Profil menü
Most mégis mi a bánatra vár?! Meg kéne hajolnom előtte, akárha maga az angol királynő volna? Én ezt nem értem. Nyilvánosan meg akar alázni, addig stimmel a történet, de akkor miért nem tette már meg? Egy magafajta krapeknak nem lehet baj kinyiffantani vagy tartósan a gyengélkedőre juttatni egy ilyen kölyköt, mint én. Azt várja talán, hogy a kezembe vegyem a pálcát és így még nagyobb legyen a szégyen? Hát ez az, amit soha nem fog elérni. Nem és nem vagyok hajlandó pálcát rántani.
Egy pillanatra összezavarodok. Mi az, amit Hannah tud és mi ez a kis mellékesnek tűnő csevely Hannah és Malfoy között? Csak nem... deee, a griffendéles bizony belehabarodott Dracoba. Kaján vigyor jelenik meg az arcomon, ahogy belegondolok ebbe az eshetőségbe, azonban hamar le is hervad a mosolyom, ugyanis a jelen helyzet valahogy nem éppen az élet vidám oldalát tükrözi. Nem baj, azért jó tudni, hogy mi a helyzet, talán egyszer még hasznomra válhat.
Kegyelemért könyörgő ellenfél. Na nem, ennyire azért mégsem lehetek szánalmas. Vagy talán mégis ilyen benyomást keltett volna az iménti nyalizásom? Hiába, én nem tudok úgy élni, hogy folyamatosan más hátsójában van a nyelvem, ehhez nekem kényes a gyomrom.
Draco meg elmehet a bánatba, legfeljebb a gyengélkedőn fogom kihúzni a tanév végét. Különben sem támadna rá egy fegyvertelen gyerekre szerintem, mert a párbajozás szabályait mindig mindenki betartja. Kivéve talán egy-két elvetemült halálfalót, ám ha Malfoy az volna, nagy valószínűséggel nem járna a Roxfortba. Nem is sejtettem mennyire rosszul gondolom.
A griffis leányzó egészen magabiztos védelme azért jól esik. Valahogy nem számítottam rá, tekintve az iménti kényes kérdést, mely Draco iránti vonzalmát feszegette. Azt hittem legalábbis kiszalad a világból egy ilyetén feltételezésre - avagy rágalmazásra -, azonban ő belepirult a kérdésbe és hebegett-habogott, ezzel tökéletesen igazolva szavai és érzései ellentétét. Hm, nem hittem, hogy valahai is az emberek közti kapcsolatokat fogom elemezgetni, de úgy tűnik tévedtem. Pedig nincs túl sok időm hátra, mivel Malfoy áll előttem, kivont pálcával, ami nála csekélyke jót sem jelent, mert a hírek szerint soha semmi jó nem sült ki Draco haragjából.
Sárvérű kölyök vagyok, hát persze. Tudtam én, hogy egyszer a szüleim okozzák majd a vesztemet, bár egyikükért sem rajongok igazán. Az viszont kizárt, hogy megsértettem volna valaha is bármely vérrokonát. Nem ettem meszet, a Malfoyok azonnal kinyírtak volna. Hirtelenjében eszembe sem jut, hogy Olivia miatt kell szenvednem, tehát nagy valószínűséggel ő volna a rokon. Kistányérnyi szemekkel, megnyúlt nyakkal, értetlenül meredek a pasasra.
- Micsoda? Milyen vérrokonodat? Kizárt, hogy egy Malfoyt sértegessék, mivel tudtommal te vagy a legfiatalabb és tutira nem szórakoznék veled. Hannah-t pedig nem sértettem meg, de ő különben sem lehet a rokonod, mert griffendéles.
És teljesen normális - teszem hozzá gondolatban. Ha ezt kimondtam volna, az egyenlő a biztos halállal, pedig szerintem akkor is igazam van. Hiszen én sem állok neki párbajra hívni egy 6-8 éves kissrácot, hogy kiélvezhessem az esélytelenségig fajuló hátrányát.
Valamiért egyre inkább erősödik bennem az érzés, hogy nem fogom megérni a holnapot, de ha mégis, abban sem lesz köszönet, mert kötve hiszen, hogy a saját lábamon (többé-kevésbé épségben) távozhatnák innen. Ez nem az én napom.
//ne haragudjatok, hogy csak ilyen későn válaszoltam, de nem vettem észre, hogy én jövök//
Hannah engem véd. Egy pillanatig csodálkozva merednék rá, ha megmozdulhatnék, azonban a csodálkozásomon nyilvánvalóan felülkerekedne a hálálkodás. Az a vicc az egészben, hogy még csak meg sem köszönhetem a védelmezést, mert persze én is felfogom mire megy ki a játék. Gyerek vagyok, nem hülye, pontosan tudom: követnem kéne a lánykát, meg kellene alázkodnom az ifjú Malfoy előtt.
Na ezt már nem! Nem és nem! Ha kettétöri a gerincemet, akkor sem!
Hopplá, ez helytenen taktika, hiszen emiatt kerültem bajba, holott nem éppen a heves vérmérsékletemről vagyok híres. Oké, akkor legyen taktika-váltás, mostantól szépen beszélek, nem dühöngök, nem kiabálok, szükség esetén jajongok, hogy kiélvezhesse előnyös helyzetét kevéssé sem bálványozott háztársam. Pedig mindösszes előnye a korbeli fölény, amivel - csaknem minden esetben - együtt jár a fizikai és szellemi is.
- Hörr - közlöm a sokadik rándulás után, miközben már-már tengeribetegen hánykolódom a levegőben.
Na persze, ki másnak köszönhetném a minden komforttól mentes helyzetemet, ha nem Draconak?! Mégis mit akar még? Bőven elérte a célját, rosszul vagyok és utálom. Kötve hiszem, hogy bármiféle nevelő hatást várna a hintáztatástól, ráadásul így fejjel lefelé nézve a bájolgásukat... pfuj. Hannah, nem hittem volna, hogy ilyen jó gyomrod van.
Nagyot puffanok a gyepszőnyegen, amit még az is tetéz, hogy fejjel előre érkezem. Karjaimmal megpróbálom valamelyest tompítani az esést, azonban sikerülten a kísérlet, így legfeljebb egy vállficamra tehetnék szert, ahhoz pedig semmi kedvem.
Ott állok előtte totál fegyvertelenül, hiszen az iménti himbálózás során nemcsak néhány tiszta papírzsepi hullott ki a zsebeimből, hanem a pálcámnak is búcsút inthettem. Ott hever a lábam előtt, mint egy élettelen fadarab, ám pontosan tudom: mire megmozdulhatnék, Malfoy simán magához hívhatja vagy akár szét is törheti mindössze egyetlen varázsige segítségével. Szép kis helyzet.
És ekkor jön a bónusz, azaz Draco a kezembe varázsolja a pálcámat.
- Mi van? Mi az, hogy mit tudok? - nézek értetlenül háztársamra. - Ugye ezt te sem gondolod komolyan? Nézd, sokkal erősebb és jobb vagy nálam, többet tudsz mindenből. Belátom, esélyem sem lenne ellened, ennek így nincs semmi értelme.
Tétován Hannah-ra nézek. Most mi lesz? Kínoz még egy kicsit és odébbáll a pasas, vagy addig nyúz, amig a gyengélkedőre nem kerülök? Az arcomat már az eséskor felkarcolta egy éles kő, ami a fűben rejtőzött, de ez nem fontos, alig is vérzik. Könyörgő pillantást vetek a lányra, hiszen az imént olyan ügyesen taktikázott, félelmetes volt nézni, ahogy szelídítette Malfoyt. Bár talán csupán fentről látszott így az egész.
Most igazán kellene egy mentőangyal vagy valami efféle.
A biztonság kedvéért megpróbálok még egy kicsit hízelegni a fiúnak, hátha beválik.
- Nézd, én még kölyök vagyok, egy légynek sem tudnék ártani, nemhogy neked. Ráadásul egy darab átkot, ártást vagy rontást nem ismerek. Hannahnak igaza van, ez így nem fer. Te mindenben jobb vagy, tutira le tudsz győzni és el is hiszem, de én ebben nem veszek részt.
Fejemet Hannah felé fordítva vállat vonok.
- Nem mindegy, miért mondtam?! Itt olyannyira zavaros minden, hogy egy röpke mondatocska már nem sokat ronthat a helyzeten - közlöm hátamban a pálcával.
Ha sejteném, mennyit ronthat mégis az a néhány mondat, ami elhangzott a számból, talán némának tettetném magamat. Fel sem merül bennem, mennyire rám jellemző lehet a stílusom - ami Oly szerint nincs is, bár ezzel a nemlétező stílussal még őt is meg tudtam nevettetni.
Mi az, a csaj talán mégis áruló? Mi ez a duma rólam, hogy "leszólított ez a Matt"? Jó, tényleg így volt, leszólítottam, de az ő épület felé sétálásának legalább a fele kamu, a többi meg csupán humbug. Éppen csak nem csorog a nyála Malfoy nyakába, pfuj. És ezek a kiscicás szemek... Undorító, én képtelen volnék ilyesmit csinálni; bár úgy nézem a pasasnak bejött, mert Hannah simán kibújik a keze alól.
Na nem, ezt azért mégsem fogom megpróbálni a szabadulás érdekében. Emberi méltóság is van a világon! Inkább állok mintegy keresztre feszítve a hátamba döfött pálcája előtt, s közben érzem, ahogy egyre gyengül, zsibbad a lábam. Ebből baj lesz, ez már előre sejthető.
Hannah akar megvédeni engem? Egy nő?! Na ez kizárt, ilyen nem eshet meg velem!
Már mozdulnék, hogy odébb lökjem azt az átkozott fadarabot a hátam közepéből, mert lassan eggyé válunk itt, amikor Draco megnyilvánul, miszerint bántani akar. Egy hörrenéssel kiszalad a tüdőmből az összes levegő, amikor valami váratlan és láthatatlan erő felránt a lábamnál fogva a levegőbe. Kétségbeesetten, levegő után kapkodva nézek szét, nem értem a helyzetet. Az erő forrását keresem, azét, amely mind feljebb és feljebb emel a lábamnál fogva. Az összes vérem a fejembe tolult a hirtelen átfordulástól, így időbe telik, mire felfogom: hőn szeretett háztársam műve, elvégre a varázsvilágban így torol az ember mindenért.
- Hé... mi a frászkarikát művelsz? Tegyél le - követelem üvöltve. - Tegyél már le, te őrült! Nem hallod?
Na igen, erről beszéltem: rengeteget ronttottam a helyzetem, főként a sajátomon. Nyilván rám ismert abból a néhány szóból, ami elhangzott. Ezek szerint Olivia mégsem a levegőbe beszélt és beköpött Draconál. Lövésem sincs mit mondhatott neki, mert soha nem bántottam a kiscsajt. Talán Meggel hergelte fel Malfoyt?
Hát az nem igaz! Simán elfordul bájcsevegni a szentem, miközben engem itt grillcsirkéztet a levegőben. Hát persze, ő nyilván azt sem tudja hogyan fest a grillcsirke, hiszen a Malfoyok aranyvérűek, honnan is tudhatnának ilyen mugli dolgokról bármit.
- Malfoooy! A füleden ülsz? - acsargok tovább lengedezve a szélben, mint valami három dimenziós beszélő zászló, majd szelídebbre váltok. - Engedj már le, légy szíves.
Visszatartom a megkönnyebbült sóhajt, ami annak szólna, hogy Hannah vette a lapot és nem köpött be. Félmosolyt csillantok a lánykára, miközben Draco a kettőnk "randijáról" szövegel. Bizakodásra szemernyi okom sincs, ugyanis hiába söpörném le a karját, nem jön össze a mozdulat. Hát jó, akkor így maradunk itt, mint valami bizarr szoborcsoport, bár a szobrok közül egy olyat sem láttam eddig, amelyik képes lett volna beszélni.
