TW: gyilkosság említése, alkoholfogyasztás megjelenése

TW: rasszizmus, sztereotípiák

TW: rasszizmus, gyilkosság említése, depresszió

TW: gyilkosság említése,depresszió, rasszizmus

TW: rasszizmus, sztereotípiák

Ajax Ambrose nem idegenkedett a fakultatív bájitaltanórán való megjelenés gondolatától, hiszen, ahogy azt Arisztotelész is kijelentette: Minden embernek természete, hogy törekszik a tudásra. A fiú azért nem gondolta minden itt összecsődült lélekről, hogy borzalmasan vágynák magukba szívni a tudást, akár egy kiszáradt szivacs, de reménykedett benne, hogy legalább megpróbálkoznak vele.

Leült Saoirse és Hazel közvetlen közelébe, mivel az ő jelenlétüket találta a legmegnyugtatóbbnak és távol kívánt maradni a mardekárosok népes és általában hangos csapatától, mielőtt még újra próbálnák játszani a Százéves háborút a feje felett. Látott más egyet s mást itt töltött ideje alatt, biztos volt benne, hogy az idei ötödéveseknél furcsább brigádot még sosem tapasztalt testközelből, pedig az elballagott hetedév sem arról volt híres, hogy eseménytelen csoportosulás lett volna,de ez…
 Gondolhatná, hogy ez már neki is sok, de neki úgy általában is igazán tömény tudott lenni a világ, főként tele emberrel, így inkább nem emelte magát ilyen tapasztalati magasságokba. Hazel lelkendezése őt is érdeklődőbbé tette.

Oakley professzor kissé meglepi, holott logikusan átgondolva éppen itt az ideje annak, hogy előkerüljön az említett bájital, sokak esetében remélhetőleg inkább előbb, mint utóbb. A távozókat nem tudta megérteni, neki sem volt a szó szoros értelmében szüksége a főzetre, de ettől függetlenül ugyan mit árthat, ha tudja hogyan kell elkészíteni, bánni vele, tárolni vagy éppen felhasználni? Hasznosabb a tudás, amit végül nem használ az ember, mint az, amire szüksége lenne, de mégsem fér hozzá, ekképp bölcselkedett magában és figyelte a többiek kérdéseit, amelyeket pedig érdekesnek talált, azokat le is jegyzetelte az előtte lévő pergamenre. Mindez sokat segített abban, hogy ne érezze zavarban magát, amiért úgy gondolta, hogy talán nem egészséges, hogy nem rendelkezik semmiféle tapasztalattal. Biztosan voltak itt olyanok, akik nála sokkal többet tudnak-nem elméleti szinten, hisz a biológiával tökéletesen tisztában volt-, szerette volna tudni, hogy kik azok. Érdekelte, hogy hogyan néznek ki azok az emberek, akik tetszenek másoknak, egészen addig a mértékig, hogy szexuális kapcsolatot létesítsenek velük.
Óvatosan körbenézett. Vajon Hazel…? Nem, ezt nem kérdezheti meg, hiszen illetlen dolog mások magánéletében vájkálni, még akkor is, ha a másik történetesen a legjobb barátja. Ha a lány el akarta volna mondani neki, már biztosan megtette volna. A másik sötétbőrű fiún állapodik meg a pillantása alig egy másodperce, vajon neki is ilyen nehéz? Magabiztosabbnak látta magánál a fiút, nem akart előítéletes lenni, de tudta, hogy világosabb bőrrel és szemmel másként működnek a dolgok, és ha nem is olyan drasztikus mértékekig. A mellette ülő ázsiai fiú arca szabályos, a mardekáros legénység is objektíve előnyösen mutatnak, nem is beszélve Hanni Haeniről és barátnőjéről, utóbbin többek is ottfelejtették a tekintetüket, Ajax viszont küzdött ellene. Udvariatlan lenne bámulni, és mégis bámulja Saoirse vörös haját, ami a lehulló leveleket és az őszi eső illatát juttatja eszébe, aztán visszasüllyed a jegyzetei közé.

