Ahogyan végre szájához ér a csirkecomb, állat módjára harap bele, mint aki valóban nem jutott élelemhez hetek óta. Az asztalon végigtekintve, még millió más étek is kívánatos, de miután megevett hat darab csirkecombot, inkább okádni támadna kedve, mint még egyet magába préselni. Hátradől a széken, majd egy nagyot fúj annak jeléül, hogy ő már semmit nem fog enni a mai nap folyamán. Persze nagyon jól tudja, hogy éhsége egy óra múlva ismét olyan lesz, akár egy farkasé. Hallgatja a többiek társalgását, majd szeme sarkából ismét Junora tekint. Érdekes. Szerencsére jól vette a pörkölést, pedig valóban nem állt szándékában odaintézni a cselekvését. Ahogy ő is mondta előfordul az ilyen, még ha nem is annyira gyakran. Furcsa, hogy évek óta egy helyen vannak, és még alig váltottak pár szót. Általában Bastian kereste meg valami éktelen nagy baromsággal, de akkor is kedvesen reagált a dologra. Ez igazán nagy kivételt képez a fiú környezetében, mert általában kiröhögik, és nem veszik komolyan a „hülye” kérdéseit, pedig – akármilyen nevetséges – minden egyes szavát komolyan gondolja. Csak neki teljesen más dolgok fontosak, mint másoknak. Figyeli a lány haját, majd kutya módon ismét oldalra dönti szőke üstökét. Nagyon szép haja van. Gyönyörű. Ezek után beletúr szőke tincseibe... igen kényes rá, ki gondolta volna...
    Festő-”művész” lenne, vagy mi a fene, ezért nagyon megakad világos tekintete az efféle, apró dolgokon is. Nem is csoda, hogy néhányan melegnek titulálják. Noha ez őt egy kevésbé sem érdekli. A melegség még összetehető néhány dologból, amiket eddigi pályafutása alatt művelt. Azért sem nagyon hiszik el, mert „állítólag” Lune Lovegoodba szerelmes a fiú. Nem állítólag, hanem valóban így van, de mivel a fiúk szerint nem éppen egy vonzó lány, ezért biztosan csak egy alibi Bastian számára. Luna gondolatán elmosolyodik, majd egy nagyot sóhajt, aztán ismét Junora tekint.
    - Gyönyörű a hajad. – jegyzi meg két hatalmas lélegzetvétel között, hiszen a csirkecomb még mindig dolgozik benne. Nem kellett volna megint ennyit ennie. De... hogyha jól esik, akkor nem tehet mást. Enni kell, mindig enni kell. Vagy táncolni, vagy festeni, vagy kifelé bambulni a fejéből. Az utóbbi a legjobb, amikor csak kinn ül a birtokon, és gondolkodik az élet nap dolgain, vagy éppen egy katicabogárral beszélget, hogy vajon miért úgy mászik felfelé szerencsétlen fűszálon, amikor látja, hogy az úgy nem lesz jó. Volt rá példa, megjegyzem. Bár... elég sok elmebeteg baromság elfordult már Bastinnal.

    A kaja végeztével nagy nehezen felállt a székből, majd lassan betolja ülőalkalmatosságát a helyére. Sokan sétálnak el mellette, akikre barátságosan mosolyog, de nagy részük fintorogva sétál el a „dilinyós” mellett, akinek persze még az sem szegi kedvét. „Sziasztok”-ok tömkelegére szinte mínusz három „Szia” érkezett. Magához vett végül még egy tökös pitét, majd azt majszolgatva indul el kifelé a teremből. Még egy tíz perccel ezelőtt teljesen tele volt, de amint érezte, hogy már kezd elszaladni az érzés, akkor azért magához vette a kis desszertet, s elindul kifelé, amikor egy bájos hang szólal meg a háta mögül. Juno az. Bastian elmosolyodik, szokásos, elvarázsolt mosolyával, majd homályos tekintetét a lányra szegezi. Sétálgatni és beszélgetni? Hogy a viharba ne lenne kedve? Nagyon ritkán kap ilyen invitálást, ezért a rettenetes öröm keveredik mimikájába.
    - Ójaj, hát hogy a francba ne lenne, kislány. – szélesedik mosolya. Már amennyiben ez lehetséges.
Máris társalgásba elegyedve sétálnak ki a teremből. Bastian büszkén kihúzza magát, és már is sétálnak onnan. Régen volt már erre példa, valószínűleg remek délután lesz. Hurrá, van társasága végre.

    A változás általában jó dolog. Legalábbis eddig minden nagyon rendben volt azzal, hogyha valami megváltozott. Azonban most ez közel sem így van. Bastian nem akart visszajönni, egyáltalán nem, hiszen a Roxfort most már nem egy biztonságos hely. Dumbledore meghalt, a mocskos Halálfalók pedig ki tudja, hogy melyik sarokból figyelnek mérget csorgatva éles fogaik közül?! Bárhol lehetnek, Bastian pedig nem egy olyan fickó, aki kedveli ezt a bizonytalanságot. Talán éppen ez a srác is az, aki most sétál el mellette a folyosón. A szőke fiú összehúzza gyér szemöldökét, miközben ez az ismeretlen elsétál mellette. Miért van az, hogy a vonaton nem találkozott senkivel sem, akivel jóban lenne? Kevin? Ő vajon merre járhat? Olyan régen beszéltek már. Llewelyn pedig nem szeret egyedül lenni, mégis az egész nyarat otthon töltötte Jamie-ékkel csinálva a nagy semmit. Néhány alkalommal átugrottak a környező városokba, hogy bulizzanak egyet-kettőt, de már ez a szőke bolond sem az, aki régen volt. Természetesen az alapvonásai megmaradtak, de most olyan komoly helyzetek uralkodnak, amelyben nem elfogadott a fájdalmat csillapító poéngyártás. A gyártósor megállt, stagnál Bastian fejében, nem képes egy értelmes, talán egy kicsit vicces mondatot kreálni odabenn. Biztosan az iskolatársak hiánya is közrejátszik. A folyosón való végigsétálás egy örökkévalóságnak tűnt a félvér fiú számára, azonban – hogy még kicsit a Nagytermen kívül maradjon – megállt egy pillanatra. Csend van. Ez nem normális. Általában, legalábbis eddig minden évben csak az elmebeteg üvöltözés hallatszott a teremből. Sztorizások, az nyáron olvasott varázslatok, amiket egymáson azonnal ki is próbálnak, a nevetések, a Mardekárosok könyörtelenségének áldozatainak jajveszékelő hangjai. Most semmi nincsen. Csend van, mindenki biztosan vár a házának asztalánál a megnyitóra. Bastian nem mer bemenni. Nagyot nyel, majd elindul, mire egy hang megszólal a fejében, hogy ne tegye.
    - Mitől félsz, te barom? – kérdi meg halvány mosollyal, suttogva a hangtól fejében, majd egy kis mosolyt erőltet képére, és úgy sétál be a terembe. Síri csend és még a rohadó hullák szaga is szinte érezhető idebenn. A mosoly egy pillanat alatt kétségbeesett fintorrá válik, hiszen egy páran máris dühös szemekkel tekintenek rá a mosolygás végett. Mindenki gyászol, erre Bastian Llewelyn vigyorogva sétál be a Nagyterembe. A megszokás. Mosolyogni kell mindenhez, különben magába fordul az ember, ami Bastiannál nagyon nagyon súlyos tud lenni. Amilyen bolond, annyira képes magába zuhanni abba, a mély gödörbe úgy, hogy onnan egy millió hegyi troll sem lenne képes kiűzni onnan.

