Hatalmas szemekkel pislogtam rá, ahogyan kikelt magából. Csak hallgattam, ahogyan szidja Alysont, aki miatt mindez megtörténhetett. James szavainak hatására rá kellett döbbennem, hogy mindamellett, hogy az én felelősségem is a döntés, mégiscsak a nővéremnek köszönhetek mindent. Vagyis, ahogy ő fogalmazott: többé már nem nevezhetem őt nővéremnek. Eddig sem volt túl szoros közöttünk a testvériség, hiszen ő annak idején lelépett, és beállt halálfalónak. Már akkor sem szeretett igazán, sem anyáékat, sem engem, hiszen ha tisztelt volna minket, nem tett volna ilyen drasztikus lépéseket. Nem ajánlott volna fel a Nagyúrnak. Lehetséges, hogy már a kezdetekkor nekem is azt kellett volna tennem, mint a bátyámnak, hiszen ő már az elejétől kezdve megvetette Alysont. Csak én voltam olyan naiv és elvakult, hogy mertem hinni a jobb énjében. Ami valójában soha nem is létezett. Én képzeltem csak oda.
- Miért nem tettem semmit? – merengtem el egy pillanatra. Valóban, miért is? – Azt hiszem… túlságosan féltettem a nyomorúságos kis életemet – fejtegettem hangosan félig magamnak, félig Jamesnek intézve a szavaimat. Nem dramatizáltam túl. Az én életem valóban nem ért semmit, szóval nem is értem, miért féltettem annyira. Anyuéknak is ezerszer jobb lett volna, ha inkább meghalok, minthogy a másik lányuk is beálljon a „rosszak” közé.
Ismét Jamesre néztem, vissza a szemeibe. Nem tudtam kiolvasni belőlük, hogy mit gondol most. Megvetés csillogott bennük vagy szánalom? Együttérzés vagy lesajnálás? Nehéz megmondani, és nekem nem is ment. De nem érdekelt, mert valahogy mélyen legbelül mégis örültem annak, hogy itt van, és beszélget velem. Mert az utóbbi időben nem sok alkalmam nyílt megbeszélni mással a problémákat. Brandon? Szinte bátyámként viselkedik most, de neki akkor sem tudnék még erről beszélni most. Dante? Szerintem ő csak azért visel el, mert Brandon megfojtaná, ha nem így lenne.
Szóval kicsit jól esett, hogy nem küldött rám azonnal átkot, és egyelőre még érdeklődve hallgatott. Vagyis nekem úgy tűnt. Azt ugyan nem mondta meg, miért van itt, de az akkori állapotomban semmi olyan nem merült bennem fel, hogy gyanakodnom kéne.
Keserűen elmosolyodtam itt létem oka miatt. Na, most bújik ki a szög a zsákból, hiszen egy diáktársa után kéne kémkednem. Ez már nem annyira szánni való dolog…
- Patricia Shepard-ot kell szemmel tartanom. Biztos ismered – vontam meg a vállam lazán, James hangsúlya ellenére is. Egyenesen a szemeibe néztem. Már nem érdekelt a feladatom. Már nem érdekelt az sem, hogy mit gondol ezek után rólam. Ha már megvan a véleménye, akkor úgy sem lehet tenni semmit, és lehet nekem is jót fog tenni pár átok, ha netán kiderül, mennyire hanyagul végzem a parancsot.
Ám ezek után furcsa dolog történt. Leguggolt hozzám, és a szavai pedig… megleptek. Nagyon is. Csak néztem rá egy darabig, és próbáltam feldolgozni, mit is mondott az imént. Ezt komolyan gondolta?
- De mégis hogyan? – csúszott ki a számon a kérdés. Ez pedig tulajdonképpen egy válasz is volt egyben: nem tudom, miről van szó, de rendben.
 

Nyeltem egy nagyot, ezzel is elfojtva magamban az előtörő könnyeket. Nem szabad gyengének lennem, többé már nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust. Túl sokszor támaszkodtam már a többiekre, túl sokszor hagytam, hogy helyettem oldjanak meg mindent. De most már magamra vagyok utalva. Belekerültem egy olyan játékba, ahonnét nincs visszaút, és ahol a gyengék elesnek. Ha nem vigyázok, én is könnyen elbukhatok.
Csak álltam ott Jamesszel szemben. Vártam, hogy megtámad-e, s bár szavai arról adtak tanúságot, hogy esze ágában sincs, mégis gyanúsan méregettem a pálcáját. Ha van valami, amit idáig megtanulhattam, akkor az az, hogy senkiben sem szabad feltétlenül megbízni. A naivitás itt csak rossz irányba terelheti az embert, ahol könnyen megjárhatja, ha nem óvatos. Nekem pedig óvatosnak kell lennem ezentúl.
Kérdésére tekintetem a földre siklott, de továbbra sem mozdultam. Tulajdonképpen csak elgondolkodtam. A legegyszerűbb lett volna rávágni, hogy Alyson tette ezt velem, de ha jobban megnézzük a tényeket, akkor ez koránt sincs így. Ő csak választás elé állított, az igazi döntést nekem kellett meghoznom. Én pedig rossz döntést hoztam. Érzelmi roncsot csináltam önmagamból.
Pillantásom ekkor ismét egykori évfolyamtársamra tévedt, s megállapodott rajta. Vajon mit gondol rólam? Mennyire vet meg mindezért?
