Legutóbbi hozzászólások: Daphné Ishida-d'Aboville

Oldalak: [1] 2 3 ... 11

#1 Karakterek / Miguel angyalai / Re: Vihar előtti csend - Érkezés - Főszál

Dátum: 2026. 11. 01. - 11:31:22

my past washes back low tide, a haunting song

egybegyűltek

2006. augusztus 17.

TW: depresszió
Nem tudom, hogyan kerültünk ide mindannyian… túlságosan összefolyik az elmúlt pár nap. Az elmúlt pár nap, amikor még úgy tudtuk, a Világkupa után folytatjuk tovább a nászutunkat, a mannakasszia, a lótusz és a több ezer orchideafaj tanulmányozásával Thaiföldön - és bár fel voltam rá készülve, hogy valami esetleg közbejön, arra nem, hogy… hogy végül… Mexikóba jövünk. Azért, mert valami… valami szörnyű történt Miguellel.
Próbálom végigvenni a dolgokat: hogy itt van Alma, aki korábban, a jegeskávé felett Arizonában azt mondta, minden rendben lesz; hogy Gemma valakivel meglehetősen feszülten és sokat beszél valamilyen mugli eszközön, és mintha ezt se venné komolyan; hogy Vianne mintha úgy kezelné ezt az egészet, mintha nyaralnánk; hogy valamiért itt van Connor O’Hara, akit egy pár napja még a Grand Canyonban láttunk kviddicsezni; hogy nem egy olyan ember van itt, akit nem ismerek, akikben nem bízom, és akik előtt mindent meg kell tennem, hogy úgy tűnjön, mintha… rendben lennék. Mintha minden rendben lenne, hiába nem tudok hinni benne. Hálátlan vagy. Örülnöd kellene, hogy mind eljöttek.
- Igazán.. igazán szívesen, Vi - válaszolom neki a tőlem telhető lehető legkedvesebben. Még talán mosolygok is, azt hiszem, a mozdulat túl automatikus ahhoz, hogy igazán végiggondoljam, ahogy megszorítom Roku kezét. Ránézek, és fogalmam sincs, mit kellene válaszolnom Gemma kérdésére, először mintha fel sem fognám igazán. Nem tudom, milyen választ vár erre, hogy tudnék-e… bármit mondani, hogy képes lennék-e megtalálni a megfelelő szavakat azzal kapcsolatban, hogy… hogy mit is érzek. Érzek egyáltalán… bármit?
- Sziasztok - köszönök én is mindenkinek. - Gemma, hosszú volt az út, így azt hiszem, kissé… fáradtak vagyunk. Biztosan ti is? - érdeklődöm udvariasan és kedvesen tőle, tőlük, mindenkitől, bár tudom, hogy Roku nem a fáradtság miatt ilyen irritált mellettem. De mégis… mosolygok rájuk, így illik, pláne ha már valami miatt valaki úgy döntött, hogy mi fogunk elszállásolni mindenkit. Biztosan… biztosan megbeszéltük, csak nem emlékszem rá. Szedd már össze magad.
Ahogy az érkezőket nézem, olyan érzésem van, mintha mindenki engem véleményezne, még ha nem is mondanak semmit. Solange, Gemma, Connor, Alma, Vianne, még Varvara is. Nem akarnak rosszat. Tudom, hogy nem… nem akarnak rosszat.
A te hibád lesz, ha bármi történik velük.
A te hibád lesz.
Az én hibám lesz..
Észre se veszem, hogy egyre erősebben szorítom a férjem kezét, ahogyan ismerteti a szállással és a szobákkal kapcsolatos információkat. Hálás vagyok neki, de valahogy mintha csak… félig fognám fel, amit mond, mert a gondolataim közben teljesen máshol járnak. Azon, hogy ha itt… hogy ha a többiek itt vannak, az azt jelenti, hogy… hogy nagy eséllyel olyan dolgokat tudnak rólam, amiket soha nem akartam megosztani senkivel. Ha lett volna választásom, ha nem lett volna muszáj, ha nem… Nem merek rájuk, a szemükbe nézni, pedig tudom, hogy ez az elvárt, de… nem megy. Nem merem megkérdezni, hogy mit tudnak, hogy mit gondolnak. Úgyis elmondják majd. Azt hiszed, nem fogják?
Nem akarnak rosszat. Nem akarnak rosszat.
Nem szeretném, hogy kérdéseket tegyenek fel, hogy sajnáljanak, hogy.. hogy mondjanak bármit, bármiről, pedig azt se tudom, tennének-e bármi ilyet. Úgy érzem, mindegyikőjük vár tőlem valamit - örömöt, szomorúságot, megkönnyebbülést talán, de én csak, én nem… nem érzek semmit, semmi megfelelőt, semmit, semmit…ami… Nem engedem el Roku kezét.
- Nyugodtan válasszátok azt a szobát, amelyik… szimpatikus - ajánlom fel Almának, Gemmáéknak, Varvarának és Solange-nak változatlanul kedvesen, a szobák felé intve a kezemmel. Vianne úgy tűnik, már el is indult kiválasztani, így nem vagyok benne biztos, hogy hallja. Szerencsére a pehelykönnyű bűbáj miatt nem lesz nehéz behordani és elrendezni a csomagokat.
- Mi a jobb oldali leghátsó szobában vagyunk, és bár elvileg van elég szoba, azt mondták van.. pótágy is, ha kellene. Az étkezőben van étel és ital ha... éhesek vagy szomjasak lennétek. A fürdőszoba pedig.. itt a bejárat után.. balra van - teszem még hozzá a fontosabb tudnivalókat.

#2 Karakterek / Livia Shafiq / Re: Dear Livia,

Dátum: 2026. 10. 29. - 11:44:43

Kedves @thatgirl,
Igazából nem is tudom, hogy… hol is kezdjem. Attól félek ez a téma talán… túl személyes. Mégis, azt hiszem, hogy… szeretnék róla beszélni. És te mindig olyan kedves voltál a korábbi olvasói levelekre adott válaszaidban is, hogy talán emiatt merem ezt most ezek ellenére is megkérdezni.
Egész életemben úgy gondoltam, hogy lesz gyerekem. Több is. Nem… nem gondoltam rá különösebben sokat, de amikor igen, akkor ezt láttam magam előtt, hiszen miért is ne ezt láttam volna? Hogy ez az élet rendje.
A nyáron férjhez mentem. Nagyon boldogok vagyunk együtt, így.. ez lenne a következő lépés az életünkben, nem igaz? A gyerekek. Azóta viszont, hogy ez az egész… ténylegesen realitássá vált, hogy tulajdonképpen… megtörténhetne, szóval azóta valahogy.. azt hiszem, hogy nagyon.. elbizonytalanodtam a gyerekvállalással kapcsolatban. Beszéltünk erről a férjemmel, és tudom, hogy mellettem lenne és támogatna, így nem ő a bizonytalanságom oka.
És csak felmerült bennem, hogy… mi van, ha… ha mégsem szeretnék gyereket? Ha nem csak most, átmenetileg, hanem.. hanem esetleg később sem? Tudom, hogy még fiatal vagyok, még biztosan… meg tudnám gondolni magam. Az lenne a helyes, ugye? Rossznak érzem magam már attól is, hogy eddig azt hittem, szeretnék, most viszont úgy érzem, hogy… talán… talán mégsem szeretnék. Hogy talán lehetne teljes a családunk csak a férjemmel közösen. És a cicánkkal.
Nem is arról van szó, hogy ne szeretném a gyerekeket. Én csak.. nem is tudom. Talán magamnak nem szeretnék, de ettől pedig olyan érzésem van, mintha valami hiba lenne bennem, mintha.. elrontottam volna valamit.
Köszönöm, hogy van ez a felület, hogy mindig szánsz időt a levelekre, és köszönöm azt is, hogy ha válaszolsz.
Üdvözlettel,
@flowergirl

#3 Általános / Három Seprű :: Társalgó / Re: Őszi avivarázs

Dátum: 2026. 10. 25. - 20:20:57

O ~~Romeo~~Rokuro, ~~Romeo~~Rokuro, wherefore art thou ~~Romeo~~Rokuro?

#4 Ősi tekercsek / Hirdetmények / Re: Hírverő

Dátum: 2026. 10. 21. - 21:29:37

Kedves Játékosok!

Jön, jön, jön Tűzvillám

Mához egy hétre, azaz október 28-november 1. között rendezzük meg az idei év Első Kviddics Meccsét! A szezont a
MARDEKÁR-HUGRABUG
mérkőzés fogja nyitni, reméljük, mindenki felkészült! A meccs ic ideje október 22. bodzapálca

Kérlek, mindenki olvassa át az új szabályokat, melyeket itt találtok. Amelyik csapatban kevés a játékos, ott egyelőre a Staff fogja pótolni a hiányzó embereket.

***Őszi avivarázs csillog

A hagyományokhoz híven újból meghirdetjük az őszi-halloweeni Avivarázst!
Állítsatok be a karaktereknek Halloweeni jelmezes, vagy őszi profilképeket, és posztoljátok ide! A Macska

A határidő november 20., utána a Staff összeszámolja a pontokat, az őszi képekért +5 házpont, a Halloweeni jelmezes képekért +10 házpont jár majd love

Az AI használata képszerkesztésre megengedett (pl. kiegészítők hozzáadása), de kérjük meglévő képet használjatok, amin az avialany szerepel, ne 0-ról generáljátok le az avatarokat. love

Jó játékot, legyetek kreatívak laugh

Házpontok

A kviddicsmeccsel együtt az első Házpontok (és büntetőmunkák) is kiosztásra kerültek, így hivatalosan is elindult a verseny az idei év Házkupájáért! love

Sok sikert mindenkinek!! Hugrabug

Halloween parti & Halloween mesélés teszlek süveg

Nem telhet el ez az év sem Halloweeni buli nélkül, melynek helyszíne idén is a Szellemszállás! A helyszíneket itt találjátok. lankadatlan éberség

Szívesen várjuk a karakter jelmezötleteket is! laugh

Itt megengedett a teljes kép AI segítségével történő generálása is love

A jelmezötleteket posztoljátok nyugodtan a reagokba, vagy az Avivarázs topicba (de figyelem, ezekért nem jár házpont, csak a profilképekért) csillog

Halloweeni mesélés idén is lesz! Jelentkezési határidő október 26., az első mesélői reag várható érkezése október 27!
A mesélésre csak diák karakter jelentkezhet, jelentkezési topic itt smiley

Ha bárkinek bármi kérdése van, keresse nyugodtan a Staffot szeretvevagyok

Jó ~~szórakozást~~ borzongást!

