Mint akibe hálni jár a lélek, járok kelek a folyosókon. A szemeim égnek, a fejem legszívesebben szétrobbanna, a gyomrom émelyeg, de nem sajnálom egy percig sem, hogy nem hagytam ki a tegnapi bulit.
Kis kotorászás után a zsebemből egy darab papírt húzok elő, amely bár eléggé gyűrött és koszos, de a lényegen ez mit sem változtat, hiszen a név és a ház jól kivehető. Ismét sikerült egy lánnyal összekeverednem az éjjel nyugtázom magamban örömmel, s arcomra kaján mosoly ül ki, akkor egy felém szaladó másodévesre leszek figyelmes, s arcomon még nagyobb öröm lesz látható hiszen tudom, hogy a jó öreg kávém van nála, amely nélkül egy ilyen nap nem is indulhatna el.

- Heló James! Két cukorral, ahogy kértem ugye? – Teszem fel a kérdést, a fiú felé kis szigorral hangomban.
- Természetesen pontosan, ahogyan szereted. –
- Ügyes gyerek vagy te, megfelelő utódom és tanítványom vagy, de túl korán elmentél tegnap. Persze tudom, hogy csak másodéves vagy, de ebben a korban is tartani kell egy szintet, ne felejtsd el. Lányok? –
- Nem semmi sem volt. –
- Ne szomorodj el, ez még nem a világ vége. Fel a fejjel a te korodban még én sem voltam nagy nőcsábász. –

Egy tanári mosolyt engedek meg a srác fel, majd a vállát megpaskolva adom tudtára, hogy mehet. Eztán én is folytatom az ilyenkor jól megszokott utamat. Az egyik ablakpárkányról egy reggeli prófétát is magamhoz veszek végül a kerengő felé veszem az irányt.
A kerengőbe lépve még eszembe jut James. Remek gyerek, akár még olyan is lehet, mint én, bár ahhoz a legtöbb tanárhoz be kell vágódni.
Az egyik padhoz érve leülök s a kávémat kevergetve, olvasgatom az ölembe terített újságot, s egy-egy érdekes hírnél hümmögéssel vagy épp nevetéssel adok hangot véleményemnek. Az újság olvasást befejezve, folytatom az ilyenkor szokásos sznobista napirendemet, s a pad támlájára téve a kezemet figyelni kezdem az arra járókat.
A szemem hirtelen megakad egy mardekáros lányon, akinek épp csak a neve nem jut eszembe. Sebaj, ha elég sokáig bámulom, tuti idejön megkérdezni akarok e valamit…

Borult délután volt, s a szokásos jókedv sem ékeskedett arcomon, sokkal inkább volt kifejezéstelen és bánatos, úgy éreztem, jobb, ha most olyan helyre megyek, ahol nem sokan láthatnak, hiszen már így is olyan sokan kérdezték, hogy beteg vagyok e vagy ilyesmi, de nem egyszerűen csak most valahogy nincs semmihez sem hangulatom.
Lépteim lassan visznek le engem a tópartra, ahol is már van egy jól megszokott fám, ahova akkor megyek, ha gondolkozni akarok vagy egyszerűen csak a külvilágtól elzárkózni. Út közben figyelem a hullámokat, s közben azon gondolkozok, hogy vajon mi lesz velünk, vajon tényleg háború lesz, ahogyan azt beszélik… Valószínűleg ezen sötét gondolat nyomta rá bélyegét a mai napomra.
A fához érve szinte rögtön felpattanok, az egyik szélesebb ágra s azon lábaimat kinyújtva üldögélek, s bámulok a víztükörre, ahol csupán elfolyó arcomat látom, majd egy béka nyomán ez a torz kép is hamar szertefoszlik.
Egy pillanatra lehunyom a szememet, majd fütyülni kezdek egy szomorú, borús dallamot, s közben a külvilággal mit sem törődve üldögélek.

~ Mi lesz most velünk? Mi lesz most a családommal? Mi lesz a barátaimmal? Talán kár is ezen gondolkozni, talán nem. Abban azonban biztos vagyok, hogy ha ezen kesergek naphosszat, akkor könnyedén besavanyodhatok, s válhatok egy depressziós semmittevővé, az pedig nem én vagyok, igenis mindenben meg kell látni a jót és a lehetőséget. A veszély csupán egy szó, amit ha nem engedünk tartalommal telítődni, akkor nem is lesz több egyetlen, jelentéktelen szónál. ~

- Igen, így van! –

Kiáltok fel, s csak ekkor kapom magamat rajta, hogy az elmélkedés amit korábban magamban folytattam, most valahogy hangos szavakká vált, csupán azért nem nézek körül, mert úgy gondolom, hogy erre felé rajtam kívül nem igen jár senki.
Arcomra ismét mosoly költözik, s szinte egy csapásra visszatér belém a jó kedv és az tett vágy, ám úgy gondolom, hogy nem árt ha még egy kicsit üldögélek itt.

