Az egész este egyfajta lázálomnak tűnt neked. Voltak pillanatai, mikor jól érezted magadat, máskor rettenetesen felkavarodott a gyomrod bizonyos részletek miatt. Először is kevesebb, mint egy hét volt már csak a következő átváltozásodig, így az általános rosszullét, az émelygés, étvágytalanság, fájdalmak már régi ismerősként köszöntöttek ezen a napon is. Habár mára betáraztál mindenféle bájitalból, hogy ott könnyítsd meg az életedet, ahol csak tudtad, így egészen jól voltál még egy kis émelygésen és tompa fájdalman kívül, bár arra számítottál, hogy hamar el fogsz fáradni.

Másrészt azért voltak egyesek, akik nagyon sokat fogyasztottak bizonyos italokból vagy rosszabb esetben szerekből és benned persze azonnal elindult a védőösztön, noha nem voltál elég bátor lépni egyelőre. Elvégre te itt az egyik legkisebb voltál csak, egy porszem, semmi több… És ez meg is látszott rajtad. Meg hát kicsit nagyképűnek tűnt ezt gondolni, mikor te magad is többféle bájital hatása alatt voltál, hogy egyáltalán jól tudd magadat itt érezni, úgyhogy egy szavad sem lehetett. Egyébként a jelmezedre büszke voltál, bár valójában annyira semmitmondó is lehetett, mint te magad is. Elvégre csak egy fehér ruha, rajta virágok, hajadban is, könyvecske, ennyi… Első pillantásra persze, mert minél tovább nézte valaki a ruhádat, annál több részletet fedezhetett fel. De hát senki nem volt, aki valóban szentelt volna elég időt erre, de te nem bántad. Te szeretted ezt a ruhát és hordani is jó volt.  

Harmadrészt maga a helyszín is hagyott némi kívánnivalót maga után. Természetesen igencsak illett a hangulathoz az épület, de téged többször is kirázott ám a hideg miatta. Nem tudtál nem Gilesra gondolni, hogy vajon neki is kellett itt lennie anno vagy sem… Elképzelhetetlennek tartottad, hogy ennyi ember és a felfokozott hangulat nélkül milyen lehetett vajon… Rettenetes, az biztos. Hálás voltál, hogy neked legalább nem egyedül kellett ezzel nap, mint nap megküzdened, nem egyedül kellett elviselned az átváltozás előtti borzalmakat. Bár annak is megvolt a kínja, ahogy egymást hallgattátok, ezekkel a hangokkal legalább tisztában voltatok régről is ugyebár…

Végül pedig a fiú teljesen felzaklatott, de fogalmad sem volt, miért, már a külsejét leszámítva. Mikor először megláttad, annyira megijedtél, hogy egész tested összerándult és még a lélegzeted is felgyorsult, majdnem öklendezni is kezdtél. Pedig tíz évvel ezelőtt teljes mértékben hozzá voltál szokva az ilyesfajta látványokhoz, mely éjjelente azóta gyakorta vendégként keresett meg a rémálmaidban. Nos, a fiú is hasonló reakciót váltott ki belőled elsőre, utána persze rettenetesen nagy lelkiismeret furdalásod lett, hogy ilyen ízléstelenül reagáltál rá, így miután összegyűjtötted az összes bátorságodat, visszamentél hozzá, hogy bocsánatot kérj és beszélgetést kezdeményezz vele. Az azonban egy szót sem válaszolt neked azon kívül, hogy rád emelte ijesztő tekintetét, amitől te zavarba jöttél és hamar odább álltál. Úgy tűnt, sikerült teljes mértékben megbántanod a fút. Korholtad magadat illetlen viselkedésed miatt, így egy kicsivel később megpróbáltál megint közelebb menni hozzá. Még arra is összegyűjtötted a bátorságodat, hogy kivegyél egy virágszálat a hajadból és a füle mögé tűrjed, hátha ez a békülésre egy megfelelő jel lett volna, de erre sem reagált, így csak szomorúan odébb mentél.

Ahogy közeledett az idő a parti végéhez, kissé megkönnyebbültél, majd szinte azonnal ideges is lettél. Elvégre te alapvetően csak azért jöttél, hogy prefektusként tudj segíteni azoknak, akiknek szüksége volt rá vagy hogy figyelj másokra, meg hát valakik győzködtek is arról, hogy jöjj el… Inkább csak kötelességtudatból voltál itt, bár határozottan voltak értékes pillanatok, amik miatt megérték. De ahogy kettő felé járt az óra, te is aktivizáltad magadat, körbejártál, így esett az utolsó interakciód a fiúval is.

- Lassacskán idő van, nem szeretném, hogy esetleg bajba kerülj, így talán lassan lehet, jobb lenne megindulni! – mondtad finoman neki, mielőtt egy halvány mosollyal tovább mentél volna. Elfelejtetted megnézni, hogy a virágod még ott volt-e vagy sem… Egy pillantást vetettél még Teklára, aki a kanapén nézett felfelé. Szívesebben lettél volna vele, bár az elején az ő jelmezétől is kirázott a hideg, aztán megszoktad, de ő nem volt annyira beszámíthatatlan állapotban, mint egyesek. Azért egy pillanatra elbizonytalanodtál, hogy magára hagyhatod-e vagy sem, végül egy nehéz sóhajjal léptél rá a nyikorgó lépcsőfokokra. Már a lépcsőn kezdett megkörnyékezni az a fullasztó érzés, hogy valami baj lesz, de először betudtad az általános paranoiádnak, hogy közeledett a határidő. Az emeleten találtál még egy szegény diákot, aki kifejezetten nem érezte jól magát, kitámogattad hát az emeleti mosdóba, ahol igyekezted a legtöbb segítséget nyújtani, amíg a kis rókák megszülettek általa. Finoman duruzsoltál neki, simogattad a hátát, adtál neki vizet, megtörölted az arcát, egy percre sem hagytad magára. Annyira belemerültél ebbe, hogy fel sem tűnt, hogy egy pillanatra a fények megremegtek. Bár már nagyon fáradt voltál, tetted tovább a dolgodat, hiszen ezt kellett tenned.