Mindegy. Jellemző, hogy nekem is akkor jár hülyeségeken az eszem, amikor a legkevésbé sem kéne, de hát esélyem sincs szabadulni ebből a helyzetből.
Szívesen megszólalnék, hogy valami éleset, bántót vagy legalább meghökkentőt mondjak, hogy kiszabaduljak a fiú karja alól, de valahogy elveszi tőle a kedvem a nyakamba fúródó pálca. Végül persze, hogy nem bírom ki szó nélkül, mert nincs az az őrült, aki a helyemben hallgatna. Hiszen nayobb kárt úgysem tehet bennem - mármint halálosat -, mert az iskola területén abból biztosan hatalmas balhé lenne, így nincs különösebben vesztenivalóm.
- Tudod mit?! - kérdezem hátraívelő testtel Malfoyt. - Akkor smároltunk. Ugye, Hannah? És lekötelezne, ha elengednél, mert szerintem semmi okod arra, hogy így tárolj itt bármelyikünket is. Részemről az égvilágon semmit nem tettem, amivel ezt a bánásmódot kiérdemeltem volna, de szerintem Hannah is ártatlannak mondható.
Miközben beszélek, két kérdés tolakszik folyamatosan előtérbe az agytekervényeimben: hogy vajon mit akarhat Hannah a krapektól, és hogyan kerülök én a képbe. Válasz nélkül marad mindkettő, tekintve, hogy csupán a fejemben hangzottak el, kimondani már nem áll szándékomban.
Szép lassan elzsibbadva, de engedelmesen hátrafelé görnyedő tartásban állok a fiú pálcája előtt, közben a leányzót fixírozom, tekintetemmel kérve, hogy tegyen valamit értünk, mielőtt egy zsák krumpliként csuklanék össze.
- Tulajdonképpen nem ismerjük egymást... - kezdenék bele a magyarázkodásba, hogy vajon mit is keresek a Hannah nevű leányzó mellett, ám ekkor egy jókora mancs jelenik meg látóteremben. Ez még nem is lenne baj, ha nem látnám a kéz által szorongatott varázspálcát végét és ha nem tudnám, hogy annak a bizonyos pálcának a másik végén Draco Malfoy áll. Olivia beváltotta volna a fenyegetését és meg akarna veretni a tejfölszőke háztársammal? Kötve hiszem, sokkal inkább Hannah nézelődése lehet az oka annak, hogy hirtelen a nyakamra került Malfoy karja.
Azért jó lenne, ha nem ismerne fel, mert még a végén tényleg kikapok. Ráadásul itt nem lehet ököllel csatát nyerni, hiszen erősebb nálam, pluszban pont kézre esek neki, ha egy jó kis átkot akarna rámszórni. A fene megehetné az ilyen "szép" hétvégéket.
Elég jó kilátás nyílik a dombtetőre?! Attól függ mit néz az ember, de az nyilvánvaló, hogy semmi okom nem lenne éppen téged figyelni - vélem dühösen, aztán inkább ennyit mondok csupán:
- Egyfelől: nem bújkálunk, másfelől alig két perce ismerem a hölgyet, tehát okunk sem lenne bujkálni. Harmadrészt pedig a bokroknak nem szokásuk dúdolni, Malfoy.
Mire kimondom, már tudom hogy hiba volt, de nem lehet változtatni rajta. Most fog jönni a tipikus kérdés, miszerint vajon honnan is tudom a nevét. És ezt nem lehet elütni azzal, hogy tucatnyi Malfoy jár a Roxfortba, mert tudtommal jelenleg ő az egyetlen. Valamit mégis ki kellene találnom, méghozzá sürgősen, különben tényleg képes ledobni valamelyik toronyból. Nem szeretném, ha ilyen korán csúfos véget érne az életem, legalább a kilencvenéves kort meg kéne érni.
Hannahra sandítok a srác karja alól, és tőle kérdezem meg:
- Ugye Malfoynak hívják?
Remélem, a nő időben észbekap és megérti, hogy nem akarok lebukni. Hátha kisegítene. Olyan szép lenne, akár a régesrégi mesékben: a kedves, jóindulatú lovag megismeri a hölgyet, aki aztán fél perccel később kimenti a sárkány karmaiból. Már csak a páncél hiányzik, meg a fehér ló alólam.
Nem kacsintok rá Hannahra, mert az tuti lebukás lenne, ezért csak egy félmosolyt küldök felé az egyre nehezebbnek érzett kar rejtekéből; azután nekiállok kedélyesen elterelni a témát.
- Szóval ott tartottunk, hogy miért is jöttem ide hozzád - közlöm, Hannahnak címezve szavaimat. - Nem ismerjük egymást, viszont ezen még változtathatunk. Láttam, hogy egyedül állsz itt, én pedig szintén egyedül voltam amott, és gondoltam keresek valami társaságot.
Ekzöben egy könnyed, söprögető mozdulatot teszek a vállam felé, hogy szabaduljak végre a fogásból és megpróbálok félig Draco felé fordulni. Remélem bejön, nincs kedvem a gyengélkedőn tölteni az elkövetkező pár hetet egy elhamarkodott átkocska miatt.
Teljes lelki nyugalommal nyúlok el a földön, hiszen hétvége van. Nem üldöznek a tanárok a leckével vagy éppen a lógások miatt, és itt a semmi közepén egész jó csend van. Egy frissen letépett fűszálat rágcsálok, azonban hamarosan ki is köpöm azt. Na nem azért, mert a "növények is éreznek és most vajon hogy sikoltozhat szegény az én hatalmas protkózatom alatt", hanem azért állítom földkörüli pályára, mert beúszik a tudatomba egy mélán kérődző tarka tehén képe, aki talán éppen azt a fűszálat nézte ki, amit most én rágcsálok.
Persze tudom, hogy marhaság, hiszen ez a Roxfort, itt nincsenek holmi tehenek meg egyéb mugli cuccok, de az az átkozott kép csak nem tágít a fejemből. Vigyorognom kell rajta, nem lehet kibírni. Halvány mosollyal az arcomon, öregurasan tápászkodok fel. Ropognak a csontjaim, éppencsak nem jajgatok hangosan hozzá. Azért az utolsó pillanatban mégis letépek egy szál virágot és ráharapok a szárára.
Nem jó egyedül.
A zöldséget rágogatva kiszúrok a távolban egy alakot, egy barnahajú lánykát és megcélzom. Biztosan nem fogja zokon venni, ha leszólítom, hogy dumáljunk egyet, hiába vagyok mardekáros. A ruháim úgysem árulják el, hogy a zöldekhez tartozom, tahát nincs miért aggódnom.
Dehogy nincs! Alig néhány méterrel a lányka mögött járok, amikor megpillantok egy tejfölszőke krapekot - Olivia kedvencét. Remélem, ő nem vett észre engem, mert ha Olycica a saját stílusában előadta neki a könyvtári leckeírást, akkor én tutira nem érem meg a holnapot. És miért ne adta volna elő?! Hiszen gyűlöl engem.
Nem baj, ha azt látja a pasas, hogy nem vagyok egyedül, biztosan nem csap akkora hűhót. Egyébként is: mit törődne velem, hiszen ő már csaknem végzős, én meg csak egy taknyos kölyök vagyok hozzáképest.
Ígyként megnyugtatva magam a lány mellé lépek és a távolba bámulva barátságos hangnemben közlöm:
- Szia! Matt vagyok.
Csak ezután nézek végig rajta. Jó fogás, de persze Megnek a nyomába sem érhet. Mindegy, havernak megteszi. Valamilyen különös, pozitív kisugárzása van, talán éppen ezért őt néztem ki beszélgetőpartnernek. Kihúzom magam, hogy ne tűnjön olyan nyomasztónak a nálam fél fejjel magasabb leányzó magassága - távolról valahogy kisebbnek tűnt -, aztán egy gyors pillantást vetek a hóhajú krapek iménti helye felé.
Meghűl az ereimben a vér: a pasas nincs ott. Már nincs. Hol lehet? Sürgősen meg kell tudnom, nehogy váratlanul a nyakamba ugorjon, mert egy mardistól ez is kitelik. Zaklatottan pislogok körbe, de valamiért nem akarom túlzottan feltűnően forgatni a fejem.
Hol vagy, te Olivia-kedvence?
A "Balfék!" kezdetű visításra kitör belőlem a nevetés, bár kacagás közben egyre csak várom a folytatást, a szidást, az ócsárolást. Hiába; van tartás a kiscsajban. Tényleg elég hülyén nézhetek ki a 8-10 liternyi sötétkék löttyel az ölemben, ez azonban még nem ok arra, hogy Oliviából is kitörjön a nevetés, mégis zeng a könyvtár a nyerítésünktől.
És én még ráteszek egy lapáttal: addig-addig dőlök hátra a támla nélküli padon, mígnem hanyatt vágódok, lábszáram viszont fent marad a padon. Háton fekve rötyögök tovább, attól sem zavartatva magamat, hogy Madam Cvikker ki fog átkozni, ha a hangokat követve rám talál.
A tinta utat talál magának a cuccaim között, s a hasamon végigcsorogva tovább festi a pólómat. Ami azt illeti, elég jól meglátszik a sötétkék a fehéren... Mellkasomnál úgyként terebélyesedik ki a folt, mintha szívlövést kaptam volna és én a röhögéstől már tisztogatni is képtelen vagyok. Az asztalról idegtépő lassan kezd csöpögni a lötty, méghozzá egyenesen a cipőmre; viszont az estemben levert könyv legalább nem ázik tovább.
Oly ezt a történelmi(en röhejes) pillanatot választja a távozásra, előtte azonban a félig elázott pergamenjét összegyűri, majd eldobja. A galacsin a jobb fülem érintésével landol mellettem. Gyors mozdulattal kapom fel a gombócot, meghempergetem a tintában és a lány után dobom. Pont a hátát sikerül eltalálni, s ruháján egy kisebb foltot hagy a lövedék. Nyerítve kiáltok utána:
- Máris mész, Olivia? Holott csak most kezdődik a buli, nem?!
Ha megy megy, viszont legalább nevetve távozik és egyszer talán elfelejti azt az apró ellenségeskedést. De azért azt sem bánnám, ha maradna, ha tovább vigadnánk együtt, mint két barát.
Laza mozdulattal simítom ki hajamat a szemem elől, s már későn kapcsolok: nem kellett volna, hiszen csupa tinta mindkét lapáttenyerem. Mostmár a hajam is kék, akár valami jóféle pánknak - ilyen gonosz az élet. Képzelem milyen idétlen látvány tárulhat Oly szeme elé, ha a találat miatt megfordult volna, de ezt is lehet tovább fokozni, ahogy minden mást is. Nevettetés céljából grimaszolok egyet, majd félig hanyagul, félig vagányul talpra rugózom magam, a tintás asztalra dobom a könyvet, végül elrántom a táskám és kalapom a mindenfelé folydogáló lé útjából.
- Ha ez minden vágyad, cicám? - sóhajtok fel ironikusan mosolyogva a lánykára, mikor azért hisztizek, hogy békén hagyjam.
Fel sem veszem a dühét. Persze nekem is jobb lenne, ha egyedül lehetnék a könyvemmel, de így is túlélem. Nincs kedvem kicipelni ezt a sárnehéz kötetet a folyosóra, hogy a hideg járólapokon kuporogva olvasgassam, ezért inkább elviselem az egykori jó barát mérgét. Na jó, soha nem voltunk túlzottan jóban, de azért ennyire rosszul sem állt a szénám a szemében.
Az oldal aljára érvén a plafonra tekintek, mintha az bármiféle megoldással is szolgálhatna, azonban csak az asztalon hagyott tintásüveget döntöm fel a könyökömmel. Hát ez a bénázás aztán igazán jellemző rám. Mindenhová jut bőségesen a tintakék löttyből: beteríti az asztallapot, vígan lubickol benne az előttem heverő könyvtári könyv, kerül belőle néhány liter az ölembe.
