Nem tudom, mi vett rá arra, hogy még egyszer előadjam a rémtörténetet, amivel készültem. Egy órája még a padláson meséltem el a rögtönzött közönségemnek, hasonlóan ahhoz, ahogyan azt tavaly is tettem. Tetsuya árulása épp olyan állandó, mint Heranoush Fletcher halloweeni meséi.

- És amikor a lány megfordult, és a halász megpillantotta, mi áll előtte, tudod, hogy mit látott? - sejtelmessé és halkabbá fogom a hangom, ahogyan azt a padláson is tettem. Másodjára persze egy történet sem olyan izgalmas még elmesélve sem, emberünk viszont úgy áll itt, mint a sárkányfetisiszta lökője ötödévről, amikor meglátta Vivient a jelmezében. Az viszont azért még se normális, hogy már mindenki hentereg az eufóriában, bármit is választottak ennek elérésére, ez meg még azt se ette-itta meg, amit szánalomból hoztak neki. Nem hiszem, hogy hallucinálom, annyira meg nem lett szar a jelmeze, hogy ne merjen emberek közé járni - Grimmstark is képes volt kéményseprőnek öltözni, és hacsak emberünk nem akar csőrözni valakivel (semmiképp se velem), akkor csak nem akadályozhatja abban, hogy jól érezze magát. Szánom őt, na.

- EGY KUKACOS TESTET! - sajnos a csattanóra most nem kapok rémült sikolyokat és megkönnyebbült nevetéseket sem. Mintha nem is dolgoztam volna a történeten… Mindegy, én megpróbáltam, akkor kapja be. Egy szemforgatást követően hagyom ott, hogy megkeressem Vivient, mielőtt Rathbone halálra untatja a privilégiumaival.

Nem állítom, hogy nem aggódtam amiatt, hogy a tavalyihoz hasonló történik velünk. Azt hiszem, részleges memóriavesztésem van, mert nem emlékszem arra, hogy hogyan is kerültünk ki arról a helyről. Annak ellenére, hogy senkivel se beszéltem róla, biztos vagyok abban, hogy nem hallucináltam az egészet cukormérgezésnek, vagy mérgezett cukornak hála. Hiszen valódi következményei voltak; valóban meg is halhattam volna, és a szüleim valóban ki akartak szedni a Roxfortból arra a viccre hagyatkozva, hogy a Zsebkosz-köz biztonságosabb a Roxfortnál. Sajnos az idióta őseim nem viccnek szánták ezt; valahogy egész könnyen túltettem magam azon, hogy egy omnipotens entitás nagyjából bármit megtehetett volna velem, azonban annak a gondolata, hogy minden igyekezetem a kitörésre hiábavaló, mert az ősök visszahúznak, még most is szorongással tölt el. Teljességgel hidegen hagy, hogy mennyire gondolnak strébernek és törtetőnek, amiért mindenből kényszeresen a legjobb eredményekre törekszem, családfám szerteágazó ágai viszont nem nekem teremtették Rathbone aranyalmáját. Nekem egyszerűen nincs más választásom, ha nem apám hülye boltját akarom megörökölni a lyukas üstökkel, ósdi talárokkal és ki tudja, honnan szakajtott, egyéb árukkal együtt. A családfa azon részén, amelyiken én állok, csak fonnyadt, savanyú gyümölcs terem.

Éjfél múltával elfelejtem a félelmet, amit a tavalyi év jelentett. Ha éjfélkor nem történt semmi, már utána sem fog. Vivient úgy köszöntöttem fel, hogy már egyáltalán nem volt érdekes, ami tavaly történt. Bármi is a magyarázat, bármi is ragadott magával abba a… festménybe? Abban voltunk? Nem hiszem, hogy valaha választ kapok ezekre a kérdésekre, de nem számít, mert nincs hatása többé az életemre!

Hajnali kettő felé már bőven kiugráltam magam a zenére, valahogy pofavágás nélkül képes voltam tolerálni a sok smárolót, és az alkalomra való tekintettel még koccintottam is Vivvel. Már csak a köpenyemet keresem, amit érkezéskor a bejárat melletti akasztóra aggattam; furcsán hidegebbnek kezdem érezni a levegőt, talán a látásom is homályosabb, de nem lehet ez más, mint annak a két pohár bornak a hatása, amit az idén visszafogottabb édességezés mellett elfogyasztottam (a többi édességet zsebre raktam).

