Profil menü
Üzenetek megtekintése
Oldalak: [1] 2 3 ... 6
#1 Karakterek / Miguel angyalai / Re: Vihar előtti csend - Érkezés - Főszál
Dátum: 2026. 11. 01. - 20:24:08
Exitus acta probat

 
 

A tisztelt jelenlévőknek, 2006.08.17.
   

Nyilvánvaló okoknál fogva éreztem már magam ennél sokkalta kellemesebben is, mert jelenleg olyan, mintha osztálytalálkozó lenne a házamban, leszámítva a tényt, hogy ez nem az én házam és még csak nem is az én mélyen tisztelt osztálytársaim. Nem kellene kötelességemnek érezzem azt, hogy ennyi ember minimum egy hetes tartózkodását finanszírozzam, mindent csak és kizárólag a feleségem miatt teszek, aki szintén nem néz ki úgy, mintha remekül szórakozna. Rápillantok és azzal nyugtatom magam, hogy ha Miguelt sikeresen eltávolítottuk onnan, ahol jelenleg tartózkodik, tovább megyünk valami távoli helyre, ahol nincsenek kartellek, maffia, vagy ha van is, minket nem kifejezetten foglalkoztat.

 Nem kevés pénzbe került ez a kis villa, de legalább mindenki kényelmesen elfér benne, és nem kell a térbeli zsúfoltság okozta irritációval is számolnom. Az utóbbi ugyanis aligha segítené a csoportdinamika stabilizálását, különösen nem az én esetemben. Daphnén már most észleltem a társaság általi túlterhelődés korai tüneteit: legszívesebben teljesen egyedül vegetálna a kertben, amit a magam részéről tökéletesen érthetőnek találtam. Én is szívesebben választanám jelenleg a szociális izolációt, mint ezt a meglehetősen heterogén társaságot. 
Mindjárt kezdjük ott, hogy Vianne ugyan mivel érkezett és rendelkezik-e az adott jármű vezetéséhez szükséges, érvényes engedéllyel. Amennyiben igen, szeretném tudni, kihez kell fordulnom annak haladéktalan bevonása érdekében.

Aztán ott van Gemma, aki éppen abba a készülékbe kiabál, amellyel a bűbetlenek távközlési célból kommunikálnak, és amelynek segítségével — ha jól tudom — egymás beszélgetéseit is képesek lehallgatni. A hangerő alapján mindenesetre nem volna szükség különösebb akusztikai érzékenységre ahhoz, hogy én is értesüljek a mondandójáról. Mindeközben egy válogatott kviddicsező ácsorog a kertemben, láthatóan különösebb cél nélkül. Megérkezett Varvara és Solange is, akik egymás mellett állva meglehetősen szokatlan párost alkotnak. Korábban kaptam némi tájékoztatást arról, hogy együtt kell majd dolgozniuk, amit jelenleg furcsábbnak találok, mint a koktélparadicsom és a Mimbulus Mimbletonia keresztezésének gondolatát. Utóbbit egyébként, ha lesz rá alkalmam ezen a kellemetlen kiruccanáson, feltétlenül megkísérlem. A genetikai kompatibilitás kérdése ugyan bizonytalan, de a kísérlet botanikai szempontból mindenképpen érdekesnek ígérkezik.

Ezek a gondolatok valamelyest rendezik a mentális állapotomat, ám hamarosan Jenkins kisasszony üdvözlőbeszédének lehetek fültanúja. Be kell vallanom, a közlés tartalmának csupán töredékét sikerül dekódolnom, ami különösen bosszantó, tekintve, hogy az intelligenciahányadosom a legtöbb átlagpolgárénál magasabb. A kedvesemre pillantok tehát, mert őszintén szólva nem tudom megállapítani, mi volna a megfelelő válasz a „mizu” kérdésre. Egyáltalán milyen információt vár el ez a kérdés önmagában? Állapotjelentést? Rövid anamnézist? Esetleg pusztán egy társalgási formulát, amelynek funkciója nem a tényleges tájékozódás?
-Üdvözletem az egybegyűlteknek-hajolva meg merev háttal azok előtt, akik voltak oly kedvesek, összegyűlni az előkertben.

-Nos Miss Jenkins, beköltöztünk, aztán pedig megjelentek önök is, ez történt eddig- válaszolom udvariasan. Tartok tőle, hogy hamarosan búcsút mondhatok a kedvenc fűnyíróbűbájomnak, ugyanis a gyepet ilyen létszámú társaság mellett rövid időn belül bizonyára letapossák. Bár a terület nem az enyém, a gondozása kellemes rekreációs tevékenységnek bizonyult, így a károsodása személyes veszteségként érintene.
-Vianne kérlek, szentelj néhány röpke másodpercet annak, hogy ugyan mi venne rá arra, hogy egy gondolatmenetbe kerüljek a magnix cserkészegyletekkel-ujjamat feltartva jelzem, hogy ezen másodperceket nyugodtan használja ki, ellenére annak, hogy a kérdés meglehetősen költői volt.

-Solange, Varvara, Alma kisasszony és...Mr. O'Hara, ha nem tévedek-hajtok fejet külön a többiek felé is, nehogy úgy gondolják, modortalan vagyok-nos, szomorú kötelességem érdemében azt kell mondjam, érezzék bátran otthon magukat szerény hajlékunkban és amennyiben bármire szükségük van bátran forduljanak hozzám és kérem még véletlenül se zaklassák a feleségem- mosolygok Daphnéra, remélve, hogy némi tehermentesítést jelent számára, ha a ház és a vendégek körüli ügyintézést magamra vállalom. A jelenlévők száma ugyanakkor meglehetősen jelentős, majdnem eléri az esküvőnkön megjelentekét. Fuentes mindenesetre hálás lehet, hogy ennyien érdeklődnek iránta, én pedig nem vagyok minden körülmények között haragtartó.
-Ami a hálószobákat illeti...-kezdenék bele az alaprajz és lehetőségek ismertetésébe, mikor is Vianne egy elszabadult alpaka sebességével rohan be a ház, amit tágranyílt szemekkel követek végig- emeletes ágyak nincsenek, mint megállapítottuk ez nem egy cserkészlak!-kiáltok utána. Sóhajtok, majd szabad kezemmel egy pillanatra megdörzsölöm az orrnyergemet. Úgy vélem, a következő napokban a cephalalgia, vagyis a fejfájás, visszatérő panaszom lesz. Az események eddigi lefolyása alapján a prognózis nem különösebben biztató.

-Tehát...-kezdek bele újra- a házban több két és három és egy négyágyas szobát tudtok elfoglalni, számításaim szerint mindenkinek jut megfelelő szállás és két szoba még szabadon is marad. A párok-ha csak máshogy nem szeretnék- válasszák a kétágyas szobákat, egyébiránt pedig próbáljuk ne zavarni egymást legalább az éjszakai órákban.  Igazán köszönjük az együttműködést!
Ezzel előlegezem meg a társaság kooperációs hajlandóságát, majd visszaindulunk a házba. Szeretném Daphnéval négyszemközt átbeszélni, pontosan hogyan viszonyul ehhez az egész helyzethez, és mennyire viseli meg a várt, ám némileg mégis váratlan vendégsereg. A magam részéről már most jelentős mértékű szociális kimerültséget tapasztalok, és egyelőre csak abban reménykedem, hogy a mai nap folyamán nem érkeznek újabb beköltözők.

 

 

 
 
 
 
 

 

 
#2 Karakterek / Daphné D'Aboville / Re: avec le printemps
Dátum: 2026. 10. 27. - 07:40:17
Of all flowers: You


Daphné, 2006.03.05.
 

A kérdése hallatán tovább szélesedik a mosolyom. Természetesen nem véletlenül hasonlítottam Japán legveszélyesebb harcosaihoz – a női jelzőt szándékosan mellőzve, hiszen az onna-bugeishák bátorsága, harci tudása és fegyelme alapján aligha volna indokolt őket a szamurájok mögé sorolni. Sőt, bizonyos szempontból még a férfi harcosokkal való összehasonlítás is félrevezető, amennyiben az ember a harcképességet kizárólag a fizikai erő és a fegyverforgatás dimenzióira redukálja. Én azonban elsősorban nem erre gondoltam. Sokkal inkább arra, hogy Daphné – legalábbis a jelek szerint – képes volt ellenállni a késztetésnek, hogy kapcsolatba lépjen velem, holott a körülmények alapján aligha lett volna meglepő, ha mégsem sikerül tartania magát az elhatározásához. Nekem mindenesetre nem sikerült.  Az önmegtartóztatás olyan kognitív kontrollt követelt volna tőlem, amelyet az érzelmi involváltságom alaposan megnehezített. Így hát közvetett megoldást választottam: hozzávetőlegesen heti rendszerességgel apró, de praktikus ajándékokat küldtem neki.

Volt egy megalapozott hipotézisem arra vonatkozóan, hogy Daphné viszonylag hamar azonosítani fogja a feladót. A következtetéshez nem volt szükség különösebb deduktív bravúrra, hiszen az ajándékok kiválasztása, a hozzájuk fűződő személyes vonatkozások, valamint az ismétlődő motívumok idővel elégséges bizonyítékot szolgáltathattak ahhoz, hogy a lehetséges magyarázatok közül egyetlenegy maradjon igazán valószínű. Ennek ellenére igyekeztem elkerülni, hogy a küldemények bármiféle könnyen felismerhető mintázatot alkossanak. A rendszeresség önmagában is alkalmas arra, hogy az ember figyelmét a mögöttes szándékra irányítsa; ha pedig ehhez állandó időpontok, azonos kézbesítési módok és változatlan tartalmi elemek társulnak, az ismétlődés csaknem önkéntelenül is felismerhetővé válik. A növények és a különleges teák jelentették az egyetlen tudatos kivételt. Tudtam, hogy Daphné mindkettőnek örülne, így az elhagyásuk nem lett volna racionális döntés, még akkor sem, ha ezek kétségkívül megkönnyítették a küldemények eredetének meghatározását.

Az ajándékokat ezért különböző napokon, egymástól eltérő időpontokban igyekeztem eljuttatni hozzá. Némelyik reggel már a szállása előtt várta, máskor éjszaka érkezett meg, és olyan alkalom is akadt, amikor a nap kellős közepén vagy valamelyik tanórája után kézbesítette neki az egyik bagoly. A kézbesítők változatosságára szintén ügyeltem, bár ezen a téren korlátozottabbak voltak a lehetőségeim, mint azt eredetileg szerettem volna. A baglyok természetesen különböztek egymástól, azt azonban nem tudtam megoldani, hogy egyáltalán ne legyen közöttük felismerhető hasonlóság. A választás mindig a rendelkezésre álló lehetőségektől függött: attól, hogy éppen melyik állatot tudtam igénybe venni, vagy sikerült-e valakitől kölcsönkérnem egy olyan példányt, amellyel Daphné korábban még nem találkozott. A tökéletes anonimitás megteremtése aránytalanul nagy erőforrásokat követelt volna, és tekintve, hogy nem titkos kézbesítési hálózatot, csupán néhány figyelmes gesztust próbáltam kialakítani, ezt a fokú precizitást már indokolatlan túlzásnak éreztem.
-Igyekeztem a lehető legkevesebb kalamitást okozni, illetve engedd meg, hogy megjegyezzem: nem a katana teszi a harcost. Katanája bármilyen imbecillis gyengeképességűnek lehet, de te mentálisan is erős vagy.

Daphné pszichés rezilienciája valóban figyelemre méltó volt. A családi nehézségei önmagukban is jelentős stresszterhelést jelentettek, a halloweenkor történtek pedig újabb traumatikus ingerként rakódtak rá a már eleve megterhelt lelkiállapotára. A kumulatív stressz következményei nem feltétlenül írhatók le egyszerű összeadással: az egyes stresszorok szinergikusan erősíthetik egymást, és olyan pszichés terhelést idézhetnek elő, amelyet külön-külön talán még kezelhetőnek ítélnénk. Mindezek ellenére még az én sajátos természetű merényleteimet is igyekezett türelemmel kezelni. Különösen emlékezetes maradt, amikor bevallottam neki a mazochizmusomat. A közlés aligha volt a legdiplomatikusabb módja annak, hogy megismertessem vele a személyiségem kevésbé konvencionális aspektusait, ő mégsem zárkózott el teljesen tőlem. Ez a tény némiképp felülírta a korábbi hipotéziseimet arról, mennyire véglegesek az emberi kapcsolatokban meghozott döntések.

Daphné most is igyekszik megértő lenni, függetlenül attól, hogy igénylem-e ezt tőle. Én azonban még mindig nehezen tudom rekonstruálni, mi zajlott le benne az elmúlt időszakban. Az empátia nem biztosít közvetlen hozzáférést a másik ember szubjektív valóságához; legfeljebb a rendelkezésünkre álló információkból alkothatunk hipotéziseket, amelyeket később szükség esetén revideálunk. Az ő esetében pedig még mindig túl sok a változó, amelyet nem ismerek.
-Tekintettel arra, hogy Barbon mellett kizárólag a te társaságod nem fáraszt mérhetetlenül, meglehetősen nehezen engedtem volna el minden kontaktuslehetőséget-vallottam be. 
 Nem emlékszem, hogy bárki mással képes lettem volna hasonló beszélgetéseket folytatni. Daphné mellett nem kellett folyamatosan monitoroznom a saját viselkedésemet, előzetesen ellenőriznem minden mondatom lehetséges értelmezését, vagy kompenzálnom a társas interakciókban jelentkező nehézségeimet. A kommunikációs terhelés vele szokatlanul alacsony volt, és még a hallgatásainkat sem éreztem olyan deficites állapotnak, amelyet sürgősen korrigálnom kellene. Szépsége, finomsága és intellektusa mellett leginkább az a képessége ragadott meg, hogy nem csupán nézett, hanem látott is. Felismerte az összefüggéseket, észrevette a részleteket, majd ezekből pontos következtetéseket vont le. A Botanikus szobában például olyan precizitással sajátította el a növényeim gondozását, hogy a módszereimet nem egyszerűen reprodukálta, hanem azok belső logikáját is megértette.

Az pedig különösen sokat jelentett, hogy a bonsaiokkal akkor is képes foglalkozni, amikor nehéz témákról beszélgetünk. A növénygondozás kiszámítható, strukturált cselekvés, amely megfelelő keretet adhat a figyelemnek akkor is, ha az ember gondolatai egyébként meglehetősen kaotikusak. Daphné képes egyszerre jelen lenni a beszélgetésben és a növényekkel végzett munkában, anélkül, hogy bármelyiket puszta automatizmussá fokozná le. Én pedig, ha már egyszer közösen kezdtünk valamit, szeretném folytatni – legyen szó a bonsaiokról vagy kettőnk relációjáról.

-Nekem viszont nincsenek exigenciáim feléd, szeretném, hogy úgy cselekedj, ahogyan azt a legjobbnak látod. Mint észlelted, eddig sem apprehendáltam soha rád semmiért, és ezt így is kívánom folytatni, amíg csak kapcsolatban állunk-ki tudja meddig, ugyebár. Az efféle kontrafaktuális kérdésfeltevés természetesen nem vezet szükségszerűen használható eredményre, hiszen az alternatív múlt eseményei nem vizsgálhatók közvetlenül, következésképpen az ember csak feltételezéseket állíthat fel arról, miként alakult volna az élete egy másik döntés esetén. Mégis nehéz volt elkerülnöm a gondolatot, hogy már a kezdetektől fogva rossz irányba tereltem a kapcsolatunkat. Nem lett volna szabad úgy viselkednem vele, ahogyan tettem: irányítani akartam, befolyásolni, manipulálni, majd megfigyelni és jegyzeteket készíteni arról, mit tesz, mit mond, hogyan reagál, vagy éppen mit érez. Ha a viselkedésemet utólag elemzem, meglehetősen nehéz volna ártatlan kíváncsiságnak minősíteni mindezt. A megismerés iránti vágy önmagában még nem kifogásolható, de attól a ponttól kezdve, hogy a másik ember autonómiáját a saját vizsgálódásom érdekében korlátozni próbálom, a kíváncsiság már könnyen az instrumentális gondolkodás eszközévé válik. Ennek a késztetésnek a paradoxona csak utólag vált igazán világossá számomra. Korábban én magam járultam hozzá ahhoz, hogy nehézségeket okozzak neki, később pedig ugyanaz a személy próbáltam lenni, aki ezeket a nehézségeket megszünteti. A két szerep között azonban nincs automatikus erkölcsi folytonosság: attól, hogy valaki felismeri a másik szenvedését, még nem kap felhatalmazást arra, hogy a saját belátása szerint avatkozzon be az életébe. A segítő szándék sem teszi semmissé a korábbi ártalmakat, és a jóvátétel igénye sem jogosít fel arra, hogy az ember a másik szükségleteit saját értelmezésének rendelje alá. Mindezek ellenére nehezen tudtam elfogadni, hogy Daphné problémáinak megoldása nem az én feladatom, és nem is feltétlenül az én hatásköröm. Mintha azzal, hogy egyszer már részesévé váltam a nehézségeinek, egyúttal kötelezettséget is vállaltam volna arra, hogy helyreállítsam mindazt, amit megbontottam. 

-Természetszerűleg szeretném őket elolvasni-bólintok mosolyogva, örülök, hogy nem hagyta válasz nélkül a leveleimet, még ha ő maga sosem küldte is el a sajátjait. Ha megkaptam volna őket, talán megnyugodtam volna, és nem próbáltam volna olyan makacsul visszanyerni a jóindulatát. Hogy ez végül min változtatott volna, azt már nem tudhatom. Az utólagos oksági rekonstrukció kényelmes illúzió: a múltat a jelen ismeretében értelmezzük, de ettől még nem tudjuk megállapítani, mi történt volna egy másik változatában.

Boldogan hajtom meg a fejem, a magam módján jelezve, hogy igazán örvendek a ténynek, hogy még véletlenül sem szeretne nekem megfelelni, hiszen nekem akkor a legkedvesebb, ha a legteljesebb mértékig önmaga, járjon ez bármivel. Még az sem feltétlen perturbál, ha elküld a fenébe, méghozzá franciául, abban is volt valami igazán különleges és egyedi. Tulajdonképpen büszke is voltam rá, amiért megtette, megérdemeltem, amit kaptam, és ha az arányosság elvét szigorúan alkalmaznánk, talán még ennél is súlyosabb következményekkel kellett volna számolnom.
Megérdemeltem volna, hogy soha többé ne szóljon hozzám és én csak messziről, az esélytelenek, néma nyugalmával vágyhassak vissza még ahhoz a kicsihez is, ami nekünk jutott barátként, a későbbi feleségem mellől. Arra azonban még véletlenül sem számítottam, hogy azt fejezi majd ki, hogy érzelmei vannak irányomba. És hogy ebből miért következik néhány perccel később egy lánykérés? Nos, nem tudom. Nem különösebben joviális dolog ezt ebben a formában beismerni, de a döntésnek volt egy kifejezetten pragmatikus oldala is. A házasság nem csupán érzelmi elköteleződés, hanem jogi, társadalmi és családi következményekkel járó intézmény, amely bizonyos konfliktusokat rendezhet, másokat pedig elkerülhetetlenül felszínre hozhat. Lényegében megér mindez, hiszen Daphné boldog, még ha ezt sírással fejezi is ki, ami kissé összezavar. Az affektív válaszok fiziológiája ugyanis összetettebb annál, mint hogy a könnyezést automatikusan a distresszhez társítsuk.

-Akkor ezek kvázi az eudaimónia könnyei? -kérdezem némi kétellyel a tekintetemben, de óvatos mozdulattal törlöm le a könnyeit az ingem mandzsettarészével. Még az sem érint kellemetlenül, hogy megölel, holott talán egyetlen olyan jelenetet sem tudok felidézni az életemből mikor valami efféle történt volna velem. Mégis szinte ösztönösen kezdem simogatni haját és behunyom a szemem. Nincs szükségem arra, hogy lássam őt: elegendőek az illatok és az érzetek, amelyek ebben a pillanatban jóval közvetlenebb információt szolgáltatnak, mint a vizuális észlelés. A haja az ujjaim között, a lélegzete, ami eddig ismeretlen módon melegíti át a mellkasom. A szóval együtt: "hiányoztál", pedig nem gondolnám, hogy van bennem bármi is, amit hiányolni lehetne, és ő mégis képes volt rá.

