Csábítási kísérletem zsákutcába fut, innen nincs másfelé út, csak visszafelé. Attól függetlenül, hogy most feladom a harcot, ez nem azt jelenti, hogy teljesen lemondok az egészről. Nem. Korántsem, sőt, így még inkább hajt a vágy, hogy megszerezzem magamnak, amit kinéztem. Kivetem rá a hálómat, de csak akkor, amikor végképp nem számít rá, és akkor nem hagyom menekülni. Most egy kissé illuminált állapotban vagyok, ezért nem tudok tisztán a célra koncentrálni, mivel blended-nek köszönhetően kissé elhomályosul minden, egyedül csak Ivant látom, és azt hiszem, hogy még innom kellene egy korttyal, de...
   Egyszer csak üvegtörés zajára leszek figyelmes, és azonnal a hang irányába fordulok.  Szomorúan veszem tudomásul, hogy a kapcsolatom blended-del eddig tartott, menekülőre vette a figurát; de van egy olyan sejtésem, hogy nem önszántából. Mindig ez történik, csak a való életben, nem whisky-vel, hanem férfiakkal. Ennyire ijesztő lennék?
   Tudom, hogy Ivan keze benne van a dologban, ezért - kissé ingatagan ugyan, de -  durcásan odalépek hozzá, és íriszeit rabul ejtve, szótlanul és legszívesebben mindent rázúdítanék, ami a szívemet nyomja, mindezt bosszúként, de nem, nem teszek ilyet, türtőztetem magam. Sóhajtok.
   - Remek. - válaszolom szigorúan a tréfálkozó szavakra, mikor közli, hogy az italnak bizony búcsút mondhatok. Lehetséges, hogy jól döntött, de ezzel még most nem tudok egyetérteni, mert már hónapok óta erre az estére vágytam, és ő egy pillanat alatt szilánkokra tört mindent.
   Majd a következő bevetés az irodájában lesz, viszont ezt nem közlöm vele így, nyíltan, hagy érje csak meglepetés, ha egyszer csak betoppantok a semmiből. Akkor majd nézhet szanaszét. Ez nem is rossz ötlet; lesből támadni és learatni a babérokat, ó igen, oly édes az ilyen győzelem!
   Igazán csábító ajánlatot kapok: elkísérne a szobámig, nos ez olyan igazi, visszautasíthatatlan ajánlat, de ezúttal nem élek vele. Nem. Tudom jól, hogy csak annyi lenne, hogy kedvesen elcsevegnénk a szobáig menet, utána meg jól egyedül hagyna. Akkor meg teljesen mindegy, hogy hol vagyok egyedül, nem igaz? Itt legalább italba fojthatnám a bánatomat, de már ital nincs, csak bánat. De majd elmondom a csillagoknak, az én igazi barátaimnak, ők mindig meghallgatnak engem, bármi baj történik.
   - Szükségtelen, én itt maradok. - utasítom el a csábító ajánlatot egy pillanat alatt.
   Kezeim a csípőmre téve pihennek, nem is veszem le onnan őket, pedig most minden vágyam az, hogy jól megpüföljem Ivan izmos karjait, megtorolva az iménti tettét, de tudom, hogy az én gyenge ütésemet meg sem érezné, ezért inkább csak sarkon fordulok, és bizonytalanul a korláthoz sétálok, és igyekszem tudomást sem venni róla. Tudom, hogy továbbra is ott van mögöttem az édes kis cikeszes pizsamájában és próbál elszökni innen, és már bánja, hogy feljött, mert igencsak kellemetlen estét okoztam neki az iménti kis jelenettel. Sosem voltam túlságosan gátlásos, nem véletlen, hogy úgy öltözködöm, ahogyan. De az alkohol még a maradék gátlásomat is feloldotta, hát tehetek én arról?
   A korlátnak támaszkodva figyelem a sűrű sötétséget, a csillagokat, a hold fényét, amint megcsillan a Fekete-tó ragyogó tükrén. Enyém ez az éjszaka, még ha blended nélkül is, de csak az enyém.

Azt hiszem, hogy az újonnan jött látogatóm nem igazán örvend a közeledésemnek. Igen, tény és való, hogy talán átléptem egy határt, de mi abban a rossz? Szerintem semmi olyat nem tettem, ami butaság lenne. Az, hogy idejöttem hozzá, teljesen természetes, hiszen köszönteni kell a frissen érkezőt. Na jó, talán kicsit elszaladt velem a ló, de ugyan már, nem erőszakoltam meg!
Gyengéd hangjával teljesen elvarázsol, nem tagadom, hogy régóta kinéztem már magamnak ezt a csinos kis pofikát. Viszont azzal pedig lelomboz, hogy visszautasít. Nem hagyhatom szavak nélkül az elutasítását.
- Ugyan miért nem? Naaa, de Ivan! Mi bajunk lehetne abból, hogy mulatunk egy jót mi ketten? – kérdezek vissza, s az ajkaim kacér mosolyra húzódnak, hátha hatásosabb leszek.
Azt hiszem, hogy ez ma nem jön össze, vagy ha igen, akkor sem ebben a pillanatban. Át kell alakítanom a nem létező tervet, mert kudarcot persze nem vallhatok: rendkívül rosszul viselem a vereséget, kinek hiányzik egy depresszió, nem igaz?
Karjaimat gyengéden leoldja magáról, és kilép a hatáskörömből, így nehezebb bármiféle közeledést véghezvinnem. De ami késik, nem múlik.
Sármos mosolya abszolút levesz a lábamról, jobb lenne talán, ha leragasztanám a száját, hogy ne is lássam. Jaj, de a szemei még mindig ott vannak, és mikor ragyogó pillantásával rám néz, lélektükreiben mindig azt az elfojtott ént látom, amely az ő igazi énje, aki azt szeretné, hogy márpedig mulassunk egy jót mi ketten.
Bevallom, hogy blended sokat javít a látásomon, így valószínű, hogy ez csak a jelenre vonatkozik, nem tudhatom, teljesen a hatalmába kerített már, a rabszolgája vagyok: a fejembe szállt egy hangyányit.
- Jajj ugyan már, ne légy ilyen! Kell egy kis kikapcsolódás! – próbálom az ebet a karóhoz kötni, de mindhiába. Gyengéden magával húz, és leültet a lépcsőre. De hisz nekem ott van a székem! Ott, amott! Blended ül rajta.
Leül mellém, és azt javasolja, hogy beszélgessünk egy kicsit. Talán kezdetnek nem rossz, habár a nyelvem nem igazán pörög, ez is blended hibája, mint annyi minden más is!
- Blendedről beszélsz? Ő jó barát, már régóta… szemeztem vele, és végre léptem. Tudod, Ivan, én nem vagyok az a visszahúzódó fajta nő. Szeretek azonnal… a közepébe ugrani a dolgoknak. Úgy véltem, hogy… Blended jó társ lesz a mai éjszakára, de lehet, hogy rosszul döntöttem.  – nagyon sóhajtok, majd folytatom - Téged kellett volna meglátogatnom a szobádban, és elkezdeni a közelebbről megismerést. Képtelen vagyok elhinni, hogy… hogy a nők képesek elmenni melletted egy szó nélkül. Mondtam már, hogy nagyon édes a pizsid? – újabb kacér mosolyt villantok rá, majd a fejemet a vállára hajtom. Nagyon finom illat lengi körül, nem tudom beazonosítani, hogy miféle lehet, de rendkívül kellemes.