Egy gyors oldalpillantással nyugtázom, hogy Olivia is kapott belőle egy keveset. Bár az imént elrakott házi feladata vagy dolgozata nem szenvedett kárt, azonban az előtte heverő pergamen nyugisan ázakodik a tintában. Ez van. Most azt hiszem, le lesz harapva a fejem, bár szerintem még egyetlen betűt sem írt rá a csaj. Gondolatban vállat vonok, hiszen nem én tehetek az egészről? mégsem akarom ennél jobben felhúzni a kiscsajt, ezért sajnálkozó tekintettel felváltva bámulom a pergamenjét és az arcát.
- Bocs ? nyögöm ki egy félvigyorral a szám sarkában. ? Nem volt szándékos.
Halkan mormogom magam elé, hogy Tergeo!, bár úgy sejtem, kevés lesz ezt egyszer elmondani. Gyanúsan ismerős a helyzet, akárcsak tíz perccel ezelőtt a folyosón, amikor a vért vakartam le magamról. Egyre csak a varázsigét motyogom, ahogy igyekszem letisztítani az asztalt, a könyvet és a gatyámat, Olyra azonban tüntetően nem figyelek.
Miért ily kegyetlen velem az élet? - kérdezhetném Olivia viselkedését látván, azonban nem tartozom az önsajnáló fajtába. Magamban sandán vigyorgok kitörésein, a kiscsaj felé viszont nem mutatok semmilyen érzést, akár egy tipikus érzéketlen fráter. Számomra is hihetetlen, de szinte élvezem a dühét és ahogy próbál hergelni, felidegesíteni, úgy terebélyesedik a gonoszdi mosoly a képzeletemben.
Ilyen kegyetlen volnék? Nem, csupáncsak azt élvezem, hogy a lány a lehetetlent próbálja elérni, ami termézetesen hiábavaló. Seya könnyedén fel tudott húzni, mert vele kezdettől voltak apóbb-nagyobb koccanásaink, sosem kedveltük egymást, de Olyval totálisan más a helyzet. Azon ritka emberkék táborát népesítem, akik nem felejtik el az egykori barátságokat (de az ellenfeleket sem) és mindig ehhez méltóan bánnak a többiekkel. Ezért is nem hisztikézek a lány dumája miatt, ami burkoltan ugyan, de előre megígéri a hamarosan bekövetkező kínhalált, a Draco nevű fazon keze általi elhullásomat.
Gondolatban vállat vonok a fenyegetésre, hiszen cicám nem tudhatja mennyi mindent túléltem én már; míg a valóságban szemeim lapostányér méretűre nyílnak, mintha tényleg berezeltem volna a szöveg hallatán.
- Aki megvert - nézek a szemetesben trónoló véres zsebkendők után -, az más lapra tartozik. Meglehet ismered és kedveled a fiút és mivel megvert, ezer százalék, hogy neki adnál igazat. Arra meg ne is számíts, hogy engedélyt kérek tőled a leckeíráshoz, mivel ez itt konkrétan közterület. Madam Cvikker pedig biztosan kihajítana, ha arénázni kezdenél velem a helyfoglalás miatt.
Talán én is repülnék utána vagy éppen vele, erről viszont bölcsen hallgatok; neki úgyis eszébe fog jutni, nem hagyna ki egy ilyen ziccert.
Képtelen vagyok elhinni, hogy komolyan gondolja ezt a gyerekes fenyegetőzést Dracoval, holott a kiscsaj úgy tesz, mintha a krapek bármelyik pillanatban beléphetne az ajtón. És mintha kizarólag azért jönne, hogy engem megverjen. Áh, az ilyen fiúk soha nem foglalkoznak a magamfajtával, még egy kósza átok erejéig sem, tehát nincs mitől tartanom. Igaz, varázslatok terén biztosan ő győzedelmeskedne, de ha lábközelbe kerül, akkor felhasználhatom a karatés tudásom. De úgysem jön pont most, pont ide a hóhajú vagány.
- Nincs semmi bajom Kayjel, sőt, kimondottan szimpatikus a csaj, bár alig párszor találkoztam vele - vetem oda a vállam fölött, miközben a büntetőfeladat pergamenjének széléhez igazítom a tollam.
Oké, másfélszerese a tollnak, akkor az megvan annyi, amennyi nekem kell. Néhány könnyed mozdulattal összecsavarom a pergament, majd a táskába csúsztatom a pennával együtt, végül a vaskos kötet fölé hajolok és érdeklődve lapozgatni kezdem.
(bocsi, ha kissé zavaros, de jobbat most képtelen voltam kipréselni magamból)
Látom mennyire ellenséges a bige, de erre nincs oka, hiszen én békésen viselkedtem vele. És látom a jellegzetes zöldes villanást a szemében, amit a szavaim váltanak ki belőle. Dühös. Rám. Mert zavarom. Marhaság az egész, mostmár akkor is itt fogom megírni a büntetőfeladatot - amúgy sincs másutt hely. Kiváltotta belőlem azt a dacot és büszkeséget, ami miatt mindig bajba kerülök. Nemtörődöm arcikfejezéssel bámulom a pergament magam előtt, néhány szót vések a korábbiak mellé.
Persze, semmit nem ér a szavam egy Lestrange-lányéhoz képest, elvégre csak egy jöttment senki vagyok a Mardekár házban a sok-sok aranyvérű csemete között. Az utolsó mondatát azonban képtelen vagyok szó nélkül megállni; hökkenten kapom fel a fejem, belebámulok a zöld szemekbe.
- Soha nem erőszakoskodtam csajokkal, ezt mindenki tudja. Még az aranyvérű haverjaid is megmondják neked, márpedig egy aranyvérű lányka szava semmit nem ér sok aranyvérűéhez képest.
Szinte borítékolni tudnám a következő mondatát, mellyel megerősíti: ő bizony erős bige, egy árva könnycseppet nem fog értem ejteni. De ha ilyen erős, akkor vajon miért nem tesz pórázt az indulataira? Az önuralomhoz már nem lenne elég erős? Kizárt. Ezt szóvá is teszem neki, s egyúttal megemlítem a másik problémám is, mivel szorosan összetartozik a kettő.
- Látom, mennyire jól bírtad a "szakítást", szóval erős vagy. A kérdés az, hogy kivel szakítottál, mert velem ugyebár nem jártál. Egy aranyvérű fruska egy sárvérűvel? Nem ezért már régen leharapták volna a fejed a szüleid. Tehát mi nem jártunk együtt, ezért meg sem siratnál, ha Dracod drákói szigorral felkoncolna - játszogatok a szavakkal. - Viszont ha nem ejtenél értem könnyet, akkor közömbös vagyok számodra. De akkor miért élvezed, hogy megpróbálsz idegesíteni?
Remegő kezét nézve elvigyorodok. Mindjárt robbanni fog, kitör, ezer százalék, hogy nem hagyja ki a pofont. Meglep az ütés ereje, hiszen majdnem olyan erős, mintha Seya adta volna. Arcomon égővörösen virít a tenyérlenyomat, mielőtt azonban visszarántaná a kezét, elkapom és férfimódra kezet rázok vele, mondván:
- Gratulálok! Ezennel kiélted összes dühödet és mostmár hagyni fogsz leckét írni ugyebár, kishableány?! Te is tudod, hogy képtelen vagy belőlem durvább reakciót kiváltani, mivel egykor barátok voltunk. Nem tudom, miért fordultál ellenem, Meg nem lehetett a gyűlöletedet kiváltó ok, hiszen Kay is a barátnőd. Na, légy jó, én most tanulok.
A röpke monológot befejezvén félig hátat fordítok neki, magam elé húzom a könyvet, pergament és pennát ragadva folytatom az írást. Még két mondat hiányzik a végére, akkor meglenne a 40 centi és szabad lennék, magára hagyhatnám a cicababát... hacsak nem kezdeményez beszélgetést Megről vagy bárki/bármi másról, avagy nem esik neki két apró öklével a hátamnak.
Már csaknem egy teljes oldalnyi szöveg hever előttem, hála annak, hogy képes vagyok egyszerre két-három dologra figyelni. Így egyszerre oszthatom az aranyvérmániás Oliviát és írhatom a büntetést.
A szemem sarkából látom, hogy a kiscsaj állatira elszántan koncentrál(na) a tanulásra, csakhogy képtelen. Idegesíti a jelenlétem. Szoc problem, mondhatnám, mivel én sem vagyok nyugodt a hóhajú fickó kebelbarátja mellett, elvégre épp az imént verekedtem. Igaz, Seyala kispályás lehet Dracohoz képest, az utóbbi ugyanis legalább két fejjel magasabb Kibánál.
Újfent oldalra sandítok, s mikor megnyugodva tapasztalom, hogy Olivia is pontosan ugyanezt teszi, visszafodítom tekintetem a foltos pergamen felé. Stop! Mitől foltos a pergamen, hiszen az előbb még totál tiszta volt?! Jah, csak az orrom rakoncátlankodik már megint. Nehézkesen vakarok elő egy tiszta papírzsepit a zsebem mélyéről, gyaníthatóan az utolsó darabot, majd az orromhoz nyomom.
- Tergeo! - motyogom némileg orrhangon a pergamenre szegezett pálcával, mire az élénkvörös vérfolt nyomtalanul eltűnik onnan.
Kétkedve nézek fel a kicsi bige dumájára, és jócska adag gúnnyal megspékelve idézem a szavait.
- Aha, igenis bátor... ne meg sokkal különb. Hát persze. Csakcsupán annyi a bajod vele, hogy nem vesz észre téged, bármennyire is szeretnéd: a bálon is folyton mással táncolt, téged levegőnek nézett. Túl fiatal vagy hozzá, nem gondolom, cicám?
A Draco félék istenítésére már csak egy halk, cinikus kacajt kap válaszol, miközben visszakönyökölök a leckém fölé. Ez a lányka túlzottan sokat képzel magáról, na meg a tejfölszőke kölyök hozzátartozóiról. Bár simán belefér, hogy belezúgjon Dracoba, talán titokban ő a jegyese. Na neeem, ezen az agyficamos ötleten még nekem is mosolyognom kell. Mindig is képtelen voltam megérteni, miért jegyzik el az aranyvérű ősök - vagy bárki más - csemetéiket már pelenkás korukban.
Lassacskán kezd letisztulni a fejemben egy gondolat: Olivia talán úgy adta elő a szüleinek, hogy mi együtt járunk, talán számosszor megharcolt értem a betonfejű aranyvérű elődökkel. Aztán meg egyik pillanatról a másikra otthagytam egy sárvérűért. Meganért. Az már valószínáleg nem is zavarta, hogy nem jártunk együtt, mert ő folyton a Draco nevű "szépfiú" után leskelődött, goromba volt velem, és a (számára) nagy szerelem kimerült abban, hogy két-három naponta beszéltünk néhány szót. Ezek alapján a saját birtokának tekintett. Viszont ha tényleg így van, akkor ez már beteges nála, nem ártana neki valami menő pszichológus, aki kigyógyítja ebből a bajából. Vajon most Dracot őrjíti a "hűtlenségem" történetével?
Eláll az orrvérzés, az élénkpirossá színeződött pézsé pedig szép ívű dobással repül a sarokban álló szemetes felé. Csont nélkül pottyan bele. El tudom képzelni a lelkében tomboló kárörömöt, ahogy meglátta véres orromat, tropa állapotomat. Igyekszem szépen, egyenes tartással ülni mellette, holott majd leszakad a derekam - Seya alaposan átgyúrta az izmaimat.
Megnyúz, felakaszt? Engem? Na persze. Elvigyorodik a koholmányon, azonban ez a mosoly nem szépféle, sokkal inkább murénaszerű vicsor; amolyan megeszlek reggelire jelentésű.
