[/size][/color]

Igazán helyes pasinak tűnt ez a srác, és igazán jópofa volt, ahogy arról próbált meggyőzni, hogy ő nem egy szatír. Igaz, hogy nem is feltételeztem ezt, de ahogy próbálta kimagyarázni magát a zavarából, igazán aranyos volt. Így nem is tudtam volna megállni, hogy ne terüljön el az arcomon egy széles mosoly, ahogy hallgattam őt. Közben egy gyors "terepszemlét" is tartottam, így láttam, hogy egy igazán jó alkatú fickóval sodort össze a sors. Egyik kezemmel megtámasztottam a padot, míg másikat a csípőmre tettem, pihentetés céljából .
- Hm, ha jó hír, hogy vasárnap van, akkor legyen mindig ilyen napod Julian - szólítottam a nevén, mivel ez így sokkal barátságosabb és közvetlenebb volt. Szerettem barátkozni az emberekkel, s bevallom , ilyen helyzetekben némi flört is kikívánkozott belőlem, hogy a kacérságot már ne is említsem. Tekintetemmel végig követtem őt, amint eldobta magát a füvön, s kényelmesen terpeszkedve pislogott rám.
- Te aztán tudod, hogyan kell élvezni az életet. - jegyeztem meg, miközben lassan elindultam felé. Ekkor repült felém egy táblás csoki, s reflexszerűen elkaptam a finom falatot.
- Imádlak. - tört ki belőlem, de Julian nem tudhatta, hogy ez neki szól, vagy a kezemben tartott csokoládénak, amit máris elkezdtem kihámozni a csomagolásából. Kicsit falánknak tűnhettem, ahogy nekiestem  a csokinak, de nem tehettem róla, imádtam az ízét, s ráadásul ez epres volt.
- Csússz picit arrébb - kértem, majd lehuppantam mellé, a füves pamlagra, szoknyám széle érintette a nadrágját.
- Igen, vásároltam pár ruhadarabot, tudod , csak ilyenkor van időm a.... szóval a suli miatt. -gyorsan el is hallgattam, majdnem elfecsegtem a Roxfortot. Közben tovább majszoltam az édességet, ami igen finom volt.
- Hmm, nagyon jó ez a csoki. - jegyeztem meg, ahogy az utolsó falatokat is megcsócsáltam.
- Hogy? - pillantottam rá komolyan, mikor meghallottam azt a bizonyos szókezdetet. Szemöldökeim a magasba szökkentek, s egy pillanatig elgondolkodtam.
- Aha, ilyenkor van a szünet ott. Mond csak, te is Roxfortban tanultál? - kérdeztem vissza, ugyanis, ha igen, akkor legalább tudom, hogy ő is varázsló. Ha meg nem, majd kitalálok valami hülyeséget, hogy mi is az a roxfort.
- Amúgy köszi a csokit, nagyon finom volt, tényleg. - vigyorogtam rá, s megtámaszkodtam a kezeimen, majd rápillantottam.
- Amúgy nem zavar, hogy melléd telepedtem? Mert akkor visszamegyek a padhoz. Bocs, ha kicsit illetlen vagyok, de ha már megdobtál egy csokival, azt igennek vettem - nevettem rá...

Örültem annak, hogy véget ért a  tanítás és megkaptuk a kiérdemelt szünetünket, szűk három hónapot, hogy azt tehessük, amit csak szeretnénk, s szabadon művelődhessünk és vakációs élményeket szerezhessünk. A francia utazásom már tervbe volt véve, minden nyáron oda utaztam, a család barátaihoz és ott szívtam magamba az európai kultúrát, s azt az izgalmas nyelvet. Nagyon szerettem a franciát, főleg a dalokban. Kellemes hangzása volt, én roppantul élveztem.
Ezen gondolatokkal lépkedtem a parkban, kezeimben megpakolt szatyrokat tartottam. A délelőtt során meglátogattam néhány butikot, hogy lazább, nyári ruhákkal is felszereljem a ruhatáramat. Vettem néhány felsőt, pár szoknyát, egy nadrágot, egy lapos talpú, zárt cipőt és egy magassarkút is. Szerettem a szép ruhákat, és öltözködni is imádtam, de vásárlásra évközben nem igen volt lehetőségünk, hisz az a minimális idő, mikor szabadulhattunk az iskolából, általában mással telt.
Mivel igen kellemes idő volt, egy könnyed, egyrészes ruhát viseltem, amelynek alapszíne sárga volt, s mindenütt virágok díszítették. Kopogós magassarkúmban odafigyelve lépkedtem, kikerülve a füvet, s megpróbáltam a kitaposott ösvényen haladni a padok felé. Ez mégsem sikerült, mivel egy idő után elfogyott előlem az út, s már csak fű volt mindenütt. Igaz, ez nem zavart, hisz csodálatos látványt nyújtott az a hosszan elterülő zöldes rész. Éppen ezért, óvatosan haladtam tovább, odafigyelve, hogy ne menjen ki a bokám. Egy fiatal férfi mellett is elhaladtam, aki a füvön heverészett, de nem igazán figyeltem őt, célom továbbra is a pad volt, amit pillanatokkal később el is értem. Le is pakoltam rá a táskáimat, mikor megszólítottak. Hátra pillantottam és megláttam őt. Egy pillanat alatt végigfuttattam a tekintetem a nálam egy fejjel magasabb férfin, majd egy apró mosolyt küldtem felé. Nem tehettem róla,  ez már megszokásommá vált, hogy ha tehettem, elkezdtem flörtölni.
- Szia, hm, nem is tudom, milyen napot szeretnél? - kérdeztem  mosolyogva, miközben összefűztem a kezeimet, s úgy figyeltem őt. Amikor bemutatkozott, egy picit gyanakodni kezdtem , hogy talán nem is az érdekli, hogy milyen nap lehet, hanem valami egész más. Szemöldökeim a magasba szökkentek, de úgy döntöttem, hogy viszonzom a bemutatkozást.
- Scarlette Lena Storme - válaszoltam csengő hangon, miközben a kezem nyújtottam felé, s ha ő is, akkor finoman kezet ráztunk.
- Áhh - csak mosolyogni tudtam a srácon, aki igen jópofának tűnt a feledékenységével.
- Vasárnap van, és nem tűnsz drogosnak, bár kicsit furcsa, hogy elfelejtetted ezt a csodaszép napot. Mond csak feledékeny srác, mi jót csinálsz itt a parkban? Ugye nem késtél le semmilyen találkozót? - kérdeztem kíváncsian, s egy szelíd mosoly kíséretében.