    Akkurátus, óvatos léptekkel indul el házának asztalához, majd mikor odaér, háztársainak szörnyű ábrázatára tekint, és egy hatalmasat sóhajt. „Sziasztok!”, mondja tátogva, hiszen már a beszéd lassan véget ért, most szeretnék beosztani a gólyákat. Egy lány mellé ült le, Juno mellé, akivel eddig még nem is nagyon beszélgetett. Furcsa. Homályos, elvarázsolt tekintettel figyeli őt, majd elmosolyodik. Szép haja van. Mindig csak ennyit tudott róla, miközben egy évfolyamba, egy házba járnak. Bambul még rá egy ideig, majd felkapja ő is szőke üstökét.
A megkülönböztetés. Ő ezt mindig is érezhette, hiszen őt nem is „félvérsége” miatt, hanem elvarázsolt természete miatt nézte ki a fél iskola. Bastian Llewelyn nevét nem sokan ismerik. Minden csoport elnevezte őt valami másnak, ahonnan ők tudták, hogy kiről is van szó már megint. Rengeteg gúnyneve van, inkább most nem kezd bele a számolgatásukba, hanem fejét csóválva nyúl maga elé, és elvesz egy szalvétát az asztalról, amit tépkedni kezd, és a letépett darabokból galacsinokat gyártva figyel tovább.
    Ajaj... levélellenőrzés. Ez egyáltalán nem lesz jó. A festészethez kell néhány dolog, ami miatt olyan dolgokat lát az ember, amitől megjön az ihlet. Nem is kell szerintem többet magyarázkodni. Nem függő, túl fogja élni, de azért nem lenne rossz, hogyha továbbá is magához tudná venni a kis „barátait”. Nagyot nyel, majd ajkát lebiggyesztve pöcköl egy galacsint a levegőbe, ami így pont Juno leveses tányérjába esik. Még szerencse, hogy nem kezdődött el a vacsora, és az üresen áll. Bastian elhúzza vékonyka ajkait, majd a „Széphajúlányra” tekint. Mindig van egy-két számára fontos dolog, amit kiszúr egy emberben.
    - Bocsesz, nem akartam. – azzal hosszú ujjaival még bele is nyúl a lány tányérjába. Nem gondolja, hogy ez még nagyobb bunkóság. Pedig valami olyasmi... Bastiannak mégsem tűnik annak.
Aztán egy kis idő elteltével már hozzá is lehetne látni a kajához. A szőke cardiffi srácnak mindene az evés. A nap minden percében enne, ha tehetné. Nagyot nyel, összenyalja kiszáradt ajkait, majd elmosolyodik, hiszen „Végre, kajaaaaa!”, gondolja magában, majd az egyik előtte ülő srácra néz, rámosolyog, majd máris nyúl a csirkecombért. Nem is csoda. Egész nap alig evett egy falatot, ami nála nagy szó.

Úgy tűnik, hogy Bastian az egyedüli, akit a csarnok felmosásával büntetnek. Miért nem olyan büntetést választottak neki, amivel megbánhatja azt az igazán gaz cselekedetet. Mert ez, hogy takarító nénit kell játszania, egyáltalán nem azt jelenti, hogy megbánja Piton professzor kiröhögését. Vicces volt... nagyon vicces, de ez a helyzet már kevésbé csal mosolyt a srác mindig vigyorgó képére. Kék szemeivel körbenéz a csarnokban, majd hamarosan kiabálásra lesz figyelmes. Az egyik hang igen ismerős neki; McGalagony professzor... na, akkor mégsem lesz teljesen egyedül. Ezen a gondolaton szélesen elmosolyodik, majd halkan dudorászva kezd neki a felmosásnak. Egészen furcsa, ahogyan nekikezd. Belenyúl a vödör undorító, zöld színű tartalmába, aztán tenyeréből merőkanalat formázva merít egy keveset a löttyből és ráfröcsköli a felmosórongyra ahelyett, hogy azt mártotta volna bele. Ezzel még egy ideig el is szórakozik, hiszen nem könnyű egyszerű fröcsköléssel eláztatni a rongyot. Sosem gondolta volna, hogy egyszer ilyen helyzetbe fog kerülni, habár... Bastian lenne az utolsó a Földön, aki akármi miatt is szégyenkezne. Valójában van benne, az az volt benne szégyenérzet, de már réges-régen kihalt belőle az érzés ennek az iskolának köszönhetően. A Roxfort jó minden betegségre, gyógyír minden rosszra, ami csak létezik ezen a világon. Legalábbis, Sebastian szerint biztosan. Amikor idejött, akkor még csak egy idióta kölyök volt, aki nem értett semmit sem az emberekhez, semmiről nem tudott, bugyuta volt, mint egy darab kő... és érzés is annyi volt benne. Azonban az évek alatt telepumpálták jó érzéssel, szeretettel, szerelemmel, bugyuta maradt egy kis része, de legalább már meg tudja különböztetni az embereket. Tudja, hogy mikor minek jött el az ideje, és azt az idióta mosolyt csupán védekezésképpen tartotta meg sápatag képén.

A lögybölés még eltart egy ideig, de valaki(k) megzavarják. Lassan emeli fel a fejét, kicsit hunyorogva, mert szinte már attól tart, hogy a rikácsoló, tiszteletet parancsoló hanghoz tartozó asszony mindjárt lever neki egy hatalmas pofont. Nem egyszer agyalták már el az évek során, ezért nem alaptalan a gyanúja, hogy nemsokára orbitális pofon gazdája lesz. No de, pont McGalagonytól kapná? Szeretett házvezetője sosem tenne hasonlót. Nem él azokkal a módszerekkel, mint - például - Piton professzor. Amint meghallja a saját nevét, és az utasítást, szélesen mosolyogva pattan fel, kihúzza magát, aztán szalutálva szólal meg.
- Igen, asszonyom. Úgy fog csillogni, hogy ezentúl manókra sem lesz szükség. - jelenti ki, majd a tanerő furcsállva néz rajta végig. Mondjuk, már megszokta... mindig így néz rá a nő.
Érdekes egy szerelés van rajta, azt meg kell hagyni. És valóban nevetséges ebben az öltözetben, s ennek Iza is hangot ad egy idő után. Még hogy ez, büntetés? Dehogy. Magától vette fel ezt az egészet, hiszen azt hitte, hogy ez benne van a munkaköri leírásban. Ezek szerint melléfogott, de ez a legkevésbé sem érdekli. Megvonja a vállát, majd szélesen vigyorogva válaszol a lánynak, miközben megpróbálja levenni gumikesztyűjét. Nehezen megy, hiszen nem hintőporozta be a belsejét, nehéz dolga lesz.
- Hát... szerintem egész stílusos. - vigyorog még mindig - Te miért kerültél ide? - vált inkább témát.
S miközben beszél, sikerül levennie a kesztyűt, de azzal a lendülettel Iza arcába repül a lötty róla.
- Basszus! Bocs, nem akartam. - húzza el ajkait, miközben máris egy zsebkendővel próbálja meg letörölni a lány arcáról a felmosóvizet. Álla alatt fogja meg az arcot, majd megkísérli a segítségnyújtást.