Úgy gondolta, hogy az európai mérce szerint nem jóképű, az egyetlen dolog, ami elmondható róla, az, hogy érdekes. De az érdekes kevesek számára kívánatos, sőt ezt a szót többnyire akkor használják valaki külsejének méltatására, ha meglehetősen nehezen lehetne rá azt mondani, hogy esztétikus vagy éppen vonzó. Ajax azonban nyáron megtekinthetett jó pár afroamerikai férfit is, és hozzájuk viszonyítva is meglehetősen hitványnak tartotta külsejét, ami eddig egyáltalán nem foglalkoztatta és most mégis… Mégis észrevette, hogy szégyelli magát és biztos benne, hogy soha senki nem fog hozzá közeledni. Azt is tudta, hogy mit mondanak a feketékről, a magasakról és nemkülönben a magas feketékről.

Saoirse kérdése elgondolkodtatja. Ajax véleménye szerint borzalmas ostobaság lenne tiltani a főzet használatát, végtére is gátolni a szaporulatot, főként tinédzserek esetében, igenis fontos lehet. És nem csak ezek a falak léteznek, sőt, ami azt illeti, bizonyára nem könnyű itt légyottokba bonyolódni, kivéve azt az eshetőséget, ha téved, végül is fogalma sincsen. Végül is felteszi a kezét, hogy ő is kérdezzen valamit, elterelve ezzel a saját figyelmét az újonnan felfedezett problémájáról.
-Mik a leggyakoribb hibák, amiket el szoktak követni a főzet elkészítésekor?-kérdezte és meglehetősen elégedett volt magával, amiért magát a főzet használatának témáját sikeresen elkerülte. Vagy ez éppen azt jelzi a többi diák számára, hogy hozzá bottal sem szívesen nyúlna senki, és erről ő maga is tud?
Idegességében az egyik raszta tincsét kezdte bontogatni, amit még Solange csinált meg, aztán előkészült a bájital  előállításához.

TW: gyilkosság említése,depresszió, rasszizmus

TW: rasszizmus, gyilkosság említése, depresszió

TW: rasszizmus, gyilkosság említése, depresszió

TW: rasszizmus és rasszista kifejezések,népirtás,gyilkosság említése

        Alapok

jelszó || mandragórafüggők gyülekezete
nem || férfi
születési hely, idő || Sligeach,Írország; 1990. 02. 08.
kor ||  15 év
vér || félvér
iskola || Roxfort
évfolyam || ötödév

         A múlt

Az emberi lét abszolút tragédiája a tény, hogy sosem érthetjük meg egymást igazán. Hiába van rá megfelelő apparátusunk, hiába teszünk meg mindent annak érdekében, hogy egy másik ember tudja, hogy mit érzünk, ez egyszerűen nem történhet meg maradéktalanul.
Mindenkinek van egy saját, egyedi percepciója, egy filtere, ami számára megfelelő módon szűri meg a valóságot, ez a filter pedig senki máséval nem egyezik meg, minél fogva nem tudjuk egymásnak megmutatni, hogy miféle világban is élünk. Emellett pedig mindenkinek megvan a maga igazsága. Egy rablónak, egy sikkasztónak, egy erőszaktevőnek, egy gyilkosnak, és ezek az emberek, ahhoz tartják magukat, észre sem véve, hogy amiben ők élnek, az talán nem olyan igaz, mint másoké.

-Andy!-szól a rekedt hang a konyhából és hamarosan megjelenik a hozzátartozó kicsiny, törékeny test is. Apró öregasszony fehér hajjal, kék ruhában, mélyen ülő okos, de homályosodó szemekkel.
-Ajax, nagymama, még mindig Ajax-teszi le a pennát az íróasztalnál ülő fiatal fiú. Nagyot sóhajt. Nagymama az elmúlt néhány hónapban egyre rosszabb arányokat produkál abban, hogy eltalálja-e a nevét vagy sem, többnyire a nagybátyja nevén hívja, mert azt egyszerűbb fejbentartania, hiszen azt régebben ismeri.
-Az Ajax ostobán hangzik és mégcsak nem is fekete név-mondja mosolyogva, ahogy leteszi unokája elé a limonádét cukorral, amit nem kért, még csak nem is szeret, de mégis engedelmesen belekortyol – Ki adta neked?
-A lányod, nagymama, Éabha-mondja és tekintete elréved, messzire ki az ablakon, el a fák közé, el a házak közé. Az idős hölgy szemébe végtelen szomorúság költözik a név hallatán. Hogy is ne emlékezne a tulajdon lányára? A mosolyára, a hajára, a boldogságára és arra, hogyan végül mi történt vele?
Ajax azt gondolja, hogy jobb lenne, ha elfelejtené, úgy, ahogyan az ő nevét, ahogyan a tényt, hogy nagyapa meghalt és hogy merre van a vegyesbolt, vagy, hogy hová is tette a pálcáját. Egy nap nem fogja tudna, hogy mi történt Éabha-val, és akkor neki kell majd elmesélnie újra és újra, egészen a végtelenségig, talán addig, amíg a szavaknak már nem lesz jelentésük, akkor az egész elsikkad majd, feloldódik az ezerszer elmondott történetek varázslatában, de ez még messze van. Ajax pedig nem biztos benne, hogy valaha is el fogja tudni mesélni ezt a történetet.