Részletek gyerekdolgozatokból eredeti helyesírással és fogalmazással, forrás ismeretlen

Hogyan keletkeznek a barlangok?
A víznyelő elnyeli a vizet és ami lerakódik a víz kap okszigént és
lepetyeg és pár évenként növekszik és így keletkezik a mészkő barlang.

Írj magyarországi halakat! Potty, pngy, jégér, szálszalóka, légy, gólya.

Milyen betegséget lehet kapni a parlagfűtől? Energiát.

Az oroszlán jellemzése.
- hangja: vastag, kitörő
- látása: gonosz

A középkorú lovagok a lovagi tornákon mindig egy hölgyet tűztek
maguk
elé.

A nemzetiségi iskolákba több ajkú diákok járnak.

A görög ábécé kezdete: alfa, béta, céda...

A fecske egy költöző madár olyan, mint a gólya, csak sokkal kisebb és
nem hasonlít rá.

Barbarosa seregében kitört a pestis, amely elol maga a császár is csak
álruhában tudott menekülni.

Ady Boncza Bertalant vette feleségül.

Bombay éghajlata olyan egészségtelen, hogy lakosai máshol laknak.

A Toldi olyan mű, amelyben a főhőst feldolgozzak.

A kőolajat kövekből sajtolták.

Eötvös József többek között Budán született.

A XVIII. századi főurak palotakertjei tele voltak szépen nyírt
szökőkutakkal.

Anonymus III. Béla névtelen jegyese volt.

A Bibliát Guttenberg találta fel.

A kutatók az őshazában megtaláltak az ősmagyarok hátrahagyott
részeit.

A Magna Charta Libertatum kimondta, hogy ugyanazért a bűnért nem
lehet
kétszer megölni.

Egyiptom őslakói a múmiák.

Julius Ceasart a márciusi Idusok ölték meg.

És akkor a költő megírta Szundi két apródja című verset.

Lincoln anyja már csecsemő korában meghalt.

Az éhen halt sereg kitakarodott az országból.

A harangvirág a bimbambuszok családjába tartozik.

A végek vitézei többnyire nem éltek haláluk napjáig, mert már
korábban
elestek.

Shakespeare víg nőkkel élt Windsorban és tévedésből vígjátékokat írt.

Zrínyit a bécsi kamarilla által felbérelt ólmozott vadkan ölte meg.

Az őserdő olyan terület, ahova emberi kéz meg nem tette be a lábát.

A zsidó egyházi zene legismertebb tekintélye Palesztina volt.

Kolombusz háromszor indult útnak, bár a második útján meghalt.

Szulimánt a szigeti ostromnál megölték, ezért egyelőre felhagyott
azzal a szándékával, hogy Magyarországot meghódítsa.

Marcusnak

Tekintetem a padra huppanó testére, majd az arcára vezetem, s néhány pillanatig figyelem őt. Vajon tényleg érdekli, hogy mi történt velem? Miért ennyire megfejthetetlen nekem Marcus? Egyszer így, másszor úgy, olykor mintha örök ellenségek lennénk, s máskor…az a leírhatatlan érzés, ami a szócsatáink közepette fog el. Nem, ez hülyeség…Újra  a könnyező szobrot bámulom, a mesterien megmunkált részeit, s azon gondolkodom, hogy miért is készült ez a szobor, mi ihlette meg az alkotóját?
-   Igen, de ez nem fontos…majd, megoldom. – Pillantok rá, s felelem kissé határozatlanul, ugyanis gőzöm sincs arról, hogyan is mondhatnám el az iskola vezetőségének, hogy az egyik diákjuk erőszakhoz folyamodott és csupán csak a véletlen szerencse műve, hogy nagyobb bajom nem történt egy bokaficamon kívül. Látom a dühös vonásokat az arcán, de nem tudom megfejteni a gondolatait, és ez igen zavaró, ha róla van szó. Éppen ezért terelem el a témát, egy olyan kérdés felé, amely már napok óta foglalkoztat, bár talán hülyeség azt hinnem, hogy bármi alapja is volt annak a csóknak, egész biztosan csak bosszantani akart, mint ahogy eddigi életében is tette. Figyelem őt, érdeklődve, mikor azonban kicsusszan az első, kicsit szemtelen kérdés az ajkain, szemöldökeim a magasba szöknek. Most tényleg szórakozik velem, azok után is, hogy az előbb elmeséltem életem egyik legrosszabb élményét? Képes lenne viccet űzni belőlem, vagy ? Na ez, az , mi lehet az a vagy? Már felszólalnék, hogy hagyja abba az idióta poénkodását, mikor tovább beszél, s tovább hallgatva őt, egyre zaklatottabb leszek. Szavaival teljesen leforráz, és megdöbbent, s egy pillanatra még el is bizonytalanodom, talán félreismertem őt?
-   Én…ez…- nagyjából csak pár szót tudok kipréselni magamból, s nem csak, hogy ledöbbentem, de úgy érzem, hogy még egy kis pír is elönti az arcomat. Egy ideig csak ülök, s próbálom összeszedni a gondolataimat, hogy megosszam vele az érzéseimet.
-    Tudod, én már régóta úgy érzem, hogy…- kezdek bele, de ekkor valami azt súgja, hogy ismételten csak szórakozik velem. Felpillantok, látom, ahogy rágyújt egy cigarettára, pedig tudja, hogy mennyire utálom a füstjét. Zavartan felpattanok a padról, elérte a célját, sikerült ismét kínos helyzetbe hoznia.
-   Hogyan is hihettem? Marcus, te mindig képes vagy  engem átverni, még ilyenkor is…oh…- vágom hozzá halkan és sértődötten a szavakat. Hisztériás tyúknak tűnhetek, az egész biztos, s most talán én nem vagyok képes normálisan gondolkodni, s felfogni a körülöttem zajló eseményeket.
-   Találkozunk az esküvőn…- teszem még hozzá, majd elviharzok, különböző gondolatokkal a fejemben. Most én voltam egy idióta, hisz őszintének tűnt, s lehet , hogy igazat mondott. Bárcsak ne félnék ettől az egésztől annyira…