Évforduló. Erről a szóról általában kellemes emlékekre asszociál az ember, azonban Sebastian esetében ez közel sincsen így. Az örökké vidám, ötödikes Griffendéles most akkurátus, szomorkás, megkeseredett léptekkel sétál ki a kastélyból – hiszen nem sok emberrel találkozik, így senki nem látja, hogy a mai napon éppen nem a legjobb hangulatában van. Kevés diák sétálgat ma a birtokon. Bizonyára ez a marha nagy hőségnek tudható be, ami már kezd elviselhetetlen méreteket ölteni. A szőke fiú egy piros, csőszárú nadrágban, fehér tornacipőben és fehér pólóban szedi lábait egymás után, miközben mindenféle gondolat kering fel s alá, össze és vissza az általában hülyeséggel tömött, szőke koponyában.
Hosszú ujjaival díszített, jobb kézfeje zsebében pihen, szemeivel a földet pásztázza. Ismét megtörténik minden a szemei előtt, de... nem engedheti, hogy ismét eluralkodjon, ezért is pillanthatunk meg bal kezében egy üveg ínycsiklandozó skót whiskeyt. Ez nála mindennapos, hiszen – ahogyan ő mondja – kell az ihlet, noha most közel sem erről van szó a fiúnál. Kell valami vagy valaki, aki elveszi gondolatait a történtekről. Kevint nem találta sehol sem egész nap, így az üveg lesz a szemetesláda.
- Add ide azt a kést, drágám. Nem lesz semmi baj... csak add ide. – hallatszik egy férfi hangja a Llewelyn-ház konyhájából. Csapkodás, menekülés zaja is tanyát vert ott, de már senkinek a hangja nem szólt többé... egy ideig. Aztán kiabálás, káromkodás, ellenkezés. Egy kisfiú állt az ajtóban. Bájos képét ekkor halálsápadt, félelemmel teli arckifejezés csúfította el. Kékes szemeivel bambán, hitetlenkedve meredt a férfira, s a nőre, akik történetesen az ő szülei voltak. Nem vették észre a gyereket, de az nem is akarta, hogy ő legyen a figyelem középpontjában. Most az egyszer nem. A nő a magasba emelte a kést, majd a férfi nyakának irányába engedte le, mire az megfogta az asszony kezét, megcsavarta, így kiesett a finom ujjak szorításából a „fegyver”. Úgy érezte a kisfiú, mintha a szíve lett volna a padló, s azon ért volna földet. Könnyek szöktek a világos szemekbe, de szó nélkül állt ott tovább.
- Rohadj meg, te szemétláda. – kiáltotta el magát sírva az asszony, miközben elfordult és az ajtó irányába nézett. Gyönyörű, most azonban meggyötört fénnyel csillogó szemei kitágultak, ahogyan megpillantotta a kisfiút. – Sebastian... kisfiam. – ennyi volt csak, mi kijött a vékony, színtelen ajkak közül, mire a gyerek megfordult, s eltűnt játékmackójával együtt a folyosó sötétjében.

A fűzfa irányába tereli gólya virgácsait, miközben csupán maga elé bámulva hümmög valami gyerekkori mesedallamot. Mindig is elvont gyerek volt, de ilyenkor, amikor egy évben egyszer rájön a rosszkedv, akkor teljesen elvarázsoltan viselkedik, mint aki semmit nem érzékel a körülötte lévő világból. Megáll a fűzfa alatt, majd hosszú ujjaival letekeri az italos kupakját. Halványan elmosolyodik, majd lehúz belőle jó néhány kortyot. Mit tesz a művész élet egy emberrel? Sok jót és sok rosszat egyaránt, noha nem lehet megfogalmazni egyik jelzőt sem igazán. Valakinek „ez” a jó, valakinek „az” a jó. Az ital szélsebesen száguld végig Bastian nyelőcsövén, utat égetve magának ezzel a torokban, annak rendje és módja szerint. Megrázza szőke üstökét, majd egy fintor kíséretében ledobja a földre az üveget, amiből máris elkezd kifelé folyni a barna színű lötty, mire a fiú leül a fűbe, felhúzza lábait, s ujjait összekulcsolja térde előtt, így összefogva magát, hogy még véletlenül se essen alkotóelemeire a jelenleg túl gyenge test.
Csöngettek az ajtón másnap. Az apa fürdött, az anya... valahol a kertben kószálhatott. Nem volt más, aki ajtót nyisson; Bastian ment ki, hogy megtegye ezt. Két magas alak volt. Komor képpel, és furcsa tárgyakkal kezeikben. Volt egy... bilincs? Bizony, az nem is lehetett volna más.
- Szevasz, öcsi. A mamádat és a papádat keressük. – szólalt meg a nyurga alak, a mellette lévő fánkgyűjtemény csupán a bilincset lóbálta a kezében. Biztosan félt, hogy elveszik a szájából is az édesség maradékait, ezért csukva maradtak az ajkak. Bastian csupán kigyújtotta kezét, majd apró ujjával az emeletre mutatott. Aztán másik kezét is a magasba emelte, így azzal kimutatott az udvarra.
- Apa fenn, anya kinn... – mondta halkan, szinte alig érthetően, de a rendőrök már el is indultak két felé.
Szörnyű, szorongó érzés tör Bastianra, azonban, amikor elsétál előtte egy ismerős, szélesen, idétlenül vigyorogva int neki egyet. Elvégre az imidzsén semmilyen kedv nem ronthat... egy kicsit sem.

Ez aztán egy marha jó edzés volt. Érezte Viki, hogy valamiért nem volt meg a csapatban az a fene nagy lelkesedés, ezért morgott mindenkivel, hogy növelje az érdeklődésüket a kviddics iránt. Legalábbis Bastian ezt gondolja, hiszen ő lenne az utolsó, aki rosszat merne feltételezni akárkiről is. Vikitriát nem úgy ismerte meg, mint aki annyira osztogatná a népet mindenféle mocskossággal, ezért most sem fogta fel halálosan komolyan ezt az egészet. Azonban az tényleg elgondolkodtatja az embert, hogy vajon miért nem jött el sem Harry, sem pedig Izabel. Izabel még nem nagyon hagyott ki edzést sem, ahogyan a Potter gyerek sem, noha férfi fejjel Bastian csupán annyit mond rá gondolatban: „Biztosan csajozik valahol.” Annyian tapadnak rá, hogy azt ember nem képes megszámolni. Irigylésre méltó, hiszen Sebastian maga – az évek során – Lunát sem volt képes elhívni valahová, pedig már igazán itt lenne az ideje Kevin szerint. A szőke srác nem nagyon tudja, hogy hogyan mennek a nőkkel a dolgok. Ez is lehet az egyik ok, amiért elnézi Vikinek ezt a mai viselkedést. Nagyon sokan mondták már neki, hogy vannak ilyen hangulatváltozásaik, vagy mi...
Belépnek végre a kapun, majd – mivel látja, hogy mennyire lapos lett a hangulat – megszólal, hogy némiképp oldja a feszültséget, pedig lehetséges, hogy éppen ezzel húzná fel mindenkinek a már így is túlterhelt idegrendszerének rugóját. Hogyan is gondolhatna erre? Ő nem fárasztja magát a hülyeséggel...
- Frankó kis edzés volt, mi? Csak így tovább, Viki... ez ám a valódi ösztönzés. - vigyorog idétlenül, miközben kalózokhoz illő kézmozdulatokkal próbál még nagyobb hangsúlyt fektetni arra, hogy mennyire elemében van ma. Igaz is, még folytatta volna, hiszen nem megy neki túl jól, de majd máskor.
Látja, hogy nem nagyon vevő rá senki sem, főképpen nem a búvalbélelt Viki, és Amy sem túl sziporkázó ma. Pedig általában az szokott lenni, most mégsem tündököl szokásos fényében és csillogásában. Erre a gondolatra elhúzza a száját, majd éppen Anette irányába emelné tekintetét, hogy talán az ő szemében lát majd némi életet, amikor hatalmas robbanás fogadja őket a bejárati csarnokban. Bastian gyomrában érzi a dübörgés utórezgéseit, majd ahogyan rátör az a kevés pánik, gyorsabban kezdi venni a levegőt, aminek következtében nem kevés port nyert a tüdejébe.

A porfelhőben próbálja kutatni a többiek arcát, majd amikor kiszúrja Vikit, Bastian arca eltorzul. Nem tudja mire vélni a dolgot, hiszen egyébként sem forognak túl gyorsan agytekervényei, egy ilyen hirtelen jött esemény után végképp nem tudja hova tenni magát. Sajnos, ő nem olyan régóta van a csapatban, hogy mindenkivel olyan nagyon jó kapcsolatot ápoljon, és egyébként is túl sokat fecseg és úgy pörög, hogy félő belefúrja magát a földbe, de most mintha mégis kezdene valami fény csiholódni az agyába. Amy-re tekint, majd Anette-re, végül Susan arcát vizsgálja, majd a nagy csöndben megszólal a Mirol lány. „Kilcenről volt szó.” Úgy tudja Bastian, hogy a földrengések erősségének mérésére szeizmográfokat használnak. Ennyi maradt meg fejében még otthon, amikor próbált nagyon okos lenni, aztán feladta a tanulást. No, de ez úgy jön ide, hogy biztosan ennek a mérésnek az eredményének kellett volna elérnie a 9-et, hiszen ez biztosan erősebb volt, mint 9... akármi. A fiú észre sem vette a baljós előjeleket, ám végül két fekete, álarcos alak jelenik meg. Hatalmasat nyel, hatalmasat dobban a szíve.
Viki vajon miért társalog ezekkel a rossz-arcúakkal?, hangzik fel fejében a kérdés. Te, marha... azért, mert hozzájuk tartozik. Újabb hatalmas lelki törés... bambán, hitetlenkedve figyeli Draco Júliáját, miközben azt sem tudja, hogy mit tegyen. Csatlakozzon Anette-hez? Azt kéne, hiszen sosem volt jó az átkok szórásában, s abban is teljesen biztos, hogyha még értene is, akkor sem érne fel két... izé... Halálfaló tudásával, hiszen „Tudjukki” biztosan nem alkalmaz bénákat. Nincs mit tenni. Lába közé kapja a seprűt, majd mély levegőt véve libben fel Anette mellé.
- A... a Griffendél kviddicscsapata! - kezdi bátortalanul, majd kiáltja el magát, és a lányra tekint.