A fejem sajog, amikor magamhoz térek a délutáni szunyókálás után. Eszembe jutnak azok a percek amikor Bimba figyelmeztet, hogy ne szívjuk be a növény pollenjét, mert azonnali eszméletvesztéshez vezet és utána még egy kis fejfájás is járul hozzá, ha nem kezelik. No igen, ezen kívül már csak annyi van meg, hogy az a tetű virág rám köpi azt a mérget. Megdörzsölöm a szememet, majd egy kis vízzel ki is mosom belőle az álmot, dobok magamra valami pacsulit, majd egy laza pólót veszek fel meg egy hawaii mintás sortot és egy jó kis karibi nyakláncot. Feldobom még a baseball sapkámat és a szokásos napszemüvegemet, majd felkapva a gitáromat is elindulok a próbaterem felé.
Útközben dallamok kúsznak a fejembe, mindig ez van, ha énekelni támad kedvem. Kell egy kis gyakorlás, mert ha nem járatom meg a hangomat még elvesztem ezt a remek adottságot. Amint haladok a folyosókon, úton útfélen ismerősökbe botlok, akik érdeklődve kérdezik, hogy mikor futunk össze jammelgetni egyet, mire én egy „Majd valamelyik nap a héten.” vagy „Hú, figyelj elég szorosan vagyok mostanában, de megoldjuk.” választ adok. Végül aztán csak megérkezek a próbateremhez. Egy darabig még állok előtte, körbe pillantok és lassan szemeimmel végig mérem a termet. Egy nagy sóhajjal nyugtázom, hogy ez egy új korszak kezdete lesz, reméljük egy arany korszaké. Elégedett mosoly ül ki az ábrázatomra.
Végül elindulok a sarokba, ahol egy kis fotel van, majd oda leülök. A lejátszómon elkezdek zenét keresgélni s mikor végre találok egy olyat amely elnyeri tetszésemet, ezt elégedetten konstatálom majd egy nagy fülhallgatót veszek fel, s a gitáromat a kezembe. Lassan elkezdek gitározgatni, aztán mikor úgy érzem, hogy meg van a hang, egy kissé megköszörülöm a torkomat, aztán a húrok közé csapok, nekem csak a gitár és énekhangot kell adnom, a dob és a többi meg vannak a lejátszón, így azokat hozzá tudom tenni.
Végül bele kezdek az éneklésbe is:


Fall out of love to fall back in
To reach the end only to start again
My friends say get a clue
It's just something we all go though
Oh Lord!

Avoiding luck was something more to prove
I'd like an option but I hate to choose
But those days are dead and gone and its time we all move on
Oh Allah!

So sad
The way we hold our heads in hands
Regrets
Are old excuses to be bad
These days its all or nothing now
And I can't go on thinking of how
Things change
And now there getting strange

Want to be good, want you to see me shine
I'd make you proud if you give me the time
But what's a boy to do?
When there's nothing left to loose
Genesha!

So sad
The way we hold our heads in hands
Regrets
Are old excuses to be bad
These days its all or nothing now
And I can't go on thinking of how
Things change
And now there getting strange

Climb down from your high horse
Worse happens in cold wars
Don't think that I don't see you
Watching me as I watch you
Mistaken for something
Much smarter then I am
Don't think I don't see you
Watching me as I watch you

Fall out of love only to fall back in
To reach the end only to start again
But what's a boy to do?
When there's nothing left to loose?

A lány visszakérdez, ám ekkor átfut az agyamon, hogy talán ebbe most nem kéne bele mennem, így jobbnak látom, ha távozok, s ennek nyomatékot is adok azzal, hogy egy mozdulattal talpon is vagyok, majd ellenőrzöm a nadrágomat, hogy megszáradt e rendesen, ezután egy kellemes bíztató mosolyt varázsolok az arcomra, s aztán egy szökkenéssel a lány előtt termek, majd ekkor kezdek bele a beszédembe.