Gahizi Ambrose meglehetősen érdekes látvány volt egy átlagos ír számára a maga két méterével, magas homlokával és ébenfekete bőrével. A férfi remekül beszélt franciául, angolul ellenben kissé nehezen lehetett érteni, erős akcentussal rendelkezett. Gahizi ruandai tutsi, a szülei majd minden félretett pénzüket abba ölték, hogy egy másik kontinensen járhasson egyetemre, ám ez csupán egy indok volt a sok közül. Valójában el akarták távolítani a fiukat az országból látván, ahogyan a tutsi elit egy része elhagyja a hajót, mielőtt az még süllyedni kezdene.
Éabha Finan a származásáról nem igazán tudott sokat. Talán szenegáliak lehettek, de erről nem maradt fent információ, olyan régen kerültek a kontinensre. Ébha sudár, kecses nő volt, hosszú fekete hajjal. Boszorkány, sokadik már a családjában, ügyes kezű, dolgos, jókedélyű.  A Roxfort elvégzése után fodrászként kezdett tevékenykedni, sajátos hajstílusokra és textúrákra specializálódott. Sligo megyében az 1980-as években nem élt több száz színesbőrűnél, így szinte sorsszerű volt, hogy Gahizi éppen Éabhát keresse fel kezelhetetlen sörényének megzabolázása végett.
Két idegen és mégis hasonló kultúra találkozott hát egy ír városban. Mindketten megkeresztelt katolikusok voltak, a bőrszínüket és Gahizi erőteljes francia akcentusát kivéve tökéletesen illettek a környezetükbe, ellenére annak, hogy bár az írek nem voltak kifejezetten rasszisták, mégsem feltétlenül gondoltak úgy rájuk és a hozzájuk hasonlókra, mint egy átlagos szomszédra szokás. Megbámulták őket, néha furcsa, már-már a modortalanság határát súroló kérdéseket tettek fel nekik a vegyesboltban vagy vasárnapi misék alkalmával, ezt leszámítva azonban meglehetősen ritkán érte őket atrocitás, legalábbis egy ideig...

A fájdalom azonban közös, még ha nem is ugyanúgy érezzük. Gahizi és Éabha, a szüleim első fájdalma a bátyám halála volt. Nem történt semmi, nem voltak nyomok, nem volt elkövető. Aslan nemes egyszerűséggel spontán fulladt meg az éjszaka folyamán, a saját kiságyában.
Talán ez volt az első repesz apám szívében, ez és a tény, hogy fogalmuk sem volt arról, hogy már megfogant a második fiuk, vagyis én, aki megörökölte Aslan ruháit, játékait, ágyát, majd végül a nevét, melynek jelentése: oroszlán. Első keresztnévként sajátot kaptam, apám nem akarta, de mindenki azt mondta nem jó ómen egy halott gyerek nevét az élőnek adni, így lettem Ajax. A nevem egyik jelentése gyászoló. Talán ezért kellett három embert is meggyászolnom rövid életem során.