- Az lehet, hogy kivégez - felelem higgadtan -, csakhogy ezen esetben te is ott fogsz lógni mellettem, mint véráruló, cica. Vagy erre nem is gondoltál? Ha pedig mégis egyedül kerülnék oda fel, kötve hiszem, hogy elsiratnál. Egyszóval kár a gőzért, nem kell ijesztgetned, ha meg annyira szeretnél kikészíteni, akkor inkább itt és most verj össze, ígérem nem fogok visszaütni. Semmi kedvem az ilyetén kisded játékaidhoz most, felesleges velem szórakoznod.
Ezzel lapozok egyet a könyvben, elszakítom tekintetem az övétől, és folytatom az írást. Direkt nem figyelek oda a szövegére, szándékosan nem lesem a mozdulatait: itt az álomi alkalom, hogy szájon vágjon.
Üzenetek megtekintése
Dátum: 2009. 07. 18. - 11:08:13
Most mégis mi a bánatra vár?! Meg kéne hajolnom előtte, akárha maga az angol királynő volna? Én ezt nem értem. Nyilvánosan meg akar alázni, addig stimmel a történet, de akkor miért nem tette már meg? Egy magafajta krapeknak nem lehet baj kinyiffantani vagy tartósan a gyengélkedőre juttatni egy ilyen kölyköt, mint én. Azt várja talán, hogy a kezembe vegyem a pálcát és így még nagyobb legyen a szégyen? Hát ez az, amit soha nem fog elérni. Nem és nem vagyok hajlandó pálcát rántani.
Egy pillanatra összezavarodok. Mi az, amit Hannah tud és mi ez a kis mellékesnek tűnő csevely Hannah és Malfoy között? Csak nem... deee, a griffendéles bizony belehabarodott Dracoba. Kaján vigyor jelenik meg az arcomon, ahogy belegondolok ebbe az eshetőségbe, azonban hamar le is hervad a mosolyom, ugyanis a jelen helyzet valahogy nem éppen az élet vidám oldalát tükrözi. Nem baj, azért jó tudni, hogy mi a helyzet, talán egyszer még hasznomra válhat.
Kegyelemért könyörgő ellenfél. Na nem, ennyire azért mégsem lehetek szánalmas. Vagy talán mégis ilyen benyomást keltett volna az iménti nyalizásom? Hiába, én nem tudok úgy élni, hogy folyamatosan más hátsójában van a nyelvem, ehhez nekem kényes a gyomrom.
Draco meg elmehet a bánatba, legfeljebb a gyengélkedőn fogom kihúzni a tanév végét. Különben sem támadna rá egy fegyvertelen gyerekre szerintem, mert a párbajozás szabályait mindig mindenki betartja. Kivéve talán egy-két elvetemült halálfalót, ám ha Malfoy az volna, nagy valószínűséggel nem járna a Roxfortba. Nem is sejtettem mennyire rosszul gondolom.
A griffis leányzó egészen magabiztos védelme azért jól esik. Valahogy nem számítottam rá, tekintve az iménti kényes kérdést, mely Draco iránti vonzalmát feszegette. Azt hittem legalábbis kiszalad a világból egy ilyetén feltételezésre - avagy rágalmazásra -, azonban ő belepirult a kérdésbe és hebegett-habogott, ezzel tökéletesen igazolva szavai és érzései ellentétét. Hm, nem hittem, hogy valahai is az emberek közti kapcsolatokat fogom elemezgetni, de úgy tűnik tévedtem. Pedig nincs túl sok időm hátra, mivel Malfoy áll előttem, kivont pálcával, ami nála csekélyke jót sem jelent, mert a hírek szerint soha semmi jó nem sült ki Draco haragjából.
Sárvérű kölyök vagyok, hát persze. Tudtam én, hogy egyszer a szüleim okozzák majd a vesztemet, bár egyikükért sem rajongok igazán. Az viszont kizárt, hogy megsértettem volna valaha is bármely vérrokonát. Nem ettem meszet, a Malfoyok azonnal kinyírtak volna. Hirtelenjében eszembe sem jut, hogy Olivia miatt kell szenvednem, tehát nagy valószínűséggel ő volna a rokon. Kistányérnyi szemekkel, megnyúlt nyakkal, értetlenül meredek a pasasra.
- Micsoda? Milyen vérrokonodat? Kizárt, hogy egy Malfoyt sértegessék, mivel tudtommal te vagy a legfiatalabb és tutira nem szórakoznék veled. Hannah-t pedig nem sértettem meg, de ő különben sem lehet a rokonod, mert griffendéles.
És teljesen normális - teszem hozzá gondolatban. Ha ezt kimondtam volna, az egyenlő a biztos halállal, pedig szerintem akkor is igazam van. Hiszen én sem állok neki párbajra hívni egy 6-8 éves kissrácot, hogy kiélvezhessem az esélytelenségig fajuló hátrányát.
Valamiért egyre inkább erősödik bennem az érzés, hogy nem fogom megérni a holnapot, de ha mégis, abban sem lesz köszönet, mert kötve hiszen, hogy a saját lábamon (többé-kevésbé épségben) távozhatnák innen. Ez nem az én napom.
//ne haragudjatok, hogy csak ilyen későn válaszoltam, de nem vettem észre, hogy én jövök//
Dátum: 2009. 06. 07. - 16:54:05
Hannah engem véd. Egy pillanatig csodálkozva merednék rá, ha megmozdulhatnék, azonban a csodálkozásomon nyilvánvalóan felülkerekedne a hálálkodás. Az a vicc az egészben, hogy még csak meg sem köszönhetem a védelmezést, mert persze én is felfogom mire megy ki a játék. Gyerek vagyok, nem hülye, pontosan tudom: követnem kéne a lánykát, meg kellene alázkodnom az ifjú Malfoy előtt.
Na ezt már nem! Nem és nem! Ha kettétöri a gerincemet, akkor sem!
Hopplá, ez helytenen taktika, hiszen emiatt kerültem bajba, holott nem éppen a heves vérmérsékletemről vagyok híres. Oké, akkor legyen taktika-váltás, mostantól szépen beszélek, nem dühöngök, nem kiabálok, szükség esetén jajongok, hogy kiélvezhesse előnyös helyzetét kevéssé sem bálványozott háztársam. Pedig mindösszes előnye a korbeli fölény, amivel - csaknem minden esetben - együtt jár a fizikai és szellemi is.
- Hörr - közlöm a sokadik rándulás után, miközben már-már tengeribetegen hánykolódom a levegőben.
Na persze, ki másnak köszönhetném a minden komforttól mentes helyzetemet, ha nem Draconak?! Mégis mit akar még? Bőven elérte a célját, rosszul vagyok és utálom. Kötve hiszem, hogy bármiféle nevelő hatást várna a hintáztatástól, ráadásul így fejjel lefelé nézve a bájolgásukat... pfuj. Hannah, nem hittem volna, hogy ilyen jó gyomrod van.
Nagyot puffanok a gyepszőnyegen, amit még az is tetéz, hogy fejjel előre érkezem. Karjaimmal megpróbálom valamelyest tompítani az esést, azonban sikerülten a kísérlet, így legfeljebb egy vállficamra tehetnék szert, ahhoz pedig semmi kedvem.
Ott állok előtte totál fegyvertelenül, hiszen az iménti himbálózás során nemcsak néhány tiszta papírzsepi hullott ki a zsebeimből, hanem a pálcámnak is búcsút inthettem. Ott hever a lábam előtt, mint egy élettelen fadarab, ám pontosan tudom: mire megmozdulhatnék, Malfoy simán magához hívhatja vagy akár szét is törheti mindössze egyetlen varázsige segítségével. Szép kis helyzet.
És ekkor jön a bónusz, azaz Draco a kezembe varázsolja a pálcámat.
- Mi van? Mi az, hogy mit tudok? - nézek értetlenül háztársamra. - Ugye ezt te sem gondolod komolyan? Nézd, sokkal erősebb és jobb vagy nálam, többet tudsz mindenből. Belátom, esélyem sem lenne ellened, ennek így nincs semmi értelme.
Tétován Hannah-ra nézek. Most mi lesz? Kínoz még egy kicsit és odébbáll a pasas, vagy addig nyúz, amig a gyengélkedőre nem kerülök? Az arcomat már az eséskor felkarcolta egy éles kő, ami a fűben rejtőzött, de ez nem fontos, alig is vérzik. Könyörgő pillantást vetek a lányra, hiszen az imént olyan ügyesen taktikázott, félelmetes volt nézni, ahogy szelídítette Malfoyt. Bár talán csupán fentről látszott így az egész.
Most igazán kellene egy mentőangyal vagy valami efféle.
A biztonság kedvéért megpróbálok még egy kicsit hízelegni a fiúnak, hátha beválik.
- Nézd, én még kölyök vagyok, egy légynek sem tudnék ártani, nemhogy neked. Ráadásul egy darab átkot, ártást vagy rontást nem ismerek. Hannahnak igaza van, ez így nem fer. Te mindenben jobb vagy, tutira le tudsz győzni és el is hiszem, de én ebben nem veszek részt.
Dátum: 2009. 05. 19. - 20:38:25
Fejemet Hannah felé fordítva vállat vonok.
- Nem mindegy, miért mondtam?! Itt olyannyira zavaros minden, hogy egy röpke mondatocska már nem sokat ronthat a helyzeten - közlöm hátamban a pálcával.
Ha sejteném, mennyit ronthat mégis az a néhány mondat, ami elhangzott a számból, talán némának tettetném magamat. Fel sem merül bennem, mennyire rám jellemző lehet a stílusom - ami Oly szerint nincs is, bár ezzel a nemlétező stílussal még őt is meg tudtam nevettetni.
Mi az, a csaj talán mégis áruló? Mi ez a duma rólam, hogy "leszólított ez a Matt"? Jó, tényleg így volt, leszólítottam, de az ő épület felé sétálásának legalább a fele kamu, a többi meg csupán humbug. Éppen csak nem csorog a nyála Malfoy nyakába, pfuj. És ezek a kiscicás szemek... Undorító, én képtelen volnék ilyesmit csinálni; bár úgy nézem a pasasnak bejött, mert Hannah simán kibújik a keze alól.
Na nem, ezt azért mégsem fogom megpróbálni a szabadulás érdekében. Emberi méltóság is van a világon! Inkább állok mintegy keresztre feszítve a hátamba döfött pálcája előtt, s közben érzem, ahogy egyre gyengül, zsibbad a lábam. Ebből baj lesz, ez már előre sejthető.
Hannah akar megvédeni engem? Egy nő?! Na ez kizárt, ilyen nem eshet meg velem!
Már mozdulnék, hogy odébb lökjem azt az átkozott fadarabot a hátam közepéből, mert lassan eggyé válunk itt, amikor Draco megnyilvánul, miszerint bántani akar. Egy hörrenéssel kiszalad a tüdőmből az összes levegő, amikor valami váratlan és láthatatlan erő felránt a lábamnál fogva a levegőbe. Kétségbeesetten, levegő után kapkodva nézek szét, nem értem a helyzetet. Az erő forrását keresem, azét, amely mind feljebb és feljebb emel a lábamnál fogva. Az összes vérem a fejembe tolult a hirtelen átfordulástól, így időbe telik, mire felfogom: hőn szeretett háztársam műve, elvégre a varázsvilágban így torol az ember mindenért.
- Hé... mi a frászkarikát művelsz? Tegyél le - követelem üvöltve. - Tegyél már le, te őrült! Nem hallod?
Na igen, erről beszéltem: rengeteget ronttottam a helyzetem, főként a sajátomon. Nyilván rám ismert abból a néhány szóból, ami elhangzott. Ezek szerint Olivia mégsem a levegőbe beszélt és beköpött Draconál. Lövésem sincs mit mondhatott neki, mert soha nem bántottam a kiscsajt. Talán Meggel hergelte fel Malfoyt?