Ismeretlen szavakat hallok magam körül. Egyből a suttogás vélt irányába fordulok, azonban nem találom a hang forrását. Próbálok visszaemlékezni a szavakra, hátha valami ismerőset vagy hasonlót hallok valamelyik nyelvhez azok közül, amiket valamelyest ismerek. A fiú felé fordulok, hogy megkérdezzem, vajon ő is hallotta-e, de az már nincs ott a lépcsőfordulóban.

Aztán érkezik az a hang, az a másik hang, az akasztóról leszedett köpenyem pedig a földre ejtem.

- Vivien! - a szívem vadul kalapálni kezd, ahogyan a hang irányába kapom a fejem. Lehetséges, hogy ő lett volna? Az az állatias morgás… Nincs telihold, nem lehetett Vivien, de mi van, ha mégis? Mi van, ha bajban van?

Egy pillanat alatt megfeledkezem a fiúról, az idegen nyelvű suttogásról, az édességekről, arról, hogy épp indulni készültem. Nem számít, nem kell! Egyedül az jár a fejemben, hogy Vivien bajban van. Az adrenalin úgy száguld végig az ereimben, mintha csak a döntő kviddics mérkőzésre készülnék, a félelem szikráját pedig felülírja valami más, ami sokkal ösztönösebb, sokkal harciasabb ennél. Nem érdekel, mi vár rám, csak meg kell találnom őt, és meg kell bizonyosodnom arról, hogy nem bántja… senki nem bánthatja!

- Vivien, hol vagy? - rohanok a sikoltás vélt irányába, kezemben már pálcával felfegyverkezve. És ha ez csak egy rossz vicc valamelyik bugristól… a pálcámat akkor is használni fogom.

Nem voltam biztos abban a tavaly történtek után, hogy lesz még alkalmunk a Szellemszállásra jönni – zárójeles megjegyzés, hogy legalább Tetsunak se sírna a szája, hogy a tavalyi volt az utolsó Halloween, amit velünk tölthetett. Nem mintha komolyan gondolnám, hogy Mr Playboy kviddicssztár Koreában akárcsak gondolna arra, hogy tavaly milyen jót szórakoztunk együtt ezen a napon (amíg el nem raboltak párunkat valami szellemek, festmények? Sajnos még mindig nem tiszta az egész, de ha idén bármi történik, akkor teszek róla, hogy a szüleim ne tudják meg. Biztosan nem fogom végigcsinálni velük azt, amit tavaly, és jó lenne, ha kibírnák májusig a seggükön anélkül, hogy ki akarnának íratni a Roxfortból.

Bőven éjfél körül járunk, amikor megfogom Vivien karját, hogy kiszabaduljunk egy kicsit a friss levegőre. A sok, táncnak aligha nevezhető ugrálásban az egyik macskafülem csálén lóg lefelé fejem oldalán. Érzem, hogy valami van vele, és meg kell igazítani, de a friss levegőn ez biztosan könnyebben sikerül. Ami meg a macskákat illeti, Viv jelmeztársa legalább annyi figyelmet kap, mint ő maga. Azt hiszem, Rathbone is bepróbálkozott nála, pedig tudhatná, hogy a barátnőm tabu. Gondolom, őt ez annyira nem érdekli, bizonyos társadalmi magasságokban a családi kötelékek sem látszódnak ugye.

- Csak egyet árulj el nekem, Viv. - a friss levegőre érve legalább már nem kell kiabálnom, ha beszélni szeretnék. A kismacskát se tudom, hogy bírja, Claw már rég szétkapott volna valakit az idegtől. Ugyanakkor Viv macskája valahogy el tudta érni, hogy az egyébként roppant területféltő, báró Clawdiuspawdiusmeowdius von Alleycattus ne csak megtűrje őt maga mellett, hanem védelmezze is. Azért ebben nagyrészt az is benne volt, hogy egész szeptemberben és nagyrészt októberben is figyeltünk arra, hogy ne maradjanak egyedül a macskák. Komolyan aggódtam, hogy Claw majd bántja a kisebbet, de végül ez nem történt meg, sőt, mintha kicsit ő is kiscicává vált volna. Persze nem tudom, hogy Claw milyen lehetett kiscicaként, mert nem láttam fiatalon. Csak összeszedtem a sikátor egyik szemeteséből tavaly nyáron.