---

Köszönöm ezt a játékot és elnézést a késői lezárásért ^^ Majd Scar kárpótol

Úgy érzem, hogy ez az első és utolsó alkalom, hogy egy ilyen lebujban kötöttem ki. Többé be sem lépek ilyen helyre, ahol nem képesek normális ital adaggal szolgálni. Összeszűkült tekintettel vizslatom a pohárkát, melyben az átlátszó lötty ringatózik. Na jó, akármi is legyen, egy húzásra le, aztán jöhet még öt vagy hat, hogy oltsa szomjamat. Szerencsére ráakadtam Joshra, aki igen figyelmes és felajánlja nekem, hogy ő majd meghív ezután még egy duplára. Hát nem helyes? Elbírnék viselni egy ilyen fickót a környezetemben. Szóval, ekkor jön az ominózus pillanat, amikor magamba döntöm az italt, melytől még a hideg is kiráz. Elsőre az villan át a fejemben, hogy ez valami méreg lehetett, talán nem is tévedek, hisz majd kiköpöm a tüdőmet, úgy köhögök. Josh persze segít rajtam, már ha használ az, hogy megveregeti a hátamat. Nem hiszem, hogy ettől jövök rendbe, de azért egy hálás mosolyt villantok felé.
- Jól, jól vagyok...csak ez a neve sincs ital kissé kikészítette a nyelőcsövemet. Mérgező cuccot? - Szaladnak fel a szemöldökeim. Na nem, bizonyára csak ugratni akar. Azért, mert nem tudom, hogy mi lehet ez, még nem gondolom azt, hogy egy régóta működő kocsma képes lenne kockáztatnia a hírnevét egy mérgezéssel. Mégis, miért pont engem? Ez még egy mugli film témájaként is pocsékul hangzana. Basszus....én egy....én egy hülye szőke liba vagyok, ezt nem hiszem el. Nos, igen, néha rá kell döbbennem arra, hogy olykor kis ostoba vagyok és nem figyelem meg túl jól a környezetemet. Hát könyörgöm, ez egy kocsmaaaa. És a kocsmában mit szoktak inni a férfiak? Alkoholt. Ezek szerint ilyen íze lenne az alkoholnak, amelytől a férfitársadalom oly ingoványosan tud sétálni a főutcán, s amikor igazán kitudják ereszteni hangjukat? Wáááh, bizonyára ez a srác is egy ostoba tyúknak nézhet, meg is értem. Figyelem őt, ahogy nyugtatgat, majd kezeibe veszi az általam talált naplót. Én meg csak nem bírom magamban tartani a hülyeségemet, s kitör belőlem a nevetés. Hangosan, jóízűen kacagok, már szinte könnyek gyűlnek a szemembe, aztán nagy nehezen Joshra pillantok.
- Josh...Josh...- próbálok beszélni a nevetés közben, bár ez sem túl könnyű feladat.
- Én annyira hülye vagyok...ez alkohol volt ugye? - Kérdem tőle nevetve, miközben próbálok lehiggadni. Ez nagyjából sikerül is, ismét sikerült felkeltenem a vendégek figyelmét. Vetek feléjük egy pillantást, de nem igazán zavartatom magamat. Kicsit megigazítom a ruhámat, majd közelebb ülök a fiúhoz.
- Ha nem a tiéd, akkor add vissza, majd megkeresem a gazdáját. - Válaszom közben egy kicsit kiöltöm rá a nyelvemet. Nem tudom, hogy mi van velem, ennyire nem szoktam ellazulni, de most...Talán az a dög ital tehet mindenről.
- Mond csak szépfiú, mi járatban itt? Te nem a mi csoportunkkal jöttél.. - Kérdem őt, miközben egyik kezemmel megtámaszkodok a pulton, s másikkal a nyakamban lógó ékszert birizgálom...

Damien

Raszputyin, hm, miért van az, hogy ennyire ismerős ez a név, mégsem tudom hová tenni? Pedig biztos vagyok benne, hogy ha máshol nem, egy filmben már hallottam ezt a nevet. Ennek majd utánajárok, nem lehet az. hogy csak Humprey az, akire emlékszem. Sokan ebből a suliból el sem tudják képzelni, hogy milyen sok érdekesség van a mugli világban, s milyen hangulatosak azok a fekete-fehér filmek. Erről is szívesen beszélgetnék valakivel, már ha akadna olyan személy, aki érdeklődne az efféle dolgok iránt. Gondolataimban csak egy pillanatra mélyülök el, majd ismét erre a srácra pillantok, aki éppen rám kacsint. Ez hétköznapi dolog, hetente legalább háromszor rám kacsintanak. Általában egy mosoly a válaszom, de most már tudom, hogy miért kacsingat, s ugyan nem tudom, hogy ki az a Raszputyin, de le merném fogadni, hogy valakinek a szeretője volt. Csak egy mosoly kúszik az arcomra, majd tovább folytatom az eszmefuttatásomat, s tulajdonképp eljutok addig a pontig, hogy felkérem őt egy beszélgetésre. Mindez hiba lenne? Itt van két ember, egy csodálatos délután, egy üres terem, s rettentő nagy unalom és csönd. Ez a kettő az, ami engem képes földhöz vágni, persze azért jól titkolom, mert ha nagyon muszáj, tudok magamnak kitalálni programot, úgy mint éneklés, vagy tánc. Tekintetemmel fürkészem a másikat, aki hanyagul pöcköli el a cigarettáját, majd elég érdekesen válaszol a kérdésemre. Megdöbbenve hallgatom, nem azért, mert kiakaszt, inkább csak nem vagyok benne biztos, hogy jól értelmezem a szavait. Világfájdalom és magányosság? Nekem ez  sántít, ugyanis teljes mértékben boldog vagyok, s csak beszélgetni akartam. Várjunk csak, lehet, hogy így akar segítséget kérni? Oké, nézhettek flúgosnak, de egy, a hangsúlya, s már a válasza is elég elutasító. Na most, én lány vagyok, ő pasi. Szerintem egész tűrhetően nézek ki és ha másra nem is , egy kis flörtre számítana az ember lánya. Nem kell félreérteni, nem mintha olyan lennék, aki állandóan ezzel múlatná az idejét, ez pusztán csak egy megfigyelés. Szóval, ha már csak minimálisan sem tetszem neki - erre az elutasító szavaiból következtetek- akkor itt már valami baj van a sráccal.  Avagy, csupán csak ő szenved világfájdalomban, s a saját bánatát próbálja rám ruházni a szavaival. Lehet, hogy úgy jobban elviselné a saját problémáját, ha azt hiszi, hogy én is szenvedek valami miatt? És most megint filozofálásba kezdtem, nem kellene annyi konyakosmeggyet ennem, attól mindig bepörgök...Miután befejezte a szurkálódását, én csak rámosolygok, bármilyen meglepő is, még akkor is, ha kicsit bántónak találom a szavait. Ha durcásan elvonulnék, azzal nekem sem lenne jó és neki sem. Szerintem egy mosoly mindent megold, ha nem egy, kettő, ha nem kettő, száz, de nem hiszem el, hogy a századik után  még mindig ilyen lenne.
- Édesem - Becézem kedvesen, ha már ő is így indított. - Elnézést, hogy megzavartalak a füstölésben, ígérem, többet hozzád sem szólok, ha ez így jó neked. - Mondom, majd újabb mosoly. Kész, vége. Nem fogom törni magam egy olyan beszélgetőpartnerért, aki nem hajlandó egyről a kettőre lépni. Bár sajnálom őt , biztosan bánthatja valami, ha ilyen mufurc, mégsem tudok vele mit kezdeni. Elfordulok tőle, majd elsétálok a terem túlsó végébe, s ott pillantok ki az ablakon. A csudába is, ha nem beszélget velem, akkor majd elszórakoztatom magamat. Mondjuk hallgathatnék egy kis zenét is. Csöndesen sétálok vissza  az asztalomhoz, s csak egy pillantást vetek rá, ezután felveszem a könyvet az asztalról, s visszasétálok a távoli ablakhoz, majd a párkányba ülök. Aztán kezembe csúsztatom a pálcámat, s a sarokban álló vázára intek, majd kimondom a megfelelő varázsigét, s így halkan mugli dallamok csendülnek fel a tárgyból. Bár halk, azért talán elhallani oda is, ahol ő ücsörög. Mégsem nézek rá, fejemet lassan ingatni kezdem a zenére, akárcsak a lábfejemet, miközben kezeim között lapozgatom a könyvet. Az a helyzet, hogy a szavai sem tudtak lelombozni, s nem tehetek róla, de nem tudok szürke kisegér lenni...