Igazán kellemesen táncolgattak egymással szemben, azonban minden jó véget ér egyszer, hogy folytassák egy még felemelőbb dologgal; a társalgással. Bastian híres beszélőkéjéről, ami általában úgy jár, hogy szinte le sem lehet csapni, noha most ebből nem sokat csillogtat meg Emmának. Jobb volt a tánc úgy, hogy nem rontják el felesleges fecsegéssel. Felesleges fecsegés? Hiszen olyan nem is létezik Sebastian számára. A napnak minden percében tud valami igazán „elmemozdító” megjegyzést tenni, amin általában mindenki jót röhög, aztán a szőke srác már mehet is a levesbe. Úgy tűnik, hogy ez nem így van, hiszen Emma nem úgy viselkedik vele, mint aki valamelyik másodpercben már ott hagyná magára, hogy azért már mégis csak mással szórakozzon ez a szerencsétlen óvodás. Pisze orrát vakargatva húzza össze szemöldökét, amikor meghallja, hogy jó a parfümje. Ma nem is tett magára. Legalábbis ő úgy emlékszik, azonban két napja vett egy igen „lánycsorgató” fiolát, aminek még tegnap is érezte magán a zuhany után az illatát, lehetséges, hogy még mindig az trónol rajta, noha senki nem kérte meg, hogy ilyen hosszú életű legyen. Vigyorogva túr a hajába, amikor elmormol egy „Kösz”-t, hiszen milyen felemelő az udvariasság, nemdebár? A papás-mamásról Bastiannak más fogalma van, és hogy demonstráljam ennek a szónak az elhangzásakor megjelenő mimikát, akkor két szóval le tudom rajzolni az olvasó szeme elé; kaján vigyor. Innentől szerintem visszaterelhetjük a témát az Emma által preferált papás-mamásra. Hoppá! Úgy tűnik, hogy Emmának is van némi beütése ebből a szempontból, amin a fiú csak halványan elmosolyodik, majd játékosan kacsint egyet. Igazán örül, hogy csak így összefutottak egymással.
- Én is. – mondja erősen bólogatva. – Érdekes, hogy milyen ritkán ülünk így össze. Pedig többször is lehetne. – és milyen igaz. Bastian kedveli Emmát, és úgy tűnik, hogy ez fordítva is igencsak igaz lehet. A fiú nem szokott találkozni az iskolából senkivel sem, kivéve Kevinnel, de vele sem olyan gyakran. Bastiant nem nagyon engedi el az apja sehová… Nevetséges egy 16 éves fiútól. Igen, teljes mértékben az.

Lassan megindulnak az asztalok irányába. Miután megtörtént a javaslat, hogy ihatnának még valamit, Bastian ismét megáll, hiszen akkor ő vissza is sétál a pulthoz, hogy hozzon valami frissítőt. „Milyen italra?”, amilyet csak szeretne. A koktélozás nem utolsó dolog, de a fiú most inkább valami rostos üdítőre szomjazik… egy kis vodkával keverve. Elvégre ihletet is kell gyűjtenie, s a vodka mámorító zamata egy koktélban, bizonyára igazán megértő társnak bizonyul, hogyha az alkotás szelleme megszállná Sebastiant végre. Végre, bizony. Már hetek óta nem festett semmit sem.
- Maradj itt. Egy szemvillanás, és itt vagyok. – mosolyog, majd otthagyja a lányt az asztalnál, ahol eddig ücsörögtek. Hiszen ott van Bastian utazótáskája meg minden más, amit haza kell még vinnie, és nem tudta elküldeni valaki mással, aki a közelben lakik… jól hangzik, nem is ismer senkit sem. Tehát, feladta postán a nagy részét a csomagjainak, de még így is sok a cipelnivaló.
Sarkon fordul, majd játékosan lépdelve, fenekét gyerekesen riszálva indul meg a pult irányába. A rá ragadó szemekre már nem is figyel. Talán már is nézi őt, illetve őket senki, hiszen hozzászoktak ez idő alatt, hogy „Bolond mind a kettő.”, legalábbis tekintetük erről árulkodott.
Megtámaszkodik a pultnál, majd hátsó zsebébe nyúl, hogy elővegye pénzét. Sosem használ pénztárcát. Azt – szerinte – sokkal könnyebben kilopják a zsebéből, mint akármi mást. Ha egy köteg pénz… egy kis köteg pénz… hm… ha van nála egy pár galleon, akkor azok inkább a zsebében legyenek, a mélyén. Oda valószínűleg nem turkál senki sem. Mondjuk, sosem lehet tudni, hogy ki, hogy szerzi meg a pénzt.
- Helló, kettő Swimming Pool koktélt kérnék. – mondja, majd a pultos srác mondja az árat, mire Bastian kipengeti… kipengetné. Nagyot nyel. Ennél égőbb a világon nincsen; kevés a pénze. Hófehér arca teljesen elvörösödik, majd nagyot nyelve megfordul, és visszasétál Emmához.
- Nincsen még nálad 3 galleon? Kicsit átléptem a kereteim. – sosem zavarta, hogy nincs sok pénze, de ez igazán kellemetlen. Hiszen ő maga ajánlotta fel, hogy meghívja a lányt, erre bele kell fizetnie.

Teljesen komolyan gondolja ezt a fogadást, hiszen bizonyos benne, hogy Ophelia meg fogja kedvelni némiképp ezt a műfajt is. Nem az egoizmus beszél belőle, hogyha azt mondja magáról, hogy tehetséges ezen a területen, hanem ez tényleg a valóság. Nem sok dologhoz ért, ezt mindenki nagyon jól tudja, főleg az évfolyamtársai, akik szétröhögik az agyukat néha az órai megjegyzésein, mert – azért meg kell hagyni, hogy – egész érdekes baromságokat tud hozzáfűzni az iskola történelméről írt könyvhöz. De a festéshez, művészibb tudományokhoz már annál inkább ért. Ezért nem is csoda, hogy saját maga kreál olykor képregényeket azzal a céllal, hogy egyszer végre be tud mutatni Londonban egy olyan „kollekcióját”, ami végre megfogja Miss. Ainsworth kisasszonyt. Soha nem elég a nőnek semmi sem, pedig sokkal értéktelenebb darabokat szokott a nyilvánosság szeme elé hozni, mint amilyennel Bastian állna elő. De ezen egyelőre felesleges gondolkodni, hiszen nincsenek meg szám szerint sem az előírt darabok, noha lehet, hogy mégis jó lenne már „rágyúrni” a dologra.
Ő beskatulyázni akárkit is? Deeeehogy, erről szó sincsen, meg sem próbálna ilyen módon viselkedni, azt bárki elhiheti. Nem amiatt, hogy lány, hanem amiatt, hogy hirtelen az jutott az eszébe. Nem sok műfajt ismer a könyvek világából, ezért, az jött ki a száján, amire először gondolt, amiben teljesen biztos volt, hogy létezik.
- De nekem ez a fajta képzelgés kell, amit egy képregény ad. – mondja vállát megvonva, majd egy újabb kekszet vesz magához.