Itt hallottad meg először a természetellenes nevetést és a suttogást is. Riadtan néztél körbe, hogy felfedd a hang tulajdonosát, de nem láttál senkit. A padláson lévő léptek és lánccsörgés pedig felgyorsította szívverésedet. Hiszen pár órával ezelőtt még te is fent voltál, zongoráztál is… Szinte páni félelemmel teli hangon próbáltad sürgetni a mosdó felé görnyedő és félig már alvó alakot. S mikor meghallottad az ajtócsapódást, majd a sikoltást, te is hallattál egy ijedt hangot és a melletted lévő, félig önkívületben lévő társad is összerezzent. Most már határozottan menekülni akartál, finoman rángattad meg a karját, hogy menjetek végre és kis híján a sírás környékezett meg ezekre a hangokra és jelenségekre. Szaporábban vetted a levegőt, szívverésed az egekben volt és csak egy dologra tudtál gondolni: hogy menekülnöd kellett erről a helyről, mégsem hagyhattál itt senkit. Mert ez volt a kötelességed és többé nem menekülhettél el minden elől…

Téli szünet előtti utolsó délután. Odakint kellemesen hullott a hó – nem volt agresszív, nem volt pusztító, csak úgy behintette a tájat, hogy reggelre még fehérebb legyen a birtok. Egy pillanatig elgyönyörködtél ebben a látványban, de a napsugarak hamar eltűntek a horzionton és nem maradt más fényforrás, csak a könyvtárban lévő világítás.

Elégedetten pillantottál végig a kis olvasósarkon: az utóbbi pár hétben ezt csinosítgattátok Gilesszal és kifejezetten jó lett véleményed szerint. Az egyik kevésbé zárt sarkot választottátok és napokig terveztétek, hogyan nézzen ki. Giles szerzett babzsákokat, te pedig nagy örömmel varrtál rájuk új fedőhuzatot, ki is díszítetted őket. Most éppen téli mintásak voltak: az egyiket úgy csináltad, mintha egy karácsonyi pulóver volna, a másik egy téli tájat ábrázolt, megint egy másik pedig mindenféle téli és karácsonyi apróságokat kapott rá. Nagyon élvezted, hogy ezt csinálhattad, közben pedig vagy a barátaidat vagy zenét hallgattál, mindenhogyan jó volt. Az egész félév valahogyan csak… Jó volt. És teljesen új érzés volt számodra. Úgy érezted, mintha addig valamilyen furcsa buborékban lettél volna, s idénre ezt egyre jobban elhagytad volna. Úgy érezted, végre kezdtél valóban jobban lenni. Nyitottál a többiek felé, élvezted, amit csináltál. Ez persze nem jelentette azt, hogy nem estél vissza időnként a gödörbe, de másmilyen volt, kicsit talán könnyebb. És bár az elején rettenetesen felkavaró volt Giles jelenléte, hiszen pont azokat hozta elő belőled, amelyeket annyira el akartál felejteni, az elmúlt két hónapban gyökeresen megváltozott az egész.

Az elején kissé nehezen ment minden, óvatosan tapogatóztatok, próbáltátok túlélni a rátok törő borzalmakat, de idővel csillapultak. Ami az elején akkora fájdalmat és rettegést okozott, most már tényleg átalakult: számíthattatok egymásra. Remélted, hogy nemcsak te rá, hanem fordítva is, de persze sosem volt kiegyenlített ez, hiszen Giles már felnőtt, te pedig még csak egy ostoba kamaszlány voltál. Arról nem is beszélve, hogy legalább egyszer megmentette az életedet, amit soha, de soha nem fogsz tudni visszafizetni neki. Mindenesetre sokkal többet kaptál a férfitől, mint azt elsőre hitted volna és nagyon-nagyon hálás voltál neki, és te is próbáltál annyi mindent megtenni érte, amennyit csak tudtál és ezek közül csak egyike volt a mindennapos teák készítése. Hiszen minden jót megérdemelt.

Szemed tovább siklott a teasarokra, amelyet te magad alakítottál ki, hiszen a te ötleted volt. Először azért felmerültek kétségek, hiszen az ital általában nem volt jó barátságban a papírral, de végül arra jutottatok, hogy aki használni fogja az olvasósarkot, az úgyis vigyázni fog a könyvekre, ha meg nem, akkor a prefektusok vagy a könyvtáros úr tehet ellene. Kedves volt a kis fa asztalka, rajta fa dobozokban nagyon-nagyon sokféle tea, melyekért te vállaltad a felelősséget: te pótoltad ki, te írtál leírásokat, hogyan készítsék el és minek mi volt a hatása, hiszen a legtöbb az gyógytea volt, a maradék pedig egyszerű gyümölcsteák. Egyedül a fekete, fehér és zöldteák voltak azok, amelyeket beszereztél, mert azokban még nem voltál elég magabiztos, illetve nem telt el elég idő, hogy leszedhetőek legyenek a levelek. Majd talán jövőre... A megbűvölt kannában pedig folyamatosan volt meleg víz. Még arról nem sikerült megegyeznetek, hogy legyen-e halk instrumentális zene az olvasáshoz vagy sem. Te nagyon szeretted, de érthető volt, hogy ez is problémákba ütközött volna, így erről még nem döntöttetek.

