{ Hugra edzés ^^ }


Az igazán mutatványosra sikeredett földet érést, és Mike üdvözlését követően a francia hon szülötte csendesen méregette mogyoróbarna szemeivel az égboltot, a távoli horizontot. Ott persze nem látott túl sokat, elvégre a varjúszín fellegek úgy terpeszkedtek szét , mintha körbe szerették volna ölelni az egész Földgolyót, örök homályba taszítva azt. A látvány egyszerre volt letaglózó, mégis, kissé talán frusztráló egyesek számára, elvégre ilyen időben bizony számolni kellett az esetleges villámokkal is, amelyek további veszélyforrásként lebegtek a Hugrabug csapatának játékosai felett. Nem beszélve a fogóról, akinek az aranyszín, megzabolázhatatlan szárnyast kell majdan követnie ki tudja milyen magasságokba. Freddie ajkának szélére halovány mosoly húzódott, abban biztos volt, hogy ilyen időben az ember adrenalin szintje magasabb, így talán éberebb is…noha a koncentráció rovására megy…mégis, így nehezebb, és ha nehezebb, abból többet okulnak.

Magában summázva a látottakat fordult vissza Mike felé, azzal a mosollyal, amely pillanatokkal ezelőtt az ajkaira ragadt. Már éppen szólt volna, amikor Abbey belekezdett a monológjába…érezhető volt a hangjából, hogy nem tetszett neki a röpke pár perces késés sem. Természetesen ahogyan az illő, és ahogyan a neveltetés kívánta, Freddie azonnal kitüntette Őt a figyelmével. Nem rezzent megy egyetlen arcizma sem a dorgáló szavak hallatán, hiszen egyetértett a Csapatkapitánnyal. Gondolta, hogy felszólal majd a monológ végén, de aztán úgy döntött, a humornak itt most nincs helye, elvégre valóban később indultak el Lyra-val a kelleténél. Sebaj, legközelebb majd jobban fognak figyelni erre is, nem lehet az ember mindig pontos, az túlontúl unalmas lenne…Bólintott, jelzésképpen, hogy megértette, és minden tőle telhetőt el fog követni, hogy a következő közös programra pontosan érkezzen. Az utolsó tag említése után ismét megemelte a tekintetét, hogy a távolba révedhessen.

Fürkészte a messzeséget, vagy legalábbis ameddig ellátott a szemerkélő esőfüggönytől, egy újabb pötty jelent meg a távolban. Ahogyan a jelenség egyre közeledett a csapathoz, rajzolódott ki egy fiú sziluettje. A hatodéves terelő nem hunyorgott, hogy megpróbálja beazonosítani ilyen távolságból, ki az, türelmesen megvárta, míg az eleddig ismeretlen odaért. Briant. Így már egészen más volt a kép, tudta, hogy ismeri valahonnan, de beszélni nem igazán beszélgettek még soha. A srác nevét is csak azért tudta, mert hallotta már a folyosókon, a memóriája pedig meglehetősen jó volt.
- Üdv!
Köszönt vissza, mikor a másik illedelmesen üdvözölte a csapatot…a lány tagokra különös tekintettel.
~ Francia lenne? Beaux? Csoda, hogy eddig még nem találkoztunk, vagy egyáltalán nem beszéltünk eleddig. ~
Érdekes újdonság, a kis Kócos helyett honbéli fiú fog szerepelni mellette a poszton, már, ha valóban honbéli. Chassyt azért sajnálta, vele már kezdett összeszokni, de az élet már csak ilyen, emberek jönnek, mennek…soha nincs megnyugvás.

Abbey aztán kiadta az utasításokat…amikor a fiú meghallotta a nevét, és azt, mit is kell csinálnia, kissé meglepődött, és ezt nem is próbálta leplezni. Hangot ugyan nem adott neki, elvégre csak a CSK szabja meg a dolgokat, de egyik szemöldökét felhúzva azért hátratekintett. Szinte olvasni lehetett a kérdéseket a barna szempárból, nem kellettek szavak ahhoz, hogy a másik tudja, mit is gondol.
~ A karikát? Kat-tel? ~
Nem a lány ellen volt kivetnivalója, csupán meglepte a tény, hogy egy hajtónak is a karikák környékén kell lebzselnie ahelyett, hogy a Kvaffal foglalkozna az ellent ostromolva. Az, hogy őt odarendelte Abb, érthető volt, elvégre az őrző testi épsége éppúgy fontos, mint a hajtóké…ezzel viszont patthelyzetre kényszeríttette a fiút. Ugyanis Freddie nem volt az a típus, aki behatárolt helyeken repkedve teszi a dolgát, épp ezért akart terelő lenni. Szabadon az egész pályán, figyelve mindenkire, minden egyes társára. Akaratlan, de elfintorodott, majd bólintva egyet vetette a jobb kezében lévő husáng közepe táját a vállának. Szabadon maradt tenyerét a seprű felé nyújtva szólalt meg. Hangja határozott volt, és erős, szokatlan tőle.
- Fel!
Amint a vad a kezébe keveredett, átvetette rajta az egyik lábát, és elrugaszkodva a talajtól indult meg a karikák felé, hogy ott aztán Charlotte-ot őrizhesse Kat-tel az oldalán. A szemüveg egyenlőre a homlokán díszelgett, elvégre még nem volt akkora a zápor, hogy zavarta volna a feladatának ellátásában

SVK, „AZ” óra


Az igazat megvallva Freddie nem volt az a stréber típus, aki azonnal felpattan, ha a másik nem tudja a választ…esetlegesen nekiáll két kézzel, két lábbal és negyven ujjal, esetleg még a fogaival és nyelvével is kapálózni, jelezvén, Ő van olyan Merlin, hogy tudja, mit is a kérdésre adandó válasz. Tulajdonképpen, mélyen ellenezte az efféle viselkedést, mert noha kevesekről mondhatta el, hogy barátnak tekinti Őket, mégis…a betyárbecsület mindenek előtt szerepelt a listáján, még a számára ismeretlenekkel szemben is. Ebből, és jelleméből fakadóan, ha ott ült volna Ron előtt, minden bizonnyal megpróbált volna segíteni neki, legalább annyit, hogy a jegyzeteit felé fordítja, és kissé oldalra csúszik, hogy azok láthatóvá váljanak. Nem ez történt, a Vöröske körül üldögélők olyan csendben meredtek ki a fejükből, mint akiket megbabonáztak. Szégyenletes. Mintha féltek volna attól, hogy súgásért megtorlás jár…pont Mordon óráján. A köpcös alak valóban sok mindent látott a szeme helyén ékeskedő golyó miatt, de hogy ilyesmiért szólt volna, az kizárt. Mióta a Roxfort folyosóit koptatta, Freddie-nek volt már alkalma vele szót váltani, és közelről sem olyan egyéniségnek ismerte meg, aki az efféle dolgok miatt szót ejtene.

Mellkasán pihenő, összefont karjain már éppen engedett volna, hogy valamiféle neszt, zajt keltsen, ezzel is húzva a Weasley fiúnak az időt, amikor egy, a Griffendél házát erősbítő robbant ki a padjából. A franciahon szülötte nyugalmasan biccentette kissé hátra a fejét, majd azzal a „lendülettel” fordította hátra, a hangok irányába, hogy megszemlélje, ki is lehet az.
~ Kane! ~
Jegyezte meg magában kissé meglepődve, hiszen nem úgy ismerte a fiút, mint aki éjt nappallá téve figyeli, mikor is tud imponálni a tanároknak. Megemelte egyik szemöldökét, az első pillanatban meglepődést tükröző íriszekben aztán felcsillant egyfajta elismerő láng…elvégre…a srác mégiscsak megmentette háztársát, ha már nem ült annak környékén. A válaszokat követően billent vissza eredeti állapotába, hogy szemeit a tanárra vetve figyelje annak reakcióit…minthogy a fordulás közben látószögébe estek a gyávák, nem zavartatva magát, mérte végig a Ron körött üldögélőket. A mogyoróbarna íriszekből egyértelműen kiolvasható volt az a bizonyos megvetés. Azok, akik ott foglaltak helyet…nem volt bennük annyi, hogy legalább a jegyzeteiket mutassák, ha már jelen helyzetben a súgást kizárta a nesztelen csend. Az a pillanatnyi tekintet, ha látták…éppen elegendő volt, és kifejezett mindent, amit a francia gondolt.

A tanár által, és egyes diákok által rendezett közjátékot illetően aztán végre valahára felcsendültek az óra haladására vonatkozó utasítások is. Újabb meglepetés, de ez kellemesen hatott. Végre egy tanár, aki gyakorlatban is kamatoztatni óhajtja a varázslás tudományát, nem pedig csak elméletben mesél az offenzív és defenzív mágiákról. Freddie nem pakolt ki a padra, soha nem volt szokása elővenni a pennát, pergament, tintát, mint azt kellene, vagy a szükség kívánja…mindig megvárta, amiig a tanár bele nem kezd az órába. Jól tette. A szavakat hallva elmosolyodott, majd a fal mellé dobva táskáját nyúlt be a talár belső zsebébe, hogy előhúzhassa onnan a varázspálcáját. Felkelvén segített párjának is, melyet követően a terem közepén futó, padok közötti szakaszra oldalgott.

Amint mindenki összeszedte magát, és befejezte a készülődést, Mordon a terem két oldalára tessékelte az ülőalkalmatosságokat, és asztalokat. A felszólítást követően természetesen Lyra mögé lépett, elvégre egyértelmű volt, hogy Őt szeretné párjának. Nem is lehetett kérdés, egyrészt, mert hiába óra, akkor sem nézte volna jó szemmel, ha más átkokat szór a lány felé, a második, pedig az, aki őt kapta volna, nem biztos, hogy jól jár. Így legalább tudja, hogy visszafogja majd magát. A Beaux-ban igen jól ment neki ez a tantárgy, bár ott a megnevezése valamelyest más volt, mi több, az óra anyaga is. Minthogy nem akart az elsők között lenni a sorbaálláskor, így a harmadik, negyedik helyre próbálta húzni kedvesét. Ezzel lesz idejük végigmérni, mit is kell csinálni, miért, merre…egyszerű varázslatokra számított, de hatásosra. Mordont ismerve erre minden esély megvolt.

