A szél lelkes durvasággal tépkedi a szőke hajzuhatagod, valamint fehér ruhád szoknyarészét. Nyári időjáráshoz képest elég hűvös az idő. Lépteid magányosan pattannak vissza a házak falairól. Megannyi kutatómunka és mindhiába - már egyre kevésbé tudod, merre jársz éppen, egyre kevésbé is érdekel. Természetesen jó szokásodhoz híven ma is alulöltöztél, de szinte nem is lehetne az igazi az élmény a karodon megjelenő libabőrök nélkül. A bosszúszomj minden egyes lépéssel egyre inkább lelohad. Sok hűhó a semmiért, de közben talán valahol mégis a Te érdekeidet is szolgálja, hogy ne találd meg a prédád ezen az éjjelen. Egyszer, egyetlen egyszer tekinthetnél előre, még ha nem is túlzottan messzire - tekinteted a felhős égre emeled, a Hold telő alakjára. Hajad a füled mögé tűröd, csak azért, hogy az erőszakos szél pár másodperccel később galád módon kiránthassa onnan - a Hold elé fúj egy újabb felhőt is, így egy sóhajjal indulsz tovább.

Az utcai lámpák fénye magányos melegséggel tölti be a kihalt utcát - mész, amerre visz a lábad, igazi célod már elfújta a szél a kietlen éjszakába. Milyen szerencse, hogy van egy lefizethető felnőtt ismerősöd, így nem fognak keresni Téged "otthon". Az éj sötét leple alatt minden kósza üres pillanat a tied, átadod magad a mélyen benned szunnyadó farkas ösztönöknek és csak mész, mész ameddig a lábad visz, mész ameddig az út el nem fogy, mész ameddig holttan össze nem rogysz - vagy legalábbis a felkelő nap sugarai el nem kezdik cirógatni a bőröd.

Az elégedetlen düh kezét elengedve a haladás sokkal könnyebb, bár a lelkedbe hatoló tüskék még mindig ott vannak. Azzal nyugtatod magad, hogy van elég dolga ennek a kis kurvának, mintsem Herának akarjon ártani. Talán megspórolhatod most ezt a nyarat neki - magad miatt. Ha most végbe vinnéd az eredeti terved, akkor a koreai kiruccanásnak felteletőleg annyi lenne, azt pedig végső soron nem igazán akarnád, ugye? Fogalmazzunk úgy, hogy igazán nem akarnád.

Láncok nyikorgása hallik, ahogy a szél ringatja a hintákat a játszótéren. A levegő nedvességtől nyomott, de a megváltó eső csak nem érkezik. Figyeled a rendületlenül himbálódzó hintákat, mely ritmusához igazodik szoknyád lobogása is. Nem is tudod milyen erő húz magával, miért lépsz be a játszótérre - mintha csak egy magányos édesanya fogna kézen és vezetne a hintákhoz. Ültél-e már valaha ilyenben? Nem. Soha. Megfogod az egyik rakoncátlan láncot, de a hinta még így is lengedezik a kezedben. És most?

"Ülj fel."

Mintha csak az éjszaka suttogná a füledbe a válaszokat, a szellő pedig a maga gyengéd erélyével meglök a hinta felé, így hát kissé bizonytalanul, de helyet foglalsz az instabil ülőfelületen. Először csak a lábaiddal a földön óvatosan hintáztatod magad előre s hátra, majd ahogyan egyre biztosabbá válsz, meglököd magad hátra és hagyod, hogy a hinta nyikorogva himbálózzon, ameddig el nem fogy a lendülete.

Előbb-utóbb azonban megunod ezt, s lábujjhegyeiddel megállásra készteted a gyerekek szórakoztatására szolgáló eszközt. Kicsit még ücsörögsz benne, ahogy egy újabb jeges fuvallat hideg kézként simít végig a karodon. A hátborzongató környezet Téged nem megriaszt, hanem ismerős kényelmével ölel körül. A rettegés, a kétségbeesés nem ismeretlen számodra, inkább régi jóbarátként üdvözlöd Őket, ha felütik a fejüket. Puha lépteidhez mintha egy egészen túlvilági társulna - ez azonban nem lehet, ez csak a légmozgás, ahogy keresztülsuhan a fűszálak között. Épp a mászóka rozsdás korlátján húzod végig az ujjaid, amikor egy kétségbeesett kiáltást hoz a szél. Megállsz a mozdulatban és hallgatózol, hátha hallod újra. De nem. Valószínűleg csak a képzeleted szórakozik veled, nem lenne egyedi.

"Menj!"

Mintha csak valaki noszogatna, a szél taszít rajtad egyet, a lábaid pedig megindulnak a hang irányába. Később több üvöltést is hallasz, egyre hangosabban, ahogy közelebb érsz. Lépteid érthetetlen okokból kifolyólag megszaporázod - magad sem érted mi az a felsőbb erő, amely húz magához, de nem ellenállsz. Valami érdekes elkerített beton pályához érsz, a hangok egyértelműen innen jöttek. Látni még nem látsz semmit, a bejáratot sem, viszont hallod Őket. Hallod a mocskos férfiak hangját, hallasz gyenge reményvesztett nyögdécseléseket. Az ismerős rettegés jeges marka összeszorítja a gyomrod. Hiába van itt Veled a pálcád, a muglik territóriumán nem ad biztonságot. Nem használhatod. Fegyvertelen vagy. Védtelen vagy. Egyedül vagy.
Megtalálod a kaput és... átlépsz rajta. Minden egyes megtett lépéssel távolodsz a menekülés lehetőségétől és sétálsz a félelmetes ismeretlen felé. Mit fogsz találni?

Sok mindenre számítasz, de erre nem. Kezed megfeszül táskád vállpántján. Fel sem tűnik, ahogy körmeid fájdalmasan vájnak bőrödbe, hogy kézfejed bütykei elfehérednek ettől.

Jenkins...

De nem csak Ő. Három undorító férfi is vele van. Jenkinsről pedig a ruhái letépve, Ő maga pedig a saját vérében és egyéb testnedvekben fürdőzve, kikötve egy fához. Teljesen magatehetetlenül. Reménytelenül. Nem tehetsz róla, elöntenek a kegyetlen emlékek - milyen volt számodra is ebben a szituációban, milyen volt várni a végét, milyen volt a halvány reménysugár nélkül létezni, hogy holnap nem fog megtörténni. Mert mindig megtörtént, hiába lett vége, igazból sosem lett vége. Állkapcsod megfeszül. Miért nem élvezed, ahogy szenved? Miért nem érzel elégedettséget? Hiszen ezt akartad, nem? Hogy szenvedjen, kínlódjon, hogy meghaljon.

De nem így...