Végül az újonnan felszerelt kis lámpácskákat nézted. Giles csodálatos munkát végzett, mint mindig. A kis gömbök finom, nem túl erős, de megfelelő fényt árasztottak magukból, mintha kis lampionok lennének. Lehetett őket állítani és áthelyezni is, illetve kicsit ők maguk is lebegtek. Fantasztikusak lettek. Mindig is csodáltad, hogy Giles mennyire alapos, óvatos volt. Soha nem láttad még, hogy hirtelen mozdulatot tett volna és mindig annyira bele tudott merülni egy-egy feladatba. Szeretted nézni, ahogy dolgozott, megnyugtatott az egész lénye és bár a világért nem vallottad volna be neki, de természetesen róla is készítettél már egy-egy rajzot, ahogy az olvasósarkon dolgoztatok. Szeretted ezeket az egyszerű kis rajzokat eltenni emlékbe, hogy egy-egy rosszabb napon megnyugvásként szolgáljanak, ezért rajzoltad le a barátaidat is egy-egy helyzetben, amire szívesen visszaemlékeztél volna.

Még vetettél egy utolsó pillantást az azóta teljes sötétségben honoló tája. A feketébe hajló bársonyos égbolton gyémántként szóródtak volna szét a csillagok, ha nem havazott volna még mindig. Néha a Hold ezüstös fényébe vonta a tájat, ahol fel-felszakadozott a felhőzet, de a mai nap nem tudott titeket bántani. Ma nem volt hatalma felettetek. Ma nem… Ittál egy korty teát, de ez is hangosnak hatott: nem sokan maradtak utolsó este a könyvtárban, az olvasósarokban pedig egyedül ültél a babzsákban, ahogy Gilest vártad a mai teendőkkel. Nem volt probléma, ha dolga volt, szívesen töltötted itt az idődet és akkor sem haragudtál, ha annyira elfoglalt lett, hogy nem sikerült aznap semmit alkotnotok. Rengeteg időtök volt, te pedig el tudtad foglalni magadat így is. Finoman lapoztál egyet a könyvben, majd füled mögé tűrted egy rakoncátlan tincsedet, mely kiszökött a laza fonatodból, aztán visszamerültél a verses kötetedbe…

Hétfő éjszaka a kastélyban. Sötét volt, a fáklyák pedig nem adtak annyi fényt, hogy komfortos legyen a folyosókon sétálni. Ellenben a tilosban járó diákok élvezhették a jótékony sötétségbe burkolózó helyeket, melyek elrejthették jelenlétüket Frics, Mrs. Norris vagy éppen előled. Pontosan tisztában voltál azzal, melyik folyosón hogyan esnek az árnyékok, hiszen te magad is gyakori vendégnek számítottál éjjelente errefelé. Nem mintha büszke lettél volna rá, de hát mikor elviselhetetlenné vált a fájdalom vagy éppen a saját gondolataid, akkor kénytelen voltál menekülni az ágyadból és a szobából is. Ilyenkor órák hosszat tudtad róni a folyosókat, amelyek időnként megnyugvással szolgáltak, időnként csak elodázták a visszatérést és a további vergődést.

Ma este azonban nem követtél el szabálysértést – legalábbis nem terveztél, az egyszer biztos volt. Ma este a kötelező járőrözési szolgálatodat teljesítetted prefektusként. Így október közepére egészen hozzászoktál már ahhoz, hogy heti szinten kellett hajnalig strázsálnod. Nem sokban különbözött attól, amikor amúgy is hajnalig szenvedtél, csak abban, hogy kivételesen nem kellett attól tartanod, hogy lebuksz. És hát nem mellesleg ilyenkor nem a fájdalmaid enyhítése volt a cél, ami be kellett vallanod, igen kellemes változatosságot nyújtott. Az már kevésbé, hogy ezektől függetlenül sikerült találnod magadnak mást, ami miatt görcsölhettél – többek között attól féltél, hogy lebuktatod pár dáktársadat. Mégis mit kellett volna tenned velük? Leszidni őket? Megbüntetni? Miért hallgatott volna rád bárki is? Nem voltál se határozott, se komolyan vehető azon kívül, hogy volt egy jelvényed. Arról nem is beszélve, hogy fogalmad sem volt, hogyan választhatott bárki téged erre a feladatra. Annyi, de annyi kompetensebb ember járt az évfolyamra és a házba. Ennek ellenére igyekeztél a lehető legjobban teljesíteni, nehogy csalódást okozzál.

Óvatosan jártál a folyosókon és próbáltál inkább arra koncentrálni, hogy mennyivel kellemesebb erőd teljében itt lenni, és érzékelni mindent. Ráadásul a mai este a kastély a szokásosnál is csendesebb volt. Odakint nem tépte a szél a kastélyt és nem áztatta a falakat az eső, nem villant fel egy-egy villám, nem hangzott dörgés sem. Csend honolt az épületben. Először ennek kifejezetten örültél, hiszen akkor így nem tudtak meglepni, de aztán egyre kényelmetlenebbül érezted magadat, feszengeni kezdtél. Olyan nyomasztó lett a hangulat, ahogy a füled szinte sípolt ebben a feszült csendben, hogy alig vetted észre, hogy egyre gyorsabban és gyorsabban haladtál folyosóról-folyosóra, pedig még Sáfrány, a nyulad is veled tartott ma este. Távolodni akartál a csendtől, de nem sikerült, mert hát az egész kastély aludt – kivéve persze a szabályszegőket. És hogy-hogy nem, amint így haladtál, meghallottál valamit. Először azt hitted, a képzeleted űzött tréfát veled, ahogy az apró neszezést meghallottad. Megtorpantál, füleltél, de abban a pillanatban az is elhallgatott. Talán látott volna téged? Szíved gyorsabban kezdett verni, ahogy körbekémleltél.