{ Hugrabug edzés, mindenki }

Ahogyan a Hugrabug csapatkapitánya, Kat, Charlotte és Mike a pálya melletti pázsiton ácsingóztak, a távolból halk neszezéseket fútt fülükbe a kora reggel hűvös szele. Noha ezeknek az óráknak köszönhetően meglehetősen nagy volt még a pára, az azonnal kivehetővé vált, hogy a hangok irányából újabb diákok éreznek…legalábbis a két, egyenlőre fekete pöttyként feltűnő valaki, egyenesen feléjük tartottak. Szembetűnő volt, mert az árnyak egyre nagyobbacskává váltak, mígnem Lyra és Freddie sziluettje bontakozott ki a szemerkélő esőfüggöny mögül. Láthatóan nem volt hatással rájuk a korai óra, sem pedig a meglehetősen ősziesnek mondható időjárás, mert hangos vigyorral száguldoztak seprűiken az edzés színhelye felé.

Freddie már a hálókörletében magára öltötte a ruházatot, valamint az erős bőrből készült védőfelszerelését, hogy azzal már ne kelljen szenvednie a pálya mellett felhúzott öltözőben. Minthogy szobájának ablakából látta, nem éppen száraz futamról lesz szó, így nyakába aggatta szemüvegét is, nehogy az eső zavarja, netalán a szél kifújja a szemét. Teljes lényében a feladatára szeretett volna összpontosítani, elvégre valóban itt volt már az ideje annak, hogy a csapat összeszedje magát. Noha az új felállás szerint ez már cirka a hatodik edzésük lehetett, nem ártott a további gyakorlás, össze kellett még szokniuk. Voltak olyan cselek, felállás, amelyben nem igazán érezték egymást, és csiszolni kellett a technikán. Neki, posztjából fakadóan mindenkivel összhangban kellett lennie, elvégre, mint terelő az egész csapat hátát óvta…Chassyvel egyetemben…akit nagyon jó választásnak talált. A kócos leányzó talpraesett volt, és meg tudta védeni magát…lányhoz képest pedig meg volt benne a fizikai erő is a feladat ellátásához. Ennek ellenére a fiú neveltetéséből fakadóan természetesen eldöntötte, rá is figyelni fog…ez volt az egyetlen hátulütő…Mike rendben, de a lányok…ők tették ki a csapat nagy részét, és nekik kijárt a figyelem…Lyrának pedig különösképpen.

Elmélkedéséből aztán éppen Párja mozdulatsora ragadta vissza…a lány bevágott elé, ezt pedig nem hagyhatta szó nélkül. Pár pillanatig méregette az őt megelőző hátát, majd reflexből megkapva Nimbus 2000-ének nyelét emelkedett meg. Persze nem állt meg ennyivel, amióta tisztában volt vele, mi is a kviddics, szerette a repülést, amely miatt bizony ráragadt egy, s más ezt illetően. Fordult a seprű tengelye körül 180 fokot, így pontosan a lány felett repült, fejjel lefelé, kissé mellette. Nem tudta az mennyire fog meglepődni, de igen jó mókának tűnt adott pillanatban. Ahogyan fordult, lábaival összekulcsolta a nyelet, a husángot tartó karja átfonódott az alatt, míg balja erőteljesen markolta meg. Esély sem volt rá, hogy lezúgjon, erősen tartotta magát, és már nem először produkálta ezt a műveletet. Amint lógott, lejjebb ereszkedett, hogy feje egy síkba kerüljön a Párja fejével. Amolyan ártatlan, Freddie-s vigyorral tekintett oldalra, majd rögtön ezt követően nyomta meg seprűje orrát lefelé…ami most azt jelentette, hogy az ég irányába. Ezzel egy időben húzta azt balra, melynek hatására megindult oldalirányba…amikor már oldalasan volt, valóban leszegte a seprű nyelét, így visszaérkezett a lány mellé.

Egyenlőre nem volt szükség a szemüvegre, viszont a szemerkélő eső egyre jobban rákezdett. Nem ártott, elvégre így nehezebb lesz az edzés…a kvaff csúszik, a gurkókat nehezebb észrevenni, és célozni azokkal…a cikeszről már nem is beszélve. Mindig így kellene edzeniük, hogy valóban a legjobbak lehessenek.

Ahogyan közeledtek a kvartett irányába, Lyra már tudhatta, mi fog következni…közel harminc, negyven méterre azoktól Freddie majdhogynem törzs magasságba ereszkedett. Husángot tartó keze eresztett a fogáson…lábai hirtelen megemelkedtek…pár pillanatig úgy festett, nem tudja tartani magát, és lobog a seprű felett…aztán mind bal, mind pedig jobb talpa a nedves fűnek szegeződtek. A fiú így szántotta végig az utolsó jó pár métert, majd mikor érezte, meg kell állnia, egyszerűen megemelte a seprűt. A lendülettől természetesen tovább csúszott, de jól számolt. Az igazat megvallva azért ment neki ilyen jól, és pontosan, merthogy megszokott volt. Pontosan a csapat előtt fogyott el annyira a lendülete, hogy megállapodjon. Szélesen mosolyogva dobta földre mind a Nimbust, mind pedig a husángot, majd indult meg, hogy tőle megszokott módon üdvözölhesse a lányokat. Legalábbis hasonló udvariassággal, merthogy jelen helyzetben fura lett volna a kézcsók.
- Khellemes rheggelt a Harcias Virágszálakhnak!
A mondat közben enyhén megdöntötte a törzsét, és biccentett is…felegyenesedvén mosollyal nyugtázta az elhangzottakat, majd Mike elé lépve nyújtott kezet.
- Üdv nekhed is!
Azzal a fiú mellé lépve emelte meg a tekintetét, kémlelve az égboltot.
- Ez lesz az eddhigi lhegjobb edzésünk!
Állapította meg, miközben a jelenleg nyakán lévő szemüveget a homlokára húzta…

{ Lyra; SVK, AZ óra }

A terembe való belépést, valamint a köszöntés formuláris szabályait maga mögött tudva indult meg Kedvese nyomában a padok között leledző sorban. Tekintete hol jobbra, hol pedig balra szökött, kémlelvén a diáktársakat, valamint azt, hogy azok vajon mivel is ütik el az idejüket, mielőtt az Éjfekete, mindenki által rettegett Professzor megérkezik, hogy megkezdje a sajátos formájú okítását, amely egyesek szerint felért egy kínzással. Az igazat megvallva a franciahon szülötte mindig is jókat mosolygott ezen a tényen, Piton olyan volt a társai számára, mint valami rossz ómen, amely ha megjelenik, semmi jóra nem lehet számítani. Arra azonban soha, senki nem gondolt, hogy az általa leadott tárgyból bizony valóban csak azok mentek át, akik tudtak valamit…no meg persze a Mardekárosok…azok lehettek akár olyan sötétek, mint a Házuk fejének talárja, vagy haja…ettől függetlenül esélyük sem volt frenetikus Troll osztályzatot kapni. Igen, ez valamelyest negatív irányba hatott, azonban az okítása megmaradt a fejekben, ahogyan a személye, és kisugárzása is. Freddie soha nem tartott tőle, mindig elvolt az óráján, odafigyelt, jegyzetelt, és az igazat megvallva, mindig megkapta a jegyet, amit megérdemelt. Talán amiatt, mert soha nem hívta fel magára a figyelmet…talán más miatt…

Ahogyan elmerengett ezeken a dolgokon, arra lett figyelmes, hogy a terem közepén álló üres pad mellé ért Párjával. Lyra eleresztvén a kezét jelezte, itt fognak helyet foglalni, az arany középúton. Az igazat megvallva ez volt a legjobb választás, mert ezzel kifejezték, érdekli őket az óra anyaga, de nem képviselik a stréber vonalat. Ahogyan az illő, a lány széke mögé lépett, majd kihúzta azt. Midőn Párja elhelyezkedett, kibújt táskájának pántjából, majd az ölébe helyezte. Nem akarta a földre, mert egyrészt, az illetlenség lett volna…másrészt pedig olyan dolgokat rejtett, amelyeknek nem a szék lábánál van a helye. Elmosolyodva fordult a saját széke felé, kibújva a saját táskájának pántjából heveredett le, és tette azt az asztalra. Egyenlőre nem vett elő semmit, Piton úgyis mindig el szokta habogni, mire lesz szükség…jegyzetelni is csak akkor volt ildomos, ha szólt…amúgy inkább figyelni.

Hátát a támlának szegve várta azt a tipikus „berobbanok a terembe” érkezést, amely minden esetben a kezdés pontos pillanatára volt tehető. Ez mondjuk eléggé furcsa volt, mindig is annak tartotta, de különösebben nem elmélkedett el azon, miért is lehet. Belegondolva, a Professzor talán rühelli a diákokat…nem, ez nem kérdés tárgya…szóval ki nem állhatja őket, és így nem kell velük többet összezárva lenni, mint az szükséges. Az egyetlen logikus magyarázat, más nem húzódhatott meg a háttérben. Minthogy az igazat megvallva nem érdekelte túlzottan az önnön eszmefuttatása, elhessegette, és kissé közelebb húzódott Lyra-hoz. Tisztában volt azzal, hogy a lány nem szívleli az óraadót…kezét annak kezére helyezve mosolyodott el, ezzel is biztosítva, ő itt van, ha kell. Pontosan abban a pillanatban nyílt ismét az ódon faajtó, és jelent meg Rémszem…Freddie felkapta a fejét, és kérdőn mustrálta végig a „golyószemű” tanárt…mindenre gondolt, csak arra nem, hogy Perselus Piton nem fog megjelenni a hőn áhított óráján, az SVK-n. Halovány mosoly kúszott az ajkaira, miközben a mogyoróbarna íriszek oldalra sandítottak, Párjának arcára…a látvány…a megkönnyebbülés…amely arról sugárzott.