Három felnőtt férfi veszi körül, és még ki tudja mennyi lapul meg a fák között, az éj sötét leple alatt. Lélegzeted megremeg, izmaid megfeszülnek. Menekülnöd kellene. Elrejtőzni. Ne vegyenek észre, nem vehetnek észre! Nem akarod ugyanazt átélni, Ő pedig megérdemli.

Megérdemli, Vivien.

De közben meg tudod, hogy nem. Hiába gyűlölöd Jenkinst teljes szívedből, hiába kívánod neki a kínt, a szenvedést, a veszteséget, a halált... de ezt nem. Ezt senkinek sem kívánod. Elfog a tömény undor, ahogy meglátod a két férfi merevedő faszát, érzed ahogy az epés gyomortartalom lelkesen a külvilágra kívánkozik. Még nem vettek észre. Még hátat fordíthatnál. Még tehetnél úgy, mintha nem láttál volna semmit sem. Még elmehetnél.

De nem fogsz, igaz?

Az elhatározás cselekvésre ösztönzi a tested, az izmok megfeszülnek, az érzelmek a háttérbe szorulnak, az agyad kiürül, nem marad más, csak az ösztön. A vérszomj, a vadászösztön, a tenni akarás, a hideg, logikus gondolkodás. Nincs elég információd, de időd sem. Vagy most avatkozol be, vagy akár el is sétálhatsz innen, de... akkor hogy fogsz tudni a tükörképed szemébe nézni? Na és az Övébe? Nem félsz. Nincs mitől. Nem tudnak semmi olyat tenni veled, ami rosszabb lehetne az eddigieknél, a Halál... a Halál pedig megváltás lenne számodra, úgyhogy...

Reccs.

Megreccsen egy faág a lábad alatt, mintha ijedten torpantál volna meg, netalán hátrálni akartál volna. A három férfi összerezzen a hangra, s arca mindegyiknek feléd fordul. Az egyik tagbaszakadt teljes testével feléd néz, míg egy másik csak félig - ennek az álló faszáról csöpög valami, feltör erre az undor, de nem hagyod, hogy kiüljön az arcodra. Nem. Tekinteted ijedt, ajkaid megremegnek, szemeid tágra nyílva, mintha rettegnél a helyzettől - higgyék csak azt. Nem áltatod magad, hogy lenne esélyed három felnőtt férfi ellen, de ha valahogy egyesével tudnád hatástalanítani Őket...

- Te meg mi a kurva isten faszáért mászkálsz itt ilyen későn, bazdmeg?! - dörren Rád felehetően a harmincas éveiben járó férfi, aki elég egyértelműen morcos, feltehetőleg azért, mert nem tehette még bele a nagy mocskos faszát Jenkinsbe, de a távolabbi tag leinti.

- Ugyan, ugyan, hol a jó modorod, nem látod, hogy elveszett a kis madárka? Miért mászkálsz itt ilyen későn, kisasszony? Egy ilyen finom hölgynek már ágyban lenne a helye, hm? - kezdi halk, kedvesnek szánt hangon, bár inkább undort keltőre sikeredik. Már csak ettől és az ocsmány vigyorától borsódzik a hátad. - Tudunk valahogy segíteni? - kérdezi, ahogyan szépen, lassan közelebb araszol hozzád. Teszel egy tétova lépést hátra, csak hogy az ijedt kislány képe hiteles maradjon. Eleinte csak hangtalanul megrázod a fejed.

- N-nem... Én... Én csak eltévedtem... - "találod" meg a hangod végre, ahogy újabb és újabb bizonytalan lépéseke teszel hátra, az egyiknél még meg is inog az egyensúlyod. A nyikhaj srác álló fasza kicsi lelohad érkezésedre, de amint látja, hogy a társai szívélyes üdvözlésben részesítenek, visszatér a maga dolgához. A korábban Rád rivalló férfi is feléd indul meg inkább, amikor a fák árnyékából kilépve az utcai lámpák fénye megvilágítják csinos arcodat. Szeme éhesen villan, ahogy a mesterséges fény pedig a másik férfi kezében lévő pengén táncol. Nem örülsz annak, hogy ketten is feléd sétálnak, ráadásul a két nagyobb darab férfi. A gondolatok gyors egymásutánban cikáznak a fejedben, ahogy próbálod megtalálni az a verzió, ahol nem Te maradsz alul. A meglepetés ereje mindenképp Veled van - ez pozitív - viszont az egyik férfinek van fegyvere. Ki tudja, hogy a többieknek éppenséggel lapul-e valami még a tarsolyában, vagy éppen a farzsebében. Szíved hevesen kalapál, hogy a sebesen száguldó véred mielőbb elöntse az egész tested az adrenalinnal, mely ebben a szituációban a legjobb barátod. Gyorsan felméred a környezeted, igyekszel diszrét lenni, de nem óhajtasz olyan kellemetlen meglepetésekbe futni, mint hogy háromnál többen vannak esetleg. De nem, úgy fest ennyien vannak. Egy gonddal kevesebb, de még mindig nem túl rózsás a helyzeted. Kezed már görcsösen kulcsolódik a táskád pántjára - hiába lapul ott meg benne a pálcád, az mos nem lesz segítségedre, pedig élénken él még az emlékezetedben az a bizonyos ködfátyol borította éjjel, amikor Jenkins-szel állatok egymással szemben. Az a szituáció teljesen más volt, ott nem volt Veled szemben túlerő, sőt, az egész akció előre megtervezett volt - persze, voltak bökkenők, de... egészen más volt az akkori szituáció. Ez egy teljesen idegen állapot számodra, de adaptálódsz, és győzedelmesen kerülsz ki belőle. Nem holmi mocskos férfiak fogják megakadályozni, hogy elmehess Chikarával Koreába...

A késes fickó csak megértően a fejét csóválja. Hangjától felfordul a gyomrod. Akarva-akaratlanul is eszedbe

- Ugyan, ugyan, kislány... Hogy is hívnak? - kérdezi negédesen. Ugh, érzed, hogy hánynod kell. - Nincsen semmi baj, segítünk... A szüleid már biztosan aggódnak... Porter!  - szól a másik férfinek. Magadban csak forgatod a szemed, és gondolataidban némán válaszolod meg a kérdéseit.

Hogy mi a nevem? A nevem Morgana, de szólíthatsz a végzetednek is...

Szüleim? Aggódni? Hahh! Aranyos.