- Ez a sárkányos hercegnő a könyvből, ez a Denerisz, azt mondtad, rabszolgákat szabadított fel. - az a sárkányimádó ötödévről azt hittem, hogy helyben megkéri Vivien kezét, amikor meglátta. Clawdiust megszégyenítő agresszióval morogtam rá, hogy hagyjon békén. Két éve, amikor megvédtem magam egy folyosói verekedésben, azt terjesztették rólam, hogy veszett vagyok, hátha emlékezett még erre. Annak százszázalékos mortalitási rátája ellenére még mindig talpon vagyok, ennek ellenére vannak helyzetek, amikor jól jönnek ezek a pletykák. Talán ha újra felkeltjük ezt a szóbeszédet, akkor majd nem mernek a karikák közelébe jönni a meccseken, nehogy elkapják tőlem.

- Tényleg ennyire hálásak voltak, hogy továbbra is ingyen dolgoztak neki? Akkor ennek így mi értelme? - több könyvet is elolvastam az ókori történelemről, és arról, hogy miként működtek a birodalmak. Érdekesnek tűnt. Fura, hogy ma már bizarrnak hangzik az, hogy élő emberek végezzenek rabszolgamunkát, és egyre több hangot hallani a házimanók mellett is, de annak idején ez a társadalom és a gazdaság egyik alappillére volt.

- Nézd, elmúlt éjfél! - a régi karórámra mutatok, amit most is magamon hordok. Tavaly ilyenkor kezdődtek azok a… dolgok, amikor ugyanitt jártam. A mutató szerint azonban már három perccel meghaladtuk az éjfélt. Valahogy megkönnyebbültnek érzem magam, hogy vége annak a rémálomnak, és magam mögött tudhatom azt. Ha történnie kellett volna valaminek, akkor már megtörtént volna. A biztonság kedvéért azért idén jobban odafigyeltem arra is, hogy ne zabáljam magam hasfájásig édességgel. Nincs sok nap az évben pedig, amikor ezt büntetlenül megtehetem. A padláson, amikor előadtam az idei horror történetet a kukacos testű néniről, még láttam pár vödör cukorkát. Majd biztosan megtömöm a zsebeim velük, mielőtt vége a bulinak.

- Boldog születésnapot, Viv! - hivatalosan ma ünnepeljük – miért is ne adnám neki az ajándékát már ma? A rejtőbűbájt megtörve szedem ki nadrágom zsebéből az apró csomagot. Idén szinte az összes nyári pénzemet eltettem, és be is fektettem egy részét a Gringottsnál, miután megnyitottam a saját trezoromat. Ettől függetlenül azonban még Marseilleben megvettem Vivnek azt, amit gondoltam neki. Az arany színű karkötő mellett a dobozban néhány elbűvölt charm található. Az egyiket, amin egy hangjegy van, ha Viv a füléhez emeli, akkor zenét játszik le neki. Egy másik, apró virág formájú Vivien kedvenc virágillatát árasztja, ha megérinti. A harmadik charmon egy apró tükör van, amin keresztül Viv úgy láthatja magát, ahogyan én látom őt.

Mennyivel szebb ez, mint az a papír karkötő, amit negyedévesen fontam neki mágiatöri közben!

Nem tudom, hogyan kezelném a helyzetet, ha Viv itt lenne, de valószínűleg van egy olyan sejtésem, hogy nem az erősségem az ilyen esetekben a megfelelő reagálás. Utálok erre gondolni, de örülök, hogy nincs itt. Szeretem Vivet, meghalnék érte, ölnék érte, ha kérne. De mind a ketten tudjuk, hogy vannak olyan témák, amiknél a viselkedése meglehetősen szeszélyes. Nincs szükség erősíteni rajta úgy, hogy az az áruló Tetsuya sincs már itt, aki csillapíthatja az ütéseit. De ugye a pénz meg a hírnév neki fontosabb volt, mint két csicska hatodéves.