Hmm, kipróbálnám a karaktert kviddics területén, jelentkeznék az őrző pozícióra, ha még lehet. 

music: Angelo Badalamenti - Drug Deal Blues

Ez a varázsló társadalom által kedvelt kocsma nem igazán nyeri el a tetszésemet. Körbepillantok, látom a sok ittas, rendezetlen arcú alakot, s átfut a fejemben a gondolat, hogy mit is keresek én itt, egyedül, lány létemre? Mondjuk valahol meg kell várnom a lányokat, de legközelebb inkább egy étterembe ülök be, bár , félő, hogy akkor egy egész menüvel végeznék, s kiüríteném a pénztárcámat. Nem tehetek róla, szeretek enni és más lányokkal ellentétben én nem elégszem meg a salátával. Szeretem a szaftos húsokat, sertés, marha, jó kis steak, félig átsütve, sok sok burgonyával, utána egy kis desszert, mondjuk túrótorta, utána egy kis fagyi. Inkább nem is folytatom, mert máris összefolyik a nyál a számban, elég csak az ételekre gondolnom. Az egész helyiségben talán csak a zene az, ami elfogadható, amely egy megbűvölt ládából szól. Nekem határozottan úgy hangzik, mint egy muglizene, sőt, ez biztosan az, s meglepő, de nem zavar. Kedvelem a mugli dolgokat, annak ellenére, hogy aranyvérű családba születtem. Fejemet, s lábfejemet is ingatom az ütemes zenére, ujjaim a pult tetején dobolnak, miközben a helyes srácot pásztázom a tekintetemmel. Remélem , hogy tényleg ő az, akinek gondolom, mert akkor oda is adhatom a naplót, amit találtam.

Le sem tagadhatná, hogy a rucimat nézegeti, egy játékos mosoly kúszik az arcomra. Már megszoktam ezt, s igazából teljesen fölöslegesnek és hülyeségnek tartom azt, amit a lányok nagy része reagál az ilyen helyzetekben. Kiakadnak, hisztiznek, hogy a fiúk miért nézegetik őket, s miért nem rájuk figyelnek. Szerintem a szem azért van, hogy lássunk vele, amúgy mindent a szemnek, semmit a kéznek, s amíg ezt betartják, addig nincs is probléma. Gondolom, most már rájöttél, nem tartom magam prűdnek, de nem is vagyok az, amire most éppen gondolsz. Csak, hogy megemlítsem, nem csak a férfiak nézegetik a nőket, bizony, mi is megnézzük őket.
- Lena - Ejtem ki a nevem, mielőtt még összegabalyodna a nyelve a sok találgatásban. Ekkor ér vissza a pultos és elém helyez egy áttetsző italt. Hm, ez lenne az a tömény? Nem tűnik málnaszörpnek, de nem is mondta, hogy van málnájuk. Ez talán valami szőlő, vagy citrom, vagy nem is tudom...Mindenesetre a szemtelen elég kis pohárral adta. Mennyit fizessek, hogy egy rendes pohárral kapjak? Kissé morcosan pillantok a csaposra, talán szavak nélkül is sejti az elégedetlenségemet.
- Köszönöm - Azért csak odavetem ezt az egy szót, úgy, ahogy illik. Jobb lábamat keresztül vetem a bal térdemen, s egy kicsit Josh felé fordulok, miközben ujjaim a kis poharat körülölelik. Körmeim szépen csillognak a reggel felkent gyöngyházfénynek köszönhetően.
- Látom, te is észrevetted az elégedetlenségemet. Hogy őszinte legyek, valóban jobban örültem volna egy higított változatnak, sőt, a mennyiségével sem vagyok megelégedve, de rendkívül szomjas vagyok, inkább megiszom. - Egy apró mosoly kúszik az arcomra, s már emelem is a poharamat az ajkaim felé. Mivel nem túl nagy adag, egyszerre gurítom le a torkomon, bár már ekkor megérzem, hogy itt valami nincs rendben. Égető, kissé fullasztó érzés járja át a torkomat, s az ital íze egész egyszerűen borzalmas. Egy fintor ül ki az arcomra, s köhögni kezdek, miközben eltartom a számtól a poharat.
- Pfff ez borzalmas.  - Mondom ki a szavakat, mikor már nem kell köhögnöm.
- Itt minden tömény ilyen? - Kérdem értetlenül, közben a poharat visszahelyezem a pultra. Komolyan nem tudom, hogy mi volt ez, de nagyon remélem, hogy nem egy házilag kotyvasztott bájital, mert akkor feljelentem a csapost a hatóságoknál. Említetten már, hogy szívesen lennék élelmiszer ellenőr? Tudjátok, összekötni a kellemeset a hasznossal. Evés, értékelés. Evés, értékelés...Befejeztem.
Szóval, lassan a fintor is elmúlik az arcomról, de ehelyett már nem csak a torkom, hanem szinte az egész testem lángol.
- Hú , itt aztán meleg van. - jegyzem meg, s valahogy a fejem is kezd elnehezedni, elég érdekes. Közben látom a meglepettség jeleit beszélgetőpartnerem arcán, aki talán kissé szúrós szemekkel pillant a pultra helyezett fekete könyvecskére. Az én szemem is az iratra vetül, azonban, még mielőtt odaadhatnám neki, ő máris maga elé húzza.
- Gyors vagy. - Jegyzem meg egy mosollyal, s tekintetem egy pillanatra elidőzik a szemein.
- Jahm, nos, ezt ma találtam a parkban. De nem olvastam bele, esküszöm. - Teszem egyik kezemet a szívemre, amely igen közel helyezkedik a dekoltázsomhoz. Erre a csapos máris a közelemben terem, s úgy folytatja a pohártörölgetést. Azt hiszem, hogy néha én is figyelhetnék, hogy mikor hová nyúlok, mert úgy vettem észre, hogy ezzel igen csak felhívtam magamra a figyelmet néhány közelebbi asztalnál...