További kérés, kérdés esetén forduljatok a Staffhoz bizalommal! mandragóra

A MACSKAMAFFIA.

#5 Karakterek / Rokuro Ishida / Re: 余白の美

Dátum: 2026. 10. 11. - 13:18:10

when you think it can’t get any worse… think again

Roku

2006. július 17.

TW: családon belüli erőszak, gyilkosság említése
Elgondolkozva simogatni kezdem az ölembe vett kismacskát, miközben az előttünk lévő asztalon lévő levelet nézem. Nem is igazán tudom, mit gondoljak róla. Nem tartalmaz semmilyen új információt, mert mindezt kicsit más szavakkal már meghallgattuk az esküvőn, és mégis… egészen felfoghatatlan az a fajta utálat, amivel a szülei Roku felé fordulnak. Mert utálniuk kell, ebben biztos vagyok, bármennyire is tagadni akartam magamban, ezt már én sem tudom szebben, finomabban megfogalmazni. És ennek a gondolata… hogy valaki utálhatja az én csodálatos férjemet, azt a férfit, akivel összekötöttem az életemet és akit én teljes szívemmel szeretek, az… egyszerre tölt el mérhetetlen szomorúsággal és valahol mélyen… tehetetlenséggel, csalódottsággal és haraggal is.
Számítottam rá, hogy engem nem fognak kedvelni. Elvégre azzal, hogy hozzámegyek a fiukhoz, megszakítunk valamilyen évszázados társadalmi koncepciót, nevezetesen a vérvonalukat, meg bizonyára a jó viszonyukat a férjem eredetileg kirendelt menyasszonyával és annak családjával. Így erre… erre fel voltam készülve. Hogy nem fognak örülni, hogy lesznek következményei, hiszen mindennek vannak, de vállaltam ezeket, amikor igent mondtam Rokunak, amikor hozzámentem. Sokat gondolkoztam rajta, vajon valóban ilyen szörnyű dolgot teszünk-e azzal, ha szeretjük egymást, ha ezzel egyébként ténylegesen… senkinek nem ártunk. Mert ha Roku elvette volna azt a lányt, mindenki boldogtalan lett volna egész hátralévő életében, így viszont… mi kaptunk egy esélyt boldogok lenni, és csak reménykedni tudok benne, hogy az a japán lány is. Annál mindenképpen jobban járt, mint amit eredetileg elterveztek neki,és remélem, jól van - sosem akartam neki rosszat, még ha gyakran el is fog a bűntudat miatta, még úgy is, hogy próbáltuk a lehető legkedvesebben megírni neki a hírt, hogy fel lesz bontva az eljegyzése.
Tisztában voltam vele, hogy a jövendőbeli apósomék nem lesznek elragadtatva tőlünk, a házasságunktól, meg tulajdonképpen semmitől sem, bár az utolsó pillanatig bíztam benne, hogy esetleg mégsem jönnek el, ezzel is kifejezvén ellenszenvüket és tiltakozásukat, de… de arra nem voltam felkészülve, ami valójában történt. Hogy részt vesznek az az esküvőn csak azért, hogy… az apósom meg akarja ölni a férjemet. Előttem, a szüleim előtt, nem törődve semmivel és senkivel, még a hely szentségével sem.
Még sosem láttam Rokut annyira dühösnek, mint az első esküvőnk után. Talán ha kevésbé aggódom érte, én is inkább dühös lettem volna, mégis, nem hibáztattam ezért, vagy kértem, hogy hagyja abba, amíg nem sikerült megnyugodnia. Talán csak magamat, valahol, hogy nem tudtam többet tenni, hogy talán nem közvetlenül, de… közöm volt hozzá. Mert ez nem történt volna meg, ha Roku elveszi a számára előre kirendelt, ismeretlen lányt.
- Igazán leköteleznek, hogy gondoltak ránk - folytatom, hasonló szarkazmussal. - Mennyire szükséges aggódnunk, hogy véletlenül esetleg személyesen is tiszteletüket teszik nálunk? - kérdezem, miközben veszek egy darab ananászt, bár csak részben gondolom komolyan. Talán ennyi energiát már ők sem tennének bele abba, hogy… harmadszorra is kifejezzék, mennyire nem értenek egyet tulajdonképpen semmivel, ami velünk kapcsolatos, és, ha eddig nem lett volna elég egyértelmű, akkor harmadszorra is kitagadják Rokut.
Nem igazán gondoltam át, hogy mit mondok, annyira felháborított, amit az apósom írt, így látom a férjemen, hogy meglepődik, amikor megemlítem a potenciális gyerekeinket. Azt… azt hiszem, tulajdonképpen, felhozhatom ezt most is. Az idegességem legalább tudom, hogy a témának szól, nem Rokunak. Egyébként is gondolkoztam ezen már… egy párszor, annak ellenére, hogy ezt a témát elkerültük egészen eddig, ahogyan az ide kapcsolódó… minden mást is. Miattam, elsősorban, és nem lehetek elég hálás neki, érte, amiért ennyire figyelmes és türelmes velem, látszólag teljes természetességgel mintha… mi sem lenne ennél egyértelműbb. Szeretném elmondani neki, hogy pontosan mi is az… oka annak, hogy még nem feküdtünk le egymással, mert természetesen nem az, hogy ne találnám vonzónak. Bár az igazat megvallva, különösebben nem vágytam arra, hogy szexuális módon is együtt legyünk, amikor annyi minden mást is tudunk csinálni, ami csodálatosan boldoggá tesz, úgy tűnt, hogy mindkettőnket, és valamiért nem is éreztem úgy, hogy bármi hiányozna a házasságunkból, és úgy láttam, hogy ő sem. De talán előbb… kezdjük ezzel.
- Mármint… tudom, hogy erről még… még nem beszéltünk - egy pillanatra elhallgatok, így csak a macska hangos dorombolás az, ami megtöri a csendet, mielőtt folytatnám. A másik kezemmel Roku ruhaujját kezdem el piszkálni. - Nem is igazán… vagyok biztos benne, hogy… egyáltalán szeretnék-e, de… te… gondolkodtál már ezen? A… gyerekeken - felnézek rá, és az arcát fürkészem, miközben próbálom magamban is helyretenni ezt az egészet. Eddig, amíg a családalapítás csak egy távoli, megfoghatatlan dolog volt, minden annyira… előre kitaláltnak és egyértelműnek tűnt. Beauxbatons. Egyetem. Házasság. Gyerekek. Nem elmélkedtem azon, valójában szeretném-e, vagy csak ez tűnt a leglogikusabb következő lépésnek. És még mindig… még mindig nem tudom, pedig tudom, hogy biztosan az lenne az elvárt dolog, hogy ezzel tisztában legyek, ennyi idősen, pláne ha már meg is házasodtam, de hirtelen, egyszerűen csak… rettentően bizonytalannak érzem magam.
- Érzem, és olyan… olyan csodálatos. Ez az egyik kedvenc illatom, itt egészen más, ahogy keveredik a helyi növények és virágok illatával, nem gondolod? Még a pára sem zavar. Gyönyörű helyszínt választottál - elmosolyodom, ahogy megfogja a kezem. Még mindig elmondhatatlanul boldoggá tesz, ha foghatjuk egymás kezét, pedig annyira kis dolognak tűnik minden más mellett, és mégis… azt hiszem, sosem szeretném, ha elmúlna ez az érzés, a melegség, ami átjár ilyenkor, pont, mint amikor először fűzte össze az ujjainkat, és azóta is, minden alkalommal. Talán ezért is nézem most inkább az arcát, és nem az eget, miközben mélyet lélegzem a párás hawaii levegőből, de így, hogy itt ülök mellette, annak jelenleg inkább nedves föld, növény, és Roku-illata van. Hagyom, hogy megnyugtasson ez, és a közelgő eső illata, ahogy általában is szokott. Valamiért az az érzésem, hogy szükségem lesz rá.
- Kedvesem, én nem a párbajjelenetet bánom, bármikor és bármeddig szívesen nézem, ahogy kendózol - simogatom a kézfejét. A macska közben összegömbölyödött, és elszundított az ölemben, ő bizonyára nem aggódik semmin sem, ahogy a cicák általában nem szoktak. - Ha nem kellett volna miattad aggódnom, kifejezetten… élveztem is volna. De… túlságosan féltettelek. És nem a te képességeidben nem bízom - nézek fel rá, miközben tovább simogatom a kezét. - Hanem apádban. Hogy nem-e próbált volna… nem tudom, bármit. Bármit… kinézek belőle, ezek után - vallom be, bár bizonyára nem leszek ezzel a véleménnyel egyedül, tekintve, hogy ha ő nem így gondolná, nem érkezett volna karddal az esküvőnkre. Megvannak a magam teóriái arról, hogy ennek mi az oka, apró puzzle darabok, amiket próbálok összerakni, kizárólag azért, hogy jobban érthessem Rokut. És bár sosem erőltetném, hogy mondjon el valamit, amit nem szeretne, és ezt tudja is, és nem tudom, mit válaszol majd, de óvatosan mégis rákérdezek.
- Gyerekkorod óta? Valóban nem… olyannak tűnt, ami… újonnan kezdődött volna. Apád mindig is… ilyen volt veled?

