Lucinda Yaxley türelmes és belátja, hogy vannak nehéz döntések. Mérlegelni kellett, mennyit mondjon el az ember. Egy rossz szó – s az évek óta gondosan épített kártyavár egy intéssel omolhatott össze. Márpedig rengeteg mérlegelni való volt: hazatértünk után szinte azonnal Szárnnyá avattak minket elismerésük jeléül, ez mindenképpen jó volt, s Solace Barebone beavatása is hamar lezajlott – legalább eggyel kevesebb lamentálni való maradt a listán. Döntések, döntések… Itt volt-ez az ideje a gyilkosságnak vagy túl hamar történik? Készen állunk-e? Cassius cselekedetei különösen arra sarkalltak, hogy hamar kellett dönteni, mert nem úgy tűnt, hogy visszafogná magát: félő volt, hogy hamarosan olyan határokat lép majd át, melyek az egész Egyesült Államokat komoly veszélybe sodorják. Bár ehhez képest senkinek nem volt elég vér a pucájában cselekedni. Ezt is egy pár tizennyolc évesnek kell megoldania, mert az öregek félnek… Tipikus…

Mikor véletlen megtudtam, mi is történt Nathaniel szüleivel, azt jelnek tekintettem: idő volt. Már csak az volt a kérdés, hogy ő is készen állt-e erre a hírre vagy sem. Elég felnőtt volt-e már vagy sem. Romba dönti-e a várunkat vagy sem… Az tény és való volt, hogy ez a félév nem kímélte, ezért jogos lett volna a kérdés, hogy muszáj volt-e most. Igen. És akármennyire is leüvöltötte a fejemet, tudtam, hogy ő is minél hamarabb tudni akarta volna az igazságot. Be kellett vallanom, hogy az engem ért szexuális bántalmazás talán nem lett volna olyan fontos információ… Hiszen még Orville sem tudott ezekről, de tudtam, hogy ha azt akartam, hogy Nathaniel ezer százalékban eladja a lelkét arra, hogy megölje az apámat, akkor mindent meg kellett mozdítanom. És meg is mozdítottam.

Abban egyetértettünk, hogy abszolút nem hiányzott most ez a kis nyaralás egyikőnknek sem. Én amúgy sem élveztem ezeket tiszta szívből, de a tervezéssel a nyakunkon és a titkolózással csak még nagyobb púp volt a hátunkon… De hát Nathaniel Nox és Lucinda Yaxley nem arról volt híres, hogy ne adná elő magát kiválóan, nem igaz? És hol máshol tudtuk volna kamatoztatni képességeinket, mintsem Las Vegasban?

Aznap reggel, hamarabb hagytam magára a férjemet, mint hogy felkelt volna. Sosem voltam az ágyban fetrengő típus, se az, aki gyönyörködik az alvó párjában: dolgom volt, így hamar felöltöztem egy elegáns, borvörös ingbe, s hozzáillő szoknyába, a magassarkúm és a sminkem pedig elmaradhatatlan kellék volt az ékszereim mellett, s így csatlakoztam a reggelinél Nathanielhez. Éppen eltoltam magamtól a zabkásának az üres tányérját, hogy szemezgessek a maradék gyümölcsből, s megigyak egy csésze kávét, mikor nagyon is ismerős lépteket hallottunk. Először nem gondoltam bele túl sokat – ők is jöttek reggelizni. Aztán meghallottam, hogy sokkal gyorsabban, idegesebben caplattak felénk, mint illendő lett volna. Nagyot sóhajtva fogtam meg a csészét és vetettem szememet az ajtóra – tudtam, mi fog következni és biztos voltam benne, hogy Nathaniel is.

Nem voltam ostoba, számoltam azzal, hogy egy ponton Elspethez megérkezik az igazság így vagy úgy, így különösebben meg sem lepődtem. Egész egyszerűen csak nem volt kedvem ezzel a kirohanással foglalkozni. Egyikőnk sem rejtette véka alá, hogy tudtuk, miért érkeztek. Solangeban nem csalódtam, neki sikerült megütnie azt a hangnemet, ami miatt esetleg elgondolkodtam azon, hogy megoldódjon a nyelvem. Bár ez egészen addig tartott, amíg a rettenetesen gyenge érzelmi manipulációjával nem próbálkozott. Félreértés ne essék, én aztán tudtam, hogy ez őszintén jött, de valljuk be, ebben az esetben se Nathaniel, én meg végképp nem voltam olyan helyzetben, hogy ez hatott volna ránk. Azért Elspeth hozzám intézett szavaira enyhén megemelkedett a szemöldököm. Nem ezt várta? Egy pillanatra mérlegeltem, hogy megosszam-e vele őszinte véleményemet, miért is nem történt meg eddig a beavatásuk, de mindent egybevetve úgy döntöttem, megkímélek most mindenkit pengeéles szavaimtól. Nem segítenének, az biztos, ráadásul Nathaniel igen megnyerő módon vette át a szóvivő szerepet. Egy oldalpillantást vetettem rá, mely büszkeséggel volt teli, ahogy hallgattam – úgy éreztem, felnőtt végre.

Pontosan tudtam, hogy az a perzselő érzés, ami már a kezdetektől fogva égette a bőrömet, az Orville volt. Egy hang nem jött ki a száján, mióta belépett, de beszédesebb volt, mint a másik kettő. Láttam megfeszülő állkapcsát, láttam elfehéredő ujjait, ahogy túl erősen fogta a szék támláját, s ahogy végre keményen belenéztem a szemébe, ott dühöt, csalódottságot, kérdéseket és… Árulást láttam.

"Hozzám fordulj ha kétségek gyötörnek, ha szomorú vagy hogyha boldog vagy. Engem keress, amikor kísért a vágy vagy ha gyengédségre vágysz. Én leszek a férjed, én leszek az oltalmad és te az enyém... Nem pedig Nox…"

Ott sercegtek körülöttünk a férjem szavai, melyeket egy évvel ezelőtt mondott nekem. De a válaszom továbbra is állt: Nathaniel nem tud olyan minőségben mellettem állni, mint te, Orville, de voltak helyzetek, mikor arra volt szükségem, hogy teljes támogatottságot élvezzek. És ez azon pillanatok egyike volt. Talán halványan ott volt bennem, hogy belekeverni sem akartalak feleslegesen, mert… De talán mégsem. Ó, Elspeth, te lassan gyújtottad volna ránk a házat haragodban, mi Orvillel egy pillanat alatt tudnánk most berobbantani az egészet a ki nem mondott szavainkkal és feszültségeinkkel...

Kőkeményen álltam hát a pillantását, hiába próbálkozott ledönteni sziklaszilárd álláspontomat. Rajtam kívül nem sokan képesek egy nyikkanás nélkül tűrni, ha Orville Morris gyilkos dühvel méregetett valakit, de hát nem is véletlen én voltam a felesége… Teljes mértékben szabad kezet hagytam egyelőre Nathanielnek, mert bár a stílusa hagyott némi kívánnivalót, tulajdonképpen szebben meg sem fogalmazhatta volna. Meg sem rezzentem, mikor kiejtette a száján azt, hogy meg fogja ölni az apámat. Hiszen én magam akartam ezt, nem lehettem akkor gyenge. Őszinte kíváncsiság fogott el, hogy erre az egész Nathaniel monológra hogyan fognak reagálni. S bár én intéztem a férjemet csendben, ő pedig a többit - legalábbis egyelőre, amíg elégedett voltam azzal, ahogy kezelte a helyzetet -, azért kíváncsian pillantottam el Orvilleről a többiekre, hogy mi is lesz erre a válaszuk.

Tíz nap. Ennyi ideje volt nálunk Cassius Yaxley haja. Tíz napja ejtett teherbe… Tudtam, hogy nem lehetett biztos az ember még ennyi idő után, de én biztos voltam benne. Ismertem az apámat, tudtam, hogy ha valamit el akart érni, akkor azért kettővel több lépést tett, mint bárki más. Esélyem sem volt megúszni a dolgot. Tíz napja voltam képtelen egyhelyben létezni, annyira undorodtam attól a valamitől, amit egy másodperccel is tovább kellett magamban hordanom.