Hoppá, talán nem kellett volna megszólalnom? Nem tudom, hogy miért, de ahogy ránézek, úgy látom, mintha kicsit morcosnak tűnne, sőt, mikor beléptem, akkor is határozott "utasítást" kaptam a terem használatára. Csöndben tanulás. Valljuk be, ez nekem nem fog menni, nem bírom ki, hogy csöndben ücsörögjek a könyv fölött, főleg most nem, hogy az egész napom így telik el. Annyira unalmas. Tekintetemmel őt kémlelem, közben ujjaim a szék támláján játszadoznak. Ahogy sejtettem, az a baj, hogy megszólaltam, a válaszából így érzem. Nem lesz könnyű dolgom, ha beszélgetni szeretnék vele. Már éppen megszólalnék, mikor még hozzáfűz valamit a mondandójához. Jól hallottam? Az előbb még olyan mufurcnak tűnt, most pedig már kalandot keres? Igazán meglepő, mert bármit gondoltam volna, de ezt nem. Nem úgy néz ki, mint akinek társaságra fáj a foga...
- Oké, vettem a lapot, csöndet szeretnél. - Fűzöm hozzá a korábbi gondolatához, s az utóbbival egyelőre nem foglalkozom. Egy apró, beleegyező mosoly, majd újra előre fordulok, s ujjaim ismét a könyv lapjaira siklanak. Csak a szemeim nem, azokat még mindig a nap fényei vonzzák és valahogy nem tudok nyugton maradni, érdekel, hogy milyen kalandról is beszélt. Lehet, hogy én vagyok túl naiv, hogy nem értem, de egy dolog a hangszín, s egy dolog az, amit az ember tekintete sugároz. Kalandozni pedig én is szeretek, de csak bizonyos keretek között, ami nálam pár mosolyt, egy kis csevegést, s flörtöt jelent, már, ha az illető vevő rá. Természetesen az is elég, ha már jól érezzük magunkat és nevetünk egy jót. Ennél tovább sosem merészkednék...
- Milyen kalandot keresel? - Fordulok ismét felé, miközben felemelkedem a székről, s lassú léptekkel elindulok felé.
- Olyat, amiben olyan lehetsz, mint Indiana Jones, vagy olyat, amilyenbe Potter szokott keveredni? - Teszem fel a kérdéseimet, előbbit talán nem ismerheti, csak akkor, ha tudja, hogy a mugli világban ki volt Indiana Jones, utóbbi, ha jól tudom, ház és évfolyamtársa. Lehet, hogy fárasztó lehetek számára, vagy talán ostoba tyúknak gondol, de én szeretek beszélgetni, s amíg nem ismerem, muszáj feltérképeznem, hogy mi az , amiről szeret csevegni, s mi az, amiről nem. Talán nagy hiba, hogy így közelítek felé, sokan ezt rossz néven veszik, nem mindenki szeret barátkozni. Én mégis megpróbálom, hisz jó dolog, ha az embernek sok-sok barátja van, ugyanis minden újabb barátság színesíti az életet, s feldobja a napunkat. Eközben odaérek az ablakhoz, s vele szemben, a másik oldalról támasztom meg a párkányt, majd egy pillanatig figyelem, ahogy a füstöt kifújja az ablakon. Cigarettafüst, milyen érdekes, hogy egyáltalán nem jó, sőt, büdös, de ha az ember beleszív, valahogy mégis olyan jó. Olykor nehéz, hogy az ember ne gyújtson rá, annak ellenére, hogy csak rövid ideig dohányzott, de mégis, muszáj megállni, hisz egyáltalán nem jó. Sárgítja a fogakat, büdösíti a ruhát, károsítja a tüdőt és...úgy elszívnék egy szálat...Kell néhány pillanat, mire kiverem a fejemből ezt az ostobaságot, s tekintetem ismét a másik íriszeire összpontosul.
- Nézd, tényleg nem szeretném megzavarni a nyugalmadat, de ma egész nap senki sem szólt hozzám, mert mindenki tanul, te pedig éppen nem és gondoltam, hogy te biztosan szívesen beszélgetnél. Vagy talán rosszul gondolom? - Pillantok rá bájosan, egy kis szempillarebegtetés, egy ártatlan mosoly, remélem, hogy valahogy sikerül elérnem, hogy jobb kedvre derüljön, mert bár nem mutatja, érzem, hogy olyan kis búval bélelt, csak tudnám, hogy miért, mikor ilyen szép az idő...

---

Egy olyan hétvége, mikor a nyár előtt még kimenőt kaptunk az iskolából, s eljöhettünk ebbe a varázslatos kis falucskába, Roxmortsba. Néhány barátnőmmel már bejártuk az egész falut, a csöndes utcácskákban kóboroltunk, betértünk a fagylaltozóba, megálltunk egy-két műemléknél, leültünk a parkban, s ott csevegtünk órákon át. Akkor akadtam rá erre a fekete bőrkötésű, nem túl vastag könyvre, melynek az első lapján ez áll: Josh Reynolds. Ismerős a név, van egy évfolyamtársunk, akit így hívnak,  na de Roxmortsban annyi ember megfordul, hogy akár lehet még vagy tíz Josh Reynolds. Mivel elég kíváncsi természet vagyok, kicsit belelapoztam még ott a parkban, s találtam egy-két nevet, többek között szerepelt a Roxfort is. Ez már egyre gyanúsabb, s mivel a könyvecske hemzsegett az eseményektől, s a nevektől, úgy gondoltam, hogy csakis egy napló lehet, vagy határidő vagy élettőrténet, a kettő közül valamelyik. Nem akartam ott hagyni, ezért inkább magammal hoztam, elfér a kezemben, majd az iskolában leadom, hátha fogják keresni.