#6 Karakterek / Daphné D'Aboville / Re: avec le printemps

Dátum: 2026. 10. 04. - 15:17:08

purple hyacinths, pink tulips

Roku

2006. március 5. vasárnap

- Még úgyis, hogy nem tudok katanát használni? - kérdezem, ahogy visszamosolygok rá, pedig tudom, hogy nem ez a lényeg, hogy nem kizárólag ezen múlt az onna-bugeisha-k bátorsága. Mégis felteszem ezt a kérdést, annak reményében, hogy palástoljam kicsit a zavaromat, hogy ilyen erős és nemes, női harcosokhoz hasonlít, legalábbis az alapján, amit tudok róluk. Nem igazán tartom magam bátornak, harcos jellemnek pedig végképp nem, de van valami egészen… megható abban, hogy mégis így gondolja. Mert abban biztos vagyok, hogy ilyet nem jelent ki valaki csak úgy, Roku pedig végképp nem.
Ugyanúgy nem tűnt olyasvalakinek, aki ajándékokat küldene akkor, ha történetesen haragszik rám. Nem, azt sejtettem, hogy annyira mégsem neheztelhet, ám pontosan nem tudtam meghatározni, lévén, hogy nem beszéltem vele, hogy pontosan… mi a célja ezekkel. De arra soha nem gondoltam, hogy bármelyiket is visszaküldjem, még a legelsőnél sem, amit először a fiókba raktam, mert amikor megláttam, hirtelen nem is tudtam, hogy mit kezdjek vele. Mert egyértelmű volt már akkor is, hogy tőle van, senki más nem gondolt volna erre, nem fogalmazott volna így, nem lett volna ilyen figyelmes. Senki mástól nem is fogadtam volna el.
- Azt.. azt hiszem a lehető legjobb formáját választottad a köztünk lévő kapcsolat fenntartására - vallom be neki őszintén. Nem volt sem túl tolakodó, sem túl távolságtartó, éppen csak… pont jó. Egyébként is meg szerettem volna kérdezni, hogy miért küldte az ajándékokat, és miért így, és egy meglehetősen kellemes érzés járja át a mellkasomat, amikor megválaszolja ezt a kérdést, ami azóta foglalkoztat, hogy megkaptam tőle az elsőt. - Bár azt is megértettem volna, ha nem teszel így, ha… nem keresel - teszem hozzá halkan, hiszen ez volt az, amit ismertem. De nem szeretném, ha azt hinné, hogy részemről ez volt az elvárás, hogy hogyan viselkedjen, hogyan béküljön ki velem, hogy talán direkt büntettem, mert… sosem erről volt szó. Még ha rettenetesen el is szomorított volna, ha… ha soha többet nem beszélünk.
- Nem? Ez.. meglepő, mármint… - megigazítom az egyik hajtincsem, ahogy közelebb hozom a következő bonsait az áztatásra, hogy addig is csináljak valamit. - Köszönöm…az a… tapasztalatom, hogy mindenki elvár tőlem valamit. Egy bizonyos viselkedést bizonyos… szituációkban. És.. attól tartottam, nem-e… okoztam neked csalódást azzal, ahogy viselkedtem. De már tudom, hogy nem, hiszen mondtad - felnézek rá, ahogy a kezébe adom a következő fiolát. Tudom, hogy például Miguel szerint jobb lett volna nem megbocsátanom Rokunak, nem beszélni vele többet, de… nem, ezt nem tudtam volna megtenni, akkor sem, ha kifejezetten akartam volna. Igazán soha nem haragudtam rá, még olyankor sem, amikor pedig egyszerűbb lett volna, ha így teszek. Tudtam, hogy a kapcsolatunk, bármilyen formában, fontosabb, szóval már csak.. elég bátorságot kellett gyűjtenem, hogy ezt el is mondjam neki. Akkor is, ha nem vártam tőle pozitív reakciót, vagy viszonzást, talán hasonlóan ahhoz, ahogy ő sem tőlem. És most mégis.. itt vagyunk.
- Mindenesetre… - érzem, hogy újfent elpirulok, de tulajdonképpen nincs okom nem felhozni ezt. Ha ő is próbált nyitni felém, talán… örülne, ha tudná, hogy nem maradt semmilyen gesztus, semmilyen ajándék reakció nélkül. - A… a legtöbb üzenetedre írtam választ. Ha esetleg.. szeretnéd látni őket… szívesen elhozom - ajánlom fel, ha már nem volt bátorságom elküldeni őket, de mégis, voltak gondolataim, amit szívesen megosztottam volna vele, azalatt, amíg nem beszéltünk. Talán túl sok is.
Ahogy azt is szívesen megosztottam volna, hogy mennyire aggódtam érte, amíg a Gyengélkedőn volt, de ezt sem volt bátorságom akkor és ott a tudtára adni, mármint, amikor ő is ébren volt. Bólintok arra, amit mond, elgondolkozva a szavain. Talán valóban nem kellene mindenki igényeit mindig kiszolgálnom. Ha… ha nem aggódnék azon, hogy mindig a helyes dolgot tegyem, a jó dolgokat mondjam, az elvárt dolgokat…
- Meglehetősen… gyakran aggódom emiatt. De veled… jóval kevésbé, mint másokkal - válaszolom, hiszen ezt talán jó, ha… ha tudja. Hogy érteni fogja, hogy vele jóval kevésbé érzem a megfelelési kényszert, hogy vele sokkal… komfortosabb minden, az ő reakcióitól még így is jóval kevésbé félek. Persze, ezt az esetet leszámítva, de még itt sem teljesen félelmet éreztem talán, inkább csak… bizonytalanságot, és azt sem kifejezetten miatta. De… nem is az az alapvető működése a kapcsolatunknak, hogy rosszban vagyunk egymással.
És még nem is… tudja, hogy én… szerelmes vagyok belé. De szeretném, ha tudná, hogy szeretem, hogy mennyire boldoggá tesz ő, hogy van, itt, velem, és az, hogy szerethetem. Azt hiszem, ezt már nem lehet fokozni, ezt az érzést, hogy ennél képtelenség boldogabbnak lenni, de aztán megérzem, hogy összefűzi az ujjait az enyémekkel, és hallom és látom és érzem, hogy ő is szeret, és… és megkéri a kezem, én pedig annyira sok minden, csodálatos, gyönyörű dolgot érzek egyszerre, hogy elsírom magam, ahogy igent mondok és aztán megcsókolom, azzal a szándékkal, hogy ezzel jobban kifejezzem mindazt, amit érzek, ha már szavakkal nem sikerül. De nem szeretném, ha azt hinné, hogy bármi… hogy akármi rosszat tett az imént.
- Mert boldog vagyok - simogatom az arcát, ahogy elhúzódom tőle a csók után, de csak annyira, hogy rá tudjak nézni. Hagyom a könnycseppeket legördülni az arcomon, és még mindig mosolygok, a sírás ellenére is, még ha talán rémesen összezavaró is lehet ez a számára. - Ettől, és mert… mert kedvesemnek szólítottál - magamhoz ölelem, és mélyen beszívom az illatát; a citrusos illat keveredését a nedves föld és a növények illatával, ami valahogy még úgy is másabb és csak az övé, hogy itt állunk a növények között. Meglepően kellemesnek találom, ahogy végisimít a hajamon - annyira ritkán hordom bármennyire is kibontva, ma valamiért mégis úgy döntöttem reggel, hogy talán jó lenne így jönni.
- Hiányoztál - suttogom a mellkasába alig hallhatóan. A közelsége, az illata, a hangja, hogy itt legyen és itt lehessek vele. Nem is feltétlenül az, hogy megöleljem, hogy foghassam a kezét, mert minden ilyen nem tűnt lehetségesnek eddig, tényleg inkább csak a… jelenléte. Legszívesebben így maradnék bármeddig, ha nem jutna eszembe, hogy valamit azért mégiscsak fontos lenne most megkérdezni. És valóban jó volt a megérzésem, Rokuronak tényleg van terve.
- Ez valóban nem tűnik jó opciónak - bólintok az első felvetésre. Sejtem, hogy bizonyára az ő szülei, hasonlóan a japán lány szüleihez, sem kifejezetten lesznek… elragadtatva, de talán első körben valóban a másik családdal lenne érdemes beszélnünk. Nem szeretném, ha ez az ismeretlen lány a kelleténél rosszabbul jönne ki ebből az egészből, hiszen nem tehet semmiről, valószínűleg ugyanannyi beleszólása volt az egészbe, amennyi Rokunak is. Nem akarok neki rosszat, annak ellenére sem, hogy miről beszélgetünk éppen most, és… próbálok arra gondolni, hogy ez még talán így is a kisebbik rossz lenne az életében, egy megszakított eljegyzés, mint egy egész életen át tartó boldogtalan házasság. Ettől persze még nem érzem kevésbé rosszul magam attól, hogy potenciálisan meg kell bántanom őt, még ha közvetve is. De talán… talán így több esélye lehet dönteni a saját életéről, több esélye arra, hogy… boldog legyen. Talán... talán megérti majd.
- Persze, feltétlenül szeretnék segíteni, amiben csak tudok - mosolygok rá. Nem várhatom el, és nem is szeretném, ha egyedül oldaná ezt meg, ahogy azt sem, ahogy majd elmondjuk a saját szüleinknek is. Az enyémek azt… azt hiszem, könnyebben fogják majd fogadni. Semmiképpen sem akarnám eltitkolni előlük. Vajon… örülnek majd? Annyira, amennyire én örülök most?
- Nem vagy szörnyeteg - rázom meg a fejem, hiszen valóban nem tartom annak, bár kissé zavarba jövök, amikor a… teoretikus szexuális együttlétünket említi. Azt hiszem erre majd.. később feltétlenül visszatérünk, jelenleg erre a fontosabb, megoldandó problémára kell koncentrálnunk. Talán aggódnom kellene emiatt, de azt hiszem, annyira boldog vagyok, hogy jelenleg még aggódni sem igazán tudok, ami igen szokatlan, és… ezen kívül azt is örömmel állapítom meg, hogy kifejezetten tetszik, ahogy Roku az egyik hajtincsemet csavargatja az ujjával.
- De azt… azt hiszem a második opciót preferálnám. Mégiscsak kedvesebb, és nem igazán érezném komfortosnak, ha… ilyeneket kellene leírnom rólad valakinek, különösen amiatt nem, mert nem gondolom így - folytatom, és bár hazudhatnék ennek a lánynak, nem érezném tisztességesnek vele szemben. A második verzió ugyan szintén rossz, és bizonyára bántó is, de közel sem annyira, mint annak a gondolata, hogy egy olyan házasságban kelljen élnie, ahol a férje nem szereti őt, semennyire, mert hiszen… mást szeret. Engem… engem szeret. Még mindig nem merem elhinni.
- Leg… legrosszabb esetben, ha ez nem válik be, még mindig… tesztelhetjük az első verziót, vagy akár egy.. harmadikat. Mi a véleményed? - kérdezem, noha nekem egyelőre nincsen további terv a fejemben. Azt mégsem mondhatjuk, hogy ebben a lányban van bármi hiba, már csak azért sem, hiszen Roku még csak soha nem is beszélt vele. - Szívesen megfogalmazom a levelet.. jobb lenne, ha én küldeném el neki?
Ahogy az arcomhoz érnek az ujjai, csak még szebben mosolygok rá, picit felé billentve a fejem. Jól esik az érintése, még így is, hogy alig ér hozzám, gyengéd és megnyugtató, pont, mint a közelsége, és mint ő maga is.

