A Szükség Szobája

-Ez tény- ismerem el Elliot fejtegetésére, kettőn áll a vásár. A leglényegesebb rész igazából, hogy minden bizonnyal itt lesz a kutya elásva valamerre, persze ez még nem kíméli meg könyörtelen keresztkérdésektől.
-...És? És odakint te erőlködsz? Azt a részt továbbra is kétlem, hogy idebent ezügyben lennél.
Ha így lenne valóban, meg kell hagynom neki az elismerésem, helyes döntés, az ittlétét viszont továbbra sem indokolja semmivel, és van egy gyanúm, hogy még így is, valami elől menekül.
Valószínűleg nem abban az értelemben, ahogy a Roxfort mint hely menedéket nyújthatna neki, ez inkább valami személyes nyűge elől lehet.
Talán önmaga elől, merül fel bennem, ahogy az erősködését hallgatom arról, mekkora undorító szörnyeteg ő.
-Tessék, erről beszélek, megvolt rá az okod, nem is hangzik elfogadhatatlanul önző oknak, inkább ellenkezőleg. Ismersz engem: ha meg kéne védenem valakit, akit szeretek, mi lenne a legszélsőségesebb, ameddig elmennék, szerinted? Engem gonosznak tartanál érte? Mert valahogy kétlem. Csak magadra neheztelsz azért, mert nem értesz egyet azzal, amit tettél, ami pont inkább arra mutat, hogy gonosz meg szörnyeteg nem vagy. De cáfolj meg, ha nincs igazam.
A mentegetőzésére meg kesernyésen felkacagok.
-Azt hiszed, tudsz még engem bántani? Ne aggódj, azok az idők már rég elmúltak.
Aztán kicsit hátrébb húzódok, távolabb csak egy arasszal, mintegy jelképesen levenni a nyomást Elliotról, elég inkvizitív tudok lenni.
Egy ideig, kábé az erőltetett vidámságáig a teasüteménnyel, amit nem tudtam azért hozzászólás nélkül hagyni.
-Elliot, van neked odakint bárkid, akivel tudsz ezekről, komolyan és kiadósan beszélni? Mert ha igen, akkor nagyon sürgősen rá is erőlteted magad, mert ezeket valakivel mindenképp ki kell beszélned, mert te fogsz másképp beletörni ezekbe a dolgokba. És ha nincs, akkor őszinte részvétem, én fogom pontosan így kifacsarni belőled, mint ma. A te érdekedben.
Könyörtelen, ellentmondást nem tűrő, gondoskodó szigor. Félig-meddig észre sem veszem, hogy fölállok fölétornyosulni - épphogy, pedig Elliot ül - hogy nyomatékosítsam a dolog súlyát.
-Oké.- A jellegzetes "egyértelmúen nem oké" hangon. -Akkor beszélünk másról. De akkor máskor, valakivel, beszélni fogsz erről.
Még csak nem is utasítás, egyszerűen egy tényt közlök vele, és nincs helye vitának. És erősen fontolgatom, hogy nyomatékosítás gyanánt itthagyjam érlelődni a szavaimon, én meg menjek órára, csak késésre redukálni a teljes ellógást, talán még van rá időm.