- Nem hagyhatjuk, hogy a kisasszony itt hajnalok hajnalán ténferegjen! Kísérd haza... - intett neki a késes alak, mire az álló faszú megindul vigyorogva feléd. Úgy fest Jenkins még magánál van és valamennyit felfog az eseményekből, mert valamit üvölteni kezd, de nem érted, hogy mit. Viszont azt látod, hogy egyszerre megvonaglik a teste, feltehetőleg a nyikhaj férfi rúgott bele egyet, így a hangja elhal. Ha most hagyod, hogy elvigyen ez a férfi, ki tudja addig mi történik Jenkins-szel. Márpedig ha hagyod, hogy beledugják a mocskos faszukat ezek a visszataszító férgek, akkor mi a picsáért jöttél ide egyáltalán?! Az lenne a logikus, hogy egyenként szedd le Őket, viszont már eleve az sem volt logikus döntés a részedről, hogy ebbe az egészbe egyáltalán beleavatkoztál. Mi a kurva életért kellett egyáltalán? A válasz ott rejtőzik a tudatalattidban, és ez az, ami megfontolatlan cselekedetekre ösztönöz. Valami mond Neked a férfi, aki még arra sem veszi a fáradságot, hogy a szerszámát elpakolja feléd közeledve. Egyik lépés a másik után. Még egy. Még egy. Még kettőt. Már csak egyet! a mocskos keze nyúl a karodért, a lábad azonban gyorsabban lendül - egyenesen a képébe. Az orrából meg a szájából elered a vére, de nem vársz arra, hogy magához térjen, vagy a másik kettő. Egy újabb erőteljes rúgás egyenesen a faszára. Hangosan szitkozódva borul térdre előtted, ahogy az említett szervét szorongatva görnyed össze.

Kell egy fegyver!

Az elgondolás az jó, de közel s távol az egyetlen éllel rendelkező szúró fegyver a feléd tartó férfi kezében van. Természetesen a nyikhaj gyerek is inkább gyorsan elpakolja a péniszét, hogy besegíthessen a társának. Leveszed a táskát a válladról, mert tudod, hogy a késsel szemben valahogy tartanod kell a távolságot. A férfi felé lendíted, de elhajol előle és feléd szúr a fegyverével. Reflexeid kiválóak a kick box edzéseknek hála, így elugrasz előle és növelni próbálod a távolságot. Termeténél fogva lassan fordul csak utánad a férfi, azonban veled ellentétben Ő nincs egyedül. Gyorsan a legtörékenyebb testalkatú férfi felé csusszansz, hogy legalább növeld a saját esélyeidet némiképp. Rajta látszik, hogy van annyira zöldfülű, hogy azt sem tudja merre van arccal előre, így a tenyérgyököddel egy jól irányzott felfelé ütéssel elreccsented az orrát. Nagyjából ennyi időd van, ameddig a főnöknek tűnő tag a hajadnál fogva vissza nem ránt. Annyi lélekjelenléted még van, hogy a legfiatalabbat gyomorszájon rúgva minél távolabb taszítsd magadtól - reménykedsz abban, hogy Jenkinsben is van még annyi, hogy a köteleit megfeszítve elgáncsolja Őt, talán van annyi szerencsétek ezen a borongós éjjelen, hogy beverje a fejé abba a nagyobb kőbe...

- Te büdös kurva! -ordít Rád a féreg, ahogy erőszakosan rántja hátra a fejed. Hangosan reccsen a nyakad, érzed a beléd nyilalló fájdalmat is, amit hamarosan elnyom a vágás okozta égető érzés. A húsodba vájó penge nyomán kiserken a karodból a vér. A fájdalom azonban nem dermesztő félelemmel tölt el Téged, neeem. Épp az ellenkezője - kitisztítja a fejed, rideg, számító józanságra ösztönöz. Gyorsan felméred a környezeted, még addig, ameddig a másik kétajtósnak nem kétajtós, de mondjuk úgy félszekrény össze nem szedi magát.

- Itt maximum anyád a büdös is meg a kurva is! - jegyzed meg felettébb bátran, mire egy újabb vágás a jutalmad. Immáron a hátad egy része szabaddá válik, és a fehér anyag már az újabb seb körül is vörösre színeződik. Élesen szívod be a levegőt. Igazán szeretted ez a ruhát, de a mai után amúgy sem húznád fel soha többé, még ha a vért ki is tudod szedni belőle, valamint egy Reparo-val megjavítod a rajta esett károkat.  

A meglepetés ereje elveszett... a fegyver azonban egy karnyújtásnyira. Vajon sikerülni fog?

Sikerülnie kell!
Nincs az a szájbatekert kibaszott Isten, hogy ezek a faszszopók elvegyék Tőlem az egyetlen dolgot, amire kurva hosszú ideje először mindennél jobban vágytam!

A 2004. évi decemberi Énem vajon gondolta volna, hogy egyszer idáig jut a kapcsolata Chikara Tetsuyával? Erre a válasz egy igencsak egyértelmű nem, különben akkor sosem állt volna szóba az akkori Éneddel az akkori Énem. A legutolsó dolog, amelyre valaha vágytam, hogy ilyen szinten kapcsolódjam valakihez - a múltban már többször hagytak cserben, nem akartam olyan gyenge lenni, akinek szüksége van másokra. Most pedig mégis itt vagyunk, mégis ott lóg vérünk pecsétje Hera nyakában, mégis itt vagy Velem most ezen az éjjelen a Gyengélkedőn. Nem gondolnék sok mindenre Veled kapcsolatban, olyan dolgokra, amelyekkel kapcsolatban csak és kizárólag rossz élményeim voltak ezidáig. A legelképesztőbb az egészben, hogy hasonló gondolatok már korábban is megfordultak a fejemben, egészen pontosan tavaly októberben azon a bizonyos éjjelen, mikor egyedül ünnepeltél az évnyitó hatalmas kviddics győzelmetek után a Csillagvizsgálóban, amikor... amikor aznap éjjel bárkit megkaphattál volna. De mégis egyedül voltál. De mégsem kerestél vigaszt más karjai közt még a veszekedésünk után sem. Mégis az Én társaságomat kerested a Halloween-i buliban is, mintha... mintha az az októberi eset meg sem történt volna soha.

Ha akkor egy kicsit jobban használod a szádat, csak egy kicsit, akkor... lehet, hogy előbb megismertél volna. Akkor lehet, hogy minden másképp alakul volna és sosem...

Sosem szeretsz Belém... 

- Mielőtt még a szavak rovására megy ez az egész... - Ujjbegyeim és tenyerem bőre szinte érezni vélik ested melegé, kockás hasizmod keménységét, épp, mint decemberben, amikor a könyvtárban villantottál, vagy mint októberben, amikor ingedtől és egy időre méltóságodtól megfosztva álltál előttem. Vágytól perzselő tekinteted a könyvtárban, a szenvedélyes csókcsata, mely a gyűlölet pusztító tüzével égetett Minket, vagy az a csodálatos együtt töltött délután Roxmortsban, amikor egy önkéntelen testi reakció katasztrófába fordított mindent. Azóta pedig... semmi sem olyan, mint azelőtt. Most pedig az emlékek és a meztelen tested ábrándjának hatására az egész testem felforrósodik és valami teljesen új, furcsa és megmagyarázhatatlan bizsergés hullámzik végig Rajtam. 
Szinte olyan, mintha a szívem olyan hangerővel és sebességgel dübörögne, hogy nem csak a fülemben visszhangzik az egész, hanem a kastély ódonfalairól visszapattanva az egész Gyengélkedőben csak az Én szívdobogásom és egyre nehezebbé váló légvételeim visszhangoznak.