Látszik a lányon, hogy egyre inkább érdekli a dolog. Majd meg is fog lepődni, amikor Bastian átadja neki azt a bizonyos képregényt. Ő maga írta és tervezete, ahogyan egy igazi képregény-mániáshoz illik. Egész jó lett, hiszen nagyon sokat dolgozott rajta. Nagy becsben tartja minden egyes munkáját, mivel rengeteg idejét foglalja le. Direkt rabolja el magától a tanulásra szánt időt, és csinálja ezeket a dolgokat, hiszen neki ebben van minden reménye a jövővel kapcsolatban. Nem az a nagyon okos fiú, de hatalmas a szíve és a művészetekben találta meg magát.
- Könnyebb dolgod lesz? Nem olyan biztos. – mosolyodik el, hiszen elég bonyolult a regénye. De azt határozottan kijelenthetem, hogy csak neki jelent ilyen sokat ez az egész. Mondjuk… sosem lehet tudni. Lehet, hogy Opheliának is tetszeni fog a dolog. Ezért is kezd azonnal kutakodnia táskájában a fiú, hátha megtalálja azt, amit szeretne.
- Pillanat… - mondja halk nyögést hallatva, miközben a sok felesleges holmi között turkál.
Nem sok idő telik bele, máris előhúz egy képregényt, aminek az alján a Bastian R. Llewelyn név áll.
- Csoda ország bukása… - suttogja a címet képregényének, majd vigyorogva nyújtja át a lánynak.
A lány kérdésére, miszerint adhat-e neki egy könyvet, még mindig vigyorogva bólint a fiú.

Azért meg kell hagyni, hogy a tánc az egyik legfelemelőbb dolog a világon. Közelebb hozza az embereket egymáshoz, lelkileg és testileg egyaránt. Bastian számára pedig mindkettő dolog igen fontos, hiszen a lélekről való gondoskodást nagyon jól műveli és el is várja, hogy kedvesen, szeretett viszonyuljanak hozzá azok, akiknek ő is átadja minden bolond érzését… s a testiség? Az is szinte ugyanolyan fontos. Meg kell érinteni a másikat, megsimítani, és még a csók is nagyon kedves számára. Nem nagyon osztogatja, mivel elég sokan nem kedvelik az efféle viselkedést. Egyáltalán nem arról van szó, hogy skalpokat gyűjt magának, egyszerűen az van, hogyha úgy tartja a helyzet, ha úgy jönnek ki a lépések, akkor nem tagadja meg az ajkak játékát, abban mindenki teljesen biztos lehet. Egy művész gyerek, aki az élet minden percét megragadja magának, ahogyan az okosak mondták mindig és még mindig életben van egy a kijelentés: „Carpe diem.” Ragadd meg a Napot, a pillanatnak, a mának élj. Millió fordításban olvashattuk már, de az értelme sosem változott. Ezért van az, hogy Emma társaságában jól érzi magát. Lehet, hogy néha kicsit elbizonytalanodik a lány, és kicsit a kislányosabb oldalát is mutatja Bastiannak – aki persze csak örül annak is -, de azért ő is hasonló elveket vall. Legalábbis ezt mutatja az elmúlt időszak. Az iskolában is így viselkedtek egymással, ezért most sem csinálnak úgy, mintha sosem lett volna jó kapcsolatuk. Sőt, nekik kifejezetten jól megy ez a barátkozás, még akkor is, ha néha elpirongatják egymás meg hasonló félreérthető dolgok.

A szemeket egyre inkább érzi magán, noha nem nagyon hatja meg a felháborodás moraja. Bezzeg, ha keringőznének, akkor az, senkit nem zavarna a nagy öregek közül. Még egy pár pillanat, és mindjárt felkapja rázni az egyik nénit, akinek már szinte a szájában lévő kanál is kihullik… persze csak akkor, ha ez így folytatódik. De, nem. Mégsem folytatódik így, hiszen a zenének vége lesz, mire csak lassabban kezdenek mozogni egymás előtt, ami azt a történést hozza magával, hogy az idősebb korosztály képviselői is szépen befogják a szájukat, majd a fagylaltjukkal és a beszélgetőpartnerükkel foglalkoznak a továbbiakban. Bastian pedig ismét teljesen Emmára tud koncentrálni, akinek a „Veled aztán sosem unatkozom.” mondatára széles, kissé elégedett vigyor terül szét a szőke srác képén. Természetes, hogy elégedett némiképp ezzel, hiszen ez a cél nála, hogy soha nem unatkozzon mellette senki. Azonban van olyan alkalom, amikor elküldik melegebb éghajlatra azért, mert próbál egy kis életet csempészni az emberbe. Nem sokszor megy, de mindig meg lehet próbál a nemes műveletet.
- Nem is lehet. – vigyorog önelégülten, majd kinyílnak a szemei arra, amit Emma mond.
Először komolyan is veszi, hiszen volt már olyan, amikor egy lány komolyan vette az ő közeledését. Aztán, persze egy idő után kapcsol, hogy már megint színdarabot játszanak a Gray lánnyal, mint már oly’ sokszor tették az év alatt. Jó is, hogy összeismerkedtek, hiszen végre szót ért egy lánnyal is.
- Számomra is csodás ez a pillanat, Kedvesem… soha nem is hagyom, hogy vége legyen. – széles vigyor.
Elvégre tényleg nagyon vicces a helyzet. Van, amit komolyan gondol… van, amit nem. Elég kiismerhetetlen a fiú, de azért a szőke csaj már tud néhány dolgot Llewelynről.
- Köszönöm a táncot, bébi. Meghívhatlak egy italra? – kérdi csillogó szemekkel, huncut módon.

Na, mondhatom szép ez a mai nap. A rohadás essen inkább az egészbe, meg az egész évfolyamba… és persze ki ne hagyjuk a nagy szitkozódásból az SVK órát sem, mert onnan kezdődött el ez az egész balhé. Tényleg, marha jó ám a szombat délelőttöt azzal tölteni, hogy takarítónőset játszunk a bejárati csarnokban, ahol természetesen a legtöbb diák fordul meg nap, mint nap. Piton professzornak „áldani” kell azt a nagy orrát, mert bizonyára nem csak kifelé, hanem befelé is ilyen szép nagyra nőhetett, ezért nyomja össze parányira azt a korhadt agyát. Ilyenek és még ehhez hasonló cifra dolgok keringenek Sebastian fejében, amint rövid terepszínű nadrágban, fehér pólóban és egy, a macskája által szétnyűtt papucsban sétálgat a főépület kisebb folyosóin. Nem nagyon akarja elérni a bejáratot, hiszen az egészet feltörölheti, négykézláb mászva, így teljesen kiszolgáltatva magát a mocskos évfolyamtársaknak, akik miatt most ezt a büntetést kapta. Mindkét hosszú karja végég, ujjai közé szorítva cipel két kelléket, mégpedig a felmosó vödröt – tele vízzel és szappannal, plusz felmosó kefével -, míg a másik kezében egy felmosó seprőt. Igazán fess ebben az összeállításban, azt azért meg kell hagyni. A szőke mindig vidám képe, most majdnem felrobban abban a nagy szemöldökráncolásban, s csoda, hogy tüdeje is még bírja, elvégre azok a bikaszerű fújtatások nem kímélik meg. Még szerencse, hogy évek óta sportol… biztosan ez az egyetlen oka annak, hogy még nem durrant ki a fiú. Pedig lehet, hogy jobb lenne a szenvedések nélkül.
- Marha jó… - motyogja idegesen az orra alatt, miközben lesétál a csarnokba vezető lépcsőn.
Természetes dolog, hogy tömve van mindenféle diákkal, akik előtt szépen le fogja égetni magát.