Betörési kísérlet… vagy ilyesmi


Merel
2000. május nagyon vége

Az csak egy dolog volt, hogy Merel kegyetlenül belém látott. Nem ez okozta azt, ami miatt rosszul éreztem magam, még beszélgetés közben is. Egyszerűen úgy éreztem túl sokat mondtam, túlságosan belerángattam valamibe. Igen, ő erősnek gondolta magát, de én nem akartam újra megtörni semmilyen szinten a szívét vagy legalábbis felszaggatni azokat a régi sebeket. Káros vagyok, mint valami elcseszett méreg és ezt most már ideje volt belátni. Akárhová tettem be a lábam káoszt és fájdalmat hagytam magam után. Mert ez vagy te, O’Mara… A keserű belső hang úgy dorombolt a fülembe, mint egy édes macska, ami egy pillanatra hozzá bújik az emberhez, aztán az apró éles fogait a bőrébe mélyeszti.
– Tessék, erről beszélek, megvolt rá az okod, nem is hangzik elfogadhatatlanul önző oknak, inkább ellenkezőleg. Ismersz engem: ha meg kéne védenem valakit, akit szeretek, mi lenne a legszélsőségesebb, ameddig elmennék, szerinted? Engem gonosznak tartanál érte? Mert valahogy kétlem. Csak magadra neheztelsz azért, mert nem értesz egyet azzal, amit tettél, ami pont inkább arra mutat, hogy gonosz meg szörnyeteg nem vagy. De cáfolj meg, ha nincs igazam.
Sóhajtottam egyet, ahogy a kávé kesernyés íze még ott ült a számba. Nem kéne őt így bevonnod… nem kéne rá zúdítanod… Lelkiismeret vagy a hang volt? Ki tudja, de éreztem, ahogy a kétség még erőteljesen költözik belém. Idióta voltam… éppen neki beszéljek Forestről? Éppen neki, akit miatta bántottam meg? Szerettem Merelt, nem hazudhattam magamnak sem azt, hogy nem… és csak félek attól, hogy meg sírnom kell látni. Nem volt ilyen egyszerű az indok. Bár ő látni sem akart, én mindezek ellenére is pontosan ugyanúgy tekintettem rá. S talán azért nem tettem semmit, mert nem akartam megint sírni látni. Ismerem magam.
–  Azt hiszed, tudsz még engem bántani? Ne aggódj, azok az idők már rég elmúltak.
Nyeltem egyet és inkább lehúztam a kávé kesernyés alját. Nehezen tuszkoltam le a torkomon, mert az egyszerűen összeszorult a kellemetlen emlékek említésére is. Az ő hangján hallva még áthatóbb volt az érzés, hogy én tettem rosszat… nem, mintha nem így lenne. Talán Merel az első anyám után, akinek a megbántása ennyire ijesztő volt. Anyám elől elmenekültem a világ másik végére tizenötéves fejjel. Merel elől is elbújtam, félve, hogy még rosszabb lesz az egész.
Tématerelés. Remek O’Mara… A hang szokásos ridegségében ötlött fel. A mosoly azonnal leolvadt az arcomról, de az a rohadt gombóc persze azonnal nőni kezdett a torkomban. Éreztem, ahogy egyre inkább feszít.
– Elliot, van neked odakint bárkid, akivel tudsz ezekről, komolyan és kiadósan beszélni? Mert ha igen, akkor nagyon sürgősen rá is erőlteted magad, mert ezeket valakivel mindenképp ki kell beszélned, mert te fogsz másképp beletörni ezekbe a dolgokba. És ha nincs, akkor őszinte részvétem, én fogom pontosan így kifacsarni belőled, mint ma. A te érdekedben.
– Nincs, de jól vagyok. – Próbáltam magyarázkodni. Mégis kivel beszélgethetné? Montregoval? Féléve nem hallottam róla. Cartwrightot nem érdekli a tönkre ment házasságom, lényegében mindig is utálta Natot. Esmével mit beszéljek meg? Nem vagyok hülye, tudom, hogy érez irántam valamit… meg ott van neki az a fura csaj, aki miatt amúgy sem közölnék vele olyan dolgokat, amikor „jól mutatnának” a Próféta pletykarovatában.
– Akkor beszélünk másról. De akkor máskor, valakivel, beszélni fogsz erről.
– Minden rendben. Csak megváltoztam. Gondolom ezzel mindenki így van néha napján az életében. – Magyaráztam és éreztem, ahogy a könnyek ott gyűlnek a szememben, szóval elfordítottam a fejemet. Nem azért, mert nem férfias vagy ilyesmi. Utáltam gyengének és meggyötörtnek tűnni. Tönkre ment a házasságom? Meglepő? Szánalmas, hogy egyáltalán hittem benne, hogy megérdemlem. – Jól vagyok… jól vagyok… nem kell kifacsarnod belőlem semmit.

-"Nincs, de jól vagyok"- visszhangzom gúnyosan Elliotot, és közelebb lépkedek, hogy az ultimátumomat már főlé"magasodva" adjam ki.
-"Minden rendben"- fordítom vissza rá a szavait megint. Kifogás. -Pont úgy nézel ki.
Közelebb lépek mégegyet.
-Hogy is jutottunk akkor innen...- húzom végig a mutatóujjam most a mellkasán, csak emlékeztetőül, -...azon át, hogy oké, csak köpjelek már be a tanároknak, ha úgy végre békénhagylak, egészen addig a te ötletedig, hogy ide jöjjünk fel beszélgetni? Hiszen nincs semmi, tehát nincs amivel békén kéne hagyjalak akár lebukás árán is, és nincs, amiről zavartalanul beszélgessünk egy kávé fölött.
Kesernyés-gúnyos rövid kis kacaj.
-Mondj nekem amit csak kibalettozott akarsz, Elliot, tényleg. Egész nyugodtan, nem veszem már sehogy. Már réges rég nem a szavaidnak hiszek. Viszont!..
Az állánál fogva fordítom magam felé a tekintetét, és megvárom, hogy a szigorú, ellentmondást nem tűrő szemeimbe nézzen, mielőtt a mondatot befejezem.
-...Magadnak, Elliot, ne hazudj. És ha nem akarsz a saját lelki gödröd mélyén maradni, tegyél is ellene.
Hátrébb lépek egyet, kihúzom a hajgumimból Elliot pálcáját, és hatásszünet gyanánt, meg úgy spontán, forgatom egy kicsit, megnézegetem. Addig ülepedhetnek a szavak.
-Hagyjalak békén? Oké, hagylak. A feladatod tudod, engem pedig ismersz: felejteni nem szokásom. Ezt meg ne hagyd itt.- Átnyújtom neki a varázspálcát. -És ha megint a szemem elé kerülsz, tudjál róla, figyellek. És ismerlek. Jobban, mint néha szeretnéd.
Ezzel a végszóval hátat fordítok, és elindulok kifele a szobából.

