Eszméletlen milyen fejetlenség megy mostanában az iskolában. Mintha mindenki olyan görcsösen próbálná hangsúlyozni, hogy Tudjukki és bandája elment és minden rendben van, hogy észre se veszik, hogy a világ szétesik körülöttünk. Az olyan apróságokról nem is akarok beszélni, minthogy az újjáépítés óta olyan az egész kastély mintha sufnituningolt lenne, egyszerűen ocsmány néhány megoldás. Nem is tudom mit gondoltak a rekonstruktor mágusok, mármint oké, szétesett a kastély de akkor próbáljak meg olyanra visszacsinálni, mint volt, nem pedig méteres hányással beteríteni a falakat. Szépérzékem után leginkább csak igazságérzetem sérül mostanában. A hatalmas nagy békefenntartásban és tisztogatásban kivesztek a döntéshozásból a realitás elemei. Múltkor is nekem állt valami nyikhaj, hogy meg sem érdemlem, hogy prefektus legyek, hiszen minden roxmortsi látogatáson csak a Három Seprüben sörözgetek. Hát úgy elküldtem Merlin szemérmetlen szemgödrébe, hogy még neki állt feljebb – kíváncsi vagyok Ő mit tenne, ha elveszítené élete szerelmét aztán random kisgyerekek még sípcsonton akarnák rúgni.
Persze van igazság abban, hogy mostanában nem terelgetem annyit az elsősöket, mint régebben de hát mitévő legyek. A háború után senki sem szereti, ha bárki is javaslatokat tesz neki, hogy mit kellene csinálni, mintha még mindig egymás ellenségei lennénk. Nadine és Iza már rég elengedték az egészet, leakarnak vizsgázni és itt hagyni a kastélyt a francba. A kastélyt? Az országot. Mióta Lott-tal elkezdtünk dumálni, hogy megkéne néznünk magunknak Amerikát, futótűzként terjed a hír és mindenki csatlakozni akar. Iza alapjáraton mondta, hogy jönne, már csak a bátyja kalandjai miatt is, Nad pedig nemrég random odajött hozzám a klubhelyiségbe, hogy mennyire elege van az egész Roxfortból és a brit varázslótársadalomból. Ha jól tudom már Balmoral is beszerzett egy Egyesült Államok térképet, most pedig itt van egy újabb csendestárs.
- Csá – sziszegem szolidan a farkasnak. Egyelőre csak édeskettesben vagyunk, utoljára akkor volt ilyen amikor kis hijján megöltük egymást párbaj közben.... imádom Lott humorát. Szigorúan nézem végig James vonásait és kék szemeink némán találkoznak. Egek mennyire régre nyúlik is vissza a barátságunk. Még kis elsős suhanc voltam, mikor először nekiálltunk köpkövezni az udvaron. Aztán az évek csak teltek, az események pedig felgyorsultak és mind a ketten megváltoztunk, persze korábban is voltak vitáink de mindig kibékültünk. Mintha most ez is egy ilyen szituáció lenne, csak kicsit komolyabb volt a vita. Bezzeg Dawis-szel hiába volt mardekáros elválaszthatatlanok voltak, csóri gyerek, halottam, hogy nem élte túl a háborút. - Szóval mizu? – töröm meg a csendet – Jönnél te is amcsiba Lott szerint... mi történt? Betalált a yakuza? – Próbálom vicceskedve elütni a szituációt, ami már alapvetően is kínos. Körbe nézek az üres székeken és nyugtázom, hogyha bár itt és most ketten vagyunk csupán, biztató a gondolat, hogy mennyien is disszidálunk.
Nyálam megakad a torkomon ahogyan elképzelem Lottot ütőt szopizni és bevallom kicsit megérintem nemiszervemet is a gondolattól, ami nos hát, nem a leggyengébb állapotában feszít nadrágomban. Szép, minta prefektus vagyok. Mondjuk, soha senki nem mondta, hogy nem ér levarrni a prefektustársamat. Elvégre Weasley és Granger sem éppen szende szüzek, ahogy a pletykák mondják. Jó mondjuk ezt is az a karizmatikus hugrás terjeszti, szóval elképzelhető, hogy a fele se igaz, no de nincs pletyka valóságalap nélkül. Hiszen, mindenki mondja, hogy Lott egy kurva. És ez kábé igaz is. Merlin narancslevet facsaró bejárónőjére, remélem ezt nem mondtam ki hangosan! Nézzük csak vissza, kék-e? Nem, okés. Valahogy mindig úgy képzelem, hogy amikor beszélek, az kék. Ehj, le kéne tennem a piát.