Az utcán lépkedünk a lányokkal, a park felől jövünk. Már leszállt az est, de még nincs olyan késő, hogy visszamenjünk a szállásra. S ilyenkor mit is tehet egy diák, hová is mehet? Sok választásunk nincs, marad a szárnyas vadkan, bár úgy hallottam, hogy az inkább kocsmatöltelékeknek való hely. Az effajta pletykákra én mégsem adok, inkább személyesen kitapasztalom. Bele is merültem a gondolataimba, így nem is vettem észre, hogy Bella már egy perce csak nekem csacsog.
- Mit mondasz? - Pillantok rá, mire mindannyian nevetésben törnek ki.
- Csak azt, hogy mi még elsétálunk a kilátóhoz, gyere te is. - Feleli, s tovább mosolyog. Áh, én aztán el nem mászok ilyen sötétben ahhoz a kilátóhoz, inkább megvárom őket a Vadkanban.
- Lányok, ti menjetek, de nekem nincs kedvem, majd itt leszek, gyertek vissza gyorsan. - Kérem őket mosolyogva, hisz valljuk be, nem lehet olyan jó ott bent egyedül. Még intek feléjük a kezemmel , aztán ők elkanyarodnak balra, én pedig jobbra, s máris megvillan előttem a cégér, amely a kocsmát hirdeti. Egy bordó-fekete csipkékkel díszített, egyrészes ruhát viselek, elegáns darab, bár egy kicsit kihívó. Miután belépek a fából készült ajtón, körbepillantok, s látom, hogy a pletyka mégis csak igaz, ez egy elég zűrös hely lehet. Arcomról azonnal lekanyarodik a mosoly, nem ilyen környezetre számítottam. A lányok után kellene mennem, de félek, hogy ilyen sötétben csak elkerülnénk egymást. Nem baj, nem lesz gond. Nyugtatom magam, miközben megközelítem a pultot, s kicsit zavartan, de megállok amellett. Figyelem a pult mögött álló csapost, aki furcsa fintort vet rám, talán nem lehetek szokványos jelenség a helyiségben. Aztán gyorsan felmérem a pult mögött elhelyezett üvegeket, egyik sem ismerős, málnaszörpöt pedig sehol sem látok. De azért csak van...A pultosra mosolyodom, s ujjaimmal halkan kopogtatok a pult tetején, ezzel jelezve, hogy rendelnék. Lassan a kopaszodó alak is elém lép, s ahogy vigyor kúszik az ajkaira, meglátom a rémesen ronda, sárgás és hiányos fogsort.
- Öhm, egy málnaszörpöt kérnék. - Adom le a rendelésem egy apró mosoly keretében, kicsit halkan mondom, nem szeretném, ha mindenki engem nézne. Ahogy sejtettem, a fickó azonnal elröhögi magát.
- Szörpöt? Akkor rossz helyen jársz, itt nincsen szörp, csak tömény van. - Válaszolja dohánytól rekedtes hangján, én pedig kicsit elkomolyodom. Tömény? Mármint tömény málnaszörp, víz nélkül? Vagy valamiféle keverék? Ne röhögjetek most, még soha az életemben nem ittam alkoholt, csak bort, de abból sem sokat. Némi gondolkodás után ismét a fickóra mosolyodom.
- Akkor egy töményet kérek. - Rövid, s tömör rendelés, a férfi tekintete felcsillan, s már el is fordul, hogy a dolgát végezze. Közben szépen feltornázom magam a bárszékre, s körbepillantok. A pult mellett ül egy helyes srác, én meg nem vagyok az a szégyenlős lányka, hogy ne nézzem meg magamnak. Igazán helyes, olyan mint...Nahát, hisz ez ő. Ekkor fordul vissza a csapos, s a srác elé tesz egy pohár áttetsző italt.
- Öhm...Josh, hello. Ha nem tévedek, te vagy Josh, egy évfolyamra járunk. - Szólítom le, miközben a pultra helyezem a kis fekete naplót...

---

Egy jó dolog van, aminek most örülhetek, s az nem más, mint a szünet. Hamarosan hazautazhatok, talán vissza Franciaországba egy-két hónapra. Biztosan jó lesz ez a nyár, leszámítva azt az esküvőt. Semmi kedvem elmenni, főleg úgy, hogy a szüleim Marcus oldalán szeretnének látni. Nem is értem, hogy a nagynéném miért ültette a fejükbe a bogarat és miért akar kerítőnőt játszani, amikor mindenki jól tudja, hogy mennyire nem jövünk ki egymással. Azt gondolják, hogy nem vagyok képes találni egy partnert? Ugyan, ez bolondság, biztosan sikerülne, csak ki kellene nyitnom a szememet, s lehet, hogy a mércémet is lejjebb kéne vinnem, hisz olyan sok érdekes srác jár ebbe az iskolába, mint az a mardekáros. Na nem, az a srác nem normális, ha édesapám megtudná, hogyan viselkedett, egész biztosan darabokra törné a csontjait. Ilyenkor azért úgy hiányzik egy báty, aki megvédene az ilyen alakoktól. Talán jelentenem kellene az  esetet, hisz, ha velem próbálkozott , akkor mással is...Szerencsém volt, bár még mindig nem értem, hogy miért futamodott meg...

Ezen gondolatok közepette figyelek fel a közeledő léptekre, oldalra pillantok, s meglátom Marcust. Remek, épp ő az, aki annyira hiányzott most. Tekintetemmel követem őt, s talán az arcvonásaim is közvetítik felé azt a "boldosgágot", amit a jelenléte hozott el.
- Szia - Hm, elég meglepő, azt hittem, hogy valamelyik gúnyos becenévvel kezdi, de nem, egész udvarias és komoly.
- Most tényleg ezért jöttél, vagy van valami konkrétuma is annak, hogy kerülgetsz? - Nem vagyok túl kedves, de nem tehetek róla, mostanában teljesen megőrjítenek a pasik, ki így, ki úgy. Valahogy mégis olyan szelídnek tűnik, nem akarom átvenni a bunkó szerepet. Hjaj. Sóhajtok egyet, majd ismét rápillantok.
- Ne haragudj...Volt egy kis nézeteltérésem az egyik mardekárossal. - Felelem szűkszavúan, de nagyon remélem, hogy nem űz belőle tréfát, mert akkor tényleg itt hagyom.
- És te mi járatban? Csak nem azért, hogy megmagyarázd azt a csókot? - Pillantok rá kérdően, miközben a kezeimet összekulcsolom az asztal fölött.
- Ti pasik annyira szemtelenek vagytok és olyan...- Törnek elő belőlem a szavak, de Inkább nem is folytatom, hisz legszívesebben Colient folytanám meg egy kanál vízben, s kivételesen nem Marcust.