- A nővérem… - kezdtem, de aztán megálltam. Egy belső hang szólalt meg, amitől mély lélegzetet vettem. „Gyáva!” – Vagyis én. Én tettem ezt magammal, ő csak arról tehet, hogy választanom kellett. – nehéz volt ezt kimondani, de végül beismertem. Én vagyok a hibás a mostani helyzetemért.
Gondterhelten kifújtam a levegőt, s megfeledkezve a küldetésemről leültem a fa tövébe. A tisztást végigpásztázva megannyi emlék tódult az agyamba, amik alapesetben megmosolyogtattak volna. Ez most nem ment. Csupán keserű mosolyra húzódott a szám, mikor visszagondoltam azokra a pillanatokra, amikor Christiannal itt a hegyekben mászkáltunk, és tulajdonképpen itt jöttünk össze. Hiányoztak azok a percek, és persze hiányzott maga Chris is. Pedig alig pár hete jöttem el a kastélyból, de ez az idő mégis éveknek tűnt, és az odatartozó emlékeim már csak halvány felhőkként úszkáltak a fejemben, melyek bármelyik pillanatban eltűnhettek. A mostanában történtek minden jó élményt kiűztek a fejemből, egyszerűen már képtelen voltam boldogan visszatekinteni rájuk.
- És te miért vagy itt? – néztem fel a srácra. Mert miért is ne? Váltsunk témát ilyen lazán, mintha nem arról lenne szó, hogy szinte mindenki ellenségévé váltam. Különben is, ha valakivel találkozója van errefelé, akkor jó lenne tudnom, mert akkor eltűnök. Ahogy egyszer már megtettem.
 

Elengedtem a fülem mellett az „örömittas” hangját, amit az váltott ki belőle, hogy hol lakok. Csupán csak arra koncentráltam, hogy elég erős legyek ahhoz, hogy megmutassam a tetoválást, és ezt sikerrel is teljesítettem. De a többire már nem voltam eléggé felkészülve. Csak álltam ott, leforrázva, és hallgattam Christian kitörését. Szemeim kitágultak, hiszen még soha nem láttam így, soha nem vágott a fejemhez hasonlókat. Minden egyes szava tőrként fúródott a szívembe, minden egyes mondatánál darabokra hullottam belül.
Aztán csak emésztgettem magamban az előbbieket. Újra és újra lejátszottam magamban a kisebb monológot, és egyszer csak azt vettem észre magamon, hogy dühös vagyok, és egyáltalán nem akarnak előtörni a könnyeim. Ez a pár hónap megtanított arra, hogy nem lehet minden egyes alkalommal kockáztatni a túlélést azzal, hogy csak állok, és könnyek között reménykedem, hogy minél előbb legyen vége. Nem. Megtanultam, hogyan is védjem meg magam a támadásokkal szemben, amik most már szinte nap mint nap értek. Nem csak fizikai értelemben. Lelkileg is. Ráadásul a támadóm ezúttal nem volt más, mint a barátom.
- Szóval szerinted csak úgy poénból álltam be halálfalónak?! Mert ez divat szakma?! Hát eléggé tévedsz! Vagy talán te szívesebben vettél volna részt a barátnőd temetésén, mintsem, hogy most élve lásd? Csak hogy tudd, nem volt más választásom, különben nem tettem volna ezt, nem hagytam volna cserben a barátaimat, a családomat, és téged sem hagytalak volna ott csak hipp-hopp a kastélyban! – kiabáltam, végig Christian szemébe közölve a tényeket – Azt hiszed nekem olyan könnyű volt? Mert nagyon nem! El sem tudod képzelni mekkora árat fizettem azért, hogy ma láthassalak! – tisztában voltam vele, hogy Brandon hall minket, hiszen az egész utca tőlünk zengett, de nem érdekelt, ahogy az sem tűnt fel, hogy mi csúszott ki a számon.
Fél órával ezelőtt még egyáltalán nem így képzeltem el ezt a találkozást. Valahogy nem az a kép élt bennem, hogy egymással kiabálva fogjuk kitölteni ezt az egy órát, bár talán valahol, mélyen legbelül kicsit számítottam arra, hogy ez nem lesz könnyű. Hiszen már a kialakult helyzet sem egyszerű.
Chrisre bámulva fújtattam, szemeim pedig újból megteltek könnyel, így tekintetemet elkaptam róla, s a földnek szegeztem. Pár másodpercig néma csendben álltam lehajtott fejjel, azon agyalva, hogy mit is mondtam az előbb, miket vágtam hozzá, és hogyan is oldhatnánk meg mindent. Egy biztos dolog volt csak: szörnyű barátnő vagyok.
- Nem felejtettelek el. – suttogtam, s ökölbeszorított kezeim kissé megenyhültek, ahogy újból ránéztem – Nem volt olyan nap, aminek huszonnégy órájában ne gondoltam volna rád, vagy arra, hogy mi lehet veled. Féltem attól, hogy valami történik, én pedig nem vagyok ott melletted.
Lassan tettem pár lépést feléje, csizmám sarka újból megtörte a csendet, engem pedig nem érdekelt a hideg kő, letérdeltem Chris elé, s megfogva arcát mélyen a szemébe néztem. A világoskék íriszekben nem láttam mást csak kétségbeesést és elveszettséget. Mintha csak magamat látnám.