Úgy néz ki az izgatásom nem áll meg puszta fantáziámnál. Lott rámarkol kancsóira és majdnem arcába köpöm a pohár aljából kierőszakolt utolsó pár kortyot. Szegény apja, ha tudná milyen buja leánya van, már biztos elzárta volna egy kiesvidéki toronyba. Mondjuk az Azkabanba. Belegondolva, bármennyire is szeretem ivótársamat, remélem nem lesz ilyen lányom. Már csak húgaimat is elzárnám örökre, ha megtudnám, hogy ilyeneket csinálnak. Te jó ég Mona! Ugye nem művel ilyeneket a Tayilor gyerekkel?! Egész nyáron leveleztek meg mindig együtt lógnak. A jó büdös kobold pisit! Meglátom azt a gyereket és azt fogja kívánni, bár másik kupéba ült volna annak idején!
- Őööőö nem, dehogy. Haha, milyen lúzer csinál már olyat? – mentegetőzöm megilletődve. Lényegében nem is hazudok. Nem tüntettem el. Életre kelt, lemászott rólam és a fél klubhelységet áttúrtam, mire megtaláltam Hollóháti szobrának a szájában. Csak remélni tudom, hogy Qcrosst nem látta. Mondjuk nem mintha felismerné, hogy az én mellbimbóm volt. Habár már bementem párszor hűvös időben bűbájtanra. Lott célzása a bűbájtanra csak még jobban elbizonytalanít. - Szerinted Qcross figyeli a bimbinket? – kérdezem bepánikolt arccal. Szent Szalamandra, lehet hogy folyamatos molesztálásnak vagyunk kitéve? Pedig én nem is kértem.
Mármint a piát, ami megjött időközben. Na jó, azért megiszom, hogyha már itt van. Elvégre egy jó whisky-t barbárság lenne elpocsékolni, olyat csak az angol kutyák csinálnak. Meg esetleg a kínaiak. Sosem találkoztam még igazi kínaival, de valahogy úgy képzelem, hogy nem is tudják mi az a whisky. Mármint Cho kínainak számít? Elvégre itt nőtt fel. Bár belegondolva sosem láttam whiskyt inni. Általában pár mézsör után bemondja az unalmast. Mennyire nem pertyarc a csaj jézus. Részegen általában vagy sír vagy alszik. Mondjuk kábé ezt csinálta amúgy is, nem csodálom, hogy Potter leváltotta egy tüzes vörösre.
Asszem kicsit elkanyarodtam a témától a tanári molesztálásokat illetően. Meg úgy az élettől. Banyek és még dél sincs. Nem lesz ez így jó. Na jó de. Pont így a jó. - És arról halottál, hogy Balmoral is próbálkozik elsajátítani az öhm.. kivédés technikáját? – nincs is jobb, mint részegen pletykálni.
I, I keep on running I’m building bridges that I know you never wanted Look for my heart You stole it away
Semmi nem létezik köröttünk. Csak mi ketten vagyunk és az emlékeink. Egy furcsa roxmortsi este, amikor az ölembe ültél. Akkor először. Nagyon nevettünk. Bár épp hogy eltelt egy év mégis úgy érzem, mintha apró gyermekek lettünk volna. Még semmit nem tudtunk egymásról, még semmit nem tudtunk a világról és úgy tettünk, mintha a minket körbe övező szenvedések nem léteznének. Voldemort volt hatalmon, Te sárvérű voltál Én pedig véráruló. Egymásra találtunk. Táplálkoztunk egymás mosolyából. Akkor éreztem először áfonya illatodat. Kis savanykás még is olyan édes, olyan természetes, hogy képtelen lennék ma már úgy nézni a kék gyümölcsre, hogy ne Te jutnál eszembe. Emlékszel? Belekortyoltál az öreg tölgyfa hordós ír whikeymbe. Megborzongott egész kis törékeny tested, ahogy végigfutott rajta az alkohol. Majd tovább ittad. Emlékszel? Én emlékszem.