Nagy levegő. Beszív, kifúj. Nyugodjunk csak meg, nincsen semmi baj. Oké, tudom, hogy felötlik az ember fejében a kérdés, hogy vajon miért is érdekli, hogy mások mit gondolnak róla? Elvégre sosem volt az a fajta srác, akit igazán izgat, hogy egyesek hogyan viszonyulnak ahhoz, amit éppen csinál. De ez most más. Ezt nem ő akarta, és igazságtalannak érzi, hiszen nem ő volt az, aki Piton fejét varázsolta egyik évfolyamtársa varangyának a fejére. Ő csak úgy röhögött, hogy majdnem kipukkadt. Lehetséges, hogy ezt nem kellett volna, de nem bírta ki… ezért – mert ennyire viccesnek találta – Piton professzor szerint ő volt, és ne is merje másra fogni a dolgot. Mocsok egy ember, én mondom. Nem hiába házvezető a zöldvérűeknél. Neki legalább normális színe van a vérének, egészséges piros, nem úgy, mint… áááh! Nem érdemes időt pazarolni rájuk. Neki kéne állni a suvickolásnak, mindenféle varázslat nélkül persze, ahogyan azt kell egy hivatásos rabszolgának. Belenyúl a zsebébe, majd elővesz egy sárga gumikesztyűt, aztán egy kendőt, amit öregasszonymód a fejére teker. És azt hiszi, hogy pusztán a takarítás miatt fogják őt körberöhögni? A kis naiv… Azt hiszem ő teljesen bizonyos abban, hogy ezt így KELL csinálni, hiszen eddig minden filmben és képregényben így volt felöltözve az, aki éppen takarított… hullát vagy akármit, nem is az a lényeg. Hanem az, hogy igazán jól mutat a szerelésében, és talán ezzel intézte el magát.
Csupán azt kell szem előtt tartani, hogy Bastian sosem volt normális, ezért most sem csinál másképpen.

Egyre jobban alakul ez a délután. Még jó, hogy később indul a vonat, habár úgy száguld az idő, mintha az idő maga is egy expresszen ülne egyenesen Cardiff irányába. Nagyon nem akar még elmenni. Ahogy belegondol abba, hogy otthon majd hallgathatja édesapját, hogy miért nem jött hamarabb haza… teljesen görcsbe rándul a gyomra. Igaz, hogy az édesapa mondta, hogy jöjjön a későbbi vonattal, látszott rajta, hogy abban reménykedett, hátha azt mondja az ifiúr, hogy úgyis hamarabb jön. Bolond lenne ezt mondani. Hazamegy és máris a gügye kisfiú szerepébe kerül, amikor neki még ott van öccse és a húga is, akiket lehetne egy kicsit égetni, nem csak őt. Na, jó. Azért ők is kapnak eleget, főleg azért, mert az öreggel élnek, de Bastian valahogy nem kér ebből az egészből. Jobb lesz, ha azonnal körbetelefonálja a haverokat, hogy ki merre van, aztán találkoznak kinn a Hudgens’ mellett, ahol szoktak. Végre egy kiadós buli… jó zene, jó piák, jó társaság. Nagyon hiányoznak már Sidney-ék a fiúnak. Sidney a legjobb barátja. Noha nagyon nehéz megmondani abban a társaságban, hogy ki mégis kinek a legjobbja, meg ehhez hasonlók. Nagyon összetartó társaság ez. Olyan, amilyet sehol máshol nem találna a fiú. Kevin is megy majd hozzájuk valamikor. Na, akkor szabadul el igazán a pokol. Az iskolában ő a legjobb barátja, akivel mindig megbeszél mindent, és Kev is ugyanolyan marha, mint Bastian vagy Sid. Már alig várja, hogy valóra váljon ez az álom.
Ekkor jön a kérdés, hogy valóban komolyan gondolja-e. Jogos kérdés Bastiant ismerve.
- Abszolúte, drága hölgyem. – vigyorog csintalan tekintettel, miközben végre felemelkedik a székből.

Emma nem fél. Még jó, hogy nem. Vagány csaj, akivel nagyon jól el lehet hülyéskedni és beszélgetni. Azonnal belopta magát Bastian szívébe. A külsőség meg már csak édes, cukros hab a tortán. Egy gyönyörű lányról beszélünk, de ezt mindenki látja. Barátságos mosollyal, meggyerő beszédstílussal. Úgy jó az egész csaj, ahogyan van. Ezért nem is lehet kihagyni a táncot. Noha Bastian még egy olyan lányt is felkérne táncolni, aki nem rendelkezik ilyen kinézettel, mint Emma. A belsőn van a hangsúly. Akármilyen közhely, akkor is így gondolja a fiú. Mindenben és mindenkiben képes meglátni a szépet. Kell némi kisugárzás ahhoz, hogy mindezt kiérdemelje valaki, de mindazonáltal minden ember úgy szép, ahogyan van. Legalábbis az ifjabbik Llewelyn így gondolja.
- Igenis. Akkor… azt hiszem, többet nem is kell megszólalnunk. – mondja egy sanda mosollyal.
Feláll, majd odasétál a lányhoz, akinek megragadja a kezét, majd együtt odasétálnak a tér közepére. Újabb szám indul el, ami igen hasonló az előzőhöz, csak egy kicsit alternatívabb stílusban. Lassú, kicsit gengszteres. Akár egy filmben. Nagyszerűen érzi magát a fiú. Mutatja a lánynak, hogy várjon egy kicsit, hiszen odasétál a zenegéphez. Hosszú ujjaival a gép oldalához nyúl, majd feljebb veszi a hangerőt. Nem üvölt azért, de így máris jobban lehet hallani a táncosoknak. Megfordul, majd a lány felé tekintve elmosolyodik. Úgy sétál vissza hozzá, de már a lépéseiben is felfedezhetőek a tánclépések. Mikor odaér, végigsimít a lány oldalán, majd először csak laza mozdulatokkal kezd el lépegetni, hiszen még nem indult be a zene. Ha nem is fog, akkor meg majd egy kicsit lassúznak. Nem hal bele egyikük sem.
- Sassold, hogy bámulnak. – lép közelebb a lányhoz mosolyogva, s még a derekát fogva „rázza” magát.

Tényleg nagyon jó ez a keksz, meg kell hagyni. Mindig is édesszájú volt, ezért nem meglepő, hogy ez is csak úgy csúszik le a fiú nyeldeklőjén. Egy, aztán még egy, végül már az ötödiknél tart, amikor észbe kap, hogy egyáltalán nem kéne felzabálnia a lány össznépi vagyonát. Már ami a kekszet illeti. Bastian, kislányos báját előszedi lelki zsebének mélyéről, majd úgy pislog egy párat Opheliára, hiszen elnézést kell kérnie valahogy az édesség felének befalásáért. Sokszor előfordul nála, hogy elszáll az agya és mindent megkajál, ami előtte van. Akár egy rossz kan kutya. Addig eszi azt, ami ízlik neki, amíg előtte van. Nem egyszer fordult már elő az, hogy degeszre zabálta magát, aztán az egész estét a vécé kagyló fölött töltötte. Mindent meg kéne tenni azért, hogy ez ne forduljon elő még egyszer.
- Ja, nagyon jó. – mosolyog szélesen, miközben egy utolsót vesz a zacskóból. Tényleg utolsó.
Megy ez a beszélgetés ahhoz képest, hogy azt hitte régebben erről a lányról, hogy csupán erőltetett előkelőséggel és „bölcsészséggel” a hangjában tud beszélni. Sőt, talán még szóba sem állna vele azért, mert őt nem hozza annyira lázba a tanulás… inkább egy kicsit sem hozza lázba a dolog. Azonban most kellemesen kellett csalódnia. Igaz, hogy ha a lány valóban olyan, mint amilyennek elképzelte, annak örült volna, hiszen ennyire ügyes fiú volt, ennyire jó emberismerő, hogy megsaccolta a lány jellemét. Elmehetne helyszínelőnek is. Azok kenik meg vágják ennyire a dolgokat. Mint amikor volt az a „balkezes gyilkos”, aki csak az áldozat bal kezét vágta le és megerőszakolta. Aztán egy médium ment oda segíteni. Mekkora nagy lehetett… Vagy, az is meglehet, hogy ezt csak álmodta, vagy látta valamelyik idióta filmjében. Bastiannál nem lehet tudni. Ha valami megragad benne, akkor azt valóságosnak fogja gondolni.