Hát az nem igaz! Simán elfordul bájcsevegni a szentem, miközben engem itt grillcsirkéztet a levegőben. Hát persze, ő nyilván azt sem tudja hogyan fest a grillcsirke, hiszen a Malfoyok aranyvérűek, honnan is tudhatnának ilyen mugli dolgokról bármit.
- Malfoooy! A füleden ülsz? - acsargok tovább lengedezve a szélben, mint valami három dimenziós beszélő zászló, majd szelídebbre váltok. - Engedj már le, légy szíves.
Dátum: 2009. 04. 12. - 09:15:51
Visszatartom a megkönnyebbült sóhajt, ami annak szólna, hogy Hannah vette a lapot és nem köpött be. Félmosolyt csillantok a lánykára, miközben Draco a kettőnk "randijáról" szövegel. Bizakodásra szemernyi okom sincs, ugyanis hiába söpörném le a karját, nem jön össze a mozdulat. Hát jó, akkor így maradunk itt, mint valami bizarr szoborcsoport, bár a szobrok közül egy olyat sem láttam eddig, amelyik képes lett volna beszélni.
Mindegy. Jellemző, hogy nekem is akkor jár hülyeségeken az eszem, amikor a legkevésbé sem kéne, de hát esélyem sincs szabadulni ebből a helyzetből.
Szívesen megszólalnék, hogy valami éleset, bántót vagy legalább meghökkentőt mondjak, hogy kiszabaduljak a fiú karja alól, de valahogy elveszi tőle a kedvem a nyakamba fúródó pálca. Végül persze, hogy nem bírom ki szó nélkül, mert nincs az az őrült, aki a helyemben hallgatna. Hiszen nayobb kárt úgysem tehet bennem - mármint halálosat -, mert az iskola területén abból biztosan hatalmas balhé lenne, így nincs különösebben vesztenivalóm.
- Tudod mit?! - kérdezem hátraívelő testtel Malfoyt. - Akkor smároltunk. Ugye, Hannah? És lekötelezne, ha elengednél, mert szerintem semmi okod arra, hogy így tárolj itt bármelyikünket is. Részemről az égvilágon semmit nem tettem, amivel ezt a bánásmódot kiérdemeltem volna, de szerintem Hannah is ártatlannak mondható.
Miközben beszélek, két kérdés tolakszik folyamatosan előtérbe az agytekervényeimben: hogy vajon mit akarhat Hannah a krapektól, és hogyan kerülök én a képbe. Válasz nélkül marad mindkettő, tekintve, hogy csupán a fejemben hangzottak el, kimondani már nem áll szándékomban.
Szép lassan elzsibbadva, de engedelmesen hátrafelé görnyedő tartásban állok a fiú pálcája előtt, közben a leányzót fixírozom, tekintetemmel kérve, hogy tegyen valamit értünk, mielőtt egy zsák krumpliként csuklanék össze.
Dátum: 2009. 03. 21. - 16:17:44
- Tulajdonképpen nem ismerjük egymást... - kezdenék bele a magyarázkodásba, hogy vajon mit is keresek a Hannah nevű leányzó mellett, ám ekkor egy jókora mancs jelenik meg látóteremben. Ez még nem is lenne baj, ha nem látnám a kéz által szorongatott varázspálcát végét és ha nem tudnám, hogy annak a bizonyos pálcának a másik végén Draco Malfoy áll. Olivia beváltotta volna a fenyegetését és meg akarna veretni a tejfölszőke háztársammal? Kötve hiszem, sokkal inkább Hannah nézelődése lehet az oka annak, hogy hirtelen a nyakamra került Malfoy karja.
Azért jó lenne, ha nem ismerne fel, mert még a végén tényleg kikapok. Ráadásul itt nem lehet ököllel csatát nyerni, hiszen erősebb nálam, pluszban pont kézre esek neki, ha egy jó kis átkot akarna rámszórni. A fene megehetné az ilyen "szép" hétvégéket.
Elég jó kilátás nyílik a dombtetőre?! Attól függ mit néz az ember, de az nyilvánvaló, hogy semmi okom nem lenne éppen téged figyelni - vélem dühösen, aztán inkább ennyit mondok csupán:
- Egyfelől: nem bújkálunk, másfelől alig két perce ismerem a hölgyet, tehát okunk sem lenne bujkálni. Harmadrészt pedig a bokroknak nem szokásuk dúdolni, Malfoy.
Mire kimondom, már tudom hogy hiba volt, de nem lehet változtatni rajta. Most fog jönni a tipikus kérdés, miszerint vajon honnan is tudom a nevét. És ezt nem lehet elütni azzal, hogy tucatnyi Malfoy jár a Roxfortba, mert tudtommal jelenleg ő az egyetlen. Valamit mégis ki kellene találnom, méghozzá sürgősen, különben tényleg képes ledobni valamelyik toronyból. Nem szeretném, ha ilyen korán csúfos véget érne az életem, legalább a kilencvenéves kort meg kéne érni.
Hannahra sandítok a srác karja alól, és tőle kérdezem meg:
- Ugye Malfoynak hívják?
Remélem, a nő időben észbekap és megérti, hogy nem akarok lebukni. Hátha kisegítene. Olyan szép lenne, akár a régesrégi mesékben: a kedves, jóindulatú lovag megismeri a hölgyet, aki aztán fél perccel később kimenti a sárkány karmaiból. Már csak a páncél hiányzik, meg a fehér ló alólam.
Nem kacsintok rá Hannahra, mert az tuti lebukás lenne, ezért csak egy félmosolyt küldök felé az egyre nehezebbnek érzett kar rejtekéből; azután nekiállok kedélyesen elterelni a témát.
- Szóval ott tartottunk, hogy miért is jöttem ide hozzád - közlöm, Hannahnak címezve szavaimat. - Nem ismerjük egymást, viszont ezen még változtathatunk. Láttam, hogy egyedül állsz itt, én pedig szintén egyedül voltam amott, és gondoltam keresek valami társaságot.
Ekzöben egy könnyed, söprögető mozdulatot teszek a vállam felé, hogy szabaduljak végre a fogásból és megpróbálok félig Draco felé fordulni. Remélem bejön, nincs kedvem a gyengélkedőn tölteni az elkövetkező pár hetet egy elhamarkodott átkocska miatt.
Dátum: 2009. 02. 14. - 21:55:55
Teljes lelki nyugalommal nyúlok el a földön, hiszen hétvége van. Nem üldöznek a tanárok a leckével vagy éppen a lógások miatt, és itt a semmi közepén egész jó csend van. Egy frissen letépett fűszálat rágcsálok, azonban hamarosan ki is köpöm azt. Na nem azért, mert a "növények is éreznek és most vajon hogy sikoltozhat szegény az én hatalmas protkózatom alatt", hanem azért állítom földkörüli pályára, mert beúszik a tudatomba egy mélán kérődző tarka tehén képe, aki talán éppen azt a fűszálat nézte ki, amit most én rágcsálok.
Persze tudom, hogy marhaság, hiszen ez a Roxfort, itt nincsenek holmi tehenek meg egyéb mugli cuccok, de az az átkozott kép csak nem tágít a fejemből. Vigyorognom kell rajta, nem lehet kibírni. Halvány mosollyal az arcomon, öregurasan tápászkodok fel. Ropognak a csontjaim, éppencsak nem jajgatok hangosan hozzá. Azért az utolsó pillanatban mégis letépek egy szál virágot és ráharapok a szárára.
Nem jó egyedül.
A zöldséget rágogatva kiszúrok a távolban egy alakot, egy barnahajú lánykát és megcélzom. Biztosan nem fogja zokon venni, ha leszólítom, hogy dumáljunk egyet, hiába vagyok mardekáros. A ruháim úgysem árulják el, hogy a zöldekhez tartozom, tahát nincs miért aggódnom.
Dehogy nincs! Alig néhány méterrel a lányka mögött járok, amikor megpillantok egy tejfölszőke krapekot - Olivia kedvencét. Remélem, ő nem vett észre engem, mert ha Olycica a saját stílusában előadta neki a könyvtári leckeírást, akkor én tutira nem érem meg a holnapot. És miért ne adta volna elő?! Hiszen gyűlöl engem.
Nem baj, ha azt látja a pasas, hogy nem vagyok egyedül, biztosan nem csap akkora hűhót. Egyébként is: mit törődne velem, hiszen ő már csaknem végzős, én meg csak egy taknyos kölyök vagyok hozzáképest.
Ígyként megnyugtatva magam a lány mellé lépek és a távolba bámulva barátságos hangnemben közlöm:
- Szia! Matt vagyok.
Csak ezután nézek végig rajta. Jó fogás, de persze Megnek a nyomába sem érhet. Mindegy, havernak megteszi. Valamilyen különös, pozitív kisugárzása van, talán éppen ezért őt néztem ki beszélgetőpartnernek. Kihúzom magam, hogy ne tűnjön olyan nyomasztónak a nálam fél fejjel magasabb leányzó magassága - távolról valahogy kisebbnek tűnt -, aztán egy gyors pillantást vetek a hóhajú krapek iménti helye felé.
Meghűl az ereimben a vér: a pasas nincs ott. Már nincs. Hol lehet? Sürgősen meg kell tudnom, nehogy váratlanul a nyakamba ugorjon, mert egy mardistól ez is kitelik. Zaklatottan pislogok körbe, de valamiért nem akarom túlzottan feltűnően forgatni a fejem.
Hol vagy, te Olivia-kedvence?
Dátum: 2008. 12. 28. - 20:06:33
~ Meg, babám 
~
- Aha, káposztalé ? nevetek rá. ? Nem ezt mondtam volna? Csak azért lehet, mert annyira elkábítottál a bájosságoddal. Ezt nem valami bájitallal műveled amúgy?
Olyan ütődötten bámulok a bigére, mintha? még hasonlatot sem találok hozzá a szótáramban, annyira idétlen helyzet. Egyszerre csak megsokallom a giccset és a rózsaszínt és eltépem a tekintetem a lányétól, bár valószínűleg Meg is hasonló céllal szólal meg. Könnyedén, ruganyosan szökkenek le a faágról, majd átveszem a gitárt a csajtól. Nem könnyű a hangszer, élvezet lesz majd felvonszolnia a klubhelyiségig. Némi kárörömmel mosolygok rá, azonban rögvest bevillan: azonos a házunk, szóval 90%, hogy nekem kell felvinnem. Ezzel azonnal le is hervad a vigyorom.
Mindazonáltal letámasztom magam mellé a hangszert és a lányka kezéért nyúlok, hogy lesegítsem az ágról, mert így illik. Ha a kezembe kapaszkodik, akkor lesegítem, azonban ha nem nyúl a mancsom után, az esetben derékon ragadom és leemelem az ágról.
- Herceeeg?! ? hallom a saját hangomat, méghozzá elég magasan, szinte sikítva.
Röpke torokreszelgetés következik, hogy némileg feledtessem Meggel az iménti sikolyt, aztán kellőleg ráspolyozottan és mutálósan így szólok.
- A királylány stimmel ? simítok végig újra a haján ?, de a herceggel kire vagy mire akartál célozni, babám? Egyébként egy szavam sem lehet, hiszen nem kezdtél el körmöt tisztogatni a pengetővel, mint ahogy egy-két boszorkány tenné, ráadásul egész jól gitározol.