Tíz napja vártam azt gyűlölettel teli szívvel, hogy a szemébe mondhassam, hogy itt volt a vége: a saját gyermeke és fogadott fia az, aki végül véget vet a rémuralmának. Csak az járt azóta a fejemben, hogy mindenért meg fog fizetni. Két hónapja terveztem azt, hogyan fogom végig vinni ezt és évek óta álmodoztam arról, hogy ez a nap eljöjjön majd. Hát, itt volt. Mert Lucinda Yaxley türelmes és meghozza az áldozatokat a nagyobb jóért. Rappaport gondolatai jutottak eszembe: tudatlan tapsözön fogadja majd pusztulását, s az ringatja majd a földbe koporsóját is. És valóban minden trón egy koporsón áll, így ennek a tragikomédiának is meglesznek a győztesei így vagy úgy. Mert Lucinda Yaxley nem veszít a végén: Lucinda Yaxley nyerni fog…

Be kellett vallanom, nehezen tudtam csak koncentrálni, olyan mély gyűlölet fojtogatott azóta, ahogy kezemmel szorongattam a kerámia fürdőkádját, hogy még az én mesteri színészi játékom is egy cseppet nehezemre esett. Mintha az abomináció növekedésével az én érzelmeim is elfajzottak volna. Nem lepődtem volna meg, ha Cassius Yaxley képtelen volna érző lényt nemzeni, csak végig kellett volna néznie valakinek rajtunk… Csak arra tudtam gondolni, hogy pár órán belül vége lesz ennek és lezárhatjuk ezt a korszakot. Talán soha nem kaptam még tőle ilyen szép előszületésnapi ajándékot…

Gondolataimból Orville érintése rázott ki, ahogy végig húzta az ujját az államon, hogy felbiccentse a fejemet. Halvány fátyol kendőzte pillantását, melyből aggodalmat olvastam ki. Egyébként szélesen vigyorgott, de én átláttam rajta. Megnyugtatónak szánt mozdulattal simítottam kezemet az arcára, mire közelebb húzott magához, hogy röviden, de kifejezően megcsókoljon. Egyikőnk sem volt egy kifejezetten érzelmes fajta, de ez az este más volt, ezt mindenki tudta. Most vagy sikerül a terv vagy mind meghalunk, sőt… Finoman megpaskoltam az arcát, talán utoljára, ki tudta… Aztán elléptem tőle. S olyan műsort készültem adni Cassius Yaxleynek még egyszer utoljára, amit csak a hálószobai mutatványom tudott felülmúlni talán…

Nagyon tudatosan figyeltem arra, hogy a ma este a lehető legtöbb jelet adjam Cassiusnak. Direkt úgy öltöztem fel, hogy feltűnő legyek: szoros, testhezálló ruha, mely a lehető legtöbbet mutatta a testemből, magassarkú, füstös smink… Csak egy egészen kicsivel volt több, mint általában. És csak egy egészen kicsivel többször értem véletlenül Cassiushoz. Már a második simításom óta láttam az éhséget a szemében. Akart engem. Hát, most meg is fog kapni…

Már bőven benne voltunk az ünneplésben a felső körösökkel, mikor végre Cassius kicsit odább vonult, hogy leüljön, s magával intett. Itt volt a tökéletes alkalom, s tudtam, hogy Nathanielnek sem kellett jeleznem és Orville is távol fogja tartani azokat, akik meg akartak volna zavarni. Apám kezében drága italt tartott, s ahogy végignézett a tömegen, mintha egy király lett volna… De kár, hogy ennek a királynak a koronája ma a lábam elé fog gurulni… Elfordult a tömegtől egy pillanatra, ahogy leültem mellé kecsesen.

- Lucinda, ha nem fejezed ezt be… – méltatlankodott, de láttam a szemén, hogy egyáltalán nem bánná, ha már a hálószobájában vártam volna meztelenül. Biztos voltam benne, hogy éppen arról fantáziált, hogyan fogja leszaggatni rólam a ruhámat, hogy aztán a vágytól elködösült aggyal tegyen magáévá. Talán még abban is reménykedett, hogy hasonló reakciót tud majd kiváltani belőlem, mint a legutóbbi végén. Mintha egy fikarcnyit is hozzátett volna ő maga ahhoz a megjátszott sikolyhoz... Mennyire szánalmas volt ez a gyarló ember… Ugyanannyira lehetett a farkánál vezetni, mint a legtöbbet. És ez az ember nevezi magát Amerika legnagyobb emberének… Szemem sarkából láttam, hogy Orville odébb tessékelt valakit. Hálás voltam neki. Mert a játék még csak most kezdődött meg.

- Tudod, Cassius, azt meg kell hagynom, hogy sokat tanultam tőled az elmúlt években. S bár egy kegyetlen, hataloméhes és rideg ember vagy, végülis a te szárnyaid alatt sajátítottam el azokat, amik miatt ott tartok, ahol. Ezt köszönöm… - mondtam őszintén, ahogy vetettem egy pillantást az üvegen keresztül a nevető tömegre. Nem volt sok időnk, de ekkor éreztem, hogy megváltozott valami, s hogy Cassius már nem tudott mozogni. Halvány mosoly jelent meg az arcomon, ahogy vártam, hogy Nathaniel tegye a dolgát. Nem néztem rá, úgy tettem, mintha Cassius társaságát élvezve ittam volna a pezsgőmből, s felnevettem, mintha éppen válaszolt volna. Ahogy a testvérem rám nézett, ott folytattam, ahol az előbb abbahagytam. Közelebb hajoltam, majd erősen rámarkoltam az amúgy is merev férfiasságára.

- …De megmondtam tavaly, hogy ha még egyszer hozzám mersz érni, akkor sokkal előbb ismered meg a valódi énemet, mint szeretnéd… - mondtam neki olyan hidegen és fenyegetően, amit még nem sokan kaptak meg, Nathanielnek is új volt. Tessék, Cassius, itt volt az igazi, kegyetlen Lucinda, melyre eddig csak legyintettél, pedig te magad nevelted ki, hogy ezen a szent napon a pusztulásodat okozza. S veled együtt ez a sátánfajzat is menni fog, akit belém raktál… Ég veled, Cassius Yaxley, nézőként várlak vissza, hogy megtekinthesd, Lucinda Yaxley és a barátai hogyan fognak nálad sokkal sikeresebben felemelkedni…

Elégedetten dőltem hátra, s mintha egy halvány, büszke mosolyt felfedezni véltem volna a szája szegletében, mielőtt végre egyszer Nathanielre pillantottam volna, s szemeimből mindent kiolvashatott: már nem volt visszaút. Gyerünk, Nathaniel, rajtad a világ szeme, itt van életed műsora. Sűrítsd bele az összes haragunkat, gyűlöletünket, megalázottságunkat, kihasználtságunkat, bosszúnkat, amit érzünk ezzel a féreggel szemben. Mert bár egyedül mondod ki a szavakat, tudod jól, hogy most ketten fogjuk azt a pálcát… Aztán pedig tedd meg velem ugyanezt. Pusztítsd el ezt a borzadályt, ami a méhemben nő, az sem érdekel, ha meddő leszek, csak tüntesd el belőlem ezt… Sebesíts meg, átkozz le félholtra, hogy a te lelki sebeid mellett én viseljem a fizikaiakat. Mert osztozunk ezen, ketten visszük végbe ezt, ketten cipeljük a gyilkosság terhét, következményeit is. Most ketten fogjuk azt a pálcát…

Solace Barebone. Megszámolni sem tudom, mennyi órát dolgoztunk együtt az elmúlt félévben. Mindkettőnket máshogy kötött az esküje, s talán az elején te is kelletlenül álltál neki ennek. Tudom, hogy nem kedveltél engem. Tudom, hogy te is azon emberek táborát erősítetted, akik elítéltek és jogosan hibáztattál a rád feszülő bilincsek miatt. Csak abban reménykedek, hogy az elmúlt félév eléggé felnyitotta szemedet ahhoz, hogy utólag belásd, miért is volt ez szükséges. Mert bár a Yaxley nevet viselem és Cassius Yaxley szemét és hajszínét örököltem, azt nem lehetne rám mondani, hogy indok nélkül állnék bele valakibe. Tudod jól, hogy elutasítom a felesleges erőszakot.

Tudod azt is, hogy kicsit sem hatott meg az, hogy nem nyerted meg a tusát. Teszek rá… Neked is próbáltam magyarázni, hogy attól függetlenül, hogy a lányok érintették meg a kupát, az nem jelenti azt, hogy értékelhetetlen lett volna, amit nyújtottál. De hát feleslegesen hoznám ezt most fel, átrágtuk magunkat ezen és talán sikerült is megértetnem veled a fontos részeket. Az persze kétségekre ad okot, hogy Bate nyert veled szemben, de ezt a részét az apámra bízom egyelőre… Amit tudtam, megtettem az érdekedben, azért is lehettél most itt.

Lehet, azt kívánod, bárcsak inkább be sem engedtek volna ide. Ezt is elfogadom. Nem vagyok ostoba, annak ellenére, hogy közelebb kerültünk egymáshoz, nem lett hirtelen szimpatikusabb a Noctua neked, továbbra is csak kényszer volt számodra… Pontosan emiatt mondtam neked előtte, hogy ha elbizonytalanodsz a szervezetbe vetett hitedben, akkor gondolj rám. Ha értük nem megy, tedd meg értem. Biztos voltam benne, hogy ez lesz a gyenge pontod, éppen ezért lepett meg, hogy annyira hamar kihoztak a kúriából.