- Asszem’ – ekkor a fejem mögé nyúlok és a tarkómat vakargatva tétován nézem az arcát, s közben remélem, hogy nem bántom meg azzal, hogy ilyen hirtelen távozok. – Asszem’ én most megyek. Tudom kicsit hirtelen meg minden, de sajna én ilyen spontán alak vagyok. Jó általában azért ennyire spontán nem, de most hirtelen ugrott be, hogy van még egy kis elintézni valóm.
Szóval, remélem nem bántó, hogy csak így lelépek.
Hódolatom, hölgyem. Remélem, mihamarabb látjuk egymást. –

Megvárom a lány válaszát, majd egy mozdulattal már is távozásra veszem az irányt, s bár még egy pillanatra visszapillantok, úgy érzem, hogy jó döntés volt most eljönnöm, mert egyrészt igazat mondtam, van még mit elintéznem, másrészt nem akartam, hogy a helyzet nagyon kínossá váljon.
Lassan haladok tovább, az egyik fánál megállva még valami gyümölcsöt is szedek le, ám nem eszem meg csupán megszagolom, s aztán eldobom, hiszen nem tudom, hogy miaz így nem próbálom megmérgezni magamat. A naplementében alakom, fokozatosan sötétedik, majd eltűnik a láthatárról.

A mai nap olyan jól indult, szinte már-már elhittem, hogy unalmasan derűs lesz, mígnem kaptam egy levelet Harrytől, s az abban leírtak követve haladtam a folyosón. Amikor ott lépdeltem észrevettem Luna Lovegoodot. A szőke lánykát sokan piszkálták a furcsaságai miatt, ám én csodáltam őt, láttam, hogy lakozik valami a furcsaságok mögött, valamit ami miatt tiszteltem őt.
Amint ott haladtam a nagy gondolkozásban el is haladtam mellette, s amikor éppen lelassítottam volna, hogy bevárjam őt, egy hatalmas dörrenést hallok amire szinte a földbe gyökeredzik a lábam, s egy pillanatra megdermedek. Ekkor már tudom, hogy valami olyasmi történt ami a korábban unalmas napot olyan irányba fordítja, amit talán én sem kívántam elérni.
Abban a pillanatban, hogy egy pillanatra nem figyelek oda egy srác vágja ki az ajtót s elkiáltja magát:
„Itt vannak!
- Megtámadták az iskolát a halálfalók!”
Még szinte fel sem fogom amit mondott, máris észre veszek valakit, majd egy hatalmas dörrenést hallok, innentől nem igen látok, csupán becsukom a szememet. Az érzés olyan, mintha a legrosszabb rémálmom vált volna valóra. Magatehetetlenül repülök a levegőben, majd egy cseppet sem kellemes földet érés következik, amelynél csupán annyit érzek, hogy a térdemmel úgy fejbe találom magamat, hogy minden bizonnyal eltörik az orrom. Majd a következő pillanatban, nem éppen kellemes módon a mellkasomra érkezek. Tompa fájdalom csupán, ami a testembe nyilall.  
~ Vajon most meghalok? ~
Suhan át fejemen a gondolat, ám még csak azt sem engedem, hogy tudatosuljon bennem mindaz, hogy én erre gondoltam. Ekkor olyasmik jutnak az eszembe, amikre sosem gondoltam volna. A szüleim és a bátyám tekintete, Zoey arca és a többi jó barátomé. Olyan érzés kerít hatalmába amelyet még soha sem éreztem, bármennyire lehetek adrenalin függő, ha egy pillanatra valóban veszélyben az életem, akkor tényleg csak arra tudok gondolni, hogy ami szép volt belőle: A nyarak a stégnél, a szörfözés, és a boldogan töltött pillanatok.
Csend ül a folyosóra, hideg velőt rázó csend, csak a nyöszörgést és a félelemmel telt sikolyokat hallom, szinte beleborzong, ám ekkor érzem meg hogy az orrom milyen rettentően fáj, hála az égnek, a sportok során meg kellett tanulnom ellátni magamat és egy ilyen kis törésre ismerek egy varázsigét, ami tapasztalataim alapján még sikerülhet is, bár nem tudom, hogy ilyen állapotban ez miként fog menni.
Lassan magam alá húzom a kezeimet s felnyomom magamat a padlóról, ekkor kezd el fájni a mellkasom is, inkább csak az ütéstől, nem érzem úgy hogy bármi törve lenne. Lassan előbányászom a pálcámat, majd a falhoz húzódok, még nem tudok, és nem merek felállni. A falhoz érve aztán a pálcával az orrom felé mutatva kiejtem a varázsigét:
- Hippokrax. –
Várom a hatást, bár nem tudom mennyire volt sikeres, ám ekkor, nem tudok ezzel foglalkozni, hiszen észreveszem, hogy több sérült is van a folyosón, gyorsan feltápászkodok, majd úgy döntök elindulok az első alak irányába akit meglátok. Ekkor veszem észre Lunát, akit éppen bevárni készültem. Odasietek hozzá, majd elkezdem szólítgatni, mivel egyenlőre semmit sem látok.
- Luna! Luna, jól vagy? Fáj valamid? –
Arcomon már aggodalom ül , a félelem tovatűnt múló érzés csupán. Most erősebb az aggódásom. Nem tudom mi történt a barátaimmal, nem tudom mi történt azokkal, akiket megtámadtak.
- Rendben van mindenki?! –
Kiáltom el magam hangosan, bár én sem hiszem el, hogy ez igaz, csupán azt akarom tudni, hogy körülöttem mindenki él.