Gyanakodva nézek szét, mintha egy igazi herceget keresnék, aki esetleg vetélytárs is lehetne. Bár amennyire ismerem Meget, nem hagyna faképnél egy karácsonyfadíszes, sznob gálafiúért ? mert az én szűk fejemben ilyenek a ?hercegek?: fehér vagy krémszínű, kifogástalan, gyűretlen öltöny, ujjanként legalább nyolcvan aranygyűrű, pluszban vaskos nyaklánc és csinos kis korona a fejtetőn a poétikusan hullámzó szöszke hajtenger tetején; mindehhez az IQ vetekszik a metróalagút mélységével, tehát kissé bunkó, de amúgy ?halál cuki? manusról van szó. Megrázom a fejem, s a (rém)kép nyomtalanul elillan, helyette csak Megan arcát, szemét látom, miközben újra megjelenik az a bárgyú vigyor a képemen. Hát ez már tűrhetetlen!
The Kill.
Valahonnan ismerős a nóta, még Meg gitározása előttről, amit most halkan kezdek játszani az időközben ölbe kapott hangszeren. Igyekszek helyesbíteni ott, ahol az előbb hamisnak hallottam a dallamot, ám mivel nem ugrik be a teljes szám, ez nem mindenütt jön össze. Félpercenként felnézek a húrokról, ellenőrizvén, hogy megvan-e még a csaj.
- Öhh? Brandon?
Ismerős a név, valamelyik srác lesz az, aki a szobatársam volt? de nem ugrik be így hirtelen. Valahogyan nem örülök neki, hogy a randink közepén egy másik pasasra terelte a szót Meg; olyan érzés, mintha eltört vagy elrontott volna valamit. Pedig nem is. Féltékeny volnék? Nem tudom. Lehet. Csak éppen fogalmam sincs, hogy került most ide a Brandon nevű kölyök. Eltűnik az az idétlen mosoly az arcomról, amit tulajdonképpen nem is bánnék, csakhogy nem szándékosan teszem. Ahogy a tekintetem is akaratom ellenére sötétül el egy kissé.
- Ne haragudj, de most így nem jut eszembe, hogy kiről van szó. Én valahogy tavaly sem töltöttem olyan sok időt a szobatársaimmal, mert a legtöbb aranyvérű és engem eléggé kinéztek maguk közül ? szabadkozok mélabús mosollyal. ? Tényleg sajnálom.
Végül mégsem kérdezek rá szavakkal, hogy miről jutott most éppen eszébe a fiú, csak a tekintetem kérdez, de azt is igyekszem titkolni.
nincs hari, babááám
~- Aha, káposztalé ? nevetek rá. ? Nem ezt mondtam volna? Csak azért lehet, mert annyira elkábítottál a bájosságoddal. Ezt nem valami bájitallal műveled amúgy?
Olyan ütődötten bámulok a bigére, mintha? még hasonlatot sem találok hozzá a szótáramban, annyira idétlen helyzet. Egyszerre csak megsokallom a giccset és a rózsaszínt és eltépem a tekintetem a lányétól, bár valószínűleg Meg is hasonló céllal szólal meg. Könnyedén, ruganyosan szökkenek le a faágról, majd átveszem a gitárt a csajtól. Nem könnyű a hangszer, élvezet lesz majd felvonszolnia a klubhelyiségig. Némi kárörömmel mosolygok rá, azonban rögvest bevillan: azonos a házunk, szóval 90%, hogy nekem kell felvinnem. Ezzel azonnal le is hervad a vigyorom.
Mindazonáltal letámasztom magam mellé a hangszert és a lányka kezéért nyúlok, hogy lesegítsem az ágról, mert így illik. Ha a kezembe kapaszkodik, akkor lesegítem, azonban ha nem nyúl a mancsom után, az esetben derékon ragadom és leemelem az ágról.
- Herceeeg?! ? hallom a saját hangomat, méghozzá elég magasan, szinte sikítva.
Röpke torokreszelgetés következik, hogy némileg feledtessem Meggel az iménti sikolyt, aztán kellőleg ráspolyozottan és mutálósan így szólok.
- A királylány stimmel ? simítok végig újra a haján ?, de a herceggel kire vagy mire akartál célozni, babám? Egyébként egy szavam sem lehet, hiszen nem kezdtél el körmöt tisztogatni a pengetővel, mint ahogy egy-két boszorkány tenné, ráadásul egész jól gitározol.
Gyanakodva nézek szét, mintha egy igazi herceget keresnék, aki esetleg vetélytárs is lehetne. Bár amennyire ismerem Meget, nem hagyna faképnél egy karácsonyfadíszes, sznob gálafiúért ? mert az én szűk fejemben ilyenek a ?hercegek?: fehér vagy krémszínű, kifogástalan, gyűretlen öltöny, ujjanként legalább nyolcvan aranygyűrű, pluszban vaskos nyaklánc és csinos kis korona a fejtetőn a poétikusan hullámzó szöszke hajtenger tetején; mindehhez az IQ vetekszik a metróalagút mélységével, tehát kissé bunkó, de amúgy ?halál cuki? manusról van szó. Megrázom a fejem, s a (rém)kép nyomtalanul elillan, helyette csak Megan arcát, szemét látom, miközben újra megjelenik az a bárgyú vigyor a képemen. Hát ez már tűrhetetlen!
The Kill.
Valahonnan ismerős a nóta, még Meg gitározása előttről, amit most halkan kezdek játszani az időközben ölbe kapott hangszeren. Igyekszek helyesbíteni ott, ahol az előbb hamisnak hallottam a dallamot, ám mivel nem ugrik be a teljes szám, ez nem mindenütt jön össze. Félpercenként felnézek a húrokról, ellenőrizvén, hogy megvan-e még a csaj.
- Öhh? Brandon?
Ismerős a név, valamelyik srác lesz az, aki a szobatársam volt? de nem ugrik be így hirtelen. Valahogyan nem örülök neki, hogy a randink közepén egy másik pasasra terelte a szót Meg; olyan érzés, mintha eltört vagy elrontott volna valamit. Pedig nem is. Féltékeny volnék? Nem tudom. Lehet. Csak éppen fogalmam sincs, hogy került most ide a Brandon nevű kölyök. Eltűnik az az idétlen mosoly az arcomról, amit tulajdonképpen nem is bánnék, csakhogy nem szándékosan teszem. Ahogy a tekintetem is akaratom ellenére sötétül el egy kissé.
- Ne haragudj, de most így nem jut eszembe, hogy kiről van szó. Én valahogy tavaly sem töltöttem olyan sok időt a szobatársaimmal, mert a legtöbb aranyvérű és engem eléggé kinéztek maguk közül ? szabadkozok mélabús mosollyal. ? Tényleg sajnálom.
Végül mégsem kérdezek rá szavakkal, hogy miről jutott most éppen eszébe a fiú, csak a tekintetem kérdez, de azt is igyekszem titkolni.
nincs hari, babááám
Dátum: 2008. 12. 28. - 12:53:14
~ Olyszisza ~
A "Balfék!" kezdetű visításra kitör belőlem a nevetés, bár kacagás közben egyre csak várom a folytatást, a szidást, az ócsárolást. Hiába; van tartás a kiscsajban. Tényleg elég hülyén nézhetek ki a 8-10 liternyi sötétkék löttyel az ölemben, ez azonban még nem ok arra, hogy Oliviából is kitörjön a nevetés, mégis zeng a könyvtár a nyerítésünktől.
És én még ráteszek egy lapáttal: addig-addig dőlök hátra a támla nélküli padon, mígnem hanyatt vágódok, lábszáram viszont fent marad a padon. Háton fekve rötyögök tovább, attól sem zavartatva magamat, hogy Madam Cvikker ki fog átkozni, ha a hangokat követve rám talál.
A tinta utat talál magának a cuccaim között, s a hasamon végigcsorogva tovább festi a pólómat. Ami azt illeti, elég jól meglátszik a sötétkék a fehéren... Mellkasomnál úgyként terebélyesedik ki a folt, mintha szívlövést kaptam volna és én a röhögéstől már tisztogatni is képtelen vagyok. Az asztalról idegtépő lassan kezd csöpögni a lötty, méghozzá egyenesen a cipőmre; viszont az estemben levert könyv legalább nem ázik tovább.
Oly ezt a történelmi(en röhejes) pillanatot választja a távozásra, előtte azonban a félig elázott pergamenjét összegyűri, majd eldobja. A galacsin a jobb fülem érintésével landol mellettem. Gyors mozdulattal kapom fel a gombócot, meghempergetem a tintában és a lány után dobom. Pont a hátát sikerül eltalálni, s ruháján egy kisebb foltot hagy a lövedék. Nyerítve kiáltok utána:
- Máris mész, Olivia? Holott csak most kezdődik a buli, nem?!
Ha megy megy, viszont legalább nevetve távozik és egyszer talán elfelejti azt az apró ellenségeskedést. De azért azt sem bánnám, ha maradna, ha tovább vigadnánk együtt, mint két barát.
Laza mozdulattal simítom ki hajamat a szemem elől, s már későn kapcsolok: nem kellett volna, hiszen csupa tinta mindkét lapáttenyerem. Mostmár a hajam is kék, akár valami jóféle pánknak - ilyen gonosz az élet. Képzelem milyen idétlen látvány tárulhat Oly szeme elé, ha a találat miatt megfordult volna, de ezt is lehet tovább fokozni, ahogy minden mást is. Nevettetés céljából grimaszolok egyet, majd félig hanyagul, félig vagányul talpra rugózom magam, a tintás asztalra dobom a könyvet, végül elrántom a táskám és kalapom a mindenfelé folydogáló lé útjából.
Dátum: 2008. 12. 22. - 13:49:41
~ Olyszisza ~
- Ha ez minden vágyad, cicám? - sóhajtok fel ironikusan mosolyogva a lánykára, mikor azért hisztizek, hogy békén hagyjam.
Fel sem veszem a dühét. Persze nekem is jobb lenne, ha egyedül lehetnék a könyvemmel, de így is túlélem. Nincs kedvem kicipelni ezt a sárnehéz kötetet a folyosóra, hogy a hideg járólapokon kuporogva olvasgassam, ezért inkább elviselem az egykori jó barát mérgét. Na jó, soha nem voltunk túlzottan jóban, de azért ennyire rosszul sem állt a szénám a szemében.
Az oldal aljára érvén a plafonra tekintek, mintha az bármiféle megoldással is szolgálhatna, azonban csak az asztalon hagyott tintásüveget döntöm fel a könyökömmel. Hát ez a bénázás aztán igazán jellemző rám. Mindenhová jut bőségesen a tintakék löttyből: beteríti az asztallapot, vígan lubickol benne az előttem heverő könyvtári könyv, kerül belőle néhány liter az ölembe.
Egy gyors oldalpillantással nyugtázom, hogy Olivia is kapott belőle egy keveset. Bár az imént elrakott házi feladata vagy dolgozata nem szenvedett kárt, azonban az előtte heverő pergamen nyugisan ázakodik a tintában. Ez van. Most azt hiszem, le lesz harapva a fejem, bár szerintem még egyetlen betűt sem írt rá a csaj. Gondolatban vállat vonok, hiszen nem én tehetek az egészről? mégsem akarom ennél jobben felhúzni a kiscsajt, ezért sajnálkozó tekintettel felváltva bámulom a pergamenjét és az arcát.
- Bocs ? nyögöm ki egy félvigyorral a szám sarkában. ? Nem volt szándékos.
Halkan mormogom magam elé, hogy Tergeo!, bár úgy sejtem, kevés lesz ezt egyszer elmondani. Gyanúsan ismerős a helyzet, akárcsak tíz perccel ezelőtt a folyosón, amikor a vért vakartam le magamról. Egyre csak a varázsigét motyogom, ahogy igyekszem letisztítani az asztalt, a könyvet és a gatyámat, Olyra azonban tüntetően nem figyelek.
Dátum: 2008. 12. 10. - 20:55:46
~Olyszisza~
Miért ily kegyetlen velem az élet? - kérdezhetném Olivia viselkedését látván, azonban nem tartozom az önsajnáló fajtába. Magamban sandán vigyorgok kitörésein, a kiscsaj felé viszont nem mutatok semmilyen érzést, akár egy tipikus érzéketlen fráter. Számomra is hihetetlen, de szinte élvezem a dühét és ahogy próbál hergelni, felidegesíteni, úgy terebélyesedik a gonoszdi mosoly a képzeletemben.