#7 Karakterek / Hollóhát / Re: Margery Winters

Dátum: 2026. 10. 04. - 11:13:23

Kedves Margery,

Köszönöm szépen az előtörténeted. Margeryt egy érdeklődő, kíváncsi lánynak ismertem meg a sorok alapján, akire biztosan vár még jó pár felfedeznivaló növény, és megszerzésre váró tudás. A kíváncsisága mindenképpen egy olyan dolog, ami elkísérte őt a mugli mikrohullámú sütőktől egészen a Szeszélyig, még ha ez utóbbi eleinte nem tűnt sem félelmetesnek, sem pedig tragikusnak. Őszintén örülök, hogy Margery jár terápiára, és remélem, ez segít neki, hogy fel tudja dolgozni Elsie elvesztését love

Illetve azt is, hogy a személyében később olyan elismert kutatót ismerhetünk majd meg, mint az édesanyja is.

Az előtörténettel mindent rendben találtam, így ELFOGADOM, házad pedig természetesen a

HOLLÓHÁT!

Gratulálok, hamarosan kuvikod érkezik a további ~~gyógynövényeiddel~~ teendőiddel! bagolyposta

Daphné

#8 Ősi tekercsek / Hirdetmények / Re: Hírverő

Dátum: 2026. 09. 27. - 17:36:10

Kedves Játékosok!

Őszi színek, cozy hangulat A Macska

Mindenekelőtt szeretnénk megköszönni Dannek, amiért ilyen csodaszép, őszi hangulatúvá varázsolta az oldalt! love

Igazi takaró alá bekuckózós, pumpkin spice latte ivós, falevélgyűjtős, pumpkin patch felfedezős őszi vibeok, amiért nagyon hálásak vagyunk neki! A Macska

Színes sálak, prefektusi jelvények amortentia

Átolvasásra és elfogadásra kerültek az új prefektusok, aminek a listáját itt találjátok. Gratulálunk nekik, és fogadjátok őket szeretettel!
Akinek pedig esetleg szimpatikusnak tűnik egy-egy NJK, az itt tudja őket jobban megismerni. Az NJK-k folyamatosan kerülnek feltöltésre. korona

Szakkörök, klubok szeptemberi programok mandragóra

A szakkörök és klubok leírásait, vezetőit, taglistáit itt olvashatjátok! A későbbiekben ebben a topicban tudtok majd jelentkezni új szakkörre, illetve klubba egy-egy újonnan elkészült karakterrel is asztronómia

Ezen kívül kikerült a Szeptemberi Programajánló a faliújságra, minden klubhoz illetve szakkörhöz.
Kérünk mindenkit, aki klubvezetést vállalt, hogy minden hónap 10-ig küldje meg a Staffnak, hogy abban a hónapban az adott klub milyen programot/programokat szervez. A következő határidő az októberi programokra október 10!

Kviddics talárok, NJK-k előkészületben Tűzvillám

Frissült a Kviddics topic néhány új szabállyal, további információk várhatóak a játékokról hamarosan!
A következő két hétben jelentkezzen kviddicsre mindenki, aki még szeretne, főleg és leginkább a hiányzó csapatokba! Tűzvillám

És szeretnénk figyelmetekbe ajánlani itt is a korábban említett lombik karaktereket, rájuk lehet majd hivatkozni játékok közben is bagolyposta

Az NJK-k folyamatosan feltöltés alatt vannak!

További kérés, kérdés esetén forduljatok a Staffhoz bizalommal!

A MACSKAMAFFIA.