Aztán eljött az Imbolc bál. Már mindkettőnk életébe beszöktek az árnyak. Hátulról támadtak és belénk marták körmeiket. Mint pokolszülte démonok elkezdték ránk fenni a fogukat, de minket nem érdekelt. Ott voltunk egymásnak. A szökőkútnál, a táncparketten… és ott a folyosón. Akkor mondtuk ki először a szavakat. A szavakat, amik csak első szálai voltak a bonyolult pókhálónak, ami kapcsolatunkat jellemezte. Bármelyik is megpendült, mi idomultunk. Testünk egymáshoz simult, mintha már régen találkoztunk volna. Mintha együtt növekedtünk volna az anyaméhben, olyan tökéletesen passzolt gömbölyű vállad oldalamhoz. Fejed mellkasomhoz. Kezed az enyémhez. Emlékszel? Én emlékszem.
Szerettük volna megállítani a pillanatot, még sem sikerült. A köröttünk lévő világ felgyorsult. Én a DS többi tagjával elvonultam a Szobába téged pedig tovább kínoztak azok a mocskok. Tudod miattad is harcoltam velük. Bár a nagytöbbség azt hiszi csak hősködni akartam, aminek az lett a következménye, hogy testvéreimmel együtt jobban bántottak benneteket. De Te tudod, hogy nem ez volt a cél. Csak így tudtam nyíltan szembeszállni velük. Csak így tudtam pálcát szegezni rájuk. Csak így tudtam megfizetni nekik a fájdalmakért, amiket el kellett viselnünk. Reménykedtünk. Azt hittük, hogyha ennek vége lesz béke és szép idők várnak ránk. Azt hittük, hogyha vége lesz elmúlik a fájdalom. Emlékszel? Én emlékszem.
Voldemort hangja a fejünkbe hasított. éles dárdamódjára fúrta át tudatunkat. Elhűlt tekintetek szegeződtek egymásra. Akkor ott egy pillanatra emlékszem még belenéztem jégkék szemedbe. Remélve azt, hogy egyre gondolunk. Becsapódtak az első átkok és a Roxfort, az otthonunk, a kastély melyről azt hittük biztonságot nyújt megremegett. Akkor és ott már érezhettük, hogy összedől az életünk azon az estén. Mint feldühödött medve törtem át mindenkin. Nem érdekelt ki áll az utamba, menekítettem a szeretteimet. Összeszedve testvéreimet, reméltem, hogy találkozunk a Szobánál. De nem találtalak. Emlékszel? Hogy is emlékezhetnél… Véres hullákon átugorva, átkokat kerülve kerestelek. A leomló falak pora mintha még most is a tüdőmbe szökne, ahogyan átmegyek azokon a folyosókon. Mintha még mindig hallanám a sikolyokat. Mintha még mindig érezném azt a sok fájdalmat arról az éjjelről. Az arcodat akkoriról nem tudom elfelejteni. A hideg, sápadt test amit talán csak könnyeim melegítettek. A megszáradt vér és üveges mégis fájdalomteli tekintet. Biztonságban akartalak tudni. Ki akartalak menekíteni. Meg akartalak védeni, pedig a halál mintha már végig húzta volna kaszáját rajtunk. Még is sikerült. Gondoskodó kezekre találtunk. Megmenekültünk. Utolsó lélegzeteink mintha az elsővé váltak volna. A zöldfények ragyogását mintha még mindig látnám mikor lehunyom szemem. Emlékszel? Én emlékszem.
A nyár minden fájdalma valahogy széppé vált. Pedig szenvedtünk. Élet és halál vékony határmesgyéjén táncoltunk, de együtt voltunk. Ahogy házunkat megringatta a víz annyiszor szerettem újra és újra beléd. Megmentettük egymás életét és közösek voltak a kínjaink. Közös volt minden. Egy volt a lélegzetünk, egy volt a tekintetünk és szívünk minden dobbanása eggyé olvadt. Nem hittem soha, hogy fogok valakit ennyire szeretni. Hogy egyszer fog engem valaki ennyire szeretni. Nem hittem soha, hogy kínok és fájdalmak közt ilyen boldogságra és nyugalomra találhatok. Bár én tartozom az erősebb nemhez még is gyengének éreztem akkor magam és csak a Te erődből és élni akarásodból tudtam táplálkozni.