- Szeretlek! – ezt már az előbb ki kellett volna mondanom, de úgy éreztem most már tényleg nem várathat magára. Még volt egy bevallanivalóm, ami előtt még el kellett ezt mondanom neki. Utána már csak üres szó lett volna, most még viszont jelentett valamit. Nem sokára talán már emlékezni sem fogunk erre.
Még mindig arcát fogva vártam rá. Nem csókoltam meg, nem húzódtam el, csak határozott pillantásokkal vártam a reakcióját. Nem voltam biztos benne, hogy tényleg el kéne neki mondanom a Brandonnal történteket, de tulajdonképpen semmiben sem voltam biztos, fogalmam sem volt, mit tehetnék. Az egyedüli biztos pont az életemben egyedül ő volt, és csak azt tudtam, hogy nem akarom elveszíteni.

Cipőm sarkának koppanásai süvítő szellemként hasították át a sikátor csendjét egészen addig, amíg meg nem szólaltam. Fogalmam sem volt róla, mit mondjak, hiszen annyi mindent kellett volna elmesélnem, és még ennél is több kérdésem lett volna, de Brandon csak egy röpke órát adott. Ezt az időt pedig nem fecsérelhettem el arra, hogy a leglényegtelenebb mondanivalóimmal kezdjem. De tulajdonképpen mi is számít a legfontosabbnak? Az, hogy halálfaló lettem, és megkínoztam anyámat, szinte megöltem őt? Ezt nem zúdíthatom csak úgy a nyakába, az ilyen dolgokat a megfelelő időpontban, a megfelelő kérdésre kell felhozni.
Csak álltam, és vártam, hogy ő jöjjön közelebb. A lábaim nem mozdultak, nem sok kellett ahhoz, hogy utat engedjek a könnyeimnek. Hónapok óta erről a napról ábrándoztam, hónapok óta csak ez az egyetlen egy kívánságom volt: látni őt, látni, hogy életben van. S bár fájó lett volna, de még azt is el tudtam volna viselni, ha közben talált valaki mást, aki valóban megérdemli őt. Azt is túléltem volna, mint árat, csakhogy épségben tudjam őt. Mert ez a legfontosabb. Hogy ne legyen baja.
Félszeg mosoly jelent meg arcomon, ahogy közelített, s szívem hatalmasat dobbant érintését érzékelve. Ám még ennek hatására sem tudtam elhessegetni azt a fojtogató érzést, ami miatt folyton az járt a fejemben, hogy nem érdemlem meg őt, neki egy sokkal jobb ember mellett lenne a helye. Nem mellettem.
Ösztönösen bújtam az ölelésébe, szorítottam, és nem akartam elengedni. Attól tartottam, hogy ha megteszem, akkor minden el fog romlani, és egy visszafordíthatatlan folyamat veszi majd kezdetét. Amiben el kell mondanom neki az igazságot mindenről, minden kis apró részletet beleértve. Ezt a kellemes, mégis szívszorító pillanatot pedig nem akartam elveszteni. Akkor ott semmi nem létezett rajtunk kívül, csak ketten voltunk a sötét sikátorban, csak ketten hallhattuk a másik szavait. Brandon is hallótávolságon kívül állt, tudom, mert megígérte, és én pedig bízok benne. Most már.
Mélyet szippantottam Chris pulcsijából, melyből még nem veszett ki teljesen a régi időkre emlékeztető illat, és ettől egy picit megnyugodtam, hittem, hogy mégis van remény, a dolgok helyrehozhatóak. Aztán Christian szájából elhangzott az a pár mondat, rajtam pedig újból úrrá lett a félelem.
Miért vagy ilyen kegyetlen? – kérdeztem volna legszívesebben, de nem tettem meg. Csak belefúrtam magam a vállába, és hagytam, hogy előtörjön belőlem a zokogás. Nem tudtam neki most rögtön azt mondani, hogy nem mehetek vissza, egy hang sem jött ki a torkomon, így az utolsó szavára sem tudtam felelni. Csak fuldokoltam a sírástól, amit már hónapok óta visszatartottam. Pedig még „otthon” elhatároztam, hogy nem fogok sírni. Hogy erősebbé válok annak érdekében, hogy ne tűnjön úgy, mintha minden elveszne, de nem sikerült megtartanom ezt a fogadalmamat. Elbuktam.
Christian újbóli kérdéseire elhúzódtam tőle egy kicsit, és erőt vettem magamon, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Nála lakok. – feleltem elhaló hangon, s mielőtt jött volna az újabb kérdés, hogy de miért, óvatosan feljebb húztam a bal karomon a dzsekim ujját. Egy pillanatig csak bámultam a Sötét Jegyet, ami mindennek az okozója volt, aztán felnéztem Chrisre, hogy lássam a reakcióját. – Ezért kellett eljönnöm a kastélyból, ezzel a karomon nem maradhattam ott. – mondtam a szemébe nézve - Sajnálom! Én… én tényleg sajnálom! –leeresztettem a kezemet, s újból legördült egy könnycsepp az arcomon. Hát mégis csak sikerült a nyakába zúdítanom.