Mordon Professzor köszöntésénél ismét előretekintett…amikor amaz végigmérte a diáksereget, bólintott, elvégre köszönteni szokás az érkezőt…szóban azonban nem szerette volna megzavarni a már elkezdődött tanórát. Csendesen hallgatta, amit a katedrán szobrozó előad.
~ Piton nem elérhető? ~
Sejlett fel benne a kérdés…minthogy azonban nem igazán szeretett eshetőségeken agyalni, így megrándítva a vállát tekintett oldalra…Ron irányába. A kérdéssel Őt illették…természetesen hatalmas mosoly ült ki szájának szegletére, merthogy tudta, a fiú legalább annyira figyelt az előző órán, mint most, a kérdés elhangzásakor. Nem akart közbeszólni, mert az stréberség lett volna, és bántó…így csak összefonta karjait a mellkasán, majd hol a Profra, hol pedig a Vörösre tekintett…remélte az előtte, vagy mellette ülő lesz annyira élelmes, hogy mutatja neki a jegyzeteit…

{ Amy }

A pálca hegyén felizzó hófehér villanás, lassan indult meg Amy sebbel szegett tenyere irányába…a levegőben kacsázó massza küllemében leginkább valami tejre, vagy krémre hasonlított, ám amikor elérte azt a bizonyos pontot, érezhetően megszilárdult, és valami puha anyaggá materializálódott. Lassan, és óvatosan telepedett a sebre, és környékére, nehogy a kelleténél több fájdalmat okozzon, mint amit annak szerzése pillanatában kellett átélnie a Griffendéles tüneménynek. A művelet végeztével a lassan világra telepedő éjszakában derengő hófehér fény kialudt, és ismét a félhomály fátyla költözött a két földön heverésző közé. Freddie helyére csúsztatta a varázstárgyat, azonban nem engedte el a vele szemben ülő kezét…amint letekintett, kissé megemelte azt, és immár szabad másik kezével ellenőrizte, a kötés rendben felkúszott-e a lány tenyerére, elfedvén a seb minden pontját…szerette ellenőrizni, noha  hazájában rendszeresen használta az igét, így mondhatni a vérében volt. Kellett, azokhoz a kicsapongásokhoz, amiket annakidején művelt, nem ártott a gyógyítás művészetének alapfokú ismerete…tény, az alapfok valóban nagyon alap volt…sebtisztítás, fertőtlenítés, kötözés, egyes esetekben pedig méregtelenítés. A mogyoróbarna íriszek kíváncsian méregették a művet, amikor Amy megszakította a csendet, és dallamosan csengő hangja felderengett az éjszakában.

A hatodévét taposó fiú akarva-akaratlan emelte meg tekintetét, először a lány lélektükreit kutatva, majd pillanatokkal később a mondandó tárgyára szegezvén azt…az apró vörös plüss szívre, amelyet jómaga ajándékozott percekkel ezelőtt a Bagolyház falai között a lánynak. Elmosolyodott…igazán szívből jövően, hiszen jól esett neki maga a gesztus…nem tudta, Amy akarva, vagy csupán ösztönösen mondta, és mutatta amit…de jó volt tudni, hogy az ajándék valóban találat volt, és azt is, hogy számított valamit, nem pedig egy üres valamiként halt el a semmiben. Már a kezdetekben is szimpatikus volt számára a Griffendéles lány, ám ezen mozdulata még jobban megerősítette Freddieben ezt az érzést…tudta, ők ketten jó barátok lesznek. Perceken keresztül mosolygott, majd elengedvén a sérült kart tette tenyereit a földre, és halk szisszenéssel lökte fel magát, hogy aztán azonnal fordulhasson is, és segítő jobbot nyújthasson beszélgetőpartnere számára. Nem számított, hogy a csuklója most lett visszaugrasztva, ezt követelte a jelleme, az etikett. Midőn Amy is talpra állt, a fiú ismét az alkarjára szegte a lány karját, és úgy indult meg vele a kastély ódon falainak az irányába.  Késő volt már, és a fiú nem szerette volna, a Valentinja miatta kap fejmosást, miszerint ilyen későn már tilos a folyosókon, hát még a falakon kívül mászkálni. A tízórait pedzegető témára olyan válasz érkezett, amelyre tulajdonképpen számított valamilyen szinten. Amy hétalvó volt…és a fiú sem vetette meg a mélázást, és pihenést, ha éppen nem akadt más dolga.
- Rhendben, nekhem megfelel a hétkhöznapok khözül a khedd, és a péntekh délelőttje, ott ürhes a progrham!
Mondta mosolyogva, mellyel jelezte, minthogy hölgyről van szó, még mindig nem szeretne akaratosan, kész tények elé állítani. Vannak pillanatok, amikor kell…amikor mutatni kell, hogy igenis dekadens az ember, és él benne a vezető szerep…de nem efféle helyzetekben, amikor a kedvességen van a hangsúly.

Megvárván a választott napot bólintott, és mosolyodott el ismételten, hiszen a kettő közül neki valóban bármelyik megfelelt. Amennyiben Amynak egyik sem volt jó, úgy természetesen még ott volt a hétvége is, amely azonban sokkal inkább vacsorának hatott, mintsem reggelinek, vagy tízórainak a lány szavai alapján. Ez viszont már mellékes kérdés volt, mert jelen esetben a hangsúly arra fektetődött, hogy együtt egyenek valamikor, és kicsit hosszabban beszélgethessenek, mint a Bagolyház-kastély közötti szakasz leküzdése alatt…nem mellékesen pedig sokkal kényelmesebb körülmények között….

{ A tüneményes Amy Joy }

Az esést követő pillanatokban Freddie ébenbarna szemei mosolyogva, mégis enyhe fájdalmat sejtetve fúródtak az alatta heverő, a Griffendél házának sorait erősbítő lány íriszeibe. Annakidején, Francia honban minden bizonnyal lépett volna, és megpróbál csábítani. Tudta jómaga is, és biztos volt benne, hogy Amy is tisztában van vele, ez azért egy meglehetősen romantikus helyzet. Minden adott volt, a csillagfényes éjszaka, egy gyönyörű és kedves hölgy…amikor a testek a véletlen okán összeérnek…a szemek egymásba olvadnak…Amióta azonban átjött, és az angol élvonalban tanult, megváltozott. Már nem az volt, aki régen…hiszen ráébredt, azon énje édesapjára hasonlított…akit mindenhová kívánt, csak az elméjébe nem. Továbbá meglelte azt, aki mindennél fontosabbá volt a számára…aki az életét jelentette immár, a Párját. Kicserélődött, megnyugodott. Igen, a vér nem válik vízzé, tartja a mondás…mégis a jellem alakul az esztendők során. Nála ez a folyamat kissé gyorsabban ment végbe, fél év leforgása alatt.

A pillanatnyi mozdulatlanságot követően baljára támaszkodván fordult oldalra, és terpeszkedett el a hűvös, majdhogynem fagyos talajon. Pihentette a csuklóit, mert érezte, hogy azokkal nincs rendben valami…most azonban ez nem volt fontos, szemeivel azt kutatta, a lánynak nem esett-e bántódása. Annak kedves, dallamos hangja törte meg az éjszaka csendjét…érezni lehetett a lejtéséből az aggodalmat, amely jelezte, valóban egy tüneményes, ízig-vérig aranyos, és Griffendéles jellemmel van dolga.
- Ugyan, nekhem semmi bhajom! Remélem the sem sérülthél meg!
Mosolyodott el, miközben a lány megragadván a karjait kezdte vizsgálni a dagadó félben lévő csuklóit a Lumos ige elhangzását követően.
- Nem ghondoltad volna? Phedig hidd el, a khedvességed, a mosolyod…ighazán thaglózóakh! Csupán, túlontúl sokh a gyermekhlelkületű fiú az iskhola berkhein belül, aki nem khépes észrevenni ezt a cshodát!
Válaszolta immáron elkomolyodva a lány megjegyzésére, majd szemeit önnön csuklóira vetve vette észre a csordogáló vért a másik tenyerében. A lány alig pillanatokkal később felhívta a figyelmét, hogy készül valamire…Freddie megemelvén egyik szemöldökét döbbent rá, Amy mit is szeretne tenni vele…összeszorította fogait, és bólintott…halk roppanás, újabb éles fájdalom. Hang azonban nem neszezte az éjszaka csendjét. Mély sóhaj közben hallgatta a jó tanácsot, amelyre szintén csak bólintott. Ahogyan a lány el szerette volna húzni a kezét, gyengéden megtartotta azt, majd úgy fordította, hogy láthatóvá váljon a seb.
- Nem menekhülsz the sem!
Tekintett az előtte üldögélő szemeibe, majd felülvén maga mellé tartotta annak karját, és pálcát szegett.
- Aqualimento!
A varázstárgy hegyéből halovány vízsugár tört elő, amely letisztította a sebet, valamint a tenyér egészét. Csendesen mérte végig azt, vajon mennyire súlyos…szerencsére azonban nem festett túl mélynek. A pálca hegye ismét arra szegeződött, majd újfent felcsendült a bársonyos hang.
– Incarcerandus!
Kötöző búbáj, melynek hatására a lány kezét gyengéd gézköteg fonta körbe, párnázva a sebet.