A felhők fölé, a csillagok közé emelkedem, és világok között száguldozom gondolatban, mintha lenne egy varázs szőnyegem, mint a régi mesékben, ahonnan minden látszik és oda reppenek vele, ahová csak akarok… Egyszer csak valami visszaránt a földre: a gravitáció, valahogyan majdnem leestem a székről. Kissé összeszedem magam, Merlinnek hála az ital nem folyt ki. Tehát újra a földön érzem magam, látom a tájat, a csillagokat. Visszavágyom újra abba a csodálatos világba.
Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy valaki felém közeledik, de nem akarok megfordulni, mert lehet, éppen gyilkolni akar, vagy tudom is én, mire készül. De akkor mégis csak jobb lenne, ha megfordulnék, megakadályozhatnám a gyilkosságot. A pálcámat kezdem kutatni a szabad kezemmel, valahol mellettem van a széken. Az agyam egyik hátsó szegletéből olyan információ érkezik, hogy mivel erősen illuminált állapotban vagyok, a pálcát botorság lenne használni. Közben egy bagoly, vagy nem is tudom, valami madár szárnyának susogását hallom, majd a sötétbe vész a hang.
Beszélgetőtársam odaér mellém, óh, milyen butus vagyok, hiszen ő nem egy gyilkos! Vagy ha az, akkor igen csak szemrevaló. Hm, már kinéztem magamnak egy ideje.
- Hello, Ivan! – köszöntöm vadiúj kollégámat, és az italtól elködösülve már nem annyira tudok uralkodni a mozdulataimon és a szavaimon, ezért dobok neki egy csókot.
Feltápászkodom a székről, és blended-et odateszem a helyemre. Vigyáznom kell, nehogy valami baja essen. Kissé ingatagan ugyan, de odatipegek Ivanhoz, és átfonom a karjaimat a nyaka körül. Bájos mosolyomat rávillantom és várok, hogy tegyen valamit. Most veszem csak észre, hogy milyen édes öltözékben jelent meg, biztos csak az én kedvemért!
- Hát ez nagyon édes! – jelentem ki, majd végigsimítom a mellkasát, ahol cikeszek és gurkók cikáznak össze-vissza.
Mosolygok.

Egyik este véletlenül rábukkantam egy rejtélyes üvegre a szobámban. Még apu csempészte a ládámba egykor, hogy ha felidegesítenek a diákok, akkor valahogyan orvosolnom kell a problémát. Időközben teljesen megfeledkeztem a mágikus löttyöt tartalmazó üvegről, és az évek múlásával a tartalma is nemesebbé vált.
Tekintve, hogy a héten már nem lesz egyetlen órám sem, vettem a bátorságot, és belekóstoltam az üvegbe. Gyönyörű, arany színű nedűvel volt csordultig töltve az üveg; rajta csak ennyi állt: blended.
Tekintve, hogy sosem voltam nagy italozó, így ez az egy szó nem sokat mondott nekem. Az arany hívogató színének nem tudtam ellenállni, ezért úgy határoztam, hogy kinyitom. De nem… itt nem jó. Tudok egy jobb helyet. Ahová senki nem jön, mivel az én engedélyem kell hozzá – ilyenkor egyébként sem hinném, hogy bárki fel akarna menni a csillagvizsgálóba.
Jimmy Choo topánkámba belebújtam, és magamra kaptam egy könnyed stóla-szerű ruhadarabot, csak, hogy az éles szélben ne fagyjak szét ott fent, a torony nyitott, erkélyes részén. Tekintve, hogy újfent egy vörös mini ruhában tündöklök, azt hiszem, hogy elkel majd ez a stóla.
Hamar ide értem, pontosabban értünk. Blended és én. Ez az este kettőnkről szól, és az összes átkozott gondolat kiűzéséről, melyek eddig a lelkemet nyomták. Egy új lappal indulok. Remélem, hogy túl fogom élni.

