok oltalmazó karjaiból, majd bevetem magam a fürdőszobába. Nem tudom megállni, hogy ne mosolyogjak Dan csalódott arcára nézve, ami nyilván annak tudható be, hogy szinte az orrára zártam az ajtót, és nem fürödhet Velem. Egy fél órával később már hálóingben hagyom el a fürdőt, a vonat minden szennyétől megtisztulva. De a víz sajnos nem mindent képes eltüntetni. A gyalázatot például nem. Elcsigázottan ülök le a fésülködő asztal alacsony székéhez. Nem nézek a férjemre. Karom szorosan fogja a másikat, a körmök pedig élesen vájnak bele a hófehér bőrbe, hogy nem sokára pár vércsík szánt végig az alkaron. Felemelem tekintetem a nagytükörre. Dant is meglátom a tükörben. Kifejezéstelen arccal tekint Rám. De még így is látom a vágyakozás fényét a szemeiben. Türelmesen kivár. Nem sürget. Lehunyom szemeimet, még csak a tükörképet sem akarom látni. Félek a tartalmától, a vádló tekintettől. –Hiányoztál. Nem is hinnéd mennyire. –Szólalok meg végül. Dan elmosolyodik a tükörben, majd annyit fűz a hallottakhoz, hogy Én is neki. Feláll az ágytól, és odajön mögém. Lehajol hozzám, és megcsókolja nyakam ívét. Vágyakozón döntöm hátra fejem, szemem lehunyom. Megérezve illatát most is elönt valami eufórikus érzés. Akarom Őt. Szeretnék erős karjaiba omlani, és megnyugvást találni ott. De sajnos nem ez fog következni. Komolyan vele szembe fordulok, majd felállok a székről. Megfogom a kezét, és a hitvesi ágy felé vezetem. Megérve nonverbális jeleimet hozzám hasonlóan Ő is leül a kényelmes ágyra, ami ha mesélni tudna… Komolyan a szemébe nézek. Kisvártatva megszólalok. –Sok minden változott mióta annyi időt töltöttünk külön. És most félek. Félek, hogy elhagysz emiatt a változás miatt. Nem akartam, hogy így legyen, de talán megérted, hogy erős kényszer alatt állok még mindig. –Dan gyönyörű kék íriszei enyhén megremegnek a félhomályban. Szinte látom rajta ahogy próbálja megemészteni az általam mondottakat. -És ugyan mi lenne az..? –Túlságosan is agyafúrt. Egyből a lényegre tér. Nincs más hátra. Pálcámat előveszem, és a bal alkaromra szegezve feloldom a kendőző bűbájt. Lassan formát ölt a karomon a koponyából előkúszó kígyót ábrázoló tetoválás. A jel, ami megváltoztatta egy pillanat alatt az egész életemet, és már nem csak az enyémet. A családomét is. Dan szemei összeszűkülnek. Az imént még szinte simogató tekintet most gyűlölködve mered Rám. Hátrahőkölök ettől a tekintettől. Csak vádat látok bennük. És nem hibáztatom. Nem vádolnám, ha elhagyna emiatt. Már nem az vagyok, aki voltam. Sötét, zord árnyéka egykori önmagamnak. Dan azonnal pálcát ragad, és a falhoz taszít egyetlen intéssel. Beverem a fejem a falba, és a fölöttem lévő kép is lesújt rám. Sajog a fejem a kétszeresen rámért ütéstől. Erős markok szorítják meg a nyakam. Dan szemmagasságig emel. Egész közelről mélyen a szemembe néz. –És mondd csak drága kicsi feleségem… Mégis mi a francnak köszönhető hogy megtisztelted a sötét oldalt hathatós közreműködéseddel? Most talán meg kéne bocsátanom Neked? -A hangja fenyegetően mély, de van benne jó adag keserűség, és számonkérés. –Nem kérem, hogy bocsáss meg, de legalább hallgass végig. –Esdeklek fuldokló hangon. Nyilván nem olyan hangerővel, ahogy Ő. Most mit akar? Meg akar ölni? Nem hibáztatnám érte… Tönkre tettem mindent. Egy váza vág