A súlyos fémajtó hangosan csapódik, ahogy becsukom magam mögött, s a néma csendben még sokáig visszhangzott, elnyomva ezzel a magassarkúm kopogását. Magam kértem, hogy én amneziálhassalak téged. Szeretem a keretes szerkezeteket: velem kezdted az ágyadban feküdve, gyűlölve engem és velem fejezed be egy széken ülve, szinte elégedetten. Arcomon nem látszik más, csak a szigorú, kiismerhetetlen maszk, ahogy egyelőre te is csak állsz a szinte üres teremben, lezseren dőlsz neki a falnak, mintha csak egy újabb közös tanulásra értem volna be. Mennyivel egyszerűbb is lenne, nem igaz, Solace Barebone? De már kinőttünk az iskolapadból és most már olyan döntések és következmények vesznek minket körül, aminek súlya is van, még ha nem is úgy tűnsz, mint aki ezt most éppen komolyan veszi. Biztosan örülsz a távolban már felsejlő szabadságodnak, nem igaz? Nem hibáztatlak érte, már január óta ezért sóvárogsz. Már csak egy kicsit kell kibírnod és soha többet vissza sem kell nézned… Hangod fülsértően visszhangzik, én még csak fel sem nézek rád, Solace Barebone, a pálcámat vizsgálom, háttal állok, majd lehunyt szemmel ürítem ki az elmémet, hogy felkészüljek erre.

- Elveszem tőled azokat az emlékeket, amelyeket itt szereztél. És minden egyebet, ami a Noctua Tenebrosához kapcsolódik. Nem fogsz emlékezni se arra, hogy bizonyosan létezik-e, se arra, hogy valaha is közöd lett volna hozzá. Az eskünk a mai nappal felbomlott, így ez a része sem fog terhelni téged többé. Olyan lesz, mintha január tizennyolcadikán be sem léptem volna a hálószobádba. A közösen töltött óráink megmaradnak majd, csak azokat veszem el, ahol esetleg olyan információ is elhangzott volna, ami veszélyeztetné a szervezetet. Aztán hazaviszünk majd – magyarázom neked türelmesen, majd megfordulok és a terem közepén lévő asztalhoz lépek. Tényleg nem vitték túlzásba: a kör alakú szobában kissé kopott már a tapéta, s csak két egyszerű szék és egy asztal helyezkedett el, rajta egy kancsó víz és két pohár. Ennyi.

– Félsz attól, hogy mit fogok odabent látni? – kérdezek rá kíváncsian. Ha egyszer bent vagyok, látni fogok mindent. Mindent… Töltök mindkettőnknek egy pohárral, majd megtámaszkodom a szék támláján, ahogy iszom egy kortyot. Csak akkor pillantok rád, mikor a második felét is elmondod. Az okklumencia szó hallatán félrebiccentem a fejemet, s halványan el is mosolyodom. Van egy tippem, miért kezdted el ezt az ágat, Solace Barebone, nem csalódtam benned. Cserébe adtál egy ötletet… Ahogy folytatod, felhúzom a szemöldökömet, majd egy nagyot sóhajtok.

- Ülj le, Solace… - intek a velem szemben lévő székre, majd ha megteszed, akkor egy rövid ideig csendben fürkészlek, majd járkálni kezdek a teremben. – Milyen régóta tanulod és kivel? Milyen szinten vagy? – érdeklődöm, ahogy körvonalazódik bennem egy terv. Attól nem tartok, hogy a védelmeden ne tudnék áttörni – még túlságosan vékony a védőpajzs, amit ennyi idő alatt a legféltettebb emlékeid köré tehetnél. De már egy ideje megfogalmazódott bennem, hogy ahogy Cassius tervezi vezetni ezt az országot, az nem fog működni. Nyár végén pedig mennie kell – erre pedig csak egy lehetséges út volt. Ez viszont azzal is járt, hogy a jelenlegi rendszer majdnem biztosan szét fog esni, akkor pedig teljesen mindegy lesz, hogy te éppen emlékszel-e pár apróságra. A kérdés csak az, akarsz-e emlékezni, Solace Barebone?

Ahogy felpillantott rám, én visszanéztem rá. Mindig olyan udvarias, kedves volt. Sok eszközünk hasonlított a mindennapokban, s mégis az egyik legalapvetőbb a felszínen nem is lehetett volna különbözőbb. Mert bár mindketten ügyesen simogattuk a szavakat, hogy azok úgy hajlongjanak, ahogy nekünk megfelelő volt, ő mindig is lágyabb, megértőbb, szimpatikusabb volt a többiek számára, míg én metszően hideg voltam, fájt a közelségem, s szavaim is őszinte pengeként suhintottak a másikra. Talán ez volt a legnagyobb különbségünk: Elizabethben volt valami megfoghatatlan, de mégis éreztem, hogy nem igazi. Mintha finom árnyékokból szőtte volna a testét, s mindig csak éppen egy kicsit máshogy fodrozódott az egész lénye, de sosem láthattad ugyanazt, s sohasem lehettél benne biztos, hogy ugyanaz a változat szólt-e hozzád. Ügyesen susogta a szavakat, ügyesen alakította az eseményeket a saját céljai érdekében: ügyesen játszotta a játékot. Én ezzel szemben sziklaszilárdan megmutattam, mit is várhattak tőlem: nem hazudtam, nem ékeskedtem más tollával sem és igyekeztem a legtöbb esetben egyenesen, viszonylag lényegre törően kommunikálni és haladni. Lehet, hogy nem voltam szimpatikus sokaknak vagy egyenesen kegyetlennek tűntem, de se időm, se energiám nem volt azokkal foglalkozni, akik nem voltak elég erősek már ahhoz sem, hogy a személyiségemet elviseljék. S ez egy nagy különbség volt köztünk: mert ha valaki mégis vette a fáradtságot, akkor az éles jégcsapok alatt akár saját maga számára értékes dolgokat is találhatott, csak idő kellett az olvadáshoz és a hideg megszokásához. De vajon az árnyékokba bújva volt-e még mélység, volt-e valami igazság a végén, amelyhez eljuthatott az ember vagy csak újabb és újabb rétegződések, melyek közül egy sem volt valódi?

Különbözőségünk ellenére is hasonló céljaink voltak, s letagadni nem tudtuk volna nevünket sem. Éppen ezért teljesen világos volt számomra, hogy akármennyire is szerettem volna, ha az emberek tovább látnak a Yaxley neven, ez nem volt ilyen egyszerű – s ostobaság is lett volna nyíltan szembemenni mindennel, az semmi jóra nem vezetett volna. De hát, Rómába sem egy út vezetett, nem igaz, Elizabeth? Kár lett volna az összeset egy kalap alá venni... A türelem mindkettőnk erénye volt, s ezért is tartottunk ott, ahol. Jól ismertem már a mozdulatait, ezért is léptem oda az egyik rózsabokorhoz, ahogy megláttam a sötétvörös szirmokat. Egy pálcaintéssel hasítottam el a szárát, hogy utána kezembe vegyem a hibátlan virágot. Elegáns. Kimért. Éles. Egy szó nélkül nyújtottam át azt a lánynak, hogy utána elfogadjam a karját is, udvariatlan is lett volna visszautasítani, nem igaz? Így indultunk meg andalogva a kertben. Felesleges lett volna magyarázkodni, s ezt kifejezetten kedveltem évfolyamtársamban. Pár percig csak így sétáltunk gondolatainkba merülve, közben a zöld sövényre légies kecsességgel leszálló pillangót néztem, majd a pókhálót két ág között, aztán szólaltam csak meg.

- Nemsokára hazatérünk… - kezdtem bele elgondolkodva. – Hogy pontosan mi vár minket odahaza, azt majd megtudjuk… S hamarosan a tanulmányaink első részét is lezárjuk… Elégedett vagy-e az érdemeiddel, Elizabeth? Hét év az sok idő… Sikerült-e a kitűzött céljaidat teljesíteni vagy maradt benned hiányérzet? Elégedetten mész-e haza? – kezdtem rögtön egy finoman spirálózódó témával, mely rejtegetett természetesen más kérdéseket is. Az már csak rajta múlott, mennyire szeretné gyorsítani vagy lassan tartani ezt a spirált.