A feszültnek ható csendet egy mosollyal törte meg, majd pillanatokkal ezt követően kelt fel, és húzta fel a lányt a még mindig fájó csuklóival.
- A tízórait akkhor ejtjük mheg, amikhor szheretnéd! Mit szhólnál, ha kheresnénk egy csendes és nyhugodt asztalt, ahol bheszélgethetünk khötöttségek nélkül?
Azzal ismét nyújtván a jobbját kérte Joy kisasszony kezét, majd ha az adta, úgy alkarjára, a könyök hajlata elé helyezvén azt indult meg ismételten a kastély irányába…

{ SVK, az Óra }


A Klubhelység berkeit elhagyván a pár csendesen sétálgatott a folyosók szövevényes labirintusában, haladva a hírhedt SVK tanterem irányába, hogy tiszteletüket téve a zsíros hajú professzornál tölthessenek egy „csodálatos” órát…amit persze másra is szánhattak volna…de a házszabályok azok házszabályok. Nem mintha ez sokat jelentett volna a fiú számára…mégis, nem akarta Lyrát semmi rosszba belerántani. Azzal csak egykori züllött énjét csalogatta volna elő, aki olyan, mint Dom…arra az „emberre” pedig pláne nem akart hasonlítani. Freddie nem kapkodott, azon ütemet vették fel léptei, amelyet Egyetlenje diktált, nem akarta vonszolni, húzni…és…Ő volt a férfi, alkalmazkodnia kellett. Természetesen voltak dolgok, amiben nem engedett volna soha, elvégre a férfi legyen karakán, és dekadens, villantsa meg olykor, hogy bizony meg tudja védeni azt, akit Szeret. Pálcával, vagy anélkül, az teljesen mindegy…ő tanult öklözni…és a varázstárgyat sem forgatta éppenséggel rosszul. Nem volt egy elveszett ember a múltjából fakadóan. Ez most azonban egyértelműen nem tartozott azon pillanatok közé, most az etikett diktálta a szabályokat, amelyeket nagyon beléneveltek a fiatalba Francia honban…és természetesen közrejátszott az is, amit odabent érzett, legbelül. Érte bármit…bárhol és bármikor, a szó szoros értelmében.

Ujjakban összefont karjuk lassan lengett törzsük mellett, minden egyes lépés alkalmával előre, hátra mozdulván. Látszott rajtuk, soha nem szeretnék elereszteni egymást…Freddie így érzett, halovány mosollyal az ajkain lépdelt, vállán a két táskával. Egyikben azon tanszerek voltak, amelyeket a hálóban szedett össze, kellettek az órához…a másikban pedig Lyra életének legfontosabb titkai…Ő láthatta őket, kiváltságos volt. Belátást nyert oda, ahová még a családjának tagjai sem…ahová csak a lány járt, maga mögött hagyva a világot.

Egész út alatt szótlanul sétált, olykor oldalra fordítván fejét, és leszegve, Párja lélektükreit kutatva…aztán pillanatokkal később ismét vissza a kiesnek ható folyosók szakaszára. Amennyiben azokon lézengtek ismerősök, úgy természetesen a fiú intett, biccentett, esetlegesen szóban is foganatosította köszöntését.

Aztán elérték a folyosószakaszt, melynek végében ott díszelgett a tanterem ajtaja. Mintha lassultak volna a lépteik…Freddie érezvén ezt fonta szorosabbra ujjait a lányén…jelezvén, itt van Vele, rá számíthat. Odaérvén a vaskos, fémintarziával szegett ajtó elé emelte meg balját, és nyúlt a kilincsért. Nem késtek, időben voltak még, és Piton amúgy is mindig az óra kezdetén zuhant be a tanterembe, mint valami felbőszült vad, aki csak arra vár, hogy a prédák közé vethesse magát. Kihúzva az ajtót engedte el Lyra kezét, és lépett ki oldalra. Szabaddá volt jobbját a lány derekára helyezvén tessékelte előre…azon helyekre, amelyek ismeretlenek, a férfinek kell először lépnie, a tanterem azonban közel sem volt ismeretlennek nevezhető…



A terembe lépvén Lyra mögött, szemeit lassan hordozta végig a diáktársain…a tanári pulpitus irányába még csak egy sanda pillantást sem eresztett meg, felesleges is lett volna. Magabiztos volt, és tudta, hogy időben érkezett Párjával…továbbá, a tanár nem igen kavarta fel a lelkivilágát.
- Mhélységes hódolathom Hölgyheim!
Ejtette a szavakat…hangja lágy és bársonyos volt egyszerre, amelyet az ébenbarna szemek kontrasztja tetézett. Szokásának most nem hódolt, elvégre igen ütődöttnek tűnt volna, ha minden teremben lévő lány kacsójára csókot lehelne…és amúgy is, ott álldogált mellette a Kedvese. Tudta, az nem fog megorrolni rá az illedelmes, és jelleméből fakadó köszöntés miatt. Ez nála olyan volt, mint másnál egy átlagos tiszteletadás, nem tehetett róla, ösztönösen jött, hiszen éveken keresztül tanították neki. A bólintást követően ajkainak egyik szegletére apró mosoly húzódott, intett Ron, Josh, Ben, majd Kane irányába, megtisztelvén mindenkit, aki arra ildomos, ők pedig azok voltak.

Ezt követően fonta össze ujjait ismét Lyra ujjaival, majd követte azt azon pad irányába, amelyet választott…

{ Amy  }

Frederique az Amy által felvázolt metafórikus eszmefuttatást követő bakijára reagálva egy halovány elnézést kéréssel reagált…hiszen azzal, hogy félreértelmezte a sorok között rejlő valóságot, csorbította a tartalmat, és lényegi mondanivalót is. Nem állt szándékában ilyet tenni…nem is értette, hogy miként is fordult meg a fejében az, ami…talán már késő volt, és ez időtájra kopott az ítélőképessége…esetleg a vacsora hiánya, és gyomrának üressége késztette elsiklani a valóság felett. Nem volt szokása sem másról, sem pedig magáról jövőképeket, és elméleteket gyártani, egyszerűen csak belátta, hogy mellélőtt. Ez volt a legtisztább és legkézenfekvőbb…ezzel talán jelezte a lánynak is, ő nem az a fajta, aki menteni próbálja az irháját, ha esetleg téved. Szerencsére a beszélgetőpartnere pillanatokkal később vette a lapot, és hatalmas mosollyal az ajkain válaszolt, egy kis humorral fűszerezve szavainak dallamos csengését. A franciahonból származó fiatalnak sikerült egy igen érdekes, és talán fontos dolgot kiszemelnie…amióta sétáltak és beszélgettek, Amy az egyes kijelentései után olykor elmerengett…mikor hosszabban, mikor csak pillanatokra, ez változó volt a témától függően…főleg az őt érintő bókok után szokott igazán észrevehető lenni. Freddie tulajdonképpen csak most konstatálta magában, amit még percekkel azelőtt hallott…miszerint voltak olyan idióták, akik kihasználták őt…a lány önmagáról alkotott képe úgy festett, valamelyest megtört…pedig nem volt miért. Életvidám…kedves…szép…minden egyesült benne…csak…tényleg olyan sok idióta élt a Roxfort falai között, hogy ezt észre sem vették.

Aztán a skatulyázásra adott tanácsokra, amelyek tényleg szívből jöttek, mintsem fennhéjázásból, ismét humorosabb hangvételű válaszok érkeztek…Freddie azonnal kapcsolt…talán nem kellene ennyire komoly témát erőltetnie…vagy ennyire komolyan felvezetni, mint ahogyan azt ő tette. Amynak a szívéről tartott élelmes megjegyzését követően a fiú elmosolyodott.
- Olykhor nehéz khivenni, mit is akharhat! Nekhem khülön tanár khellett, hogy megtanuljam a nyhelvezetét…annyira khultikusan szhövegelt!
Szavait követi az ominózus női, rejtett imádótábor ismételt kérdése, egy kis nyelvöltögetéssel megfűszerezve…természetesen humoros módon van felvezetve, minthogy az egész beszélgetés fonala kezdett azon irányba tolódni. Mégis, a mondat második fele jelzi…a lány talán többet is szeretett volna egyszerű beszélgetésnél…ezt pedig megerősíti a terelőúton feltett kérdésről alkotott gondolatmenete. Bók, amellyel jómaga szokott élni…Freddie-nek tetszik a lány jókedve…életrevaló teremésnek tartja a Grffis csajt, és örül, hogy őt húzta ki abból a bizonyos kalapból.
- Nem vagyokh én khülönleges…csakh egy átlaghos fiú a rengeteg többi khözött...
Valóban nem tartotta magát különcnek…csupán egy szimpla srácnak, aki külhonból érkezett.
- A párom neve Lyra-Sandraye!
Fejezte be a mondatot, egésszé téve a választ a kérdésre.

A séta közben a fiú hirtelen érzi, amint a lány megtántorodik…tenni nem sokat tud, mert a lassú tempó mellett nem igazán számolt azzal, hogy bármiben is meg fog botlani akár Amy, akár jómaga. Az alkarját ölelő kar, és a lány pille súlya is elég jelen helyzetben, hogy megtántorodván induljon meg oldalirányba…Amikor Amy földet ér, a fiú csak azért nem esik rá teljes súlyával, mert még van annyi lélekjelenléte, hogy afféle fekvőtámaszszerű pozícióba érkezvén tompítsa az esést…persze a tenyerére való érkezést követően éles fájdalom mar a csuklóiba…de nem szólal meg, még csak hangot sem hallat. Pár pillanatig mosolyogva bámulja a nálánál egy évvel fiatalabbat, majd oldalra fordulva heveredik el a meglehetősen hűvös talajon. Az igazat megvallva elmélázott rajta, hogy felkel, de Amy sem akaródzott mozdulni. Újabb mondatok…egyesek számára bizonyossággal zavarba ejtők…a fiú azonban azon kevesekhez tartozik akiket nem egyszerű pirulásra bírni.
- Rháérek! Mit szhólnál egy thízóraihoz a Nagytheremben?
Tette fel a kérdést…természetesen belement, hiszen a lány jelezte, hogy minden hátsó szándék nélkül szeretne találkozni…nem volt akadálya.

Viszont ahogyan üldögélt, érezte, hogy nem lesz egészségre hatásos, ha sokáig így maradnak…Szemeit a másikra vetvén vette észre, hogy az figyelte őt. Halovány mosoly, majd feltápászkodás. Kezeit nyújtva a lány felé szólalt meg.
- Nem szerethném, ha fhelfáznál…gyere…
A szavakból érezhető egyfajta aggodalom…másrészről az is, ha megindulnak a kastély felé, az nem azt jelenti, hogy utána többet úgysem találkoznak majd…vagy beszélgetnek…ékes bizonyíték a közös tízórai is.