#9 Karakterek / Daphné D'Aboville / Re: avec le printemps

Dátum: 2026. 09. 14. - 21:54:34

purple hyacinths, pink tulips

Roku

2006. március 5. vasárnap

Talán eddig nem is realizáltam megfelelően, hogy mennyire is hiányzott ez - tulajdonképpen minden hiányzott vele kapcsolatban, nem csak a közös időtöltéseink, nem csak a közelsége, de még a humora is, ami egészen egyedi és mégis, azt hiszem, hozzátartozik ahhoz a hosszú listához, amiket… amiket én…
- Nem, de… vállalom ezt a kihívást - nyugtatom meg, változatlanul mosolyogva, és örülve annak, hogy ha tudunk viccelni egymással, még ha ezt talán más nem is tartaná annak, akkor… akkor rendben lehetünk. Akkor minden rendben lehet, mert nem rontottam el végleg azt, ami köztünk volt, bárhogy is neveznénk. Legalábbis addig, amíg… nem gondolok a menyasszonyára. Arra a lányra, akire 49 nappal korábbanig egy pillanatra sem gondoltam, azóta viszont folyamatosan. Az a japán lány, aki Rokuro felesége lesz, aki iránt annak ellenére érzek keserűséget, hogy bizonyára igen kedves, hogy soha nem láttam, hogy még a… nevét sem tudom. Egyszerre haragszom rá és sajnálom őt, amiért nem volt beleszólása ebbe, talán valahol azért is, mert Rokuro nem érdeklődik iránta semennyire. És amikor… emiatt a közöny miatt annyira dühös voltam a bálon, az nem ennek a lánynak szólt, nem csak neki, hanem annak a kétségbeesésnek, hogy mi van, ha Rokuro rólam is így vélekedik. Vagy vélekedne, ha… ha lenne köztünk bármi. Semennyire nem gondolkodtam tisztán abban a pillanatban, és majdnem… majdnem teljesen tönkretennem az egészet. A barátságunkat, vagy… nem csak azt. Pedig nem is kellett volna, hogy váratlanul érjen az, hogy el van jegyezve. Igazán… igazán gondolhattam volna rá, fel kellett volna merülnie bennem ennek legalább a gondolatának, de… nem így történt. Azóta viszont folyamatosan ez jár a fejemben, hiába igyekszem minden erőmmel kizárni, egyszerűen nem megy.
- De az, hiszen… - elakadok, hogy vajon felhozzam-e, de arra jutok, hogy tulajdonképpen szeretném. - Ha annyira nehezteltél volna, bizonyosan nem küldted volna azokat az igen figyelmes ajándékokat - érzem, hogy egészen zavarba jövök ismét, bár nem tudom pontosan behatárolni, ezúttal mi miatt. Inkább folytatom. - Ami rendkívül kedves volt tőled és… nagyon köszönöm. Megőriztem mindent és gondosan ittam a teákat is - nyugtatom meg, vagy legalábbis annak szánnám, bár nem vagyok benne biztos, hogy érdekli-e az, hogy mit csináltam az ajándékaival. Bár talán… talán örülne ennek is. Viszont ezek után valószínűleg jogosan fog felmerülni benne a kérdés, hogy ugyan… miért nem írtam vissza?
- És én csak… nem tudtam, hogyan reagáljak, annyira… meglepett - vallom be. Meglepett, hogy küldött bármit, meglepett, hogy pont ezeket, és azt hittem, abba fogja hagyni a harmadik után, és meglepett, hogy mégsem tette. Pedig nem is hibáztattam volna érte, még akkor is ha… ha nagyon fájt volna, ha még… ez is megszűnik. - És… köszönöm, hogy hagytál nekem időt és lehetőséget átgondolni a dolgokat - nézek fel rá egy óvatos mosollyal. Úgy hiszem, szükségem volt erre, és… hogyan lehetséges, hogy lehet az, hogy még azt is pontosan tudta, hogyan adjon nekem teret anélkül, hogy teljesen eltávolodott volna? Nem hiszem, hogy az működött volna, ha folyamatosan járt volna utánam, és naponta megkérdezte volna, hogy mikor beszélek vele újra. Még akkor sem, ha így viszont… hiányzott, minden egyes nap. Hogy nem láttam, csak az órákon, és még ott is kerültem a tekintetét, hogy nem hallottam róla, csak ilyen formában.
- Attól, hogy… - mélyet sóhajtok. Mitől is, ugyan, mitől féltem pontosan? - Hogy nem tudom a megfelelő dolgokat mondani vagy tenni. Hogy… akaratlanul is, de… tovább rontom a helyzetet. Illetve, hogy talán… túl soknak tartottad volna az aggódásom - vallom be egészen halkan. Hiszen azok után, hogy másfél hónapig nem szóltam hozzá, nem állíthattam be sírva a Gyengélkedőre, hogy látni szeretném a… az én… hogy látni szeretném Rokurot. Hogy szeretnék ülni az ágya mellett, amíg fel nem ébred, és fogni a kezét, és csak… szeretném elmondani neki, hogy mennyire megijesztett, hogy aggódtam érte. Csak szeretnék biztosra menni hogy jól van, hiszen én.... De nem, ez… ez túl sok lett volna. Valószínűleg rettentő módon összezavartam volna, és pihenésre volt szüksége, nem arra, hogy még neki kelljen miattam aggódnia. Vagy a kert miatt, de szerencsére arról megfelelően gondoskodtam.
Ahogy bólint, valami furcsa, egészen erős szomorúság jár át arra a gondolatra, hogy hamarosan már csak a levelek maradnak, ahogyan kommunikálni tudunk egymással. Hamarosan nem nézhetem majd, ahogy Rokuro a bonsai-okon dolgozik, nem érhet össze a kezünk egy másodpercnél hosszabb ideig, ahogy segítek neki, nem érezhetem az illatát, és nem marad majd semmi más, csak a levelek és az emlékek. Tudom, hogy ez elkerülhetetlen, és mégis… talán csak most realizálom igazán, hogy mennyire nem akarom, hogy vége legyen. Hiába használunk ki most még minden rendelkezésre álló időt, én nem… nem akarok csak levelekben hallani róla, ha vége a tanévnek. Hiába őriznék meg mindent, hiába kellene elégedettnek lennem azzal, hogy a levelek megmaradnak nekünk akkor is, ha sosem látjuk egymást többet, nem érződik elégnek. És ráadásul ha látjuk is, ő már… azzal a másik lánnyal lenne, és a gondolattól még inkább összeszorul a mellkasom.
Követem Rokuro tekintetét a kankalinok felé, de van egy olyan érzésem, hogy ő is tudja, hogy azokat nem most lenne a legjobb átültetni, még ha azt, már csak az arckifejezéséből kiindulva is, még mindig nem érti, hogy mi a problémám a menyasszonyával. Annyira szeretném, ha tudná, ha értené, akkor is, ha lehet, hogy nem kellene megosztanom vele. Ha talán helytelen és nem lenne szabad szeretnem, de senki más iránt nem akarom ezt érezni - túlságosan kellemes és kedves, jó és szép, és… el akarom mondani neki. Ha bárki másról lenne szó, nem merném - csak azért merek bármit is mondani, mert róla van szó.
Mintha pontosan ugyanabban a pillanatban, ahogy látom az arcán, hogy érti, bennem is kinyílna valami; a megkönnyebbüléstől, az örömtől, a boldogságtól, ami átjárja az egész testem, a mellkasomtól az ujjaim végéig, amik még mindig az arcát simogatják. Sosem hittem, hogy érezni fogom ezt valaha: ennyi sok, csodálatos érzést egyszerre, mert szinte alig mertem reménykedni benne, hogy tényleg valóság lehet. Hogy tényleg viszonozhatja az érzéseim, hogy ő is szerethet engem; mert ez ott van az érintésében, ahogy összefűzte az ujjait az enyémekkel, a tekintetében, ahogy rám néz, a hangjában, ahogy azt mondja, már érti, amitől a szívem csak még erősebben ver. És ott van abban is, ahogy megcsókol, én pedig visszacsókolom, gondolkodás nélkül, mert életemben először azért csókolhatok meg valakit, mert tényleg szeretném. Nem tudok nem mosolyogni, minden pillanattal egyre boldogabban, ahogy a csók után elhúzódik tőlem, és megint találkozik a tekintetünk.
Még nem sejtem, mit fog mondani, ahogy az állam alá nyúl, hogy nézzek rá, pedig így sem tudom levenni róla a szemem, és nem is szeretném, még akkor sem, ha…
Szeretném, ha te lennél a feleségem.
Egy szívdobbanásnyi ideig csak nézek rá, mielőtt teljesen fel tudnám fogni, hogy mit is mondott most. Hogy épp megkérte a kezem. Hogy el akar venni feleségül. Hogy annak ellenére, hogy belekényszerítették egy eljegyzésbe, és bizonyára mennyire nem akarhat megházasodni, ő mégis szeretné ezt… velem.
Régen, valamikor, gondoltam a házasságra, olyankor, amikor még álmodoztam bármiről - hogy majd jön valaki, akit nagyon szeretek, valaki, aki engem is szeret, és boldogan élünk együtt. Aztán rájöttem, hogy ilyen álmok nem létezhetnek, és hiába tudtam, hogy egy nap férjhez megyek majd, elengedtem azt a vágyat, hogy majd szerelemből fogok házasodni. A legtöbb, amiben reménykedni mertem, valaki olyan volt, akivel legalább valamennyire jóban lettünk volna, akivel nem éreztem volna magam annyira kellemetlenül és talán idővel… talán idővel lehetett volna belőle más is. Már ezzel is… elégedett lettem volna.
És mégis, ahogy most Rokura nézek, tudom, hogy kit szeretnék - és talán eddig is szerettem volna többet, valahol mélyen belül, csak eddig sosem volt senki, akivel el tudtam volna képzelni. Hogy csak beszélgetünk, teázunk, vagy ülünk csendben, nézzük a növényeket a kertben vagy a naplementét esténként, miközben fogjuk egymás kezét és most először úgy érzem, ez elég lehet. Hogy ezt szeretném, vele, mindent, akkor is, ha bizonytalan vagyok, és akkor… talán különösen akkor, ha félek.
Egy pillanatra nem gondolok semmi másra, semmire, csak a kezére az enyémben, az szemeire, ahogy rám néz, és mindenre, amit iránta érzek, és… és arra, hogy meg akarom próbálni, hogy akarok adni egy esélyt ennek, nekünk, még akkor is, ha nem tudom, hogyan kell ezt jól csinálni. De annyira helyesnek, annyira jónak érződik, hogy ő az, és sokkal kevésbé félek, ha itt van velem, és fogja a kezemet. Talán nem tudom, hogyan legyek valaki felesége. Talán ő sem tudja, hogyan kell valaki férjének lenni, talán egyikünk sem, de talán nem is kell, mert… mert majd együtt kitaláljuk.
Senki mással nem akarnám ezt.
- Rokuro Ishida… - elcsuklik a hangom, és csak bólogatni vagyok képes, nem bírok megszólalni, alig merem elhinni, vagy megtörni ezt a pillanatot, ha álom, ha valóság, nem akarom, hogy valaha is vége legyen. Érzem a könnyeket gyűlni a szememben, a meghatottságtól, az örömtől, minden jó és kedves érzelemtől egyszerre, ami teljesen az ellentéte annak, ami miatt korábban bármikor is sírtam. És még így is… még így is csak mosolyogni tudok. - Semmi sem tenne ennél boldogabbá - előre hajolok, és ezúttal én csókolom meg, még mindig óvatosan, de már kicsit bátrabban, mint az előbb, aztán szorosan magamhoz ölelem. Talán ez segíteni fog, hogy tényleg elhiggyem.
Így maradok, akár percekig, hacsak nem húzódik el hamarabb. Nem szeretnék elhúzódni tőle, így lassan engedem el, de nem teljesen, hogy fel tudjak rá nézni, mert mégis van valami amit még… meg kell kérdeznem.
-Igazán nem… nem szeretném elrontani ezt a csodálatos pillanatot, Roku, de… mi a terved a japán lánnyal aki a… menyasszonyod? Mert gondolom, van valamilyen terved, ugye? - kérdőn, de végtelenül kedvesen nézek rá, és egészen biztos vagyok benne, hogy már kitalált valamit, és hogy érti is, hogy…mire gondolok.

#10 Karakterek / Griffendél / Re: Enzo MacRae

Dátum: 2026. 09. 11. - 16:41:20

Kedves Enzo,

Köszönöm szépen az előtörténeted. Örülök, hogy megismerhettem Enzot; a vakmerőségét, a szabadságvágyát, az igen határozott véleményét és igazságérzetét - még ha ez utóbbi néha betört orrok vagy temetésen való kiakadás formájában jelentkezik is. smiley

Azt hiszem, sok minden vár még rá, és ez alatt nem csak a Tiltott Rengeteg felfedezését értem. laugh

Az pedig, hogy ki válik majd belőle, végső soron tőle függ - és úgy érzem, nem is örülne, ha meg akarnám mondani neki. love

Az előtörténettel mindent rendben találtam, így ELFOGADOM, házad pedig mi más is lehetne, mint a

GRIFFENDÉL!