Kérésem talán egy kis semmiségnek tűnhetett. Talán súlyosabb dologra számított, és meg is értettem volna, ha kinevet. Egy bizonyos fokig. Mert tudom róla, hogy neki ez akkora dolognak tűnhet, mint elefántnak a bolha, hiszen neki talán még soha nem kellett ilyenért könyörögnie, hogy láthassa, akit szeret, de nekem, mint egy másik, apró bolhának ez maga a minden. Semmi mást nem akartam jobban, csak látni Őt, Christiant. Még ha mindezek után már nem is akar többet látni, csak meg akarom tudni, hogy jól van-e. Az nekem már bőven elég lenne, ha a saját szememmel meggyőződhetnék róla, s ezért is teszem azt, amit teszek. Még ha tudom, hogy ez egyáltalán nem helyes, és még az sem mentség, hogy azért csinálom, mert…
De egyedül csak így láthatom, s pont ezért néztem olyan eltökélten Brandonra. Muszáj megígérnie, nem utasíthatja vissza. Másképp nem érhet hozzám, és nagyon is láttam rajta, hogy akar engem. Nem érzelmileg, nem kötődve hozzám, csupán ki volt éhezve, én pedig felhasználtam ezt az alkalmat egy másik lehetőség érdekében. Önként dalolva kínáltam fel magam neki, egy olyan kis csekélységért cserébe, ami nem okoz neki gondot, hogy elintézze, ezáltal pedig kiélheti a vágyait, hiszen már ezt akarta fél éve is, nem?! Amikor ott, a sikátorban elcsavarta a fejemet, ám aztán inkább megkínzott, majd miután kiélvezkedte magát a nyomoromon, otthagyott. Már akkor erre ment ki a játék, nem igaz?

Amíg nem válaszolt, mintha csak órák teltek volna el. Csak köröztem a mellkasán, újból és újból leírva a köröket várva arra az egyetlen egy szóra, ám mikor megfogta a csuklómat, ismét a szemébe néztem. Már akkor tudtam, mit fog mondani, és ettől apró mosoly kúszott arcomra, ám mégis, mikor meghallottam azt a bűvös szót, furcsa érzés kerített a hatalmába.
- Ígérem... - szemeim szinte könnybe lábadtak, s mintha darabokra szakítottak volna legbelül. Itt és most lezárult bennem valami. Valami, ami azok közé a dolgok közé tartozott, melyek nem engedték, hogy teljesen megváljak a régi önmagamtól. Melyek még tartották a lelket abban az ártatlan, naiv kis lányban, aki bennem élt, ám ezzel a szóval végleg meghalt bennem az a lány. Ez már valami új kezdetét jelentette, mely nem feltétlen ígért jót, de én mégis ezt az utat választottam. És már nincs hátraarc. Ez az, amit legfőbbképpen megtanultam az eddigi halálfaló létem alatt, soha nem fordulhatok hátra. 
Brandon ajkainak érintésére eszméltem fel. Nem siette el, s csókja akár a méreg, úgy terjedt szét testemben. Belülről égetett, és egyenesen a pokol kapujába vitt, a bűnök barlangjába.
Újból libabőrös lettem.
Egyszer már érezhettem ezeket a puha ajkakat az enyéimen, egyszer már tapasztalhattam milyen is a nagy Brandon Graynek a csókja: hűvös, de mégis olyan érzéki, hogy az embert szinte elevenen felégeti a vágy, és többet akar belőle. A teste önálló életre kel, és nem nyugszik el addig, amíg még többet nem kap belőle. Még, még, még!
És én most itt vagyok alatta. Még ha csak kényszerből is csinálom az egészet, de valahogy mégis, minden egyes porcikám kívánja azt, hogy Brandon hozzáérjen, megcsókoljon. Ez már egy visszafordíthatatlan folyamat, és csak akkor nyugszanak el a gondolataim, ha ma este megtörténik a dolog: az övé leszek. Az alkohol sikeresen elérte azt, hogy még élvezni is tudjam a dolgot.
Mohón csókoltam vissza, mintha csak attól tartottam volna, hogy itt megáll, és véget vet az egésznek, s miközben felültetett, nyaka köré kulcsoltam a kezeimet. Levette a melltartómat, amitől szabadabbnak éreztem magam, és csak csókoltam és csókoltam. Ujjaim néha belefutottak egy-egy tincsébe, olyankor beletúrtam hajába, majd mikor ő is megszabadult a felsőjétől, és visszafektetett, kezeim felfedezőútra indultak. Végigsimítottam izmos felsőtestén, majd egy pillanatra megálltam, és lehunyt szemekkel élveztem ajkai kényeztetését nyakamon. Nem gondoltam bele abba, hogy milyen lesz, ha már az összes ruhadarab lekerül rólunk, én szinte már így is meztelen voltam, szóval miközben fülembe suttogott, az én kezeim kissé remegve lejjebb csusszantak, és a nadrágjának gombjával kezdtek bajlódni. Hamar megvoltam vele, majd úgy hagytam, csupán csak egy utalást tettem ezzel, hogy arra már nincs szüksége.
- Köszönöm. – suttogtam halkan. Ezt nem csak az előbbiekre értettem. Hanem mindenre. Arra, hogy nem hagyott magamra, hogy hozzáköltözhettem, és arra, hogy tett nekem egy ígéretet. Azt pedig tudom, hogy be fogja tartani.