A vérfarkasok iránt különös érdeklődő griffendélesek tudtukon kívül szívességet tettek nekem. Soha nem gondoltam bele abba, hogy a vérfarkasoknak ez milyen lehet, mert hogy… úgy általában nem szoktam ilyenekre gondolni. Még mindig nem sikerült levetkőznöm a viszolygást egyszerűen annak a gondolatától, hogy bárki bedugja a nyelvét a számba. Nem értem, miért jó ez bárkinek? És akkor a többi dolog, amit csinálnak az öltözőben, a szertárakban, az üres tantermekben, meg állítólag a prefektusi fürdőszobában, még szóba se jött. Egyre biztosabb azonban, hogy valami nem jó velem – valahogy nem működök úgy, mint mások. Szeretném viszont megérteni Vivient, tudni, hogy milyen neki, és szeretném, ha jobban tudnék neki segíteni. Olyan… haszontalannak érzem magam a problémái mellett.

Egy határozott biccentéssel köszönöm meg Oakley professzor válaszát annak ellenére, hogy nem látok olyat magam előtt, hogy ilyen esetben a varázsbűnüldözéshez fordulnék. Hallottam húzós sztorikat, pár éve a Szirén egyik prostituáltja például állítólag eltörte az egyik vendég pálcáját. Házon belül kompenzálták, mert egyszerűen arrafelé így szokás. Én is így tenném, ha lenne egy bordélyházam. Nem hiszem, hogy érdemes bízni az aurorokban, ahogy a mugli rendőrökben sem – utóbbiaknál az a különbség, hogy őket legalább simán lefutom.

Másrészről azonban tényleg jó lenne szakítani a Zsebkosz nyomorával. Kellemes lehet egy olyan élet, ahol nem kell attól rettegni, hogy mikor fogja a varázsbűn-üldözés újabb beépített embere vásárlónak tettetni magát. Nem, nálam ez nem fog előfordulni – az én vállalkozásom fedhetetlen lesz, és nem használt üstöket meg ócska, semmire se jó varázstárgyakat fogok árulni, mint a szüleim.

Az mondjuk kurva idegesítő, hogy az előttem ülő, mardekáros gyereksor sugdolózik és kreténkedik (és azt a tényt most nem tartom fontosnak, hogy csak egy évvel vagyok legfeljebb idősebb náluk). Jobbommal kellően határozottan belerúgok valamelyikük székének lábába, hogy fogják már be. Nem is érdekel, melyikükét találom el Grimmstark vagy de Lys közül, és az sem, ha esetleg a professzor észreveszi és büntetőmunkára küld miatta. De Donne is megérdemelné, amiért ki se tudja mondani, hogy „На дворе трава, на траве дрова”. Sajnos úgy hallottam, hogy mind a hárman részt vesznek a Mardekár válogatásán. De néha esélyt kell adni a többi háznak is a kviddics kupára.

A figyelünk és nem ítélünk jegyében hallgatom végig a kérdésekre adott válaszokat – azokat is, amik különös ostobaságnak hangzanak, hiszen elég lett volna Oakley professzor felvezetőjére odafigyelni. Azért mégis jobb, hogy inkább kérdeznek, hátha sikerül megmenteni őket egy-egy hülyeségtől. O’Valley kérdését egyszerűen csak nem értem. Miért lenne bűn az, ha tart valaki ilyen főzetet magánál? Miért kéne tiltani valamit, ami ennyire hasznos, a kastélyon belül is?

A kérdések befejeztével nekilátok a bájitalnak Imogennel anélkül, hogy megszólalnék. Kizárólag azért csomagolom el az elkészült bájitalokat, hogy ha a lányhálónkban bárkinek szüksége lenne rá, tudjak belőle adni. Csak a hatás kedvéért ellenőrzöm le, hogy az megfelelő lett-e.

Nem szeretek kötelező jelleggel egyetérteni másokkal, Donne észrevétele mégis helytállónak tűnik. Ahogyan abban is kezdek egyre jobban és egészen biztos lenni, hogy valószínűtlen, hogy nekem erre a bájitalra szükségem legyen – Viv is hasonlóan gondolhatta, amikor úgy döntött, hogy nem jön el velem Oakley professzor fakultatívjára, mert arra azért hamar rá lehetett jönni, hogy miről is lesz szó ezen az órán (azóta is szóbeszéd, ami másfél éve volt ugyanitt).

- Megérdemelnék a boszorkányhimlőt meg a kankót. - jegyzem meg a mellettem ülő Imogennek, miközben kinyitom a Koreában vásárolt jegyzetfüzetem. Még sikerült rávennem Tetsut, hogy az első oldalra rajzoljon nekem valami szépet, és írja is alá nekem, talán sokat ér majd, ha benne lesz a top 10 legismertebb kviddics játékosok között, mert benne lesz, azt nem kétlem. Ennyi fizetség tőle a rajzzal semmiség, miután itt hagyott és elárult minket.