Az ominózus szembesítés óta egy kimondatlan feszültség telepedett rám és a társaimra is. Olyan útra léptünk, melyről nem volt visszaút és vagy elnyelt bennünket a sötétség, s a halálunkba igyekeztünk vagy a legeslegvégén ott várt bennünket a feloldozás édes íze. Még nem tudtuk, melyik várt ránk és a legkisebb botlás is a vesztünket okozhatta volna, mégsem tétováztam vagy rendültem meg egy pillanatra sem. Én tudtam, mit akartam, s miért, már csak a többieken múlt, mi lesz a vége, s ez volt az a pont, ami miatt már hetek óta feszültem. S a legnehezebb része még meg sem történt…

Régóta gondolkodtam azon, hogy fogom tudni megszerezni Cassius haját. Mindig rettenetesen vigyázott ezekkel, körülményes volt és óvatos, s ez alól a saját családja sem képezett kivételt sajnos, kivéve egy helyzetet, amire nem voltam hajlandó… Tavaly nyári fenyegetésem óta pedig nem volt több alkalmunk együtt szerencsére. Eszembe jutottak ötletek, de mióta összeházasodtunk Orvillelel és a saját házunkban laktunk, azóta kevesebb lehetőségem adatott olyan alkalmat teremteni, ahol közelebb férkőzhettem volna a férfihez. A családi vacsora (ahol a legutóbbi sikereit ünnepeltük volna, már ha lehetett sikernek nevezni a tömegmészárlást…) mégis kiváló okot adott arra, hogy valahogy megoldjam, s több tervem is volt, azonban frusztráltan, s egy leheletnyit kétségbeesetten vettem tudomásul, hogy majdnem mindegyik meghiúsult, így hát az éjszakát újabb tervek kovácsolásával igyekeztem tölteni.

Éppen ezért lepett meg, mikor értem küldetett, s a lakosztályába lettem rendelve. Azon persze már kisgyermekkorom óta meg sem lepődtem, hogy egyedül volt. Anyám már rég a kúria másik részében lévő lakosztályában lakott, így ketten voltunk. Cassius a hatalmas fürdőszobában vett éppen habfürdőt, úgyhogy kelletlenül és lassan lépdeltem be. Minden egyes koppanása a tűsarkúmnak egy jelzés volt, hogy a kígyó barlangjába igyekeztem. Maga a fürdőszoba éppen ellentétes hangulatban fürdött: aranyozott szegélyek, hatalmas belmagasság, márvány felületek és praktikus szekrények helyezkedtek el, s kínosan nagy volt a rend. Tulajdonképpen semmi nem volt elöl, amire ne lett volna szüksége a fürdésnél. Cassius Yaxley még nálam is sokkal paranoiásabb volt.

- Apám… - köszöntöttem, ahogy megálltam az ajtóban, s a szemközti ablakon néztem ki inkább, bár a habok mindent takartak, rossz érzésem egyre erősödött. Menekülni akartam…

- Lucinda, végre! Gyere beljebb, már azt hittem, sosem érsz ide… - intett egyet, mire kelletlen tettem még két lépést, s hogy elfoglaljam magamat, inkább végigsimítottam a hideg márványon a csap mellett, majd szemügyre vettem a mahagóniból készült szekrényt, s a cikornyás, bonyolult mintázatú tükröt. – Mióta elköltöztél innen, a szellemi kihívások színvonala drasztikusan csökkent… - ciccegte. Ez tény volt: anyám inkább a szociális körökben mozgott jól, a testvéreim meg nem egy kategória volt. Mindig is én voltam a legjobban féltett és a legjobban félt gyermeke is. – Pedig mindig lenne mit megbeszélnünk ám… - tette hozzá titokzatosan.

- Ha újabb csodálatos részleteket szeretnél elárulni az angliai utunkkal kapcsolatban, akkor essünk túl rajta… - sóhajtottam frusztráltan, ahogy megforgattam a szememet.

- Nem kifejezetten… Inkább a te terveidről érdeklődnék. Most, hogy már Szárnyakká lettetek avatva, gondolom, azért itt nem állnál meg… - nézett rám érdeklődve, én pedig elléptem a mosdótól, s lassan sétálni kezdtem a hatalmas fürdőben, miután egy pillanatig a kezemen lévő tetoválást néztem.

- A célunk közös: én is Amerika felemelkedésén dolgozom… - válaszoltam röviden.

- De az eszközeink nem egyeznek – fejezte be a ki nem mondott szavakat, ahogy összekulcsolta a kezeit, hogy azon pihentesse az állát.

- Nem, valóban nem… - vallottam be neki, ahogy megálltam az ablak előtt. Ironikus volt. Talán jogosan félhettem volna a pár évvel ezelőtti incidens miatt ilyenektől, mégis biztos voltam abban, hogy azután Cassius még nagyobb figyelmet szentelt ennek is. – Tudod jól, hogy nem támogatom a népirtást – vetettem egy figyelmeztető pillantást rá.

- Lucinda, egy nap majd meg kell hoznom a döntést, hogy ki lépjen a nyomdokomban… - morfondírozott, ahogy engem figyelt. Szembefordultam vele. Elég gyorsan témát váltott és kicsit furcsálltam a fordulatot is.

- Mindketten tudjuk, hogy meghoztad már ezt a döntést, apám - forgattam megint a szememet. Kétség sem férhetett hozzá, hogy a nővérem alkalmatlan erre, a bátyám meg bár jól beszél, nem vezető alkat ő sem. Az öcsémet meg hagyjuk… Cassius elmosolyodott, láttam rajta, hogy üdítően hatott neki az, hogy valaki nem meghunyászkodva teszi meg a lépéseket akár egy beszélgetésben is, hanem végre volt kihívása.

- Valóban? – szórakozott rajtam. – Valójában csak képeid lehetnek arról, mivel is járna ez, de fogalmad sincs a valódi súlyáról… - magyarázta azon a hangján, amikor leckét adott nekünk valamiről. Nem válaszoltam, csak visszasétáltam a mosdóhoz. Nem lett volna értelme, higgyen, amit szeretne, egyébként neki nem volt fogalma, hogy mit is rejtegetek a higgadt és visszafogott felszínem alatt. Viszont egyre furcsábban éreztem magamat, tudtam, hogy van valami még.

- Miért hívattál ide? – néztem fel rá a tükörben, tekintetünk összeakadt. Ugyanaz a jégkék szempár, az enyém szigorúan, szinte gyanakodva vizsgálta az ő sunyin, titokzatosan csillanó kékjeit, ahogy arcán egy lusta, mindent sejtető mosoly terült el. Lassan, hitetlenkedve ráztam meg a fejemet. - Nem fogok veled fürdeni, Cassius… - jelentettem ki. Micsoda pofátlanság! Azt hittem, ezen már túlvoltunk tavaly, ráadásul azóta férjnél is voltam! Van bőr a képén...

- Nem kérés volt… - sötétült el a tekintete, sosem viselte jól az ellenállásomat már régebben sem.

- Azt mondtam, hogy nem! – sziszegtem vissza neki villogó szemekkel, s közel álltam ahhoz, hogy faképnél hagyjam Amerika elnökét.

- Én pedig azt adtam neked parancsba, hogy vetkőzz le és csatlakozz! – mondta hideg, kimért hangon. Nem lett ideges, nem lett feszült. Ő csak parancsot adott. – Továbbra is a felettesed vagyok több fronton is, Lucinda, hiába kerültél egy szinttel feljebb – magyarázta becsmérlő tekintettel. Elfordítottam a fejemet, ahogy a hányinger kerülgetett. Biztos, hogy nem vagyok hajlandó erre. Nagy nehezen tudtam csak tavaly is kiküzdeni a szabadságom a szorításából, s az esküvővel azt hittem, az utolsó ujját is lefejtettem magamról. Tévedtem.

Szemem sarkából láttam, hogy lendítette a pálcáját, de szó nem hagyta el a száját, de abban a pillanatban olyan éles és túlságosan ismerős fájdalom járta át a testemet, hogy összecsuklottam. Bevágtam az arcomat a szekrénybe, majd a mosdóba is kicsit, majd a padlóra zuhanva vergődtem, ahogy szabadulni próbáltam. Egy pár másodpercig bírtam szó nélkül, de utána kibukott belőlem a fájdalmam és jajveszékelésem. Akkor hagyta abba, azért mégsem akarta felverni a házat. Azonnal felálltam és megtámaszkodtam a mosdó pultjában és gyilkos pillantást vetettem rá. Belenéztem a tükörbe, láttam, hogy a szám szélénél vékony vércsík húzódott, de talán más sérülésem nem volt.