Odalépek a korláthoz, és kinézek a messzeségbe. Gyönyörű az éjszaka, nincs is attól csodálatosabb. Most nyitom ki az üveget, és iszom belőle egy kortyot. Érzem, ahogyan az arany nedű végigégeti a torkomat, minden egyes porcikámon áthatolva. Megborzongok kissé, talán a langy szellő az oka.
Hátradőlök, és a semmiből egy szék kerül a nemesebbik felem alá – persze én varázsoltam oda, hogyan máshogy kerülne oda, nem igaz?
Sóhajtok egy nagyot, és iszom még egy kortyot az üvegből. Meg még egyet. Meg még egyet. Nem is olyan rossz, mint amilyennek először tűnt. Adios problémák, adieu gondok.
Minden tökéletes. Csak blended és én, meg a csillagok és a hatalmas, tátongó sötétség. Az igazi barátaim. Pontosabban blended-et nem fogadom a barátaim közé, még az ismerkedési fázisban tartunk, de ki tudja…

A griffendéles fiú előadásával is teljességgel meg vagyok elégedve. Természetesen, ha találtam volna valami kivetnivalót, azt jelezném neki, de összességében azt kaptam, amit elvártam.
- Köszönjük szépen az előadást, Mr. Stratford. A vizuális elemekért pedig külön megdicsérem, így remélhetőleg valamelyest sikerült felkeltenie az alvó társaság figyelmét.
Az asztalhoz sétálok, hogy teljesen a terem közepén legyek, és mindenki jól lásson – még azok is, akik immáron nyugovóra tértek a hátsó sorokban.
- Jól mondja, Kevin, ezeket meg fogjuk vizsgálni közelebbről is teleszkóppal. Remélem, hogy igyekeztek jegyzetelni, mert ez fontos tananyag! Ne feledjék, az itt elhangzottakat bármikor visszakérdezhetem! – megengedek egy kis fenyegető hangsúlyt, bár ilyesmire eddig még nem igen volt példa – olyan rendes vagyok, hogy gyakran előre sugallom, hogy miből kell készülni. Talán be kellene keményítenem egy kicsit.
- Ennyi volt a mai óra, köszönöm szépen, hogy megjelentek! Szép estét kívánok Önöknek!
Az óra ezennel lezárva, mindenki mehet, amerre lát.

Pontokkal jutalmazom a megjelent tanulókat.

Griffendél
előadás: +10 pont
részvétel: +15 pont

Mardekár
előadás: +10 pont
részvétel: +15 pont

Könnyedén hátradőlök a székben, és egyik lábamat átemelem a másikon – így kényelmes ülni, és mivel ruhában jöttem, nem túl praktikus, ha belátnak alá. Ránézek, nem tudom, hogy mi járhat most a fejében, de mintha nem is itt lenne olykor, hanem teljesen másfelé. Sajnálatosan nem vagyok jó emberismerő, de ezt még én is észreveszem. Lehet, hogy unalmasnak talál? Merlinre, akkor vajon az óráimról mi lehet a véleménye?!  Költői a kérdés, tudom, hogy minden diákom a pokolra kíván az éjszakai tanórám miatt. Csodálkozom is, hogy Jean-Pierre mégis érdeklődik, annak ellenére, hogy unalmas vagyok és még a tárgyat is utálja – annak ellenére, hogy mit állított néhány perccel ezelőtt. Látom én, hogy kik azok, akik valóban tálentumok.

De visszatérve a jelenbe…
- Jó ízlésem van? Óh, igazán kedves! – válaszolom a bókra, amit nem kívánok bóknak venni, mivel egy diák szájából jött, és a hangsúly illetve a mézesmázos hangszín és a választékos szavak sem tántoríthatnak el eme elhatározásomtól. Egy pillanatra találkoznak az íriszeink, egy szívdobbanásnyi idő az egész, mégis mintha évekig tartana. Elkapom a pillantásom, úgy érzem, mintha belelátna a fejembe és minden titkomra fény derülne, pedig tudom jól, hogy nem alkalmaz semmilyen tisztességtelen eszközt, gondolok itt a legilimenciára többek között. Fogalmam sincs, de a pillantása olyan… szavakba önthetetlen érzést vált ki belőlem, amelyet nem kifejezetten mondanék kellemesnek, inkább furcsa.
A kollégák sok anekdotát meséltek a régebbi időkről, mikor a Sötét Nagyúr is az iskola diákja volt. Egyszerűen az ujja köré csavarta az embereket, manipulálta őket, leginkább Lumpsluck professzor ápolt vele kitűnő viszonyt, mellyel később vissza is élt, de mindez hétpecsétes titok a tanárok körében. Kissé megrémülök a gondolattól.
A tűzbe meredek, míg a gyönyörű riviéráról beszél, lelki szemeim előtt látok minden egyes képkockát megelevenedni, mintha csak ott lennék, abban a csodaországban, távol ettől a ködös, esős, szürke világtól.
- Egyszer mindenképpen eljutok oda. – válaszolom mosolyogva az ajánlatára. Kissé idegenkedem a gondolattól, hogy egyedül menjek el oda, talán majd egyszer, ha már megtaláltam az igazit. Szavainak felnőttes hangzása van, teljességgel úgy tűnik, mintha azt akarná, hogy majd mi kettesben felfedezzük a bordeaux-i borvidék nyújtotta rejtelmeket és csodákat. Ketten?! Bájos kis suhancnak tartom, és díjazom az igyekezetét, de olykor úgy érzem, hogy feszegeti azokat a bizonyos határokat, sőt olykor túl is lép rajtuk. Nem először érzem így a jelenlétében; különös érzés ez.