---

Ott állok, tőle pár lépésnyire, kezeimet összefonom magam előtt, mondhatni egyfajta védekező pozíciót felvéve. Ilyenkor irigylem a teknősbékákat, akik olyan szép nagy páncélzattal rendelkeznek, amely biztonságot nyújt nekik, bárhol is legyenek. Gyerünk, mire vársz, válaszolj. Egyre türelmetlenebb vagyok, nézzetek csak rá, hogyan tollászkodik. Olyan, mint egy első bálozós, hihetetlen, hogy egy fiú mennyit tud foglalkozni azzal, hogyan áll a nyakkendője, a talárja, vagy épp a frizurája. Nem csak sznob, hiú is. Meddig várjak még? Na végre. Hogy?? Mégis mi ez a kérdés? Nagyon is érthetően kérdeztem. Figyelem a vonásait, de azokból semmit sem tudok kiolvasni. Tagadja, hogy tőle kaptam volna, de akkor honnan tudta, hogy konyakos? Ajkaim résnyire nyílnak, mondanék valamit. Lehet, hogy csak tippelt, s talán csak én csinálok ebből az ügyből ekkor felhajtást. Arcvonásaim csalódottságot sugároznak, talán ebből azt gondolhatja, hogy amiatt érzem ezt, mert kiderült, hogy nem tőle van a bonbon. Pedig igazából csak az az oka, hogy nem jött be a tippem, s mégsem ő az ajándékozó. Óh, hogy én mindig beégetem magam. Most is mit képzelhet? Amúgy meg miért érdekel, hogy mit képzel, nem teljesen mindegy? Áhh, ahelyett, hogy lelépnék, ilyen hülyeségeken gondolkodom. Mondjuk nem csak ez idegesítő, hanem az, hogy már megint magáz, én meg még mindig nem szóltam egy szót sem. Általában nem szoktam zavarban lenni, de az, hogy ilyet feltételeztem róla, most mégis azzá tesz. Bal kezemmel a hajamat kezdem el csavargatni.
- Igaz,  bocsánat a feltételezésért. Gondolhattam volna, hogy ön nem venne bonbont egy olyan Hugrabugros lánynak, mint én - felelem kissé ironikusan, hisz való, s igaz, még mindig a fülemben csengenek a szavai, melyek a súlyomat célozták meg. Nem esett jól, de akkor sem érdekel, inkább legyen néhány kiló feleslegem, mint hogy ne látszódjak, ha szembe jönnek a folyosón. Ezen gondolataim közepette úgy érzem, hogy lassan itt lenne a tízórai ideje, jó lenne enni egy kis gyümölcsöt vagy valamit, amibe nem fulladnék bele. Na meg az is jó lenne, ha nem bámulnám ilyen szúrós tekintettel, hisz mégis megmentette az életemet. Lehet, hogy mégis meg kellett volna köszönnöm? Nem, azok után nem. Inkább elfordulok és tovább megyek. A fordulat meg is van, de eszembe jut valami, így visszapillantok.
- Legközelebb nem fogok ilyen mohón bonbont falni, s így elkerülheted az életmentést. - Mondom kicsit dünnyögve, de a hangszínemből mégis érezhető, hogy talán ebben az egy dologban egyet értek vele, hisz megfogadom a tanácsát a közeljövőben. Ezután fordítok hátat, majd visszasétálok az én padomhoz, leguggolok, s szépen visszapakolom a kigurult bonbonokat a dobozba...

---

Szeretem a nyarat, jó érzés kint lenni, s érezni, ahogy a nap sugarai cirógatják a bőrömet. Egészen feltöltődök ilyenkor, s megszabadulok a sok-sok energiavámpírtól, akik panaszáradataikkal fárasztanak nap mint nap. Talán ez most kicsit csúnyán hangzik tőlem, hisz a barátnőimről van szó, de olykor megfeledkeznek arról, hogy én is ember vagyok, s nekem is lehetnek problémáim. Mindig csak mondják és mondják a saját gondjukat-bajukat, de engem sosem hallgatnának meg, sőt, meg sem kérdeznek, hogyan vagyok. Pedig most rám férne, mert nem túl jól. Még csak két nap telt el azóta, hogy az az aljas mardekáros rám támadt. Kezeimet felemelem, az asztal fölé és tekintetemet végigfuttatom a tenyeremen, s a horzsolásokon. Már nem is tűnik olyan vészesnek, a térdem sokkal rondább, s a bokámról már nem is beszélek. Az még mindig be van fáslizva és bizony a gyaloglás nem megy másképp, csak bicegve. Gyorsan vetek egy pillantást a pálcámra is, megnyugtat, hogy magammal hoztam. Most már soha többé nem fogom a szobámban felejteni, még egy olyan könyv miatt sem, mint az a bizonyos, amelyben igen sok furcsaságot találtam...

Körbepillantok a környező területen , a zöldellő fákon, bokrokon. A távolban néhány elsős játszik, de itt a szobor közelében senki sem lézeng. Jó is ez a kis nyugalom, ha csak pár percig is tart. Legalább tudok min gondolkodni. Kezeimmel kicsit megigazítom az egyrészes, hófehér, eprekkel díszített ruhámat. Hirtelen több dolog is az eszembe jut, például az a csók. Nem hagytam túl sok esélyt arra, hogy Marcus megmagyarázza, bár tény, hogy amiket mondott, nem tudom elhinni. A bolondját járatja velem, csak tudnám, hogy miért nem képes békén hagyni? Tény, hogy kiskoromban én szerettem volna barátkozni vele, mert olyan helyes kissrác volt. Akkor még el is képzeltem, hogy ő lesz a férjem. Nagy hiba volt, de még mekkora. Szerencsére, nem sokáig próbálkoztam azzal, hogy a barátjává fogadjon, de azóta, ha csak teheti, piszkál. Meddig fog még ez így menni? Bárcsak mindenki olyan lenne, mint Gary. Még , ha titkolja is, tudom, hogy milyen nagy lelke van, ezt nem lehet megjátszani. Jó lenne vele is találkozni, s újra megköszönni azt, amit tett...