Le kell nyugodnom! 

Mit tettél velem? Hogyan lehet az, hogy valami, aminek már csak a gondolata is nem olyan rég rettegéssel és undorral töltött el, most mégis... enyhe vágyakozással pulzál a csontjaimban, ha Rád nézek?
Pedig elhiheted, hogy nem akarok így érezni, nem akarok ilyenekre gondolni, nem akarok erre vágyni. De már nem tehetek ezek ellen semmit. Térdre kényszerítettél, én pedig belátom - nem marad más választásom, megadom magam Neked. Még akkor is, ha tudom, hogy ez a közöttünk lévő meghatározhatatlan, de felettébb erős valami a nyár eljövetelével véget ér majd. Ezért pedig Én Téged foglak okolni, haragudni fogok Rád, esélyesen még meg is gyűlöllek - miért is kell még több szenvedést okoznod nekem? Olyat, amely rosszabb minden Crucio-nál? Mert ez csak és kizárólag a Te hibád lehet, Én csak az áldozatod vagyok. A következő. Egy a sok közül.
De valahol mélyen legbelül remélem... nem is, inkább tudom, hogy ez nem így van, csak minden k*rva szarul alakul.

De mégis a Te hibád lesz az egész. 

Míg Te a karriered választod helyettem, addig Én idióta módon Téged választottalak Önmagam helyett. Feladtam az elveim, hogy megnyíljak számodra, feladtam az erőm, csak hogy némi komfortra lelhessek a karjaid közt. Feladtam a rögeszmém, hogy minden férfi rossz. 

És itt vagyunk ismét, Te azért küzdesz magadban, hogy elfogadd az elhangzottakat, Én pedig azon tűnődöm, mikor és miért foglak meggyűlölni. Továbbra sem bízom benned, pedig annyi mindent teszel érte, de ez nem elég. Sosem elég. Talán sosem lesz az és talán sosem fogom elismerni a küzdelmed, a fájdalmad és a szenvedésed - akár értem, akár általam történnek.

Amint megszűnik az idegesítő fogcsikorgatás, a lezárt láda nyikorgása is elhal egy idő után - úgy engedem ki Én is az észrevétlen bent tartott levegőt. Csak megrázom a fejem, jelezve, hogy el van nézve az eset, már ahogy. Inkább az arcod tanulmányozom, hátha ki tudok olvasni valamit a homlokodat átívelő ráncokból, vagy a most egészen más fénnyel csillogó szemeidből. De sajnos többet annál nem tudok megállapítani, hogy fájt Neked ez az egész, de Én csak azt tettem, amit vártál Tőlem. Vajon ha még ezzel is fájdalmat tudok csak Neked okozni, akkor van helyem melletted? Nem, ugye? Azért mész el, azért nem hangzik el soha a szádból, hogy feladd a karriered Miattunk. Én pedig meg sem állítalak, mert hiába hasad bele a szívem, lelkem, egész lényem, tudom, hogy ez a helyes döntés. 

- És Te sem Te lennél, ha egyszer inkább a bölcs hallgatást válaszd ahelyett, hogy mindenképp Tied legyen a végszó, még ha hülyeség is, igaz...? - Van némi él a hangomban, de a mosolyomban megbújik az irántad érzet csodálattal vegyes szeretetem is. Persze, nem ringtatom tévképzetekbe magam, de sajnos, vagy nem sajnos nem utálom magam eléggé ahhoz, hogy megtagadjam magamtól azt a kis jót, amelyet ezüst tálcán kínálsz számomra. A negédes ábrándok kéretlenül rontanak elmémbe, hogy elhúzzák az orrom előtt azt a bizonyos mézes madzagot. Nem tudom, de igazából nem is akarom kizárni azokat a magukkal ragadó gondolatokat, hogy Mi ketten távol mindentől és mindenkitől amit és akit ismerünk, messze a múltunk ítélkező szemeitől élhetjük a közös kis életünk illúzióját. Egy hely, ami ha rövid időre is, de csak a Miénk, ahol minden áldott nap a karjaid között hajthatom álomra a fejem, megnyugtató szívdobogásod és egyenletes szuszogásod segítenek elaludni, hogy aztán másnap reggel a Te illatoddal az orromban kelhessek és a Te arcod legyen az első, amelyet megpillantok. Amikor reggeli készítesz, bármikor átölelhetnélek, arcomat a széles és izmos hátadba rejthetem, érezhetem a közelséged és a készülő étel ínycsiklandozó illatát vegyülni a Te illatoddal. Együtt fedezhetnénk fel Japánt, vagy éppen Koreát szabadidődben. Egy fárasztó napod után megmasszírozhatnám megfáradt tagjaid, de természetesen csak egy frissítő fürdő és a szokásos esti haj és bőrápoló rutin után. Kénytelen vagyok rájönni, ha Rólad van szó, egyáltalán nincsenek nagy igényeim, csak hogy melletted lehessek, lehetőleg minél többet - ez pedig egyszerre tölt el melegséggel és fagyos rettegéssel. Még el sem kezdődött, de már a végét félem.

De közben meg... esélytelen, hogy valaha is elkezdődjön...

Érzem, ahogy a gyűlölet lángjai új erőre kapnak, amint kiejtem Samuel nevét. Az a férfi útjába áll a boldogságomnak, ezért pedig megvetem Őt. Azt számításba sem veszem, az Én jövetelem milyen negatív változásokat okozott az Ő kis életében, de b*ssza meg! Én kértem, hogy ez történjen velem?

Vajon ha Édesanyám túlélte volna azt az éjjelt, Ő is eldobott volna magától?

- Így van. Vagy ha nem is utál, de egészen biztosan nem kedvel. De az érzés teljesen kölcsönös... - vonom meg a vállam lemondóan, mert igazából már el is vethetem ez az egész álomvilágot, mielőtt elkezdődhetne, mert... Samuel... Úgyhogy nem is éri meg tovább gondolkodni azon, hogy mégis hol tudnék lenni teliholdakkor?

Kukorica... De mi a f*szomért kukorica...? ötlik fel bennem a költői kérdés, melyet elég hamar el is felejtek, ahogyan az arcomról az értetlenkedő tekintet is elillan és egy igazán ábrándos szerelmes mosoly költözik a helyére. Túlságosan is kínos lenne megkérni Téged, hogy ismételd meg ezt a mondatot? Pedig annyira szívesen hallanám ezt a szót újra és újra és újra a szádból - természetesen csak és kizárólag abban az esetben, ha Rám használod.