Emellett  Daphné pedig elsősorban gondolkodó lény és hamar eszébe jut, hogy mi az, ami útjába állhat kettőnk frigyének, mégpedig a menyasszonyom. Nem állítom, hogy készültem arra, hogy ezt a problémakört most kezdjük átbeszélni, de képes vagyok gyorsan átállítani az agyam, és máris ötletelni. Biztos vagyok benne, hogy Daphné a második opciót fogja pártolni, ezt illetően nem konsternál kifejezetten.
-Tudod, hogy mindezt, hogy értem-jegyzem meg annak kapcsán, mikor közbeékeli, hogy nem tart szörnyetegnek. Így ebben a helyzetben, bizonyára nem gondolna rólam semmi hasonlót, de ha látott volna abban a teremben Maríával, ahogy a vérem vörösre festette a falat és a padlót, ahogyan az utolsó molekulányi oxigénért küzdöttem, hogy el ne veszítsem az eszméletem és úgy szorítottam a lány torkát, hogy megölhettem volna, ha akarom. Vagy, ha azt nem is, de bármikor elhitethettem volna vele, hogy képes lennék rá, azt pedig tudom, hogy mindez meglehetősen távol áll Daphnétól. Távolabb, mint az Eiffel-torony a jóízléstől. Én pedig sosem kárhoztatnám semmi hasonlóra.

-Úgy vélem, a második verzióval a legnagyobb az esély a sikerre-bólintok, tudom, hogy Daphné nem pártolja sem a hazugságot, sem pedig azt, hogy fájdalmat okozzon másoknak. A döntéseiben rendszerint megfigyelhető egy olyan erkölcsi következetesség, amely nem feltétlenül a legegyszerűbb vagy legkényelmesebb megoldás felé tereli, hanem afelé, amelyet saját értékrendjével a leginkább összeegyeztethetőnek talál. Számítottam rá, hogy amennyiben létezik olyan alternatíva, amellyel mindkét kifogását elkerülheti, akkor azt fogja előnyben részesíteni. A második lehetőség ezért nem pusztán gyakorlati kompromisszumnak tűnik, hanem olyan megoldásnak is, amelyben a döntés következményei kevésbé ütköznek az elveivel.
A menyasszonyom ugyanis, amennyire meg tudom ítélni, nem kötődik hozzám érzelmileg. Ebből természetesen nem következik, hogy számára teljesen közömbös volna, kihez megy hozzá, hiszen egy házasság társadalmi és családi következményei jóval túlmutatnak a két érintett személy érzelmein. Mégis úgy gondolom, hogy az ő esetében elsősorban a megfelelő családi háttér, a vagyon és az ebből következő társadalmi előnyök jelentik a döntés lényegi szempontjait. Ha mindezek egy másik férfi esetében is rendelkezésére állnak, akkor elvileg nincs olyan racionális akadály, amely eleve kizárná az új házasság lehetőségét. Ráadásul aligha volna kellemes számára egy olyan férfi feleségévé válni, aki nyíltan kijelentette, hogy másba szerelmes. A helyzet tehát nem feltétlenül követel meg veszteséget egyik fél részéről sem, feltéve, hogy sikerül úgy rendezni a körülményeket, hogy egyikük se érezze magát megtévesztve vagy méltánytalan helyzetbe kényszerítve.

Ahogy az arca átmelegíti az ujjaimat, elfelejtem, miről is beszéltünk. Vissza kell találnom a gondolatmenethez, ami kellemetlenül világos bizonyítéka annak, hogy a szerelem valóban képes rontani a koncentrációt. Pontosabban: a figyelmem szelektívvé vált, és minden olyan inger, amely Daphnéhoz kapcsolódik, elsőbbséget élvez a többi információval szemben. Az állapotnak alighanem van neurobiológiai magyarázata is, de a saját tünettanom megfigyeléséhez egyelőre elegendőnek bizonyul, hogy képtelen vagyok követni a beszélgetést, miközben az arca a kezemhez simul.
-Szerintem azt érdemes lenne együtt dolgoznunk rajta, abból a menyasszonyom is érzékelné, hogy mindez rendkívül szeriőz és nem csak én igyekszem kibújni a házasság felelőssége alól, ha pedig a házasságnál tartunk...-elengedem a lányt és a szememmel egy alkalmas növényt keresek, és hamarosan találok is.  Egy Ajugából metszek le egy darabot.
-Kérhetem a kezed?-mikor pedig Daphné felém nyújtja a kezét, a gyűrűs ujjára fektetem az apró indát a lila virággal és a pálcám segítségével hevenyészett gyűrűt alakítok ki belőle, hiszen valódi gyűrű nem áll rendelkezésemre, valamivel pedig mégis illik hivatalossá tenni az eljegyzést.
-Hamarosan veritábilis gyűrűt is kapsz, de hirtelen ennyit tudtam tenni. Remélem tetszik-mosolygok rá.
#3 Karakterek / Daphné D'Aboville / Re: avec le printemps
Dátum: 2026. 10. 02. - 14:47:16
Of all flowers: You


Daphné, 2006.03.05.
 

-Bátor vagy, Daphné, akár egy onna-bugeisha-mosolyodom el, tetézve a valószínűsíthetően rajtunk kívül senki más számára sem szórakoztató kis tréfánkat némi kulturális allúzióval.
 Az onna-bugeishák valóban a legbátrabb nők voltak a korabeli birodalomban, gyakran tehetségesebb és kitartóbb harcosok még maguknál a szamurájoknál is, nem véletlen, hogy hozzájuk hasonlítom Daphnét.  Úgy vélem, bátor dolog volt letromfolni amiatt, amit a bálon műveltem a saját bájitalom túlfogyasztása végett, az pedig szintén rendületlenségről árulkodik, hogy mindehhez tartani is képes volt magát negyvenkilenc, szinte szürreálisan hosszú napon át.

Sajnálatos módon alábecsültem a tántoríthatatlanságát. Eredetileg azt feltételeztem, hogy ami a bálon történt, az mindössze egy negatív emócióra adott hirtelen és kissé túlzó reakció, amelyet néhány napnyi kognitív ülepedés után majd megbán, ezt követően pedig elnézésemet kéri – bár azt sem tartottam volna különösebben problematikusnak, ha ezt elmulasztja –, és valamiféle mindennapi helyzetben, példának okáért egy tanórán, ismét szóba ereszkedik velem. Ennek kétségtelenül örültem volna, ám ezzel egyidejűleg az esetből valószínűleg semmiféle konklúziót nem vontam volna le magamra nézve. Időnként az embernek szüksége van arra, hogy újrakontextualizálja a saját tetteit és szavait, és ez az időszak meglehetősen eklatáns módon demonstrálta, hogy ez alól én sem képezhetek kivételt. Annak ellenére, hogy mindig is kedveltem, sőt, érdekes, hovatovább értékes személyiségnek tartottam, mégis kísérleti objektumként kezeltem. Különböző, többé-kevésbé tudatosan megtervezett kísérleteket végeztem rajta, nagyrészt anélkül, hogy ennek tudatában lett volna, és gondosan lejegyzeteltem a hipotéziseimet. Micsoda abszurd véletlen, hogy éppen abba a gondosan elrejtett füzetbe, amelyben a közösüléseimmel kapcsolatos bejegyzéseimet is vezettem – meglehetősen alaposan, ami azt illeti; az elsőtől az utolsóig megvan benne minden egyes adat, amelyre valaha szükségem lehet –, ami utólag rekonstruálva rendkívül ízléstelen tőlem, különösen azt követően, ahogyan a Maríával történtekre reagált. Végül kitéptem a lapot, és minden, vele kapcsolatos gondolatomat újraírtam a füzet hátuljába, hogy semmiféle fizikai vagy asszociatív nexus ne maradjon közte és azok között az oldalak között, amelyek elöl helyezkednek el.
Azt, hogy esetleg bárminemű érzelmei lennének felém, már az októberben történtek után egy egyenes fekete vonallal húztam ki a lehetséges hipotézisek közül. Nem sokkal később pedig azt is, hogy szexuálisan vonzódna hozzám. Maradt a plátói vonzalom, amely elsősorban az intelligenciámnak és a közös érdeklődési köreinknek szól, illetve a vegytiszta barátság, valamint e kettő valamiféle hibridje. Ez tűnt a leginkább konzisztens magyarázatnak, és az empirikus tapasztalatok sem szolgáltattak elegendő ellenbizonyítékot az eliminációjához.

-Valóban-értek egyet az ajándékokkal kapcsolatos elméletével, hisz annyira még én sem vagyok sajátságos lelkületű ember, hogy haragomat apró figyelmességekkel fejezzem ki. Nem is voltam benne feltétlen biztos, hogy helyes ezeket az ajándékokat elküldenem neki, szinte heti rendszerességgel, de úgy éreztem, máshogy nem tudok hozzá „közel” maradni. Az elméletem az volt, hogy mindez jelzi a békülésre, illetve a kapcsolat újbóli felvételére irányuló szándékomat anélkül, hogy tolakodónak tűnnék. Azt természetszerűleg nem tudhattam, Daphné hogyan viszonyul ezekhez a meglepetésekhez; azt is elképzelhetőnek tartottam, hogy továbbadja őket, vagy nemes egyszerűséggel kidobja valamennyit. Ám  ennek teljes tudatában küldtem el őket, nem vártam, hogy örülni fog nekik, főleg, ha megtudja, hogy tőlem vannak. Ezért változtattam el a kézírásomat, amit azonban, mint utóbb kiderült, nem sikerült kellő mértékben transzformálnom, hiszen egyszerűen felismerte a betűimet – vagy talán éppen azokat a tárgyakat, amelyeket küldtem neki.
-Ennek igazán örvendek-mosolyodom el- nem volt különösebb célom ezekkel a csomagokkal, csupán szerettem volna kapcsolatban maradni veled annak ellenére, ami történt. Illetve ezzel jeleztem, hogy nyitott vagyok a kommunikáció bármely formájára  személyeddel.
Egyszerűbb volt mindez, mint megállítani és tesztelni, hogy van-e már hajlandósága szóban állni velem, ugyanis mindezt hetente megtenni meglehetősen fárasztó és eseménytelen tevékenységnek tűnt számomra. Azt sem várhattam tőle, hogy – pusztán azért, mert nő – ő keressen fel, hogy közölje velem: újra szeretne a barátom lenni. Így igyekeztem számára némi időt biztosítani arra, hogy deliberálja a történteket, valamint a saját érzéseit és tapasztalatait, mielőtt bármiféle interperszonális konklúzióra jutna. Láttam rációt abban is, hogy soha többé nem áll majd szándékában beszélgetni velem.

-Egyáltalán nem vártam el tőled, hogy akárhogyan is reagálj-vallottam be egyértelműen, hogy tudja, nem tett semmi rosszat, és egyáltalán nem sértett meg ezzel. Arra pedig csupán biccentek, amikor megköszöni, hogy nem igyekeztem minden lehetséges úton-módon kikényszeríteni bármit is, mert számomra ez furcsa módon teljesen evidens volt. Ha beszéddel okoztam problémát, hát csönddel érdemes azt kúrálnom, csupán azt nem tudhattam előre, hogy ilyen hosszú lesz a csöndes időszakunk.  Ha mást nem tudtam megfelelően feldolgozni, abban biztos voltam, hogy rémesen antipatikus lépés volna zaklatni Daphnét. Egyszer már így is sikerült a nem túl magasan kvalifikált bátyjának kissé módosítania az orrom görbületét, nem kívántam még emiatt is – némileg feleslegesen – verekedésbe keveredni. Eszemben sem volt karddal menni Fuentesnek, még akkor sem, ha a viselkedése bizonyos szempontból indokolta volna. Egyszerűen tiszteltem annyira az előttem álló hölgyet, hogy ettől megkíméljem.
-Egészen biztosan azt gondoltam volna, hogy túlzottan aggódsz, ennek ellenére viszont azt tartom, hogy nem minden esetben létezik ez a bizonyos helyes dolog, neked pedig nem érdemes azzal törődnöd, hogy mindig mindenki igényeit kiszolgáld, még akkor sem, ha az enyéimről van szó.
Magam ellen beszélek, de úgy gondolom, ezt fontos leszögeznem, annak ellenére, hogy a barátságunk alatt nagyrészt hagytam, hogy ezt tegye. Kivéve talán azt az alkalmat, amikor ugyanitt igyekeztem neki segíteni némi pszichoanalízissel, amelyre sem Jung, sem pedig Freud nem lenne különösebben büszke. Utólag visszatekintve az egész inkább bizonyult egy kontrollálatlan pszichológiai improvizációnak, mint bármiféle érvényes terápiás intervenciónak.
Az pedig végképp megérdemli az elmarasztalást, hogy minden jel szerint képtelen voltam felismerni nemcsak a lány, hanem a saját érzelmeimet is. Sajnálatos módon az emóciók útvesztőjében meglehetősen gyakran eltévelyedem, de olyan még nem fordult elő, hogy a saját érzelmeimet legyek kénytelen analizálni. Eddig nem volt hozzá megfelelő komparatív anyagom. Senki iránt nem éreztem még hasonlót, így nehéz mindezt bármihez is viszonyítani. A csókot, a bőrömet alig érő érintéseit, azt a furcsa hőt, amely úgy borít be, mintha a déli nap sugara alatt várnám, hogy fotoszintetizálni kezdjek.

A lánykérés gondolata, mint olyan, nem fogalmazódik meg külön a fejemben. Valamely pontján az elmúlt évnek bizonyára gondolhattam rá, de mindenféle cenzúra nélkül mondom ki hirtelen azt, ami felötlik bennem. Bár amint rápillantok, érzékelem, hogy ez nem kifejezetten kecsegtető ajánlat részemről, annak teljes tudatában, hogy van menyasszonyom, illetőleg a vele való kapcsolatom is meglehetősen… nos, szokatlan, mivel semmiféle kapcsolatban sem állunk egymással.
Tanácstalanul nézek a szemeibe, ahogy realizálom, hogy könnyekkel állok szemben. Bizonyára megbántottam, vagy már a gondolat is ilyen rosszul érinti, hogy a feleségem legyen, de hiszen ez érthető. Bizonyára még a tulajdon menyasszonyom sem szívesen jönne hozzám, amellett, hogy én sem venném el sokkal szívesebben.
-Miért sírsz, kedvesem?-kérdezem, de hamarosan meglep azzal, hogy megcsókol, és én nem törődik többet a könnyekkel, csak annak érzetével, amilyen az ő ajka az enyémen, mert mindez korábban annyira szürreálisnak tűnt számomra, hogy még csak el sem képzeltem, hogy milyen lehet kettőnk között egy hasonló interakció.
Ő az egyetlen, aki képes úgy magához ölelni, hogy ne érezzem magam diszkomfortosnak. Végigsimítok a haján, megdöbbentően puha és enyhe levendulaillatot áraszt, bár elképzelhető, hogy a szoba zöld növényillata is hozzákeveredik, ebből a balzsamos révületből a lehető leglogikusabb kérdéssel ránt ki.

Rendkívül kínos, de erre egyáltalán nem gondoltam, ahogy arra sem, hogy itt és most megkérem a kezét, csupán megtörtént, épp emiatt nem volt lehetőségem megfelelően felkészülni azon problémákra, melyet hirtelen eljegyzésünk okozhat. Úgy gondolja, hogy van tervem, hiszen eddig minden alkalommal volt, így nincs más választásom, mint hogy hirtelenjében előálljak egy remek ötlettel, nem kívánok csalódást okozni az újdonsült menyasszonyomnak.
-Kezdetnek: felbonthatom magam az eljegyzést levélben, de az haragot szülne kettőnk családjai között, valamint mindenféle megfelelő indoklás nélkül pletykáknak adna táptalajt, amik lerombolnák a hölgy renoméját, tehát ezt több szempontból is kerülném. Nem kívánok két kiöregedett szamurájleszármazottat is magamra haragítani-húzódom el tőle, épp csak annyira, hogy láthassam az arcát, miközben teorizálok, de továbbra sem engedem el. Egy hajtincsét az ujjaim köré csavarom, mintha annak mechanikus ismétlődése valamilyen módon elősegíthetné a kognitív folyamatokat.
-Ennélfogva a menyasszonyt kell eltántorítani, amire két merőben különböző lehetőségünk van, ezeknek mindegyikében a segítségemre lehetsz, ha úgy kívánod-természetesen semmi sem veszélytelen és, akárhogyan is sikerül elhárítanom az éppen tárgyalt nehézséget, apám haragjával mindenképp szembe kell majd néznem, de ezt egyelőre jobb meg sem említeni.
-Először is: megkísérelhetjük megrémiszteni. Hivatkozhatunk arra, egy levélben, hogy testi kapcsolatba kerültél velem, melynek során a tudomásodra jutott, hogy aberrált vagyok, vagy esetlek impotens-ennek már valóban csak a képzelet szab határt- és emiatt kívánod óva inteni, mielőtt még hozzámenne egy hozzám hasonló szörnyeteghez-mondom mindezt olyan könnyedén, mintha Daphné nem egyezett volna bele, hogy a kezét nyújtja egy olyan alaknak, aki elismerte előtte is, hogy mazochista és a szexualitásában semmiféle normalitás nincs.
Vajon ő nem tart tőlem?
-Másodszor: ugyanilyen módon megpróbálhatunk a jovialitására építeni. Hiszen egykorúak vagyunk egy teljesen másik országban, elképzelhető, hogy ennek a hölgynek is volt lehetősége megismerni valakit, akivel sokkal szívesebben kötné össze az életét, mint velem, ám ehhez is úgy gondolom, hogy a te empátiádra és finom modorodra lesz szükségem. Mit gondolsz?-kérdezem, és óvatosan simítom végig az arcát, alig érintve ujjbegyeimmel.
#4 Karakterek / Rokuro Ishida / Re: 余白の美
Dátum: 2026. 09. 18. - 18:48:56



Daphné Ishida-d'Aboville , Július 17.

TW: traumák, családn belüli erőszak, gyilkosság és szexuális devianciák említése

A levéllel, illetve a benne foglaltak kognitív feldolgozásával csaknem szimultán érkezett a düh is. Éreztem, ahogy az indulati reakció fiziológiai komponense végigterjed rajtam, egészen addig a pontig, ahol már szinte égette a torkomat, mindazonáltal semmi kedvem nem volt Daphné előtt manifesztálni, szerencsére az indulat viszonylag hamar átadta a helyét valamiféle szürreális szórakozottságnak, amely bizonyos értelemben sokkal tolerálhatóbb pszichés állapotnak bizonyult. Nevetségesnek találtam ugyanis ezt a kétségbeesett kapálózást valami ellen, ami már végbement, lezárt faktummá vált, és amelyet sem megváltoztatni, sem pedig meg nem történtté tenni nem állt szándékomban. Elegánsabb és intellektuálisan koherensebb eljárás lett volna részükről, ha egyszerűen beletörődnek a történtekbe, majd gondoskodnak róla, hogy az öröklésből kizárjanak, ezt követően pedig permanensen megszüntetik velem a kapcsolatot, és úgy kezelik a létezésemet, mintha meghaltam volna. Rituálisan akár el is temethették volna az emlékemet: elégethették volna mindazt, amit magam után hagytam, a hamvakat pedig megfelelő ceremoniális keretek között szétszórhatták volna valahol, ahol legalább a természet közömbössége biztosítja a szükséges diszkréciót. Ehhez képest ismét csalódnom kellett bennük, ami már-már habituális mintázatnak tekinthető.

Úgy tűnik, egyszerűen nem rendelkeznek elegendő érzelmi és szociális maturitással ahhoz, hogy egy potenciális konfliktust csendesen, békésen, lehetőleg további destrukció nélkül oldjanak meg. Pedig ha valakivel konfliktusba kellett volna kerülnöm, annak logikusan a volt menyasszonyomnak és a családjának kellett volna lennie. Ők legalább képesek voltak feldolgozni azt az egyszerű kauzális összefüggést, hogy miért nem lenne célszerű, ha elvenném a lányukat, majd minden különösebb hisztéria nélkül hozzájárultak az eljegyzés felbontásához, azon indoklással, hogy engem elégtelennek találtak potenciális vőként, hiszen valóban az lettem volna.
Ennek fényében némileg abszurdnak találtam, hogy több jovialitást várhattam egy számomra teljesen idegen családtól, mint a sajátomtól. Sőt, pontosabban fogalmazva: két idegen családtól, amennyiben a d’Aboville családot is ide sorolom, akiknek az égvilágon semmilyen obligációjuk nem volt arra, hogy olyan szívélyességgel és generozitással fogadjanak, ahogyan tették. Még azt sem vettem volna különösebben zokon, ha az apósom egyenesen gyűlölt volna, hiszen a semmiből tűntem fel az életükben, Daphnénak gyakorlatilag nem udvaroltam, hanem egy meglehetősen hirtelen fellépő affektív impulzus következtében elragadtattam magam — bár az elhatározás maga korántsem volt impulzív természetű —, és az esélytelenek csaknem filozofikus nyugalmával megkértem a kezét.