Gratulálok, hamarosan kalandvágyó kuvikod érkezik a további teendőiddel! bagolyposta

Daphné

#11 Karakterek / Daphné D'Aboville / Re: avec le printemps

Dátum: 2026. 09. 06. - 20:26:45

purple hyacinths, pink tulips

Roku

2006. március 5. vasárnap

Teljes mértékben fel vagyok készülve arra, hogy haragszik majd, valamilyen módon vagy formában, így, amikor azt mondja, hogy nem, először nem is nagyon tudom hova tenni a megkönnyebbülést. Amiatt, hogy itt van, nem haragszik, és még… viccelni is tud velem. Talán alaptalan volt a félelmem azzal kapcsolatban, hogy nem lehetünk rendben, hogy nem lehetünk csak két ember, akik… nem, alig merek reménykedni benne. Még… nem, még gondolatban sem mertem soha megfogalmazni, hogy mit is szeretnék pontosan, pláne mert… ő talán nem szeretné. Talán ő csak szeretne visszamenni ahhoz az állapothoz, amiben korábban voltunk, még ha már nem is vagyok teljesen biztos benne, hogy az pontosan… mi is volt.
-Azt… azt hiszem ebben az esetben kénytelen leszek együttélni azzal, hogy nem haragszol rám - válaszolom egy mosollyal, hasonlóan enyhe szarkazmussal, ahogyan ő is tette. Pedig nagyon ritkán szoktam tréfálni, de vele valahogy… annyira más. Főleg, amikor visszamosolyog rám. Vajon tudja, mennyire boldoggá tesz vele? Hogy nem is kell mondania semmit, elég, ha csak csendben mosolyog rám? Nem is tudok mit kezdeni hirtelen ennyi boldogsággal, pedig még vannak dolgok, amiket el kell mondanom neki.
Kezdve például azzal, hogy miért nem látogattam meg a Gyengélkedőn akkor, amikor ébren volt. Minden valószínűség szerint kellene, hogy legyen erre valamilyen kézzelfogható és logikus magyarázatom, vagy legalább kitalálhatnék valamit, például, hogy Madam Pomfrey nem engedett oda, és ezzel le is lehetne tudni az egészet. De nem akarom ezt mondani, már csak amiatt sem, mert nem igaz.
- Tudom - értek egyet vele. Tudom, hogy sokkal logikusabb, amit ő mond, és azt is, hogy nem kioktatni akar. Annyira szeretném, ha lennének megfelelő válaszaim a viselkedésemre, nem csak ezzel, de mindennel kapcsolatban. - De látni szerettelek volna. És féltem, hogy… egyszerűen csak féltem. Milyen butaság, nem igaz? Hiszen úgy… úgy tűnik, hogy oktalanul - válaszolom őszintén. - A jövőben mindenképpen előnyben fogom részesíteni a levelet, kivéve ha… inkább a személyes találkozót preferálnád - ígérem meg, miközben zavartan piszkálom az előttem lévő egyik üres cserép szélét, hasonlóan ahhoz, ahogy az első teázásunkkor a csészét, amikor úgyszintén zavarban voltam, csak más miatt. Természetesen most sem ő hozott kellemetlen helyzetbe, és korábban sem pont tőle féltem, hanem… nem is vagyok benne teljesen biztos. A reakciójától? A sajátomtól? Hogy túl sok lesz neki az aggódásom, hogy nem fogja érteni? Vagy attól, hogy… hogy bármit is mondok neki, valami mindenképpen megváltozik, és nem mertem hinni benne, hogy a jó irányba? Nem, abban még mindig alig merek.
Lehetséges, hogy az sem volt a jó irány, hogy a növényeihez is anélkül jöttem, hogy össze tudnánk találkozni. Bizonyára itt is írhattam volna egy levelet arról, hogy egyes növények gondozására milyen javaslatom van, és… és ennyivel el is lehetett volna intézni a dolgokat. De én mégis inkább ide jöttem, mert hiányzott a kert, ő pedig még annál is jobban, és bizonyos értelemben itt lehettem a legközelebb hozzá. Őszintén meglep, hogy nem jött rá, hogy én voltam az, hiszen… ugyan ki más lehetett volna? Egyszer mindenképpen megkérdezem, biztosan voltak érdekes teóriái, de most igazán vannak ennél fontosabb dolgaink is.
- Köszönöm. De ha… legközelebb segítek, mindenképpen olyan módon teszem, hogy ne okozzak bosszúságot vele - válaszolom egy óvatos mosollyal, mert bár nagyon jól esik a dícsérete, az meg különösen, amit utána mond, de ettől még… ugyanúgy kellemetlenséget okoztam neki. - És… szóval, a kankalinok… nagyon szívesen áthelyezem veled a kankalinokat - ajánlom fel, bár bizonyára ez nem fogja akkora boldogsággal eltölteni, mintha valamit átültetnénk, gyomtalanítanák, metszenénk vagy… öntöznénk, a bonsaiokon kívül.
Ezen a ponton azt hiszem, Rokuro már mindent tud, amit az elmúlt 49 napban tettem, vagy nem tettem, adott esetben, kivéve, hogy… miért nem beszéltem vele. Attól tartok, ez is egy olyan dolog, amire bizonyosan nincs egy konkrét, logikus okom vagy magyarázatom, de megpróbálkozom elmondani őszintén az igazságot, bármennyire is… kellemetlen, vagy talán nem ezt akarná hallani. Hiszen mióta megfelelő indok másfél hónapig nem szólni valakihez amiatt, mert én… féltem és össze voltam zavarodva? De mégis, szeretném ha.. ha értené. Ha már semmi mást nem tudok adni neki, talán… talán ezt még igen, bár fogalmam sincs, hogyan fogja fogadni. Feltéve persze, ha végig tudom mondani, és nem szakít félbe újfent Varvara, akiről azt hittem, már jóval korábban elment. Bár nem zavar, ugyanakkor nem is kifejezetten világos számomra, hogy miért érdeklődik ennyire kettőnk… kapcsolata iránt. Mindenesetre Rokuro és a reakciói sokkal jobban foglalkoztatnak, mint Varvara, márpedig Rokurot láthatóan frusztrálja a helyzet. Lehet… lehet neki is segítene, ha fognám a kezét. Talán foghatnánk csak egymás kezét, mert azt hiszem, attól nagyon boldog tudnék lenni, és… és lehetséges, hogy akár ő is örülne, egy kicsit, valamennyire… hiszen nem húzza el a kezét. Talán így nem kellene mondanom semmit, tudnék úgy tenni, mintha tudnám, hogy mit csinálok. Akkor valószínűleg nem nézne rám úgy, mint aki még mindig nem érti - természetesen nem, mintha hibáztatnám érte.
Lesütöm a szemem, ahogy arról beszél, hogy még a menyasszonya nevét sem ismeri. Tudom, hogy igaza van, hogy a féltékenységemnek nem volt értelme sem akkor, sem most, ha így gondolunk rá, hogy ő csak egy távoli, ismeretlen személy. Nem pedig úgy, hogy az a lány… még mindig valaki, aki… aki hozzá fog menni Rokurohoz, aki a felesége lesz. Aki töltheti vele élete hátralévő részét és… és még csak nem is tudja, mennyire szerencsés. Még ha akarata ellenére is megy hozzá, még… még megkedvelheti. Még megkedvelhetik egymást kölcsönösen, akkor is, ha Rokuro most azt mondja, hogy nem érdekli. Még lehetnek nagyon, elmondhatatlanul boldogok együtt, de ha erre gondolok, olyan, mintha minden oxigén kiszorulna a mellkasomból, és nem kapnék levegőt rendesen. Azt kellene akarnom, hogy Rokuro boldog legyen, nem kellene számítania annak, hogy én mit érzek, hogy szerintem nem lenne vele az. Nemis tudom, miért mondom el ezt az egészet neki. Hogy meggyőzzem valamiről? Hogy még tovább nehezítsem mindkettőnk helyzetét? Vagy… talán csak… csak szeretném, ha értené. Ha tudná, hogy miért viselkedtem ilyen borzalmasan vele, miért nem szóltam hozzá, és tudom, hogy logikát várna, de azt nem tudom megadni neki. Talán semmit sem tudok adni neki, úgy nem, ahogy szeretném. Csak ezt. Csak a választ a kérdéseire.
Azt hiszem, egy pillanatra levegőt sem merek venni, amikor azt válaszolja, hogy nem tudja. Lehet, hogy... túl sokat mondtam, és most rontottam el mindent. Talán ostobaság volt neki bevallanom ezt, mert nem változtat semmin. Hogy csak… csak csendben kellett volna maradnom, nem tovább nehezítve mindent. Mi van, ha esetleg… mérges lesz miatta? Pedig én csak… csak szerettem volna, ha érti, akkor is, ha nem viszonozza, amire fel… fel vagyok készülve. Így csak várni tudok, mint korábban is, időt hagyni neki, bármennyit, amynnire csak szüksége van. És bízni benne, meg abban, hogy bizonyára csak… váratlanul érte ez az egész. Próbálok… próbálok abba kapaszkodni, amit az előbb mondott, hogy nem érdekli a menyasszonya, meg a kezébe, amit még mindig nem húzott el, és ez most mintha… elég lenne. Valahogy minden félelmem… kevésbé tűnik ijesztőnek, ha fogja a kezem. Talán szerelmesnek lenni azt jelenti, hogy tudok bátor lenni, hogy merek bízni valaki másban akkor is, ha félek.
Először fel sem fogom, mi történik, annyira… annyira hihetetlen. Ahogy megérzem az ujjait az enyémeken, egyszerre szeretnék nevetni és sírni, a boldogságtól, a reménytől és… bizonyára valami mástól is, de alig tudok gondolkodni, vagy feldolgozni ennyi mindent egyszerre. És csak… csak mosolyogni tudok, mert valahogy pontosan, tökéletesen passzol az én tenyerem az övébe. Gyönyörű ez a vers, annyira csodálatos, mint az, hogy itt áll velem szemben, hogy itt van, hogy ő is…
- Értem... Értelek… hát persze, hogy értelek. Ha ez valóban egy álom, én… én sem szeretnék felébredni belőle - suttogom neki, miközben gyengéden tovább simogatom az arcát. Szeretnék még mondani valamit, annyira szeretném, ha tudná, ha tudna mindent, mert most már talán el merem hinni, hogy szabad ilyeneket mondanom neki, de a torkom teljesen elszorul az érzelmektől. Hogyan tudnám szavakkal kifejezni, hogy mit jelent nekem? Talán szavak erre nem is elegek igazán, talán lefestenem kéne, dalba foglalni, versbe, ahogy ő tette, de talán még az sem adná vissza megfelelően ezt az érzést.
- De ha ez mégis a valóság, akkor… Oh, Roku, nem is tudod, hogy mennyire… - elcsuklik a hangom, pedig folytatni szeretném, elmondani mindazt, amihez egészen eddig nem volt bátorságom, még egészen magamnak sem bevallani. Most mégis… könnyebbnek érződik, még a hevesen dobogó szívem ellenére is. - Szeretném… ha tudnád, hogy… amikor arra gondolok, hogy szeretlek, nem tudok csak egy dolgot mondani. Hogy mondhatnám, hogy a mosolyodat szeretem, vagy a lelkesedést a szemeidben amikor valami olyanról beszélsz, amit nagyon érdekesnek találsz. Olyankor… olyankor a szemed is egy mélyebb árnyalatú barna lesz… talán az a kedvenc árnyalatom - enyhén elpirulok, ahogy ezt bevallom neki, mielőtt folytatnám. Meglepően nyugodt a hangom.- És… szeretem, ahogyan figyelsz rám, mintha csak érdekes és fontos dolgokat tudnék mondani és… el is merek mondani neked olyan dolgokat amit soha, senki másnak. És szeretem, hogy annyi mindent tudsz a növényekről, és annyi mindent szeretnél megtudni minden másról is. Roku, te… - muszáj levegőt vennem, ahogy eszembe jut az a novemberi este, pont itt, ebben a szobában. - Te vagy az egyetlen ember, aki még egy szürreális, megfejthetetlen, horrorisztikus eseményben is logikát keres, hogy hátha akkor könnyebben fel lehet dolgozni, és aki segít, hogy én is jobban értsek dolgokat. Szeretem, ahogy gondolkodsz, a szavakat, amiket használsz, hogy akkor is tudom, hogy te vagy, ha elváltoztatod a kézírásod. És szeretem hallani a hangod, amikor órákig beszélgetünk valamiről, miközben észre sem veszem, hogy telik az idő. Hogy olyankor sokszor nem is akarom, hogy valaha is abbahagyd, mert senki mást nem hallgatok ennyire szívesen. De nem is kell beszélgetnünk, mert ültethetünk virágot, teázhatunk, vagy lehetünk csak csendben, mert tudom, hogy mindketten szeretjük a csendet, és te valahogy még olyankor is értesz. De… - veszek egy mély levegőt, és egy egészen kicsit közelebb húzódom hozzá, ugyanazzal a boldog, szerelmes mosollyal az arcomon nézek rá. - …ha gondolod, hallgathatjuk az esőt is, miközben várjuk egymást.