Módosítva

Amikor látom, hogy a lány elvörösödik rögtön nem figyelem olyan erőteljesen, hiszen próbálok megteremteni egy olyan helyzetet, amivel megnyugtatom őt. A lényeg, hogy ne érezze kényelmetlenül magát. Kicsit furcsa, hogy épp itt és épp vele találkozok.
Érzek némi vonzalmat a lány iránt, s pont ettől tűnik az egész olyan meseszerűnek, hogy az élet az utamba sodorta, minden próbatétel nélkül. Azonban lehet az is, hogy ő maga a próbatétel. Hiszen, ma már jól tudom, hogy nem hever minden lány aléltan előttem a szövegemtől, s pont ez az, ami azt a bizonyos lányt, s talán most Meloret is különlegessé teszi számomra. Most olyan sutának érzem magam, pedig a legtöbb esetben tudom, hogyan kezdjek bele a mondandómba. Végül összeszedem minden bátorságomat, s a tekintetemet lassan a lány lélektükreire vezetem, s amikor mélyen belenézek, rögtön megindul a nyelvem, akaratlanul is szavak hagyják el a számat.

- Nem tudom mondták már-e neked, de a szemeid gyönyörűek. Olyanok, mintha az egész világ egyetlen csodaként ott ülne bennük, s a halandók számára elérhetetlen lenne. –

Hírtelen visszafogom magamat, s komolyan el kell gondolkoznom, hogy mit is csinálok, hiszen nem akartam, hogy ezeket kimondjam. Nyelek egy nagyot, s közben temérdek gondolat kavarog a fejemben, hogy vajon, hogy is lehetne ezt a helyzetet megoldani.

~ Mit csinálsz? Nem vagy te ilyen romantikus, ezzel csak elbénázod. Most nem vehetem viccre, hiszen már látja, hogy zavarban vagyok azok miatt, amiket elmondtam. Kérjek óvatosan elnézést és próbáljam terelni a szót? Igen, azt hiszem ez a legjobb döntés. ~

A levegőt elég gyorsan veszem, s aztán azért csak-csak belekezdek. Lassan aztán ismét szóra nyílik a szám, s kicsit hebegve habogva kezdek bele a bocsánat kérésbe, hiszen tőlem eddig szokatlan módon, efféle bókkal illettem Meloret.

- Sajnálom, ha túl tolakodó voltam, egyszerűen csak kifutott a számon, remélem nem haragszol, nagyon a szívemre venném, ha emiatt válna kínosabbá a beszélgetés. –

~ Ez szép volt, most válts témát. ~

Ám témát váltani már nem tudok, a szó hirtelen belém fagy, s csend ül a korábban vidám, ám most zavart párosunkra. Kínosan érzem magam, hiszen nem tudom, hogy a lány miként értékeli majd mindazt, amit az imént akaratlanul is kimondtam.

Üdv!
Én lenni új DS tag

A lábaim most nem visznek olyan sebesen, most mintha minden egyes lépésnél leragadnának, s nem akarnának mozdulni. A tőlem szokásos, most valahol az egyik sarokban üldögél. McGalagony irodája felé tartok, hiszen a minap kaptam tőle egy üzenetet, hogy a mai napon keressem fel őt, ugyanis lenne mit megbeszélnünk. Mondanom sem kell, hogy én rögtön a legrosszabbra gondoltam, s most ezért ilyen nagy szenvedés nekem ez az út.
A levegőt nem kapkodom, lassan lélegzek, egész lassan. Halálra vált tekintetemet, aki csak meglátja értetlenül nézi, hiszen alapvetően én mindig örömtől és energiától telten viharzok át az iskolán, s közben minden bizonnyal valami csínyen töröm a fejemet.