Vigye el őt is a boszorkányhimlő meg a kankó.

Az ötödév mardekárosok díszsora mögött sikerült helyet foglalnunk. Röviden intek Hazeléknek, kihasználva azt a rövid zavart, amit a röhögcsélő és távozó diákok okoznak. Ami azt illeti, követhetné a példáját pár másik röhögcsélő diák. Ez az óra semmiben se másabb, mint bármelyik másik, legfeljebb csak abban, hogy összevont, és eljöhetett az is, aki egyébként nem vette fel ezt az órát. A kiváló eredményem ellenére idén a bájitaltant is leadtam, de muszáj volt csökkentenem az óráim számát, hogy csak azokra koncentráljak, amik tényleg kellenek majd nekem a felvételimhez. Már az első két hét alatt nyilvánvaló volt, hogy idéntől sokkal nehezebbek a tantárgyaink, és a tanárok is többet követelnek. Abba kell kapaszkodnom, hogy hosszú távon ez inkább az érdekemet szolgálja, pedig mindig is érdekesnek tartottam Oakley professzor óráit. Örülök annak, hogy még lehet egy, valószínűleg utolsó órám vele, még ha a felvezetője szerint a recept pofonegyszerű, és a leghitványabb tanulók is el tudnák készíteni.

- Hmm, a Szirénben mást használnak biztosan. - magyarázom Imogennek, bár talán most is a saját kis világában van, ahogyan szokott. Az évfolyamtársaim és a mardekárosok között azért köztudomású, hogy hol lakom, bár azt a részletet csak kevesebben tudják, hogy az egyik szomszédom egy bordélyház (velem szemben pedig az ex mugli-múzeum, amit a háború alatt felgyújtottak, és azóta kiadatlan a helyiség). A Zsebkoszban is lehet készen kapni bájitalokat – meg olyan alapanyagokat, amiket máshonnan nem igazán fogsz tudni beszerezni Angliában - , de azért meg kell válogatni, hogy melyik üzletbe veted a bizalmad. Apáméktól például egy lyukas üstöt se vennék – meg ami azt illeti, olyat sem, aminek a feneke nem lyukas.

Ha itt lenne Vivien, most odasuttognám neki a kérdést, hogy vajon mi is ilyen kurva idegesítőek lehettünk-e a felsősök szemével. Valószínűleg igen; akad köztük pár csendesebb arc, akik képesek tisztességgel végigülni egy tanórát, de a de Lys-Grimmstark duó megint kezd vállalhatatlan lenni, és Donne is kezd megint az agyamra menni, amiért nem tud rendesen artikulálni, de még csak nem is törekszik rá. Így ilyen szempontból nézve csoda, hogy Tetsuék évfolyama elviselt engem, én is kurva idegesítő lehettem, főleg, miután összebalhéztam Jackdaw-val (nem hiszem, hogy bárki le akarna feküdni vele, nem veszít semmit az órával, ha nem jön el).

Többnyire érdekes és értelmes kérdések érkeznek, főleg Ajax-tól (aki most olyan, mint egy kiskakas Hazel, Saoirse és Lily hármasa között). Jutalmaznám egy lesújtó pillantással a szénanáthás faceswappert szívesen, ha nem döbbentene le jobban, amit a másik két griffendéles kezd el mondani. Ez egyszer örülök, hogy Vivien nincs itt, nem gondolom, hogy jól viselné a helyzetet. Így azonban megengedhetem magamnak, hogy egy kicsit jobban… figyeljek arra, amit a professzor válaszol. Kiegyenesedek a székemen, ám a válaszokból nem írok le semmit. Bízom a memóriámban, és bízom abban is, hogy segíthet egy kicsit megérteni azt, hogy Vivien min megy keresztül. Muszáj nekem ott lennem mellette, ha már az, aki megígérte neki, hogy így tesz, hogy szeretni fogja, nem hagyja el és mindig támaszkodhat rá, nem teszi ezt meg.

- Nekem is van kérdésem, professzor úr. - az utolsók közt teszem fel a kezem, miután lassan a kérdések végéhez közeledünk.