Első gyermekük tragikus elvesztése után az Ambrose család nem akart kockáztatni, úgy vigyáztak Ajaxre, akár egy rendkívül törékeny porcelánbabára, egy másodpercre sem hagyták szívesen magára ellenére annak, hogy fiuk mindig is nyugodt, csöndes, kissé befelé forduló gyerek volt.
Sokat volt a nagyszüleivel, akik valósággal el voltak varázsolva a ténytől, hogy képes békésen végigaludni nagyanyja karjaiban egy átlagosnál hosszabb szentmisét is. A Finan nagyszülők katolikusok voltak ugyan, de inkább megszokásból, mint meggyőződésből. Persze nem lehetne egyértelműen kijelenteni, hogy nem hittek egy felettük álló Isten létezésében, azt viszont határozottan el lehet róluk mondani, hogy jobban bíztak a saját mágikus erejükben, mint valamiféle rajtuk kívülálló hatalomban. Ők voltak az elsők, akik folyamatos kétkedésre és újragondolásra nevelték a kis Ajaxet, míg az apja révén hamar megtanult franciául és különös érdeklődéssel kezdett viseltetni a zene iránt.


Azt kívánom bárcsak többre emlékezhetnék azokból a hónapokból. Csupán négyéves voltam, ártatlan, tudatlan, boldog. Apám 1994 őszén infarktust kapott, amikor először látta leírva a szót egy neki címzett levélben: „népirtás”.
Ha anyámnak nincs némi gyógyítói tudása még az iskolai évekből és a saját anyjától, talán túl sem élte volna. Nem értettek semmit, apám minden újságot elolvasott, minden csatorna híradóját megnézte a tévében, rossz érzése lehetett talán, de mindig csak ugyanarról beszéltek, mégpedig arról, hogy kiéleződő törzsi konfliktus van jelen Ruanda egyes területein a hutuk és tutsik között. Ahogy telt az idő egyre borzalmasabb dolgokról lehetett hallani, gyilkosságról,erőszakról,kegyetlenségről, ezt a nagyszüleimtől tudom, akik maguk sem voltak képesek még elképzelni sem, hogy mit élhetett át Gahizi ebben az időszakban. Az anyámmal együtt, a varázsló és mugli világ minden lehetőségét egyidejűleg kihasználva küzdöttek, hogy bármiféle információt szerezzenek az Ambrose család tagjairól, végül egy humanitárius csoporttól tudták meg, hogy a házukat lerombolták, az utcát, amiben éltek felégették, a területen talált testek nagy része pedig teljességgel felismerhetetlennek bizonyult. Ugyan ki tudná ezt elhinni? Ki ne akarna megtenni bármit, hogy bizonyosságot nyerhessen?

Szerencsére Ajax Ambrose varázsereje egy egészen speciális módon jelentkezett, először hatéves kora környékén jelentette ki a hentesnél, hogy valaki áll az ablaknál, ám ezt a valakit senki sem látta, így jobb híján kénytelenek voltak azt gondolni, hogy a gyermek csak bolondozik. Éabha egyetlen szellemet sem látott azokon a szerencsétlen párákon kívül, akikkel a Roxfortban töltött évei alatt volt szerencséje megismerkedni, meglehetősen kedvesnek találta pédául a Pufók Frátert, aki a háza kísértete volt, ennél fogva azonban el kellett gondolkodnia. Nem lehet, hogy a fia mégis igazat mond?

Nehezen tudom bármihez is hasonlítani azt, ami a szellemekhez köt és ami őket hozzám. Nincs abszolút hallásom, de legjobban mégis ehhez tudnám viszonyítani, nem hallok vagy látok semmi olyat, amire másnak ne nyílna lehetősége, én azonban olyan dolgokat észlelek, amik felett mások elsiklanak.
Érzem a jelenlétet abban, ahogyan a levegő mintegy sűrűbb lesz, hidegebb, onnan csap meg a huzat, ahonnan nem lenne logikus. Sokáig nem láttam őket, csak hallottam. Néhány elkapott szó, egy furcsa érzet, hideg fuvallat a tarkómon, a tudat, hogy nem vagyok teljesen egyedül a szobában, a tényleges látás, azt hiszem a legutolsó lépcsőfok.