- Ez nem kívánságműsor, Lucinda… Teszed, amit parancsolok és kész. És még élvezni is fogod – közölte kegyetlen mosollyal. Rá sem szegeztem a pálcámat, nem volt még itt az ideje, hogy kárt okozzak benne. Türelem. El kellett tűrnöm ezt most, akármennyire is megesküdtem, hogy többet egy ujjal sem fog hozzám érni. Egy pálcaintéssel engedtem ki a magassarkúm pántját, hogy kilépjek belőle. Bár még a szívverésem erős volt, s a testem is sajgott az előbbitől, már ismerte ezt. És abban igazam volt, hogy ezek voltak az egyetlen olyan helyzetek, mikor kevésbé figyelt oda magára. Majd később megfizet mindenért, ez a gondolat segített abban, hogy belevágjak. Egy következő pálcaintéssel a ruhám lazítottam meg, s egy pillanatra sem szakítottam meg a szemkontaktust, ahogy direkt lassan csúsztattam le a vállamról a pántokat, hogy pár másodperc múlva szabadon gyönyörködhessen tökéletes testemben. Láttam, hogy elakadta a lélegzete, láttam, hogy megváltozott a pillantása is: ilyenkor mindig éhes lett, követelőző… Figyelmetlen és felületes is. Cassius Yaxley is csak ember volt végtére is. Lassan léptem be mellé a hatalmas kádba, a forró víz pont kellemes volt. Idegesen kapaszkodtam a kád szélébe, ahogy gyilkos pillantást vetettem rá, de ő csak szórakozott rajtam: tudta, hogy ma éjszakára az övé voltam és azt tehetett velem, amit csak akart. Imádta a hatalmát, imádta használni és eltaposni másokat. Nem volt alkalmas vezetőnek és ha elég türelmes voltam, akkor hamarosan el is fog tűnni a képből…

- Tökéletes a tested, Lucinda… Makulátlan, pont mint te magad is – duruzsolta halkan, ahogy szinte felfalt a pillantásával. Közelebb csúszott és finoman megfogta a mellemet, miközben aggódónak tettetett pillantásával az arcomhoz hajolt, hogy lecsókolja a vért a szám széléről, majd a számat vegye birtokba. Hagytam neki. Csak az járt a fejemben, hogy mindenért meg fog fizetni és tudatni fogom vele, hogy Lucinda Yaxley volt az, aki megölette… Végül megfordult, s ki sem kellett mondania, már emeltem is a kezemet, hogy masszírozni kezdjem a vállát. Éreztem, hogy lelazult a kezem között, s közben egyébként értelmes politikai csevejt is folytattunk, ahol kikérte a véleményemet és megosztott velem pár fontos információt. De mindketten tudtuk, hogy ez csak az elodázása volt az elkerülhetetlennek. Hogy az eredeti terve az volt, hogy megint kihasználja a testemet, mintha ez járna neki… És biztos voltam benne, hogy ezúttal nem lesz elég neki az, hogy a kezével barangolja be minden porcikámat, melyeket annyira jól ismert: követelni fogja mindenemet… Undorító féreg volt.

Hamarosan valóban eléggé fűtött hangulatba került, s szinte letepert. Cassius Yaxley mohó és birtokló volt. Úgy tett magáévá, mintha egész életében az övé lettem volna, s közben mégis az első alkalom izgatottsága sütött róla. Olyan volt, mint aki teljesen megrészegült ettől az új, mégis ismerős érzéstől és mint aki azonnal függővé is vált volna: mintha soha többet nem akart volna engedni a szorításából. Tényleg egyszerre voltam a legféltettebben őrzött kincse és az, akit a leghamarabb eltett volna láb alól, talán ezért láncolt magához így is. S bár élvezte, hogy tőlem nem kapta meg privátban feltétlenül azt a meghunyászkodó térdreborulós tiszteletet, mint mindenki mástól, csak azért, mert ő Amerika elnöke és a Noctua vezetője, azért egyértelmű volt a rangsor közöttünk: az ő élvezete volt az elsődleges, az sem érdekelte, ha fájdalmat okozott, sőt, attól talán még jobban vágyott rám. Utána és csak utána, hogy először elélvezett, jutott eszébe, hogy én is ott voltam. Nem mintha igényeltem volna azt, hogy örömet szerezzen, mert erre képtelen volt már születésem óta, így csak leintettem. Ő viszont még nem végzett velem: egy éve várt arra, hogy ismét az övé lehessek, kihasználta az alkalmat egészen addig, amíg elégszer ki nem elégítettem.

Biztos voltam benne, hogy komolyan gondolta, mikor azt mondta, hogy nekem is élveznem kell, de hát persze azért nem adtam meg neki mindent: elég szolidan reagáltam mindenre. Mikor úgy éreztem, hogy közeledtünk a végéhez, akkor tudtam, hogy muszáj kihasználnom ezt az alkalmat a tervem megvalósításához. S akármennyire is undorodtam az egésztől és magamtól is, egy rövid időre átvettem az irányítást. Imádta, hogy ledomináltam, imádta, hogy most én tettem arról, hogy örömet okozzak neki végre és én tényleg megtettem mindent azért, hogy a lehető legkevésbé tűnjön fel neki a valódi szándékom. Az utolsó, élete valószínűleg legjobb orgazmusa előtt megkapta azt, amire a legjobban vágyott: Lucinda Yaxley Cassius Yaxley nevét sikoltotta. Akkor markoltam a hajába, s hogy tetézzem örömét, jól bele is téptem, hogy utána a vagyont érő hajszálakat elrejtsem. Mielőtt kissé undorodva letoltam volna magamról, ahogy a mellkasomon pihent, még ellenállt, hogy a fülembe súghassa a gyönyörtől még enyhén remegve.

- Jogom van hozzád, Lucinda… Te vagy a legértékesebb mind a négyőtök közül és együtt fogunk egy olyan dinasztiát létrehozni, melyre valóban büszke lehet a Yaxley név. Mert csak kettőnknek lehet olyan gyermeke, mely Amerika vezetésére születhet! – simította meg az arcomat, hogy utána visszadőljön a párnái közé. – Most pedig menj… - adta ki az utasítást, mielőtt elaludt volna. Nagy volt a kísértés, hogy itt és most megfojtsam, de ellenálltam, s inkább kimérten felöltöztem és egy szó nélkül hagytam el a lakosztályát. Tudta, hogy egy esélye volt teherbe ejteni és Cassius Yaxley nem arról volt híres, hogy ilyen alkalmakat ne garantáljon... Hiszen ő is tudta, hogy ezután én nem fogok többet idejönni egy jó ideig, a világkupa előttig biztos nem. Nem fogok még egy esélyt adni neki és ezt ő is tudta… Ő megszerezte a testemet, s gondoskodott arról is, hogy a lehető legnagyobb eséllyel biztosítsa be az ő fejében élő tökéletes utód fogantatását. Valamiért volt egy olyan érzésem, hogy a főzeteim haszontalanok lesznek ezúttal, de sosem lehetett tudni. Őszintén meglepett ezzel az tervével, sosem gondoltam volna, hogy ennyire elkorcsosult a látása, hogy a saját lányától várja a tökéletes gyermeket... De én is megszereztem, amit akartam, s csak az járt a fejemben a megalázottságom mellett, hogy Lucinda Yaxley meghozza az áldozatokat a nagyobb jóért. Hogy Lucinda Yaxley türelmes és belátja, hogy vannak nehéz döntések. Hogy ez kellett ahhoz, hogy sikerüljön a tervünk. Mert Lucinda Yaxley nem veszít a végén: Lucinda Yaxley nyerni fog…

 

A kora reggeli órában még nem hangzott el túl sok emberi szó. Nem sürögtek-forogtak, nem kérdeztek végtelen sok és általában irreleváns vagy buta kérdést. Csend és nyugalom volt a távolabb álló kis házban, melyben helyet kaptam, hogy felkészüljek a mai napra. Már egy hete a helyszínen voltunk és rendezkedtünk: hatalmas lesz az egész esemény. A Morris család ragaszkodott, hogy náluk tartsuk az esküvőt, ami logikus volt: végtére is nekik kellett bizonyítaniuk, hogy megfelelő státuszban vannak ahhoz, hogy egy Yaxleyt kössenek magukhoz. Napokig állítottuk a sátrakat, készítettük a díszítést, szortíroztuk a megfelelő tárgyakat, s Orville és az én irányításom alatt megfelelően hatékonyan ment minden, úgyhogy minden készen állt a mai napra, már csak magammal kellett foglalkoznom.

Megmondtam mindenkinek, hogy egyedül szeretnék készülni, de ebbe persze nem mentek bele, úgyhogy kénytelen voltam hazudni arról, mikorra érkezzenek, hogy felöltöztessenek. Teljesen felesleges volt, magam akartam lenni az utolsó reggelemen, mikor hivatalosan még Cassius Yaxley alá tartoztam. Utána végre-valahára Orville Austin Morris és Lucinda Yaxley egy házasközösséget fog alkotni és nem lesz akkora hatalma rajtam, mint eddig. Élveztem a csendet, a meghittséget ebben az ünnepélyes némaságban. A hajnal lassan kúszott be az ablakon, s mire a hajamat és a sminkemet is befejeztem, a napsugarak már éppen megtelítették a szobát. Végignéztem magamon: drága, rendkívül finom selyemből és szaténból varrt ruhám kellemesen omlott rá testemre. Sötétkék színe és finom, éppen csak néha meg-megcsillanó anyaga az éjszakai égboltot sejtette, s tökéletesen kiemelte bőröm, hajam sápadtságát és jégkék szememet is, s mely a sötétben fel-felcsillant, mint a csillagok az égen. Nathaniellel megállapítottuk, hogy nem fog hozzám menni a hagyományos fehér, habos-babos ruha, s én magam sem szerettem volna, így esett a választás erre a sötétkék, testre simuló, oldalt felvágott darabra. Hátam szabadon maradt, csupán egy nyakék  díszítette azt, alján a Noctuát jelképező koponya és bagoly volt látható, elöl pedig családom címere. Szerettem a jelképeket és finom jelzéseket természetesen. Lábamon ruhámhoz illő magassarkú volt, fülemben szárnyakat ábrázoló  fülbevaló, ujjaimon pedig az eljegyzési gyűrű és a bagolyfejes gyűrű leledzett, helyet hagyva a karikagyűrűnek. Hajamat pedig egy könnyed, mégis bonyolult fonatokból álló kontyba rendeztem, sminkem pedig magamhoz hűen erős, sötét lett. Elégedett voltam az összképpel. Ahogy még egyszer utoljára belenéztem a tükörbe, hangokat hallottam közeledni az ajtóhoz, így arrafelé fordultam: készen álltam a mai napra.

