Sokat gondolkodtam azon, miért kellett valakinek megszületnie ebben az undok, bűnös elmémben, aki hirtelen ennyi érzést tudott fölkavarni bennem. Olyan érzetek rothasztottak belülről, lassan és fájdalmasan, mint ahogy a sírban fogy el az ember teste a földtől, és tudtam, hogy ezeket kizárólag egyetlen ember ébreszthette föl bennem. Ehhez csak neki volt joga. Neki és senki másnak.
Engem csak Grisha bánthatott.
Jenna, vagy az az ördögi erő és akarat, amely megalkotta őt, és egy gyöngéd érintés, meleg hús és hideg bőr börtönébe zárta, nem gyötörhetett volna így.Nem lehetett volna az övé az, ami bennem ennyire mélyre hatolt.

Először kerestem, mint a megváltást. Minden arcban az övét akartam látni, s minden tekintet, ami rám vetült, csak újabb kudarc lett, csalatkozás önmagamban, benne, abban, amit igaznak és valóságosnak gondoltam. Ugyanúgy hagyott el, mint a hitem, mikor rájöttem, hogy Isten, ha létezik is, tán nem azért van, hogy vigyázzon reánk. Soha nem is azért vót.
Talán az Úr nem pásztor, csak a bot, amivel megtanítják a nyájat engedelmességre. Egyetlen feladata, hogy büntessen, tiltson, fenyegessen, sakkban tartson addig, ameddig csak lehet. És ennek az Istennek tulajdonították az erőmet is, amit csak magamnak, de ha magamnak sem, tán a származásomnak köszönhettem. Annak a vérnek, amit nem kértem, mégis belém adtak, s amelyről azt mondják, hogy csoda, mikor valójában sokszor csak annyi, mint valami régi átok, amit az ember már akkor megörököl, mikor még neve sincs.
Ha ez az Isten…ha Jenna, ha bármelyikük, vagy mindegyikük létezik, hát ezek összejátszanak, hogy elvegyék a megmaradt józan eszem is, hogy addig epesszenek, míg végül magam se tudom majd, melyik gondolat az enyém, s melyiket ültették belém, mint konkolyt a búza közé.

Eleinte emlékezni akartam. Minden éjjel újra meg újra visszajátszottam a fejemben azt, ahogyan kishíján elbotlik a saját lábában, ahogy vizet hoz, és letörli az arcomról a vért. Azt, amit benne láttam: az üreset, a semmit, és azt, ahogyan az érzései az enyémek lettek, én pedig bekebeleztem mindent, amit csak találtam, mint valami éhes szörnyeteg, amely már nem azt nézi, mi az övé és mi nem, csak azt, hogy van-e még valami, amit elvehet. Elvettem az övét, mert nekem nem volt saját, mert nem is lehetett. Grishát akartam és ő volt ott. A jéghideg, a hófehér, a penészzöld. Miért emlékeztem az ajka ízére? Miért tűnt egyszerre édesnek és keserűnek? Mintha mézet vettem volna magamhoz, és mire lenyeltem, már hamu lett volna a számban.
Kapaszkodtam ebbe álomba, és minden percben kutattam utána, mert látni akartam. Újra érezni az feneketlen, kiszáradt kút ürességét, amit végül mégis megtöltöttem valamivel, ezt tagadni sem lehet. Újra bele akartam nézni, még többet elvenni belőle, hogy végre legyen nekem is. Milyen furcsa, hogy épp az üressége telített el mindkettőnket, mintha két kiszáradt ember egymás sebéből próbált volna vizet inni.
Májusban már feledni akartam. Belefáradtam a csalódásokba, a hiábavalóságba, az emlékképekbe, amiket minél többet idéztem fel, annál zavarosabbak voltak. Vissza akartam térni ahhoz, amit már ismertem, mert a reménytelent és a magtalant már megszoktam, szinte kényelmes lett volna újra Grishára vágyakozni, de mikor rá akartam gondolni, újra és újra ez a lány férkőzött a gondolataim közé, megjelent az álmaimban, a fantáziáimban. Helyet kapott a bátyám mellett, pedig más vágyam sem volt, mint kivetni magamból a saját agyam mérgező szüleményét.
Hagytam ennek a délibábnak, hogy elrontsa az egyetlen dolgot, ami sosem okozott kellemetlenséget, a nőkhöz való viszonyomat. Annak addig egyszerű volt a rendje, mint gyermeknek a Miatyánk. Most pedig minden komplikáltnak tűnt és fájdalmasnak.