Egy normális eljegyzés nem így szokott végbemenni, bár nem is úgy, ahogyan engem ígértek annak a másik ifjú hölgynek.Látatlanul, ismeretlenül, mindenféle személyes preferencia vagy interperszonális kompatibilitás vizsgálata nélkül, mintha nem is egy emberi lény házasságáról, hanem egy tenyésztési célra kijelölt bikáról rendelkeznének, amelynek egyetlen releváns attribútuma a származása és a reproduktív kapacitása.
 Nem is azért voltam olyan dühös rájuk, amit velem tettek. Az nem számított, már régen elrontottak, de, nem sikerült eradikálniuk belőlem mindazt, ami még szépnek vagy normálisnak nevezhető, és ezt utólag kifejezetten fontos eredménynek tartottam. Képes vagyok szeretni. Képes vagyok törődni valakivel. Képes vagyok romantikus érzelmeket kialakítani, ragaszkodni, kötődni, sőt, horribile dictu, bizonyos esetekben még kompromisszumot is kötni. És a lényegesebb tény az volt, hogy az ezer lehetséges ember közül megtaláltam azt az egyet, akivel mindezt meg is akartam tenni. Ezt pedig nem vehették el tőlem.  A haragom valódi etiológiai háttere ezért egészen más volt: felzaklatták és megrémítették a feleségemet. Tönkretették az első esküvőnket, és azt is csak mérsékelt meglepetéssel venném tudomásul, ha mindezek után Daphné a japán kultúra egészére valamiféle negatív konnotációval tekintene, holott objektív megítélésem szerint a népem kulturális örökségénél esztétikai, filozófiai és spirituális értelemben is nehéz volna szebbet találni.
És mindezek után képesek elküldeni ezt a levelet, amiben őszintén meglepett, hogy még csak meg sem említették azt a további, feltehetően szerintük eklatáns tiszteletlenséget, amelyet azzal követtem volna el, hogy az ő dicsőséges nevük mögé merészeltem felvenni  feleségem állítólag alávaló és tisztátalan nyugati nevét. Van egy olyan érzésem, hogy a gondolat maga megszületett, azonban ezt már anyám az illem nevében cenzúrázni kényszerült. Meglehetősen kevés illem volt azonban apámban azon a napon, mikor rám támadott a szentélyben, ha pedig bennem sem lett volna több, megölhettem volna. Végül is…mióta az eszemet tudom, terveztem végezni vele. De nem egy ilyen helyen és nem az előtt a nő előtt, akibe teljes szívemből szerelmes vagyok,semmiképpen sem a nevelőszülei előtt, akik a találkozásunk első perceitől kezdve gyakorlatilag minden különösebb előzetes anamnézis vagy bizalmi garancia nélkül képesek voltak engem el- és befogadni.

 A hawaii-i levegő nehéz volt a párától, ahogy kiléptem a balkonra, és Daphné kérdése is némileg terhelt volt a szarkazmustól, ám engem ez megmosolyogtatott. Hagytam, hogy felvegye a rendkívül apró állatot, és csak utána ültem mellé a nyugágyba, magamba szívva a közelgő eső, a gyümölcsök és a csodálatos feleségem illatát, a levelet pedig az előttünk álló kisasztalra helyeztem. Még fontolgattam, hogy elégessem-e vagy sem.
-Esetükben nincsenek véletlen egybeesések, kedves-nézek rá és megsimítom a vállát. Igazán nem érdemli meg, hogy a szüleim sértettségével és kicsinyes ostobaságaival kelljen foglalkoznia a nászútján. Voltak pillanatok, amikor azt éreztem, hogy sokkal jobbat is kaphatott volna nálam, hiszen nem csupán -objektív szemmel nézve is- gyönyörű, de intelligens és jólnevelt is, ami a mai világban meglehetősen ritka és becsülendő kincsnek minősül.
Elveszek egy rambutant és elharapom a lédús gyümölcsöt. Igazán jól esik, hogy így ragaszkodik a nevemhez, még ha olyan rettenetes autokrata emberekhez is tartozik, mint az apám, vagy az ő apja. Sokat elmond kettejük kapcsolatáról az is, hogy rendkívül ritkán találkoztam a nagyszüleimmel, és akkor is tartózkodó módon viszonyultak hozzám, holott apám láthatóan elvette a nőt, akit szántak neki, és a megfigyelhető interperszonális dinamika alapján hajlamos voltam azt feltételezni, hogy házasságának csaknem minden egyes percét gyűlölte. Ennyit ért tehát az engedelmessége. Egy tartós, melegségtől mentes, érzelmileg deprivált kapcsolatot, amelyben mindenki teljesítette az elvárásokat, és cserébe senki sem kapott semmit, amiért érdemes lett volna teljesíteni őket.           
 Volt időm obszerválni, hogy a mi családunk alapvető interperszonális struktúrájában mennyire különbözik d’Aboville-ékétől, akik valódi szeretettel és megértéssel fordultak egymás felé, sőt a külvilág felé is, néhol pedig még arra is sor került, hogy fizikai érintkezéssel mutassák ki összetartozásukat, ami számomra családi színtéren egy meglehetősen ritka dolog volt.

Meglepődöm azon, hogy utódokat említ. Erről sosem beszéltünk egymással, nem is véletlen, hiszen még a nászt sem háltuk el, éppen ezért találtam meglehetősen komikusnak, hogy apám volt olyan figyelmes, hogy a lehetséges szaporulatról is említést tegyen, mintha a házasságunk elsődleges funkcióját máris reproduktív kapacitásunk maximalizálásában kellene meghatározni. Természetesen kívánatosnak találtam Daphnét, de nem éreztem olthatatlan vágyat arra, hogy szexuálisan közeledjek felé, mivel ő sem adta jelét annak, hogy ezt várná tőlem, másrészről viszont a múltban már megosztottam vele, hogy ebből az aspektusból megközelítve meglehetősen hibásnak bizonyulok. Biztos voltam benne, hogy sosem okozna nekem fájdalmat, még akkor sem, ha erre külön kérném, így egyelőre kapcsolatunk ezen része nem került megélésre. Érdekes módon úgy véltem, ez egyikünknek sem okozott különösebb diszkomfortot. A közös ágyban béke és nyugalom honolt, én pedig nem is vágytam másra.
Kérdésére elgondolkodva pillantok a felhősödő égre és megfogom a kezét. Meleg és puha, tulajdonképpen olyan, mint Daphné egész személyisége ezzel az örök megérteni akarással, amit igazán nemesnek találtam benne. Nemesebbnek, mint bármit, ami megvolt az aranyvérű szüleimben, akik híres szamurájuk házából származtak.
-Nos, nem érzek semmi különöset. Csak rémesen sajnálom, hogy látnod kellett azt a borzalmas párbajjelenetet. Részemről már évekkel ezelőtt is kitagadhatott volna, gyermekkorom óta tudom, hogy nem akarok a családjához tartozni. A legjobb, amit tehet velünk, az, hogy távol marad. Esőre áll, érzed az illatát?
#5 Általános / Három Seprű :: Társalgó / Re: Ünnepeljünk!
Dátum: 2026. 09. 13. - 18:46:04

Mélyen tisztelt, csodálatos feleségem! Ezen haikuval kívánok neked boldog születésnapot!  Érjen még száz éven át mellettem a reggel!

Liliomágyás
Lábnyomod őrzi a múlt.
Most már virágzik.

Illetve véletlenül sem ezzel a haikuval, de üdvözlöm sógoromat is e szép napon!
#6 Karakterek / Solace Barebone / Re: black clouds
Dátum: 2026. 09. 11. - 17:21:25

Solace Barbon, július 10.

TW: alkohol,gyilkosság említése

Ó a jó francia bor! Mondanám, hogy ez az egyetlen dolog, amit értékelni tudok Franciaországban, de egyfelől ott van a levendula, másfelől pedig a sajt – amelynek adekvát emésztéséhez ugyan szükségem van egy gyógyfőzetre, de hajlandó vagyok ezt a kisebb gasztrointesztinális kalamitást elviselni, mert ezek az étkek valóban felségesek –, és természetszerűleg mindezek fölött áll, végtelen tökéletességét tekintve, a feleségem.
Aki remélhetőleg nem hallja, hogy éppen most érdeklődtem meg a koalíciónk látványosan józanabb tagjától, mikor tanult meg osztódással szaporodni.  és úgy hiszem, ez borzalmasan meg is lepi.
Szerencsére illumináltságom ellenére is hamar képes vagyok felmérni, hogy hősies bajtársam egyáltalán nem hasonlít amőbára, papucsállatkára pedig még annyira sem. Az analógia tehát tudományos szempontból kifogásolható, ezért rövid úton korrigálom magamat, és exkuzálom is a megjegyzést.

A palantírról érdeklődöm ugyan, de mire rákérdezek a funkciójára, annak jelentősége valahol félúton elveszik a gondolataim között. Solace tehát boldog lehet: valóban nem izgatom magam miatta. Ha nem fogyasztottam volna el ilyen mennyiségű alkoholt, minden bizonnyal nagyobb episztémikus érdeklődést tanúsítanék az iránt, hogy pontosan mit igyekszik olyan szorgalmasan dokumentálni, de jelen pillanatban úgy vélem, ennek megismerése nem tartozik a kritikus fontosságú kérdések közé.
-Sosem tapasztalt eudaimónia számomra kimondani ezen szót, hát még rátekintenem arra a bájos hölgyre, akit jelöl-mosolyodom el elégedetten, hiszen valóban kijelenthetem, hogy mindennek ellenére, ami ebben az évben, vagy az ezt megelőzőben történt, boldognak érzem magam, talán életemben először. Sejtem, hogy Barbont meglephette az esküvő híre, nem különben pedig a meghívó, mely Provance-ba szólt, ennek ellenére azért vagyok vele már hosszú évek óta konstans módon ilyen viszonyba, mert eszébe sem jutott olyan ostobaságokat kérdezni, hogy mindez Daphnéval mikor vagy hogyan kezdődött köztünk. Bizonyára ő is tudja, hogy képtelen lennék egzakt módon meghatározni, így nem lenne más választásom, mint azt mondani, hogy talán még akkor, mikor e csodás hölgy beletalpalt a virágágyásomba, én pedig először japánul, majd angolul kezdtem modortalannál modortalanabb szavakkal illetni, melyek hatására ő nem elmenekült, vagy felpofozott, hanem segítő kezet nyújtott a kertimunkában, ahogyan azt azóta is teszi.

Solace egy igazán hasznos szövetséges, többek között azért is, mert kérés nélkül távolítja el még a szemem elől is azt a drabális követ, melyben majdnem sikeresen el is botlok. Tulajdonképpen arra eszmélek, hogy ülök. Hogy ez miként történt, arról nem tudnék hiteles nyilatkozatot tenni. Egy pillanattal korábban még álltam, most pedig már ülök, ami arra enged következtetni, hogy időközben valamilyen lokomotorikus esemény következett be. Ennek rekonstrukciója azonban jelenlegi kognitív állapotomban meghaladja a rendelkezésre álló empíria határait. Mindenesetre immár kevesebb Solace Barbont látok magam mellett, történetesen éppen annyit, amennyit optimális mennyiségűnek mondhatnék.
-Bizonyára ez is egy a remek nyugati hagyományok közül-nézek rá és valamiért a levendulamezőre egyaránt, ami egészen furcsa nagytotált ad ki. Mondhatnánk azt is, hogy ketté állnak a szemeim, de szerencsémre úgy gondolom, erről azért még nincs szó. Legalábbis remélem. A vizuális tengelyek ilyen divergenciája ugyanis meglehetősen zavaró lenne. - mint példának okáért a golf, vagy éppen a nudista strandok látogatása, de bátorkodom kijelenteni, hogy már ebben a kettőben sem leltem örömemet, így a legénybúcsút inkább kihagynám. Minden fontos ember itt van, hogy egy új életszakaszunkat ünnepelje, kivéve a sógoromat, aki ezzel nyilvánvalóan vérig sértett-magyarázom az ital felett- de erről szót se többet, már csak azért se, mert...rémesen szeretem a feleségemet.
Fuentes nem érdemli meg, hogy időt fecséreljek a tényre, hogy nem tisztelte meg a saját húgát azzal, hogy megjelenjen. Azt természetesen tudom, hogy nekem talán csak orromat lenne kedve újfent megtisztelni, de erre a nászajándékra akkor sem tartottam volna igényt, ha elfogadta volna a meghívásunkat, amit mindenki más meg is tett.

A kérdésére csak legyintek, véleményem szerint hallotta, amit mondtam, ha pedig mégsem, akkor bizonyára negatívan befolyásolta a hallását a Tusán való részvétele, amin ezesetben okvetlen segíteni kell, bár most nem vagyok abban az állapotban, hogy megtegyem, ám, ha még holnap sem hall kielégítően…
Én ellenben remekül hallom, hogy miféle névmást használ arra az illetőre, aki iránt gyengéd érzelmeket táplál, hazudnék, ha nem lennének gondolataim - Vianne és Varvara sokatmondó nézéseinek, ám valamennyire a saját megfigyelésemnek is hála- a kilétét illetően is, de nem szeretném életének ezen részét túl mélyen fejtegetni. Számomra éppen elég, hogy ő is képes megélni a szerelmet olyan módon, ahogy ez számára kívánatos, bár a tilos kifejezés hallatán felszalad a szemöldököm.
-Ha tanultam valamit az életről, Solace, akkor most tovább kell adnom neked, hogy nincs a világon igazán olyan, ami tilos. Éld úgy az életed, ahogyan szeretnéd, ellenkező esetben meg fogod bánni. Amely istenhez nincs közöd, az nem büntet, ahogy felénk mondják.
Bízok benne, hogy érti, mit is szeretnék valójában mondani. Tudhatja, hogy az én helyzetem sem volt egyszerű, a konvenciókat illetően, hiszen én a menyasszonyomat hagytam hátra-mely esemény, úgy gondolom egyikünk számára sem lehetett túlzottan deprimáló- és helyette valaki olyat vettem el, aki a családom szerint sem vérségét, sem származását illetően nem volna való hozzám. Solace helyzete eltérő, de valamiképp ő is az ellen kell küzdjön, amit társadalmunk adottnak és normálisnak gondol.

-Merlin és Ōnamuchi-no-Mikoto-emelem az övé felé a poharam, megadva a kamiknak is, azt, ami az övéjük. Az alkohol kellemes melegséggel folyik át a torkomon, és mintha Barbon arra gondolna, amire én is, máris újabb pohárral tölt. Nagylelkű ember, vagy rendkívül felelőtlen.A kettő között jelen pillanatban nem érzékelek kellően markáns differenciát.      
Mélyet sóhajtok, mikor az apámat és az első esküvőn történteket említi. Megértem a kíváncsiságát, ha pedig valakinek úgy gondolom, hogy elmesélhetem a történteket, az mindenképpen ő.
-Mikor túloztam utoljára? Esetében a jelenet egy kegyes megoldás lett volna-pillantok rá, mielőtt tekintetem a messzeségre függeszteném. Nehéz átgondolnom, hogy pontosan mit és hogyan kellene mondanom, főleg így, hogy nem vagyok ura a gondolataimnak, de a mozdulataimnak sem igazán.
-Az esküvő japán szokás szerint zajlott a Kuya vízeséshez tartozó szentélyben. Apám képes volt végigülni az eseményt egészen addig, míg házastársaknak nem nyilvánítottak minket, mikor is karddal támadt rám, felrúgva a Bushido normarendszerét és hitvány módon megzavarva a szentély békéjét.-már attól is ökölbe szorul a kezem, hogy rágondolok, arra, hogy milyen közel került a pengém Takeru Ishida torkához, és mennyire megérdemelte volna, hogy a vére fesse vörösre a katanámat. Sokat elmond kettőnk kapcsolatáról, hogy mindketten felfegyverkezve érkeztünk a vízeséshez- Ha nem egy kegyhelyen lettünk volna, megölhettem volna. Képes lettem volna rá, hogy megtegyem, de egy templomban nem gyilkolhatsz, és nem is párbajozhatsz. Védekeznem kellett és menekülnöm, ahelyett, hogy levágtam volna a tiszteletlen fejét arról a becstelen nyakáról-szűröm a fogaimon keresztül, de a feleségem említése még ezen a haragon is képes említeni.
-Ishida-d’Aboville, kérlek. Ha még nem lenne elég hosszú és bonyolult nevem. 乾杯!-koccintom az övéhez a poharam és lehúzom a tartalmát, máris az újabbra várva.Egy rövid pillanatig azt is elfelejtem, hogy tulajdonképpen miről diskuráltunk.
-Áruld el, mik a terveid a nyárra és az utána következő időkre?-pillantok rá őszinte kíváncsisággal a tekintetemben.
#7 Karakterek / Daphné D'Aboville / Re: avec le printemps
Dátum: 2026. 09. 09. - 11:57:07
Of all flowers: You


Daphné, 2006.03.05.
 

Természetszerűleg rendelkezem annyi önismerettel, hogy tudjam, a humorom hagy némi kívánnivalót maga után, már csak azért is, mert nem kifejezetten létezik. Ha pedig mégis manifesztálódik, akkor az ilyen némileg szokatlan formában nyilvánul meg, némi szarkazmussal átitatva, de ezesetben nem bánom, Daphnénak nem hiába előlegezem meg a fiduciát, miszerint érteni fogja. A mosolya valamiféle nehezen definiálható megnyugvást generál bennem, annak ellenére, hogy kettőnk jelenlegi helyzete továbbra is meglehetősen abnormális.
-Biztosan nem lesz egyszerű-nyugtázom arcomon akaratlanul is ott felejtve ezt a nyugodt, már-már izgatott mosolyt. Nem pusztán annak szól, amit mondott, hanem annak a felismerésnek is, hogy láthatóan – mi több, hallhatóan, bár ezt elsősorban minden bizonnyal a mindenütt jelen lévő és feltehetőleg most is hallgatózó Varvara lesz képes empirikusan alátámasztani – ismét képesek vagyunk úgy kommunikálni egymással, mint azelőtt, hogy egyetlen, meglehetősen meggondolatlan kijelentéssel sikerült volna teljesen dezorganizálnom azt, ami közöttünk kialakult. Továbbra sem értem azonban, miért bírt ekkora relevanciával számára az, hogy el vagyok-e jegyezve vagy sem. María – példának okáért – egyáltalán nem mutatott érdeklődést a kapcsolati státuszom iránt, ahogyan Daphné sem kérdezett erről egészen a bál estéjéig, sőt, ami azt illeti kifejezetten ott sem.  Holott, ha pusztán demográfiai és társadalmi valószínűségekből indulunk ki úgy gondolom, hogy az én koromban és státuszomban lévő fiatalemberek talán Európában is éppoly gyorsan kerülnek matrimoniális kötelezettségek alá, mint Amerikában. Ezt azonban nem fejtem ki. Nem látom, hogy az érvelés bármilyen módon elősegítené az oldottabb hangnemet. Különösen azért nem, mert annak megvitatása, hogy pontosan miért látogatott meg lábadozásom alatt, illetve miért kizárólag olyan időpontokban, amikor erről nekem lehetőleg ne legyen tudomásom, aligha tartozik a fesztelen társalgás tradicionális témakörei közé.