{ Amy Joy }

Az egyenetlen talajt borító gyepszőnyegen való séta lassan egyfajta természetjáró ütemet vett fel. Olyat, mint amikor a túrázók a lehető leglassabban szeretnének haladni, hogy a percek, esetleg órák minden egyes pillanatát kiélvezhessék, átéljék a csodát, és azonosulhassanak vele. Freddie-nek, ha a kezdetekben nem is, de jó pár lépést követően azért feltűnt a meglehetősen lassú araszolgatás, mindazonáltal a neveltetéséből, és jelleméből fakadóan ezt nem tette szóvá. Ő jelen helyzetben kísérői minősítésben sétált a Griffendéles lány mellett, és mint olyan, egyértelmű volt számára, hogy ő veszi fel a másik tempóját, nem pedig fordítva. Férfiként ezt kötelességének tekintette…illemtan…alapok. Sok vele egykorú társának erről persze fogalma sem volt, hírből talán ismerték az etikettet, de köszönőviszonyban már nem álltak azzal. Érthetetlen is, miért…hiszen az élet egyik alappillére. Igen, vannak helyzetek, amikor nem szabad támaszkodni ezen tanok íratlan és írott szabályaira…de ez most nem tartozott azon helyzetek közé. Frederique nem egyszer hallotta már vissza lányoktól, hogy a fiúk nem ismerik az illemet…tudta jól, hogy ismerik…de tisztában volt azzal is, hogy röhejesnek, és cikinek találják mások előtt udvariasnak lenni, félve a visszhangtól. Hát ez volt a nagy különbség közötte, és a többiek között…ő fel merte vállalni, hogy normális.

Ahogyan haladtak, a fiú kifejezte a véleményét az elejtett szavakra…természetesen az arra való reakció nem maradhatott el a lány részéről sem…a beszélgetés lassan kezdett kibontakozni a két fél között, noha a téma első találkozásra nem jellemzően azonnal a komolyabb vonulatokat célozta meg. Freddie oldalra tekintett, a lány lélektükreit méregetve…kíváncsi volt, hogy az elejtett szavak, mi több, hosszas monológ alatt miféle érzelmek olvashatóak ki abból. Elég lassan sétáltak ahhoz, nehogy orra essenek egy nagyobb kőben, esetleg egy kisebb vájatban.
- Érthem! Nem érezthem át a methaforikhus khifejezést, elnézést érthe!
Kezdett bele a lány által elejtett hosszas monológ első felének megválaszolásába.
- Így már érhető, mith is szeretthél volna khifejezni!
Válaszolta mosolyogva, miközben egy pillanatra előre tekintett, a távolba révedve…aztán az iskola falainak fixírozását kövtően ismét Amy-ra emelte ébenbarna íriszeit.
- Sokhan vannakh, akhik vadásznak…őkh a tipikus idióták, akhik magányosan fognakh meghalni. Miért? Mert előbb-utóbb hírükh megy, és nem lesz lány, aki megbhízna a szavukhban.
Vélemény…és kőkemény kritika a saját nemébe tartozó egyes személyekkel szemben…de így érzett. Miért hazudozott volna védelmébe véve ütődötteket?
- A másikh pedig a sekhélyes vonulat…őkh még gyerekhek…Idővel talán ráébrednekh arra, hogy milyen csodáth dobnakh el magukhtól az önnön hülyeségükkhel!
Újabb erős intrika…de még mindig az igaz megvallása…Egyrészt, Frederique-nek nem volt szokása hazudni…másrészt, valóban így érzett.
- Az a három-négy pedigh sajnálhatja magát, hiszen egyh igazi cshodát, és egyben szhépséget hagytakh magukh mögött. Bánni fogják még, hidd el nekem…amikor feleszmélnekh, bánni fogjákh. Amennyiben nem…megérdemlik a sorsukat.
Fűzte tovább a szavakat, miközben elmosolyodott, és egy pillanatra a fagyott talajra szegezte tekintetét. Aztán ismét fel…a távoli horizontra.
- A skatulyázással pedig óvathosan, ha tanácsolhatom! Idő…hagyj időt a mhásikhnak khibontakhozni. Persze van, akhiről azonnal lerí, hogy kheresnivalója sincs…de figyelj oda, főleg a szívedre…az mindig ighazat mond, csak meg khell hallani!

Ahogyan sétáltak tovább, és elemezték a Roxfortba járó egyes fiúk satnya lelkének világát…no meg persze úgy általánosságban a dekadens, és magát macsónak képzelőkét, a téma lassan elterelődött az ő irányába…ismét. Amy szavainak hallatán a Hugrabugos fiú széles mosollyal az ajkain tekintett a nálánál alacsonyabbra, és fúrta ébenbarna szemeit annak íriszeibe.
- Ugyan kérlek! Légiónyi?
Tette fel a kérdést, amelyre érezhetően nem várt választ, merthogy jómaga készült azt megadni.
- Tudod nagyon sok lány kedveli az általad sekélyesnek nevezett…nevezzük egyedeknek őket, mert a férfi erős túlzás rájuk nézve. Így nem igazán akad tengerszám hódoló…
Fejtette ki véleményét, és adott választ egyben a lány kérdésére, noha érezhető volt, hogy még van valami.
- Mindösszesen egy…a kedvesem!
Igen, Freddie-nek tetszett Amy mentalitása…az, hogy azon kevesek közé tartozott, akik átlátják az életet. Egyénisége van…és titokzatos jelleme. A külső pedig mindezt a kontrasztot megfejelve tette mondhatni tökéletessé a Griffendéles lányt…Hihetetlen volt a fiú számára, hogy ezt sokan nem képesek átlátni…valóban ennyi idióta leledzik az iskola falai között?

Természetesen érzett valamiféle élt a kérdésben, hiszen jómaga is effajta módon érdeklődött annakidején egy lány foglaltságról. Sokkal puhább volt így tudakolni, mint a sokak által használt, klisésen ható „van barátnőd / barátod?” féle szófordulattal élni. Ennek fejében, mintegy tudatva a másikkal, és a későbbi kellemetlenségeket megelőzendő jegyezte meg párjának létét…

{ Amy Joy }

Frederique-nél hozzátartozott az alapokhoz, hogy ad a küllemére, és egész megjelenésére. Persze túlzásba nem vitte, mint azok a pityogó férfiak, akik majdhogynem több időt töltöttek a tükör előtt, magukat bámulva, mint a barátnőjük…már persze, ha az volt nekik. Ezen alappillérekhez hozzátartozott az illata is. Sokan mondták neki, hogy parfüm nélkül is kellemes illatfelhő lengi körül…ennek ellenére a fiú a hazautazások alkalmával mindig bevásárolt a kedvenc francia márkájából. Az édeskésebb illatok kedvelője volt, de nem szeretett túlontúl sok parfümöt szórni magára, nehogy az őt körüllengő felhő mindent elnyomó bűztengerré változzon. A jóból is meg tudott ártani a sok…a még több pedig már egyenesen elviselhetetlen szagokat tudott okozni.

Frederique a lány karjának könyék hajlathoz helyezését követően lejtette el a kérdéseket, és kedveskedő szavakat. Amy láthatóan felvidult és kivirágzott a kezdeti morcogós kedve óta, mintha maga sem hitte volna el, hogy bizony ma őt is megajándékozták…vagy egyáltalán azt, hogy vannak még a régi, lovagias vonulatokhoz hű férfiak. Ez igazándiból azért hatott furcsának a fiatal, bár inkább már férfi kor felé hajló fiú szemében, mert egyszerűen nem hitte el, hogy a lánynak nincs barátja. Tüneményes volt, kedves, érezhetően életrevaló…kizárt, hogy valaki ne próbált volna udvarolni neki a megannyi diáktársa közül. Amy aztán belekezdett a mondatba, amellyel meg kívánta válaszolni a programja hiányát…Freddie oldalra tekintett, a tekintetét kutatva…jelezvén, figyelme töretlen…a lány azonban elhallgatott, és előre szegezve tekintetét morfondírozott el. Érezhető volt a mozdulatokból, hogy talán olyan témakör lett felhozva, amelyet nem kellett volna bolygatni …a fiú nem szólalt meg, nem sürgetett…remélte, nem rontotta el az eleddig vidám kedvet. A válasz azonban nem érkezett…helyette egy kérdés, a személyét illetően.

A páros lassan sétált le a dombocskáról levezető földút szerű csapáson, Freddie nem sietett, azon tempóban haladt a Griffendéles lány mellett, amilyet az diktált…elvégre neki kellett igazodnia. Lépései minden bizonnyal sokkal ölesebbek voltak, mint Amy-é…és nem szerette volna rángatni a lányt, mint valami bábot. A befejezetlen mondatot nem firtatta tovább, hiszen legbelül érezte, talán egy gyenge pontra tapintott rá. A beszélgetések során azokat pedig hagyni kell, ha a másik nem akar szót emelni róla.
- Igen, a hírekh valóban igazakh, elegyszer igen! Franciaorszhágban születtem…Édesanyám angol volth, de khitelepedett. Az „apám” volt francia szhármazású! Így tulajdonkhéppen a khét nemzet vére csörgedhezik az ereimben. A nagyi egyértelműen khijelentette, hogy az elzászi vérvhonal sokkhal erősebb!
Az apám szó kellőképpen meg lett nyomva, és talán némi undor is érződött a hanglejtésből. Amennyiben Amy ebből nem jött volna rá a nem éppen családias viszonyra Freddie és édesapja között, úgy az fiú arcára húzódó pillanatnyi fintor egyértelműen jelezte érzéseit. Szerencsére a lány nem kérdezett rá a témára, így gyorsan terelni is lehetett tovább a szót.
- Ééééééééés, valóban a Beaux-ban khezdtem a pályafuthásomat! Más világ a khét iskhola…össze sem hasonlítható!
Mondta immáron mosolyogva…abból is a cinkosabb fajtát eresztve…érezhetően nem magától iratkozott át a Roxfortba, hanem valami meghúzódhatott az átkerülésének háttérben. Legalábbis első sejtésre bizonyosan valami ilyesmi történhetett…

Ahogyan sétáltak, a beszélgetés fonala lassan szövődni látszott…mintha Amy megérezte volna a válaszból a dolgokat, mert rákérdezett az érkezés körülményeire.
- Nem akharás khérdése volt az átkherülésem, mindinkhább egyfajta…hogyan fejezzem khi magam…
Freddie színpadiasan az ég felé emelte a tekintetét, majd pár pillanattal később mosolyogva tekintett vissza a lányra.
- …nyomás khésztetett az angol élvhonalba való átighazolásra!
Egyértelműen következtetni lehetett a mondatból, és a hanglejtésből, hogy bizony nem lehetett egy bárány lelkületű ember odahaza. A lány ezután válaszolt az elejtett, mégis félbehagyott kérdésre.