Orvillet tegnap este óta nem láttam a jó hagyományokhoz híven. Külön aludtunk, s utoljára még belesúgta a fülembe, hogy holnaptól végleg beérik az, amit elkezdtünk egy évvel ezelőtt: le tudjuk végre rakni az alapokat, hogy elkezdjük a saját utunkat járni. Biztos voltam benne, hogy ő is ki fog tenni magáért, azt azonban nem tudtam, hogyan fog rám reagálni. Már benne voltunk a délelőttben bőven, mire az a rengeteg ember elfoglalta a kijelölt helyét annál a gyönyörű, fás résznél, ahol felépítettük az oltárt és a kaput.

Sajnálatos módon kénytelen voltam Cassiusba karolni és úgy végigvonulni a násznép előtt, de hát ez ilyen volt. Inkább igyekeztem Orvillere koncentrálni és mintha ő maga is elérzékenyült volna, ahogy közeledtem felé. Szeme csillogott, ahogy meglátott, de biztos voltam benne, hogy nem könnyektől: egy texasi férfi nem sír, meg hát amúgy sem volt miért. De abban biztos voltam, hogy elégedett volt leendő feleségével. Láttam anyámon, hogy megrökönyödött a kinézetemen, nem erre számított tőlem. Apám is meglepődött, de rajta láttam egy halvány elégedettséget is. Nem mintha érdekelnének.

Egy évvel ezelőtt még hosszadalmas és fárasztó procedúrának éreztem ezt az egész házasságkötést. Feleslegesnek, tehernek. Most magamat meglepve még én is kicsit meghatódtam. Nem, ez nem jó szó. Valahogy leülepedtek bennem a kimondott szavak és ígéretek, melyeket Orvillenek tettem. Mindenki tudta, hogy ez egy érdekházasság, de én törődtem annyira Orvillel, jelentettünk annyit egymásnak, hogy tényleg komolyan elgondolkodtam ezeken a szavakon és most először éreztem úgy teljesen valójában a súlyát ennek. És tudtam, hogy ezeket amúgy is megtenném érte, így végre teljesen elsimult a lelkemet néha tépázó tenger, hogy vajon valóban jó döntés-e összeházasodnunk. Miután kimondtam a szavakat, egyértelművé vált számomra: ő a legmegfelelőbb partner számomra.

Az eskünk után következett az állófogadás és gratuláció. Rengeteg ember volt itt, biztos voltam benne, hogy legalább kettő óráig vártuk, hogy mindenki sorra kerüljön. Jó lehetőséget biztosított ez arra, hogy alaposan felmérjem az embereket és még tisztábban lássam, kikkel is volt dolgom a jövőben. Ekkora azért már vágytam a barátaim társaságára is, de eddig csak pillantásokat váltottam velük és pár szót. Rendesen csak vacsora közben tudtunk odamenni hozzájuk először, amíg vártuk, hogy leszedjék az asztalt és következzen a következő fogás. Rengeteg ember volt itt, s sokan közülük a kinti részeken voltak: sárkányokat nézegettek, különféle programokon vettek részt, fotókat készítettek, sétáltak vagy a többi, impozáns és grandiózus program közül választottak. Talán a fő fogás volt az egyetlen olyan időintervallum, amíg nagyjából mindenki egy helyen volt. Nem véletlen választották az örömapák ezt az időpontot a beszédjükre.

Orlan ünnepélyes, boldog beszédet mondott, ahol köszöntött a családban és elsorolta a gyerekkorunk fontosabb pontjait. Nem volt benne semmi eredeti, de tényleg büszke volt a fiára, ahogy az anyja is. Vivien ma már több alkalommal siratta egyetlen fiát, ahogy Amelia is. Lenyűgözőnek tartottam, mennyit jelentettek egymásnak. Ezzel szemben az én családom arcán a hűvös nyugalom és mosoly húzódott. Nem számított nekik, csak egy újabb lépés volt a sakktáblán. Szerencsére engem sem hatottak meg kicsit sem és egyáltalán nem bántam, hogy távolabb sodródtam tőlük: már régóta nem tartom egyiküket sem a családomnak és biztos voltam benne, hogy ők sem engem. Cassius beszéde viszont engem is meglepett.: olyan hírt közölt, melyre abszolút nem voltam felkészülve. Miután véget ért a kötelező gratulációs és magasztos beszéde, bejelentésre készült.

- Kedves egybegyűltek! Ez a mai nap tökéletes az ünneplésre: egy csodás állomás egy csodás évben. Bár nem mindig kedvezett nekünk a szerencse, mi kitartottunk, s meg is lett a gyümölcse. Mai nap azonban nem csak a házasságukhoz gratulálok a lányomnak és most már vejemnek: ebben az évben először próbálhatták ki, milyen is kikerülni a védőszárnyaink alól, hogy önállóan ténykedjenek egy másik földrészen. Meg kell mondanom, Lucinda és Orville felülmúlták elvárásaimat: éretten, összeszedetten, alaposan dolgoztak, hogy az ország hírnevét még magasabbra emeljék. Önállóságuk, de csapatmunkájuk példamutató volt, mely sok esetben mentett meg bennünket akár rosszul elsülhető helyzetektől is. Éppen ezért a házasságotok mellett én még egy valamiért érkeztem most gratulálni hozzátok. Örömmel jelentem be, hogy kiváló munkátoknak hála alkalmasnak bizonyultatok, hogy a következő éveket is az Egyesült Királyságban töltsétek és tovább segítsétek az amerikai és angol kapcsolatokat. Ti ketten vagytok az élő példák arra, hogy a múltban ejtett hibákat ki lehet javítani és erősebbre lehet fonni erényeinket és céljainkat. Lucinda, Orville: hadd gratuláljak, hogy ezt a fontos és életbevágó és rettenetesen nehéz feladatot megkaphattátok és bizton állíthatom, hogy egész Amerika kíváncsian fogja várni az együttműködés kialakítását! – hatalmas ováció tört ki.

Fülemben még csengett az előbbi tapsvihar és Cassius szavai. Belül menten felrobbantam, de kívülről csak annyi látszódott, hogy halványan elmosolyodtam és megköszöntem bizalmát, mielőtt a parkettre vezetett volna a szülő tánchoz. Szemem sarkából láttam Orville enyhén ideges pillantását, amelyet rám vetett, mielőtt az anyjához fordult volna mosolyogva, de csak intettem neki, hogy hagyja. Én pedig tükörbe néztem magammal: ugyanaz a hideg szempár, ugyanaz a hideg, halvány mosoly, ugyanaz az elegancia. Le sem tagadhattuk volna egymást Cassiusszal, ahogy a zene ütemére vezetni kezdett. Az első pár lépésnél némán forogtunk, s ekkor felfogtam, hogy ez az ember régóta tervezte már ezt, ő csak megvárta a megfelelő pillanatot. Minél később, hogy már ne nagyon lehessen variálnom, de azért mégsem utolsó pillanatban, mert az hanyagnak tűnne. Számító kígyó…