Bevallom, hogy először egy magoló diákra számítottam, vagy kettőre, háromra, de arra nem gondoltam volna, hogy amikor belépek, egy önmagát dohánnyal károsító sráccal találom szemben magam. Én magam már régóta nem dohányzom, de nem szoktam ezért szólni másoknak, ha nagyon zavar a füst, olyankor inkább távol maradok. Bár talán a füst csak egy indok, lehet, hogy a valódi okom az, hogy ne szokjak rá újra a dohányzásra. Még anno, Franciaországban kaptam rá, akkor kezdtem el fogyni is. Talán van összefüggés a kettő között? Hmm...Inkább most nem kezdek el ezen gondolkodni, mert ismét annál a pontnál kötök ki, hogy nem tanulok.
Mosolyom továbbra sem lankad, annak ellenére, hogy a srác nem tárt karokkal fogadott. Elvártam volna egy füttyentést, vagy kocsányon lógó szemeket, netán tátva maradt ajkakat. Na jó, most csak viccelek, nem vagyok ennyire beképzelt, tisztában vagyok azzal, hogy az ilyen gömbölyded lányokat mostanában kevésbé kedvelik. Ahogy észrevettem, inkább a nádpálcák jönnek be a srácoknak. Persze, akad kivétel, mert azért akadnak "rajongóim", de csak módjával.
Tekintetem gyorsan végig futtatom a "sötét" alakon. Elsőre kicsit bizarr és olyan kis búval bélelt. Nem értem, hogy ha ilyen szép az idő, akkor hogy lehet valaki ennyire letörve. Még csak mondania sem kell, hisz az arcára van írva. Bár az is igaz, hogy ez nem rám tartozik, de nem szeretem az embereket szomorúnak látni. Biztos vagyok abban, hogy jobb kedvre lehetne deríteni, már csak az a kérdés, hogyan. Vagy lehet, hogy ismét túl naiv vagyok? Nem, nem hiszem...
Behúzom magam mögött az ajtót, miközben egy apró mosoly kúszik az arcomra, s igenlően biccentek felé.
- Nem zavar és esküszöm, hogy csöndben maradok.- Továbbra is mosoly, miközben megközelítem az egyik padot. Oké, nehogy azt higgye, hogy egy vigyorgép vagyok , vagy bármit is szeretnék tőle, legutóbb is megbántam azt, hogy arra a mardekárosra mosolyogtam. Éppen ezért elfordítom a fejemet, s leülök a választott pad mellé, majd a számmisztika tankönyvet a padra helyezem. Kicsit megigazgatom a ruhámat, ezután a hajamat is hátra dobom, s nagy nehezen hozzálátok a könyv fellapozásához. Negyedik lecke, a kilences szám és ami mögötte áll. Hjaj, hogy én mennyire utálom a számokat. Semmi értelme sincs szerintem. Ha bármit elintézhetek egy két bűbájjal, vagy bájitallal, akkor minek foglalkozzak én a számokkal? Muszáj lesz, hisz ez a feladat, ebből fogok vizsgázni. Na jó, kezdjünk neki. Lassan elkezdem olvasni a sorokat, de a nap sugarai éppen az asztalomra sütnek, s annyira csalógatóak. Ráadásul itt ül mögöttem egy srác is, ha már itt van, miért ne beszélgethetnék vele? Úgyis egész nap ez volt a bajom, hogy nem tudtam kihez szólni, mert mindenki tanult. Ő pedig nem tanul, hanem dohányzik és ez igen nagy különbség. Egyik kezem a szék támlájára siklik, majd lassan kifordulok, s tekintetemet a fiúra emelem.
-  Amúgy Scarlette Lena Storme vagyok, számmisztika vizsgára készülök, de nem igazán megy a tanulás, valahogy nincs kedvem hozzá. És te? Mire készülsz? - Teszem fel a kérdést egy kis mosollyal, barátkozva. Persze, hülye kérdés, de nem mindegy? Legalább próbálok vele kommunikálni. Nahát, csak most látom, milyen szép barnák a szemei. Kár, hogy a haja az arcába lóg...

---

Nem akadályozott meg abban, hogy kirángassam magam a karjaiból, nem volt erőszakos, ennek örülnöm kellene. Nem is estem el, így elég volt előrántanom a pálcámat és felé szegeznem. De minek is? Miért nem támad rám, miért nem gúnyolódik úgy, mint akkor? Félre ne értsetek, nem vagyok az a típus, aki élvezi, ha bántják, Stockholm szindrómában sem szenvedek, legalábbis nem tudok róla, de mégis, furcsálom a viselkedését. Bár, talán megvan rá az indoka, hisz ahogy körbepillantok, látom azt a néhány diákot, akik a könyveiket bújják. Lehet, hogy csak miattuk nem tesz semmi rosszat, talán ilyenkor már nem is olyan nagy legény, mint akkor, ha nincs közönség.

Tekintetem talán értetlenséget sugároz felé, melynek jelei az arcomra is kiülnek, mikor hátrál, s biccent egyet. Ennyivel elintézné? Tényleg csak egy biccentés a záróköve ennek a találkozásnak? Óh, Lena gondolkodj, mit is akarsz tulajdonképp? Magyarázatot arra, hogy miért mentette meg az életed? Igen, erre lenne szükségem, tudnom kell, hogy miért. Mi ez a hirtelen pálfordulás? Lehet, hogy mégsem csalt meg azon nézetem, mely szerint alapvetően mindenki jó? Lassan emelem le a pálcámat, úgy érzem, hogy teljesen felesleges felé tartanom, hisz úgysem lennék képes leátkozni azt a helyes fejét, s még azt az érdekes mosolyt? sem. A beszólásának következtében a magasba szöknek a szemöldökeim, ez annyira felháborító. Én szépen ettem, nem tehetek róla, hogy miatta félrenyeltem, kellett neki megjelennie éppen itt, pont most. Ajkaim már szóra nyílnak, de inkább  nem mondok semmit. Már régóta megszoktam mások szemtelenkedését és nem is szoktam magamra venni, általában csak jóízűen mosolygok az efféle dolgokon, de most mégis bosszant. Óh, legszívesebben megmondanám neki, de nem, csak nyugalom, nem fogja elérni a célját, nem bosszanthat fel. Most is mosolyognom kellene, mint a hasonló helyzetekben. Áááh, miért nem megy?

Nem baj, nem foglalkozom ezzel. Én szép lassan megnyugszom, ő pedig, ahogy látom, visszatér a könyveihez. Remek, itt az alkalom, hogy összeszedjem a földről a csomagolt bonbonokat és visszavonuljak, el innen, messzire. A pálcámat lassan visszacsúsztatom a helyére, s már az édesség felé lépnék, mikor újra megszólal. Felkapom a fejem, s ha eddig még nem látszódtak rajtam a döbbenet jelei, most egész biztos, hogy mindez az arcomra van írva. Te jó ég, honnan a csudából tudja, hogy meggyes? Vagy ez csak nekem ilyen meglepő?
- Mit mondtál? - Teszek felé pár lépést, miközben figyelem, ahogy összeszedi a cuccait egy varázsütésre.
- Colien, ugye nem te küldted? - Szegezem neki a kérdést, s remélem, hogy méltóztatik felém nézni Mr. Sznob és Perverzió.