~ Vajon melyik stiklimre jöhetett rá? Ki mószerolhatott be engem? Bárhogy töröm a fejemet nem jut eszembe semmi. Akkor vajon miért hívat? Piton sütött rám talán valami áltettet? Nem hiszem. Mostanában nem is nagyon láttam, valami mással van elfoglalva a többiek szerint.
Talán a tónál történt kis kalandomra jött rá? Azt nem is láthatta… Ej, jobb lenne tudni mire jöhetett rá, akkor tudnék hozzá valami fedő dumát kreálni. Így viszont…finoman szólva is benne vagyok abban a bizonyos trutyiban… Bajban vagyok nem kicsit. Ez nem is kérdéses. ~

Amint ezen gondolatok kavarognak a fejemben lassan odaérek a tanárnő irodájához. Egy ideig csak álldogálok tétlenül, aztán lassan elindulok az ajtó felé. A szívem a torkomban dobog, hiszen most úgy érzem, hogy elkaptak, vége a macska egér játéknak és a macska győzött. Még nyelek egy nagyot, majd egész lassan hármat kopogok az ajtón. Minden egyes koppantás, akár egy-egy lépés a szakadék felé.
Ahogyan várakozok, sok minden átfut a fejemen. Többek között az, hogy hogyan mondom el otthon. Szinte látom a degenerált unokatestvéreim arcát, ahogyan rajtam röhögnek, hogy en-gem kicsaptak. Ezt egyszerűen nem hiszem el. A haverok felkészítettek a legrosszabbra, így kellően remegő lábakkal nyitok be, amikor a professzor erre megadja az engedélyt.
Fejemet leszegve lépek be az ajtón, majd pár lépés után megállok, s továbbra is csak a földet bámulom. Nem tiszteletlen vagyok, csak gyűjtöm az erőmet, hogy egyáltalán meg tudjak szó-lalni. Végül aztán csak összeszedem magamat, s valamik elkezdek mondani.

- Jó napot tanárnő! Azért jöttem, mert…. –

Ezt a mondatot, már nem tudom befejezni, egy kissé elakad a szavam, s bárhogy próbálom tovább folytatni a mondandómat nem megy. Egyszerűen, mintha kővé dermedtem volna, s bár most a fejemet felszegve a tanárnőt figyelem, szinte olyan vagyok, mint akit sóbálvány átokkal sújtottak. Nyílván ezt már McGalagony is észrevette, most meg még fogást is adok neki magamon.

~ Itt ki leszek most készítve. Azt mondják, könnyen lehet az is, hogy ha sokat szájalok, akkor békává vagy patkánnyá változtat engem. Nem akarok patkány lenni… Nem illik hozzám… Ezt nem hiszem el magamban még viccelődni is van kedvem miközben, miközben itt állok egy olyasvalakinek a szobájában, aki a sorsomról fog dönteni… Maradok vagy megyek? ~

Nagyon örülök neki, hogy Zoey nem haragszik rám, a kis késés miatt, persze ettől még nem érzem jobban magam, hiszen bár szoktam késni nála nem akartam, legalább is nem ennyit. Amikor elfogadja a koccintástra emeli ő is a poharát, már megnyugszok, s arcomon nagyobb nyugalommal, bár tőlem szokatlanul még nem mosolyogva, üldögélek.
Amikor a „zsákmányra” terelődik a szó, végre megjelenik arcomon, a tőlem ilyenkor szokásos kaján mosoly, majd rögvest bele is kezdek magyarázatomba.

- Vettem instant sötétségport, nyelvnyújtó nyalánkságot, orvérzés ostyát, éberálmot és telefület.
Nem konkrét tervem még nincs, bár van amiről sejtem, hogy mire fogom használni, de amíg ez nem biztos, addig nem mondanék rá semmi konkrétumot. Á, agyrém ez a mai nap. Mindenhonnan rohannom kell egy másik helyre, és közben nincs megállás. Jól esik ilyenkor leülni egy jó mézsörre.
Csodálkozom, hogy alig vannak diákok. Mi történhetett? Talán mindenki tanul? – elnevetem magam. – Túl sok ahhoz a léhűtő, hogy mindenki fent üljön a kastélyban.
Neked milyen napod volt? –

Teszem fel a kérdést, az eléggé össze vissza és zavaros mondandóm végén. Remélem Zoey értette, hogy mit akartam kihozni az egészből, bár annyira már ismer, hogy tudja, nekem vannak ilyen dolgaim, s már beszélgettünk eleget ahhoz, hogy ráérezzen erre a furcsa stílusra, amiben én beszélek.