A válasz kissé meglepte Freddie-t, merthogy Amy igen nyíltan válaszolt…odahaza a lányok az efféle diskurzusra általában kitérő válaszokkal szoktak reflektálni.
- Nézd! Nem fheltétlenül a...hm…khülső határozza meg az embert. Thény, fontos thényező…hiszen az, akhi nem tetszik, nem érint meg annyira, talán szhóba sem állsz vhele. De tudod, olykhor olyan értékhek mellett sétál el az ember, ha nem figyel eléggé, amelyet soha nem thalálna meg másban! Nyitott szemekkhel khell járni, és meg khell ragadni az alkhalmat…mert az igaz boldogshág sajnos ritkha manapság.
Érezni lehetett rajta, hogy nem okítani szeretne, sokkal inkább a személyes véleményét osztja meg a lánnyal.
- És khöszönöm a bókhot, nagyon jól esett! Főkhéppen, hogy ezt egy olyan csodálatos teremtés ajkhai ejtették, mint Te!
Válaszolta mosolyogva, miközben előre szegezte a tekintetét…először az előtte húzódó talajt mérte végig, mert érezte, hogy egyenetlen szakaszra léptek. A Roxfortig már csak gyeppázsit állt előttük, így ügyelni kellett…

{ Akiért a szív dobban }

A páros már jó ideje ücsörgött az északi udvar egy igencsak szűkös padján, ölelve egymást, és nem törődve a külvilággal…senkivel, csak egymás társaságát élvezvén. Észre sem vették, hogy elrepül az a pár órácska, amelyet odakint töltöttek édes kettesben…a Nap, mely találkozásuk pillanatában még perzselte a téli koraestet immáron a horizonttal kacérkodva készült nyugovóra térni. A Hold érkezésével természetesen a lágy, azonban hűvös szellő is életre kelt…csipkelődve sepert végig a hatalmas tájon, dérrel fedve a puszta faágakat, és a kietlen, amúgy is fagyott földet.

Freddie csendesen ölelgette az ölében üldögélő Lyra-t, és megannyi gondolat cikázott a fejében, ahogyan arcának balja rásimult a selymes hajkoronára…a múlt, jelen és jövő képei egyszerre derengtek fel elméjében, mutatva a rosszat, s jót egyaránt. Az igazat megvallva a fiúnak át kellett értékelnie magában sok mindent, persze a jövőt illetően…hiszen a múlton változtatni nem lehet, és nem is illő. Őt, fél évvel ezelőtt a kicsapongásai miatt helyezték át a francia Akadémiáról az angol élvonalba, hátha itt majd megnevelődik a keményebb, és jóval vaskalaposabb stílust képviselő tanárok között. Érkezését követően bizony be kellett látnia, a Roxfort ódon falai között nem a tanárok lesznek az első számú nevelők, hanem sokkal inkább a házak között kialakult ezredéves viszályok. Annak ellenére, hogy nem állt távol tőle a csíntevés, és zűr, úgy gondolta, nem megy bele ebbe a gyermekies, adok-kapok modorba, hanem inkább nyugalmasan tengeti az idejét, és akit arra érdemesnek tart, azzal megismerkedik. Természetesen a francia vérében pezsgő szokásait nem tudta levetkőzni, amely miatt az egyes lányok szemében igazi lovagként tündökölt…míg mások inkább valamiféle idiótának, esetleg ellenfélnek tartották emiatt. Ez cseppet sem érdekelte, mert bizonyos volt benne, hogy ahol kell, ott helyt tud állni, és megvédi magát…most, a történtek után pedig már Lyra-t is…bármi áron. Az igazat megvallva vele kellett valamilyen szinten egyenesbe térnie, mert nem tudta, hogy a lány milyen szemmel nézni, ha stílusát és jellemét tartva tevékenykedne tovább…a kézcsókok a szokásból fakadóan…a kiemelt figyelem a lányokkal szemben, értve az illedelem és etikett alappilléreire. Korai lett volna ezeket megbeszélni egyenlőre, de tudta, idővel ennek is szóba kell majd kerülnie.

Merengéséből aztán a lány apró, szinte észrevétlen remegése rántotta vissza…fejét megemelve, kissé oldalra biccentve szemlélte meg az arcocskát, amely immáron nem a zavar miatt volt pirospozsgás, mindinkább a hűvös szellő miatt. Az eleddig meggypiros ajkak is kezdtek áfonyaszínt ölteni.
- Hiszen te reszkhetsz!
Állapította meg csendesen, és két kezével lassan, többször is végigsimította a lány hátát, mintegy melengetve azt.
- Menjünk be, nem szerethném, ha megfháznál!
Jelentette ki határozottan, mégis lágy, és bársonyos hangon, miközben eleresztette Őt, és segédkezett felállni…amennyiben Lyra felkelt, úgy ő is felegyenesedett, majd nyakához emelve kezét szétoldotta talárja tartó fűzőjét, és levette az éjfekete kötelező viseletet. Azt a padra terítve kezdte kigombolni a rajtalévő mellény gombjait, attól a ruhadarabtól is megszabadulva. Midőn mindkét iskolai egyenruhához tartozó felső lekerült róla, először a mellényt nyújtotta a lány felé.
- Felshegítem!
Mondta mosolyogva, és ha a másik engedte, úgy mögé lépve illedelmesen segédkezett a felvételében…mielőtt a lány szólhatott volna, hogy legalább a talárt ne, addigra felkapta azt a padról, és körbebugyolálta vele Lyra-t. Tudta, érezte, hogy Ő majd szólt szeretne emelni emiatt…de elejét véve a szavaknak, mutatóujját lágyan a hidegtől elszíneződött ajkakra helyezte…újfent elmosolyodott, jelezvén, ezt az illem, és az érzései követelik…azok ellen pedig felesleges ellenkezni.

Midőn a didergő belenyugodott a megmásíthatatlanba, Frederique megfordult, és megemelte a táskáját. Övét átfűzve, rézsútosan a feje felett eresztette azt a vállára…majd megemelte a lány táskáját, és így tett azzal is. Dolga végeztével lépett a számára Egyetlen mellé, és mélyen a szemébe nézett…nem kérdezett, nem szólt…csak kinyújtotta jobbját, és ujjait a lány ujjai közé csúsztatta…majd összefonta azokat.

Kilépve elé pár lépés erejéig háttal sétált, és méregette a csodálatos teremtés egész lényét. Az igéző lélektükröket…az ajkait…az arcát…aztán visszalépve mellé folytatta útját a kastély irányába…

{ Lyra }

Lyra lelke szépen, lassan, de felszabadulttá vált az egyre mélyebb mederben csordogáló beszélgetés során…A mély meder jelen helyzetben egyértelműen azt a vonulatot hivatott kifejezni, amely a felek egymás iránt fellángoló érzéseit szimbolizálta…igen, azok elemi erővel sújtottak le a fiatal hatodéves fiú szívére, és egész lényére.. Noha ez tényleg csak az első, akár randevúnak is beillő találkozás volt, mégis több annál…sokkal több. Szavakban nem mérhető az érzelmi tartalom…leírni sem lehet, hogy mi is zajlott le a duóban. Egy gyönyörű egymásra találást ünnepelhetett a nap…egy igazi, és komolynak festő kapcsolat kezdetét alakította a sors szövevényes mindensége.

A lány aztán levetkőzvén az utolsó, még tartani próbáló béklyókat ejtette ki azt a négy varázslatos szót, amely hallatán Freddie arca mosolygósról komolyra váltott. Sokszor tudatosult benne az együtt töltött percek során, hogy a vele szemben ülő bizony nagyon komolyan gondol a kettejük közös útjának csodájára…és most tudatosult benne igazán, hogy az, ami előtte áll, valóban a legszebb dolog, ami történhetett a nyomorú életében. Eleddig nyomorú…talán ettől a naptól kezdve valami egészen új…egy valóra vált álom. Lyra ajkai a merengés alatt lassan a fülcimpát érintették…Freddie feleszmélvén a pillanatnyi mélázásából lejjebb szegte a fejét, és lágyan érintette ajkaival az Ő nyakát…nem ragasztott puszit a bársonyos bőrre…csak végigsimította meggypiros ajkaival azt. Most érezte először azt az intenzív illatot, amely átitatta a lány egész lényét…jelen helyzetben ez a kis dolog is bódítóbban hatott a bódítónál. Talán a mozdulatokon felbuzdulva Lyra is lejjebb ereszkedett, és viszonozta a kedveskedést…ha valaki látta volna a párost, bizony joggal ragaszthatta volna a klisés, turbékoló páros kifejezést rájuk…mindketten felszabadultak…mindketten boldogok voltak…és nem csak látszatra…Freddie nem…őt valóban megérintette az egész.

Aztán a percekkel ezelőtti izzó és érzelmektől szikrázó szemkontaktus újra kopogtatott…a mogyoróbarna lélektükrök a kékes-zöld igéző íriszek ellen. A Hugrabugos lány bevetette a nők igazi csáberejét, ajkai lassan elválltak egymástól…ennél vadítóbb és vadócabb dolgot nem lehetett tenni…ez volt az, amire a fiúk többsége bizony ugrott. Freddie sem tudott ellenállni, tekintete egy pillanatra akarva-akaratlan odatévedt. Soha annál szenvedélyesebb, és csodálatosabb látvány nem tárult még a szemei elé…a látvány magával ragadta…halk sóhaj neszezte meg a csendet, kérlelő…csalogató…lehetetlen volt ellenállni annak a láthatatlan vonzó erőnek. A lány ismét előre szegte fejét, és csókolt…ez azonban más volt az eleddig elejtettekhez képest…vadabb, pajkosabb…az elnyomott, valódi jellem a felszínre tört…és tetszett a fiúnak. Az érzések kifejezése érdekében a másik kezei anyakára fonódtak, és a két test teljesen összesimult.