- Nem gondoltam volna, hogy ekkora fenyegetésnek éled meg hazatértünket, Cassius… - kezdtem pengeéles őszinteséggel. Erre csak felnevetett.
- Ugyan már, Lucinda… Elismerem a képességeidet, de kicsit talán túl sok kreditet adsz magadnak, lányom… - hajolt közelebb, hogy a fülembe súgja.
- Mindketten tudjuk, hogy ha követni tervezed az utadat, akkor lehetetlent kérsz… Az angolok nem annyira ostobák, mint hogy ilyen egyszerűen agymossuk őket: ők átélték a háborút és gyanúval és elutasítással átitatott kőfallal találkozik az ember, aki megpróbálja visszacsöpögtetni beléjük a múltat…
- Éppen ez benne a kihívás. A szavam áll: bizonyítást nyert, hogy alkalmasok vagytok egy ilyen nehéz feladatra. Nehogy már egy ilyen apróság megálljt parancsoljon Cassius Yaxley lányának – gúnyolódott velem finoman, mire én is csak elmosolyodtam.
- Mindketten tisztában vagyunk vele, hogy ketten kevesen vagyunk ehhez és teljesíthetetlen a feladat. De egyszerűbb egy kontinenssel arrébb raknod a lányod, mert akkora veszélyt jelent a kis életedre… Hízelgő valahol, hogy ennyi potenciált látsz bennem – forgattam könyörtelenül a kést benne, bár én magam rettenetesen dühös voltam, hogy elveszi tőlem a lehetőséget, hogy a hazámban folytassam azt a munkát, melyre évek óta készültem. Cassius szeme figyelmeztetően villant meg erre, jelezve, hogy a határon mozogtam, de nem érdekelt. – Gyengébb vagy, mint hiszed, Cassius Yaxley. És ahelyett, hogy a legerősebb potenciális támogatód magad ellen hangolod, inkább azon kellene dolgoznod, hogy megnyerd magadnak… Eddig nem haladsz jól. De nem baj, én türelmes vagyok, apám… - néztem rá somolyogva. Szorítása erősödött a derekamon, ahogy közelebb húzott magához.
- Egyelőre kevés vagy ehhez a játékhoz – lehelte a szavakat közénk. A feszültség tapintható volt közöttünk, de ekkor véget ért a muzsika, s Orlan jelent meg Cassius mellett, hogy felkérjen táncolni. Elegánsan köszöntem apámnak, mielőtt kezemet nyújtottam volna az apósomnak…

A vacsora után végre-valahára valamennyire kikerültünk a középpontból egy időre. Jelen állapotban főleg a tánctér telt meg, illetve odakint lehetett meghittebben beszélgetni. Kötelességtudatból azért jó ideig maradtam a parketten is, de aztán megszöktem odakintre. Gondolkodnom kellett. Cassius ezen bejelentése teljesen felforgatta a terveinket és ki kellett találnom egy megoldást erre a helyzetre…

Már pirkadt, mire Orvillel visszatértünk a hitvesi hálószobába. Megcsóváltam a fejemet, ahogy lerúgtam magamról a magassarkúmat, majd két pohár borral feküdtem le a kanapéra, hogy átgondoljak mindent. Ő csendben ereszkedett le mellém, ölébe vette lábaimat és egy szó nélkül kezdte masszírozni azokat. Észre sem vettem, mennyire elfáradtak és sajogtak, ahogy felpillantottam rá. Tudtam, hogy régóta vágyott rá, hogy kettesben maradjunk és csak az övé legyek, most mégis tettvágy, düh, céltudatosság lobogott a szemében. Szerettem benne, hogy amikor munka volt, akkor igenis komoly lett és fókuszált a helyzetre, ráadásul jó érzéke volt ahhoz, hogy érezze, mikor jöttek el ezek a pillanatok. Nem is kívánhatnék jobb partnert magamnak, nem igaz? Magasba emeltem a poharamat, hogy koccintsunk, ahogy féloldalasan elmosolyodtam.
- Rengeteg a megbeszélni valónk…

Ironikus, nem? Az utolsó próba, mely talán számunkra is egy lezárást jelent majd valamilyen szinten, legalábbis ezt az évet befejezzük, s vele együtt a tanulmányainkat is. Talán egyszerűbb volna csak a vizsgák miatt feszengeni, de ha teljesen őszinte akartam lenni, abszolút nem érte volna el az ingerküszöbömet a történet, így örültem, hogy volt egyéb izgalom az életünkben, mely folytonos munkára biztatott minket. Ahogy apám felé sétáltam, miután Orvillelel köszöntöttük Orlant, eszembe jutott, hogy most először találkozom vele, mióta elnök lett. Nem mondhattam azonban, hogy ez felhőtlen örömre adna okot, mert az utóbbi időben nem úgy tűnt, hogy abba az irányba tervezne haladni, amivel én magam is egyetértettem, ez pedig aggodalommal töltött el.

- Apám! – köszöntöttem, majd a formaiság kedvéért közelebb hajoltam és adtam neki egy csókot az arcára, melyet viszonzott. Gyűlöltem, ha hozzám ért, mindig kirázott a hideg és tudtam, hogy ezzel tisztában van, de mindketten csak mosolyogtunk. – Még nem is gratuláltam személyesen! – modoroskodtam mosolyogva.

- Lucinda! – köszöntött vissza, majd felajánlotta a karját, hogy úgy sétáljunk és biccentgettünk a többieknek. Néha bemutatott egy-egy embernek, elcsevegtünk vele egy keveset, miközben fél szememmel Barbont követtem. El kellett ismernem, elégedett voltam a teljesítményével. Pontosan azokat a döntéseket hozta meg, amelyeket én is ajánlottam volna neki, így biztos voltam abban is, hogy a nagykutyák is elégedettek lesznek egyelőre. – Meg kell hagynom, Lucinda, jó munkát végeztél itt – dicsért meg apám, ahogy helyet foglaltunk egy rövid időre. Éreztem rajta, hogy azért valamennyire kellemetlen volt számára ezt elismerni.

- Tudom – válaszoltam röviden neki. Tisztában voltam az eredményeimmel, felesleges lett volna szerénykedni ezzel kapcsolatban. – Muszáj volt a kezembe is venni az esetet, mert különben széthullott volna. Azt hittem, hagyhatom a felsőbb körre, de úgy látszik, hiba volt. Ha nem cselekszem időben, valószínűleg elég nagy károkat okoztak volna figyelmetlenségük és hanyagságuk spiráljai – mondtam ki kendőzetlenül.

- Tény, hogy történtek hibák. De a hibákért a retorziók ki lettek osztva és mindenki tanult belőle – válaszolta titokzatosan. – Ahogy látom, a bajnokot is kezelésbe vetted. Jót tett neki – méregette Barbont, mire csak bólintottam ismét.

- Tanulékony és fogékony és hajlandó is komolyan venni az egészet. Jó vele együtt dolgozni, mert van látható jele a fejlődését illetően, illetve hatékony és lényegretörő. Mihelyt a megfelelő útra állítottam, magától ment minden. Azt hiszem, a lehető legjobb személy lett a bajnok, ha már mi nem lettünk azok – mondtam Cassiusnak, mire csak a fejét ingatta és szigorú tekintettel méregette Barbont, míg meg nem közelített bennünket pár nagyon fontosnak tűnő férfi. Cassius egy pillantással jelzett, mire csak visszapillantottam rá, hogy még valóban itt tartunk azóta is? Ám aztán már fel is álltam. – Nos, ha bokros teendőid miatt nem találkoznánk már, biztonságos haza utat kívánok és add át üdvözletem a családnak!
- Mindenképpen. Illetve a legjobb eredményeket a vizsgáidon!
- Ez csak természetes… - válaszoltam még, mielőtt egy biccentéssel távoztam volna, hogy csatlakozzam a barátaimhoz az utolsó két szintre. Közben Orville is visszaért a saját családi köréből, ami valljuk be, sokkal barátságosabb és melegebb, de hát kinek mi jutott. Csendben figyeltem a végjátékot és azt hiszem, ezen a ponton már nem számít igazán, mi történik: én elégedett vagyok Solace Barbon teljesítményével és nem rajta múlik, hogy mi lesz a vége. A fejlődése látványos és ez a valódi lényeg. Ha mégsem nyer, akkor pedig együtt fogjuk kitalálni, hogyan oldjuk meg, hogy a fejesek ne pattogjanak annyit, ahogy a barátaimnak is segítünk, ha szükségük van rá. Mondhatni egy csapatként, még ha nem is mondjuk ezt ki, de talán ennyit változott az elmúlt félévben az egésznek az íve Barbonnal. Talán. Talán nem. Majd kiderül, mit hoz ez a Tusa és a jövő még…

- Olcsó próbálkozás, gyenge szemfényvesztés. Ezt azok mondják, akik már döntöttek vagy a döntésnek a súlyát akarják mások vállára pakolni…Jaj, azért tettem ezt, mert ezt várták… Jaj, azért tettem azt, mert ezt mondták… Választásod mindig van, Barbon, rajtad áll, hogy mennyire hagyod befolyásolni magad, mennyire cselekszel saját belátásod szerint és mennyire vagy bátor meglépni azokat a lépéseket, amelyekre szükséged van… - forgattam a szememet, mert ettől a mondattól mindig ideges lettem. – Nem azt mondom, hogy ne vedd figyelembe a többi ember álláspontját vagy jólétét, hanem hogy ne hárítsd a döntésed felelősségét másokra utána - magyaráztam. Láttam a szemén, hogy azon gondolkodott, hogy a Noctua mennyire átvette az irányítást a döntései felett és hogy voltaképpen csak egy bábu. Valahol igaza volt. De valahol meg megint csak magát korlátozta.