Kizökkent a felénk közeledő cipők kopogása. A pincérkisasszony megérkezik az asztalunkhoz, és az ifjú Jean-Pierre közli vele, hogy mit kívánunk fogyasztani. A kiszolgálás rendkívül gyors, hiszen alig tűnik el a csinos fiatal nő, a poharak hamarosan az asztalunkon landolnak – épségben. Tetszetős első ránézésre, kíváncsi vagyok, hogy az íze milyen lehet. Azt már elsőre látom, hogy összekeverni ezt nem nagyon lehet, mágia nélkül meg főleg. Végigmérem, hogyan kezdhetnék neki az elfogyasztásának, aztán ifjú beszélgetőtársam példáját követve a tetején díszelgő tejszínhabot célzom meg a parányi kanállal. A világért sem akarom, hogy úgy járjak, mint általában a vajsörrel szoktam: a habból a szám fölött idétlen bajusz rajzolódik ki. Ezt most inkább kihagyom, így a biztonságosabb utat választom, ám bizonyára lassabb lesz.
A köszöntő szavai mosolyt csalnak az arcomra.
- Igazán nagyon kedves! Önnek is hasonló szépet és jót! Hát igen… rosszul választottunk, ezzel nem lehet koccintani. Na de majd legközelebb! – sandítok rá, és egy cinkos kacsintást követően újra bekapok egy kanállal a finom tejszínhabból.
Majd talán egyszer, ha nagykorúvá cseperedik, akkor koccinthatunk egy ’86-os évjáratú bordeaux-i borral.
- Remélem, hogy jól választott. Legalábbis ajánlom magának. Ha valami rémséget rendeltünk, akkor legközelebbi órán adok magának egy trollt bosszúból. – jegyzem meg tréfásan.

Amint belépünk a kis sátorba, tömjén és mirha illata csapja meg az orromat. Imádom az ilyen keleties illatokat, és csak remélni tudom, hogy az italok felhozatala is hasonló lesz. Körülnézek a sátorban, és igen, itt rendkívül jó ötletnek bizonyult a tértágító bűbáj alkalmazása, hiszen így több vendég fér el a tágas belső térben. Megpillantok egy asztalt a sarokban, majd mikor éppen mondanám a javaslatomat, az ifjú beszélgetőtársam megelőz.
- Remek ötlet, Jean-Pierre. Én is arra gondoltam… - mondom nevetve a fiúnak, de közben furcsállva nézek magam elé, hiszen még oly sok szabad asztal várt arra, hogy odamenjünk hozzájuk, mi pont ugyanazt választottuk ki mindketten. Különös.
Elindulunk hát a kiválasztott hely felé, közben körülnézek, hogy látok-e ismerős arcokat. Megpillantom két másodéves nebulómat, akik a terem túlsó végében ülnek, szemlátomást nagy beszélgetésben vannak. Nem is akarom zavarni őket köszöntésemmel, hiszen ekkoriban a tanárokat a pokolra kívánják a diákok, főleg, ha azok a szabad idejüket rabolják tőlük. Így hát csendben továbbhaladva elteszem magamnak az emléket, és a jövendőbeli asztalunkra emelem a pillantásomat. Mindenfelé gyertyák sorakoznak, melyek arra várnak, hogy valaki meggyújtsa őket. Remélem, hogy illatos gyertyák, különben mi értelme lenne az egésznek, nem igaz?
Éppen venném le magamról a talárt, mikor érzem, hogy ifjú partnerem a segítségemre siet, és kihámoz a melegséget nyújtó stólából. Sötétbarna nyílegyenes tincseim igyekeznek eltakarni az immáron meztelenné vált vállamat több-kevesebb sikerrel, ám ha túlságosan meleg lesz bent, kénytelen leszek felkontyolni.
- Merci. – köszönöm meg a fiú segítségét a számára legkedvesebb nyelven. Jobbommal a gyertyák felé nyúlok, és könnyedén elhúzom felettük a kezemet, melynek következtében vidáman táncoló lángra gyúlt mind. – Valóban nagyszerű ez a hely, nem is gondoltam volna a… a szakadt külsőből kiindulva. – jegyzem meg elismerően. Való igaz, hogy nem tűnt túl szimpatikusnak elsőre, de azt szokták mondani, hogy nem a külső számít. Jajj, pont én gondolom ezt, aki erre rácáfol?! Biztos, hogy a levegőben terjengő illatok megzavartak valamit a fejemben. Még szerencse, hogy nem mondtam ki… chhh…
A valóság talajára visszaragad az „én-téma”. Immáron beadtam a derekamat, tehát igen, bizonyos korlátok között hozzájárulok az „én-témához”. De nem viszem túlzásba természetesen, ott vannak a korlátok.
- Jajj ugyan már, Monsieur! Még elpirulok a végén! – jegyzem meg tréfásan. Természetesen, ha el is pirulok, az csak attól lehetséges, hogy az éles kinti szél kicsípte a bársonyos bőrömet, engem nem szégyenlős fából faragtak, elég csak végignézni rajtam. A fiú arcát fürkészem, habár ő már nem néz rám, az itallapot találja hirtelen érdekesnek. Jajh, nem is véletlen, hiszen ha már leülünk valahová, akkor úgy illik, hogy rendelünk is valamit. Végighallgatom a kávéról és a borról a mesét, melyet ezúttal nem kommentálok, inkább a kérdésére reagálok a rendeléssel kapcsolatban.
- Mutassa csak! – odahajolok hozzá, hogy láthassam az itallapot. Végigfuttatom a pillantásom a fantázianevekkel ellátott listán, majd tanácstalanul, lebiggyesztett ajkakkal a fiúra pillantva megjegyzem: – Nem tudom, hogy mit szeretnék. Egy pohár bordeaux-i ’86-os évjáratú bor jól esett volna, de hát szemlátomást ilyesmit nem szolgálnak fel itt. Akkor legyen az, amit maga is rendelt. - Újra a listára pillantok, és a kávék felhozatalát átfutom még egyszer. Nem akarok zsákbamacskát, de sajnos itt nem tudok biztosra menni. Néha kockáztatnom kell.