Betörési kísérlet… vagy ilyesmi


Merel
2000. május nagyon vége

Miért… Nyögtem fel, egyértelműen érzékelve Merel szavaiból, hogy átlát rajtam. Igen, beszélni akartam, mondani mi fáj, de éppen az utolsó pillanatban egész egyszerűen bepánikoltam. Nem attól, hogy ki kell mondanom tényeket, amik fájdalmasakat… azokat elviselem, még ha a szívem is szakad bele, mert el kell tűrnöm, ahogy el kellett Esménél is. Csakhogy megbántani sem akartam Merelt azzal, hogy Forestről mesélek. Nem akartam belemenni olyan dolgokba, aminek a kezdte az ő szomorúságával kezdődött… s az én boldogságommal. Lehetnék ennél igazságtalanabb? Hát megtehetem, hogy éppen az ő vállán sírom ki magam?
– Hogy is jutottunk akkor innen... – A mellkasomhoz érintette a mutatóujját. Éreztem, ahogy végig húzza ott. – ...azon át, hogy oké, csak köpjelek már be a tanároknak, ha úgy végre békénhagylak, egészen addig a te ötletedig, hogy ide jöjjünk fel beszélgetni? Hiszen nincs semmi, tehát nincs amivel békén kéne hagyjalak akár lebukás árán is, és nincs, amiről zavartalanul beszélgessünk egy kávé fölött.
A könnyek vadul gyűltek a szememben. Egyre erőszakosabban, hogy hagyjam őket kifolyni, végig az arcomon, bemocskolva az ingem gallérját, ahogy végig szöknek a nyakamon. Nem számított az egész, csak most ne kelljen Merelre néznem, tudván, hogy megint igaza van, mert az nekem sosem lehet. Ha valamit megtanultam Forest mellett, hát akkor az az, hogy én csak egy olyan ember vagyok „aki nem összeegyeztethető egy családdal, mert nem normális az életvitele.”
– Mondj nekem amit csak kibalettozott akarsz, Elliot, tényleg. Egész nyugodtan, nem veszem már sehogy. Már réges rég nem a szavaidnak hiszek. Viszont!
Megragadta az állam és finoman magam felé fordította az arcom. Lesütöttem volna a szemeimet talán, de minek is? Úgyis meglátta volna a könnyeimet. Hát ott csillogtak a szememben, ahogy az ő sötét szemeibe pillantottam.
– ...Magadnak, Elliot, ne hazudj. És ha nem akarsz a saját lelki gödröd mélyén maradni, tegyél is ellene.
Hogyan tehetnék, Merel? Úgy, hogy beszélek róla? Nem hittem ebben. Tudtam, hogy a szavak csak sebeket tépnek fel. Nem csak bennem, benne is. Hiszen hol kezdődik az én mesém? Talán erősebb lett, de a tény akkor is ott van, hogy mit tettem. Gondolom ez is egy olyan helyzet volt, amiben a „normális életvitelű” emberek jobban teljesítenek. Nekem nem valók a barátok, sem a család, mert szimplán nem érdemlem meg.
– Csak fájdalmat tudok okozni mindenkinek… – Suttogtam halkan, nem beszélve továbbra sem semmiről. Nyeltem egyet és közben ezernyi kusza gondolat kavargott bennem. Hogy ezzel felbosszantottam-e Merelt vagy csak szimplán az általános szenvedély beszélt belőle, nem tudtam. Már régen megálltam, hogy belelássak az emberekbe, valószínűleg amúgy is csak félreértettem volna.
A szalag a csuklómon, mintha lüktetett volna. Talán csak képzelődtem, nem tudom. A pálcámat néztem Merel kezében. Nem szóltam még mindig semmit, túlságosan a hülye érzések hatása alá került. Eszembe sem kellett volna jutnia ezeknek a dolgoknak. Az én dolgom az volt, hogy bejöjjek és ellopjak valamit, hogy pénzt szerezzek és létezzek, mint a „normális” emberek.
– Hagyjalak békén? Oké, hagylak. A feladatod tudod, engem pedig ismersz: felejteni nem szokásom. Ezt meg ne hagyd itt. – Felém nyújtotta a pálcámat, én pedig erőtlenül átvettem azt tőle. Nem akartam, hogy ilyennek lásson. Így hát ismét rám telepedett a bűntudat, hogy bekavartam a napjába. – És ha megint a szemem elé kerülsz, tudjál róla, figyellek. És ismerlek. Jobban, mint néha szeretnéd.
Hátat fordított és elindult az ajtó felé. Sóhajtottam még egy nagyot, mintha kő esett volna le a szívemről, valójában nem így volt. Egyrészem tudta, hogy igaza van, egy másik meg nagyon nem akarta éppen őt beleavatni ebbe az egészbe. Így hát nem szóltam többet, csak néztem utána hosszan, míg el nem tűnt az ajtó mögött…

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!