Másodév nyarán látta meg először a Vízbefúltat, akinek nyilvánvalóan nem ez volt a polgári neve, ám azt hosszas próbálkozások alkalmával sem sikerült megtudakolnia. Gyakran sétált Garavogue folyó partján, vagy csupán ücsörgött és olvasott. Azon a nyáron érezte igazán egyedül magát először.                    
Talán korábban is találkozott rasszista megnyilvánulásokkal, de korántsem olyanokkal, amiket kénytelen volt elszenvedni azoktól a gyerekektől, akiket eddig, ha nem is barátainak, de alkalmi játszótársainak gondolt.
Nyilvánvalóan tudta, hogy fekete, efelett a tény felett meglehetősen nehéz volt elsiklani, ugyanígy tudta azt is, hogy jó ideig ő és a szülei voltak a legsötétebb bőrűek a városban. Rajtuk kívül is laktak Sligeach-ben feketék, ám többek esetében mondhatjuk, hogy működött az úgynevezett whitepassing, ami számára egészen elérhetetlen volt. Ajax sosem gondolta, hogy a bőrszín különbsége többet jelent annál, mint hogy egyikük szeme kék, míg a másikuké zöld. Nincs jobb vagy rosszabb, csupán más van, számára minden ember csupán variáció volt egy témára. Sok időbe telt megértenie, hogy mi mindenre asszociálhatnak, kizárólag a bőrszínéből kiindulva, ez pedig egy ideig igazán fájt neki. Aztán idősebb lett, olvasottabb és magáévá tette Schopenhauer gondolatait, miszerint amennyiben egy embernek már semmi sem maradt, amire büszke lehetne, az etnikumát kezdi pajzsként maga elé tartani, ez pedig a lehető legolcsóbb vállfaja a büszkeségnek.
Megvetette azokat az embereket, akik ismeret és tapasztalat nélkül, újsághírek és szájhagyomány kapcsán gyűlölködtek, azoktól pedig egyenesen undorodott, akik rasszista kijelentésekkel, gúnyszavakkal éltek, azok jelentésének pontos ismerete nélkül.

Néger,negrid, feka, szerecsen,suvickosképű, gyapjasfejű,gyarmatinéger,küszöbmajom.

Ezekről nem beszélt senkinek, a szüleinek sem, hamarosan megbizonyosodott róla,hogy a felnőttek, ha nem is kedvesebbek, de óvatosabbak, sőt álságosabbak a gyerekeknél és kerülik vagy nemes egyszerűséggel talán pozitívnak látszó kicsiny dicséret bonbonokba bújtatják őket.
"Nem olyanok, mint mi, nekik ez a vérükben van, legalább a ritmusérzékük jó, ha már olyan agresszívak. Legalább szépen énekelnek."
Évekbe telt, mire rádöbbent, hogy a Vízbefúlt fekete lehetett, évekbe, mire igazán meghallgatta azt a néhány értelmetlennek tetsző mondatot, amit ismételgetett. Azt mondta: Nem lehetett, nem engedték. Velem? Ugyan! Egy négerrel nem lehet.