Férfi vagyok. Azt mondják a rossznyelvek mindig erősnek kell lennem. Azt mondják az én dolgom megvédeni mindenkit, meghalni a háborúkban és feláldozni magamat mindenkiért. Mindezt rezzenéstelen arccal. Hiszen egy férfi nem sírhat. Egy férfi nem mutathatja ki mit érez. Érzéktelen, önfeláldozó katonáknak kellene lennünk. Arcunkat soha nem törhetik meg meleg könnyek húzta nedves csíkok. Nem adhatunk hangot olyan fájdalomnak, melynek nincs fizikai nyoma testünkön. Most még is sírnék és üvöltenék. Bömbölnék órákon át, mint egy kisbaba, aki elveszti szeretett játékát. Taknyosan, szipogósan. Üvöltenék és könnyeim serkenő patak módjára törnének elő szemhéjaim sziklái közül. De nem teszem. Nem teszem mert ez most itt nem rólam szól.
Talán azt hiszed nem vettem észre. Nem vettem észre, hogy terhes lettem számodra. Hogy bár tudom a tűz még mindig ég, minden velem töltött perc az elmúlt fájdalmakra emlékeztet. Hogy mezítelen testemen éktelenkedő hegek eszedbe juttatják sajátjaidat. Én is érzem. Megremeg a lelkem minden pillanatban, amikor lélegzetünk már nem egy, másra tekintünk és szíveink üteme teljesen eltér már egymástól. Elbújnék. Menekülnék, félelembe burkolódzva meghúznám magamat, hogy ne kelljen kimondanom ezeket a szavakat, de tudom, hogy Te nem tennéd. Te tudod, hogy gyenge vagyok, tudod hogyha Te mondanád ki összetörnék. Ezért csak arra kérlek engedd, hogy én mondjam.
Emlékszel, amikor a főnixek nászáról meséltem neked? Amikor két főnix egymásra talál csoda történik és szerelmük talán a legszebb mágiává változik. Még is tudnod kell, hogy ők sem maradnak mindig együtt. Nem. Eljön néha az a pillanat, amikor a tűz színei megváltoznak. Amikor bár még lángol köztük mindketten tudják, hogy ez már nem ugyanaz, mint ami egykor volt. Önzőség lenne tartogatniuk ezt a megfásult lángot nem igaz? Hiszen lehet, hogy még vár rájuk más, akivel az a színes tűz örökké égni fog. Nem akarok a terhed lenni. Nem akarom, hogy azt hidd bántasz, hogyha nem vagy őszinte.
Tudod én szeretlek. Szeretni is foglak azt hiszem, ameddig csak élek. Biztos vagyok abban is, hogy nem most ölellek meg utoljára. Ez közel sem az utolsó csók kettőnk között, de tudjuk hogy már nem olyan mint az első. Boldognak akarjuk látni a másikat, de amíg csak a kínra emlékeztetjük egymást ez lehetetlen.
Szeretlek Nadine. Mindennél és mindenkinél jobban, ezt te is tudod. Éppen ezért kell most elengedjelek.
Zseniális művet alkottatok, melyről szemeimet alig tudtam lehámozni! Mindketten gyönyörűen megfogtátok a karaktereket és bámulatosan írtatok!
Bevallom eleinte ódzkodtam a műtől a kezdőírás csókjánál, de csodát alkottatok! A hármas tagolás, a három fontos szakasz a virágzás-bukás-visszatérés képe nagyon tetszik.
Hatalmas szatírát írtál, igazán ízes humorral! Bevallom nem számítottam arra, hogy effélét is olvashatok a versenyen, de remek virága lett ennek a kertnek!
Egy tipp: legközelebb a betűtípusnál figyelj, hogy olyat válassz, aminél vannak "ő"-k, mert egy idő után nagyon zavaró tud lenni!
Remek művet alkottál, új ízt adva Ensio karakterének tetszik, ahogyan ábrázoltad az ifjú politikus apja iránt érzett arroganciáját és az ebből a megvetésből eredeztethető befolyásolhatóságát.
Gratulálok munkádhoz és természetesen jutalmad sem marad el!
Gyönyörű írást alkottál, remek szófordulatokkal! Azt hiszem sikerült megtalálnod a fiatal, menekülésben lévő Gellert hangját, aki nem elég, hogy frissen készítette el horcruxát, de most adta át lelkének egy részét a lidérceknek.
Remekül ábrázoltad a sérülékenységét, és azt, hogy a leggyengébb időszakában, a legerősebb kötelékére koncentrál!
Üzenetek megtekintése