Csókját ezúttal már nem ajkaimon érezhettem, hanem kulcscsontomon, majd melleimen, és fokozatosan egyre lejjebb, számat pedig egy halk, elégedett sóhaj hagyta el. Testemet elöntötte a forróság, és már nem az járkált a fejemben, hogy ez mennyire nem helyes, hanem az, hogy Brandon egyre lejjebb jár ajkaival…

- Mi állítja meg legjobban a hajhullást?
- ??
- A padló.

- Vadítóan szőke akarok lenni! – kiáltottam el magam, de hogy ez a mondat honnan jött… hát, magam sem tudom. Igazából, ha józan lettem volna, akkor egészen biztosan nem mondtam volna ilyet, mivel nem is akarok szőke lenni, na meg persze alapból nem ordibál ilyet az ember az éjszaka kellős közepén. Hiába mondják azt, hogy a részeg ember az igazat mondja, de ez a kijelentésem egyáltalán nem volt igaz. Teljesen meg vagyok elégedve a hajammal, különben is, a szőkéknek folyton hallgatniuk kell azokat a nyomorult vicceket.
Ahogy ott feküdtem az ágyon, szinte meg sem éreztem, hogy Brandon hozzám ért, csak mikor már a hátamon járt az ujjával. Beleborzongtam az érintésébe, a hideg végigfutott rajtam. Libabőrös lettem, s éreztem égető tekintetét magamon. Már a nyakamnál járt, én pedig automatikusan kicsit hátradöntöttem a fejemet. Régen rettegtem volna ettől, régen már a puszta gondolata is megriasztott volna, szóval ettől is volt olyan különös a helyzet. Mert egyáltalán nem féltem, ami talán az alkohol bódító hatásának volt nagy részt köszönhető. Meg a kíváncsiságnak is. Hiszen azért valljuk be, Brandon nagyon is vonzó pasi, és melyik lányt ne érdekelné, hogy milyen lehet ő közelebbről is. Milyen lehet végigsimítani az izmos felsőtestén, és milyen lehet csókolni az ajkait, miközben az ember elveszik azokban a kék szemekben?
Csakhogy nekem barátom van. Próbáltam ezt észben tartani, annak ellenére, hogy már ki tudja, mióta nem láttam Christ, és hogy vajon ő hogy van. Talán azt hiszi, meghaltam, és már rég továbblépett rajtam, vagy az is lehet, hogy még mindig reménykedik, hogy visszatérek. Összeszorult a szívem, ha ezekre gondoltam, de mikor a mellettem lévő Brandonra néztem, egyszerűen ő vette át Christian helyét a fejemben. Csak bekúszott az elmémbe, megfertőzte azt, bármennyire is próbáltam küzdeni ez ellen. Az alkohol nem segített túlságosan.
Kissé csiklandósan húztam össze magam, ahogy belecsókolt a nyakamba, de ahogy ajkai újból bőrömhöz értek, lehunytam a szememet.
- Csodálatos. – sóhajtottam, és egy pillanatig bármiféle bűntudat nélkül élvezkedtem. Hazudnék, ha azt mondanám, nem esett jól, de hirtelen kapcsolt az agyam, és nyeltem egy nagyot. Újból ránéztem Brandonra, beleharaptam a számba, és gondolkoztam, már amennyire ez lehetséges volt. Azon járt az agyam, hogy mi lenne most a legésszerűbb tett, és próbáltam Chrisre koncentrálni, meg arra, hogy mennyire szeretném már látni, aztán hirtelen beugrott valami. Talán felhasználhatom ezt az alkalmat egy újabb lehetőségért. Még ha ez a módszer nem is a legtisztább.
- Ne nézz így, úgy is tudom, mit akarsz. És egy alkut ajánlok. – szólaltam meg némi tétovázás után, és talán nem is az ép eszem, hanem az alkoholtól fűtött érzelmeim mondatták ezt velem. Lassan átnyúltam felette, arcunkat már csak pár centi választotta el egymástól, majd én is a szekrényre helyeztem a poharamat, azután pedig az oldalamra fordultam, vele szemben. Szemeimet mélyen az övéibe fúrtam, és mutató ujjammal a mellkasán kezdtem körözgetni. – Ma este a tiéd vagyok, azt teszel velem, amit csak akarsz… De! – kis hatásszünetet tartottam – Ennek ára van. Elintézed nekem, hogy a közeljövőben találkozhassak Christiannal. – tisztán éreztem a saját szívem dobogását, és valószínűleg nem fogtam fel, hogy ezzel mit kezdeményeztem, de úgy éreztem, most tényleg bármit megtennék annak érdekében, hogy találkozhassak Chrisszel.

Takarómat magamra húztam, mivel hiába is, hogy már pár hónapja itt lakok, de se Brandon, se Dante nem tartozik a közelebbi rokonaim közé, akik előtt csak lazán mutatkozok melltartóban és bugyiban. Szóval inkább beburkolózva az ágyneművel vártam, hogy ki lép be a szobába, és egy kicsit meg is lepődtem, amikor Gray arcát pillantottam meg.
- Szia! – köszöntem vissza kissé megilletődötten, de mielőtt még bármit is mondhattam volna, ő kiment. Csak bámultam a helyet, ahol pár pillanattal ezelőtt állt, és nem egészen értettem a dolgot. Valamit rosszul csináltam volna? Vagy ez most mi volt?