Dostoyevski szerint az emberre nem a kegyetlenség és nem a végtelen ambíció jelent veszélyt, hanem az önbecsapás képessége. Mikor valaki hazudni kezd magának, levedli magáról a realitást, mint egy szakadt kabátot. A harmadik évemet töltöttem a Roxfortban, mikor is Gahizi úgy találta, hogy elég idős vagyok, hogy előhozakodjon a kérésével, már hosszú évek óta ámíthatta magát. A valóságunk már teljesen elkülönbözött egymástól.
-Ajax, szeretném, ha segítenél nekem valamiben.
Bólintottam, nagy árkok voltak a szemöldökei között, de nem számítottam semmi különösen borzalmasra. Miért kérne tőlem valami olyat az apám, amit nem tudok vagyok nem akarok teljesíteni? Gahizi sokáig nem szólt, járkálni kezdett, a napfény megcsillant a homlokán. Izzadt.
-El kell mennem Ruandába, el a szüleimhez, a testvéreimhez. A házunkba.
Nem láttam összefüggést, de már Ruanda említésére is elfogott egyféle borzongás. Amint elég idős voltam, hogy megértsem, hogy mi történt, igyekeztem felvenni a fonalat és tudakozódni arról, ami apám hazájában történt, de semmi olyat nem találtam, amiért érdemes volna odamenni.  Erről nem beszéltünk egymással soha, de sejtettem, hogy ő is olvasta a beszámolókat, levelezett túlélőkkel. Ha a papunk engem összeköttetésbe segített másokkal, akkor őt is.
-Miért?-kérdeztem vissza csak úgy, mindenféle különösebb hangsúly nélkül. Még nem akartam elárulni magam és a tényt, hogy mennyire rossznak találtam ezt az ötletet.
-Ajax, te látsz olyan dolgokat,amiket én nem. Biztosan sokat tudnál segíteni.
Megrebben a szemhéjam, leszegem a fejem. Nem gondolhatja komolyan! De mi másért mondaná most, amikor anya nincs itthon? Tudja, hogy ő sem tartaná helyesnek, talán már meg is említette neki, ő pedig azonnal elvetette. Arra hivatkozhatott, hogy fiatal vagyok, arra, hogy amit ott találnánk az mindkettőnket traumatizálná egy életre, már, ha egyáltalán találnánk bármit is. Vajon tudja? Tudja, hogy a muglik nem képesek szellem formájában visszamaradni e világon? Tudja, hogy minden ezzel kapcsolatos gondolata csak része egy önnyugtató képzelgésnek?
-Nem.
Nem magyarázkodom, nem kertelek, csak kimondom. Nem akarom, nem akarom neki és nem akarom magamnak. Nem tudom mi van ott, fogalmam sincs hogyan működik ez olyan környezetben, ahol tömegek haltak erőszakos, rettenetes halált. Talán képes lennék látni valamit, akár csak egy lenyomatot, de az semmit sem hozna helyre. A családja, a családunk minden ottmaradt tagja halott, még ha nem is találtak maradványokat, ha nekem nincsenek ezzel kapcsolatos illúzióim, úgy hiszem neki sem kellene, hogy legyenek, ha csak nem…évek óta ezzel áltatja magát.
-Vous êtes ingrat! -köpi felém. Hálátlan volnék? Megváltozik a hangja, a testtartása. Lassan állok fel a székből, tíz centiméter van köztünk, borzalmasan, szürreálisan magasnak tűnik.
-Ezzel senkin sem segítenél-mondom és lassan rázom meg a fejem, figyelek a hangomra, arra, hogy semmiféle éle ne legyen, hogy ne érvénytelenítsem azt, amit igaznak hisz, de megmutassam a magamét, az én józan igazamat.
Az asztalra vág, szinte visszhangzik. Összerezzenek. Még soha nem láttam ilyennek.
-Est-ce pour cela que j'ai investi de l'énergie et de l'argent en toi ? Vous étudiez pour rien?
Farkasszemet nézünk, el akarja érni, hogy érzelmet mutassak, bennem az ismert világom épp kifordul a sarkaiból, de csak a szám széle rándul meg.  Annak a szájnak a széle, ami megszólalásig hasonlít az övére, éppen a csak a megszólalásig.
-Mit vársz ettől? Nem fogsz nyugalmat találni abban, ha látod azt a temérdek értéket és lelket, ami ott pusztult, én pedig…fogalmam sincs mit találnék. Tizenhárom éves vagyok!-nem váltok franciára, nem játszom a szabályai szerint, nem hajtok fejet. Gyerek vagyok, neki pedig az apámnak kellene lenni ahelyett, hogy lázálmokat kerget egy olyan országban, amit már egyszer maga mögött hagyott.
Dühös, látom, érzem. Felém lép, nem gondolkodik, csak érez, talán átadja magát valaminek, ami már annyi ideje kínozza, de végül nem nyúl felém, nem érint meg.
-Aslan le ferait certainement pour moi.
Mintha csak rosszul hallanám, élesen engedem ki a tüdőmből a levegőt. Ugyanúgy beszélünk Aslanról, ahogy Ruandáról beszélünk, kedvesen, szeretettel, keveset és most képes…képes hozzá hasonlítani. Elpattan bennem a nyugalom utolsó cérnaszála is, amibe olyan erősen kapaszkodtam.
-Aslan est mort ! Tout le monde est mort, il ne reste que nous ! Comprenez maintenant!-kiabálom, de nem érti, nem hallja, nem jut el már hozzá az igazság. Nem képes már kijönni abból a világból, amit magának épített. Nem értjük egymást többé, akkor még nem tudom, de örökre elveszítem az apámat.