Ilyen kegyetlen volnék? Nem, csupáncsak azt élvezem, hogy a lány a lehetetlent próbálja elérni, ami termézetesen hiábavaló. Seya könnyedén fel tudott húzni, mert vele kezdettől voltak apóbb-nagyobb koccanásaink, sosem kedveltük egymást, de Olyval totálisan más a helyzet. Azon ritka emberkék táborát népesítem, akik nem felejtik el az egykori barátságokat (de az ellenfeleket sem) és mindig ehhez méltóan bánnak a többiekkel. Ezért is nem hisztikézek a lány dumája miatt, ami burkoltan ugyan, de előre megígéri a hamarosan bekövetkező kínhalált, a Draco nevű fazon keze általi elhullásomat.
Gondolatban vállat vonok a fenyegetésre, hiszen cicám nem tudhatja mennyi mindent túléltem én már; míg a valóságban szemeim lapostányér méretűre nyílnak, mintha tényleg berezeltem volna a szöveg hallatán.
- Aki megvert - nézek a szemetesben trónoló véres zsebkendők után -, az más lapra tartozik. Meglehet ismered és kedveled a fiút és mivel megvert, ezer százalék, hogy neki adnál igazat. Arra meg ne is számíts, hogy engedélyt kérek tőled a leckeíráshoz, mivel ez itt konkrétan közterület. Madam Cvikker pedig biztosan kihajítana, ha arénázni kezdenél velem a helyfoglalás miatt.
Talán én is repülnék utána vagy éppen vele, erről viszont bölcsen hallgatok; neki úgyis eszébe fog jutni, nem hagyna ki egy ilyen ziccert.
Képtelen vagyok elhinni, hogy komolyan gondolja ezt a gyerekes fenyegetőzést Dracoval, holott a kiscsaj úgy tesz, mintha a krapek bármelyik pillanatban beléphetne az ajtón. És mintha kizarólag azért jönne, hogy engem megverjen. Áh, az ilyen fiúk soha nem foglalkoznak a magamfajtával, még egy kósza átok erejéig sem, tehát nincs mitől tartanom. Igaz, varázslatok terén biztosan ő győzedelmeskedne, de ha lábközelbe kerül, akkor felhasználhatom a karatés tudásom. De úgysem jön pont most, pont ide a hóhajú vagány.
- Nincs semmi bajom Kayjel, sőt, kimondottan szimpatikus a csaj, bár alig párszor találkoztam vele - vetem oda a vállam fölött, miközben a büntetőfeladat pergamenjének széléhez igazítom a tollam.
Oké, másfélszerese a tollnak, akkor az megvan annyi, amennyi nekem kell. Néhány könnyed mozdulattal összecsavarom a pergament, majd a táskába csúsztatom a pennával együtt, végül a vaskos kötet fölé hajolok és érdeklődve lapozgatni kezdem.
(bocsi, ha kissé zavaros, de jobbat most képtelen voltam kipréselni magamból)
Dátum: 2008. 11. 27. - 13:19:32
~ Olyszisza ~
Látom mennyire ellenséges a bige, de erre nincs oka, hiszen én békésen viselkedtem vele. És látom a jellegzetes zöldes villanást a szemében, amit a szavaim váltanak ki belőle. Dühös. Rám. Mert zavarom. Marhaság az egész, mostmár akkor is itt fogom megírni a büntetőfeladatot - amúgy sincs másutt hely. Kiváltotta belőlem azt a dacot és büszkeséget, ami miatt mindig bajba kerülök. Nemtörődöm arcikfejezéssel bámulom a pergament magam előtt, néhány szót vések a korábbiak mellé.
Persze, semmit nem ér a szavam egy Lestrange-lányéhoz képest, elvégre csak egy jöttment senki vagyok a Mardekár házban a sok-sok aranyvérű csemete között. Az utolsó mondatát azonban képtelen vagyok szó nélkül megállni; hökkenten kapom fel a fejem, belebámulok a zöld szemekbe.
- Soha nem erőszakoskodtam csajokkal, ezt mindenki tudja. Még az aranyvérű haverjaid is megmondják neked, márpedig egy aranyvérű lányka szava semmit nem ér sok aranyvérűéhez képest.
Szinte borítékolni tudnám a következő mondatát, mellyel megerősíti: ő bizony erős bige, egy árva könnycseppet nem fog értem ejteni. De ha ilyen erős, akkor vajon miért nem tesz pórázt az indulataira? Az önuralomhoz már nem lenne elég erős? Kizárt. Ezt szóvá is teszem neki, s egyúttal megemlítem a másik problémám is, mivel szorosan összetartozik a kettő.
- Látom, mennyire jól bírtad a "szakítást", szóval erős vagy. A kérdés az, hogy kivel szakítottál, mert velem ugyebár nem jártál. Egy aranyvérű fruska egy sárvérűvel? Nem ezért már régen leharapták volna a fejed a szüleid. Tehát mi nem jártunk együtt, ezért meg sem siratnál, ha Dracod drákói szigorral felkoncolna - játszogatok a szavakkal. - Viszont ha nem ejtenél értem könnyet, akkor közömbös vagyok számodra. De akkor miért élvezed, hogy megpróbálsz idegesíteni?
Remegő kezét nézve elvigyorodok. Mindjárt robbanni fog, kitör, ezer százalék, hogy nem hagyja ki a pofont. Meglep az ütés ereje, hiszen majdnem olyan erős, mintha Seya adta volna. Arcomon égővörösen virít a tenyérlenyomat, mielőtt azonban visszarántaná a kezét, elkapom és férfimódra kezet rázok vele, mondván:
- Gratulálok! Ezennel kiélted összes dühödet és mostmár hagyni fogsz leckét írni ugyebár, kishableány?! Te is tudod, hogy képtelen vagy belőlem durvább reakciót kiváltani, mivel egykor barátok voltunk. Nem tudom, miért fordultál ellenem, Meg nem lehetett a gyűlöletedet kiváltó ok, hiszen Kay is a barátnőd. Na, légy jó, én most tanulok.
A röpke monológot befejezvén félig hátat fordítok neki, magam elé húzom a könyvet, pergament és pennát ragadva folytatom az írást. Még két mondat hiányzik a végére, akkor meglenne a 40 centi és szabad lennék, magára hagyhatnám a cicababát... hacsak nem kezdeményez beszélgetést Megről vagy bárki/bármi másról, avagy nem esik neki két apró öklével a hátamnak.
Dátum: 2008. 11. 22. - 14:34:59
~ Olyszisza ~
Már csaknem egy teljes oldalnyi szöveg hever előttem, hála annak, hogy képes vagyok egyszerre két-három dologra figyelni. Így egyszerre oszthatom az aranyvérmániás Oliviát és írhatom a büntetést.
A szemem sarkából látom, hogy a kiscsaj állatira elszántan koncentrál(na) a tanulásra, csakhogy képtelen. Idegesíti a jelenlétem. Szoc problem, mondhatnám, mivel én sem vagyok nyugodt a hóhajú fickó kebelbarátja mellett, elvégre épp az imént verekedtem. Igaz, Seyala kispályás lehet Dracohoz képest, az utóbbi ugyanis legalább két fejjel magasabb Kibánál.
Újfent oldalra sandítok, s mikor megnyugodva tapasztalom, hogy Olivia is pontosan ugyanezt teszi, visszafodítom tekintetem a foltos pergamen felé. Stop! Mitől foltos a pergamen, hiszen az előbb még totál tiszta volt?! Jah, csak az orrom rakoncátlankodik már megint. Nehézkesen vakarok elő egy tiszta papírzsepit a zsebem mélyéről, gyaníthatóan az utolsó darabot, majd az orromhoz nyomom.
- Tergeo! - motyogom némileg orrhangon a pergamenre szegezett pálcával, mire az élénkvörös vérfolt nyomtalanul eltűnik onnan.
Kétkedve nézek fel a kicsi bige dumájára, és jócska adag gúnnyal megspékelve idézem a szavait.
- Aha, igenis bátor... ne meg sokkal különb. Hát persze. Csakcsupán annyi a bajod vele, hogy nem vesz észre téged, bármennyire is szeretnéd: a bálon is folyton mással táncolt, téged levegőnek nézett. Túl fiatal vagy hozzá, nem gondolom, cicám?
A Draco félék istenítésére már csak egy halk, cinikus kacajt kap válaszol, miközben visszakönyökölök a leckém fölé. Ez a lányka túlzottan sokat képzel magáról, na meg a tejfölszőke kölyök hozzátartozóiról. Bár simán belefér, hogy belezúgjon Dracoba, talán titokban ő a jegyese. Na neeem, ezen az agyficamos ötleten még nekem is mosolyognom kell. Mindig is képtelen voltam megérteni, miért jegyzik el az aranyvérű ősök - vagy bárki más - csemetéiket már pelenkás korukban.
Lassacskán kezd letisztulni a fejemben egy gondolat: Olivia talán úgy adta elő a szüleinek, hogy mi együtt járunk, talán számosszor megharcolt értem a betonfejű aranyvérű elődökkel. Aztán meg egyik pillanatról a másikra otthagytam egy sárvérűért. Meganért. Az már valószínáleg nem is zavarta, hogy nem jártunk együtt, mert ő folyton a Draco nevű "szépfiú" után leskelődött, goromba volt velem, és a (számára) nagy szerelem kimerült abban, hogy két-három naponta beszéltünk néhány szót. Ezek alapján a saját birtokának tekintett. Viszont ha tényleg így van, akkor ez már beteges nála, nem ártana neki valami menő pszichológus, aki kigyógyítja ebből a bajából. Vajon most Dracot őrjíti a "hűtlenségem" történetével?
Eláll az orrvérzés, az élénkpirossá színeződött pézsé pedig szép ívű dobással repül a sarokban álló szemetes felé. Csont nélkül pottyan bele. El tudom képzelni a lelkében tomboló kárörömöt, ahogy meglátta véres orromat, tropa állapotomat. Igyekszem szépen, egyenes tartással ülni mellette, holott majd leszakad a derekam - Seya alaposan átgyúrta az izmaimat.
Megnyúz, felakaszt? Engem? Na persze. Elvigyorodik a koholmányon, azonban ez a mosoly nem szépféle, sokkal inkább murénaszerű vicsor; amolyan megeszlek reggelire jelentésű.
- Az lehet, hogy kivégez - felelem higgadtan -, csakhogy ezen esetben te is ott fogsz lógni mellettem, mint véráruló, cica. Vagy erre nem is gondoltál? Ha pedig mégis egyedül kerülnék oda fel, kötve hiszem, hogy elsiratnál. Egyszóval kár a gőzért, nem kell ijesztgetned, ha meg annyira szeretnél kikészíteni, akkor inkább itt és most verj össze, ígérem nem fogok visszaütni. Semmi kedvem az ilyetén kisded játékaidhoz most, felesleges velem szórakoznod.
Ezzel lapozok egyet a könyvben, elszakítom tekintetem az övétől, és folytatom az írást. Direkt nem figyelek oda a szövegére, szándékosan nem lesem a mozdulatait: itt az álomi alkalom, hogy szájon vágjon.
Dátum: 2008. 11. 20. - 13:58:44
~ Oly, cicám 
~
Vállat vonok a kérdésére, hiszen tulajdonképpen semmit nem csinálok itt - csupán büntetőfeladatot írok. Nem válaszolok neki, ahogy ő sem felel udvarias érdeklődésemre. Pontosan láthatja min munkálkodom, nincs mit ragozni ezen a vacak büntetésen. Persze, szabadkozhatnék, hogy "ja, hát csak itt volt szabad hely" és gúnyolódva folytathatnám, mondván: "különben biztosan nem ültem volna le melléd".