Vettem egy mély levegőt, és már másztam volna ki az ágyból, hogy megnézzem, mi baja van, amikor hirtelen újból megjelent a szobában, de most már volt valami a kezében. Orosz vodka, áfonyalé, és két pohár.
- Le akarsz itatni? – csúszott ki a számon, ahogy közelebb jött, és összevont szemöldökkel figyeltem az ügyködését. Leült mellém, de én meg sem moccantam, már egyáltalán nem tartottam tőle.
Hihetetlen. Régen már a puszta gondolatára is végigfutott a hátamon a hideg, most pedig itt ülök az ágyán, mellettem pedig ő saját maga. Mellkasomon még mindig viseltem az első találkozásunkkor szerzett sebeket, melyek már soha nem fognak eltűnni onnan, de már nem éreztem haragot iránta. És hogy miért? A válasz egyszerű: ő volt az, aki segített nekem kilábalni ebből az időszakból, ha ő nem lett volna, akkor nem biztos, hogy túlélem az elmúlt heteket. Szóval most már hálával tartozok neki, nem pedig gyűlölettel.
Furcsán méregettem a poharat, amit a kezembe nyomott, és egy pillanatig gondolkoztam azon, hogy meg merjem-e inni, meg hogy ez biztos jó ötlet-e, de aztán csak megvontam a vállam, és lehúztam egyszerre az egészet. Igen, egyszerre. Erre most hihetetlenül nagy szükségem volt, és éreztem, ahogyan az alkohol szinte marja a torkomat. Köhintettem egyet. Nem voltam túlságosan hozzászokva az ilyen erős piákhoz, de nem érdekelt különösebben a dolog, inkább csak egy féloldalas mosoly kíséretében nyújtottam a poharamat Brandon felé, hogy tölthet megint, mielőtt még belefognék a regélésbe. Valahogy így jobban ment, nem véletlenül mondják azt, hogy az alkohol oldja a nyelvet.
- Csak szimplán kimerültem. Olyan, mintha egy teljes évet itt töltöttem volna, pedig ez nagyon távol áll attól. – újból beleittam az immáron ismét teli poharamba. Az alkohol kezdett kicsit a fejembe szállni, egyrészt, mert nem bírom a piát, másrészt pedig szinte üres gyomorra nem a legegészségesebb. Az elmúlt tizenkét órában ettem egy almát, meg a hűtőben találtam egy csokit, aminek a szavatossága épp ma járt le. Hát igen, Dante nem az a bevásárolgató típus, nekem meg nem mindig jut eszembe se az evés, se a vásárolgatás. Mostanában nem szívesen megyek emberek közé.

Háromnegyed órával később már enyhén padlón voltam, szédölögtem, és szinte be sem állt a szám, csoda, hogy Brandon kibírta addig velem. Hol nevettem, hol pedig a sírás szélén álltam, és kiöntöttem a lelkem az elmúlt időszakkal kapcsolatban. Ez most így könnyen ment.
- És bánt azért, hogy a szintetekre süllyedtem. Már nem azért, érted, ne vedd magadra, csak eddig ez annyira távol állt tőlem, sőt, még én magam is féltem a halálfalóktól, most meg én is az vagyok, ami azért durva. Nagyon durva. – nyomatékosítottam a szavaimat heves fejrázással, mire kicsit magamra öntöttem az italomat. Kirázott a hideg, mivel a nagy iszogatás közben már nem is figyeltem arra, hogy a takaróm már rég nincs rajtam, így a bőrömön folyt végig a vodka.
- Hoppá! – néztem végig magamon, és elnevettem magam. Enyhén kész voltam, enyhén…

Csak bámultam magam elé, és az járt a fejemben, hogy nekem nem itt kéne lennem. Nekem is ugyanúgy a faluban kéne járkálnom a barátaimmal, vagy csak a többi diákkal, mindenféle rejtőzködés nélkül. Nem az lenne a feladatom, hogy a volt társaimat kövessem, és akkor nem lenne rajtam ekkora nyomás, mint most. Mert még ha csak egy ilyen kis feladatot is kaptam, ki tudja, mi lesz a büntetésem, ha nem kerítem elő minél előbb a lányt.
De nem volt erőm továbbindulni. Egyszerűen képtelen voltam megmozdítani a lábaimat. Túl sok volt ez az egész, túl hamar szakadt a nyakamba mindez, és én erre nem voltam felkészülve. Dühös voltam Alysonra, amiért képes volt ezt tenni velem, de dühös voltam saját magamra is. Hiszen választhattam volna. Vagy ez, vagy a halál, de én túlságosan is gyáva voltam ahhoz, hogy szembe merjek nézni a Zord Kaszással. Szimplán csak megijedtem, és önző módon csak arra gondoltam, hogy még túl fiatal vagyok feladni az életem, és annyi minden vár még rám. Szörnyű ember vagyok!
Sóhajtottam egy nagyot, s próbáltam késztetésre bírni a lábaimat, hogy indulni kéne. Már majdnem engedelmeskedtek, már majdnem… csakhogy lépéseket hallottam meg magam mellől. Lemerevedtem. A legelső gondolatom csak az volt, hogy vajon mennyit láthatott eddig, meg hogy lejött-e neki, hogy figyelem azt a lányt, aztán már az szaladgált a fejemben, hogy most mit kéne tennem. Lelepleződtem, ezért öljem meg, vagy támadjak rá? Nem vagyok biztos benne, hogy ez menne, sőt, az sem száz százalék, hogy meglátott. Lehet, hogy csak most vett észre.