-Nem butaság, úgy hiszem, megvoltak erre a magad indokai, abból kiindulva, hogy egész eddig azt gondoltad, hogy neheztelek rád-igyekszem némi kauzalitást rekonstruálni a tettei mögé, bár erre talán semmi szükség, éppen elég indok, hogy nem tudhatta, hogyan reagálnék, illetve, amennyiben ébren vagyok, kénytelen lett volna megtörni a hosszantartó némaságot, amivel addig büntetett. Azt pedig el tudom képzelni, hogy erre némaságra szüksége volt, ahogy talán nekem is. Hiszen, mikor oly vehemensen hagyott ott, végre megmutatta, hogy nem tehetek meg vele bármit, hogy nem fogja minden vélt vagy valós bűnöm megbocsátani csupán azért, mert képes vagyok logikailag koherensen felépíteni az okok és okozatok komplikált hálóját, majd abból egy számomra kedvező konklúziót deriválni. Ezáltal pedig egy percre azt éreztem, hogy átlát rajtam. Nem azon a módon, mint Vianne, aki képes volt hozzáférni a gondolataimhoz, hanem valahogy úgy, ahogy Solace Barbon, aki pontosan tudta, hogy mennyire szürke is vagyok legbelül, ahhoz a fehérhez képest, amit egész gyakran mutatni igyekszem magamból.
-Áruld el, kérlek -már, ha nem esik nehezedre- hogy mitől tartottál?-kérdezem, ezúttal minden különösebb intenció nélkül, pusztán genuin kíváncsiságból.
A levéllel kapcsolatos javaslatára bólintok. Néhány hónapunk maradt ebben a rémesen sötét és nedves, deprimáló kastélyban, ahol normális esetben valószínűleg nem kifejezetten szeretnék tartózkodni, de míg Daphné is itt van, egyáltalán nem tűnik olyan rémesnek. Sőt, azt gondolom, hogy ha majd el kell mennem innen, talán nosztalgiával gondolok majd rá, vagy éppen Daphnéra és arra, ahogyan stresszlevezetésként a kaspót piszkálja, esetleg arra, hogy enyhe cseresznyevirág illata van, ha kizárom a szoba általános zöld aromáit. Olyan apró, faktikus részletekre, amelyek jelen pillanatban teljesen jelentéktelennek tűnnek, később azonban talán éppen ezekből fog összeállni egy-egy boldog engram.

A kankalinokra pillantok, amiket valójában teljesen felesleges lenne relokalizálni, ennek ellenére, ha ez segít a lánynak fesztelenebbül kommunikálni, hát megteszem, A figyelmem azonban hamarosan ismét elidál erről a témáról, amint a beszélgetés visszakanyarodik a féltékenységének konkrét tárgyához: a menyasszonyomhoz.  Ahhoz a bizonyára művelt és némileg kimért japán hölgyhöz, akinek véleményem szerint, nincs köze semmihez, ami köztünk kialakulhat, vagy épp sosem történhet.
És itt érkezem el ahhoz a ponthoz, ahol valamennyi eddigi logikai konstrukcióm csődöt mond, mivel közli velem, hogy szeret. Megpróbálom értelmezni ezt az egyszerűnek tűnő szót, amelyet az emberek olyan frekventáltan használnak, hogy a szó gyakorisága időnként már-már teljes szemantikai erózióval fenyegeti a jelentését. Daphné szájából azonban valahogy mégsem tűnik üres formulának. Valami olyan ez, amit képtelen vagyok adekvát módon verbalizálni, pedig mindennél jobban szeretnék valamit, bármit, ami azt illeti, mint itt állni és bevallani, hogy még mindig nem értem. De valójában nem azt nem értem, amit mond, hanem ezt az érzést magát, illetve hogy mégis hogyan szerethetne épp engem?
Mintha a kankalinok már nem is léteznének, mintha a tény, hogy ő volt a titokzatos kertrendező, akire oly gyakran haragudtam, már nem is lenne érdemleges, mert valóban nem az. Minden gondolatom lefoglalja a kérdés: vajon hogyan kell szeretni?

Biztosan ezt is lehet rémesen rosszul csinálni, úgy, ahogy mindig is utáltam volna, mint apám anyámat, mint anyám, apámat, mint hogy egyikük sem szereti igazán a másikat, csak és kizárólag önmagát, amiért nem szerethetnek engem sem. Én pedig nem szeretem igazán őket, nem azzal a szeretettel, ahogyan én azt definiálnám.
Most pedig szinte mindenféle intellektuális erőfeszítés nélkül, éppen ez a vers jut eszembe, amint Daphnéra nézek és megfogom a kezét, ő pedig mosolyog.Talán valahol mélyebben, egy olyan rétegben, amelyhez eddig nem volt hozzáférésem, mégis pontosan tudom, mi a szeretet. Talán egyszerűen csak soha senki nem adott elegendő okot arra, hogy felismerjem magamban.
Nem preferálom, ha az arcomhoz érnek, az ő kezének melege azonban egészen más reakciót vált ki belőlem. Nem irritál. Nem akarok eltávolodni tőle. Ellenkezőleg, valamiféle szokatlan, mélyen fiziológiai megnyugvás járja át tőle a testemet. Hallgatom a szavait, és a mellkasomból induló, nehezen lokalizálható melegség fokozatosan terjed végig rajtam, mígnem az arcomig ér. Én pedig, aki még a szemkontaktust is elhagyható, fölösleges kalamitásnak tekintem, most képtelen vagyok mást tenni, mint őt nézni.
-Most értettem csak meg-suttogom, mintha a hangom is tönkretehetne mindent, mintha valóban egy álom lenne, ahogy ilyen soha nem tapasztalt közelségből pillant rám és, ahogy Ōtomo no Komachi szavain, ezen sem kell gondolkodnom, hirtelen olyan logikusnak és természetesnek tűnik. Nem kell hozzá különösebb dedukció. Nem kell elmélet és nem kell magyarázat. Felé hajolok és ajkaim óvatosan érintem az övéinek, aztán érdeklődve nézek rá. Soha senkit nem igyekeztem még oly módon megcsókolni, hogy igazán akartam volna. Korábban a csók legfeljebb egy tranzicionális lépés lett volna valami felé, amit ténylegesen szeretnék elérni. De Daphné más, különleges, sakura az első virágzásakor, maga a tavasz eljövetele.
-Úgy gondolom nem kell többé várnunk egymást-nyúlok óvatosan az álla alá, hogy láthassam melegbarna tekintetét- Daphné d'Aboville…-nem gondolkodom, ami esetemben újdonságnak számít, a szavak egyszerűen elhagyják a számat, természetesen és megállíthatatlanul, ahogyan ősszel a levelek engedelmeskednek a gravitációnak.- szeretném, ha te lennél a feleségem.
Nem tudom ennél őszintébb, elemibb vagy kevésbé közvetett módon kifejezni azt, amit iránta érzek. Tudom, hogy valószínűleg nem ez a matrimonialis szándék deklarációjának legkonvencionálisabb módszere, és az is nyilvánvaló, hogy egy ilyen kijelentést talán nem célszerű minden különösebb előzmény nélkül, egyetlen emocionális felismerés következtében a másik elé tárni, de vállalom a kockázatot.
#8 Karakterek / Daphné D'Aboville / Re: avec le printemps
Dátum: 2026. 09. 02. - 21:33:43
Of all flowers: You


Daphné, 2006.03.05.
 

Már kétség sem férhet hozzá, hogy jelen pillanatban fundamentális kommunikációs diszkrepancia áll fenn közöttünk. Ez meglehetősen kellemetlen novum a kapcsolatunk történetében, lévén, hogy korábbi nézeteltéréseink – példának okáért az Eiffel-torony esztétikai kvalitásairól, illetve annak vitatható művészeti és építészeti értékéről folytatott, végtelenül meddő disputáink – legfeljebb intellektuális divergenciának minősültek.
Olyan helyzetre azonban, amelyben ilyen mértékben képtelen vagyok dekódolni a szándékait, motivációs struktúráját és az ezek mögött meghúzódó kognitív folyamatokat, egyetlen korábbi interakciónk sem szolgált precedenssel. Még a Maríával kapcsolatos, meglehetősen sajnálatos intermezzóm során sem éreztem ekkora fokú frusztrációt, holott akkor ténylegesen fennállt annak a lehetősége, hogy komolyan változik emiatt a kapcsolatunk. Abból a szituációból ugyanis – ha morális értelemben nem is sikerült teljesen intakt állapotban távoznom – legalább a kapcsolatunk szempontjából elfogadható módon sikerült kikeverednem.

Eddig legalább rendelkeztünk egy világos és explicite deklarált kategóriával: barátok voltunk. Kezdetben ez a konklúzió nem kifejezetten töltött el hilaritással, később azonban beláttam, hogy talán éppen ez volt a leginkább adekvát státusz kettőnk között. Már csak azért is, mert Daphné nyilvánvalóan többet érdemelne annál az embernél, aki képes úgy viselkedni vele, ahogyan én tettem, majd – még ha eredetileg kizárólag információszerzési célzattal is – testi kapcsolatot létesíteni valakivel, aki korábban vele szemben kifejezetten hosztilis módon járt el. Mindemellett pedig némileg félreérthetően is fogalmaztam előtte, hogy amennyiben úgy szeretné, kinyilváníthassa esetleges vonzalmát, de Daphnéban minden jel szerint nem volt ilyen irányú akarat. A franciák bizonyára ilyen kedvesek, végtére is Salamanca kisasszony is affektívnek bizonyult, csupán egy teljesen másik módon, ahogyan azt Daphnétól sosem vártam volna el.
Most pedig ő nem érti, miért nem neheztelek rá, én pedig már-már repetitív módon próbálom demonstrálni, hogy egyszerűen nem történt részéről semmiféle olyan cselekmény, amely haragot indukálhatna bennem.
-Nem, továbbra sem, és azt kell mondjam, hogy akkor sem fogok tudni nagyobb intenzitással haragudni, ha kifejezetten azt várod most tőlem-nézek rá és remélem, hogy értékeli ezt a gyenge, szarkasztikus kis tréfát, hiszen ugyan ki vágyna arra, hogy a másik ember haragudjon rá?
Elmosolyodik. Bár továbbra is irritál, hogy képtelen vagyok adekvát módon interpretálni a helyzetet – pontosabban annak szinte egyetlen aspektusát sem –, ösztönösen tükrözöm a mimikáját. Talán ez a legegyszerűbb nonverbális indikációja annak, hogy részemről nincs jelen semmiféle ellenséges affektus, és nem kívánom a bizonytalanságát tovább fokozni.

Kezdetnek itt ez a rögeszme az állítólagos és jogos haragommal kapcsolatban, majd a tény, hogy képes volt kizárólag úgy befáradni hozzám a gyengélkedőre, hogy arról lehetőleg fogalmam se legyen. Erre  mondhatnám, hogy kissé indelikát dolog akkor megközelíteni másokat, ilyen sebezhető helyzetben, mikor esetleg épp eszméletlenek vagy alszanak, de nem kívánom ezzel bőszíteni, mert, ahogy említettem is, abszolúte redundáns, még akkor is, ha ez ellen tiltakozik. Valójában nem is az foglalkoztat, hogy mikor és milyen körülmények között látogatott meg. Sokkal inkább az a kérdés generál bennem kognitív disszonanciát, hogy miért.
Nem bizonygatom tovább az igazam, folytatom a munkát a bonsai-al és accelerált pulzussal várom, hogy válaszokkal álljon elő, hogy végre egy kicsit többet érthessek és láthassak a belső világából.
-Írhattál volna egy levelet, amelyben egyszerűen megkérdezed, miként alakul a rehabilitációm. Ezzel implicit módon indikálhattad volna, hogy bár a személyes kontaktust egyelőre nem tartod kívánatosnak, a kommunikációs nexus teljes abalienációját mégsem kívánod fenntartani. Nem lett volna különösebben komplikált procedúra.-ismertetem a megfelelő módszert, de mindezt véletlenül sem azért, hogy kellemetlenül érezze magát, csupán szerettem volna megosztani vele azt, amiben a megoldást láttam volna a helyzetére. Természetszerűleg még ennél is egyszerűbb lett volna, hogyha mindenféle különösebb pretextus nélkül besétál és megérdeklődi hogy érzem magam, én pedig tódíthattam volna, hogy remekül, csupán ejtőzöm a betegágyon, Egy ilyen banális interakció talán önmagában elegendő lett volna ahhoz, hogy a végtelennek érzett hetek néma feszültsége valamelyest dekanalizálódjon, és a barátságunk visszatérjen ahhoz az állapothoz, amelyben a bálon bekövetkezett események előtt létezett.

Az ezzel kapcsolatos rejtély tehát megfejtésre került, immár csak a titokzatos kertész személye maradt rejtett előttünk, ám mikor Daphné arra utal, hogy kettőnkön kívül senki nem járt a hőnszeretett növényeim környékén sem, elgondolkodva vonom össze a szemöldökeimet.  Őszintén meglep, hogy miközben nem érintkeztünk, képes volt idejárni, következetesen elkerülni engem, és mindeközben patinás precizitással fenntartani valamennyi növényem állapotát. Ez már önmagában figyelemre méltó szervezőkészséget és diszkréciót feltételez, a kivitelezés minőségét tekintve pedig kénytelen vagyok elismerni, hogy a kertészeti kompetenciája sem elhanyagolható. Bámulatos logisztika, kiváló önkontroll és meglepően kifinomult botanikai érzék. Daphné intellektuális kvalitásai ezúttal sem bizonyulnak csalódást keltőnek.
-Muszáj elismernem, hogy valóban kiváló munkát végeztél-biccentek felé méltányolva a munkáját minden lehetséges szempontból. Éppen ezért emeltem ki a remek érzékét a fitotaxonómiához, mint egyik tulajdonságát a korábban felsoroltak közül, ami miatt igazán érdekesnek találom. Ez, úgy regisztrálom, hogy némi örömöt okoz neki, még annak ellenére is, hogy egyértelműen jeleztem, ebben semmiféle jótékonyság nem játszik szerepet részemről, csakis a véleményem tárom elé.
Meghajtom a fejem előtte, szép tőle, hogy kedvesnek talál, bár meglehetősen erős fenntartásaim vannak az állítás univerzalizálhatóságával kapcsolatban. Bizonyára számos olyan személy akadna, aki velem való hosszabb együttlét után egészen más attribútumokat társítana hozzám, és őszintén szólva még Barbon uram sem hiszem, hogy a benevolencia terminusát választaná elsőként a jellemzésemre. Nem különösebben ambicionálom, hogy kedvesnek tűnjek. Ez a karakterjegy nem illeszkedik természetes habitusomhoz, és nem is látom szükségét annak, hogy mesterségesen emuláljam. Daphnénak azonban megengedem, hogy ilyennek lásson. Talán egyszerűen azért, mert hosszú idő után ismét hajlandó velem beszélni, és ezt a közeledést jelenleg fontosabbnak ítélem annál, mintsem hogy egy ilyen jelentéktelen szemantikai kérdésben korrigáljam.

Bár a nem is oly ismeretlen és titokzatos kertész személye felfedésre került, van még valami, amiről nem beszéltünk, egy nagyobb rejtély, mégpedig az elmúlt negyvenkilenc nap mélységes csend konkrét indoka. Úgy gondolom, jelentősen könnyítene a helyzetemen, ha tudnám, milyen konkrét cselekményt vagy mulasztást követtem el, amely ezt a reakciót indukálta. Nem azért, hogy önigazolást keressek, hanem azért, hogy a jövőben képes legyek elkerülni az ismétlődést – legalább addig, amíg még egymás közelében tartózkodunk, és Daphné egyáltalán hajlandó időt és figyelmet fordítani rám. Már éppen megkapnám a válaszát, amikor Chernov újfent sikeresen fragmentálja a beszélgetés fonalát. Annak ellenére, hogy kijelenti, távozni kíván, minimális illúzióm sincs afelől, hogy ténylegesen feladná a beszélgetés követését. Olyan, mint egy krónikusan unatkozó, szenzációéhes matróna: mindenről első kézből kíván tudni, és őszinte balszerencsémre nem kizárólag a történelem érdekli, hanem mások magánélete is, ami számomra  a legkevésbé  sem releváns információkategóriák egyikét képezi. Irritáltan sóhajtok, de ezúttal nem válaszolok neki és nem is inzisztálom tovább, hogy távozzon, igyekszem időt és teret hagyni a velem szemben álló, némileg zavart lánynak arra, hogy el tudja mondani, hogy pontosan mi is történt, mert szeretném megérteni.

-Úgyszintén-bólintok azzal kapcsolatos bíztatására, hogy rövid úton lehetőségem lesz mindent megérteni. Abban azonban, ahogyan hozzám ér, ahogyan ujjaink egymáson siklanak végig, van valami különös, számomra mindeddig ismeretlen intimitás. Nem tudom megfelelő kategóriába sorolni. Nem rendelkezem hozzá adekvát episztémével, és éppen ezért nem is tudom eldönteni, milyen emocionális jelentést kellene tulajdonítanom neki. Nem húzom el a kezem. Csupán érzékelem, hogy az övé szokatlanul meleg, és valamiért egyáltalán nem vált ki belőlem elutasító reakciót.Azt sem értem, miért választja éppen ezt a kontaktusformát, ahogyan azt sem, miért tesz úgy, mintha nem emlékezne egy növényre, amelyet együtt ültettünk, noha még a művelet pontos időpontját is képes volt korábban rekonstruálni.
 Nem szólok semmit, csak ránézek, hogy tudja, neki szentelem minden figyelmem.
Értetlenül hunyorítok, ahogy belekezd abba, hogy semmi rosszat nem tettem, mert ennek nem kifejezetten van értelmes logikai kifutása. Ha valaki nem tett semmit, azt többnyire nem szankcionálják ilyen hosszú némasággal, az pedig végképp rejtély számomra, hogy miért releváns a menyasszonyom egy másik földrészen, akiről azt sem tudom, hogyan néz ki vagy, milyen a kézírása.
-Daphné, min változtat, hogy menyasszonyom van? Ettől függetlenül, egyrészt még lehetünk barátok és folytathatjuk a közös tevékenységeinket-már amennyiben hajlandó velem találkozni az iskolaév lezárta után is, amire nem látok túl nagy esélyt- másrészt pedig a féltékenységed teljességgel oktalan. Én ezt a nőt nem ismerem, valószínűleg tudom a nevét, de akármennyire szeretném, nem jut eszembe. Miért lennél féltékeny valakire, aki ennyire marginális szerepet tölt be az életemben, és még kénytelen is hozzám jönni, nagyrészt akarata ellenére?

A kijelentése továbbra is nehezen feldolgozható számomra. A féltékenység ugyanis nem egyszerűen ismeretlen emocionális állapot, hanem olyan konceptus, amelyhez saját életemben gyakorlatilag semmiféle referenciaponttal nem rendelkezem. Kire is lehettem volna féltékeny? Nem érdekel, mit csinál a menyasszonyom, mert az előttem van, ahogy az sem érdekel, hogy ki Salamanca kisasszony következő áldozata, ugyanis addigra magam mögött hagyom a lányt, még ha egy percre el is gondolkodtam, valamiféle viszony megkezdésén, már nincs szükségem rá. Daphnéval kapcsolatosan pedig nemes egyszerűséggel nincs jogom féltékenységre, emellett okot sem adott rá, mégis furcsán elégedetté tesz, hogy hiányoztam neki, mert úgy gondolom, ez az érzés kölcsönös.
Meglep, ahogy az arcom érinti, azt hiszem soha senki nem tett felém ilyen gesztust, nem ismerek fel benne semmiféle habituális mintázatot, amelyhez hozzá tudnám rendelni, ezért kategorizálni sem vagyok képes. Pedig szeretném. Egy megfelelő kategória jelentősen megkönnyítené a helyzetet, mert akkor nem kellene ilyen zavarodottan állnom előtte, miközben az agyam kétségbeesetten próbál valamilyen koherens modellt létrehozni.
Aztán kimondja azt a szót, amelynek jelentését eddig mindig absztrakt konstrukciónak tekintettem.
Szeret.
Mit jelent ez a szó? Szeret, mint mag a termőföldet? Mint húsevő növény, az arra szálló legyet? Mint tavirózsa a kelyhében fürdőző unkát? És én…én vajon mit érzek? Mit szeretnék?
-Nem tudom-vallom be őszintén és vadul kutatok magamban valami után, amit helyénvalónak mondhatnék ebben a szorult helyzetben. Elégedetlen voltam a gondolattól, hogy barátok vagyunk, aztán azt gondoltam, hogy a barátok nem viselkednek ilyen módon egymással, de rájöttem, hogy az egyetlen ember, akit barátomnak mondok, Barbon, így nem tudok sokat erről a kapcsolatformáról sem.
Milyen szeretni? Hogy szeretek én? Szeretet, hogy üresnek éreztem a napjaimat nélküle? Hogy hiányoztak a beszélgetéseink, az ahogyan minden szót ért, amit csak használok? A gondolatai a haikukkal kapcsolatban? Talán az, amit érzek, egyszerűen túl komplex ahhoz, hogy a saját szavaimmal megfelelően artikuláljam. Talán egy vers, egy másik ember gondolatai, valaki régen megfogalmazott mondatai képesek lennének adekvát módon verbalizálni azt, amire én képtelen vagyok.
-Rád gondoltam és
elszenderegtem.
Nyomban
itt voltál velem!
Ha tudom, csak álmodom,
fel nem ébredtem volna. -szavalom halkan és a másik kezéért nyúlok, hogy összefűzhessem ujjainkat. Hát ez a szerelem? Komfortosnak érezni egy érintést, amit bárki mástól visszautasítanál?
-Nincsenek saját szavaim minderre, ezeket bátorkodtam Ōtomo no Komachitól kölcsönözni, biztosan érted, hogy miért.
#9 Múlt / A Stadion Környéke / Re: A Kanyon és környéke
Dátum: 2026. 08. 30. - 20:53:56



Daphné Ishida-d'Aboville & Élodie Roethlisberger, Augusztus 4.