bele teljes erővel a gyomorszájamba. A fájdalomtól a földre csuklok. Ő leguggol mellém. –Pár percet… Adj pár percet, hogy mindent elmagyarázzak, mielőtt még végleg megölsz. –Alig préselődnek ki a hangok a torkomon. Minden egyes szó fájdalmas, mintha valami gombóc akarna hang formájában előtörni az összeszűkült torkomon… Dan pillantása még mindig szúrós, de némileg enged a szorításon, és szót ad. Mély levegőt veszek, aztán halkan elkezdem. –Nem akartam sohasem halálfaló lenni. Engem… Belekényszerítettek ebbe az egészbe. Megfenyegettek. Nem volt más választásom. –Dan szemei mintha szelidülnének. Már nem látni bennük annyi vádat, csak kérdéseket. –Ki kényszerített, és legfőképpen mivel? Hallani akarom mi olyan súlyos zsaroló indok, amiért ez lett belőled. Halljam. És ajánlom, hogy nyomos legyen azaz ok, különben hitvesi ágyunkban lel a halál. Odil édesem. –Dan hangja fenyegetően mély a kérdései pedig teljesen jogosak. De ahogy ki mondta a nevemet volt abban annyi erotika, hogy azt feltételezzem. Még mindig Én vagyok Neki az igazi. Az egyetlen. Még mindig Engem akar. Hogy is lehetne másként? Hisz már annyi mindent átéltünk együtt. Annyi mindent kibírt a tomboló szerelmünk. Most kell, hogy vége legyen? Ha ezzel segítek, akkor elengedem. –Damona még a nyáron meglátogatott. Ti nem voltatok otthon. Az a nő megfenyegetett. Mi több… Zsarolt. Azzal, hogy ha nem állok át a sötét oldalra- ahogyan Anyám és Apám is egykor- megöl Titeket, és Azkabanba juttat a gyilkosságért. Szerinted mit tehettem volna? Ültem volna a babérjaimon miközben tudtam azt, hogy az a nő mindenre képes, csakhogy Engem tönkretegyen. És Titeket is? Így legalább Nektek nem esik bántódásotok, és Nekem ennyi bőven elég. Sun és Dyl megértették. Mindent miattatok tettem. Kérlek értsd meg Te is. Bocsáss meg Daniel. –Az utolsó mondatnál már zokogásba török ki. Túl vagyok a nehezén. Innen csak kétfelé ágazik az út. Vagy a megmentő halálba, vagy a meg nem érdemelt megbocsátásba. Dan kezében az életem. Ő rá bízom a sorsom. Vajon a szívére hallgat, vagy az eszére? Látom tekintetén a viaskodást a két oldallal. A szíve megbocsátana, de az esze tudja, hogy megbocsáthatatlan, amit tettem. Danből nehéz sóhaj szakad fel, ahogy mellém ül, és hozzám hasonlóan a falnak veti hátát. Egyik lábát felhúzza és átfogja a térdét mindkét kezével. Töpreng. Látom a szemein, amiket már régóta fürkészek, de még mindig rejtenek magukban elfojtott dolgokat. . –Szólhattál volna. Együtt megoldottuk volna a problémát. Kitaláltunk volna valamit, Dil. De ismerlek már. Kétségbe estél. És inkább a könnyebb utat választottad, a járhatatlan helyett. Egy valamit jegyezz meg. Megbocsátok, de nem azt jelenti, hogy felejtek is. –Ahogy lezárja a szavakba öntött gondolatmenetet leveszi Rólam tekintetét, és a szoba félhomályába bámul. Alig hiszem el amit mondott. Megbocsátott. El sem hiszem. Nem szólalok meg. Csak felkelek a padlóról, és oda guggolok elé. Arcát két kezembe helyezem, és megcsókolom. Nem utasítja el, ami számomra még mindig azt üzeni, hogy nem hűlt ki a láng… Magamhoz húzom, és rám nehezedik a földön Dan súlyos teste. Fájdalmat okoz most minden mozdulat, de nem érdekel. Csak a miénk ez a vérrel szennyezett élvezet. A mi házasságunkat pedig még egy Sötét Jegy sem robbanthatja szét.