- Lumos! – suttogtad, s magad sem értetted, hogy eddig miért a félhomály takarását választottad. Az üres folyosó kongott a lépteidtől, ahogy lassan tovább indultál. Még be sem fordultál a következőre, mikor suttogást hallottál. Odakaptad a fejedet, de tényleg nem volt rajtad kívül senki… Lehet, kezdtél teljesen becsavarodni? Már éppen elengedted volna, de ahogy tovább indultál, sietős lépteket hallottál távolodni magadtól. Onnan, ahonnan jöttél… De ez hogyan lehetett? Hiszen az előbb jártál arra, senki nem volt ott… Összezavarodtál, de ösztöneid előbb cselekedtek, mint a gondolataid és te is félig futva követted a távolodó alakot. Nem szólaltál meg, valamiért úgy érezted, akkor teljesen elveszítenéd őt, így csak mentél utána, de amaz gyorsabbnak bizonyult, majdnem teljesen lehagyott már… Gyorsabb sebességre kapcsoltál és úgy döntöttél, megpróbálod sarokba szorítani egy levágással. Magad sem értetted, miért fektettél ennyi energiát ebbe, de hát, ez volt a feladatod, nem? Illetve most már kifejezetten kíváncsi voltál a személyre is... Egy sötétebb folyosóra tértél be, fényt is leoltottad, hogy ne vegyen észre és halkabban lépkedtél, de sietősen. Gondolkodás nélkül fordultál be a sarkon, de valaki már várt ott…

Ahogy kavargó gyomrodat figyelmen kívül hagyva vizsgáltad Locket arckifejezését, érezted, hogy összeszűkült az amúgy sem túl tág bensőd és nagyon féltél, hogy kedves évfolyamtársad valami olyat fog mondani a nagymamának, ami után villámok fognak cikázni és összeomlik a város… A nagymama néha tényleg olyan boszorkánynak tűnt, mint amivel a mugli gyerekeket ijesztgették kicsiként. Azonban szerencsére Kit észrevehette a rettegést a szemedben, mert csak egy bocsánatkérést préselt ki magából és ahogy megkönnyebbülve kifújtad a levegődet, úgy érezted, húsz kilóval könnyebb lettél. Azt inkább figyelmen kívül hagytad, hogy mennyire tűnt őszintének, bár a nagymama szeme megvillant erre, de úgy tűnt, most ő is bölcsebbnek látta nem tovább vinni ezt a veszekedést, így hamar magatokra maradtatok. Azzal most inkább nem is foglalkoztál, hogy a nagymama mellékes gondolatai vajon hova fogják vezetni a mai napon ezt az egész látogatást…

- Jó, rendben… - motyogtad megsemmisülten Kitnek, ahogy lesütötted tekinteted és nagyot nyeltél. Megérezted azt a fura érzést a szádban, ami a hányást előzte meg és elfintorodtál. Nem akartál  itt öklendezni – mert hogy nem volt semmi a gyomrodban ugyebár -, szóval nagy erőkkel azon voltál, hogy megakadályozd a rendkívül szánalmas jelenetet. A durrfarkú szurcsókot nem is nagyon értetted, hogyan jött ide, annyira arra koncentráltál, hogy a rád törő rosszullétet zabolázd, így arra csak motyogtál valamit, mielőtt összeszedted volna szánalmas ábrázatodat, s őszintén megdicsérted a krémeket. Merlinnek hála nem lettél rosszul a kóstolótól és ilyenkor egyébként kifejezetten örültél, hogy a nagymama boszorkány volt, mert teljesen tökéletesen be tudta szerezni azokat a bájitalokat, amelyekre szükséged volt.

- Dehogynem! Ne tekintsd semmisnek a tehetségedet, Kit, tényleg nagyon ügyes vagy! – mondtad egy fokkal komolyabban. Valami ilyesmiről magyarázott a terapeutád is, de sosem értetted igazán, elvégre ahhoz, hogy ne kicsinyítsed az érdemeidet, ahhoz fel kellene tudnod valamit mutatni, ez meg általában gyökerestől szokott hiányozni, innentől kezdve nem volt miről beszélni. De abban biztos voltál, hogy Locketnek szüksége lenne egy kis támogatásra, mert valóban nagyon ügyes volt és valóban úgy tűnt, mint aki nem hajlandó ezt elismerni… - Elsőszámú vásárló leszek, ígérem! – húztad óvatos, játékos mosolyra a szádat és jól esett végre kicsit… Szabadabbnak lenned, mint máskor. A nagymama mellett a maradék életerőd is elveszni látszott és ettől most rendesen megijedtél. Nem szerettél volna élőhalott állapotba kerülni, se besavanyodni… Most mégis úgy érezted, hogy végtelen közel kerültél hozzá. Ennek egyik ékes példája volt ez a borzasztóan szúrós, szoros és kényelmetlen, kicsit sem hozzád illő jelmezszerű ruha, ami még Kitnek is feltűnt.

- Hát, végülis, igen… - fintorodtál el egy pillanatra, ahogy elképzelted, ahogy valaki állott szart eszik egy croissanttal… Nem volt kellemes látvány, szóval akkor biztosan te is ennyire borzasztóan festhettél. Remek… - Nem rossz ötlet a jelmez… Kár, hogy nekem mindennap ezeket a óborzalmakat kell viselnem – sóhajtottál egy nagyot, de egyébként lehet, hogy majd az egyiket átalakítod… - Habár valószínűleg inkább magam varrnám meg az egészet az első lépéstől az utolsóig – mosolyodtál el megint halványan, kissé álmodozóan. Bár ahhoz kellene valamerre tölteni az ünnepet, nem igaz? Hirtelen azért nem jöttek szembe az ötletek és a meghívás lehetőségek, így azért kérdéses volt, hogy egyáltalán érdemes volna-e időt, energiát és erőforrást fektetni valamibe, amit nem is biztos, hogy lesz alkalmad viselni. Pedig imádtál kreatívkodni és alkotni, a pazarlás messze állt tőled.