TW: traumák, fajgyűlölet
Legyen a helyszín Japán, Hawaii, Skócia vagy akár az Egyesült Államok – az emberi idiotizmus, úgy tűnik, földrajzi értelemben tökéletesen ekvidisztens, az abhorrens természetű individuumok minden kontinensen kellő számban reprezentáltatják magukat. Arra azonban, hogy valaki ilyen devasztáló mértékű alpáriságot produkáljon, minden eddigi empirikus tapasztalatom ellenére sem voltam adekvát módon felkészülve. Különösen ironikus, hogy éppen ma hagytam a sátrunkban a katanámat: ugyan miféle racionális indikációja lehetett volna egy fegyvernek egy száraz, forró klímájú növényismereti excursión, a Grand Canyon geológiai és botanikai környezetében?
Nos, gratulálok azon elődöknek, akik ezeket a bornírt barmokat nem voltak képesek intellektuális nívóra kondicionálni, talán kopuláció helyett időnként a könyvtárban is eltölthettek volna néhány órát, hogy legalább minimális episztémét halmozzanak fel, mielőtt reproduktív tevékenységüket az emberiség ilyen sajnálatos módon történő további gyarapítására fordították.
Készen állok rá, hogy utánuk induljak. Fizikai kondícióm és harci idoneitásom alapján fegyver, illetve pálca nélkül is minden különösebb erőfeszítés nélkül térdre kényszeríthetném őket. Élodie kisasszony azonban láthatóan további séta mellett döntött, így a megtorlás aktusa egyelőre deferálódik, nem pedig töröltetik a mentális napirendről.

Ennél többet, úgy gondolom nem tudok tenni az igazán hosszú csontokkal rendelkező hölgyért. Az interperszonális relációk interpretációjában – amint azt a Daphnéval folytatott kommunikációm során már számos alkalommal demonstráltam – meglehetősen limitált kompetenciával rendelkezem, Élodie kisasszony emocionális és pszichés apparátusának dekódolásában pedig még ennél is bizonytalanabb a praxisom.
Összeakad a tekintetem dekoratív feleségemmel, ami arra sarkall, hogy véletlenül se mondjak semmit, ami nem megfelelően veheti ki magát a Élodie számára, igazán kontraproduktív lenne éppen most megbántani.
-Otthonomban…-kezdek bele, majd a szó közepén realizálom, hogy immár egyik korábbi rezidenciámat sem nevezhetem minden további nélkül otthonomnak. Sem a washingtoni ingatlant, sem a sekigaharai házat, hiszen a családi kötelékből rövid úton történt eliminálásom után ezekhez legfeljebb tulajdonjogi vagy öröklési szempontból fűzhetne bármiféle legitim nexus. Vajon volt-e valaha otthonom a szó emocionális, nem pedig topográfiai értelmében? Valószínűleg nem. A Hiraizumiban található házat legalább sikerült örökségként biztosítanom magamnak, némi financiális kompenzációval együtt, a kertemnek azonban sajnálatos módon befellegzett- Khmm…nos korábban volt belőle egyetlen növényem, ám elég obstinánsnak bizonyult, jelenlegi a washingtoni kertben található.
Arról inkább nem kívánok részletesen értekezni, hogy milyen kondícióban lehet most. Meglepő módon kevéssé viselt meg a szüleimmel fennálló, amúgy is minimális familiáris nexus teljes megszakítása, annál súlyosabban érint azonban az a tény, hogy nem volt lehetőségem egyetlen növényt sem kimenteni sem a melegházból, sem a kertből. Micsoda terribilis, szinte már ökológiai volumenű pazarlás!

Kezemet óvatosan közelítem a kaktuszhoz, miközben tudatosan redukálom a saját mozdulataim intenzitását, nehogy a növény védekező mechanizmusait aktiváljam. Egyértelművé teszem számára, hogy jelenleg semmiféle agresszív intencióval nem rendelkezem, csupán meg kívánom vizsgálni, és amennyiben a vegetatív organizmus toleranciája lehetővé teszi, minimális taktilis kontaktust is létesítenék vele. A kaktusz ezúttal kooperatívnak bizonyul, így sérülés nélkül végigsimíthatom a felszínét.
-Amennyiben sikerülne egy példányt virágzásra indukálnom, mindenképpen kegyed elé tárom – biccentek a szőke lány felé, aki hozzám hasonlóan meglehetősen intenzív érdeklődést mutat a toxikus, illetve nehezen kezelhető növények iránt. Különös és kellemes közös devianciának tekintem mindezt.
-Tulajdonképpen bármilyen kaktuszt meg lehetséges simogatni-nézek egy halvány mosollyal arcomon Daphnéra- van olyan, amit viszont csak egyszer. Mi legjobb tudomásom szerint, rá fogunk érni jövőre, biztosan beiktatható ez is a meglátogatandó országok közé-mindezt annak ellenére mondom, hogy személyes preferenciám alapján az sem indukálna különösebb distresszt, ha soha többé nem kellene ebbe az országba visszatérnem. Daphné azonban, ha valahová menni kíván, én vele tartok. Talán ez a legelemibb kötelességem, ha már az első esküvőnk körüli kalamitások ilyen mértékű konfúziót és kellemetlenséget generáltak, amelyek miatt még mindig bizonyos fokú szégyent érzek.

Ezután ismét a kaktusznak szentelem minden figyelmem, hagyok némi időt Daphnénak és Élodie-nak. Nem kívánom őket illetlenül monitorozni, de perifériás látómezőmben észlelem, amint a feleségem megöleli a lányt. Nem interferálok a jelenettel, csupán akkor szólalok meg ismét, amikor Daphné visszatér mellém.
-Megjegyeztem az arcukat, továbbá a mozgásuk irányát is. Ma éjjel megismerkedhetnek Enma Daiō indignációjával.
Mindezt halkan mondom, nem kívánom vele Élodie kisasszonyt pszichésen terhelni, a továbbiakban inkább Daphné szavaira és az említett kaktuszra figyelek, miközben előveszek egy fiolát és szerszámot a mintavételhez.
-Opuntia-féle, meglehetősen ritka-fűzöm hozzá, a mintát tartalmazó fiolát pedig lezárom. Egyetlen pálcamozdulattal a fedelébe inskribálom a taxon nevét, majd visszahelyezem a táskámba a többi preparátum mellé
-Tessék, kérem-indulok meg balra, ahol egy újabb érdekes növényt látok az egyik sziklameredélyhez meglehetősen közel-Datura wrightii, a Grand Canyon Nemzeti Park saját növénylistája is szerepelteti, és kifejezetten mérgezőként figyelmeztet rá. A növény valamennyi része toxikus, tropán-alkaloidokat tartalmaz, amelyek akut intoxikáció esetén delíriumot, perceptuális és vizuális zavarokat, tachyarrhythmiát, konvulziókat, súlyosabb expozíció mellett pedig komatózus állapotot vagy akár exitust is előidézhetnek. Ebből mindenképp érdemes magunkkal vinni!-veszem ki táskámból a sárkánybőrkesztyűmet, hogy lenyeshessek a virágból néhány megfelelő részt.
#10 Karakterek / Solace Barebone / Re: black clouds
Dátum: 2026. 08. 28. - 20:44:25

Solace Barbon, július 10.

TW: alkohol,gyilkosság említése

Ezen könnyed ,gyümölcsös helyi rosébor, meg kell említsem, hogy kifejezetten alattomos farmakológiai ágense az estének. Korábban sosem értettem egészen, mire gondolnak a borászati szakértők és az önjelölt oenológiai sznobok, amikor egy italról azt állítják, hogy „itatja magát”. Most azonban, úgy vélem, sikerült nem csupán konceptuálisan megragadnom a kifejezés jelentését, hanem empirikus úton is verifikálnom azt. Az egész mindössze egyetlen korttyal kezdődött. Alapvetően nem preferálom az alkoholfogyasztást, noha megfelelő társadalmi kontextusban, az illem vagy valamely konvencionális elvárás imperatívuszára természetesen képes vagyok tolerálni a jelenlétét, sőt szükség esetén fogyasztani is. Ebből az egyetlen kortyból azonban meglepően rövid idő alatt egy teljes pohár lett, majd – az időbeli és mennyiségi percepcióm valamiféle sajnálatos diszfunkciója következtében – egyszer csak nyomtalanul eltűnt egy egész üveg.
Arra egyáltalán nem emlékszem, hogy ezt az egészet én magam abszolváltam volna. Jelenlegi episztemológiai álláspontom szerint sokkal valószínűbb, hogy több személy kooperatív módon járult hozzá a készlet eliminációjához. Egyedül biztosan nem lehettem! Semmilyen körülmények között nem fogyasztanék el egymagam egy teljes palack italt. Ez egyszerűen nem lenne sem fiziológiailag, sem intellektuálisan adekvát döntés, márpedig én nagyon szeretek adekvát lenni.

Egyébiránt minden okom megvan az ünneplésre, hisz ritkán házasodik az ember kétszer, ily közeli időpontban egymáshoz, főként oly módon, hogy ugyanazt veszi el mindkét alkalommal. Azt, akit méltán mondhat élete első és egyetlen szerelmének, ehhez pedig még differenciáldiagnosztikai vizsgálatokra sincs szükségem. Micsoda furcsa szentimentalitás töri át a logikus gondolkodásom talaját, hogy kicsírázhasson ezen a szép estén épp itt, Provance-ban, ahol a levendula édes illata csak úgy diffundál és szerencsére az Eiffel-torony sem töri meg a látkép egységét. Eiffel egyébként továbbra is indignációt vált ki belőlem. Nem pusztán a torony, hanem az egész konstrukció gondolata. Az a horribilis fémszerkezet még akkor is képes irritálni, amikor nincs a közvetlen topográfiai környezetemben. Ennek ellenére kifejezetten örvendetesnek találom, hogy ezúttal nincs jelen, méghozzá olyannyira, hogy a körülöttem lévő vegetáció szemlélése közben észre sem veszem: sikeresen nekigyalogoltam egy kifejezetten termetes levendulabokornak, amelynek lombozatában kis híján teljes egészében abalienálódtam a külvilágtól. Ha valahol már el kell ájuljak, magam is egy levendulabokrot választanék, ennek a darabnak is mennyei az illata, épp úgy, mint a kedves feleségemnek.

Ennél a gondolatnál valami hirtelen nem engedi, hogy rendkívül szánandó módon orra essek ebben a jólszabott öltönyben, aztán pedig meghallom kedves bajtársam, Solace Barbon csengő hangját, vagy legalábbis úgy vélem, hogy őt hallom. A látásom ugyanis ekkorra már bizonyos fokú binokuláris redundanciát produkál,Barbont egyszerre két példányban érzékelem, noha az emlékezetem szerint kizárólag egyetlen Barbonnak küldtem meghívót az esküvőmre.
-Nahát, kérlek alássan, te voltál oly kedves magadat hozni kísérőnek? Vagy rendelkezésedre áll egy eddig sikeresen kamuflált monozigóta ikertestvér? Őt ugyanis még nem volt alkalmam megismerni. Ez módfelett érdekes, hogy hívnak…ifjú Barbon?-érdeklődöm a duplán megjelent cimborától kellő komolysággal. Őszintén belegondolva a kérdésembe, most egészen nagy ostobaságnak tűnik, hogy Barbonnak van egy ikertestvére, akiről még sosem hallottam és nem is láttam. Ennyi éven át nem rejtegethette előlem!
-Ne is törődj velem, olybá tűnik, valamilyen okból kifolyólag kettős képet produkál a vizuális percepcióm, mellesleg említettem már neked, hogy mennyire szeretem a feleségemet? Hát te meg mit csinálsz azzal?-próbálok a palantír felé biccenteni, amelyből szintén kettőt vélek detektálni. Szerencsére immár rendelkezem annyi metakognitív kapacitással, hogy felismerjem, a probléma valószínűleg nem a tárgy multiplikációjában, hanem az én szenzoros interpretációmban keresendő. Hiszen miért is hozott volna magával éppen két palantírt? Tán a másik Barbonnak van? Micsoda érdekes felvetések, bizonyára hamarosan válaszokat is kapok rájuk.
-Micsoda irtózatos kő!-meredek a lábam elé olyan intenzív meglepetéssel, hogy a törzsem involuntárisan előrebillen. Ha Barbon nem stabilizálna, minden bizonnyal az említett objektummal létesítenék igen közeli, bár teljességgel indokolatlan fizikai kontaktust- Oh minő borzalom, vajh ez ide gyűrűdött, avagy vetődött?-érdeklődöm meg a fiútól, aki  nyilvánvalóan lényegesen kevesebb mennyiséget fogyasztott abból a kiváló, gyümölcsös italból, amely jelenleg meglehetősen intenzíven manipulálja a szenzoriumomat.

A relokáció gondolatára egyetértően bólintok, majd lehelyezem magamat az egyik asztal mellé, amelyet még nagyjából megfelelő koordinációval képes vagyok megközelíteni. Miután sikeresen ülő pozícióba kerülök, néhány másodpercig a szemem a szék háttámlájára fókuszál, mintha annak vizuális stabilitásából kívánnék tájékozódni. Ezután úgy simogatom meg Barbon kolléga kabátját, mintha csak valamiféle puha perzsamacska volna, és elismerően bólogatok, miszerint kiváló az anyaga. Ülő helyzetben szerencsére a vizuális percepcióm fokozatosan visszatér valamiféle tolerálható kongruenciába, így már minden objektumból hozzávetőleg annyit érzékelek, amennyi ténylegesen jelen van. Elégedetten sóhajtok fel, majd hátradőlök.
-Legény és búcsú, ugyan miért is fontos az?-érdeklődöm, ahogy megragadom a kis poharat-szerencsére sikerült odanyúlnom, ahol a pohár ténylegesen elhelyezkedett- és hozzákoccintom az övéhez- Igyunk arra, hogy apámnak nem sikerült meggyilkolnia az előző esküvőmön, itt pedig nem volt impertinenciája megjelenni és újabb jelenetet rendezni, már csak azért sem, mert kezeskedtem nem meghívni, vagy ez egy rémesen hosszú tószt, kedves Barbon?-pislogok rá, miközben megforgatom a folyadékot a pohárban, mintha annak organoleptikus tulajdonságait kívánnám elemezni, majd minden további deliberáció nélkül lehúzom.
-Én…-emelem rá kissé nehezen a tekintetem-nagyon-nagyon szeretem a feleségemet. Olyannyira, hogy ezt az intenzitást már semmiféle retorikai hiperbolával nem lehet adekvát módon fokozni., de te…te is szereted a feleséged?-ekkor döbbenek rá, belémhasító kognitív disszonancia végett, hogy micsoda pusztító ostobaságok hagyják el a számat, valamint, hogy egyáltalán nem ezt szerettem volna mondani- Nem, neked nincs is feleséged, neked egészséged van, de akkor áruld el nekem, szeretsz te valakit?
Eddig az információ számomra teljesen irreleváns volt. Nem érdekelt, rendelkezik-e valamilyen romantikus nexus­sal, és ha igen, ki az az individuum, akivel ezt a kapcsolatot fenntartja. Most azonban minden különösebb előzmény nélkül emergens igény támad bennem arra, hogy megtudjam. Attól tartok, részeg vagyok.




#11 Karakterek / Rokuro Ishida / 余白の美
Dátum: 2026. 08. 28. - 09:04:04



Daphné Ishida-d'Aboville , Július 17.

TW: traumák, családn belüli erőszak, gyilkosság említése

Hawaii tűnt a legadekvátabb helyszínnek némi rekreációra és mentális dekompresszióra. Gyönyörű tájak, egzotikus vegetáció, olyan növénytaxonok egész sora, amelyek mintha kizárólag arra várnának, hogy behatóbb vizsgálat tárgyává tegyük őket. Különös örömöt jelent számomra – és őszintén remélem, hogy kedves feleségem számára is –, hogy az itt előforduló növényfajok hozzávetőleg kilencven százaléka endemikus, vagyis a természetes areájuk erre a szigetcsoportosulásra korlátozódik.  Mások a trópusi paradicsomban való relaxáció végett keresik fel ezt a szigetet, ám mi a pihenés és idegeink nyugtatása mellett- sajnálatos módon megterhelő időszakon vagyunk tőle, gondolva itt kifejezetten a Japánban tartott esküvőnkre, melyen az Ishida család tagjai eddig soha nem látott módon voltak képesek megnyilvánulni, amit magam csak a tiszteletlenség abszolút csúcsaként tudnék meghatározni- elsősorban kutatási célzattal, illetve botanikai anyaggyűjtés végett érkeztünk ebbe a valóban lélegzetelállító környezetbe.
A lélegzetelállítót itt akár literális értelembe is vehetjük, hiszen a levegő nedvességtartalma olyan mértékű kapilláris és statikus reakciókat indukál a hajszálaimban, hogy azok következetesen a szélrózsa valamennyi imaginárius irányába kívánnak meredezni. Ezt a jelenséget sem esztétikai, sem szociális szempontból nem tartom különösebben prezentálhatónak, és őszintén szólva már az is éppen elegendő, hogy Daphné kénytelen volt szembesülni vele.

Daphné. Daphné Ishida-d’Aboville. Még mindig kissé abszurdnak érzem a tényt, hogy ténylegesen a feleségem, és bár ennek emocionális jelentőségét valószínűleg képtelen lennék megfelelő retorikai apparátussal verbalizálni – noha némileg illuminált állapotban, emlékeim szerint, tettem egy meglehetősen inadekvát és minden bizonnyal kínosan szentimentális kísérletet erre –, mégis kétségtelenül a világ egyik legprivilegizáltabb emberének tarthatom magamat, amiért egy ilyen rendkívüli individuumot tudhatok az oldalamon.
Illata, mint a Plumaria, lépte könnyű, gondolkodása gyors, hangja pedig lágy, akár a tavaszi szellő érintése. Korábban nem feltételeztem, hogy a szerelem egyszerre lehet pszichés és neurokémiai folyamat, affektív állapot és fiziológiai reakciók komplex együttese, most azonban kénytelen vagyok konstatálni, hogy valami olyasmivel találkoztam, amely az érzelmi spektrumom eddig nem vizsgált tartományait aktiválta. Kifejezetten problematikus számomra ekkora amplitúdójú emocionális variabilitás adekvát kezelése, de egyelőre nem érzem szükségét annak, hogy patológiás jelenségként interpretáljam.
Hálás vagyok neki azért, hogy az esküvőn az adott körülményekhez képest figyelemre méltó önfegyelmet és emocionális kontrollt tanúsított, miközben engem még a Koya no taki finom vízpermete sem volt képes olyan mértékben paraszimpatikus nyugalmi állapotba juttatni, hogy ne remegjek az indignációtól, amikor apám és anyám megjelentek. Nem tanúsítottak sem irántam, sem az iránt a nő iránt, akivel az életemet kívánom összekötni, minimális respektust sem. Daphné nem pusztán egy ruhadarabot öltött magára a kimonóval, hanem – saját kulturális identitásom szimbolikus kiterjesztéseként – bizonyos értelemben az én hagyományaimat is vállalta, ők pedig mindezt olyan megvetéssel szemlélték, amely már messze túlmutatott az egyszerű rosszalláson.
A szertartást végig olyan arckifejezéssel figyelték, mintha valamilyen számukra intolerábilis rituális aberráció szemtanúi lennének, egészen addig, amíg a nagy és sérthetetlen Takeru Ishida végül a katanájáért nem nyúlt, majd nem átallott fizikai agressziót alkalmazni életem egyik legfontosabb eseményén, kizárólag azért, mert nem azt a személyt vettem feleségül, akit ő számomra kijelölt. Úgy látszik, a saját szégyenérzetének eliminálására nem talált adekvátabb módszert annál, mint hogy megpróbáljon megölni a násznép, a feleségem és a szentély papjainak színe előtt.
Egy szent területen nem, hogy nem illik, de kifejezetten tiltott fegyveres konfliktust kezdeményezni, történjék az akár a Budō shoshinshū normatív előírásai alapján, akár azok teljes negligálásával. A szentély nem improvizált harctér, és különösen nem alkalmas arra, hogy valaki családi sérelmeinek fegyveres egzekúcióját ott hajtsa végre.
Takeru ezzel nem csupán engem, a családomat és a szentély csendjét profanizálta, hanem – ha már a saját tradícióihoz való ragaszkodását ilyen vehemensen hangoztatja – a térséghez kapcsolódó En no Ozunu aszkéta szellemét is megsértette. Már nem hiszek olyan gyermeki, feltétlen fiduciával a kamik erejében, mint egykoron, mindazonáltal vannak olyan elemek a hit, a rítus és a tradíció közös kulturális korpuszában, amelyeket még a legszkeptikusabb embernek sem célszerű provokálnia.
Nem öltem hát meg, pedig más vágyam sem volt, de senki nem olthat vért egy efféle kegyhelyen, főként nem egy tisztességes és megfelelően kiművelt szamuráj. Nem volt más választásunk, mint miután a házasság megköttetett, távozni a helyszínről egy előre odakészített zsupszkulcs segítségével.