Kezem automatikusan pálcámhoz kapott, a szívem a torkomban dobogott, de az ismerős hangra összerezdültem. Ez James!
Ismét nyeltem egyet, és nem mertem feléje fordulni. Nem tudtam a szemébe nézni, főleg amiatt, mert a karomat nem fedte semmi. Sejtettem, hogy előbb-utóbb észre fogja venni az egyáltalán nem oda illő tetoválást, de nem számítottam rá, hogy azonnal kiszúrja. Önkéntelenül megérintettem, s szavai tőrként hasítottak a szívembe. Ránéztem, gyomrom pedig összeugrott. Igazából most szembesültem a kegyetlen valósággal, hogy mi is lett belőlem, és hogy ez mit vált ki az emberekből.
- Elhiheted, nem túl kellemes. – feleltem tömören a kérdésére, mert azt elmondani úgy sem tudtam volna, hogy mit is érzek emiatt a nyomorult Sötét Jegy miatt. Az egyszerűen leírhatatlan, másnak fogalmam sincs, miért okoz ez örömöt. Ebben semmi jó nincs!
Beleharaptam az alsó ajkamba, és gondolkoztam, hogy most mit is kéne tennem. Ellöktem magam a fától, de nem mentem el, csak megálltam Jamesszel szemben, s mélyen a szemeibe néztem. Most biztos utál. És ez fájt, mert ez nem én vagyok, ez nem az igazi énem.
- Ne nézz így rám! Kérlek! Nehogy azt hidd, hogy én ezt szeretném! Mert nagyon nem. Szóval, ha akarod, nyugodtan átkozz meg, vagy tudom is én. Itt van előtted teljes életnagyságban egy halálfaló. – hogy mire föl ezek a szavak? Megbántam a döntésemet. Azóta rá kellett jönnöm, hogy inkább a halált kellett volna választanom, és ahogy ott álltam James előtt, szemeiben láttam egyfajta megvetést, amitől hirtelen újból gombóc keletkezett a torkomban, de sikerült elnyomnom az előtörő könnyeket. Én nem vagyok elég erős ehhez az egészhez.
 

Csak feküdtem az ágyon, és gondolkoztam. Azon, hogy hogyan is jutottam én ide. Ez lenne a természetes énem? Vagy mikor változott meg minden? Hülye kérdés, mert azt hiszem, tudom. Sőt, biztos vagyok benne, hiszen ez az egész folyamat akkor kezdődött el, amikor rábólintottam Brandon ajánlatára, hogy majd ő segít nekem. Furcsa, hogy vakon megbíztam benne mindazok után, amit tett velem, de azóta újabb két hónap telt el, és nem csinált semmi olyat, ami miatt meg kellett volna bánnom a döntésemet. Az igaz, hogy nem volt egyszerű az első hetekben, hiszen Dante kiképzése nem kicsit volt nehéz, ám nekem pont erre volt szükségem, belátom most már.  Ha akkor is úgy viselkedik velem, mint egy átlagos lánnyal, akkor biztos, hogy soha nem sikerült volna túl tennem magam az életem hirtelen bekövetkezett fordulatán, és a szörnyűségeken, amiket tettem, vagy tenni fogok. De mélyen magamban még most is őrlődök kicsit, amiért a családomnak csalódást okoztam, és amit anyámmal tettem… nem tudom, azt meg lehetne-e bocsátani valaha is. Pont ezért mindegy is már nekem, pont ezért döntöttem úgy, hogy részt veszek abban a kiképzésben, amit Brandon talált ki a számomra, hogy ne hulljak ki olyan hamar a sorból, és azt hiszem, mára ennek már látszik az eredménye. Kicsit jobban beletanultam a dolgokba.
Persze mivel Gray az iskolában továbbra is inspektorkodik, ezért a lakótársa, Dante tartotta meg nekem ezeket az „edzéseket”. Nos, fura egy fickó, alig hasonlít valamiben Brandonra, néha viccelődik, néha tud komoly lenni, bár olyankor eléggé rám tud ijeszteni, és ki nem nézném belőle, hogy ő is halálfaló. Jó, ez nem jó példa, mert belőlem sem nézné ki senki, és mégis az vagyok, de kettőnk esete különbözik, s azt is elmesélte az egyik szünetben, hogy neki az apja miatt kellett ezt a „szakmát” választania. Az sem jobb annál, mint amikor az embert a nővére kényszeríti.
De mindezek ellenére mégis, mikor volt alkalmam belepillantani Brandon és az ő kapcsolatába, valami egészen furcsát tapasztaltam. Ezt normális emberek úgy nevezik, hogy barátság. Ők nem tudom, hogy mit mondanak erre, vagy csak ők a kemény fiúk, akiknek nincsenek barátaik, de egy biztos: szoros kötelék van kettejük között, amit például Grayből ki sem néztem volna. Ő nem annak a fajtának tűnik, mint aki bárkit is barátjaként tekintene, de most mégis. És ezen nem kicsit lepődtem meg, de hát minden nap tapasztalok valami újat.