#12 Ősi tekercsek / Hirdetmények / Re: Hírverő

Dátum: 2026. 09. 01. - 21:11:06

Kedves Játékosok!

Új tanév, új én könyvecske

Lezárult az igazán izgalmas és eseménydús 2005/2006-os tanév - ezzel együtt pedig megérkeztek a 2006/2007-es tanév új helyszínei is. love

Természetesen az iskolán kívül is. Jó játékot mindenkinek! csillog

Kérünk titeket, hogy 2026. október 1-ig fejezzétek be az előző tanév során megkezdett játékaitokat, újakat pedig már kérlek, ne kezdjetek el. Ha esetleg maradna játék, amit nem sikerülne befejezni, azt érdemes Kincsesbe átvinni csillagok, csillagok

Illetve a Kviddics Világkupa topic-ban megkezdett játékok befejezési határideje is 2026. október 1., utána kérjük, azokat is Kincsesben folytassátok. Wingardium Levioooosaaaa

Vár a 9 és ¾-ik vágány amortentia

-Hagyományainkhoz híven elindult a Roxfort expressz, ami szeretettel várja az összes, iskolába lelkesen igyekvő roxfortos diákot - bár ők talán a büfékocsit valamivel lelkesebben várják korona

Prefektusok & Mesélői pályázat Wingardium Levioooosaaaa

-A beérkezett jelentkezések alapján elbíráljuk a prefektusi helyeket, és amint tudjuk, közzétesszük. Ugyanígy folyamatban van az egyetemisták csoportja és egyéb, egyetemi dolgainak adminisztrálása is - az őszi félév az egyetemeken is elindult jóslástan

-A prefektusokhoz hasonlóan a beérkezett mesélői pályázatok is elbírálás alá fognak kerülni love

A MACSKAMAFFIA.

#13 Karakterek / (N)JK / Re: Perseus Czerny

Dátum: 2026. 08. 31. - 15:32:04

Kedves Perseus,

Köszönöm szépen az előtörténeted. Még a rövid párbeszédekből is jól kirajzolódott Perseus jelleme, amit ő maga valószínűleg nem túl pozitívan írna le, de azért én bátorkodom mégis megemlíteni - bár semmiképp nem a jelenlétében, ahogyan a bájitalokhoz kapcsolódó tehetségét is csak innen távolról méltatom. smiley

Én örülök, és biztosan Perseus barátai is, hogy igyekszik őket életben tartani, még ha ezt egyikük se mondja ki nyíltan. Vagy teszi bármilyen módon egyszerűvé. smiley

Ahogy az otthonról, a szüleitől való elszakadást sem teszik egyszerűvé a körülmények, de én bízom benne, hogy ez mielőbb sikerül majd neki. love

Az előtörténettel mindent rendben találtam, így ELFOGADOM, házad pedig mi más is lehetne, mint a

MARDEKÁR!

Gratulálok, hamarosan ~~semmiképpen nem üvöltő~~ baglyod érkezik a további teendőiddel! bagolyposta

Daphné

#14 Múlt / A Stadion Környéke / Re: A Kanyon és környéke

Dátum: 2026. 08. 30. - 09:21:01

even in the cacti there will be flowers

Roku&Élodie

2006. augusztus 4.

A Grand Canyon gyönyörű. A mellettünk elhaladó, részeg diákokról már nem tudom ugyanezt elmondani.
Gyorsítok a lépteimen, hogy lehetőleg minél gyorsabban arrébb tudjunk innen menni Élodieval együtt. Egészen elképesztőnek tartom, hogy néhány ember képes így megnyilvánulni egy másik emberről, valakiről, akit nem is ismer, és aki soha nem ártott neki. Attól tartok, hogy még ha mernék is konfrontálódni velük, haszontalan lenne, mert semmi nem fognának fel belőle, és ennek… nem az illuminált állapotuk lenne az oka. Miért… miért kell ezt? Miért nem tudnak csak… megjegyzés nélkül tovább menni? Már azelőtt sem értettem ezt, mielőtt tudtam volna Élodie származásáról, azóta viszont… még annyira sem. Természetesen nem mondanám el senkinek, főleg, mert nem is az én titkom, de valahogy azóta jobban meg tudom érteni, miért esnek neki ezek a gúnyolódások különösen rosszul.
Követem őt a Canyonba, amit én is most látok először és ami már önmagában egy lenyűgöző természeti jelenség a meleg ellenére is, ami remélem, nem zavarja Rokut túlságosan. Igazán szép itt, már csak emiatt is megérte itt rendezni a Világkupát, amire a férjemmel, a szüleimmel, Antoine-nal és a feleségével együtt jöttünk, bár sosem gondoltam, hogy végül… így fogok visszatérni az Államokba. Hogy ennyire közel leszek olyan dolgokhoz, amiket legszívesebben elfelejtenék. Inkább csak megfogom Roku kezét. Nem akarok gondolni rá. Nem akarok gondolni rá.
Tudom, hogy Élodie ilyenkor szeretné minél kevesebb figyelmet szentelni az egésznek, hogy hamarabb túl legyen rajta és emiatt kerüli a tekintetem, amit… természetesen meg tudok érteni, de váltok egy aggódó pillantást Rokuval, mielőtt visszafordulnék a barátnőm felé. Érzem, hogy segít neki, ha a növényekbe temetkezik - ahogy mindannyiunknak - szóval hagyom, hogy meséljen nekünk erről a különleges kaktuszról, amit igazán örülök, hogy van szerencsém élőben is látni. Bár a legszebb dolog, ami történt a nyáron (és nem csak a nyáron, úgy vélem, Roku egész évben nagyon szép) az kétségkívül a férjem, de a megannyi különleges növény és virág, amiket együtt látunk, szorosan a második helyen áll. Alig várom, hogy a világ összes növényét felfedezhessem vele.
Elmosolyodok, miközben figyelem, ahogy a kaktusz tüskéi visszahúzódnak. Kétségtelen, hogy ők sokkal jobban értik Élodiet, bácsak el is tudnák mondani neki. Óvatosan a kaktusz felé nyúlok - szerencsére rólam is érzi, hogy nem akarom bántani. Kíváncsi lennék, vajon a többi kaktusznak is hasonló-e a felülete, bár bizonyára nem.
- Szerintem… igazán kár, hogy más kaktuszokat nem lehet megsimogatni - állapítom meg. - Remélem, egyszer eljöhetünk ide nyár elején. Esetleg… jövőre? Mármint, ha mindenkinek megfelel. Mit gondolsz, kedvesem? Élodie?- mosolyogva nézek rájuk, mert bár vannak országok, amiket valószínűleg tudunk, hogy meg szeretnénk látogatni, de talán beleférne ez is, persze csak ha Roku is szeretné. Talán tudjuk úgy időzíteni, hogy Élodie is ráérjen a vizsgái mellett.
De előtte még mondani szeretnék valamit, persze csak miután a kaktusz megfelelően dokumentálva lett.
- Élodie… - lassan odalépek hozzá, hogy megöleljem. - Amit korábban mondtak… Ne hallgass rájuk, rendben? Primitív, gyermeteg idióták, de nincs igazuk. Nem ismernek, ők nem tudják, amit én, hogy milyen csodálatos vagy - suttogom neki halkan, mielőtt elengedném. Félek attól, hogy mi lesz jövőre - hogy ugyanez lesz vele az egyetemen is és nem lehetek ott, hogy megvigasztaljam, bármennyire is szeretném. Csak reménykedni tudok benne, hogy talán… hogy talán lehet olyan, mint a Mandragóra Klub. Hogy fog találni olyanokat, akiknek azonos az érdeklődési köre az övéhez, akik érettebbek lesznek. Tudom, hogy nem lesz egyszerű, és bárcsak… tehetnék többet annál, mint hogy írok neki, hogy találkozunk, amikor tudunk. Hiányozni fog, még akkor is, ha mindennél jobban várom, hogy folytathassuk a nászutunkat.
De egyelőre a Canyon felfedezését folytatjuk. Bár ez a hely nem olyan, mint Hawaii, de azért itt is megtalálható jó pár növény, ami kizárólag itt fordul elő, mint például a kereklevelű buffalóbogyó a Colorado-fennsíkon, vagy például…
- Cylindropuntia abyssi. Kizárólag itt fordul elő Arizonában - megállok az említett növény előtt, és megérintem Roku karját, mert talán szeretne mintát venni belőle. - Sajnos a virágzásáról lemaradtunk, pedig kedves, apró, sárga virágai vannak. De nyugalmi állapotában is nagyon szép - teszem hozzá, ahogy lejjebb hajolok, hogy közelebbről is szemügyre vehessem ezt a viszonylag alacsonyra nőtt példányt.