Ahogy felfedeztétek a kisvárost közösen, elámultál minden apróságon. Fantasztikus hangulata volt és nagyon-nagyon tetszett neked. Közben figyeltél az évfolyamtársadra és azt vetted észre, hogy az előbbi jelenet görcseit lassan magatok mögött hagyjátok, és kezdted kifejezetten jól érezni magadat. Még a háttérben meghúzódó émelygésed és hányingered is olyan apróra zsugorodott, hogy megkockáztattad, már nem is érezted magadat olyan pocsékul… Halkan felhorkantottál arra, hogy tudtál viselkedni és még a szemedet is megforgattad. Néha büszke voltál arra, mennyire elegánsan és udvariasan, esetleg előzékenyen tudtál viselkedni, de az igazat megvallva, sokkal többször érezted ezt hátráltató tényezőnek az ismerkedésben, mint előnyét. Mindenesetre nagyot bólintottál Locket kérésére. Nem voltál kifejezetten jó hazudozó, de ha más érdekeit szolgálta és ezzel segíthettél neki, akkor jobban ment. Bíztál abban, hogy nem neked kell majd a hatalmas szónoklatot előadnod, hanem elég lesz csak előzékenyen elmosolyodnod és bólogatnod. Legalábbis ebben reménykedtél.

- Ó, miért? Mi a baj a de Lys családdal? – kérdezted őszinte meglepődéssel. Az évek alatt azért nem volt nehéz észrevenni, hogy a Grimmstarkok nem szívlelték a de Lyseket és fordítva, de valójában fogalmad sem volt, hogy egy városban éltek és hogy miért is utálták ennyire egymást, szóval reménykedtél, hogy esetleg válaszokat kaphatsz most. Eszedbe jutott a közös asztronómia feladatod, amit Basile társaságában kellett megoldanod. Habár nem mondtad volna, hogy kifejezetten jól kijöttetek volna, egyébként jól tudtatok együtt dolgozni és talán minimálisan segített legyőzni a távolságot, ami volt közöttetek. Habár voltak pillanatok, mikor kifejezetten nehezen ment minden, ettől függetlenül nehezen láttad volna, hogyan lehet ennyire rosszban lenni a fiúval, elvégre végig udvarias volt veled. Nyers talán, őszinte, de udvarias. Úgyhogy tényleg kíváncsi lettél volna, mi volt az, amin ennyi év után is marakodni tudtak. – Voltatok Kínában? Azt a mindenit! Merre? Mi jót csináltatok? Mennyi időre mentetek? – érdeklődtél, ahogy a tekinteted megint felcsillant. Rendkívül izgalmasnak hangzott az egész és szívesen megtudtál volna többet erről. Aztán kissé szégyellősen és bocsánatkérően mosolyogtál. – Nos… Ki mással tölteném? – tetted fel őszintén a kérdést, s az azt követő pillanatnyi csend annyira nyomorúságosnak tűnt, hogy te is megértetted, hogy ez a kérdés elképesztően gyászosra sikeredett. De hát így volt! A nagyszüleid meghaltak, Martha Rosier maradt a legközelebbi rokonod, csoda volt, hogy egyáltalán magához vett, barátaid meg nem igazán voltak vagy a nagymama nem engedett volna el, vagy nem maradhattál volna hosszabb ideig náluk. Arról meg igazán nem számolhattál be, hogy mennyire visszaestél a depresszióba a gyász, a fogság és a rabláncnak érzett szabályok és környezetváltozás miatt. Ez az egy mondat is eléggé nyomasztóra sikeredett, szóval inkább folytattad. – Még szoknom kell az új házat és környezetet… - tetted hozzá, de igazából ettől sem lett jobb. Igazából fogalmad sem volt, hogy bárki tudott-e arról, hogy az utolsó felmenőid is meghaltak Görögországban. Miért tudta volna bárki? Viszont nem érezted helyénvalónak ezt megosztani, nem akartad Locketre terhelni ezt, meg hát biztosan nem is volt rá kíváncsi. Úgyhogy nem tetted, ha valami érdekli vagy nem tudja, úgyis rá fog kérdezni, ha meg nem, akkor pedig csak bólintani fog egyet és tovább léptek. Valójában senkinek nem tudtál rendesen beszélni még erről, maximum a terapeutádnak részekben vagy néha a párnádnak elsírtad a bánatodat, de ez szörnyen bárgyún és szánalmasan hangzott, szóval inkább nem is gondoltál arra, mennyire egyedül is voltál, pláne mert hogy meg is érkeztetek a helyszínre, ami szintén lenyűgöző volt.

Próbáltál nem láb alatt lenni és szorosan követni Locketet, de elég hamar meg kellett torpannod, ahogy a fiú édesanyja elétek állt. Próbáltál egy kedves, ártatlan mosolyt magadra varázsolni, akármennyire is megijedtél attól, hogy most be kell majd mutatkozz. Bólintottál egy nagyot, majd előreléptél. Az utolsó pillanatban fogtad vissza magadat, hogy pukedlizzél egyet, elvégre a nő a kezét nyújtotta, s inkább te is belehelyezted a kezedet és finoman megráztad azt.

- Örvendek a szerencsének, asszonyom! Theresa Valaoritis vagyok, de szólítson, ahogy csak tetszik Önnek! – mosolyogtál kedvesen az asszonyságra. Mennyivel szimpatikusabb volt már most, mint a nagymama, nem igaz? Elgondolkodtál a kérdésen. – Alapvetően saját készítésű gyógyteát szoktam fogyasztani, de abszolút imádok minden teát, így nyitott vagyok az újdonságokra is természetesen! – mondtad neki, mielőtt észre nem vette volna a krémeket és szíved máris erősebben kezdett verni, ahogy érezted, hogy a hazugság egyre jobban fonta körétek fojtogató ujjait. Próbáltad összehúzni magadat, hogy minél kevésbé legyél feltűnő, amiben nem igazán segített Locket segélykérő pillantása. Mégis mit várt tőled? Hogy majd te fogsz valami csodálatos történetet kitalálni?