Rá kell jönnöm, hogy ez a mai nap nem feltétlenül úgy fog zajlani, ahogyan terveztem. Ennyit még sosem beszélgettem az Onvaskier-fiúval, és azon túlmenően, hogy intelligens, rendkívül jól bánik a szavakkal, és bármiről lehet vele beszélni. Van egy közös vonásunk: mindketten külhoniak vagyunk, és ahogy én, ő sem tudja teljes mértékben megemészteni az angolok különc magatartását és szokásait.
Hm, igen, az üde színfoltok mi vagyunk bizony. Egy kicsit barnább bőr, egy raccsoló akcentus, és máris különbözöl a nagy tömegtől. Elég csak szétnézni ezen a zsúfolt rendezvényen: mindenfelé depressziós emberek, akik valami jobbra várnak, akik már elfelejtették azt, hogy mit jelent egy mosoly. Ilyen időkben felér a napsütéssel. Elmosolyodom hát a szavaira, majd a földre szegezem a pillantásomat. Nem akarom, hogy a szembejövő, holmi jöttment börtönből szabadult csavargók csak úgy kacsintgassanak rám, mégis mit képzelnek?!
Jean-Pierre-t hallgatom, minden szaván hallom a bűbájos akcentust, de bizonyára ő is az enyémen. Nem mondok semmit az általa elmondottakra, szemlátomást nem a legkellemesebb téma a múltjáról csevegni, és még most sem tudok vigasztalni, illetve biztatót mondani, így inkább hagyom, hogy a szél útján tovaszálljanak a szavai. De talán mégis valamit, hogy tudja, figyelek én rá, csak…
- Ó ugyan, nem szegheti kedvem semmi. – reagálok csendesen a szavakra, jelenleg semmi másra nem vagyok képes. Az ilyen témákban nagyon nem vagyok jó, ennélfogva inkább élénken érdeklődöm az ajánlata iránt. – Remek ötlet, menjünk csak. De ne korholja magát, nem fogok megfázni, viszont beszélgetni lehet jobb egy olyan helyen, ahol nem nyüzsögnek az emberek ennyire, mint itt. Kissé nyomaszt. – folytatom aggodalmas tekintettel, majd szétnézek. – Habár én sem túlzottan teázom, hátha találunk valamit, ami iható. – fejezem be mosolyogva, örömmel tölt el, hogy valaki hasonló véleményen van velem. Ja, igen, mi különlegesek vagyunk, színesek. A szürkék igyák csak az ihatatlan tejes teájukat, nekem tökéletes a vajsör és a kávé. Nem túl különleges, de legalább élvezhetőbb.
Mosolyától már-már elolvadnék, ha tizenéves kis fruska lennék, bizonyára a diáklányok összesúgnak a háta mögött, hogy milyen helyes ez a gyerek, és olykor titkon az ő nevét írogatják a pergamenjük szélére, ahogyan ez ebben a korban lenni szokott. Visszasírom ezeket az időket, ekkor változtathatnék még az életemen.
Megpillantom a sátrat, amelyre gondolt, remélem, hogy nem lesz túl nagy tömeg. A kintitől biztos, hogy kisebb lesz – ezzel nyugtatom magam. Viszolygok tőlük. Elindulok abba az irányba, és eközben tovább szövöm a szálakat.
- Persze, mégis mit gondol? – kérdezem méltatlankodva – Nem véletlenül tanítjuk első évtől kezdve. Nem olyan tantárgy, amelyet meg lehet tanulni egy év alatt. Hosszú és kitartó munkát igényel.  – zavart mosoly ül ki arcomra, mikor újfent az „én-témát” hozza fel. Szemlátomást ez egy trükk, nem fogok egykönnyen szabadulni ettől az egésztől. Beadom a derekam, már eldöntöttem, de persze csak bizonyos határokon belül. – Úgy készültem, hogy minden órán ott voltam és tanultam. Mindig kiváló voltam belőle. – folytatom mosolyogva – És nem, nem vettem külön órákat, önszorgalomból jutottam el idáig. De sok év munkája van benne. – zárom le végül a mondandómat. Biztos vagyok benne, hogy van valamilyen szándéka ezzel a témával, kifejezetten gyanús nekem ez a fiú, azonban gyanakvásomat megtartom magamnak, ő csak a gyengéd mosolyt látja. Szemlátomást korrepetálást akar kicsikarni tőlem, más nem jut nagy hirtelen az eszembe. De miért pont most jut eszébe ilyesmi? Különös.

A napokban lába kelt egy olyan hírnek vagy talán inkább pletykának, mivel nem hivatalos, hogy egyes tanárok elégedetlenek az új rendszer előírásaival. Ha esetleg a főinspektor elé viszik a dolgot, ami szerintem felesleges, akkor én már most fogom tudni, hogy mi fog történni: semmi. Szerencsére az én tárgyam nem olyan, hogy bármit lehetne módosítani benne, hiszen a természet törvényeit a minisztérium sem tudja befolyásolni, innentől kezdve engem hidegen hagy a téma. Ha nem is felszólalóként, de szívesen elmennék egy ilyen összejövetelre, már csak azért is, hogy gyűjtsem magamba az igét, na meg ne mondják, hogy nem állok ki a többiek mellett. Dumbledore folyamatos jelmondata számunkra: összefogás. Én összefogok velük - addig míg nem kockáztatom vele az állásomat. De egyébként semmi speciálisra nem számítok, mivel voltaképp nem érdekel az egész. Amíg az én tárgyam biztonságban van, addig minden rendben van.
Gondolom, hogy a főszereplő Shannon lesz, mert az ő tárgya az, amit leginkább érint az új rendszer. Engem nem igazán érdekelnek a muglik, sőt az sem érdekel, hogy van-e háború vagy nincs, csak süssön már az az átkozott nap, már hetek óta nem láttam.
Az irodámból éppen az előző pillanatban távozott az egyik elsős diákom, akinek éppen azt próbálom beleverni a fejébe, hogy márpedig a Föld gömbölyű, attól függetlenül, hogy a térképek pedig nem. Elég probléma nekem megbirkózni a diákjaimmal, nem keresek én magamnak még plusz problémákat is, távol álljon tőlem.
Elpakolom hát a könyveimet, és a hajamat és sminkemet miután megigazítottam, elindulok a közös tanári felé. A folyosóról már messziről hallom, hogy aktívan megy a beszélgetés, talán a kelleténél erőteljesebb hangerővel. Elmormolok egy disaudiot, majd ha megyek kifelé akkor feloldom, de nem normális dolog, ha a diákok hallják a tanárok veszekedését. Azért majd ha beérek, akkor szólok nekik, hogy mit hallottam kint.
Egy kávé most igazán jólesne, remélem, hogy lesz, ha meg nem, akkor főzetek az egyik manóval, semmibe sem kerül.
Többen is vannak bent, Minticz és Minerva hangját tisztán ki tudom venni, a többieket nem igazán. Talán még de Crasso…
- Üdv! – köszöntöm a bentieket, majd mintha ott sem lennék, megyek és töltök magamnak egy csésze kávét. Megpillantom a sármos Dimitrijt és odaülök mellé az egyik fotelba. Az ő tárgyát sem igazán érinti a változtatás, szemlátomást nem is igazán foglalkozik a vitázókkal. Talán jobb lenne, ha jelezném a többieknek, hogy túlságosan hangosak, és én megmentettem az életüket. Háh.
- Elnézést, csak megjegyezném, hogy kint szükségem volt egy Disaudiora, nehogy valaki illetéktelen kihallgassa magukat…csak… csak szólok. – lezárom, majd hátradőlve figyelem az eseményeket. Tudtam, hogy Shannon lesz itt a főszereplő, ki más? Eléggé pórul járt ezzel a tárggyal, mit ne mondjak.