- Az biztosan valami… romantikus kisregény, vagy… esetleg egy száraz tudományos. – mondja halkan.
Nem szeretné ezzel megbántani a lányt, ezért is próbál utána egy kevés mosolyt küldeni az irányába. Ő ezt nézi ki belőle. Vagyis, most ezt. Mivel meg kell hagyni, hogy ez a lány már minden könyvet kiolvashatott, az összes létező műfajból, ami csak létezik a világ könyvtáraiban. Ez persze nem mondható el Bastianról. Képregények, képregények hátán. Na, meg még maximum annyi, hogy elolvassa reggel a kukoricapelyhes doboz hátát, hogy mégis tudja, milyen apró játékot fog lenyelni a következő kanál reggelinél. Erre is volt már példa, mint minden más képtelenségre a fiú életében. Valami kis katona lehetett… nem is. Superman figura volt, amibe majdnem megfulladt a hülyegyerek, mert beleöntötte azt is a pelyhek közé a tálkába.
- Képregényeket. Az igazi fantázia megteremtői. Komolyan. Nem hiszed? – kérdi komolyan.
Teljesen meg van győződve arról, hogy a sok agyromboló, felesleges erőszakkal tarkított, beteges képzeleteket gyártó képregények jót tesznek neki és a már így is elég labilis elméjét fantáziadúsabbá teszik. Erről biztosan tud majd vitázni Opheliával.
- Tudod mit? Fogadjunk. Én elolvasok egy ilyen… izét, ha te elolvasol egy képregényt. - nyújtja jobbját.

Már szinte görcsbe rándul gyenge csuklója, amint a hosszú ujjak ölelésében tartja a vizes poharat. Rájött a szívbaj, az egyszer biztos. Nem végzett semmiféle elsősegély tanfolyamot, ezért be is cseszett volna, hogyha durvább lesz a lány fuldoklása, fejfájása meg ez az egész kis történet. Remegő kezekkel nyújtja át a poharat, miközben hatalmas kő esik le szívéről. Szinte hallani. Ahogyan azt is, hogy nagyot kordul Bastian gyomra. Éhes. Nem elég neki ez a fagylalt, ami ráadásul már olyan undorítóan fest, hogy nem is kívánkozik megenni. Volt már olyan, amikor visszajött belőle az, ami ízlett neki, de a kinézete sírásóért kiáltott. Ez is pont olyan most. Megkönnyebbülten áll fel, majd sétál vissza a helyére. Fintorogva tolja el magától a tálat, majd feltekint a lány szemeibe. Begörcsölt a feje a sok fagylalttól? De érdekes. Ilyet még nem is hallott. De volt egy képregény, amiben egy csávó valamilyen sugárzó fagylaltot evett, aztán befagyott az agya. Bizony. Aztán a sugárzás miatt olyan erőhöz jutott, amivel tudott uralkodni a jeges dolgok felett. Ő maga is tudott jeges leheletet produkálni, meg hasonló frankó dolgok. Ezért nem meglepő, hogy most szélesen mosolyogva bambul maga elé a fiú. Gyakran szerteágaznak gondolatai. Nem mindenesetben jelent ez jót, hiszen sokan vágták már pofon azért, hogy felébredjen. Jelenleg – persze – nem ennyire súlyos a dolog.
- Ice, ice, baby. – vigyorog, miközben halkan kezdi énekelni a reklámokban már ezerszer hallott dalt.
Olyan szívesen táncolna most egyet, azonban furcsa lenne, hogyha… furcsa lenne? Nem hiszem. Már megint valamilyen jó zene megy a zenegépben. Jó kis popos, amit egyébként is annyira kedvel. Jól lehet rá rázni mindenünket, ami csak van.

- Komolyan? – kérdezi egész fogsorát megmutatva a széles vigyorban, majd legyint egyet.
- Nem kell, hagyjad. Inkább azzal köszönd meg, hogy táncolunk egyet. – igazán lovagiasan hangzik.
Persze nem ezekre az „alap” táncokra gondol, habár azokban is igen csak otthon érzi magát. Igaz… neki mindegy, csak zene legyen. Tudjon rá táncolni, tudja énekelni. Kiskorában is imádott lagzikba járni, mert ott mindig ő volt az este fénypontja. A hülye kis szőke gyerek, akik próbálkozott mindenféle furcsa táncmozdulattal, aminek a legtöbb esetben az lett a vége, hogy nagy csend, leáll a zenekar, majd már csak a mentőautó szirénáját halljuk, s hogy minden nő sikoltozik. Igen, vetődött már le magas színpadról, lefejelte már az asztal sarkát… stb. Mindig is tudott élni, az egyszer biztos.
Ekkor hallja a lány terveit, amikre csak bólogat, hiszen még várja a választ, amit végre fel is fog Emma. Igazán jó lenne egyet táncolni. Régen tudta már kiadni magából művészi oldalának ezt a kis rétegét, ami nagyon is fontos részét képezi életének. A sérüléseinek nagy része nem a verekedések, vagyis… megverések nyomai, hanem ezeknek az érdekes, korszakalkotó mozdulatoknak. Most persze nem lenne annyira durva, csak egy kis riszálás, hogy jobb legyen a hangulat.

- Csak nem félsz? Ne aggódj, nem lépek a lábadra. – kacsint vígan vigyorogva.
Kíváncsi lenne arra, hogy az idősebbik korosztály mit szólna hozzá. Hiszen a jelenlévők nagy része belőlük áll. Egy kis simulós, riszálós tánc nagyon betenne nekik. Istenem! Milyen szép is lenne. Szeret polgárt pukkasztani, szeret feltűnő lenni. Sokan megállapították már, hogy feltűnőségi viszketegsége van. Erre csak egy vállrándítás a válasz. Ez van, ezt kell szeretni. Akit nem érdekel, az egyáltalán ne is figyeljen rá. Hiszen, ha mégis figyelmet szentel rá, akkor annak is be kell vallania, hogy Bastiant nem lehet szem elől téveszteni, nem lehet levenni a szemünket róla. Na, jó… ez azért túlzás. De mégis magát hazudtolja meg az ember, ha azt mondja, hogy nem bírja elviselni őt.
- Ha mégis rálépek, akkor… akkor… leborotválhatod a fejem... kopaszra. – mondja komolyan bólogatva.

Halvány gőze sincsen arról, hogy esetleg zavarba hozhat valakit. Nem nagyon szokott hasonló dolgokon gondolkodni, hiszen neki nem szokása pirulgatni, sem semmi ehhez fogható. És elég gyakran tesz úgy, hogy nem hiszi el ezt, hiszen ha ő nem csinál ilyet, akkor más sem. Hülyeségnek hangzik? Igen. De pusztán azért, mert az is. Ücsörög a banánfagylalt felett, s laza csuklómozdulatokkal kavargatja. Leves. Teljesen olyan már az állaga. Már biztosan az íze is olyan, mint egy elrontott gyümölcslevesnek. Ajkait kicsit elhúzza, miközben szimatolni kezd felette. Túldramatizálja egy cseppet. Nincsen kinn régóta a napon. Nem romolhatott meg ennyi idő alatt. Csupán elolvadt. Nem parancsolhatunk neki, hogy tartsa meg eredeti állagát. Pedig mennyivel jobb lenne, ha most nem ezt a hányást kéne bámulnia az asztalon. Újabb gondolat, de… elvetendő. Nem lát a közelben egyetlen legyet sem. Pedig mesékben mindig bejött, hogyha a tehetős úr odaszólt a pincérnek, hogy: „Kérhem pincérh, légy van a levesemben!”. Na, ez az, ami tök jó lenne, de nem valósítható meg. Lemondóan sóhajt hát, aztán újra felemeli tekintetét a szőke hajú lány szemeire. Automatikusan saját tincsei közé nyúl, mintha valamit megérzett volna fejbőrén. Egy bogár? Egy esőcsepp? Esetleg egy madár tisztelte volna meg felülről? Nem, dehogy is. Egyszerűen elfogta a féltékenység attól, ahogyan a lány haja csillog, az övé meg nem. Külsőségmániás. Legalábbis magával kapcsolatban igen. Rettentő hiú tud néha lenni. Néha, nagyon néha. Szerencsétlen Emma pont egy ilyen napon kapta el a srácot. Nem mintha ezt csinálná egész nap, de olykor napközben rá jön az, amikor csinálnia kell magával valamit. Hajat igazgatni, ruhát igazgatni, nézegetni magát egy kirakatban… stb. Érdekes. De ez van. Szokott ő még cifrább dolgokat is csinálni, hogyha arról van szó. A végén még egy egyszerű ifjú titánként állítanák be őt. Mennyire szörnyű is lenne, hogy átlagosan kéne viselkednie. Maga a Földre szállt Pokol. A visszatérő bambulás után végre ismét Emma szemeibe fúrja sajátját.