- Nem, nincs kukoricásunk, és mezőgazdasági teendőim sincsenek a nyárra, de ha lennének sem tennék eleget az elvárásoknak, hát letörne a körmöm! - arról most ne beszéljünk, hogy milyen undorítóan néznek ki, majd holnap aggodalmaskodom ezen. Gyengéd mozdulattal megsimítom az arcod. - Mondom, nem Veled van a probléma, hanem Velem. Kijelentették, hogy a Barcelonás eset volt az első és egyetlen, hogy elmehettem a felügyeletük nélkül bárhova. És mivel velük együtt meg nem megyek sehová... nos ameddig az Ő tetejük alatt élek, vagy be nem töltöm a tizenhetet, nem tehetem ki a lábam az országból...

- Nem, valóban nem volt az. De nyugtat a tudat, hogy számukra is borzalmas volt, csak a gyerekek élvezték - Én is a kedvességemről vagyok híres, nem? Mindegy, legalább akkor cserébe megkeseríthetem annak a férfinek a nyarát, mert biztosan ezt fogom tenni. Ha Én sem lehetek egy kicsit sem boldog, akkor Ő sem. Bár mielőtt elmerülhetnék ezekben a nem annyira pozitív gondolatokban...

- Megtennéd? - érzem, ahogyan az arcomat elönti a pír, ha csak arra gondolok, hogy eljönne azért oda, ahol nyaranta szenvedek, csak azért, hogy addig idegesíthesse Samuelt, míg végül el nem enged. Bár még a sikerben így is erőteljesen kételkedem, de hihetetlenül jól esik már csak a gesztus felvetése is.

- Egész évben szinte távol vagyok Tőlük, szerinted miért nem megyek vissza a téli szünetekben? Van bennem annyi gerinc, hogy ne rontsam ott a levegőt, Én elvagyok itt a Roxfortban a magányommal és Sinclairrel. Meg a fura albínó patkányával... - Arra a párosra mondjuk egy fintorral gondolok, de mindenkinek megvan a maga fetishe, még ha visszataszító is...

"A lehetőség az nem van, hanem majd megteremtjük..." 

Az ajkaid forróak az arcomon, érzem, ahogy a pillangók vad táncot lejtenek a gyomromban... 

"Bízzál bennem, mert kibaszottul mindent meg fogok tenni, hogy együtt lehessünk."

Tudod mi a legfurcsább az egészben? Hogy bízom Benned, és abban, hogy beváltod az ígéreted.

Minden egyes porcikám nem csak érzi, de tudja is: Veled kell lennem. Nem szeretnék, nem akarok. Kell. 

Minden mozdulatod figyelem, cseppet meglepődöm a vetkőzésen, de zavarba nem jövök tőle. Cserébe leplezetlenül bámulom a felsőtested. Szavaidnak, kérésednek egy árva szó nélkül engedelmeskedve elkezdek én is megszabadulni a koszos-véres felsődtől, hogy a tiszta, friss és Chikara Tetsuya illatúra cserélhessem.

- Több okból sem aludhatsz a padlón. Először is, felső nélkül biztosan fáznál, ennyire kegyetlen meg azért még Én sem vagyok. Másodszor pedig, ha valóban fáj a bokád, akkor számodra is dukál egy ágy a Gyengélkedőn, és mivel a többi nincs felkészítve egy esetleges sérült diákra, muszáj vagyok felajánlani az enyémet. Csak elférünk rajta ketten is... Egyébként meg, mi történt a bokáddal? - némi aggodalom csillan a szempáromban, ahogy kérdőn oldalra biccentem a fejem. Miután pedig felhúztam a másik pulóvered, tenyerem a meztelen mellkasodra fektetem és gyengéd nyomással jelzem, hogy feküdj hanyatt, még ha ez nem is az alvó pozíció lesz. Szorosan hozzád simulva kezem továbbra is a mellkasodon, a szíved felett. Érzem a bőröd melegét, szíved dobogását, ez pedig az egész testemben bizsergést kelt. Föléd hajolva a sajt bőrömön érzem minden egyes kilélegzett forró levegőd, az orrom szinte súrolja a Tiéd.

- Hallgatlak... Szerelmem.                                                

Sok mindent meg lehet tanulni abból, ha valaki lelkesen figyeli a környezetét, csak azért, hogy mindenkit megtévesztő illúziót tarthasson fent. Lehet úgy tenni, mintha normális lennék, ezt el is hitethetem rengeteg emberrel, de mindig lesznek olyanok, akik átlátnak ezen - és itt jön képbe az a bökkenő, hogy emiatt soha nem illeszkedhetek be igazán. Közben meg mégis, mert minden ember rejteget valami tragédiát a világ elől, az Én esetem nem egyedi.
Pedig Én úgy próbálkoztam, hogy bárki számára hihető álarcot öltsek magamra, ám voltak olyanok már a kezdetektől fogva, akik átláttak rajtam - és most is jelenleg ezek az emberek vannak mellettem: akik vagy átláttak rajtam, vagy annyira makacsan tapadtak hozzám, mint a vérszívó piócák a finom bőrhöz.

Ha mást nem is, a szinte tökéletes álcámat köszönhetem kedves és kevésbé kedves mostohaszüleimnek, mert náluk átlagosabb, klisésebb angol családot kifogni is nehezebb. Tipikus mogorva előkelőség, kívülről a tökéletes házaspár, még tökéletesebb család, de ha egy kicsit mélyebbre lát az ember, szemet szúrnak a problémák. Tagadhatatlan a tény, hogy Evelyn és Samuel egykoron szerették egymást, sőt még most is - lehet ezt is Én rontottam el közöttük, nem lenne egyedi - de ez a szeretet már nem elég. A gyerekekért makacsul ragaszkodnak egymáshoz, de vajon meddig tudják fenntartani ezt a színjátékot?

És Mi...?

- Ahhoz le kellene tolnod a nadrágod, hogy megehessem... - jegyzem még meg ártatlanul pislogva csak úgy mellékesen, majd hamar elmosolyodom. - Ez már egy ideje kiverte a biztosítékot a furcsaság mérőn, de egyetértek abban, hogy ne forszírozzuk tovább a témát, mielőtt még... - egy szuggesztív, titokzatos félmosollyal fejezem csak be ezt a mondatot. Nem akarok semmi a szádba adni, de... egy ideje már piszkálja azt az élénk fantáziámat, hogy milyen lehet Veled. 