Nem tartottam magamat sem gyávának, sem pediglen gyengének.Amennyiben apám ismételten ellenem irányuló támadást kísérelne meg, nem látom szükségét annak, hogy hosszas deliberáció előzze meg a reakciómat: minden rendelkezésemre álló eszközzel térdre kényszeríteném, és végleg eliminálnám azt a testi objektumot, amelyből az utóbbi időben ennyi probléma eredt, gondolva itt becses fejére.
 Legalább egy hete nem hallottam felőlük.Ezt Daphné előtt szándékosan nem verbalizáltam, mert nem állt szándékomban a nászutunk atmoszféráját az Ishida család újabb potenciális kalamitásaival kontaminálni. Mindazonáltal nehezen tudtam másként interpretálni ezt a csendet, mint valamiféle tájfun előtti meteorológiai és metaforikus nyugalmat.  A mai nap is kellemesen telt. Hoztam mintát többek között  egy Metrosideros polymorpháról, illetve egy általam még sosem látott polinéz kultúrnövényről, vagyis a Artocarpus altilisról, illetve vettünk néhány helyi árustól megvakat, amiket majd az én kedvesem elküldhet Élodie kisasszonynak néhány utasítással együtt. A dokumentációban természetesen szerepelni fognak a csíráztatáshoz, a hőmérsékleti optimumhoz, a vízigényhez és a későbbi szubsztrátumhoz kapcsolódó paraméterek is, hogy a növények idoneitásuknak megfelelő körülmények között gyökeret ereszthessenek, majd fokozatosan fejlődésnek induljanak.

A naplementét az apartmanunk teraszáról kívántuk megtekinteni a bőséges vacsorát követően – az étkezés sajnálatos módon mind a fogások, mind a hotel vendégköre tekintetében kifejezetten hypertrófiásnak bizonyult –, amikor egy számomra túlságosan is ismerős bagoly jelent meg az ablaknál, majd csőrével szabályos ritmusban megkopogtatta az üveget. Természetesen azonnal felismertem, hogy a pompás japán fátyolosbagoly az Ishida család tulajdonában áll, lábára pedig levelet rögzítettek. Már ebből a kommunikációs protokollból is meglehetősen alacsony prognosztikai értéket tulajdonítottam az üzenet tartalmának.
A madár óvatosan nyújtotta felém a lábát, szinte mintha átvette volna szüleim tartózkodó averzióját, miközben leoldottam róla az üzenetet. Ezzel egyidejűleg megjelent az a kifejezetten antipatikus, vörös színű kis jószág is, amelyet Daphné - számomra továbbra is nehezen érthető, de kétségkívül benevolens gesztusként - befogadott. Ezúttal legalább nem a pamlagba volt oly kedves kamuflálni magát, hogy egy óvatlan pillanatomban biztosan rá legyen szerencsém ülni.
A madár várakozik, mintha csak kérdőn nézne rám, érdeklődvén, hogy van-e mondandóm a szüleim, kiváltképp apám számára, de megrázom a fejem és útjára indítom. Az egyetlen kommunikációs eszköz, amit vele kapcsolatban kívánok használni, a kardom.
-前代未聞だ!-dörmögöm, miközben a teraszra lépek, ahol Daphné már vár, illetőleg kiengedem hozza a rút kölyökmacskát is-しかし、それは驚くべきことではありません。
Természetesen kalkuláltam annak a lehetőségével, hogy a családi nexus részleges vagy teljes abalienációjára kerül sor, különösen financiális értelemben. Erre az eventualitásra megfelelően preparáltam magamat attól a pillanattól kezdve, hogy Daphné volt olyan kedves, nekem adta a kezét. A mostani fejlemény azonban még az én meglehetősen tág toleranciaküszöbömet is meghaladja.
-Kedvesem, ha kívánsz jól szórakozni, ezt a tréfát hallgasd-nézek fel a levélből, már-már szórakozottan mosolyogva. Engem Takeru Ishida már nem bánthat.-A mélyen tisztelt apósod és anyósod ugyanis úgy döntöttek, hogy kitagadnak, és mindezt a kommunikációs elegancia jegyében írásban is tudomásomra hozzák. A továbbiakban pedig azt kívánják, hogy mindketten szüntessük meg az Ishida név használatát, mivel sem mi, sem pedig jövőbeli – idézem – „korcs” – utódaink nem vagyunk rá méltók.
Micsoda bohózat! Micsoda rettenetes vicc!
Micsoda formidábilis, már-már eklatáns abszurditás.
Ha mindezt nem saját kezűleg olvasnám, bizonyára falláciának vagy valamilyen groteszk családi anekdotának vélném.


Japán mondatok fordítása:
1: Hallatlan, ám nem meglepő.
#12 Karakterek / Daphné D'Aboville / Re: avec le printemps
Dátum: 2026. 08. 14. - 17:48:00
Of all flowers: You


Daphné, 2006.03.05.
 

A jelen helyzetben el vagyok kénytelen konstatálni, hogy rémületesen kevés dolgot értek, és ez számomra egy egészen új helyzet.Daphné esetében már számos alkalommal tapasztaltam, hogy mintha nem állna rendelkezésemre az összes releváns adat – gondolok itt például arra, amikor csak hosszas és meglehetősen körülményes beszélgetés árán sikerült eljutnunk odáig, hogy egyértelműen kijelentse: nem kívánja, hogy bármiféle kapcsolatot folytassak Salamanca kisasszonnyal, beleértve ebbe a romantikus vagy szexuális jellegű nexus lehetőségét is. Éppen ezért talán nem kellene különösebben meglepődnöm azon, hogy jelenleg is nehezen dekódolom a viselkedését. A helyzetet tovább komplikálja, hogy Chernov is involválódott ebbe a találkába, akinek – mint azt sikeresen tisztáztuk – egyikünk sem felelős a mentális integritásáért. Mindenkinek kizárólag a saját pszichés és emocionális állapotával kellene törődnie, ahogyan azt a világot átszövő individualista, önérdekközpontú kapitalista eszmék is oly előszeretettel propagálják. Egyébként nem tudom, miért érzem magam hirtelen elmarasztalónak ezzel kapcsolatban, valójában sem ez a társadalmi-gazdasági berendezkedés, sem annak alternatívái nem foglalkoztatnak különösebben, legalábbis jelenleg nem.

Ami viszont valóban foglalkoztat, hogy Daphné a maga – ismereteim szerint pacifista – habitusával helyteleníti azokat az abúzusokat, amelyeket az utóbbi időben sikerült elszenvednem. Ebben a kérdésben nem teljesen konvergál a véleményünk, mivel én továbbra is úgy ítélem meg, hogy bizonyos mértékig magam is hozzájárultam ahhoz, hogy ilyen szituációkba keveredtem,bár nehezen sikerült rekonstruálnom, milyen pszichés mechanizmus vezette erre, a kedves bátyja, a maga impulzuskontroll-zavarosnak tűnő természetével, minden bizonnyal örömmel okozott volna nekem néhány csonttörést már pusztán azért is, mert Daphnét hívtam meg a bálra ,még akkor is, ha másodmagával tettem mindezt.  Nincs testvérem, ennél fogva az ezen kötelékkel járó érzelmeket még annyira sem ismerem, mint az összes többi emóciót, amiktől igyekszem távol tartani magam.   
Az érzelmek véleményem szerint többnyire félreértéseket generálnak, és jelenleg éppen azokkal az emocionális reakciókkal nem tudok mit kezdeni, amelyek Daphné és köztem manifesztálódnak. A saját gondolati folyamataim természetesen nem jelentenek különösebb diagnosztikai nehézséget, azonban ezek sem szolgálnak elegendő magyarázattal a jelenlegi szituációra. A lány láthatóan zavarban van amiatt, hogy Fuentes – a maga szempontjából talán valóban adekvát módon – rám támadt. Kifejezetten érdekelne, milyen alternatív eljárást tartott volna elfogadhatónak, hiszen nyilvánvaló, hogy a bátyja indulatregulációja nincs olyan szinten, hogy az emergáló problémát higgadt, verbális módszerekkel kezelje.Ennél azonban lényegesen érdekesebb kérdés, hogy miért érezném indokoltnak, hogy éppen Daphnéra nehezteljek egy olyan incidens miatt, amelyhez legfeljebb indirekt módon volt köze.

-Nem neheztelek senkire-rázom meg a fejem- meditáltam és igyekeztem elfogadni a történteket.
Aztán pedig kihívtam magam ellen Orin Morgenstern haragját, akinek fogalmam sem volt a különböző kvalitásairól, ez újfent kizárólag az én hibám. Az pedig végképp, hogy nem mértem fel megfelelően azt, ahogyan viselkedni képes, valamint a velem kapcsolatos, számomra érthetetlen averzióját. Daphnéra pedig egyetlen percig sem nehezteltem, mindössze értetlenül, kétségbeesetten gondoltam rá és arra, hogy nem kívánja fenntartani a továbbiakban a barátságunkat, pusztán azért, mert nem említettem meg neki a teljességgel irreleváns menyasszonyomat, akinek még egyetlen levelet sem írtam, holott hónapokon belül kötelességem lenne elvenni, ám ezt nyilvánvalóan nem kívánom megtenni. Erről viszont a lány mit sem sejthet, sem a japán menyasszony, sem pedig az, aki itt áll velem szemben és frusztráltan monitorozza a reakcióimat, miközben én magam is képtelen vagyok eldönteni, pontosan milyen interpretációt kellene tulajdonítanom az övéinek.

Mikor az aggodalmáról beszél, csupán azért nem lepődöm meg különösebben, mert tulajdonképpen adekvát indoka lehetett arra, hogy ezt érezze: valóban sikerült komolyabb traumás laesiókat elszenvednem, bár továbbra is úgy vélem, hogy Morgenstern kisasszony elsődleges intenciója nem a maradandó szomatikus károsodás indukciója, hanem valamiféle személyes önigazolás lehetett. Ezt azonban nem áll módomban érdemben interpretálni, lévén, hogy nem rendelkezhetek retrospektív hozzáféréssel a kognitív folyamataihoz, miközben én magam mindvégig abban a tévhitben voltam, hogy pusztán edzünk.
-Ugyan kérlek, semmi szükség nem lett volna rá, hogy…-kezdek bele a mondatba, miszerint szükségtelen lett volna látogatnia, főleg, mivel nem állt velem beszélőviszonyban. Természetesen engem nem zavar a csend, és ha sikerült jól megismernem, akkor őt sem, ennél fogva ülhetett volna az ágyamnál meditatív csöndben, de valljuk be, ez meglehetősen furcsán vette volna ki magát azután, ami a bálon történt. Mivel azonban még azelőtt igyekeztem elhárítani a megbánás lehetőségét, mielőtt kifejtené annak részleteit, mielőtt befejezhetné a mondatot, szinte a magamé közben hallom meg az apró részletet, miszerint…
-Pardon?-kérdezek vissza, és újfent rendkívül imbecillisnek érzem magam, a kankalinokról azonnal el is feledkezem- Voltál oly kedves és előre megfontolt módon kizárólag akkor látogattál, amikor eszméletlen voltam, esetleg aludtam? Miért tennél ilyet?

Néhány másodperc mindössze, amire szükségem van ahhoz, hogy a cerebrumom produkálja a következő, meglehetősen banális hipotézist: bizonyára sajnált, valamilyen, az állatok iránt tanúsított természetes empátiához hasonló affektív mechanizmus révén, mintha egy sérült élőlényt látna, amelynek állapotához személyesen semmi köze. Mivel azonban nem kívánt velem kommunikálni, és a jelenlétének okát sem szándékozott verbalizálni, valószínűleg ez tűnt számára a legkevésbé konfúz módnak arra, hogy mégis meggyőződjön róla, életfunkcióim megfelelően működnek.
-Tulajdonképpen azt hiszem, hogy mégis értem, bocsáss meg a kérdésért, teljességgel redundáns-intek neki, ahogy a figyelmemet inkább a bonsaioknak szentelem, amikkel, mint annyiszor az utóbbi szomorú és deprimáló időszakban, most sem volt kifejezetten sok tennivaló, legnagyobb felháborodásomra. Arra számítottam ugyanis, hogy távollétemben a növényeim némileg elvadulnak, aminek hála több relaxáló jellegű munkában lesz részem csendes magányomban,  hiszen ebben az időszakban  nem számíthattam Daphné segítségére, holott – ha nehezen is – időközben már adaptálódtam a jelenlétéhez. Azt pedig kár lenne tagadni, hogy kivételesen kifinomult érzékkel képes a növényekhez nyúlni; ez a fajta manuális precizitás ritka kvalitás a fiatal hölgyek körében. Többségük vagy túl türelmetlen, vagy éppen túlságosan finnyás a kertészeti munkafolyamatokhoz, Daphné azonban egészen más természetű. Láthatóan ő sem képes dekódolni, mi történhetett itt, amíg én a Gyengélkedőn töltöttem az időmet.
-Rajtunk kívül?-vonom fel a szemöldököm, mert mégis miféle logikai kauzalitás mentén lenne indokolt, hogy Daphné a szabadidejében ide járjon? Ha pedig valóban ezt tette volna, minden bizonnyal nem sikerült volna ilyen következetesen elkerülnünk egymást.- Bosszant, hogy valaki megjelent itt és elkezdte elvégezni előlem a munkámat. Ezáltal nem vagyok képes megfelelően kikapcsolódni, mivel nincs mit tennem, és ez, be kell valljam, bosszant. A titokzatos kertész munkája meglepően tökéletes, éppen ezért olyan, mintha valaki szánt szándékkal igyekezne ezzel dühíteni.
Mégis mennyi esély van rá, hogy valaki, aki kifejezetten azt szeretné, ha mérgelődnék, ilyen tökéletes munkát végezzen? Ezúttal nem feltétlenül kívánom matematikai úton meghatározni a valószínűséget, de készséggel elismerem, hogy statisztikailag meglehetősen csekély.

Érzékelem, hogy zavarba hozom azzal, amit mondok, de végtére is ő volt az, aki explicit módon tudakolta, hogy valóban érdekesnek tartom-e, ennélfogva ezért kizárólag önmagát okolhatja. A fokozódó arcpír látványa meglehetősen sajátos szenzoros reakciót indukál bennem: valamiféle finom, bizsergető fiziológiai érzet jelentkezik, amely bizonyos tekintetben emlékeztet a szexuális izgalom szokványos szomatikus manifesztációjára, ugyanakkor sem a kiindulópontja, sem a lefolyása nem egyezik azzal. Kifejezetten különös és váratlan jelenség, hogy mindennek következtében a pulzusszámom enyhén emelkedik.
-Egyáltalán nem áll szándékomban kedvesnek lenni, szavaim genuin módon őszinték-védekezem szinte reflexszerűen, mielőtt még arra a téves konklúzióra jutna, hogy pusztán a hiúságának kívánok hízelegni, esetleg afféle szociális manipulációként, hogy ezáltal nagyobb affinitást mutasson a velem folytatott diskurzusra. Miközben ezt végiggondolom, kicserélem az egyik bonsait, miután megítélésem szerint már megfelelő expozíciós időt töltött a tápoldatban. Az információra, miszerint nem neheztel, udvariasan meghajtom a fejem, hiszen ez egy örömteli tény. Bár a kérdésére, úgy vélem, nem tudok megfelelően felelni.
-Nos, az valóban módfelett kellemetlen volt, hogy ily hosszú időn keresztül nem diskuráltunk, de mindennek az okát még mindig nem sikerült feltárnom-vallom be.ermészetesen vannak elképzeléseim arról, milyen pszichés vagy szociális következményekkel járhatott számára a bálon való megjelenés, különösen annak fényében, hogy az én oldalamon vett részt rajta, ám jelenlegi reakciói alapján nem tűnik úgy, hogy a beszélgetésünk elsődleges tárgya ez volna. Így most én kerülök némileg konfúz állapotba, miközben próbálom meghatározni, melyik részlet fölött siklottam át.
Kérdezni szeretnék, de Chernov panaszos közbeavatkozása ismételten fragmentálja a gondolatmenetemet. Nemcsak a sopánkodása szakítja félbe az előbb felépített mentális konstrukciót, hanem az a körülmény is, hogy továbbra sem távozott, noha a jelenlegi szituációban ez volna a legkézenfekvőbb és társadalmilag legadekvátabb magatartás. 
-Bocsánat! Eltávozom!-kiabálja a lány, amely megfogalmazás az ő interpretációjában minden bizonnyal nem valamiféle egzisztenciális megszűnésre vagy az életből történő rapid exmisszióra vonatkozik, hanem egyszerű helyváltoztatásra. Legalábbis ezt vagyok kénytelen feltételezni, mert lassan ténylegesen azt kezdem érzékelni, hogy a saját mentális stabilitásom is dekompenzálódik.
-Eltávozik, te pedig ideges vagy. Kezdem úgy érezni magam, mintha éppen az elmém integritása kezdene felbomlani, és erre a folyamatra semmiféle preventív intervencióval nem rendelkeznék.-mosolyodom el zavartan, Daphné érintésére pedig nem húzom el a kezem. Meleg a bőre, kellemes. Ő az egyetlen hölgy, aki így ér hozzám, és még csak nem is zavar. A virág felé pillantok, amiről beszél, de többek között-mily meglepő- ezt sem értem.
-Október tizenkettedikén ültettük oda a virágot, természetszerűleg láttad, méghozzá számtalan alkalommal-talán a pontos óráját is meg lennék képes jelölni a műveletnek, ha igazán megerőltetném magam, de most inkább azzal kellene foglalatoskodnom, hogy közelebb kerüljek a megértés üdvös állapotához. Ehelyett azonban újabb kérdést intéz hozzám, miközben azok a szinte észrevehetetlen, óvatos érintések továbbra is fennmaradnak. Ez már nem pusztán egy verbális kommunikációs helyzet; valamilyen nonverbális jelzést is érzékelek, amelynek dekódolásához azonban egyelőre nincs megfelelő interpretációs keretem. Valamit jelezni próbál nekem? És ha igen, vajon mit vár tőlem? Már megbocsátott, tehát aligha szükséges, hogy térdre ereszkedve penitenciát gyakoroljak előtte. A fizikai kontaktus jellegéből pedig azt sem tartom különösebben valószínűnek, hogy valamiféle békülési célzatú koitális közeledésről volna szó. Eddig sem létesítettünk egymással szexuális kapcsolatot, és semmiféle egyértelmű indikációt nem érzékelek arra, hogy ez a tendencia a közeljövőben megváltozna.