- Őőő… - kezdted rendkívül értelmesen és agyad lázasan kutatott a megfelelő szavak után, melyek mintha a nagymamával együtt máshol andalogtak volna a főtéren és abszolút nem ebben a csodás épületben. – Szóval az történt, hogy… - körbenéztél pánikolva. – Őőő… Amennyit én láttam, az az volt, hogy valaki a biciklivel komótos tempóban ment, aztán egyszer csak egy vadabb típusú macska hirtelen felé ugrott és hát… Valljuk be, a macskakő nem éppen ideális kormányfélrerántáshoz, szóval… Bár Kit nem esett el, de pár krém kirázkódott és hát igen… Mi meg ekkor értünk oda a nagymamával és akkor fel is ismertük egymást. A macska szerencsére eltávozott… Már hogy nem a másvilágra, hanem odább ment, azt hiszem… - mondtad bizonytalanul és rettenetesen zavarba jöttél, rángattad a ruhát magadon és biztos voltál abban is, hogy elvörösödtél. Nos, valaki csuklott, valakinek meg az arcára ült ki minden érzelme. Csoda volt, hogy nem kezdtél el kitálalni a nőnek, de nagyon próbálkoztál Kit kedvéért. – Mindenesetre Kit azt mondta, hogy ő maga készítette a krémeket! Ez elképesztő! Öntől tanulta volna? – kérdezted, hátha a témaváltás segített átvészelni a helyzetet. – Meg azt is mondta, hogy megnézhetem, hogyan dolgozik! Nagyon tehetséges fia van, asszonyom! – dicsérted teljesen őszintén és egy kedves mosolyt megejtettél az évfolyamtársad irányába is, hátha ő is könnyebben összeszedi magát zavarából, ha már neked közepesen sikerült csak.

Levelek. Föld szaga. Zizegő, susogó hangok. Borzongás. A kontrasztok. Fény a szemhéjaid mögött, de sötétség vett még körül. A végtelen és ősöreg nyugalom és háborítatlanság körbeölelt, de benned harcok dúltak. Tested minden egyes porcikája lángolni érződött, mintha egy álomban lettél volna. Egészen biztosan nem lehetett ez a valóság, hiszen minden összefolyt és nem tudtad többé megkülönböztetni a lázálmokat és a Tiltott Rengeteg valóságát. Illúziónak tűnt minden hang, minden érzés, minden levél, amely az arcodat érintette. A nedves föld a tapintásodra szétporladt. Aztán kipattantak a szemeid.

Fogalmad sem volt, mikor jöttél a Tiltott Rengetegbe vagy hogy mikor aludtál el. Nem állt távol tőled az sem, hogy elájultál és most keltél fel. Olyan elemi erővel szakadt rád a tested fájdalma, hogy még a levegőd is bennszorult. Már tudtad, mit kerestél itt, bár a képek lassan töltötték ki a hiányos részeket: előző este megint akkora fájdalmaid voltak, hogy képtelen voltál ágyban maradni, így elindultál a folyosókon. Eszedbe jutott, hogy előző évben, mikor Elowennel összefutottál, nem vittél se cipőt, se semmit, így egy jobb pillanatodban legalább azt felhúztál meg egy pulóvert, de a hányinger és az émelygés annyira erős volt, hogy nem volt maradásod. Fullasztónak érezted a falakat, szívverésed felgyorsult és levert az izzadtság is. Biztos voltál benne, hogy a láz már órák óta lassan és észrevétlen fonta körbe testedet, hogy egyik pillanatról a másikra kezdjen fojtogatni erősen. Szerencsére attól nem tartottál, hogy hányni fogsz: jó szokásodhoz híven már vagy két napja egy falatot sem tudtál letolni a torkodon, annyira undorodtál mindentől és úgysem maradt volna meg a gyomrodban. A telihold előtti estén azonban a kastély sem szolgált megnyugvással számodra. Egyre jobban rád telepedett a nyomasztó érzés, nem kaptál levegőt és a fájdalom olyan erős lett, hogy muszáj volt segítséget kérned.

Első gondolatod Giles volt. Pár nappal ezelőtt, mikor a fájdalom már erős volt, de a lelked jobban vérzett, hirtelen felindulásból elmentél hozzá. Hallgattál a terápiádat vezető orvosodra és be is vált. Hálás voltál Gilesnek és talán te is tudtál számára egy minimális komfortot nyújtani ebben a borzalmas hétben. Viszont pontosan tudtad, hogy a telihold előtti este neki is annyira gyötrelmes és szenvedés, mint neked és nem akartad terhelni magaddal. Így elvetetted, hogy hozzá menj. Szükséged lett volna pár főzetre, mely enyhíti ezt a borzalmas égést, pulzálást, fájdalmat, de képtelen lettél volna elmenni a Gyengélkedőre: friss levegőre volt szükséged, mielőtt teljesen elragadt volna a pánik. Így jutottál el végül a Tiltott Rengetegbe, hiszen pontosan tudtad, merre nő az a növény, amely minimális megnyugvással szolgálhatott a testednek.

Az, hogy utána hogyan történt, hogy már a napsugarak simogatták elgémberedett testedet, azt az agyad jótékonyan elrejtette előled, de biztos voltál abban, hogy már akkor is hajnalodott, mikor a pánik annyira szorongatta testedet, hogy kilépj a kastélyból. Hát, így pattantak ki szemeid az erdő egy békésebb részén. Rettenetesen fáztál, fájt a torkod, a láz- és fájdalomcsillapító növény hatása már rég elmúlt, valószínűleg csak ezért tudtál aludni pár órát. Nem mintha érezted volna a hatását, ahogy lassan feltápászkodtál. Még jó, hogy szombat volt, különben már réges-régen elkéstél volna az órákról. Rettenetesen felelőtlen voltál és szidtad magadat meggondolatlanságod miatt. A fájdalom továbbra is elviselhetetlen volt, tested pedig letaglózva vonszoltad kifelé, miután leporoltad magadat és valamennyire rendbe tetted a külsődet, hogy ne legyen annyira feltűnő az egész. Bár pizsama volt rajtad a kötött, őszi színekben pompázó pulóvered alatt, szóval teljesen mindegy volt.