Főleg ha már így sikerül egy olyan részemet előhoznod, melynek létezéséről egész idáig tudomásom sem volt. Maga a tény pedig, hogy annyira komfortosan érzem magam a közeledben, hogy ez elő tudjon jönni, egészen elképesztő. Nem érzem tőle magam kevesebbnek, de sebezhetőbbnek sem, hogy ezeket Te láthatod, nem érzek kiszolgáltatottságot, sem félelmet, hogy egyszer visszaélnél ezekkel. Csak a melegséget érzem szétáradni a mellkasomban a elégedett vigyorod láttán, ami miatt az én sértődött grimaszom is szeretetteljes mosollyá szelídül.

- De csak egy kicsit... - mutatom is az ujjaimmal, mennyire kicsit, de a huncut mosolyom és a játékos hanglejtésem az ellenkezőjéről árulkodhat. Rád vár a tény, hogy kihámozd, melyiket hiszed el igazságnak. Ha őszinte akarok lenni magamhoz, soha nem akartam, hogy közöm legyen akár hozzád, akár másokhoz. A férfiak mind megbízhatatlanok, visszaélnek a fölényükkel, a kezükbe adott lehetőségekkel. A nők sem különbek, ám számukra más küzdési lehetőségek léteznek, mert amikor a logika és az érvek elfogynak, a szavak helyét átveszi a tett, és egy férfi mindig fizikai fölényben lesz egy nővel szemben - ott és akkor pedig már hiba minden ravaszság, minden fortély, a nő vesztett. És Mi mégis itt vagyunk, mert megannyi alkalommal visszaélhettél volna nem csak erőbeli fölényeddel, hanem a rólam szerzett tudásoddal is, de egyszer sem tetted. Pedig adtam rá okot bőven.

Normális esetben tehát nem lenne senkim, de itt vagy és a helyzetünk már távolról sem nevezhető normálisnak. Kellesz nekem, éppen annyira, mint a létezéshez a levegő, vagy a víz, ahogyan a testnek nem elég a vér, kell hozzá a szív is, hogy valami pumpálja azt. És emiatt szívok, szívunk, a hülye szívünk miatt, amelyek egyszerűen nem hagyják, hogy egymás nélkül létezzünk, ami csak abból a szempontból problémás, hogy Te pár hónap múlva elhúzol a picsába valahova Keletre, én meg rohadok itt tovább a ködben. Hogyan is lehetne ez másképp? Fenrir Greyback megpecsételte a sorsom azon az éjszakán, amikor nem ölt meg, és a rengeteg trauma mellé az örök magány volt a búcsú ajándéka.

Mivel a szociális képességeim inkább csak látszatnak vannak, nehéz úgy igazából megértenem azt, amit mondasz. Ezért szaladnak a szemöldökeim értetlenségemben össze, amikor megpróbálod elmagyarázni, mit érzel olyankor, amikor elmesélem Neked, milyen atrocitások értek Engem a múltamban. Hiszen hogyan is tudhatnád, hogy miről beszélek, ha Veled ez sosem történt meg? Én is csak elképzelni tudom, milyen az, amikor egy gurkó fejbe vág, és persze felszisszenek már csak a látványára is, vagy ha mesélnéd, de... mégsem ugyanolyan, mintha valójában tudnám, milyen érzés lehet. Lehet Én többet gondolok bele, lehet kevesebbet. És ezért nem is értelek. Nem értem az empátia koncepcióját. Nem tudom, hogy tudnám ezt valóban átérezni, nem csak úgy tenni, mintha... Veszem a levegő, nyitnám a szám, hogy belekössek az érvelésedbe, de mégsem kívánkozik ki egy árva hang sem a torkomon. Mert valahol mégis látom benne a logikát, de úgy igazán fel nem foghatom.

A magas, tompa hang pedig olyan élesen hatol a koponyámba, hogy az egész fejem belesajdul, ahogy fogaid csikorgása feszegeti a lezárt ládát. Fájdalmas grimaszba torzul az arcom és a halántékomhoz nyúlok - érzem, hogy forró, érzem, hogy lüktet. Mintha másodpercekre lenne attól, hogy szétrobbanjon.

- Fejezd be! Fejezd be ezt a kurva fogcsikorgatást! - erőteljesebben szólok Rád, mint megérdemelnéd. Nem gondolom, hogy direkt csinálod, azért, hogy idegesíts, mégis annyira irritál, annyira rosszul esik... Pedig az eszemmel felfogom, hogy számodra ez az a pótcselekvés, mely szerepét esetemben a hallgatásom tölti be. Érzem, ahogy a benned szétáradó düh? gyűlölet? tehetetlenség? pattanásig feszíti az izmaid, a feszültség fokozódik. Érzem, de nem értem. Az érintésed azonban ennek ellenére is egy olyan szükség, melyről egyszerűen nem tudok lemondani. Hagyom, hogy letöröld a könnyeim, hogy újra és újra végigsimíts az arcomon, ha addig itt maradsz mellettem.

De valóban fel fogod tudni dolgozni? 

A késégek parazsa lángra kap bennem, mert van egy olyan érzésem, hogy az, hogy tudsz mindent, nem a várt feloldozást fogja elhozni számodra, számunkra, csak még több álmatlan éjszakát és felesleges, vagy éppen esetemben megérdemelt szenvedést.

Elég nagy az esély rá, hogy a mi történetünk nem boldog befejezéssel végződik majd - az Élet elsodor majd tőlem, mert túl sokáig nem lehetek boldog, sőt! Még ennyi sem járna Nekem, de mégis itt vagy, mégis ilyen gyengéd pillantásokkal gyöngítesz el még jobban. Egy részem azt kívánja, bár ne ismertelek volna meg sosem, a másik pedig ennél boldogabb nem is lehetne, hogy itt vagy Velem ebben az elbaszott helyzetben. Bárhonnan is nézem, ez sehogy senkinek sem jó, és mégis. Egyszerre szívmelengetőek a kicsúszott szavak, de közben mérgező tüskék is, amely most kicsit fáj, de később fejti ki igaz romboló hatását.

És mégis csak mosolyogva forgatom a szemeim, arra amit mondasz, mert van abban valami elképesztően elbűvölő, hogy még a legromantikusabb dolgokat is valami baromsággal képes vagy elrontani, de úgy igazán mégsem. Mert nem is Te lennél, ha ezek nem csúsznának ki a szádon.

- Tudod, ha a második mondatod első három szava után csendben maradtál volna, ez az egész még akár romantikus is lehetett volna... - mondjuk Tőled még ígyis az, meg mástól is az lehetne - bár más egyáltalán nem érdekel - mert végső soron csak Mi ketten leszünk valahol... A helyszín már igazán jelentéktelen. De akadályok sajnos mindig vannak, ezért elhagyja egy lemondó sóhaj az ajkaimat.