 -Daphné, horribile dictu:semmit sem értek. Nem vélek összefüggést felfedezni a féltékenység és a menyasszonyom között, egyáltalán nem tudom, hogy mire is szeretnéd, ha rájönnék. Nyilvánvalóan sajnálom a történteket, legyenek azok bármilyen jellegűek is. Az eljegyzésem valóban korai volt, de egyáltalán nem  titkoltam, bárki elmondta volna neked, ha nemes egyszerűséggel megérdeklődöd, ami azt illeti borzalmasan csodálkozom is, hogy Vianne vagy Varvara-köszörülöm meg a torkom az említettnek, aki remélhetőleg már messze jár- nem közölték veled azonnal. Csak azt szeretném megérteni, hogy tulajdonképpen mit vársz tőlem? Szeretnéd továbbra is fenntartani a baráti kapcsolatot?-A kezem ezúttal szinte akaratlanul indul az övé felé. Nem fogom meg teljesen, csupán a mutatóujjammal érintem meg a tenyerét, majd lassan, óvatosan végighúzom rajta. Apró gesztus, mégis szokatlanul intimnek érzékelem. Nem tudom pontosan, mit kommunikálok vele, csupán próbálok megfelelően reagálni a közelségére.
#13 Múlt / Déli szárny / Re: Botanikus szoba
Dátum: 2026. 08. 08. - 15:53:30


Daphné d'Aboville kisasszony, november

TW: traumák,vér és parafíliák, gyermekbántalmazás említése,Freud és Jung tanainak sarkított használata

Kezdetben határozottan meglepett, hogy ez a stílusosan Halloween napján bekövetkezett szerencsétlen esemény milyen mértékű pszichés perturbációt idézett elő Daphnéban. Nyilvánvalóan az esemény többi résztvevőjével nem folytattam célzott anamnézisfelvételt a pillanatnyi vagy tartós mentális státuszuk vonatkozásában, de megfigyeléseim szerint, a többieken annyira látványosan nem hagytak nyomot a történtek, kivéve persze azt,akinek a szomatikus integritását is közvetlenül érintette az entitással való kontaktus. Tulajdonképpen még ezt sem merem teljes bizonyossággal kijelenteni, hiszen az egész eseménysorozat etiológiai háttere meglehetősen hézagosan rekonstruálható.
Továbbra sem világos számomra, milyen mechanizmus révén kerültünk az adott helyiségbe, legyen szó Daphné pinceszerű, ablaktalan szobájáról vagy éppen az én gyengélkedőmről, ahogyan arra sincs semmiféle megalapozott teóriám, ki immobilizálta Barbont, miért maradt eszméletlen a francia hölgy - aki meglepő módon a vele történtek ellenére rövidesen bajnokká vált -, miközben Tetsuya tartósnak tűnő traumás laesiókat, illetve egy kifejezetten kétes eredetű szepszist szenvedett el, vagy hogy  milyen patofiziológiai mechanizmus idézte elő nálam azokat a furcsa tüneteket. Mint már említettem, túlságosan magas az ismeretlen változók száma, és az eseménysor tele van  tisztázatlan pontokkal, elvarratlan kauzális összefüggésekkel. Kifejezetten irritál a gondolat, hogy egy ilyen volumenű esemény lefolyhatott az iskola tulajdonképpeni területén úgy, hogy jelenleg még csak közelítő magyarázattal sem rendelkezünk a kialakulására.
Nehezen tolerálom az olyan állapotokat, amelyekben bármi rekonstruálhatatlan marad, és kifejezetten kellemetlen számomra, ha a környezetemben olyan rejtélyek perzisztálnak, amelyekhez nem tudok legalább egy koherens hipotézist rendelni.  
Arra is rádöbbentem, hogy kettőnk viselkedése közül bizonyára nem az enyém áll közelebb a társadalmilag elfogadott normához, mivel én – még ha nem is áll szándékomban elismerni ezen tettemet- oly magas fokára jutottam a kétségbeesésnek, hogy kishíján seppukut követtem el, ez azonban, meglehetősen paradox módon, semmilyen érdemi változást nem indukált sem az általános közérzetemben, sem a mentális státuszomban, az ellenben már határozott szorongást vált ki belőlem, hogy Daphné pszichés állapota láthatóan fokozatosan dekompenzálódik. Annak ellenben csak örvendeni tudok, hogy ezen problémáját sikeresen vokalizálja, és annak ellenére, hogy minden tudásommal igyekszem a segítségére lenni, nem vagyok benne teljesen biztos, hogy a legcélszerűbb volt épp nekem megnyílnia. Mindennek ellenére azonban itt ülök vele és igyekezünk valamiféle magyarázatot találni a teóriáim  segítségével valamire, amit tán sosem lesz lehetőségünk teljes egészében megérteni.

-Ami, azt illeti, nem értem, de reményeim szerint te mindjárt meg fogod-magyarázom a végtelenített szóáradat előtt, ami az elméleteimet tárja a lány elé, aki nem igazán vélem érteni, hogy miért mosolyodik el ezen. Azt azonnal kizárom, hogy nevetségesnek talál, bár azért sem lenne jogom elítélni, hiszen megkísérelni feldolgozni a megérthetetlent vagy őrültségre, vagy pediglen zsenialitásra utal, ellenére annak, hogy a kettőt gyakran nehezen lehet megkülönböztetni egymástól. Ha másra nem is jó a bőlére eresztett, ám némileg redundáns jellegű székfoglalóm, legalább néhány percre lekötheti Daphné kognitív apparátusát, engem pedig kifejezetten megnyugtat, amikor végül ő is bekapcsolódik a maszkkal kapcsolatos gondolkodásba.
-Csupán azért kapaszkodom a maszkba, mert azt ismerem, vagy legalábbis vélem ismerni, és igazoltan kötődnek hozzá-ha pontosabb akarok lenni, nem is a maszkhoz, sokkal inkább a viselőjéhez- erőszakos cselekmények, mint például Oshi ostroma vagy a kardvadászatként ismert esemény. Ezek alapján ugyanakkor akár azt a hipotézist is felállíthatnánk, hogy a világ valamennyi fennmaradt szamurájmaszkja potenciális vektorként funkcionálhatna bizonyos ellenséges szellemek vagy lények manifesztációjában, ami viszont már statisztikailag is meglehetősen nehezen kezelhető premissza.
A helyszínnek utánanéztem ugyan, de arról sem kifejezetten találtam olyan információt, amely mentén tovább tudnánk haladni. Nem állítom, hogy a szellemek létét ezen helyen negálnám, de nem gondolom, hogy ha valóban kísértenék az elhagyatott épületet, akkor bárkinek lenne kedve szünhedrionokat tartani benne, valamint azzal sem értek egyet, hogy egy ilyen helyet összekötnének a Roxfort birtokával, ugyanis némi utánaolvasás és kérdezősködés után kiderült, hogy a Szellemszállás akár a Fűriafűztől is megközelíthető, vagy legalábbis korábban az volt. Nyilvánvalóan nem ez az első, és minden bizonnyal nem is az utolsó dolog, amit nem kifejezetten értek a Roxforttal kapcsolatban, mindenesetre ezek a nyomok is csak tévútra vezethettek.
-A helyszínnel kapcsolatos szóbeszédek minden valószínűség szerint nélkülöznek bármiféle érdemi evidenciát. A beszámolók mindössze kiszűrődő hangokról tesznek említést, amelyek- valljuk be- meglehetősen gyenge korrelációt mutatnak a paranormalitás jelenségével. Amennyiben ugyanis a Szellemszállás ténylegesen valamilyen  kísértetjárás színtere volna, úgy vélem, hogy már jóval éjfél előtt találkoznunk kellett volna legalább egy „lakóval” vagy „bérlővel”. Ez tehát újabb zsákutcának bizonyul.
A pletykák természetesen önmagukban nem tekinthetők megbízható anamnesztikus forrásnak, bár azt továbbra sem értem, hogy Roxmorts lakossága - lévén, hogy döntően varázshasználókból áll - miért mutat ilyen mértékű averziót néhány bolygó lélekkel szemben. Ennyire talán még egy átlagos kognitív kapacitással rendelkező egyénnek is képesnek kellene lennie utánajárni annak, hogy valójában milyen entitásokkal és milyen potenciális veszélyforrással élnek ilyen közvetlen topográfiai közelségben. Bár természetesen nem várható el mindenkitől kiemelkedő intellektuális teljesítmény, akadnak, akiknek neuronális apparátusa láthatóan már a mindennapi élet minimális követelményeinek teljesítésével is teljes kapacitáson üzemel. Egyeseknél még ebben sem vagyok teljesen bizonyos.

A lány alátámasztja a megállapításomat: ő maga sem rendelkezett különösebben kiterjedt előzetes ismeretséggel azokkal, akikkel együtt kellett átélnie ezt a bizonyos „szellemjárást”. Enyhén elhúzom a számat. Ez pedig egy újabb információhiányos pont az anamnézisben, hiszen így azt sem tudom rekonstruálni, milyen szelekciós mechanizmus alapján kerültek az érintettek az egyes helyszínekre, illetve egymással azonos csoportokba.
-Igen, itt magam is elveszítem a fonalat. Közeli személyes nexus: nincs vagy minimális, ennélfogva ez a változó valószínűleg kizárható. Iskolai hovatartozás, intellektuális kompetencia vagy érdeklődési profil szerinti csoportosítás: jelenleg nincs rá adat, következésképpen ez is legfeljebb hipotetikus kategória. Faji vagy származási korreláció: minimális, illetve vélhetően véletlenszerű, tehát szintén eliminálható. Korábbi traumatikus expozíció, pszichés vulnerabilitás, esetleges mentális sérülések vagy zavarok: insufficientia anamnestica, így egyelőre értékelhetetlen.  Nehéz ügy, túlságosan is nehéz.
Ezzel lényegében ki is merítem a rendelkezésemre álló hipotéziseket. Természetesen nem kívánom Daphné előtt deklarálni, hogy jelen pillanatban nem látok olyan koherens  modellt, amelynek segítségével valamennyi felmerülő kérdésre érdemi magyarázatot adhatnánk. A teoretikus konstrukcióim egyelőre inkább differenciáldiagnosztikai lehetőségek, semmint valódi konklúziók.
-Semmiképp nem kívánom, hogy ezzel foglalkozz, amennyiben kalamitásokkal telinek érzed-hajtom meg felé a fejem azzal a mozdulattal, amivel a japán elnézését kéri már azért is, mert felhozta, a továbbiakban pedig elengedi az adott témát.
-Logikus lenne feltételezni, hogy rendelkezett valamiféle céllal is, de azt hiszem, jelen esetben maga a logika nem tekinthető adekvát interpretációs keretnek. Lehetséges, hogy az egyetlen célja az volt, hogy félelmet és distresszt indukáljon bennünk – próbálom megnyugtatni, majd észlelvén, hogy ez a megközelítés nem bizonyul kellően effektívnek, azonnal módosítok a taktikámon, hogy legalább a pánikroham intenzitását mérsékelhessem.
Érdekes diszkrepancia mutatkozik kettőnk reakciómechanizmusában, megszületik bennem az igény, hogy tudjam, mit is mondott neki az entitás pontosan, de a kíváncsiság azonban ezúttal nem írhatja felül a másik ember autonómiáját, így elfojtom a kérdezés ingerét. Nem kívánom bántani. Ráadásul semmiféle legitim nexusom nincs ahhoz, ami számára fájdalmas vagy amit tudatosan igyekszik elrejteni előlem. Mindenkinek létezik egy olyan pszichés szférája, amelyet ódzkodik a külvilág elé tárni; ezért viselünk valamennyien – képletesen szólva, maszkot. Mi erről Japánban tudunk, nem csak a saját maszkunkat látjuk, hanem egymásét is, minek hatására mindenki kínosan igyekszik fenntartani a végtelen nyugalom fárasztó álcáját, tudva, hogy ez egyfajta társadalmi konstrukció.  Álságosak lennénk? Talán azok vagyunk, de ebben az országban -és minden bizonnyal egyéb nációk esetében is- az emberek még annyira sem becsülik egymást, hogy elismerjék, maszkban vannak.
Daphné maszkját ismertem, azt viszont sosem értettem, hogy miért kezdte le-levetni előttem, ám én nem ítélkezem, csupán hagyom, hogy újra a kezem fogja, és igyekszem segíteni, hogy megfelelő légzésritmust legyen képes produkálni.
-Ugyan kérlek, semmi sem történt-suttogom megnyugtatóan válaszul a bocsánatkéréseire, amik meglepően automatikusnak tűnnek. Vajon hányszor kért már tőlem elnézést? Volt bármi, amit valóban el kellett volna néznem? Nem, úgy gondolom, hogy ilyenre nem volt példa. Annak viszont őszintén örvendek, hogy az eszmefuttatásaim segítettek neki elvonatkoztatni, ezzel kapcsolatban még egy mosolyt is megengedek magamnak.
-Ha már a Roxfort üzemeltetői nem kívánnak felelősséget vállalni semmiért, ami az iskola közvetlen közelében történik, hát megteszem én.-igyekszem érthetőbbé tenni az indokaimat, holott csak örömömre szolgálna, ha  bármi, amiről most diskuráltunk, beigazolódna, még ha ez általam történik is.

Végül, hogy valamivel könnyebbé tegyem a napját, bevonom a kelet ősi művészetét, vagyis a meditációt minimális irányítással. Engem mindig megnyugtat az eső hangja és illata, kiváltképp, ha olyan helyen tartózkodom, ahol növények is vannak, és úgy látom, ez Daphnéra is anxiolitikus hatással van,miközben arról beszél, amit érzékel.
-Hmm-jelzem, hogy figyelek rá, de nem szólalok meg. Petrichor. Milyen szép szó és milyen kellemes szenzoros jelenség. Csupán azt sajnálom, hogy a cseresznyevirágzás jellegzetes aromáját jelen körülmények között nem vagyok képes reprodukálni, feltételezem, azt is kedvelné.  Nem is értem, miért állapítjuk meg ketten is, hogy nincs egyedül, márpedig azért sem, mert magam is itt tartózkodom, így mindezen csak csendesen mosolygok, aztán bátorítom rá, hogy beszéljen azokról a szobákról, amik eszébe jutottak. Amit elmond, az éppenséggel jó ízlésről árulkodik, legalábbis számomra, illetve kulturális műveltségről is, egyik kvalitását sem vontam volna kétségbe akkor sem, ha korábban nem lett volna alkalmam mélyebben megismerni.
-A házatok egy igazán idillikus helynek hangzik-mondom, ahogy megpróbálom elképzelni mindazt, amiről beszél nekem, kivéve persze azt a részt, ahol az apja ennek a kedves idilli világnak a közepén gyakorolt vele. Az én esetemben ezek a szavak egészen más konnotációkat hordoznak. Fájdalmat. Szégyent. Fizikai és mentális megterhelést. Kimerültséget. Olyan tapasztalatokat, amelyekhez az ember idővel ugyan adaptálódhat, de amelyekből mégsem következik, hogy valaha is kívánatossá válnak számára.
-A haikuk nehezen fordíthatóak, egyik nyelv sem tudja őket megfelelően visszaadni, túlságosan specifikusak hozzá-jegyzem meg, véleményem szerint a három rövid sor jelentésrétegeit valóban pontosabban képes közvetíteni a japán nyelv teljes kontextusa, mint bármelyik fordítás.
Magány.
Nem lehetek benne teljesen bizonyos, de az a benyomásom, hogy Daphné - annak ellenére, hogy tapasztalataim szerint számos ember fordul felé őszinte jovialitással vagy szeretettel - valójában meglehetősen magányos. Talán ezért is asszociál ilyen gyorsan erre a fogalomra, bár egyetértek vele, még akkor is, ha a haiku tudomásom szerint a szerelmes várakozásról szól.
-Sosem tudjuk meg, ezt a rejtélyt neked kell megoldanod. Szeretnéd, hogy megérkezzen?-kérdezem őszinte érdeklődéssel, ahogy lassan eláll az eső. -A beszélő akár az esőt is várhatja.
Hallom koppanni az utolsó cseppeket a növények levelein, az illat még megmarad.
-Ezután érdemes lenne megpróbálnod aludni, valószínűleg könnyebb és pihentetőbb is lesz-nyúlok a zsebembe, amiből kiveszem a készítményeket, amiket valóban kért tőlem-ezeket egyelőre ne használd, ha nem szükségesek. Remélem, valamennyit azért képes voltam segíteni. -mondom mielőtt útjára engedném, már így is túl sokáig raboltam az idejét.

Köszönöm a játékot! love
#14 Karakterek / Daphné D'Aboville / Re: avec le printemps
Dátum: 2026. 07. 07. - 14:25:07
Of all flowers: You


Daphné, 2006.03.05.
 

Szokatlan és szorongató helyzet most itt lenni, éppen Daphnéval. Első megközelítésben ezt az affektív diszkomfortot minden bizonnyal kizárólag annak tulajdonítanám, hogy Chernov – feltehetőleg ismét azt a rendkívül invazív, tudományos szempontból továbbra is erősen megkérdőjelezhető és gyakorlati hasznosságát tekintve sem túlságosan imponáló képességét alkalmazva – képes volt mindkettőnket ebbe a helyiségbe zárni, méghozzá oly mértékű felületességgel, hogy még a pálcáink konfiskálásáról sem gondoskodott, jóllehet ez bármely minimális stratégiai előrelátással rendelkező személy számára magától értetődő óvintézkedésnek minősülne. Második megközelítésben azonban kénytelen vagyok figyelembe venni egy másik, jóval kevésbé komfortos tényezőt is, nevezetesen azt, hogy negyvenkilenc nap elteltével ismét lehetőségem nyílik beszédbe elegyedni valakivel, aki ez idő alatt demonstratív következetességgel kerülte még a legártatlanabb kontaktuskísérleteimet is, miközben e viselkedés etiológiai hátterét mind a mai napig nem sikerült kielégítő pontossággal rekonstruálnom.

A rendelkezésemre álló adatok alapján a differenciáldiagnosztikai lehetőségek meglehetősen szűk spektrumon mozognak. Flagráns módon a kiváltó ok saját interperszonális működésemben keresendő; alighanem oly mértékben túladagoltam a szociális szorongás kompenzálására alkalmazott szert, hogy annak farmakológiai hatása már nem pusztán a gátlásaim mérséklésére korlátozódott, hanem kóros mértékű emocionális exponálódást is indukált, aminek következtében olyan gondolatokat is verbalizáltam, amelyeknek normális körülmények között legfeljebb a tudatom legmélyebb rétegeiben lett volna szabad maradniuk. Más ésszerű magyarázat jelenleg nem áll rendelkezésemre.
Szörnyen éreztem magam, amikor Daphné ékes francia szavakkal elküldött a fenébe, ennek ellenére azonban kénytelen vagyok konstatálni- még ha nem is könnyen-hogy az incidens olyan mentális folyamatokat indított el bennem, amelyek létrejöttét sem szükségesnek, sem különösebben racionálisnak nem tartom. Sokkal mélyebben érintett, mint amekkora jelentőséget eredetileg tulajdonítani szerettem volna neki, ami önmagában is meglehetősen irritáló felismerés.
Ez utóbbi feltehetőleg nem módosult számottevően, hiszen a María Salamanca kisasszonnyal kapcsolatos incidens végül oda vezetett, hogy expliciten verbalizálnunk kellett: barátok vagyunk, jelentse ez a fogalom kettőnk értelmezési keretében bármit is. Ebből kiindulva egyre valószínűbbnek tartom, hogy Élodie kisasszony bevonása a báli meghívásba nem spontán döntés volt, hanem tudatos preventív intézkedés, amelynek elsődleges célja a félreérthető társas szituációk eliminálása lehetett. Az invitáció eredendően minden bizonnyal kizárólag Daphnénak szólt, Élodie jelenléte pedig afféle szociális pufferként szolgálhatott, hogy sem neki, sem a környezetünknek ne kelljen bennünket kettesben szemlélnie egy olyan eseményen, amelyet az emberek hajlamosak romantikus konnotációkkal felruházni. Nem mintha Élodie társasága bármiféle ellenérzést váltott volna ki belőlem, ugyanakkor retrospektív szemléletben feltűnik, hogy gyakorlatilag kizárólag mi jelentünk meg efféle sajátos konfigurációban, ami aligha tekinthető puszta véletlennek. Daphné nyilvánvalóan nem kívánta, hogy bárki romantikus kapcsolatot implikáljon kettőnk között, amit teljes mértékben képes vagyok megérteni, hiszen semmiféle objektív bizonyíték nem utal arra, hogy akár csekély mértékű vonzalmat is táplálna irántam, ellenben nem is olyan régen az egész iskola olyan pletykáktól visszhangzott, amelyek még az én morális toleranciaküszöbömet is meghaladó mértékben kompromittálták a reputációmat. Egy hozzá hasonló, kifinomult modorú, következetesen erényes és visszafogott hölgy számára teljességgel inadekvát volna bármiféle asszociáció egy olyan személlyel, akit efféle híresztelések öveznek.
Hogy mocsok vagyok, Daphné pedig fehér liliom, ami nem hajolhat le a mocsokba. Még akkor sem, ha a mocsok történetesen vágyik a maga nehezen definiálható módján a szép és tiszta virágra, legyen ez bármilyen  visszataszítóan karnális vagy éppen érthetetlenül mentális jellegű.