- Mit tehet a nem kívánt terhesség ellen az, akit akarata ellenére kényszerítenek? - tudom, hogy rossz lesz hallani is a kérdéseimet, de nem lehetek mindig tekintettel másokra. Nem érdekel, ha bármilyen következtetést vonnak le ebből hibásan. Yuria Travers és Vivien Smithe bántalmazásán nevelkedtem az első roxforti éveimben, ki fogom bírni.

A legjobb barátnőmet megerőszakolták. Nincs garancia arra, hogy ne történjen ilyen vele – vagy akár másokkal, esetleg velem sem ilyen. Egyszer az ablakunkon keresztül néztem végig, hogy elvérzik egy ember a macskakövön, és ahogy egyre nagyobb leszek, úgy kezdem megérteni azokat a történeteket is, amik a bordélyházban történtek azokkal a lányokkal, akik vigyáztak rám és csinálták a hajam. Természetesen mindent meg kell tennem azért, hogy ne lehessek áldozat – de a bő pólók se védenek meg a fura tekintetek elől, amiket mostanában kapok. Minél hamarabb meg kell pattannom onnan, mielőtt még szüleim nyomora a Zsebkosszal együtt engem is elnyel.

Soha nem vártam még kevésbé a tanévkezdést, pedig semmi okom nincs arra, hogy megfosszam magam a régi kastély biztonságától, és attól a tudástól, amit a tanárok által magamba szippanthatok. Különösen most, hogy már csak pár hónap, míg nagykorú leszek, hogy aztán megpattanhassak otthonról. Őszintén fogalmam sincs még arról, hogy miként fogom ezt kivitelezni, de kezdetnek megnyitottam a saját trezorom a Gringottsban, és a Karine nénikémnél megkeresett pénzemmel is jobban gazdálkodom. Egy részét befektettem a koboldoknál, a másik részét pedig eltettem biztonsági tartalékként a jövőre nézve, hogy még se csupasz fenékkel fussak neki a nagyvilágnak. Azért csak laknom kéne valahol, ha végeztem a Roxforttal.

Mégis jobban aggódok Vivien miatt. Ami a szerelmet illeti, nem vagyok szakértő, de úgy hiszem, hogy jobban meg fogja viselni Tetsuya méltánytalan árulása, amivel cserben hagyta őt, minket. Fel vagyok készülve arra, hogy többet találkozom majd a durvább énjével. Tetsuval ellentétben én viszont nem fogom elárulni őt. Itt leszek vele, és toleránsabb leszek vele akkor is, ha nem mindig fogjuk érteni egymást. Közös medálunk rám eső része a Koreában vásárolt felsőm alatt rejlik emlékeztetőül arra az esküre, amit szívvel és vérrel hoztunk meg. Persze nincs szükségem ilyen gesztusokra sem azért, hogy mellette legyek.

Egy hét múlva telihold – még mindig nehezen igazodok ki a hangulatingadozásokon, amit a holdfázisok művelnek vele. Attól tartok, az emberek kiismerése nem az erősségem, csak a simliseket és a kummantásokat szagolom ki messziről. De az még sem ugyanaz.

Óvatosan nyúlok kezéért, jobban mondva inkább csak felajánlom, hogy megfoghatja, ha szeretné, miután végre leültem a szokásos helyemre, az ablak mellé. Báró Clawdiuspawdius az ülésem alatt, a csomagjaim és a seprűm a csomagtartó részen, a lábaim pedig az új deszkámon pihentetem.

- A régi deszkám gatya, összetörtem a Bowl of Marseille-ben. Az egy mugli skate park Marseille-ben, ott lehet a legjobban trükköket gyakorolni. - és kisebb koromban ott segítettem először a nagynénikém… vállalkozásában, bár azért örülök, hogy most már ennél fontosabb munkát bízott rám. A lábam alatt kicsit meggörgetem az egyelőre még díszítés-szűz deszkát, aminek persze semmilyen mágikus tulajdonsága nincs. Megpróbálok azért keresni valakit, aki tud egy kicsit bűvölni rajta, hogy a kastély rögös útjain is használhassam anélkül, hogy kicsorbulna a kereke, és ne kelljen felhorzsolt bőrrel szégyen szemre Madame Pomfrey előtt megjelennem. Azt persze sejtem, hogy a tanárok se lesznek annyira oda érte, de bízok a szerencsémben, hogy nem kobozzák el. Friccset meg deszka nélkül is bármikor kielőzöm.