Érezni lehetett a még mindig hevesen verő szív dobbanásait Lyra mellkasán…Freddie most sajnálta, hogy ő alapjáraton a végletekig nyugalmas ember. Az ő öreg ketyegője a jól megszokott ritmust verve dolgozott odabent…a lélek szinte tombolt, és ki akart szakadni a testéből, hogy ő is ölelhesse Őt, érezhesse annak közelségét. A fiú kezei lassan körbefonták a lány derekát, és lágyan vonták önmaga felé annak egész lényét.

A hosszú, Frederique éltének legérzelmesebb csókját követően a lány mély levegőt véve tűrte megvadult tincseit a füle mögé…aztán ajkaiba harapva hajtotta fejét a fiú mellkasára…apró tenyere lágyan cirógatta a talárra hímzett címer szegélyét. Aztán a csendet megtörve pillantott fel, és egy újabb puszival az ajkakra jelezte töretlenül tomboló érzelmeit. Igen, ennek a találkozásnak erről kellett szólnia…ebből is látszott, hogy ez még a komolynak ható kapcsolat első fázisa…az, amikor az érzelmek kimutatása mindennél fontosabb…az, amikor a boldogsághormonok plusz energiát adnak mindkét fél számára…és amikor csak a felhőtlen boldogság létezik.

Freddie nem akart tolakodó lenni, de úgy gondolta, kényelmesebb lesz mindkettejük számára. Balját elemelve a lány derekáról húzta vissza a kezét, majd miközben mélyen a másik lélektükreibe fúrta sajátját, átfűzte azt a térdének hajlatai alatt…kissé hátradőlve emelte meg Lyra-t, és ültette oldalülésben az ölébe….ezt követően a keze ismét visszakozott a törzse felé…az igazat megvallva szívesen kúszott volna végig az Egyetlen combján, egészen a derékig…de az még nem lett volna illő…túlontúl korai és támadó lett volna…a varázs megtörője. A jobbja aztán ismét körbefonta baljának csuklórészét, továbbra sem engedve Őt sehová…melengette, és közben örült annak a rózsaszín fellegnek, amely az utóbbi percekben a szemei elé gomolygott. Arcának balját a lány fejének búbjára hajtotta, és lágy puszit nyomott arra…nem szólalt meg…nem akart…így volt jó…így volt tökéletes az egész pillanat.

{ Lyra }

A két meggypiros ajak szenvedélyes csók utáni kettéválását követően a hatodéves fiú lágyan érintette homlokát Lyra-éhoz, hogy minél közelebb maradhasson Hozzá, jelezvén, nem óhajt elszakadni Tőle immáron egy pillanatra sem…nem szeretné, ha ennek a varázslatos délutánnak vége szakadna valaha is. Jelképes, és apró mozzanat volt ez…mégis…mindent eláruló a bensőben tomboló jelenlegi érzelmekről, amelyek úgy sújtottak le, akár egy nyári zápor…Hirtelen, és mindent elsöprően. Freddie tudta nagyon jól, hogy lehetetlent kíván az idő megállításával kapcsolatban, hiszen az életnek mennie kell tovább, a perceknek pedig lassan peregnie a bizonyos rozsdásodó fogaskerekek által. Ennek ellenére boldog volt…boldogabb, mint bármikor eddigi éltében, mert ráébredt a másik lágy mozdulataiból, igéző tekintetéből, már nincs egyedül. Az pedig, hogy a mának vége szakad? Átgondolva tulajdonképpen izgalmakkal töltötte el…újabb varázslatos percek kettejük között, amelyre kíváncsi volt, és amelyet jobban meggondolva már nagyon várt. Az első találkozás a mai napot követően…séta kézen fogva az iskola falain belül, és kívül…büszkén, emelt fővel, hogy ilyen csodálatos teremtés szegélyezte eleddig üres életének napját…várta, hogy teljenek a percek, és mégsem szerette volna, ha vége szakad a varázsnak. A két szív rabul ejtette egymást…és az ütemes dobogás a fiú mellkasában már csak egyetlen emberért szólt…Érte.

Frederique suttogó szavait követően Lyra lejjebb szegte mosolygós szemeit, és ráhajtotta fejét a varjúszín talárral szegett mellkasra, majd elcsendesedve időzött ott el. Nem mozdult…ez volt az a pillanat, amikor mindkét fél elmerült a valóságban, legalábbis a fiú bizonyosan…a szavak ízlelésében…nem volt már „Én”, csak „Mi”. Igen, még csak a mai napon ismerkedtek meg…mégis, ez valahogyan más volt, mint egy átlagos találkozás…ebben sokkalta több érzelem és valóság volt…ott lebegett a jövőkép a szemek előtt. Nagyon sok udvarló párnak hosszú idő kellett, hogy valami megmozduljon odabent…Lyra-nak azonban már a kezdeteknél sikerült megmozgatnia valamit. Akarva, vagy akaratlan, nem számított…de megtette…A jövővel incselkedő gondolatok közepette Freddie keze, mely eleddig a lány derekát fonta körbe, most finoman mozdulva siklott fel Lyra oldalát végigsimítva, majd a vállát szelve a lapockára vándorolt…másik keze, amely a hajkoronában időzött a csók alatt, lassan a lány hátára fonódott…Jobbjának tenyerével megragadta baljának csuklóját, így ölelve Őt, és vonva közelebb magához. A Hugrabugos fiú elmerengett egy pillanatra, elmerengett azon, hogy ennél szebbel nem is lephette volna meg a sors…talán elérkezett az idő, hogy a kálváriából egy csoda alakuljon ki…

Aztán Lyra újra megmozdult, óvatosan szegte fel tekintetét, és ejtett ki két szót…Freddie elmosolyodott azok hallatán, mert senki nem mondott még ehhez hasonlót íly hanglejtéssel, és ennyi érzelemmel fűtve neki. Leszegve fejét csókot lehelt a másik homlokára. A lány pedig levetkőzve eleddig uralkodó félszét feljebb húzta magát a nyak köré font karjával, és lágyan simogatva az érte epekedő arcát apró puszik tucatjaival lepte meg a fiút. Freddie hagyta, és örült…olyan volt számára az egész, mint valami valóra vált gyönyörű mese. Lyra címeren nyugvó karja aztán szétoldva a talár egymásra fonódó részeit az alá vándorolt, a fiú szívére. Ismét halk, elhaló szavak…olyan szavak, amelyek csengése örökre beleivódott a fiú lelkébe. Frederique lány vállán nyugvó keze lassan a talár címerére, és ezzel a lány azalatt lévő kézfejére vándorolt.
- Immáron csakh érthed dobban!
Válaszolta halkan, miközben elveszett a lány szemeinek tükrében…mélyen, hosszan. Látható volt az ébenbarna lélektükrökben az érzés…az, amit a másik lobbantott fel benne.

Pillanatokkal később Lyra ismét megmozdult…kényelmetlennek találva az előző pozitúrát próbált valamiféle kényelmesebbet felvenni. Freddie is kissé oldalra fordította egészét, hogy könnyebb legyen elhelyezkedni a szűkös ülőalkalmatosságon…a rövidke fészkelődést követően a páros aztán megtalálta a mindkét fél számára tökéletes, és kényelmes állapotot. Alig révedtek el ismét egymás tekintetében, amikor a lány két szót kiejtve csúszott feljebb, és csókolta meg a fiút…Freddie már nem lepődött meg, érezte, hogy Lyra-ban is felszabadult valami…hagyván, hogy az érzelmek vezessék testét, adta át magát az újabb szenvedélyes, és tartalmas csóknak…

{ Lyra }

A nem túl hivalkodó, mégis, valódi érzelmeket sugárzó csókot követően a lány ismét kinyitotta a szemeit, és mélyen Freddie íriszeibe fúrta azokat. Az arca még mindig pirospozsgás volt valamelyest, de az élénk színek csillapodni látszottak…A kékeszöld csillogásban a fiú felfedezni vélte azt a szenvedélyes tüzet, amely hírnöke volt Lyra önnön által keltett félsze elűzésének…igen, úgy festett sikerült kigyomlálni a félelem utolsó írmagját is, amelytől felszabadultabban élte meg a helyzetet, és viszonozta az érzelmeket. Az, amibe belekezdtek ezen a csodálatos napon, kiteljesedni látszott. Egy ártalmatlannak tűnő beszélgetésből alakult ki minden, amely gyökeres fordulatokat hozott mindkét fél számára…legalábbis készülőben volt, hogy alapjaiban változtassa meg a fiatalok életét. Fellángolás? Diákszerelem? Noha az érzések még kavarogtak, egyértelműen kirajzolódni látszott, ez több ezeknél a frázisoknál…sokkal többről szól, mint holmi szalmaláng…egy olyan tűz gyúlt mindkettejükben, amelynek lángjára a fiú úgy fog vigyázni, mint a szeme fényére.

Érezte, ahogy az arcára lejtett kéz ismét megmozdul…lassan simítva, lefelé haladva…először a nyak, aztán a mellkas. Borzongató és kellemes volt, ahogyan az ujjak érintették testét…a címeren megállapodva egy pillanatra elidőztek, de aztán apró köröket írva folytatták útjukat. Lyra mozdulatai közben elemelte tekintetét, ezzel megszakítva a hosszas rabságot…szemével követte kezének mozgását…aztán ismét feltekintett. Ott, abban a pillanatban szűnt meg minden kétely afelől, hogy az, amibe belevágtak csupán játék lenne bármelyik fél részéről. A szemek elárulták, Lyra szívébe beleíródott a név…a fiú neve…és ez fordítva is igaz volt. Freddie tudta, már az első pillanatban szembesült vele, hogy a lány érzékeny, ezzel együtt a szíve is biztosan törékeny…de nem állt szándékában lerombolni azt, ami _Ők Ketten_ építettek fel…mert szomjazta a másikat, azt, aki olyan érzéseket volt képes felébreszteni benne, amelyek jó ideje már elkerülték…vagy talán még soha meg sem érintették.