- Mert Samuel utál engem. Veszélyesnek, beszámíthatatlannak és megbízhatatlannak gondol, ami a barcelonai eset után, nos valljuk be érthető. Na meg haló, vérfarkas vagyok. Hova raknál egy idegen országban telihold idején? - és az utóbbi, meg a rengeteg bájital, amit a mentális betegségeimre fogyasztok a fő visszatartó tényezők, amiért igazból nem nagyon vittek Ők sem engem nyaralni sehova. Őszintén szólva megértem, nem is hibáztatom Őket nagyon azért, hogy egészen véletlenül mindig telihold idejére időzítették ezeket a nyaralásokat - így legalább a gyerekeknek kevesebbszer kellett hazugságokat ezüst tálcán kínálni hollétem felől. Ezeket meg letudták annyival, hogy nem bírom a zsupszkulcsot, ezért nem mehetek velük.

- Kukoricát? Te miről beszélsz? - nézek Rád értetlenül. Vannak olyan alkalmak, amikor megértem Herát, hogy nem ért Téged, és még csak japánul sem beszélsz hozzá. Apropó japán... vajon mit szólnál hozzá, ha tudnád, hogy Miattad némiképp igyekszem tanulni a nyelvet?

- Barcelonán kívül csak egyszer... - és az sem volt éppen túl jónak mondható nyaralás. Hárman feszültek voltunk, Samuel miattam, Én miatta, Evelyn meg miattunk, és amiatt, hogy a gyerekek ebből ne vegyenek észre semmit, szóval... igazából ez egy kimondatlan egyezség közöttünk, hogy Engem inkább nem visznek sehová. Nekik is könnyebb és Nekem is. Cserébe kapok olyankor egy felvigyázót, aki figyel Rám, amikor Ők távol vannak, de szerencsére egy olyan nőt sikerült összekaparniuk, aki tiszteletben tartja a magánszférámat és tényleg csak elvagyunk egymás mellett - Én nem zavarom Őt, Ő nem zavar engem. Teliholdkor szépen elzár, másnap reggel pedig kienged. Jól működő rendszer a Mienk, lehet egyszer majd tán hiányolni is fogom.

A karjaidban minden gondom elfeledem, csak az illatod, a melegséged és a biztonságod marad, na meg a szívverésed, amit úgy szeretek hallgatni. Mindig megnyugtat, ellazít, elhiteti velem, hogy lehet jobb az életem. Nem is igazán akarlak elengedni, mégis engedelmesen hagyom, hogy az ágy felé terelj és leültess, de amint átveted a karom a vállaim felett, már egyből bújok is vissza hozzád.

Kérdésed okán halkan hümmögök egyet. Hogyan is vagyok otthon?

- Az a hely nem az otthonom, de... - nagy levegő, azért olyan sok rosszat mégsem mondhatk, mert... lehetne sokkal rosszabb is. Mondjuk az árvaházban. - Nincs okom a panaszra. Talán több is, mint amit érdemelnék, elég hálátlan is vagyok, hogy nem becsülöm meg a tényt, hogy Evelynnek hála nem kell az árvaházban rohadnom. Samuel sosem akart Engem oda, de érthető is. Egy terhes nő bevállal a másik meglévő gyerekük mellé egy komoly mentális probémákkal küzdő vérfarkast is. Nem egy életbiztosítás. Szóval megértem, hogy Samuel emiatt nem kedvel és nekem is sokkal hálásabbnak kellene lennem feléjük, amiért megtűrnek a háztartásban. Megkapok igazból mindent, amit kérek a józan ész keretein belül. Mondjuk nem kérek sokat, mert nem szeretek tartozni másoknak, főleg nem nekik. - Bőven elég, hogy megtudtam, Evelyn azért vett magukhoz, mert úgy érezte ennyivel tartozik halott Édesanyám emlékének. És lehet, hogy emiatt nem érzem magam lekötelezettnek teljes mértékben a helyzetemet illetően. Persze köszönettel tartozom számára azért, hogy Tőlük megtanulhattam, hogyan is viselkedik egy normális ember, nekik köszönhetően tudok csak beilleszkedni a társadalomba, még ha ez csak a látszat is. Fel is nézek Rád, hogy ezzel a válasszal elégedett vagy-e, vagy szeretnéd, ha még boncolgatnám a "családi" helyzetemet.

A szívem hevesebben ver szavaid hatására, mert akár hiszed, akár nem - másra sem vágynék jobban, csak hogy egy kicsit még tovább és jobban élhessem ezt az álmot. A kettőnk álmát.

- Nagyon... nagyon szeretnék Veled menni, ha... erre tényleg van lehetőség... - hiába pirulok bele ebbe a vallomásba teljesen, nem szakítom meg a szemkontaktust. - És tudod, mit szeretnék még nagyon? - itt hagyok egy lélegzetvételnyi szünetet, mielőtt folytatnám. - Szeretném, ha előtte elvinnél egy randira... Lehetőleg olyanra, aminek a vége nem torkollik valami katasztrófába. Illetve... mindennél jobban szeretném, ha ma éjjel itt maradnál velem. A karjaidban szeretném ma álomra hajtani a fejem, hogy a Te illatoddal aludjak el, és másnap a Te arcod legyen az első, amit meglátok, ha már Pomfrey rikácsolása lesz az első hang, amit meghallunk... - Kicsit zavarbaejtő ezeket így bevallani, de ha lehetek kapzsi, szeretném még ezeket Tőled megkapni. Talán ha a szívdobogásod ringat álomba, ha az ölelésed biztonságában vagyok, akkor a rémálmok sem fognak egyszer kínozni, és végre alaposan kialudhatom magam. Számomra ez hatalmas ajándék lenne. Persze megint önző vagyok, és nem gondolok arra, Neked mi lenne a jó, de... de talán számodra sem lenne annyira szörnyű, hogy Velem töltöd az éjszakát... még ha egyelőre nem is úgy...     

Könnyei apró kis csermelyekbe rendeződve szaladnak lefelé az arcán, Te pedig nem győzöd őket törölgetni. Nem kívánod más szánalmát, mert bármennyit is elvett belőled Greyback és a tábora, adott valamit, amivel a legtöbben nem rendelkeznek: azt a megingathatatlan erőt, melynek segítségével mindig fel tudsz állni, mindent túl tudsz élni - feltéve, ha így akarod. És pont ezért nincs szükséged ezekre a könnyekre - sem Heráéra, sem máséra.