~ Tényleg furcsa, hogy alig van itt valaki. Még az országos cimboráim is valahol máshol múlatnák az időt? Bár, mintha láttam volna néhányukat a Weasley boltban. Helyes, jó ha néha ők is vásárolnak, nagyobb fegyvertár, nagyobb vicc. ~

Egy pillanatra elkerekedett szemekkel nézek Melorera, hiszen ha nem én lennék eléggé félre-érthető lenne amit az imént mondott, persze én inkább viccre veszem, és már vigyorgok is, mint a tejbetök.
Lassan én is hátradőlök, s hallgatom, amit a lány mond. A négy fal közé szorítva én sem érzem magamat igazán elememben, de néha az sem annyira rossz, persze csak ha jó a program. „Sosem vagyok egyedül” mondja, s ekkor ismét felé fordítom a tekintetemet, hiszen ekkor nekem is eszembe jutott, hogy jó az, hogy ennyi ember vesz körül, hiszen így minden egyes napom mozgalmasan telik és mindig ott vagyok az információk középpontjában.

- Néha nagyon is jó, ha sokan vesznek körül. Én például szeretem, ha sokan vannak körülöt-tem, most is csak azért jöttem ki egyedül, mert gondolkodásra volt szükségem, de hála az ég-nek, végül aztán megjöttél te és ezért nem kellett egyedül elütnöm itt az időt.
Ha te nem jössz valószínűleg, már az épületben lennék és valami csínyen törném a fejemet, vagy bulit szerveznék, amivel megint csak megrovást kapnék, ha nyakon csípnek. Többek között Piton, aki már elég rég vadászik rám, csupán mostanában hanyagol valamilyen oknál fogva.
Komolyan mondom, néha hiányzik, hogy a zsíros haja lobogjon a szélben amikor utánam ku-takodik, amikor a feje vörös a tajtéktól. Ej, de csodás is az… -

Az utolsó mondatom után kissé elgondolkozok, hiszen Piton és az én üldözősdim, már elég rég tart, s most valahogy hiányoznak azok az adrenalinnal töltött percek, amikor éppen előle menekültem, s ő pedig mérgesen arrébb állt, amikor úgy tudott elkapni, hogy nem tudott rám bizonyítani semmit.
Persze volt, amikor én számoltam el magam, s végül a házam számolhatott büntetéssel miat-tam, ami még ha csak öt pont levonást jelentett is, de az mégis csak büntetés, s talán akkor nem mindenki szeretett, s kedvelt engem sem annyira. Persze azért ha ilyen előfordult vagy vissza szereztem az öt pontot vagy elintéztem, hogy a mardekártól is levonjanak ugyan ennyit, s máris ismét népszerű voltam.

- Kezd sötétedni? Valóban, de azt hiszem, én még maradok egy kicsit, viszont ha te menni akarsz, akkor nyugodtan menj csak. Engem még vár a naplemente, mostanában szeretem megnézni, sokat elárul nekem.
Hogy bármelyik házba illenék, hm, lehet, hogy én bárhol megtalálnám a helyemet, de ebben sem vagyok egészen biztos. Lehet, hogy kijönnék az emberekkel mindenhol, de lehet, hogy ne tennék eleget mindannak, amit az adott ház tagjaitól elvárnak. Nem mondom, hogy nem lennének tulajdonságaim, amit az adott ház nagyra értékel, de úgy gondolom, hogy bennem a Griffendélhez van egyben minden. –

Utóbbi kis magyarázatom kissé sablonos, olyan monoton, de amit korábban mondtam, az igaz. A naplemente sokat elárul a helyzet állásáról. Olykor olyan vérvörös a naplemente, hogy nem is kétség mi történt.
Zavaros idők ezek, s ezt az anyatermészet is jól tudja. Jelezni próbál nekünk, talán csak mi nem látjuk azt, amire rá akar mutatni.
Ekkor ismét a lányra irányítom a tekintetemet, hiszen elhangzott a szájából még egy kijelentés, ami igazán feldobja a szívemet, hiszen úgy érzem elhiszi, hogy van keresnivalója.