Sértve érzi magát, azonban én képtelen vagyok megérteni miért. Mindig könnyen felhúzta magát, legtöbbször nem is ok nélkül, most azonban értetlenül állok a probléma előtt... khm, ülök a probléma mellett; lövésem sincs, mi baja lehet.
Mindeközben rendületlenül írok, arcomon nyoma sincs érzelmeimnek, tanácstalanságomnak. Lapozok egyet a vaskos kötetben, szaporodik előttem az apróbetűs, viszonylag olvashatóan írt írásmű. Alapjában véve nem éppen szép az írásom, pláne most, hogy nem is a pergament bámulom, hanem a könyvet lapozgatom közben, ezért aztán némileg hullámosak a sorok.
A második kérdésre sem nyitom ki a számat. Ha Olivia csak ilyen hangnemben hajlandó kommunikálni, akkor tegye mással, én leckét írni ültem ide. Újfent megrántom a vállam, amit akár igenként, akár nemként is értelmezhet, ahogy neki jobban tetszik.
Ha Megre célzott a "sárvérű barátnő" kifejezéssel, akkor meg végképp nem értem a baját. Hiszen vele, Olyval, soha nem jártam! Vagy ő azt a bált úgy értelmezte volna, hogy mi együtt vagyunk?! Jesszus, hát ezért mondják, hogy bonyolult a női lélek.
Hirtelen bevillan a fehérhajú pasas neve, és a hecc kedvéért felnézek készülő művemből, s rákérdezek:
- És a te Draco nevezetű szőke hercegeddel mi van? Egyedül mert hagyni egy ilyen helyen, ahol sárvérűek is megfordulnak? Bátor krapek lehet.
Neeem, azt a gúnyos vigyort képtelenség letörölni az arcomról, mivel sejtem, hogy a kiscsaj elevenébe vágtam a kérdéssel. Ez van. Nem kellett volna cseszekednie, hiszen én nem bántottam őt. Csak leültem ide, hogy megírjam a leckémet.
- Ahh, bocs! Látom, zavarom hercegnői köreidet - jegyzem meg, miközben álszentül odébb húzódok a padon, azután hirtelen visszacsúszok mellé. - Várj, összekoszoltalak! El ne menj ilyen sarasan, még Draco leharapná a fejed, ha megtudná miféle alja néppel érintkezel.
Ezzel elkezdem leporolni a ruháit, mintha tényleg saras lenne. Elvégre sárvérű vagyok.
~Vállat vonok a kérdésére, hiszen tulajdonképpen semmit nem csinálok itt - csupán büntetőfeladatot írok. Nem válaszolok neki, ahogy ő sem felel udvarias érdeklődésemre. Pontosan láthatja min munkálkodom, nincs mit ragozni ezen a vacak büntetésen. Persze, szabadkozhatnék, hogy "ja, hát csak itt volt szabad hely" és gúnyolódva folytathatnám, mondván: "különben biztosan nem ültem volna le melléd".
Sértve érzi magát, azonban én képtelen vagyok megérteni miért. Mindig könnyen felhúzta magát, legtöbbször nem is ok nélkül, most azonban értetlenül állok a probléma előtt... khm, ülök a probléma mellett; lövésem sincs, mi baja lehet.
Mindeközben rendületlenül írok, arcomon nyoma sincs érzelmeimnek, tanácstalanságomnak. Lapozok egyet a vaskos kötetben, szaporodik előttem az apróbetűs, viszonylag olvashatóan írt írásmű. Alapjában véve nem éppen szép az írásom, pláne most, hogy nem is a pergament bámulom, hanem a könyvet lapozgatom közben, ezért aztán némileg hullámosak a sorok.
A második kérdésre sem nyitom ki a számat. Ha Olivia csak ilyen hangnemben hajlandó kommunikálni, akkor tegye mással, én leckét írni ültem ide. Újfent megrántom a vállam, amit akár igenként, akár nemként is értelmezhet, ahogy neki jobban tetszik.
Ha Megre célzott a "sárvérű barátnő" kifejezéssel, akkor meg végképp nem értem a baját. Hiszen vele, Olyval, soha nem jártam! Vagy ő azt a bált úgy értelmezte volna, hogy mi együtt vagyunk?! Jesszus, hát ezért mondják, hogy bonyolult a női lélek.
Hirtelen bevillan a fehérhajú pasas neve, és a hecc kedvéért felnézek készülő művemből, s rákérdezek:
- És a te Draco nevezetű szőke hercegeddel mi van? Egyedül mert hagyni egy ilyen helyen, ahol sárvérűek is megfordulnak? Bátor krapek lehet.
Neeem, azt a gúnyos vigyort képtelenség letörölni az arcomról, mivel sejtem, hogy a kiscsaj elevenébe vágtam a kérdéssel. Ez van. Nem kellett volna cseszekednie, hiszen én nem bántottam őt. Csak leültem ide, hogy megírjam a leckémet.
- Ahh, bocs! Látom, zavarom hercegnői köreidet - jegyzem meg, miközben álszentül odébb húzódok a padon, azután hirtelen visszacsúszok mellé. - Várj, összekoszoltalak! El ne menj ilyen sarasan, még Draco leharapná a fejed, ha megtudná miféle alja néppel érintkezel.
Ezzel elkezdem leporolni a ruháit, mintha tényleg saras lenne. Elvégre sárvérű vagyok.
Dátum: 2008. 11. 18. - 20:46:38
~ Oly, aki nem a babám, hanem a CICÁM ~
Imbolygó léptekkel sétálok be a könyvtárba, tettetett hanyagságom messziről lerí - pláne ha a némileg még mindig vérfoltos taláromra pillant az ember. Na igen, Seya megtette a hatását az összekötő hídon, de most akkor is megírom azt a nyomorult átváltoztatástan büntetést.
A polcokhoz araszolok, címkéket böngészek, míg végre megtalálom a nekem kellőt. Feljebb pöckölöm a kalapot a homlokomból, hogy kényelmesen rálássak a fentebbi polcokra, mert persze majdnem legfelülről kell levennem azt a vacakot. Kiragadok egy vaskos kötetet a többi közül, Az átváltoztatástan mesterei címűt, azután megfordulok. Végigpásztázom a könyvtárnak ezt a részét, ám egyetlen üres asztalt, szabad helyet sem találok. Kénytelenek leszek végigcaplatni az egész termen, hátha lelek valahol egy helyet, ahol elkészíthetném a büntetést.
Ebben a drámai pillanatban ered el újra az orrom vére. Hát ezt azt hiszem csak Madam Pomfrey tudja majd kikúrálni, de most azért még jó így. Fél kézzel bénázva pecázok elő a zsebemből egy mugli gyártmányú papírzsepit, s az orromra szorítom. Foszlós, málladékony példányt sikerült kifognom, csaknem szétkenődik a véremmel együtt.
Nini! Egy ismerős hajkoronát pillantok meg a diákok tengerében, ráadásul valamely rejtélyes oknál fogva szálegyedül csücsül az egyik asztalnál. Hát ezt a ziccert nem lehet kihagyni. Egyenes háttal, könnyed léptekkel indulok Olivia felé, s bár repedeznek arcizmaim, büszkén vigyorgok.
- Hali, cicám! - nevetek rá.
Táskám a vállamról a padra kerül, én pedig mellé ülök. Pontosan szembe Olyval.
Magam elé pakolom a könyvet, előhúzok egy pergament, azután a megfelelő oldalt fellapozva bősz jegyzetelésbe kezdek. A kalap karimájától nem látom a bigét, de sejtem milyen képet vághat, s a lelki szemeim előtt megjelenő fantáziakép cseppet sem jókedvű.
Nem utálhat annyira, mint ahogy mutatná - ha felnéznék -, elvégre eljött velem a karácsonyi bálba is. Igaz, végig egy langaléta srácot bámult, aki nálam jóval idősebb, de ez nem zavart túlzottan. Aztán pedig ott van Meg. Habár miatta sem gyűlölhet, mert ő és én... nem egy álomi páros, és amúgy sem jártunk. Ő folyton azt a majdnem fehér hajú, hihetetlenül vén pasast fixírozta. Megan egy teljesen más kategória, ő nem az öreg hapsikra bukik.
Mindegy. Ha haragszik, akkor haragudjon, lelke rajta.
Írás közben a másik kezemmel pakolom le kalapomat a táska tetejére, így aztán szőke tincseim rögtön az arcom elé buknak. Felemelem a fejem, s öt ujjal hátrasimítom hajamat, közben mintegy véletlenszerűen Oly szemébe nézek.
- Mesélj, mi újság veled mostanság? Régen hallottam rólad - kezdem mosolyogva.
~Imbolygó léptekkel sétálok be a könyvtárba, tettetett hanyagságom messziről lerí - pláne ha a némileg még mindig vérfoltos taláromra pillant az ember. Na igen, Seya megtette a hatását az összekötő hídon, de most akkor is megírom azt a nyomorult átváltoztatástan büntetést.
A polcokhoz araszolok, címkéket böngészek, míg végre megtalálom a nekem kellőt. Feljebb pöckölöm a kalapot a homlokomból, hogy kényelmesen rálássak a fentebbi polcokra, mert persze majdnem legfelülről kell levennem azt a vacakot. Kiragadok egy vaskos kötetet a többi közül, Az átváltoztatástan mesterei címűt, azután megfordulok. Végigpásztázom a könyvtárnak ezt a részét, ám egyetlen üres asztalt, szabad helyet sem találok. Kénytelenek leszek végigcaplatni az egész termen, hátha lelek valahol egy helyet, ahol elkészíthetném a büntetést.
Ebben a drámai pillanatban ered el újra az orrom vére. Hát ezt azt hiszem csak Madam Pomfrey tudja majd kikúrálni, de most azért még jó így. Fél kézzel bénázva pecázok elő a zsebemből egy mugli gyártmányú papírzsepit, s az orromra szorítom. Foszlós, málladékony példányt sikerült kifognom, csaknem szétkenődik a véremmel együtt.
Nini! Egy ismerős hajkoronát pillantok meg a diákok tengerében, ráadásul valamely rejtélyes oknál fogva szálegyedül csücsül az egyik asztalnál. Hát ezt a ziccert nem lehet kihagyni. Egyenes háttal, könnyed léptekkel indulok Olivia felé, s bár repedeznek arcizmaim, büszkén vigyorgok.
- Hali, cicám! - nevetek rá.
Táskám a vállamról a padra kerül, én pedig mellé ülök. Pontosan szembe Olyval.
Magam elé pakolom a könyvet, előhúzok egy pergament, azután a megfelelő oldalt fellapozva bősz jegyzetelésbe kezdek. A kalap karimájától nem látom a bigét, de sejtem milyen képet vághat, s a lelki szemeim előtt megjelenő fantáziakép cseppet sem jókedvű.
Nem utálhat annyira, mint ahogy mutatná - ha felnéznék -, elvégre eljött velem a karácsonyi bálba is. Igaz, végig egy langaléta srácot bámult, aki nálam jóval idősebb, de ez nem zavart túlzottan. Aztán pedig ott van Meg. Habár miatta sem gyűlölhet, mert ő és én... nem egy álomi páros, és amúgy sem jártunk. Ő folyton azt a majdnem fehér hajú, hihetetlenül vén pasast fixírozta. Megan egy teljesen más kategória, ő nem az öreg hapsikra bukik.
Mindegy. Ha haragszik, akkor haragudjon, lelke rajta.
Írás közben a másik kezemmel pakolom le kalapomat a táska tetejére, így aztán szőke tincseim rögtön az arcom elé buknak. Felemelem a fejem, s öt ujjal hátrasimítom hajamat, közben mintegy véletlenszerűen Oly szemébe nézek.
- Mesélj, mi újság veled mostanság? Régen hallottam rólad - kezdem mosolyogva.