Fogalmad sem volt, mikor torpantál meg vagy hogy miért. Talán csak az erdő hangjai közé kevésbé illő neszeket hallottad meg, mindenesetre hamar rátaláltál a hang forrására, hiszen nem messze tőled volt háztársad, Ian McEwan. Először nehezen ismerted meg a tánc és a kék haj miatt, de aztán rádöbbentél, hogy ő az. Nekitámaszkodtál egy fának, ahogy a következő fájdalomhullám el akarta ragadni a testedet és kissé remegve – bár hogy a hidegtől, a kimerültségtől, az éhségtől vagy a fájdalomtól, azt nem tudhattad – nézted a fantasztikus produkciót. Nem tudhattad, mennyi idő telt el így, de segített kicsit kiszakadni abból az örvényből, amelyben már napok óta vergődtél. Ian nagyon ügyes volt és öröm volt nézni – még egy halvány mosolyt is sikerült varázsolnia az arcodra. Egészen addig, amíg Ian fel nem kiáltott, mert akkor te is összerázkódtál és botorkáltál pár lépést hátrafelé, úgy megijedtél te is a hirtelen hangtól.

- Elnézést, nem akartalak megzavarni… - mondtad halkan, majd nyeltél egy nagyot. – Csak annyira magával ragadó volt a produkció, hogy… Szóval bocsánat… De nagyon tehetséges vagy, Ian! – mosolyodtál el halványan, ami hamar el is tűnt, ahogy a végtagjaidba belenyilallt a fájdalom. Szerencsére a fiú folytatta, így nyertél egy percet, hogy összeszedd magadat. Kissé elhúztad a szádat a gúnyos megnevezésre. Valóban prefektus voltál, de nem gondoltad emiatt magadat másnak, ráadásul véleményed szerint meg sem érdemelted… Aztán aprót ráztál a fejeden. – Nem. Elvégre akkor én is tilosban járok éppen, nem? Elég kétszínű lenne tőlem, ha megbüntetnélek ezek után… – sóhajtottál egy nagyot, majd kíváncsian felpillantottál. – Mindig itt gyakorolsz? Vagy miért ezt a helyet választottad éppen? – érdeklődtél, hangodban se szemrehányás, se semmi ilyesmi nem volt, csak őszinte kíváncsiság. Alapvetően nem te voltál a büntetéseket osztogató prefektus, ezt pedig jó páran biztosan ki is használták. Te inkább segíteni igyekeztél másoknak megoldani a problémákat, hogy a lehető legjobban jöjjön ki a nehéz helyzetből. A szigorú, kiosztó prefektusi feladatokat mások végezték és hálás voltál nekik, mert nem kifejezetten voltál jó abban, hogy a pofátlan népeket helyrerakd – és ezzel sokan tisztában is voltak sajnos.

Láttad, hogy Ian haja ismét fekete lett, pedig a kék is nagyon jól állt neki. Egy apró sóhaj ismét elhagyta a szádat, ahogy láttad, hogy rágyújtott. Megcsóváltad a fejedet kicsit, de megint letaglózott a fájdalom, így nem mondtál semmit. Nem mintha kioktattad volna vagy megbüntetted volna, bár sosem értetted a dohányzásnak az előnyét. Rettenetes szaga volt, mindig zavarta az orrodat és tudtad, mennyire egészségtelen is. Volt elég betegséged, gyenge is voltál, abszolút nem volt szükséged még valamire, ami tovább rontotta volna törékeny alkatodat. Meg aztán… Papous Timo és Yiayia Galene is megvetette, az ő emléküket meg nem szennyezhetted be ezzel. Martha nagymama pedig biztosan gondosan megbüntetett volna, ha rajtakapott volna ilyenen, tehát már ezek is elég elrettentőek voltak számodra, hogy ne csináld. Ian kérdése is kissé késve érkezett meg hozzád, ahogy a következő fájdalmat a fába kapaszkodva élted túl.

- Ne haragudj, nem akartalak megzavarni… - mondtad visszakozva. Elvégre tényleg nem akartad kizökkenteni. Már elléptél volna a fától, mikor azért a prefektusi ösztöneid azt súgták, hogy talán igazán nagy felelőtlenség volna itt hagyni egyedül, szóval ráemelted tekinteted. Biztos voltál benne, hogy rettenetesen rosszul néztél ki. – Kikísérsz, kérlek? – kérdezted tőle finoman. Hozzá voltál szokva az elutasításhoz, de még így is izgultál, hogy mit fog mondani. Ha esetleg beadja a derekát, akkor ahogy rettenetesen lassan sétáltatok kifelé, azért kérdeztél tőle párat, mert érdekelt. Ha nem indultatok meg, akkor a fát támasztva tetted fel a kérdéseket, hiszen eszed ágában sem volt egyedül hagyni őt az erdőben. – Mióta táncolsz, Ian? Vannak fellépéseid is? Illetve milyen stílusok a kedvenceid? – tetted fel az első kérdéseidet őszinte érdeklődéssel a hangodban. Remélted, hogy nem küld el vagy hord el mindennek. Bár azon sem lepődnél meg, nem te szoktál lenni a legkellemesebb társaság…

Izgatottan vártad, hogy Basile elolvassa az első, fantasztikus árnyalatban csillogó nyomot. Remélted, hogy értékelni fogja azt, hogy bevontad. Sosem szeretted, ha valaki annyira belevetette magát egy feladatba, hogy elfelejtkezett a többiekről egy csapatban. Elvileg ezeket együtt kellett megoldanotok, akkor igazán rossz közös munkára vallott volna, ha minden lehetőséget elvettél volna a másiktól, nem igaz? Persze az sem volt ideális helyzet, ha a társa az embernek nem akart volna semmit csinálni és elvárta volna, hogy te oldj meg mindent, de Basileből nem nézted ezt ki.