A lány megemelte a fejét, és lassan hozzáérintette pirosló ajkait a fiúéhoz…karjai eközben lassan felkúsztak a mellkasról, és a nyak mögött összefonódva találtak nyugalmat. Az apró, mégis mindent kifejező „csók” viszonzást lelt…halk sóhaj, majd cseppnyi szünet. A lélektükrök, ahogyan már oly sokszor az elmúlt percekben ismét belefúródtak a fiúéba…Azok elragadó csillogása immáron megvilágította a szándékot…Frederique is érezni szerette volna újra az ajkak ízét…a lány olyan közelségét, amely túlmutat az egyszerű érzelmeken. Balja lágyan indult meg Lyra arcán hátrafelé…az ujjak kiegyenesedtek, már csak a hüvelykujj simogatott…a többi elérve a szőkésbarna hajkoronát, beletúrt a szálak közé. Másik karja a lány derekára fonódott…lágyan húzva maga felé Őt. Előreszegve fejét hunyta le ismét a szemeit, de tudta, ez már nem az a csók lesz, az ismerkedő és félszeg…ebben benne lesz minden érzelme, amelyet felkarvart benne a lány…és ugyanezt viszont is fogja érezni a másiktól.

A két, immáron valós csókot szomjazó ajak újbóli találkozásánál egy halovány puszi nyitotta a csodálatos, magával ragadó élményt…de aztán szétnyíltak, és egy érzelmekkel teli _igazi_ csókban forrtak össze hosszas percekre. Frederique úgy érezte, soha többé nem szeretné engedni Őt…vele akar maradni mindörökre…A hosszú, szenvedélyes csókot követően a fiú lágyan érintette homlokát a lány homlokához, miközben kinyitva szemeit ismét elrévedt a másik tekintetében.
- The vagy az első, akhinek szavakh nélkül is hinni tudtam…
A szavak szinte suttogva hagyták el ajkait, noha akár pálcát a torkára szegezve is büszkén kiáltotta volna azokat az érzéseket, amelyeket megpróbált szavakba önteni. Tudta, leírhatatlan az, ami a bensőjében kavarog…Bizonyos volt, hogy mondata mellé nem kell kommentárként fűzni, szavak nélkül és érti a lány érzéseit…és bízik benne, hogy Ő ugyanúgy vigyáz majd az odabent ketyegő szívre, akárcsak jómaga a másikéra. Nem tudott volna élelmesebb, és érzéseit jobban kifejező szavakat találni, így nem folytatta a mondatot…annakidején hallott egy mondást, amely a jelen helyzetet tökéletesen tükrözte. - „Aki azt mondja szeret, talán igaz lehet. Aki azt mondja imád, sose hidd szavát. De aki nem szól, csak mélyen a szemedbe néz, annak a szívében örökre élsz.” – Freddie pedig újfent elcsendesedve veszett el a kékeszöld szemek rabul ejtő tükrében...

{ Lyra }

A tenyér pirosló ajkakkal való érintését követően érezhetően Lyra egész lénye megremegett kissé…Freddie bizonyos volt benne, hogy ezt a hirtelen, mégis valamelyest eleddig elnyomott érzelemkitörés okozta, amely most végre felszabadulhatott…elkezdhette leszaggatni a mázsás súlyként ránehezedő béklyókat. Voltak már erre irányuló jelzések a beszélgetés, és mozdulatok során, de azokat jobbára még az utolsó pillanatban korrigálta az a bizonyos, leselkedő félsz. Annak ellenére, hogy a vele szemben ülő visszahúzódó jellem volt, az egyik legszenvedélyesebb lánynak tűnt, akivel valaha is találkozott. Freddie-nek jó érzéke volt ahhoz, hogy a viselkedés és mozdulatok alapján ezt átlássa. Az egyik legszebb párosítás egy lányban ezen két tulajdonság egymásnak feszülése. A halovány, általa arcgerezdre helyezett csókot követően ismét mosoly szökött az igéző ajkakra. A fiú azonban továbbra is komoly maradt…örült, hogy újra megcsodálhatja azt a mosolyt, amelynél festőibbet és szebbet még nem látott éltében. Azt azonban érezte, itt és most nincs helye ajkai görbülésének…Lyra félénk típus, így neki kell majd mutatnia az ösvényt…nem, nem akart irányítani, mert arra nem volt szükség kettejük között. Csupán szerette volna, ha a lány önmaga fedezi fel a valóságot, és önmaga tud ellent mondani önnön félszének.

Az oldalra dőlést, valamint az elejtett lágy csókot követően hátrahúzta a fejét…éppen csak annyira, hogy ismét a másik szemébe tudjon tekinteni. Valahogyan érezte, hogy a lány talán szeretett volna tovább menni, de a benne lakozó félénkség nem engedte oldalra fordítani fejét. Az ajakra szánt leheletfinom, és édes csók így váratott magára. A távolodás közben aztán Lyra-ban elszabadult valami, mert előrébb emelte fejét…Frederique mozdulatai abbamaradtak, csak figyelt…csak a szemeket méregette. A lány keze, amelyik a fiú arcán pihent, baljának takarásában, lassan kihúzódott a tenyere alól, és lejjebb kúszott. Freddie baljának könyöke a pad háttámláján leledzett, és kissé eltávolodott, utat hagyva a lány érzelmekkel itatott mozdulatainak. A tenyér végigsimította a nyakat, s vándorolt egyre lejjebb, egészen a talárral fedett mellkasig. Ott megállapodott Hugrabug házának címerét maga alá temetve...Lyra érezhette, hogy a fiú szíve lassan és ütemesen játssza a szokásos dallamát…de ez a dallam most egyetlen embernek szólt…annak, akit a lélektükrök nem eresztettek.

A szemek léleksimogató játéka folytatódott, érezhető volt mindkét fél tekintetében az érdeklődés…a kíváncsiság…az érzelmek fel-fellángolása…Lyra ajkait mély sóhaj hagyta el…a fiú szinte érezte azt. Halk nesz jelezte, az újabb mozdulatokat…talán felbátorodott…talán belátta, már nincs miért izgulnia a helyzetet illetően. A mellkason pihenő kar lassan kúszott fel a nyak irányába, majd fonta körbe azt, ezzel közelebb húzva a két törzset egymáshoz. Freddie érezte, hogy a másik most rátámaszkodik valamelyest…és nem volt megállás…jómaga is oldalra fordította törzsét, hogy a kontaktus még közelebbi, még áthatóbb lehessen. Odabent legbelül valami egészen furcsa érzés kavargott benne…valami hihetetlen boldogság járta át a lelkét. Lyra ezt követően rásimult a mellkasára…ekkor érezte meg a lány szívének heves kalapálását, ellenben az ő szívének lassú ütemével. Hihetetlen volt átélni, és érezni a másik közelségét. A lány megemelte a fejét, majd alig érezhető csókot lehelt először a homlokára…aztán ajkaival simítva kúszott lejjebb, az orrig, ahol újabb puszi csattant. Az ölelő jobb mellett a balja felkúszott a fiú arcára, és lágyan cirógatta azt. Igen…félénk és mégis szenvedélyes…átélni ezt közvetlen közelről pedig az élet legszebb perceit okozta Freddie számára…olyan perceket, amelyeket szeretett volna az örökkévalóságig megélni.

Halk, szinte elhaló szavak csendültek…vagy inkább sóhajtás Lyra részéről, melyet egy apró mosoly követett. A benne lakozó félsz azért ismételten felszínre tört, mert egy pillanatra lesütötte szemeit…érezvén ennek szükségtelenségét emelte meg ismételten a fejét. A két törzs teljesen egymáshoz simult, most jobban, mint előzőleg, ha ez lehetséges. Mindketten érezhették a másik lélegzetvételét…a mellkasok lassú, és ütemes emelkedésének, és süllyedésnek játékát…érezhették egymást úgy, ahogyan azelőtt soha. A közeledés következtében az ajkak már majdhogynem összeértek, de ott volt még az az apró, mégis izgalmas és szenvedélyes távolság…oly közel és mégis távol. A fiú balja, amely a levegőben egyensúlyozott, lassan a lány felé indult…a mutatóujj lágyan követte végig a Lyra szeme elé kúszott tincs vonulatát, mígnem elérte a vörösen lángoló arcgerezdet…ott meghajolva a középső ujjperc lágyan simította végig az eperszín bőrtfelületet, egészen az áll éléig lekúszva. Frederique a lány előző mozdulataiból érezte, neki kell megtennie az első lépést, mert hiába a fellángolás, a félsz egyenlőre erősebb az akaratnál.

Fejét kissé előre mozdítva érintette hozzá ajkait a lányéhoz…nem, nem csókolt, csupán megérintette azokat, ízlelte, és éreztette másikkal, mit szeretne. Ismét visszahúzódott, kérdőn méregetve a béklyóban tartó íriszeket, melyekről már hosszas percek óta nem tudta levenni tekintetét. Úgy érezte, most érkezett el a pillanat…ha a lány nem húzta el magát, vagy nem visszakozott, úgy ismét kissé előrébb szegte a fejét, és lehunyva szemeit megtette…egyenlőre a szelíd, és érzékibb stílust választva. Egy puszi az ajkakra…mindösszesen egyetlen apró, lopott és halovány, még a csókot is megszégyenítő érintés. Aztán olyannyira hajolt el, mint pillanatokkal ezelőtt volt. Ismét felhúzódtak az ébenbarna íriszeket eltakaró szemhéjak.

Szeretett volna anyanyelvén ezernyi és ezernyi szót hangoztatni…de nem akarta ezt a varázslatos pillanatot csúfítani szavakkal…tettei, és lélektükreinek csillogása mindent elárultak, ami most a lelkében, és elméjében húzódott. Tudta, hogy később lesz majd alkalma szóban is foganatosítani azt, amit most érez…