Nem a legszerencsésebb szituációba keveredtem. Keveredtünk.
Gondoltam én, hogy talán itt lelek majd ismerős arcokat, aki mondjuk visszajön tanítani vagy csak a környéken él és éppen a faluban sétálok, vagy bármi. Mindenre, minden kínos vagy kevésbé kínos felhozatalra. És mégis, gondoltam-e vajon Rájuk? Azokra, akikkel egyazon sötét pecsétet hordozzuk? Valahol igen, valahol mégsem. Tudtam, tudom, hogy élnek, de a neveket, a valódiakat sosem kérdeztem. Sosem tettem fel magamban, hogy vajon hogyan hívták őket azok, akik szerették őket, akik várták haza, akik aggódtak. Tőlem sem tették. Talán hallhatták, amikor lázálomban, szinte félholtan motyogtam magam elé, hogy ne tudjanak eltaposni, ne tudják elvenni az egyetlen dolgot, ami az enyém, ami még megmaradt akkor nekem. A nevem. Mégis, most megint el akarják venni.
Gyűlölet szikrája pattan fel bennem, ahogy hallom, majd azzal a lendülettel huny is ki. Nem tudhat. Nem? Én sem tudom, nem ugrik be, nem létezik más. Csak kicsúszott, hiszen ez neki is akkora sokk, mint nekem. Ez neki sem lehet könnyebb. Vagy mégis? Valahogy valahol felbukkant a tény, hogy egy amnetizátor elvehetné, elzárhatná, de sosem kértem belőle. Mintha mazoista lennék, aki szenvedni akarna. De a farkaskórra ez a válasz, ez a tény és előbb-utóbb úgyis megtalálnám magamban. Felesleges kör, azonban nem hittem, hogy más se élt vele. Talán még mindig szenvedni akarunk?
- Semmi gond. Semmi… Giles vagyok, Giles - ezt mintha megint csak magamnak mondanám. Nem haragszom, nem rá. Azokra igen, akik ezt sütötték rám, rá, bárkire. A helyzetre? Elkerülhetetlen volt. Most itt, a könyvek illatfelhőjében, a polcok ölelésében talán a legjobb. Kevesen voltak ma, csendes nap, csendes órák. Így lehet az, hogy valahol valaki éppen visszateszi a könyvét és távozik, mintha mi se történne, mintha két, nyúzott lélek nem a saját kálváriájában fulladozna. Mégis, ez a legjobb. Nem kellenek idegen szemek, értetlen kérdések, semmi. Nem kellene semmi.
Mégis érzem a tekinteteket a hátamon. Rongyos, koszos, talán már rohadásnak indult ruhadarabjaim nem tudják elfedni a sebeket, a foltokat. Azt hinné az ember, hogy a mágus mindig a pálca után nyúl, de pontosan olyan szeretettel használja az öklét vagy a lábát. Mégis, az átkok a legrosszabbak. Marja a csontjaim a főbenjáró fájdalma, újra és újra érzem, ahogy elér, ahogy az akarat a pálca másik végén erősebbé teszi. Akarni kell ugye, akarja is. Én akartam? Csak azt, hogy vége legyen. Hallom az Ő hangját is, ahogy nyöszörög fájdalmasan. Ő is kapott, neki is fáj, de az mégis kegyesebb. Tudom, hogy éhes, hogy reszket a hidegtől, hogy szenved. Talán a karom adjam neki? Vagy azt a falatka valamit, amit étel gyanánt kapunk? Újra? Hisz hús, hús, véres hús és nem tudom miféle hús, mégis, a tudatalattim súgja, miféle. Hogy kiféle… Nem. Nem engedem. Érzem, hogy a gyomrom fordul, hogy ki akarja adni ami benne van. De az nem hús. Az kávé, egy finom szendvics, sütemény. De az nem lehet. Itt nincsenek finom falatok, nincsen forró tea, nincs semmi. Csak az ízek emléke. Egy hatalmas nyelés. Vége. Vége?
Valahogy kijutok. Valahogy azt veszem észre, hogy a ruháim épek – csak a verítéket issza be –, a bőröm alatt nem csak a csontok húzódnak, nem zörögnek, nem kóros. Hogy valóban érzem a sütemény ízét valahol messze, hogy az éhség nem létezik, hogy nem az eső mocskos vize volt az egyetlen, amit ma megihattam. Hogy itt vagyok. Mind a ketten itt vagyunk.
Nem tudom hol jár, de amikor a tekintete az enyémbe fúródik, érzem, hogy messze. Nagyon messze. Vajon ott van? A múltban kering és éppen keresi a kiutat ő is? Bárcsak egy kellemetlen érzés lenne csupán a viszontlátás, csak egy bizsergés, hogy ismerjük egymást, nem a legjobb módon és ennyi. De ez nem az. Sosem múló trauma, amit az emberi gyarlóság szült. Nem emberi, állati. De nem nyertek, nem nyerhettek, hiszen itt vagyunk, önmagunk vagyunk. Talán ő is megleli, talán rájön, talán… talán kiszakad a képből.
Nem hezitálok többet. Reszketek igaz, egyszerre érzem forrónak a világot és fázom, érzem az éhséget és a rosszullétet, hogy nem akarok soha többé egy falatot sem. Mégsem a saját nyomorom az első. Most sem. Ahogy akkor is őket akartam védeni, most is Ő az első. Finoman érek hozzá, mintha a bőre selyempapírból, a csontjai üvegből lennének. Lehet pont olyan fájdalmas az érintésem, nem tudhatom. A vér azonban eltűnik, ott sincs és a megbűvölt kendő egy pillanat alatt újra hófehér. Muszáj. Nekem sem kellemes a látvány, én sem kedvelem, muszáj volt ilyet bűvölnöm. Sosem gondoltam volna, hogy most ennyire jól jön.
- Ó jaj - finomak maradnak a mozdulatok. A tincseit, amik kuszák, muszáj vagyok odébb mozdítani, hogy a vöröses folt mélyére nézzek, hogy megleljem a forrást, azt a pontot, ahol a fájdalom nem csak múltbéli emlék. - Maradj így kicsit - még kell pár mély levegővétel, hogy visszarázódjak a jelenbe, a nyugalomba. Előkeresem a pálcám, zsebem mélyéről húzom elő és várok. Nem sokat, csak annyit, hogy a kezem kevésbé remegjen, hogy ne kelljen innen kiszakadva a Gyengélkedőn ezer kérdésre válaszolni, amire nem akar. Tudom, hogy nem akar. Kapaszkodókat keresek. A jelen, a Könyvtár, a húgom, a valóság. Megragadom őket.
- Valetudo - hangzik végül, némi mély csend után a hangom, ahogy a sebre irányítva összehúzom azt. Segítek, mert most már tudok. Nem csak azzal, hogy feláldozom magam, hogy valaki más engem verjen meg helyette. Nem áldozattal. Visszateszem a pálcám, a kendőt nyomom a seb helyére, hogy feligya a vörös vért. A szívem hevesen dobog, de nem figyelek rá. Már csak a szőke tincseken látni némi vöröset. Már sehol sincs. Leeresztem a kezem.
- Kész van. Már csak… fájni fog - egy púp, semmi több. Jobb, mint ami lehetne. Jobb mint ami. Megrázom a fejem. - Nincs semmi baj. Én csak… én nem hittem, hogy valaha látok bárkit. Itt. Így. Nem a te hibád - gyenge vagyok, gyenge. Ismerős szavak, ismerős hangon ordítanak a fülemben. Összeszorítom a szemem, hogy eltűnjön, hogy visszamenjen a sötétbe. De csak hallom, újra és újra.