Azért sajnálom, hogy a régi deszkám összetört, rajta volt már Tetsu aláírása. Mivel muglik között voltam, ezért megjavíttatni se tudtam. A darabjai azért most ott vannak egy dobozban a zsebkoszos szobámban.

- Voltatok a VB-n? Állítólag Smackhammer olyat kapott az olaszok gurkójától, hogy még mindig nem ismeri fel a feleségét. - persze ezt is csak a sporthírekből tudom, futólag olvastam a Gargouille-ban a sportrovatban (a Prófétát csak nem járathatom, ha Marseille-ben vagyok). Persze a vezető hír inkább az volt, hogy végre megmurdált az amerikaiak elnöke. Jó, hogy megszabadultunk tőle. Senkinek se fog hiányozni.

- Jó lett volna látni játszani a volt kapitányunkat, de nem akartam máris elverni a pénzt, amit a mugli nénikémnél megkerestem. Koreába se megyek, ha nem fizetik. - rápillantok Vivienre, hogy valamilyen reakciót tudjak leolvasni az arcáról. Nagyon szeretnék beszámolni az élményeimről, amiket ott kaptam. Az állatkertekről, a vidámparkokról, a szépségnapokról (a koreaiaknak van néhány nagyon furcsa bőrápolási rutinjuk, azért pakoltam ezekből a dolgokból is a táskámba, sőt, egy, a fülem alatti pattanást most is egy panda formájú matrica takar el), és úgy mindenről, ami abban a két hétben történt. Majdnem az egyedüli része volt a nyárnak, amit nem azzal töltöttem, hogy dolgozom, ráadásul ez volt az utolsó, hogy láthattam Tetsut. 안녕, Chikara Tetsuya. Ha meglátlak egy magazinban, talán még elolvaslak.

- Kíváncsi vagyok, ki jelentkezik majd O’Hara és Scrimgeour helyére. Nem irigylem őket, mindegy, milyen jó lesz, sose lesz olyan jó kapitány, mint ők voltak. Meg kíváncsi vagyok, ki lesz az új fogónk. Jenkinst mondjuk nem lesz nehéz túlszárnyalni. - egy éve még a vonaton győzködtem Jenkinst, hogy jöjjön vissza a csapatba, de cikesz helyett legfeljebb csak nemi betegségeket kaphatott el, vagy a fene tudja, mit csináltak O’Harával és hogy működnek ezek. Nem is érdekel.

- Nekem nincsenek ilyen ambícióim, én csak szeretek játszani. Azt hiszem, nem is menne, tényleg csak a kviddicsen kéne járjon az agyam. Leadok viszont pár tantárgyat, ahogy ígértem, és azokra koncentrálok, amik kellenek a Godricra. Az SVK-t se veszem fel, majd a párbajklubban behozom magam. - pedig a lakhelyem miatt adná magát, hogy még inkább vegyem komolyan az SVK-t, de a Hugrabug házvezetője a tanár, szerintem ez árulkodó. Tuti többet tanulok majd önvédelemről Saoirse-tól. Még a mugliismeretet és az átváltoztatástant is hanyagoltam, pedig az előbbi legalább érdekes, utóbbi meg hasznos. Muszáj volt viszont felszabadítanom magam mindenki épelméje érdekében. Tudom, hogy nehezebben vagyok tolerálható vizsgastressz alatt. A repüléstan azért megmaradt.

- Képzeljétek, kiengedték a nagybácsikámat az Azkabanból. Elég nagy utcabál volt a Zsebkoszban, mégis csak háborús hős. - akire méltán lehetek büszke. Még mindig nem értem, miért kellett lecsukni, hát hogy tettette volna magát inferusnak? Koholt vádak, valakinek biztos útban volt. Mondjuk sajnos nem tudta végigmondani a sztori végét, eléggé felöntött a garatra a végére. Szomorú. Remélem, karácsonykor megkérdezhetem tőle újra.

- Na és veletek mi történt a nyáron? Ezeket meg a közösbe hoztam, vegyetek. - most, hogy végre varázsolhatok, kilebegtetem a zárt táskámból azokat a snackeket és édességeket, amiket Koreából hoztam. Van ott mindenféle furcsaság, például rák meg teknős meg banános chips, de a csokis és mézes finomságok is előkerülnek. A vonatos édességes néni úgy se tud olyat hozni, amit máshol ne tudnánk megvenni itt Angliában!