- Valóban – adtál igazat a fiúnak, ahogy elgondolkodva néztél fel az égre, miután halványan rámosolyogtál hálásan, hogy közelebb tolta a térképet. Abban biztos voltál, hogy a Vadász az Orion és azt is láttad, hogy ezt ki sem kell mondanod, hiszen a partnered is tökéletesen tisztában volt ezzel. Aztán hirtelen csettintettél egyet, ahogy eszedbe jutott, hogy ezzel kapcsolatban olvastál valamit és belevetetted magad a jegyzeteid tömkelegeibe. Persze tudtad fejből, amit kerestél, de valahogy úgy érezted, Basile örülni fog, ha lesz bizonyítékod és nem csak úgy mondasz dolgokat. Szerencsére elég jól tisztában voltál, melyik pergamenkötegben mi lapult, így hamar megtaláltad azt, amelyet kerestél.

- Tessék! A Vadász háta mögött mindig a Kutya jár – néztél mosolyogva a fiúra. Aztán tovább vitted a gondolatot. – Ezek szerint akkor nem is az Orion kell nekünk, hanem a Sirius, ha már azt is szokták Kutyának hívni? – folytattad elgondolkodva, de a végén kissé elbizonytalanodtál. Mit gondolhatott rólad a fiú? Túl sokat beszéltél? Lehetséges volna, hogy butaságot mondtál? Hagynod kellett volna, hogy Basile jöjjön rá a kapcsolatra az alapján, amit találtál? Próbáltad óvatosan megfigyelni, hogy mit szólt ahhoz, amit mondtál és reménykedtél, hogy nem fog furcsán vagy elutasítóan viselkedni veled.

Helyette inkább megkínáltad a szendviccsel és a teával, amit magatoknak készítettél. A nagyszüleid mindig azt tanították neked, hogy az emberek sokkal könnyebben nyílnak meg és lesznek barátságosak, ha jó étel és ital mellett tehetik azt. Ha tele a has, ha van közös pont, akkor máris összekapcsolódnak, ezt pedig egy jó étkezés mellett bizonyosan meg lehet tenni. Nem vártad, hogy Basile azt mondja majd, hogy élete legfinomabb szendvicsét ette vagy legízesebb teáját itta, de bíztál ebben a szellemiségben, amelyet a nagyszüleid állítottak. És hittél is benne, elvégre te magad is láttad a kis hotelben vagy számos közösségi eseményen az apró faluban, hogy étel és ital mellett hogy megváltoztak az emberek. Így hát te is abban reménykedtél, hogy azon kívül, hogy Basile nem marad éhen-szomjan, hiszen nem tudtátok, milyen hosszú lesz a feladat, talán kicsit feloldódik melletted és esetleg nem lesz ilyen szigorú.

Azt azonban soha életedben nem gondoltad volna, hogy élből elutasítják a gesztusodat. Egy pillanatig csak pislogtál a fiúra, ahogy az agyad megpróbálta feldolgozni ezt a választ.

- Óóó! – értetted meg, és leeresztetted az öledbe a gondosan becsomagolt szendvicseket. – Rendben, azért ha meggondolod magadat, szólj nyugodtan! – tetted hozzá halkan, kissé megsemmisülve. Kavarogtak benned az érzelmek. Rettenetesen csalódott voltál és bár nehezen értetted meg, de megsebezve érezted magadat, amit nem tudtál hova tenni jó pár percig. Aztán összeállt a kép: nálatok Görögországban az étellel-itallal kínálás alapvető gesztusnak és elfogadásnak számított. Az, hogy valaki nem fogadta el a vendégszeretet, az egyik legnagyobb elutasításnak számított a görög kultúrában. Tulajdonképpen egyértelmű jelzés volt arra, hogy hagyjanak békén, kicsit sem kíváncsiak a másikra. De hát… Ez igen ritkán fordult elő, elvégre a görögök társaságkedvelő nép voltak, tehát nagyon ellenségesnek és direktnek kellett lennie annak a bizonyos embernek, hogy elutasítsa a vendéglátást.

Nem értetted, Basile miért tette ezt. Te tényleg kedveskedni szerettél volna. Figyelmesnek tartottad és szép gesztusnak, hogy annak ellenére, hogy nem voltatok barátok, attól még nyitott voltál arra, hogy esetleg ennek ellenére is jól menjen a közös munka vagy hogy esetleg nyissatok egymás felé. Azonban a fiú ezen reakciója egyértelművé tette, hogy nem volt kíváncsi rád és ez rettenetesen elszomorított, sőt, egyenesen elbizonytalanított. Hiszen te nagyon igyekeztél nyitni a többiek felé, mégis úgy érezted, hogy falakba ütköztél és nem tudtad, hogy azért, mert ennyire rosszul csináltad volna vagy már ennyire elkéstél volna. Egyik eshetőség sem tetszett számodra kifejezetten. Ezzel viszont elérte azt nálad, hogy az éppen kissé bátor éned teljes mértékben visszahúzódjon és előtérbe kerüljön az a Tessa, akit már régóta mutattál az évek alatt. Megköszörülted a torkod, ahogy elraktad a szendvicseket, miután a teából töltöttél egy pohárral.

- Volna kedved beállítani a távcsövet a Siriusra vagy csináljam én? – kérdezted csendesen, de előzékenyen, közben a pergamenjeidet rendezted új halomba, nem tudtál ránézni a fiúra, szégyellted ostobaságodat és féltél, hogy túlságosan látszódott rajtad az előbbi megdöbbenés és kis megbántottságod. Pedig nem haragudtál rá, kicsit sem! Szíve joga volt elutasítani mindent, ami veled kapcsolatos volt, csak derült égből villámcsapásként ért. Innentől kezdve biztos voltál abban, hogy figyelni fogod, hogy a fiúnak mik az igényei és teljes mértékben alkalmazkodni fogsz hozzá, mert nem szeretted volna, hogy kellemetlen helyzetbe kerüljetek.