#15 Karakterek / Rokuro Ishida / Re: 余白の美

Dátum: 2026. 08. 29. - 17:50:16

when you think it can’t get any worse… think again

Roku

2006. július 17.

TW: családon belüli erőszak, gyilkosság említése

Annyira hihetetlen, hogy itt vagyunk Hawaii-on. Talán még hihetetlenebb, hogy a férjemmel.
Azt hiszem, az elmúlt időszak után mindkettőnkre ráfér a pihenés, és egy kicsit… távol lenni mindentől, és kikapcsoló jelleggel valami olyasmivel foglalkozni, ami mindkettőnket maximálisan fel tud tölteni, nevezetesen, megismerkedni Hawaii egyedülálló florájával.
Legnagyobb örömömre - mely örömben egészen bizonyosan kedves férjem is osztozik - volt szerencsénk többek között a súlyosan veszélyeztetett Cyanea truncata-t is személyesen szemügyre venni (amit a helyiek, mint megtudtuk, hāhā-nak neveznek), ami botanikai szempontból igazán különleges élmény volt, és ami növény része az itt endémiásan előforduló több, mint ezer fajnak. Annyira ritka, hogy a Hawaii szigetcsoportból is összesen csak kettőn található meg. Egyszerűen… lenyűgöző ez a hely, és attól tartok. az a pár hét, amit előreláthatóan itt tervezünk tölteni, sem lesz elegendő mindenre.
És… többek között arra is rájöttem, hogy Hawaii változatos növényvilágánál csak egyetlen egy szebb dolog van: amikor Roku rám mosolyog minden reggel, napközben és este, és az a nehezen leírható, boldog érzés, ami ilyenkor átjár minden alkalommal. Vagy, hogy milyen hatással van a hajára a páratartalom, amit ő talán nem írna le olyan pozitív szavakkal, mint én, ellenére annak, hogy semmi kivetnivalót nem találok ebben sem, ami őt illeti. És még megannyi apró, csodálatos dolog vele kapcsolatban, amit még a növények megismerésnél is jobban élvezek. Azt hiszem, még azt is csak most kezdem felfedezni, hogy mennyiféleképpen lehet szeretni valakit. Néha még mindig nehezen tudom elhinni, hogy tényleg megtörtént, hogy itt vagyunk, ő meg én, együtt, és… és itt is leszünk.
Még annak ellenére is, ami Japánban történt, hogy majdnem... Minden erőmmel igyekszem a jó dolgokra fókuszálni, amikor eszembe jut. A csesznyevirágos kimonomra. Rokura a sötét színű, ünnepi yukatájában. Kuya-no-taki lélegzetelállító vízesésére, és arra a tudatra, hogy itt fogok hozzámenni a férfihoz, akit szeretek. Roku arcára, amikor a szentély előtt álltunk, amikor szorítottam a kezét annak reményében, hogy segítsek neki megnyugodni, elterelni a figyelmét, ha csak egy kicsit is. Amikor felhúztuk egymás ujjára a jeggyűrűinket. Amikor hivatalosan is férj és feleség lettünk.
Erre akarok gondolni, erre akarok emlékezni, ezekre az érzésekre, a boldogságra, nem… nem minden másra. Hiába tudtam, hiába számítottam rá, hiába figyelmeztetett Roku is, hogy az apja és az anyja finoman szólva is… nem lesznek elragadtatva a házasságkötésünktől, és valószínűleg tiszteletüket is fogják tenni az esküvőn, hogy ezt ki is fejezzék irányunkba. Ennek ellenére mégis… reménykedtem az utolsó pillanatig, hogy talán… talán mégsem jönnek el. Hogy talán pont lekésik a szertartást. Hogy nem fognak végig úgy nézni ránk, mintha a lehető legnagyobb bűnt követnénk éppen el azzal, hogy össze szeretnénk házasodni, mert nem úgy tesszük, ahogy ők azt már jó előre kigondolták. Azt gondoltam, még akkor is, hogy talán ennyivel megelégszenek, majd távoznak, és soha többé nem kell látnunk őket. Még mindig nem tudom elhinni, és tudom, hogy a szüleim sem, hogy mindenkit annyira sokként ért az, hogy… az apósom képes volt… nem csak a hely szentségét nem tisztelni semennyire, de még… még a saját fiát is megtámadni. Hogy képes lett volna meg… meg is ölni, ha nincs a zsupszkulcs. Vagy anya, hogy megnyugtasson, és aki szerintem még mindig magát hibáztatja, hogy nem tudott közbelépni hamarabb. Vagy apa, aki ellátta utána Roku sérüléseit. Nem lehetek elég hálás értük, és természetesen a férjemért sem. Valahol talán azért is hálás lehetek, hogy valamiért kibírtam sírás nélkül, amíg visszaértünk a szállásra.
Azóta szerencsére egyikükről sem hallottunk. Ez véleményem szerint így van jól, és így is maradhatna a továbbiakban. Szerencsére van itt elég dolog, ami lefoglal minket és amivel sokkal kellemesebben tölthetjük az időt. Mintát vettünk több növényből is, és még különleges magvakat is tudtam szerezni Élodienak, amik az instrukciókkal, és a levelemmel együtt már úton is vannak felé, remélem, örül majd nekik.
Az ölemben egy gyümölcstálat egyensúlyozva figyelem a naplementét és élvezem a frissítő, sós levegőt, amikor hallom, hogy nyílik a teraszajtó. Sajnos még nem rendelkezem megfelelő japántudással, hogy értsem, Roku mit mond (de feltett szándékom ezen változtatni, minden nap gyakorlom az írásjeleket is), de valahogy a hangsúlyából ítélve, valamitől nem felhőtlenül boldog. Ennek ellenére rámosolygok, még ha kérdő tekintettel is. Mégis miféle… tréfa?
Hitetlenkedve vonom fel a szemöldököm, ahogy ismerteti a levél tartalmát. Azt hiszem, ezen a ponton talán nem kellene meglepődnöm ezeken a fejleményeken, talán… számítottam is rá valahol, figyelembe véve az eljegyzésünk körülményeit, Roku tradicionális családját és minden mást, de… valahogy még ezzel együtt is megdöbbent.
- Gondolom, az, hogy ezt a nászutunkra időzítették, csupán véletlen egybeesés - jegyzem meg enyhe szomorúsággal kevert szarkazmussal, ami ugyan alapvetően egyáltalán nem jellemző rám, de azt hiszem, Takeru Ishida rettenetes dolgokat képes csinálni a körülötte lévő emberekkel, ahogyan annak… első kézből szemtanúja is lehettem. Arrébb húzódom a nyugágyon, hogy helyet csináljak Rokunak, és felveszem az ölembe a macskát, részben azzal a céllal, hogy megakadályozzam, hogy Roku esetleg megint véletlenül ráüljön, részben azért, hogy simogatni tudjam. Még mindig annyira rettentően kicsi.
- Nem áll szándékomban megszüntetni az Ishida név használatát - folytatom az előbbi gondolatmenetet. Emlékszem, hogy mennyire boldoggá tett, hogy felvehettem Roku nevét, hogy még egy dolog össze fog majd kötni minket, és őszintén remélem, hogy az apja ezen a levélen kívül semmilyen másik módon nem fogja tudni ezt elvenni tőlünk. Szeretem ezt a nevet, szeretem Rokut is, nem… ez teljességgel abszurd. Közben közénk rakom a tálat, hogy ő is tudjon belőle venni. A házigazdáink bőségesen elláttak minket szezonális gyümölcsökkel, azt hiszem, talán a licsi lehet a kedvencem.
- Jobb, ha apád megbarátkozik a gondolattal, hogy a gyerekeink is, ha lesznek, ugyanúgy az Ishida-d’Aboville nevet fogják viselni. És igazán nem kell aggódnia, mert nem fogja látni a szerinte méltatlan utódainkat - sóhajtok, ahogy nekidőlök a vállának. Ha lesz is gyerekünk valamikor később, egészen biztos vagyok benne, hogy nem akarom majd, hogy az apósom találkozzon velük. Ha csak egy mód van rá, én magam sem szeretnék találkozni sem vele, sem az anyósommal, soha többé. Bőven elég, ha… néha látom a rémálmaimban, de olyankor csak szorosabban odabújok Rokuhoz, és megnyugszom attól, hogy itt van, mellettem van, és minden rendben van. Hogy itt nem érnek el minket a szülei, és semmi és senki más sem bánthat minket. Kivéve ezt a levelet. Tudom, hogy nem rajtam múlt - hogy Roku kapcsolata a szüleivel tőlem függetlenül se volt jó, hogy ha az apja indokot akart volna találni arra, hogy kitagadja, azt megteszi nélkülem is, de… ennek ellenére nem tudom valahol mégis felelősnek érezni magam ezért az egészért. Még akkor is, ha sosem döntenék másképp. Felsóhajtok, ahogy arccal Roku felé fordulok. Bár szórakozni igyekszik rajta, talán az én kedvemért, talán a sajátjáért, és talán valóban nem lehet komolyan venni vagy máshogy megbirkózni ezzel az egésszel, és mégis…
- Tudom, hogy tulajdonképpen szóban már az esküvőn is kitagadott, de… hogy érzed magad most, hogy már hivatalos? - kérdezem nyugodt hangon, miközben finoman megérintem a karját.

Oldalak: [1] 2 3 ... 11