- Ez az, ezt akartam hallani. Bármilyen rögös is az út, soha ne térj le róla. Lesznek nehézségeid, de nagyon sok örömöt is az utadba sodor majd az élet. Ezek fogják neked jelenti a boldogságot, ezek miatt fogod értékelni mindazt amit elértél.
Látod. Már is sokkal jobb. –

Amint a szavak elhagyják a lány száját, máris sokkal felszabadultabbnak, sokkal vidámabbnak látszik. A hozzám intézett kérdésre a válasz, sokkal összetettebb, mint ahogyan azt az első percben sejteni lehetne.
Lassan hátradőlök kezeimmel hátul támasztom meg maga, s most csak a vizet bámulom. A szemem sem rebben mindezek közben, majd kisvártatva végül megszólalok.

- Soha nem voltam boldogabb, mint amikor a Griffendélbe kerültem. A bátyám a Hollóhát diákja volt, és valóban ott is volt a helye, ott találta meg azokat, akikkel egy húron pendült, eszes gyerek, ezért ezen nem is csodálkoztam. Vannak, akik úgy gondolják, hogy talán nekem jobb helyem lenne a Hugrabugban, hiszen rendes és segítőkész vagyok. Mindazonáltal a dolgokhoz az is hozzá tartozik, hogy sok olyan tulajdonságom van, ami miatt nem lennék jó abba a házba.
A szabályok áthágása, a tanárok kikerülése, egyesek megfricskázása, kiállás a társakért. A süveg szerint ezért voltam inkább a Griffendélbe való és én ezzel teljes mértékig egyetértek. Itt van a legtöbb barátom, persze ez nem jelenti azt, hogy máshol, más házakban nincsenek nagyon jó barátaim. Nem ezt még csak feltételezni is kár. Hiszen ott van például az egyik legjobb barátom Zoey Cleve, aki éppenséggel Mardekáros és mégis igazán jó barátok vagyunk, sokat lógunk együtt. –

Most kicsit ismét abbahagyom a beszédet, ám nyitva hagyom a mondandómat jelezve, hogy szeretnék még beszélni, csupán egy kis szünetet tartok, hogy ne legyen az egész olyan tömör. Közben már azon jár az agyam amit a kérdés után mondott, ami boldoggá tesz, hiszen azt jelzi, hogy készen áll arra, hogy maga mögött hagyja a valódi énjét elfojtó lányt, s felszínre törjön az életvidám önmaga.

- Tudom, hogy hosszú út áll előtted, de hidd el nekem, hogy megéri végig menni rajta, hiszen a végén nagy jutalom vár rád, ami többet ér minden egyes megtett lépésnél. Megjártam a magam útját én is, nem mondom, hogy minden egyes perce vidám volt, de mióta ráléptem erre az ösvényre, úgy élek, hogy közben nem bánok semmit, ami megtörtént. -

Hallgatva a lányt csak tovább erősödik bennem, hogy nem biztos, hogy kicsit talán, vagy talán nem is olyan kicsit, nem érzi magát teljes értékűnek. Azt hiszem itt az ideje, hogy közbeszóljak. Rá kell, hogy mutassak neki, hogy minden ami vele történt, az okkal volt.
Lassan közelebb ülök hozzá, majd lassan megfogom a kezét, nem úgy ahogyan a szerelmesek szokták, inkább ahogyan egy barát, amikor a másikba lelket akar önteni. Lassan ráemelem a tekintetemet, majd mélyen a szemébe nézek.

- Tudod, én úgy élek, hogy minden, ami velem történik, amit az élet ad, az okkal van. Az, hogy te a hugrabugba kerültél, szintén nem véletlen. Nem gondolom, hogy oda a maradék kerülne. Nagyon sok tehetséges varázsló került már ki onnan, akik sokat tettek a varázslóvilágért. Az, hogy ők jószívűek egy pluszt ad nekik, ettől csak többek lesznek, mi bátrak vagyunk, igen ez igaz én is kiállok bárkiért, a mardekátosokat nem ejtették épp a fejükre így ravasz mindegyikük akár a róka, míg a hollóhát diákjai szorgalmasak és okosak, ha bele gondolsz ez nem megkülönböztetés, ez az egymást kiegészítő tulajdonságok elosztása.
Soha ne hidd, hogy bárkinél kevesebb vagy. Akkor leszel kevesebb, ha te azzá teszed magad. Nem számít a vér, bárki bármit gondol, nem számít a ház ahova kerültél, nem számít, hogy a szüleid milyen gazdagok, csak az számít, hogy ki vagy te és mit teszel meg a céljaidért, hogyan viszonyulsz másokhoz. –