Fáradtan bámultam a plafont, és nem sok kedvem volt semmihez sem. Még a kezemet felemelni sem. Ma véget ért az „edzésem”, aminek részben azért örülök is, mivel eléggé fárasztó a dolog, és nem kevés energiámat emésztette fel, mindazok mellett, hogy az elején szinte már azért könyörögtem, hogy inkább öljenek meg. Úgyhogy általában ilyenkor szoktak ünnepelni, mivel sikeresen túl vagyok a mélyponton, és szerintem magamhoz képest egész jól beletanultam a dolgokba, csakhogy én kivel ünnepeljek? Dante elhúzott a… fogalmam sincs hova, Brandon meg nem hiszem, hogy hazajönne csak ezért. Bár azért nem esne rosszul.
Ahogy ezeken gondolkodtam, hirtelen hallottam egy kisebb zajt, ami az ajtónak a nyílását jelentette, így kis nehézségek árán, de feltápászkodtam, hogy köszöntsem valamelyik férfit, a kettő közül.

Elég régen jártam erre. Nagyon-nagyon régen, s most mégis újból itt vagyok, csakhogy minden megváltozott az utolsó itt létem óta. Akkor még teljesen normális volt az élet a kastélyon belül is, senkinek nem kellett attól tartania, hogy bármiféle baja eshet ott, most meg mi történik? Mindenki retteg, szinte már sehol sincs biztonságban az ember, és én is egy lettem azok közül, akik a félelmet előidézik. Persze ebben nekem van a legkevesebb szerepem, hiszen még csak pár hete, hogy Alyson üzenetet küldött nekem Brandonnal, és elhagytam a kastélyt, na meg azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy nem vagyok éppen egy ijesztő személyiség. Bár valakinek már az is bőven elég az utálatra, hogy halálfaló vagyok.
Halálfaló.
Milyen furcsa is ezt kimondani rám vonatkozóan. Hányan gondolták volna rólam azelőtt, hogy ez valaha bekövetkezik? Tudom a választ, sehányan. Vicces is a dolog, mert fogalmam sincs, hogy nővéremnek hogy juthattam eszébe pont én, mint „ajándékba adható áldozati bárány” vagy mi a szösz. Mert ez körülbelül erre megy ki. Legyenek minél többen a gonoszok, harcoljanak Voldemortért, vagyis bocsánat, a Nagyúrért, és ha kell, haljanak meg miatta. Legalábbis én így látom a dolgot, de aztán lehet, hogy tévedek. Nekem olyan mindegy most már.
És hogy mit kerestem én Roxmortsban? Egy diáktársamat kellett szemmel tartanom. Vagyis már csak volt diáktársamat. Szegény lánynak az egész családja megfigyelés alatt áll, de azokat a „profik” végzik, a kastélyban pedig nyúzzák őt rendesen, most meg a kirándulása alkalmával itt vagyok neki én. Persze csak messziről.
Úgy gondolták, hogy ez még egy teljesíthető feladat a számomra az elején (nem sokára úgy is bedobnak a mély vízbe), mert ráadásul ha elszúrnék valamit, akkor a faluban tartózkodó halálfalók könnyen kézbe tudják venni az ügyet. Igaz, nem tudom, mit szúrhatnék el, meg, hogy szegény lány mi rosszat tudna tenni (gondolom megszökik, vagy hasonló), de az tuti, hogyha bármi gyanúsat is észrevennék, akkor sem biztos, hogy képes lennék megtámadni őt. Vagy akár megölni. Csak annyi a szerencsém, hogy ez egyedül csak a mai napra érvényes, mivel ugye ma van a roxmortsi kirándulás, és ezért ide én is eljöhetek, nem úgy, mint a kastélyba. Oda többé már nem mehetek vissza. Pedig mennyire hiányzik az egész, még a nyomorult mágiatörténeti órák is! Még ott is szívesebben lennék jelen pillanatban.

Kicsit unalmas is volt a megfigyelősdi, meg hogy rejtőzködve kellett szemmel tartanom, amíg ő a barátnőjével a hegyeket fedezte fel, és az ott lévő erdőt, az egyedüli izgalmat az jelentette, hogy figyelnem kellett, nehogy zajt csapjak.
Nem tudom mennyi idő telt el, mire találtak egy kisebb tisztást, ahol el is időztek egy darabig, így én is lepihentem egy kicsit, és a karomat kezdtem el vizsgálgatni, pontosabban a már rajtam lévő Sötét Jegyet. Óvatosan végighúztam rajta az ujjam, de fel is szisszentem, mivel még csak nem rég került fel, és hát igen, mondhatni nem volt túl jó érzés, ráadásul kellemetlen emlékeket idézett fel bennem az elmúlt hetekkel kapcsolatban. Szóval inkább abbahagytam a mazochizmust.
Felnéztem, hogy áll vajon a kedves megfigyeltem, és rá kellett jönnöm, hogy az bizony itt hagyott. Előjöttem a helyemről, hogy jobban körbenézzek, de valóban nem volt sehol, s kellett pár másodperc, hogy felfogjam, akkor ez most mit is jelent nekem.
- Ez nem lehet igaz! – kétségbeesetten döntöttem neki a hátamat egy fának, és minduntalan csak az cikázott végig az agyamon, hogy képes voltam elszúrni. Elszúrtam a legkönnyebb dolgot, amit csak kaphattam volna. Ennél jobban már nem is alakulhatnának a dolgaim…