- Most már elég lesz a pityergésből Heranoush. Nem egy óvodás gyermek vagy, akitől elvették a kedvenc játékát. - A hideg szempárodat kegyetlenül az övéibe fúrod. Tekinteted kemény, akár a jég maga, elegáns szigorúságot sugall, de ha Heranoush elég szemfüles, a jégbörtön mélyén láthatja égni a tüzet - a gyűlölet, az ösztön, az akarat tüzét, ki hogy hívja ugyebár. - Vagy tán azért is hullajtod könnyeid, amiért most itt vagyunk? Mert Greyback és a tábora nélkül most nem lennénk itt így ketten - szavaid alattomos méregként szivárognak ajkaid közül. Hosszú, kecses ujjaid ismét az arca felé kígyóznak, hogy az utolsó makacs, könnyáztatta arcára ragadt hajtincseket is a füle mögé utasítsd. Hosszú, mandula ívű, pasztellrózsaszínű körmöd óvatos finomsággal csiklandozza arcát, ujjbegyed selymes tapintata puha melegséget hagy maga után a bejárt útján. Te már elfogadtad Önnön magad sötétségét, nem kell, hogy mentségeket keressen, biztosítson számodra. Te már beengedted Greyback mocskát, hagytad, hogy akárcsak tövises rózsa indái a hagyatéka szerte ágazzon a mellkasodban, befertőzve személyed utolsó megtépázott darabkáit is. Ha nem ellenkezel, nem feszülsz neki a töviseknek, nem is fáj az, igaz? Hajad aranyló bársonyként omlik le válladról, ahogyan oldalra biccentett fejjel méregeted tovább. Az arcod kisimult, ráncok nem vetnek árkot rajta, hűvös nyugalmat áraszt. Nem kívánod bizonygatni az igazad, egyszer elmondtad, de nem ismétled önmagad - csak reménykedsz abban, hogy Heranoush nem ringatja magát olyasféle hiú ábrándokba, minthogy még lakozna benned némi jóság, netalán emberség. Ajkaid finom halvány rózsavörös vonalai lassan visszafogott mosolyra húzódnak - ez közel sem boldogságot hirdető mosoly, annál sokkal mélyebb, sokkal sötétebb.

Élesen beszívva a levegőt dőlsz hátra, amikor a veled szemben ülő lány is belátja - Greyback halálhoz egyedül neked van jogod, neked s senki másnak!
Viszont...

- Nem. - hangod kíméletlenül tárgyias, tényközlő. Hagyod, hogy megfogja a kezed, de akárcsak egy porcelánbaba élettelen, rideg végtagja hever az övében. Válladról lehullott vastag tincset egy légiesen könnyed mozdulattal dobod hátra. - Ez az út az Enyém Hera. Nekem egyedül kell végigjárnom, ahogy egyedül voltam elszenvedője is. Minden egyes megtett lépés, minden legördülő vércsepp, minden fájdalom és kín, mely hozzá tartozik az Enyém és senki másé nem lehet. Nem tudsz segíteni. - Ezt egy olyan valaki, aki nem volt ott, nem értheti, Te pedig nem vagy oly' kegyes, hogy elmagyarázd neki. Nem mintha lehetne. Egyedül Téged és túlélő társaid illet meg nemcsak Greyback élete és halála, hanem az odavezető út maga. Ha pedig arra kerülne a sor... bárkit megölnél régi sorstársaid közül, csak hogy elvehesd azt, amiről úgy gondolod Téged illet. Addig pedig türelmesen vársz, megfigyelsz, tanulsz és csendben táplálod a gyűlölet tüzét az emlékek tűzifájából tovább. Mert a bosszú édes és hidegen tálalva a legjobb.

Halovány arcodról lehervad a korábbi gúnyos mosoly, vonásaid simák és kemények, mint a porcelán. Nagy szavak ezek ilyen kicsi lánytól és az élük mélyebbre nyúlik, mint holmi felületi vágás - nem, ezek a szavak mélyen rothadó zsigereidig hatolnak, hogy ott véreztessenek ki.

Vér... 

A vörös nedű, melynek fémes iszonyú íze ott csücsül alattomos módon, elvéve a lehetőséget minden mástól, mely ízlelőbimbóid megkísérelnék elcsábítani. A vér íze, annak szaga, csöpögésének visszhangja a fürdőszoba falairól visszapattanva. Egy arc, annak a hangja, aki szintén mindent megígért, a csillagokra, a Holdra esküdött, mely összefonta életetek szálait és mégis - egyetlen vágás elég volt, a szavak tovaszálltak az éjjeli szellő hátán és feledésbe merültek. Hiszen azon csak szavak. Ahogyan ezek is.

- A szó elszáll Heranoush. - Az az elbűvölő kék szempárod jeges tükröt tartanak elé. Hangod semmilyen érzelemről nem árulkodik, csak a végzetes elhatározódásról. Te már tudod mit vársz el tőle. - A szó hamis barát, alattomos ígéret csupán. A gyarló ember azt mond, amit akar. Megígér mindent, lehazudja a csillagokat is az égről, ha az szükséges addig, ameddig az érdekeit szolgálja. És amint már nem... akkor szimplán elfeledi egykoron felelőtlenül tett ígéreteit, hisz nincs semmi... következmény - kezed Hera szorítása ellenére is szépen lassan kicsúszik az övéből, hogy felállhass és a ládádhoz sétálva, annak mélyéről elővégy egy rózsaszín selyemkendőbe csomagolt egyszerű, letisztult fenyődobozt. Ezt kettőtök közé helyezed a földre, majd felnyitod a fedelét. A gyertya pislákoló fénye megtörik a tompa pengén. Se nem díszes, se nem szép ez a tőr, emlék viszont annál több fűződik hozzá, ahogy sok ártatlan, vagy éppen kevésbé ártatlan ember vére is tapad hozzá - pont úgy, mint hozzád. 

Kiveszed a tőrt a dobozából, majd bal kezedben fogva a jobb tenyered bőréhez érinted a tompa pengét. Egészen addig tolod a pengét, ameddig elégséges nem lesz az erő hozzá, hogy a bőröd átszakítva húsodat szántsa végig - a pengén lévő mocsok keveredik a húsodba ivódott méreggel és a vörös árokból vér bugyog fel. Pár pillanatig csak nézed, ahogy a sebből pulzál a vér - végigfolyik az alkarodon, lecsöpög a padlóra. Csöpp csöpp csöpp. Hagyod, hogy az ismerős fémes szag megtöltse orrnyílásaid, mielőtt lassan felé nyújtanád vérző jobbod.

- Nem bízom az egyszerű ígéretekben Heranoush. Esküdj a véredre és az Enyémre, ha igaz szavak hagyták el a szádat. Esküdj a vérünkre, hogy nem hagysz el Engem soha. Esküdj az örök összetartozásunkra, és arra, hogy egy napon majd együtt kényszerítjük térdre ezt az egész kibaszott mocskos világot a lábaink előtt!

A véred megállíthatatlanul folyik tenyereden ejtett szinte csontig hatoló mély sebből. Ez a fájdalom csak gyengéd cirógatás az átéltekhez képest. Számodra legalábbis.