Össze sem lehet hasonlítani a Paradicsomot ezzel a szörnyű hellyel. Teljességgel depressziós lesz az ember, már azt sem tudom megmondani, hogy mikor láttam utoljára a napot. Nem foglalok állást azzal kapcsolatban, hogy ki a jó és ki a gonosz, de legalább a napot ne vennék el tőlünk az örökösen járőröző dementorok miatt. Ilyenkor visszasírom Kaliforniát, pedig még egészen kicsi voltam, mikor utoljára ott voltam. Egy biztos: bármilyen hely csak jobb lehet ettől.
- Gondolom, hogy a francia Riviéra is ilyesmi lehet, bár még eddig nem volt szerencsém ahhoz, hogy elutazzak oda. Egyébként igaza van, az angolok túlságosan is zárkózottak, de gondoljon arra, hogy mi különlegesnek számítunk ebben a tömegben! – válaszolom a fiúnak, és egy szélesebb mosollyal egészítem ki az elmondottakat. Én egyébként is különlegesnek tartom magam, elég csak rámnézni. Nem kifejezetten követem a varázslói divatot, minek is tenném, hiszen sokkal jobbak az adottságaim, mintsem hosszú és bő ruhákkal fedjem el a testemet. Amíg van mit mutatni, addig mutassuk, ez a legjobb filozófia. Ha körülnézek, nem sok magamhoz hasonlót látok, és ez így a legjobb!
Szavait hallva a távolba révedek, és eszembe jut, hogy régen bizony nekem is több barátom volt, voltam olyan naiv, hogy kitárulkoztam olyanoknak, akik nem voltak méltóak rá, és rosszul is jártam emiatt. Nagyon óvatosnak kell lenni, ha az ember barátot választ, akkor könnyen lehet belőle akár ellenség is.
- Milyen jól mondja! A csillagos megjegyzését meg kifejezetten díjazom. – könnyed kacajjal fűszerezve beszélek, élvezem a fiú társaságát, korához képest rendkívül értelmes, és kifinomultan beszél; néha olyan érzéseim vannak, mintha magába akarna bolondítani a szavaival, mert nem szoktam ahhoz, hogy egy tinédzser így beszéljen velem. Nem tehet róla, ha így nevelték, sőt, inkább nagyon is helyes, hogy létezik még olyan család, ahol adnak a gyerek beszédére. Túlságosan hozzászoktam ahhoz, hogy a mai tinik a szleng nyelvet beszélik egymás között, sőt, olykor megesik, hogy még a tanórán is.
Továbbra is fenntartom azon álláspontomat, hogy nem ajánlatos azt az utat választania, amelyet én választottam, még annak ellenére sem, hogy úgy csűri-csavarja a szavakat, hogy azt hozza ki belőle, hogy igen. Meg kell értetnem vele, hogy nagy hiba lehet. Nem is értem, hogy egy ilyen intelligens gyerek miért nem tudja egyszerűen felfogni ezt.
- Nézze, Önnek tisztában kell lennie az adottságaival. Igen, az átváltoztatástan és a bűbájtan tehetség kérdése, de nem elég puszta érdeklődés egy téma iránt, attól még leszünk szakértői a tudománynak. Már évekkel ezelőtt el kellett volna kezdenie foglalkozni vele, már első évtől kezdődően. Feltehetően akkoriban jókat aludt az órákon, nem tudhatom persze. – jegyzem meg zavart mosollyal, hiszen akkoriban még nem voltam a tanári kar oszlopos tagja, Sinistra professzor ezt jobban tudná bizonyára. Nem zárom le a gondolatot, inkább folytatom még tovább – Nem most kellene rájönnie arra, hogy meg akarja érteni, hanem korábban kellett volna.
Ha ezek után nem értékeli át az egészet, akkor tényleg nem tudom, hogy milyen érvet hozhatnék még fel. Egy pillanatra megállok, mikor arca rezdülésein megpillantok valami szokatlant, szomorúságra emlékeztetőt. Nem ismerem annyira, hogy tudjam, mi történt a családjában, de tény és való, hogy az utóbbi időben nem voltak a legjobbak a jegyei. Egy halálesetre tudok csak gondolni, természetesen más motiváló tényező is felmerülhet, de szerintem ezen a környéken kellene keresgélnem.
A bal karom egyszer csak megemelem, és gyengéden megsimogatom a jobb felkarját, már ha engedi ugye.
- Sajnálom. Én nem tudom, milyen mikor elveszítünk valakit, de el tudom képzelni, hogy mennyire tönkreteheti az életünket. Éppen ezért azt mondom, hogy állítson neki emléket azzal, hogy azt csinálja, amiben igazán tehetséges. – sosem voltam jó a vigasztalásban, talán ezúttal sem, de én megpróbáltam mindent.