- Itt laksz egy saroknyira? Hát… akinek jól megy. – mosolyog szélesen. Irigyli a lányt, hogy itt élhet.
Bastian elég messze van a varázsló társadalomtól. Az apja nem is nagyon szeretné, hogy olyan nagyon sok köze legyen a fiának ehhez az egész világhoz. Mégis varázslóiskolába járatja. Na, igen… Mr. Llewelyn mindig is tele volt mindenféle ellentmondással. Noha az ifjabbik is kapott egy csekély adagot ebből a viselkedésből, nála nem jelenik meg annyira intenzíven, mint apjánál. Hihetetlen, hogy mennyire el tud gondolkodni az élet naaagy dolgain. Ezért is tekint az égre, miközben egy csapat madarat figyelvén, nagyot sóhajtva folytatja gondolatmenetét, immáron hangosan.
- Apám nem örül neki, hogy itt vagyok. Csoda, hogy a későbbi vonattal mehetek. – vonja meg hanyagmód vállait.
Mindegyik gyerek nagyon féltve van mindentől, ezért rövid a póráz, amin néha sétálhatnak. Furcsa egy fazon az édesapa, de azért őt is meg lehet érteni. Mint minden embert Bastian ismereteiben és az ő képzeletében. Még mindig a családnál maradnak egy időre. Legalábbis a lakhely megválaszolásához megint igénybe kell vennie azon képességét, hogy az otthonról asszociál a családra. Szereti őket, de inkább csak távolról. Mindig kellemetlenséget okoznak egymásnak, ezért jobban megértik egymást távolról.
- Walesi srác vagyok. – mosolyog büszkén, miközben ismét felveszi a szemkontaktust a lánnyal.
- Pontosabban Cardiffban lakom. – bólogat, miközben vesz egy kanállal a furcsán kinéző, megolvadt fagylaltból.

Örül-e annak, hogy véget ért a tanév? Nem. Nem kifejezetten, de egyáltalán nem szeretne őszintén beszélni ebben a témakörben. Legszívesebben a közönség segítségét kérné, hogy mi is lehetne erre a jó válasz. Megint füllentenie kell. Muszáj lesz. Nem akar magyarázkodni semmi miatt. Emma pedig úgysem hagyná addig, amíg ki nem szedi belőle. Talán majd máskor. Ez nem a megfelelő alkalom a családi szálak megvitatására.
- Van már egy csomó tervem. Biztosan frankó lesz minden. Nincsen suli, legjobb. – mosolyog.
- Te mit fogsz majd csinálni? – érdeklődik, miközben a lánynak újabb kérdése is elhangzik a fagylaltot illetően. Egyelőre még nem válaszol a fiú, hiszen Emma máris elindítja kanalát a banánkehely irányába. Biztosan nagyon jó az íze, de azért nem hívogatja annyira az ízlelőbimbókat, mint fénykorában.
- Baná… nos. – fejezni be lassan a szót, hiszen Emma fuldokolni kezd. „Izgalmas” egy nap.
Bastian azt sem tudja, hogy hová kapjon. Int a lánynak, hogy várjon még azzal a megfulladással, majd felpattan és elszalad. Hamarosan egy pohár kellemesen hideg vízzel tér vissza, ám ekkor a lány már csak néhány köhög, aztán úgy néz ki, hogy minden rendben van. Bastian felhúzza szemöldökét, aztán leguggol a lány mellé, s felé nyújtja a poharat.
- Ezt idd meg. Bakker, jól vagy? Rám hoztad a szívbajt. – sóhajt megkönnyebbülten egy mélyet.

A roppant kedves megnyilvánulása után, még újabb kekszek után nyúl. Nagyon finom, meg kell hagyni. Bastian egyébként is imádja a hasát. Mindenféle édesség jöhet, véleménye szerint az adja csak neki az igazi energiát. Persze, persze. Csak rá kell fogni valamire azt, hogy mégis hogyan tud ennyire pörögni valaki még akkor is, hogyha a többiek agya már régen le van szívva egy hosszadalmas nap után. Rejtély. Vagyis, annyira mégsem, hiszen a fiú túlságosan szereti ahhoz az életét, hogy egy percet is elfecséreljen az életéből. Mindig mozogni kell, mindig tenni kell valamit, enni kell, táncolni kell, festeni kell, szeretni kell, bulizni kell… és még sorolhatnám. Na, jó. Az alvás is belefér, hiszen most is pihenni feküdt le a fűbe. Mentségére szóljon, hogy azért már elég sokat ugrált a mai nap folyamán is. Lenn a faluban, aztán vissza. Sőt, mi több… az illegális cselekedetek még jobban kiszívják az emberből az erőt, noha valamilyen szinten fel is „spannolják”. Izgalmas dolog ez. Sajnálhatják azok, akik pusztán a szabályoknak élnek. Ez persze nem toborzás próbál lenni. Talán végre elkapják Bastiant is. Volt már néhányszor elkapva, de érdekes módon mindig megúszta egy kisebb dorgálással. Nem tud róla, hogy az apuka ennyire félti a fiát attól, hogy más iskolába kell küldeni. Tehát az öreg a zsebe mélyére nyúlt, s nem is kell megmondanom, hogy melyik tanár volt az, akit ennyire könnyen meg lehetett… vesztegetni? Nem, csupán a pénz beszélt ott. Ha erről tudna a szőke fiú, biztosan nem lenne már az iskolában. Inkább a kicsapás vesszejét érezné hátán, minthogy úgy maradjon a Roxfortban, hogy az apja pénzelte egyik másik tanárt.

Csöndben ücsörögnek egy kis ideig. Bastian és Ophelia is élvezi egy kicsit a friss levegőt. Inkább a lánynak lenne erre szüksége, ahogyan elnézi őt. A fiú mélyet sóhajt. Lát a lányban valamit. Valamit, aminek ki kéne jönnie onnan, elő kéne bújnia, de nem engedi, hogy a könyvtár összes könyvéből épített magának védőfalat teste és lelke köré. Érdekes, hogy mennyire tudnak különbözni egymástól az emberek… és mégis mennyire egyformák. Értem azt, hogy hogyan tudták az évezredek alatt kifinomítani a technikát, ahogyan alkalmazkodni tudnak egymáshoz. Persze még mindig vannak kivételek. Nem mindenki tud toleráns lenni, noha ez sem baj. Minden így szép és jó, ahogyan van. Legalábbis Bastian szerint mindenféleképpen.
- És… jó olvasni? – hangzik fel az év legbugyutább kérdése Bastian szájából.
Ő csak képregényeket búj éjjel és nappal. Nem is sejti, hogy milyen érték lehet egy olyan műben, amit mondjuk Ophelia olvasgat oly’ szorgosan. Képregény: Egy buborék, „Most meghalsz.” és „A világ újra megmenekült…”. Őt ez szórakoztatja. Mindenki fantáziáját más izgatja, nagyrészt.
Nem minden esetben igaz ez. Bastian és Ophelia beszélgetéséből is kiderül majd néhány érdekes dolog...
- Mármint ilyeneket. – ezzel nem minősíteni szerette volna az irományt, csak nem tudja milyen műfaj ez valójában. Szépirodalom? Nyálas könyv? Száraz, kötelező? Kíváncsian várja a lány válaszát, hiszen neki a képregény-buborékokon kívül nem sok fogalma van az írásokról.
- Én is szoktam ám azért… érted, olvasni. – mutogat homályos tekintettel, mosolyogva a táskára.