- Bábu vagy vagy szabad ember? – döntöttem oldalra a fejemet kíváncsian fürkészve. - Felfoghatod úgy, hogy teljes mértékben az irányításuk alatt állsz. Akkor nem leszel több, mint egy paraszt a pályán. Feláldozható. Egyszerű. Ostoba. De lehetsz az is, aki valójában a taktikát mondja. Lehetsz kreatív, miközben őket is elégedetté teszed. Tegyél bele ötletet, energiát, oldd meg akkor, ha zavar! Játssz tisztán, miközben eleget teszel a kéréseiknek! Egyszerű és gyermeki érzelmektől fűtöttek úgyis. Nem kell sok gondolatot mögé vinned, hogy a kecske is jól lakjon és a káposzta is megmaradjon, nem igaz? De megint az egyszerűbb utat választottad: a szenvedést. Mert Solace Barbon csak áldozat itt is, mint az egész nyomorult életében, nem? De ugye, te is érzed, hogy ez a könnyebb út, igaz? Az önsajnáltatás… - mondtam elmélázva, de ez még csak a bevezetés volt a valódi lényegre.

Azon rettenetesen jól szórakoztam, ő mennyire lefagyott attól, hogy nem volt választásom. Mintha nem tudná, hogy megy az aranyvérű krémjének a krémjénél ez. Lehetséges volna? Továbbra is csodálatra méltó volt a naivitása és erre a gondolatra fel is nevettem röviden. Nem szólaltam meg, nem kommentáltam meglepettségét, egy pillantást kapott, amellyel azt üzentem, hogy: „Miért, mit gondoltál, hogy működik ez a Yaxley családban?” Azt már a kreatív energiáira bíztam, mennyire gondolja tovább az egészet és látja bele, hogy én magam mennyi energiát mozgósítok abba, hogy ebből kitörjek, de közben az árnyékok között maradjon önállóságom valósága. Hogy ne csak egy bábu legyek ugyebár Cassius Yaxley tábláján, hanem én magam legyek az, aki a fülébe suttogja a következő lépését, miközben ő úgy érzi, hogy maga lépte meg azt. Mert természetesen ha nem akartam volna én magam is idejönni, akkor találtam volna rá megoldást, hogy máshogy legyen. Talán ez a pillantásom segít neki realizálni és mélyre gyökerezni az előző gondolatmenetet a báburól.

Csak komolyan bólintottam arra, hogy többet nem fog előfordulni. Örültem, hogy azonnal átment az üzenet és nem állt neki magyarázkodni, vitatkozni, az igazát bizonygatni. És amennyire láttam a tekintetét, a mélyebb mondanivaló is elérte, ennek különösen örültem, úgyhogy nem pazaroltam erre több szót, csak ezt az egy bólintást kapta. Mindezek után töltöttem neki egy kis teát. Szüksége lesz az energiára, ez a beszélgetés is komoly volt és még neki sem álltunk a rúnaismeret anyagnak, amit a mai napra terveztem. Természetesen szíve joga volt elutasítani mindkettőt és én azon sem sértődtem meg, ha nem itta meg végül. Ilyen pitiáner apróságok meg sem ütötték a lécet nálam. Az viszont mindennél jobban zavart, ha valaki nem figyelt rám, miközben vettem a fáradtságot a válaszra, így örültem, hogy teljes figyelmét nekem szentelte, hiszen ezt kapta tőlem is. Láttam, hogy mondandóm egy része választ sem igényelve jutott el agyának mélyére, ezt örömmel konstatáltam. Ahogy egyre több időt töltöttünk együtt, úgy szokott ő is hozzá a stílusomhoz, úgy jött rá arra is, hogy szükségtelen az, hogy mindig visszaszóljon, hogy védekezzen, hogy magyarázkodjon. Voltak esetek, mikor éppen azzal bizonyította rátermettségét, érettségét, hogy elfogadta, amit mondtam és igyekezett egy következő esetben figyelembe is venni azt.

Az sem kerülte el a figyelmemet természetesen, hogy megfeszült a közelségemtől. Nem lepődtem meg rajta, a legtöbben általában így reagáltak rám, de ez engem már nem zavart. Volt idő, mikor hasonlóan éreztem magamat, mint Barbon, de annak már jó ideje vége volt. Meg kellett tanulnom, hogy nem annyira lényeges az, hogyan reagálnak az emberek rám, mint a hatás, amelyet a döntéseim tesznek rájuk. El kellett hát vonatkoztatnom a személyes érzelmeket a döntések miatti érzelmektől és ez egy nehéz folyamat volt, ezt meg kellett hagynom, hiszen sokan rengeteget beletesznek saját magukból is a munkájukba, ám ezzel csínján kellett bánni, mert amennyit lendített az emberen ez egy jobb időszakban, annyira romboló és kiégető tudott lenni egy rosszabb időszakban ez, hiszen személyesnek érződött minden. Persze fontos volt az embernek magát is beletennie, az nem volt mindegy, mennyi volt az annyi. Ezt kellett Barbonnak is megértenie.

Elsötétült a tekintetem, ahogy kifejtette a válaszát a kérdésemre. Biztos voltam benne, hogy tökéletesen látszódott rajtam, mennyire nem voltam elégedett azzal, amit sikerült kinyögnie a kérdésemre. Nagyon nem. Annyira nem, hogy mikor a racionális részről beszélt, kivételesen beleszóltam.

- Akkor tanulj meg objektíven gondolkodni magadról… - jegyeztem meg halkan neki, de érezhető volt benne egy leheletnyi feszültség. Megcsóváltam a fejemet, hátradőltem és intettem, hogy folytassa és inkább a teámat ittam, amíg be nem fejezte, nem szerettem belevágni másnak a mondandójába feleslegesen. Így is korholtam magamat, hogy elvitt a hév, de annyira ostobának találtam ezt a gondolatmenetet, hogy egyszerűen muszáj volt egy jelet adnom arra, hogy gondolkodjon kicsit. Ahogy az utolsó mondat is elhagyta a száját, meglepő módon az addig feszült testem is ellazult, majd ahogy hátradőltem, ismét felnevettem. Ez most nem az a nevetés volt, mint az előbbi szórakozott nevetésem, ez inkább kissé csalódott volt, talán hitetlenkedő. – Tudod, mit gondolok erről, Solace? – néztem mélyen a szemébe. – Azt, hogy szánalmas… - vágtam a képébe kendőzetlenül az igazságot, majd hátratoltam a székemet és járkálni kezdtem a teremben, ahogy éreztem, hogy ez egy hosszabb magyarázat lesz megint. – Mielőtt ujjongana a belső éned, hogy önigazolást nyert az, amit gondoltál vagy mondtál: nem téged tartalak szánalmasnak. Hanem azt, hogy ezt tényleg elhiszed – néztem rá szigorúan. – Ahogy az előbbi is mondtam: ugye, érzed, hogy ez a könnyebb út? Az önsajnáltatás bugyrai melegek és hívogatóak, de ezzel mit érsz el? Örökös spirált és egyhelyben toporgást. Pedig Solace Barbont úgy ismerem, mint aki szereti a haladást, de ezzel a gondolkodásmóddal önmagadtól tagadod meg a fejlődést. És miért? Mert az nehéz. Mert egyszerűbb inkább az önsajnálat és gyűlölet mocsarában dagonyázni, mint valódi lépéseket tenni azért, hogy változz. Ez ismerős, ez egyszerű, ez semmi energiádba nem kerül, nem igaz? Ezek a káros gondolatok úgy kendőzik el látásodat a valóságtól, hogy észre sem veszed, Solace Barbon. Gondolhatod azt, hogy nyomorult vagy, de elárulok neked egy óriási igazságot: nálad sokkal nyomorultabb emberek is léteznek, de nem látod a fától az erdőt, mert folyamatosan a saját magad által kreált ostobaságokon csámcsogsz! - léptem közelebb hozzá, ahogy megtámaszkodtam a székem támlájánál. – Tessék elkezdeni foglalkozni magaddal rendesen! Tessék vállalni a felelősséget mindazért, amit érzel magaddal kapcsolatban és dolgozz rajta, fejlődj, haladj, légy hasznos! Nem kell egyedül, erre esküdtem én is, de helyetted senki nem fogja tudni megtenni a lépéseket… - mondtam neki szigorúan, majd elléptem a széktől, ismét sétálni kezdtem, egy ideig csak sarkam kopogása hallatszott. – Vagy félsz attól, hogy mi marad belőled a változás után? Újabb gyengeség… Nem kapaszkodhatsz örökké a múltadba és a képzelt problémáidba, Solace. El kell engedned őket ahhoz, hogy valóban a változás útjára léphess. Ha nem teszed… Örökké a mélyben fogsz fürdeni és titkon mélyen még élvezed is majd, hogy gyűlölheted magadat a saját gyengeségeidért, mert ez a könnyebb, ez nem igényel semmit magadtól. De a döntés csak rajtad áll, melyiket választod végül: bábu vagy a saját életedben vagy szabad ember…?