Annyi éve már, hogy tanítom a társaságot, és egyszerűen nem képesek megszokni, hogy az órán viselkedni kell, arról nem is beszélve, hogy még a saját osztálytársukat sem tisztelik meg azzal, hogy némán végighallgatják. Éppen ezért, mikor Cassandra már nekikezdene a mondandójának, egy pillanatig intek neki, hagy mondjak még pár szót az előadása előtt.
- Kérem Önöket, hogy tiszteljék meg azzal az osztálytársaikat, hogy csendben végighallgatják az előadásokat. Miss Awenmore, szétültetem Önöket! – fenyegetőzöm a Griffendéles horda felé, majd egy biztató mosolyt küldök Cassandra felé, hogy kezdheti az előadását.
Mondanom sem kell, hogy az előadás rendkívül alapos munkát takar, nem is meglepő, hogy így van, ettől a lánytól ez elvárható. A munkájáért a házát ponttal fogom jutalmazni, de természetesen csak az óra végén fogok erre sort keríteni, ahogy azt szoktam.
Dicséretes, hogy hozott szemléltetőanyagot, ez rendkívül fontos egy előadónál. A közreadott pergamenek elősegítik, hogy a közönség jobban megértse az előadást, amolyan szemléltetőeszköz. Ezt nem említettem ugyan, mikor kiadtam a feladatot, de Cassandra példásan végrehajtotta a feladatot, sőt, mivel közreadható anyagot is hozott, ezért külön meg kell, hogy dicsérjem.
A prezentáció végén a három általam kért csillag rövid ismertetője is elhangzik, amely rendkívül fontos a diákoknak, hiszen a RAVASZ vizsgához nélkülözhetetlen. Őszintén remélem, hogy ebből a szedett-vetett társaságból valaki azért megpróbálkozik majd a vizsgával, mint például a Waldegrave-lány.
Az előadást csendesen végighallgatom, s közben egy-egy szúrós pillantást küldök a folyamatosan ficánkoló griffendél-mardekár vegyeshármas felé. Nem akarok olyan primitív módszerekhez folyamodni, mint a szétültetés, mert tudom jól, hogy semmi hatása nincs, azonban fenyegetőzni remekül lehet vele, és máskor be is válik a recept, ezúttal viszont nem vagyok biztos benne. Amikor a lány befejezi a mondandóját, megszólalok.
- Nagyon szépen köszönjük, Miss Waldegrave, rendkívül tartalmas és érdekes előadást hallottunk. Akinek esetleg van valami kérdése, az tegye fel most, és Cassandra megválaszolja majd.
Amennyiben érkezik kérdés, lehetőséget biztosítok az előadónak, hogy megválaszolja azt, ha viszont nem, akkor a következő fejezetre ugrunk, és megköszönöm a lánynak a munkáját.
- Köszönöm a munkáját, most már a helyére fáradhat. Kérem, majd adják vissza Cassandrának a pergameneket! Mr. Stratford, amennyiben felkészült, az ön előadása következik! – szólítom az óra következő előadóját, s míg kifárad az osztály elé, röviden vázolom a témát. – Miss Waldegrave a hozzánk legközelebb eső csillagokról beszélt, és kérésemre kiemelt néhányat közülük. Mr. Stratford pedig a legközelebb eső galaxisokról fog beszélni önöknek, és ő is ki fog emelni néhány fontosabbat. Lássuk! – szólítom fel a tanulót, hogy elkezdheti az előadását. Remélem, ez is hasonló színvonalú lesz, mint az előző volt.

Az én reagom után Keviné következik, kérem, mindenki várja meg, hogy ő írjon! Köszönöm!
Még egy záróreag fog érkezni tőlem, időben nem tudom, hogy mikor; lehetőleg minél többen reagáljanak ebben a körben, és akkor hamarabb megszabadulhatnak tőlem.