Negyedévben is lelkes és kitartó. Minden érdekli, a varázslat, a tudományok, a mugli filozófia és minden lehetőség, aminek során ezek találkozhatnak egymással. Néha talán túlzottan is befelé fordul, be a könyvei felé, hátha okosabb lesz, hátha többet tud segíteni magán, a családján.
Gahizi soha nem megy vissza Ruandába, többé szó sem esik róla, de valami megváltozik köztük és ezt Éabha is érzékeli. Az apja nem válaszol a leveleire, nem büszke az eredményeire, nehezebb észrevetetnie magát, mint valaha, egészen addig, amíg fel nem fogja, hogy szélmalomharcot folytat. Abbahagyja. Februártól nem ír, csak az anyjának. Talán itt hibázik, talán már ott hibázott, ahol nemet mondott. Karácsonykor látja utoljára a szüleit.

Az év végén a nagybátyja és annak felesége várja a Kings Cross pályaudvaron, ennek okáról pedig egyikük sem hajlandó nyilatkozni addig, amíg meg nem érkeznek a nagyanyja házába, ahol már minden használati tárgya és otthonhagyott könyve becsomagolva várja. Ajax végig tudja, hogy baj van, és azt is tudja, hogy szüleivel, mikor azonban kimondják a szavakat, szinte belerokkan.
Gahizi Ambrose tíz kézszúrással végzett Éabha Finan-Ambrose-zal, négy napig együtt élt a holttesttel, majd feladta magát a Sligeach-i rendőrörsön. A tárgyalás még zajlik, előreláthatóan tíz és tizenöt év közti szabadságvesztésre számíthat, amit mugli börtönben fog letölteni. Memóriájának egy része kötelező jelleggel törlésre és megmásításra kerül.
A gyilkosság március közepén történt. Ajax április elején még levelet kapott az édesanyjától. Napokig nem tudja, hogy mit érez, hogy érez-e egyáltalán mást, mit annak a fájdalmát, hogy elárulták. Elárulta a tulajdon apja és elárulta a családja, is, akik hónapokon át tartották mesterséges sötétségben. Egyetlen indokuk volt, nem akarták, hogy zaklatott legyen, de ez nem védelem, nem szeretet, hanem annak paródiája. Végtelen ostobaság.

Kérdezték, hogy be akar-e menni hozzá a fogdára. Nemet mondott.
Hogy fel akarja-e hívni? Rázta a fejét.
A kezébe adták, a levelet, amit írt, de Ajax elégette. Nem akart tudni semmit, mert félt. Attól tartott a legjobban, hogyha Gahizinak lehetősége lenne elmondania mit és miért tett, ő képes lenne rációt találni a szavaiban. Mindennél jobban rettegett attól, hogy megértené az apját. Egy gyilkost.

Machiavelli szerint az emberek csak tettetik, hogy civilizáltak, hogy erkölcsösek, hogy jók. Valójában azonban mindenkiben rejlik egy vadállat, egy szörnyeteg. A szörnyetegeket nevezhetjük sok mindennek, belgának, hutunak,angolnak, gyilkosnak, rasszistának, Gahizinek, de valójában nem a szörnyeteg fontos, hanem a prédája: Ruanda, a tutsik, az írek, az áldozat, Éabha. Ez az egész csupán egy láncreakció. A belgák társadalmi osztályokra, törzsekre osztották a gyarmatosított Ruanda lakóit, akik végül megelégelték a rajtuk kívül álló hatalom által megkreált hierarchiát és véget vetettek a tutsi elitnek, Gahizi szüleinek, rokonaiaknak, barátainak. Gahizitől elvettek mindent, ő pedig rajtam állt bosszút. Elvette tőlem a szorosan értelmezhető családom, én pedig végül elvettem tőle magamat, az egyetlen élő rokonát.

Idővonal I I
-1989. június  Aslan Ambrose halála
-1990. 02.08  Ajax Aslan Ambrose születése
-1994. Végbemegy a Ruandai népirtás, Gahizi Ambrose családjából senki sem marad életben.
-1996.  Ajax először érzékeli egy kísértet jelenlétét.
-1998.  Írországban változik a színesbőrűek megítélése
-2001. Megkezdi tanulmányait a Roxfortban
-2002. Először tapasztalja saját bőrén a rasszizmust.
-2003. Apjával megromlik a kapcsolata
-2004. Apja kora tavasszal meggyilkolja az anyját, börtönbüntetést kap, memóriáját törlik és módosítják, mind a varázsvilág, mind pedig Ajax kikerül belőle, saját döntésére.
-2005. Nagyanyjánál egyre láthatóbban jelentkeznek a demencia tünetei.
      
    Jellem