Meglepő módon elmosolyodik azon, amit mondok, holott magam is tökéletesen tudatában vagyok annak, hogy örömöm kifejezése, miszerint ismét audenciát biztosít számomra, aligha több egy udvariassági formulánál, amelyet normatív társas érintkezés során illendő alkalmazni, arckifejezése azonban ennek ellenére arról tanúskodik, hogy a korábban irányomban manifesztálódó neheztelése talán regressziót mutat, s ennek felismerése meglepően intenzív megkönnyebbülést indukál bennem, olyannyira, hogy azt adekvát verbális formába önteni is nehézséget okoz, ami esetemben kifejezetten ritka jelenségnek minősül.
-Engedtessék meg nekem, hogy ne Chernov lelkijólétét kelljen priorizálnom- jegyzem meg, ahogy rezignáltan, de kedélyeskedve sóhajtok egyet. Meg kell hagyni, hogy bár Varvara Chernov módszerei gyermetegek és kezdetlegesek, valahogyan mégis képes megfelelően működtetni őket, minden bizonnyal a képességét használva, amit továbbra is kellemetlenül redundánsnak tartok, épp annyira, mint Fuentes haragját, amit az orrnyergemen kívánt levezetni, én pedig védekezni sem védekezhettem, mivel el kellett ismernem, hogy jogosan védi a húgát tőlem, annak ellenére, hogy verbális megnyilvánulásaim alkalmával ennek még a vádját is élénken tagadtam, már csak azért is, mert sosem kompromittálnám Daphnét, ami megint csak egy új gondolat esetemben, mivel soha sem érdekelt különösebben az, hogy kire milyen hatással lesznek különböző tetteim.

-Ugyan kérlek, minden bizonnyal megérdemeltem, a bálon történtek horribilisen rossz fényt vetettek rám, cseppet sem haragszom emiatt a kedves bátyádra.
Amit mondok, az valóban igaz, ám nyilvánvalóan nem teszem hozzá, hogy szükségtelenül barbárnak találtam Fuentes reakcióját, aki láthatóan nem volt kíváncsi a teljes képre, mielőtt egy miniatúrából kiindulva messzemenő következtetéseket vonna le.  Esetemben a nehézséget az okozta, hogy tudatában voltam annak, hogy kizárólag védekeznem szabad, nem kívántam ugyanis a harcművészeti tudásomat épp rajta prezentálni, úgy éreztem, hogy a mártírszerep kifizetődőbb lesz számomra hosszútávon, hiszen akkor még fogalmam sem volt róla, hogy Morgenstern kisasszony is a véremre szomjazik.
-Természetszerűleg teljesen egészséges vagyok, minden anatómiai struktúrám visszaállt eredeti állapotába-biztosítom a lányt nyugodt hangon, miközben nehezen értelmezhető, de kétségtelenül pozitív affektív reakciót vált ki belőlem annak puszta lehetősége, hogy talán valóban aggódott értem, még akkor is, ha ezen aggodalom nem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy az elmúlt hetek során beszédbe elegyedjen velem.

Ezután szándékosan nyerek magamnak némi időt, hogy végiggondoljam, mi volna ebben a helyzetben a legmegfelelőbb magatartás. Semmiképpen sem szeretném Daphnét ismét félreérthető vagy kellemetlen szituációba sodorni, ezért figyelmemet a bonsaiok áztatásának tudományára próbálom összpontosítani. Csalódottan kell azonban megállapítanom, hogy valaki – bárcsak tudnám, ki az elkövető – már csaknem minden munkafolyamatot elvégzett helyettem. A tápoldatok elő vannak készítve, mindössze feloldásra várnak, több növény pedig olyan szakszerű metszésen esett át, hogy kénytelen vagyok kelletlen szakmai elismeréssel adózni az ismeretlen elkövetőnek.
Felháborító tett! És már hosszú hetek óta igyekszem kifigyelni, hogy ki lehet ez a biztos kezű, ám szekretív kertész, de nem sikerült kiderítenem róla semmit.  Oh, bárcsak lenne szakbarbár, legalább a romjait eltakaríthattam volna, de így szinte semmi dolgom sem maradt némi céltalan talajhidratáción kívül, ez pedig borzalmasan deprimált.
Mindennek nem túlzott örömére kissé dologtalanul figyelem, ahogy a bonsai gyökere elmerül a vízben, Daphné kérdésére pedig csak veszek egy nagy levegőt. Legalább némi elvégzendő kertimunka maradt volna! Így kénytelen leszek néhány növényt csak úgy kedvtelésből megcserélni egymással, hogy addig is lefoglaljam valamivel a kezeimet.
-Tulajdonképpen elképzelhető, hogy jól esne most áthelyeznem valamelyik példányt, mivel az utóbbi időben egyszerűen nincs itt mit csinálnom. Mintha valaki határozottan a bolondját járatná velem-ingatom a fejem lassú mozdulatokkal, miközben körbehordozom a tekintetem a növényeken, hogy kiválasszam esetleges áldozatom, a bájos hölgytársaságom újabb kérdése azonban megakaszt.

Értetlenül tekintek egészséges pírral színezett arcára, mert őszintén szólva, fogalmam sincs, miféle választ vár tőlem. Egy pillanatra az az érzésem támad, hogy mentális folyamataim ezúttal indokolatlan késedelemmel követik az eseményeket, vagy egyszerűen elsiklottam valamely lényeges részlet fölött. Egyáltalán miért kérdőjelezi meg, hogy érdekesnek tartom-e? Gyakorlatilag egy tudományos anomáli egészen onnantól kezdve, amilyen körülmények között megismertem, egészen odáig, ahogy a Maríával való röpke viszonyomra, vagy éppen a menyasszonyom puszta létére reagált. Szinte egyetlen részlet sincs benne, ami egyszerűen feldolgozható lenne, minden rezdülése éterien bonyolult és újszerű számomra, ez pedig nyilvánvalóan érdekessé teszi a szememben.
-Az intelligenciádat, már-már irracionális mértékű altruizmusodat, a herbológiai ismereteidet és kivételes érzékedet a növényekhez, nemkülönben azt az ízlésvilágot is, amely következetesen tükröződik mind a döntéseidben, mind pedig abban, ahogyan a környezetedhez viszonyulsz. Nem emlékszem, hogy korábban találkoztam volna bárkivel, akinek a viselkedését ilyen csekély prediktív pontossággal tudtam volna előre modellezni. Ez önmagában is rendkívül figyelemreméltó.

Nem igazán értem, hogy ez a kérdés miért éppen ebben a pillanatban merült fel benne, jóllehet azt sem gondolom, hogy nekem kellene feltétlenül feltárnom minden mögöttes motivációját. Véleményem szerint jelen helyzetben elegendő, ha a lehető legnagyobb precizitással válaszolok a felmerülő kérdéseire, függetlenül attól, hogy azok számomra mennyire szokatlannak, esetleg logikailag előzmény nélkülinek tűnnek.
A bállal kapcsolatos észrevételeire élénken bólogatok, a zenét illetően annyiban tér el a véleményem, hogy nem egyszerűen hangos volt, hanem időnként már kifejezetten akusztikai agressziónak minősült; a különböző frekvenciák kontrollálatlan halmozódása olyan mértékű auditív túlterhelést eredményezett, amelyet leginkább zsivajként lehetne definiálni., ám ezek szerint nem ez volt az elsődleges probléma, sem pedig a villódzó fények, esetleg a ruhája, ami akár szoros is lehetett, ám ezen teóriámat nem osztom meg vele, mivel nem szeretném, ha úgy értelmezné a megjegyzésem, miszerint az alakjára kívánok megjegyzést tenni.
-Hmm-bólintok, mintha érteném, hova is visz minket ez a beszélgetés, míg ki nem ejti a száján a „féltékenység” kifejezést.
Ezen a ponton mentális modelljeim gyakorlatilag azonnal összeomlanak, én pedig önkéntelenül is összevonom a szemöldökömet, miközben igyekszem ezt a fogalmat valamely korábbi kijelentéséhez, vagy eseményhez illeszteni, sikertelenül.
-Féltékeny?-ismétlem meg lassan, inkább önmagamnak, mint neki, hátha a szó ismételt verbalizációja közelebb visz a jelentéséhez- Azt hiszem, hogy ezt nem igazán látom át, kivéve persze, ha azokra voltál féltékeny, akiknek nem kellett ezen az illusztris bálon tölteniük az idejüket.

A megjegyzést ezúttal is humorosnak szánom, ami esetemben rendszerint enyhe szarkazmusban manifesztálódik, ám mielőtt Daphné reakcióját érdemben elemezhetném, a helyiség csendjét váratlanul egy olyan nyelvi konstrukció töri meg, amelyet jóhiszeműen is legfeljebb néprajzi kuriózumként tudnék értékelni.
-Ó, te bódogságos búcsúszentelő, gyömülcsérlelő ifiasszony meg a Jézus a kereszten,jászó’ba, meg ahun csak lehet…
Ösztönösen az ajtó irányába fordítom a fejem, arcomon őszinte rosszallással. Szinte bizonyos vagyok benne, hogy e rendkívül sajátos frazeológiai alkotás kizárólag ugyanattól az orosz kalamitástól származhat, akinek változatos életvezetési tanácsai már korábban is több alkalommal próbára tették a türelmemet.
-Chernov, rémesen modortalan vagy, exkuzáld magad!-emelem fel kissé a hangomat, majd némi feszélyezettséggel ismét Daphné felé fordulok. Csak ekkor veszem észre, hogy ujjaim már jó ideje ösztönösen gyűrögetik a tőle kapott kesztyűt, amit minden bizonnyal saját feszültségem egy kevéssé tudatos motoros levezetésének kell tekintenem.
- Mint már említettem, a kedves évfolyamtársaim rémesen műveletlenek időnként-védekezem, holott talán bizonyos esetekben magam sem vagyok jobb náluk.
#15 Múlt / Déli szárny / Re: Alkimista labor
Dátum: 2026. 06. 30. - 07:09:22
Stay calm, I'm a healer


2006.15.23., Magnificent Mandrake csapat, 5. eset
 
 
Tulajdonképpen nem kifejezetten tölt el örömmel, hogy Barbont visszadelegálják a saját, enyhén eufemisztikusan fogalmazva is strukturális diszfunkció jeleit mutató csoportjához; talán még érdeklődnék is afelől, hogy milyen pedagógiai vagy metodológiai megfontolás indokolja a segítségnyújtás efféle restrikcióját, amennyiben a csapattársai az én szubjektív, ám meggyőződésem szerint meglehetősen pontos megfigyeléseim alapján a funkcionális használhatóság alsó határát is csak jelentős jóindulattal közelítik meg, végül azonban megtartom  véleményemet, és legfeljebb annyit engedek meg magamnak, hogy számat finoman elhúzva jelezzem koalíciónk másik felének: jómagam sem vagyok maradéktalanul elégedett a kialakult procedúrával.

Mindenesetre Daphné láthatóan sokkal komfortosabban navigál a kialakult szociális és szakmai szituációban, mint korábban, Ms. Remington pedig oly mértékű koncentrációval szemléli Barbon kartársat, hogy rövid időre magam is elgondolkodom a jelenség hátterén, bár a rendelkezésemre álló adatok alapján semmiféle megbízható konklúzió felállítására nem vagyok képes. Nem kérdezek rá a dologra; egyrészt modortalanság volna, másrészt a kettőnk között fennálló interperszonális nexus sem tekinthető oly mértékben fejlettnek, hogy efféle kérdéseket legitim módon feltehessek, harmadrészt pedig ki tudja, miféle reakciót váltana ki Fuentesből egy effajta érdeklődés egy olyan hölggyel kapcsolatban, akire esetleg territoriális vagy romantikus igényt formál. Tekintettel arra, hogy jelenlegi orrkontúrom anatómiai integritását jelentős értéknek tartom, míg a konfrontáció különféle formáit lényegesen kevésbé, bölcsebbnek látom a kérdés elengedését, és figyelmemet visszafordítom az enyhén szólva is kognitív szempontból kihívásokkal küzdő demonstrációs bábu irányába.A helyzet abszurditását tovább fokozza, hogy a konstrukció gondolkodási mechanizmusai oly mértékben redukált komplexitást mutatnak, hogy efféle intellektuális kapacitás reprodukálása valószínűleg még mágikus úton is komoly kihívást jelentene. Romanov professzornak ugyanakkor valamilyen nehezen magyarázható, ám kétségkívül figyelemreméltó módon sikerült egy alapvetően nem túl komplikált differenciáldiagnosztikai feladatot egy ilyen változó beiktatásával jelentősen nehezebbé és egyúttal idegőrlőbbé tenni, ami pedagógiai szempontból akár még tiszteletreméltó teljesítménynek is tekinthető.

 A gyöngéd meggyőzést és a további aprólékos vizsgálatokat a hölgyekre hagyom, mivel úgy gondolom, ők sokkal inkább jeleskednek benne, mint jómagam, aki jelenleg úgy érzem, hogy azzal tudnám a leghathatósabban megoldani ezen szorult és rendkívül idegesítő helyzetet, ha a katanám segítségével egyszerűen megszüntetném a fej és a törzs közötti anatómiai kontinuitást, aminek következtében a szeretett és minden valószínűség szerint malignus mágikus hatásokkal rendelkező medál eltávolítása is számottevően egyszerűbbé válna.Látszik, hogy ezen fiktív személyiség korántsem rendelkezik kellő mennyiségű tapasztalattal a családi rendszerek patológiás működését illetően, ugyanis amennyiben az Ishida-klán bármely tagjától hasonló ajándékot kapnék, első hipotézisem minden bizonnyal mérgezés, átok vagy legalábbis manipulációs szándék fennállása volna.  Szerencsére Remington kisasszony és az én csodás virágszálam szavainak hatására a nyaklánc eltávolításra kerül, az pedig még nagyobb szerencse, hogy nem általam, a redundáns bosszankodást, azonban nehezen viselem.
-Bocsássanak meg, hölgyeim, de ezt sajnálatos módon meghaladja a toleranciaküszöbömet. Silencio-veszem elő a pálcámat, hogy egy gyors mozdulattal elcsendesítsem a pórul járt bábut. Alma szavaira egyetértően bólogatok,jóllehet éles helyzetben minden bizonnyal személyesen kísérelném meg az artefaktum azonnali destrukcióját.
-A legcélszerűbb az lenne, ha hermetikusan elzárnánk, a továbbiakban pedig átadnánk vizsgálatra-fejtem ki a véleményem, majd még néhány másodpercig arcomon alig látható, de magamhoz képes leplezetlen büszkeséggel figyelem, ahogyan Daphné gyógyító módjára tevékenykedik.
-Véleményem szerint rátérhetünk a záróakkordra-jelentem ki, mielőtt belebonyolódnék egy hosszas és másoknak bizonyára fárasztó szónoklatba, amit hellyel-közzel zárójelentésnek is nevezhetünk, és amit majd Daphné feladata lesz kissé könnyebben emészhetővé tenni, ha már itt van olyan kedves és kommunikációs csatornát nyit közöttem és az átlagemberek közt. Ez azt jelenti, hogy innentől ő lesz a kedvencem, bár eddig a szuezit preferáltam.
Végezetül tiszteletteljesen maghajolok mind Romanov professzor irányába, mind pedig Remington kisasszony felé, megköszönve a közös munkát,majd óvatosan megérintem Daphné felkarját.
-Kedvesem, mit szólnál egy sétához ezen a szép délutánon?

Zárójelentés

Vizsgálat tárgya: Animált oktatási demonstrációs bábu többféle, változatos panasszal.
Vizsgálat célja: A panaszok oki hátterének tisztázása, különböző lehetséges diagnózisok felállítása, valamint a szükséges terápia meghatározása.

A vizsgálat megkezdésekor a páciens bal oldali fülfájdalomra panaszkodott, ezzel egyidejűleg azonban a jobb térdét rögzítette mindkét kezével, miközben a bal könyök tájékán jól látható, kékeslila elszíneződés volt megfigyelhető. A további kórtörténet felvétele során hamar arra a megállapításra jutottunk, hogy a páciens összefüggés és következetesség nélkül, minden kérdésre eltérő testtájékot nevez meg, ahol a fájdalmat aktuálisan érzékeli.
Felmerült bennünk okként egész testre kiterjedő fájdalomszindróma, esetleges lelki folymatok fizikai formában történő megjelenése (szomatizációs zavar) vagy esetleg kényszeres és túlzott mértékű aggodalom az egyén egészségi állapota iránt (hipochondria), azonban, mivel a tünetek jellege és elhelyezkedése túl gyorsan változott ahhoz, hogy bármilyen következtetést le tudjunk vonni, így ezt a feltételezést rövid időn belül elvetettük.
A páciens vizsgálata során Ms. d’Aboville a páciens bal könyökét szerette volna megvizsgálni, amit a páciens láthatóan meg is értett, azonban ennek ellenére a bal lábát nyújtotta előre a vizsgálatra.
 Ez tovább erősítette azt a feltételezést, hogy a tünetek megjelenése, és a tényleges elváltozás között ellentmondás tapasztalható.
Mindettől függetlenül a páciens könyökén jól látható volt egy kiterjedt, lilás elszíneződés, amit egy ütődés következtében kialakult véraláfutásként azonosítottunk.

A vizsgálat során külön figyelmet érdemelt a páciens nyakában viselt, jelentős méretű amulett, amelyhez a páciens kifejezetten erősen ragaszkodott. A kórelőzmény alapján a tárgyat egy csalágtagtól kapta egy korábbi öröködödési konfliktus lezárásaként, és úgy nyilatkozott róla, hogy a másik fél így szerette volna irányába kifejezni, hogy sajnálja a történteket és igazat ad a páciensnek. Megfigyeltük továbbá, hogy a páciens kezdetben gyanakvóan és bizalmatlanul fogadta azt a javaslatunkat, miszerint a medált szükséges lenne eltávolítani róla, mert attól tartott, a medált szeretnénk eltulajdonítani tőle. Enyhe paranoiát is megfigyeltünk rajta ennek kapcsán.
Ms. Remington megfelelő kommunikációjának eredményeként azonban a páciens végül mégis beleegyezett az amulett eltávolításába. A tárgy levételét követően a korábban megfigyelt kiterjedt és vándorló panaszok rövid időn belül megszűntek, miközben a páciens figyelme egyetlen, következetesen fennálló problémára, nevezetesen a bal könyök fájdalmára fókuszálódott. A könyökön található elváltozás mágikus úton, Episkey alkalmazásával sikeresen ellátásra került. A páciens ezt követően már csak a sérülés kialakulásának körülményeit részletezte, valamint meglehetősen választékos és intenzív véleményt fogalmazott meg a testvéréről.

Konklúzió: Az eset legvalószínűbb magyarázata egy mágikus eredetű, a lelki problémák fizikai tünetekben való kivetülését okozó tárgy jelenléte volt, amely a viselőjénél szétterjedt, pontos helyzetét nem meghatározható, folyamatosan változó fájdalomérzetet, valamint zaklatott gondolatokat és fokozott érzelmi kötődést idézett elő.
Az említett tárgy eltávolítása után a tünetek döntő többsége elmúlt, ami megerősítette és alátámasztotta az ok-okozati összefüggést.
Terápia: Szükségesnek gondoljuk a páciens átvizsgálását esetleges maradandó károsodások felderítése érdekében, illetve az említett amulett további vizsgálatát is.
Oldalak: [1] 2 3 ... 6

Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország

Az oldal 0.69 másodperc alatt készült el 26 lekéréssel.