Kissé feszélyez, hogy amiatt jöttem le, hogy a felsőoktatási lehetőségekről beszéljek, és ezzel szemben csak rólam esik szó folyamatosan. Habár a továbbtanulásról való értekezést az irodámban, vagy óra után is meg lehetne beszélni, a fiatalember mégis arra kért, hogy itt beszélgessünk. Ez még rendben is lenne, de szemlátomást semmi érdeklődést nem mutat a téma iránt, felettébb gyanús ez nekem.
Bemelegítésnek végül is lehet semleges témákról beszélgetni, de valahogy jó lenne, ha azok a semleges témák nem én, illetve a velem kapcsolatos dolgok lennének. Sosem voltam az a kitárulkozós fajta, akit érdemesnek tartok arra, hogy jobban megismerjen, azzal nyilván több mindent megosztok, de kevés ilyen ember van. Ennélfogva barátaim sem nagyon vannak, de ez mindegy is.
- Nos igen, gyönyörű vidék. Tudja, arrafelé vannak azok a hatalmas kaktuszok, amelyek oly különlegessé teszik a tájat. – kezdem a mesét, miközben szemeim előtt felsejlik néhány emlékkép, amelyeket ha akarnám, sem tudnám kitörölni a fejemből. Oly régi képek ezek a gyönyörű gyermekkorról, melyet soha nem hozhatok vissza már. Nem tudom, hogy szívesen visszamennék-e oda, mindenesetre ott bizonyos, hogy nincs ilyen háború, mint itt, ráadásul a térd fölött érő ruhákat télen-nyáron lehet viselni.
- Az időjárás mindig kellemes, nem olyan szörnyű ködös és esős, mint errefelé. Majd egyszer vigye el vakációzni a barátnőjét, biztos, hogy felejthetetlen élmény lesz! – zárom le egy kis mosollyal megtűzve. A vállaimra omló sötétbarna fürtökbe bele-belekap a hűvös őszi szellő, melyet korántsem tartok kellemesnek. Talán jobb lenne elindulni, mielőtt idefagytok. A tízcentis sarkú fekete cipőmben teszek egy bizonytalannak tűnő lépést, de a csudába is, mit keres ott az a hatalmas kavics? Máskülönben mindig ilyenben járok, nem jelent problémát, eddig sem jelentett.
- Igen, igen, jobb lesz, ha elindulunk. – helyeslek Jean-Pierre javaslatára, ettől jobb csak az lenne, ha valahová bemennénk, ahol jobb idő van. Nem azért, mert esetleg fázom, csak nem akarom, hogy a hideg szétcsípje az arcomat. – Visszatérve a kérdésemre… tehát akkor nem szeret a társaival lenni. Legalábbis úgy látom. Nincsenek barátai? – kérdezem ismét, habár elég nyilvánvalónak tűnik a válasz. Felettébb különös ez a gyerek, egyáltalán nem a korához mérten viselkedik, nem úgy öltözik. Talán csak nem akar gyerek lenni. Pedig ha tudná, hogy addig van arany élete, míg az… A szóhasználata is kifinomult, egyes nemesi leszármazottak meg sem közelítik az övét. Sok családban kötelező a retorika, s úgy fest, hogy náluk sem maradt ki.
Mindig hozzám kanyarodunk vissza, hiába próbálok róla kérdezősködni, a ködös válaszok után újfent rólam bukkan fel kérdés. Ez nem erről szól…
- Mindvégig kiváló voltam asztronómiából az iskolában, és megszerettem a tárgyat. A csillagok varázslatosak. – ennyi tökéletesen elegendő lesz rólam. – De az Ön jegyei nem arról árulkodnak, hogy erre a pályára termett. McGalagony professzor gyakran dicséri Önt, talán jobban tenné, ha a transzfiguráció felé orientálódna. Nem gondolja? – terelem immáron rá a szót, hiszen azért találkoztunk, hogy az ő jövőjét beszéljük meg, ne az én múltamat. Mogyoróbarna szemeimmel folyamatosan fenntartom a kontaktust az övéivel, hiszen úgy a legjobb beszélni, ha a másik fél szemébe nézünk.
Nagyszerű dolog lesz átverekedni magunkat ezen a tömegen. Az irodámban sokkal jobban érezném most magam; egy csésze kávé kísértében élvezetesebb bármilyen beszélgetés.

A köszöntésemre francia válasz érkezik, nem is lepődöm meg igazán. Egy mosollyal viszonzom a körülményes köszöntést, a franciák már csak ilyenek, mindenkit imádnak és szeretnek, leginkább a színházat, mindenből azt csinálnak, még az életből is. Kissé különös a megszólítás, nem tudom mire vélni a dolgot. Habár nem beszélek franciául, a spanyollal sok közös vonásuk van, ezért megértem, amit franciául mond. Miért lennék én a királynő? Lehet, hogy itattak vele valami gyenge mérget, amitől félrebeszél? Csak erre tudok gondolni.
Hozzám hasonlóan ő is egy csokrot tesz a virághalomra, amely lassacskán nagyobbra fog nőni, mint a mellette levő máglya.
- Tanárnő, rendben? - segítem ki egy kicsit a fiút, mikor éppen nem tudja, hogyan szólítson meg. Igazából, nem értem, hogy ez most miért jelent számára problémát, mivel már évek óta így kell mindenkinek szólítania, és az, hogy most az iskolán kívül vagyunk, semmit nem jelent. Nem mondom, hogy a fiam lehetne, mert ahhoz túl fiatal vagyok, de egy idősebb nővérnek simán el tudnám képzelni magamat, meg ebben a szerepben egyébként is jártas vagyok.
Amikor éppen nem engem bámul, végigfuttatom rajta a pillantásomat: hozzám hasonlóan remek ízlése van öltözködés terén. Vagy lehet, hogy inkább anyucinak?
- Nagyon kedves Öntől. – válaszolom a megjegyzésére, nem tudok napirendre térni vele, nem értem, hogy mi a baja. Talán iskolán kívül valami vad oroszlán ez a gyerek, vagy mi? Egye fene, amíg mesélek neki, addig majd kiderítem. Mindenesetre még nem tűnt fel, hogy ennyire mézes-mázas lenne.
Furcsa, hogy eddig nem hallotta, hogy akcentussal beszélem a nyelvet, pedig feltűnhetett volna neki, hiszen jómaga is, na mindegy, lehet, hogy botfüle van az ilyesmihez.
- Nem kifejezetten. Amerikai vagyok, de édesanyám mexikói, ezért beszélem a nyelvet. – válaszolok a kérdésére, ami nem kifejezetten a választott témánkhoz kapcsolódik, de a diákok már csak ilyen kíváncsiak. Igazából mindenki tudja, hogy amerikai vagyok, Jean-Pierre bizonyára alszik az óráimon, ezért nem is értem, mit akar kezdeni a csillagászattal.
– No, de hagyjunk engem. Maga a lényeg, hiszen kérdései vannak, nem? – próbálom elhessegetni a dolgot, nem szeretek kitárulkozni.
Kifejezetten idegesít a sok ember az utcán. Jobb szeretem a csendes helyeket, ahol nem lökik fel egymást az emberek, nem úgy, mint ezen a karneválnak egyáltalán nem mondható helyen. Kicsit összébb húzom magamon a talárt: Sybill-nek igaza volt. Legalább egyszer.
Pillantásom a jósnő sátrára vándorol. Szánalmas, hogy valaki jön pénzért árulni a hazugságokat. Nem igazán díjazom az effélét.
- Maga miért nem „lóg” a barátaival? Nem egy tanárnő szónoklatát kellene még a szabadnapján is hallgatni. – Rápillantok. Nem tudok kiolvasni semmit a gesztusaiból és a szeméből sem. Furcsa ez a gyerek.