Elborít a harag, amikor meglátom a férfival. A lányt, akivel eddig voltam, szinte kitörli a fejemből a féltéssel összekapaszkodó veszett düh, ami másra se vágyik, csak arra, hogy végre belemarjon valakibe. Nincs időm gondolkodni azon, hogy pontosan mit és miért érzek, csak az a lényeges, hogy minél előbb lefeszegessem róla ezt a hitvány kutyát, ezentúl a cselekedeteim beszélnek helyettem, azok is oroszul. Gondolnom vón érdemes rá, hogy nem csak azt az undorító írt ijesztem meg, hanem a körülöttem lévőket is, de nem érdekel más, mint hogy biztonságban tudhassam a saját fata morganámat, és nem érdekel, hogy emiatt hány a közelben sátorozó népség gondolja azt, hogy megbolondú’tam. Mert azt hiszem, éppen ez történt.
Féltékenység. Így hívják a tüskét, ami belém mélyedt, amint megláttam, de miért? Nem tudok róla semmit, csak a nevét. Azt tudom róla, hogy nem igazi. Nem igazi mint isten és hamis mint a szentek, engem mégis éget belülről ez a pokoli tűz, ami ott van a bőrén is, ahogy megérintem. Jéghideg vízbe mártom a kezem újra és újra, így próbálok enyhíteni a teste beteges forróságán.
Aztán jönnek az izmok görcsei, ahogyan dobálja magát. Hideg kezeimet a vállára teszem, hogy ne tegyen kárt magában, a mélyemből emiatt nem bújik még ki a düh, amit rejtegetek. Aztán legördül ajkairól a név, egy férfi neve. A sátor bejárata felé pillantok, ahogy vállainál fogva szorítom az ágyra. Ki az a Silas? Az volna, akitől úgy menekült felém, vagy valaki egészen más? Valaki, aki fontos neki? Túl sok bennem a kérdés, az említett angyalok halálával kapcsolatban, bele akarok nézni, tudni akarom, hogy mi történik. Összpontosítok, szinte beleremeg, annyira szeretném, de ebben az állapotban nem enged be. Eszméletlen embertől csak azt vehetem el, amit maga is kienged. Nem tudok meg semmit, csak újabb adag vér tolul a számba, fémesen, forrón. Felállnék, hogy ezt is mosdókagylóba köpjem, de végül lenyelem. Még a vér íze is kellemesebb, mint a saját indokolatlan féltékenységemé.

Hirtelen nyitja ki a szemeit, nem rám néz, mintha ott sem lennék.nNekem ő nem létezik, neki én nem létezem. Ennek volna értelme. Ez volna a természetes rendje ennek az egész átkozott dolognak, de a kifordított logikám nem ér semmit, mert a levegő bennszakad a tüdőmben, ahogy a tekintetünk találkozik. Elengedem a vállát, a latin szavak visszarepítenek a Gyengélkedőre, vissza a vérkönnyekhez, a rózsáihoz, az érzethez, ahogy valaki hozzám simul a bálon és az illatára, amiben van valami párás, valami állott, valami esőszerű. Sóhajtok, ahogy rádöbbenek, szinte szentelvíz illatot érzek rajta.
-Amen-mondom halkan, a hangom karcos, túl sok a vér a torkomban. Nyelek egy hatalmasat.
Ahogy megérint, hátrahőkölök. Az arcomra nem ül ki sok minden, de hitetlenkedve vonom fel a szemöldököm. Méghogy megtalált! Micsoda sértés! Inkább én találtam meg őt, épp akkor, amikor eszembe sem volt keresni. Ráadásul egy férfi karjaiban.

Elfordulok, hogy friss vizet bűvöljek a pohárba. A derekamon megvillan egy nemrég gyógyult tetoválás, egy sötétvörös rózsa számos tövissel. Olyan, mintha valaki egy apró Golgotát rajzolt volna a bőrömre: virágot, amelynek minden szépségéhez vér kell.
-Igyál-mondom és felé nyújtom a poharat. Mondanom kellene még valamit, talán azt, hogy örülök neki, hogy kerestem, hogy rémes, alig bírható fájdalmat okozott nekem, hogy mondhatja ezután azt, hogy megtalált? Nem mondok semmit, csak nézem, ahogy iszik, én pedig a látványát iszom, szívom magamba. Most látom csak igazán, hogy milyen tökéletlen volt a lány, akinek most a sátrát bitoroljuk.
-Hol voltál? Vagyis...mit keresel Amerikában?-kérdezem a hangomban némi sértettséggel- És ki volt az a férfi?
Odakint megdördül az ég, újra hallom a harsonákat.
A párás meleg talán vihart hoz.