Kicsit felindult állapotban vagyok most, hiszen tudom, hogy még sokan gondolják ezt, így mint én, többen vagyunk, mint ezen elvek ellenzői. Szememben ott ég a tűz, hiszen ezzel is lelket akarok csak ölteni a lányba. Arcomon mosoly ül, s boldogság, remélem, hogy amit mondtam az megváltoztathatja Melore véleményét is. Valóban úgy gondolok mindent, ahogy elmondtam. Lassan elenged a lány kezét, s aztán szememmel követem már csak a lélektükreit.

Amint a lányt hallgatom, rájövök, hogy ő valóban úgy gondolja, hogy nem túl izgalmas az élete. Meg kell neki mutatnom, hogy ő is egy izgalmas ember, benne is vannak olyan rejtett lehetőségek, amik talán még számára is meglepőek lehetnek. Ideje felnyitnom a szemét, s segítséget nyújtanom számára, abban, hogy megtalálhassa önmagát. Ha mutat hajlandóságot, én segíteni fogok neki.
Mondandója végén kérdést intéz felém, ami kicsit rosszul érint, de beszélnem kell róla, s ezt én is tudom. Mostanában sokan kérdezősködnek, így jobb ha elmondok mindent. Az élet nem hozza ezeket a dolgokat másként, ha kell szembe szállok ezekkel az elemekkel.

- Cardiffban születtem, egy aranyvérű család sarjaként. Tudod ez az aminek nem örülök, olyan túlzottan. A szüleimet nem zavarják, a dolgaim és a bátyámat sem, őt főleg nem hiszen ő is szereti a mugli dolgokat. A rokonaim nagy része azonban bugris, begyöpösödött, maradi aranyvér mániás varázsló és boszorkány. Útálom őket! El nem tudom mondani mennyire… Főleg a nagybátyámat, aki egyszer még megölni is megpróbált.
Ha már itt tartok ennek a történetét is elmesélem neked. Egy mugli tárggyal játszottam a lakásunkban, a nagybátyám pedig éppen nálunk vendégeskedett, amikor pedig meglátta, hogy nálam van az a tárgy, meg akart engem ölni. Anyám az ajtón belépve még idejében reagálni tudott, így hamar lefegyverezte, apám pedig hamarjában ki is penderítette a lakásunkból.
Néha azon gondolkozok talán jobb lenne, ha negyed vagy félvérűek lennénk. Persze gazdagság meg minden van, de ettől még nagyon nem vagyok boldog, hiszen a rokonaim nagy része imádja tudod kit… Sőt sokukból kinézem, hogy a bandájába is beálltak, szégyenletes…
Varázsolni egész fiatalon varázsoltam, de aztán egy jó darabig nem is, nem is értem miért nem. Furcsa… -

Zárom a kis monológot ezzel a gondolattal, majd kicsit elmerengek még mindazon amit elmondtam. Ma már nem félek a nagybátyámtól, s jól tudom, ha szükség lesz rá egy nap szembe is fogok szállni vele. Ma már a képébe nevetnék, de ehhez is el kellet telnie jó pár hónapnak, évnek. Az idő elfedi a rossz emlékeket, megtanít szembeszállni a félelmeinkkel.

- Látásból ismerem az unokatestvéredet, ha nem haragszol meg inkább nem mondanék róla semmit, mert csak felületes ismereteim vannak róla és senkit sem ítélek meg a hallott dolgok alapján, a háza alapján meg főleg nem. Ha megismertem és bizton állíthatom, hogy amit mondok róla, azt tapasztaltam is, akkor már mondok róla véleményt, de így, legyen elég annyi, hogy ismerem.
Örültél, amikor a Hugrabugba osztott be a süveg? Nem szerettél volna máshova kerülni? Azért kérdezem, mert sokan nem örülnek először, hogy abba a házba kerültek amelyikbe… -

A hangsúlyomat lassan leviszem, majd átvezetem a tekintetemet ismét a vízre, s hamarjában vissza is térek a lány íriszeire, s ott megállapodnak a szemeim. A szem a lélek tükre, hát had lássa ő is, hogy nekem nincsenek hátsó szándékaim, az igazat mondom.