-...Hogy mindjárt minket kérsz meg?- vigyorgok szélesebben, mint szükséges, amint kapok levegőt a nyakamba akasztott Vi-től. -Azt a részt még mindig nem értem, hogy jutottatok egyből egészen az oltárig. Nekem ennyi idő alatt max olyan közöm lehetne oltárhoz hogy az volt elég vízszintes, és most futni kell, mert bármelyik felekezet vagy a fáklyákat hozza miattunk, vagy a sörétest. Még a quakerek is. Bár lehet csak a szám jár, tekintve hogy a belátható múltban én egy teljes félév alatt addig jutottam, hogy egy letagadható cserép virágot kapjak a gyengélkedőmre. Bár Mr. Hotelről egész bizonyosan meg tudok annyit mondani, hogy ő nem jégkirálynő - itt lehet a különbség elásva. - Ami nagy szó, mert ahány formában hallottam eddig a nevét Vi-től, csak a kezdőbetűben merek bízni. Szintén erős kezdés lett volna egy házassághoz, úgyhogy nagy megkönnyebbülés ez a feltételes mód. -Jaj, a változást inkább ne is emlegesd!- Jelenleg nagyon kényelmesen vállalhatatlan vagyok - ha nem a biztonságiakat kérdezzük valahol - és nem akarok átlendülni egzisztenciálisba. Főleg mert lenne miről. Majd gondolkodjon a másnapos Vale arról, hogy inkább a harmadnapos Vale-nek még vissza kell kanyarodnia Kansas felé is, ha már itthon jár önszántából, egy legutóbb elnapolt találkozót összeszervezni drága apukájával és túlélni egy valószínűleg továbbra is feszült beszélgetést, ezúttal rendesen. Főleg ha utána megy is megint vissza Angliába, abszolút nem csak BFF-összetartásból meg bizonyos jégkirálynő kedvéért, akivel szigorúan, biztosan, nem is jár. De mindjárt vissza is kell pofozzam magam vállalhatatlanba ha így folytatom, tessék!.. -Ha MLM a poharad, inkább keressünk másikat. Ha mindenképp ragszkodsz a piramis-sémához, szépen pillogva elkérhetem a kaszinó alaprajzát őtőlük- mutogatok a Luxor vélt, valószínűleg téves irányába, magabiztosabban a terv realitását illetően, mint egészséges lenne. Na, így mindjárt más! -Lehet a "tri-varázshasználó" nem fért volna el. "Tri-garabonciás"? Mindegy... Az nem volt kérdés, hogy meg fogom csinálni, legfeljebb az, hogy hány darabban! De ha a szavak boszorkánya nem is megbízhatóan vagyok épp - bár eddig egész artikulált vagyok, gyanakszok a gyakorlatra - az adott szavamé igen. És ha az esélytelenek nyugalmával is ígértem egy hosszú évvel ezelőtt, de megígértem, hogy ami a csizma után marad, azt eljátsszuk Vegasban. Tény, a Tusa történetében tudtommal első, az esemény emlegetett szellemét be is tartó végeredmény egyik ára, hogy a kihírdetett díjat háromfelé kellett osztani, és tény, a tanév utáni életmódomat tekintve egy részét annak félre kellett tegyem unalmasan felelős módon esőtervnek, még mindig meghagytam belőle - amúgy a régen hagyományos fődíjnak megfelelő részt - csakis erre a kiruccanásra ...amint a világégés állapota megengedi. Nos, csizma a lábamon - eredeti méret- és formatökéletesre igazodó Brighthorn cowboycsizma, még az ideúton megálltunk érte - mostmár részemről mehet a buli akár addig is, amég csak ez marad rajtam, meg a pálcám. Onnan még sufniboszorkány okosban megold bármit. -Nyugi, én úgyse engedlek el legalább egy raklap felpaprikázó főzet nélkül!- csatlakozok a hálózati marketingnek titulált pezsgőspohár klubhoz Varvara vándorútját illetően is. Bár se karácsony, se szülinapom nincs, olyan lelkesen kezdek bontogatni, mint ha mindkettő lenne. A csomag szalagja a hajamban köt ki végül, és szerencse hogy mindig ez a lezser elegancia volt a védjegyem, mert a masni új formája minden lett csak precíz nem. -Várj, ha egymást látjuk benne, hogy fogjuk használni? De, mindenképp fel is kell avatni!- fordulok Varvarához olyan elszántsággal, mint akinek még mindig kifogástalan a szem-kéz koordinációja. -Mit kérsz, zombiözvegy, vagy Kiss tag?
-Bate ezredes,- legyintek egyet a homlokomhoz, azzal a kezemmel pont tudok. De ezúttal legalább vigyorgok hozzá, most csak a legutóbbit visszhangozni köszönök így. A rosszalló pillantás alapján ő komolyabbnak szánta a hangnemet. Így is megvárta a látogatási idő legvégét, előreengedett bárki mást - ez a beszélgetés csak kettőnké. Pluszminusz Pomfrey a háttérben, tekintetével éreztetve, hogy ő könyörtelenül be fogja tartatni a zárórát. -Ne mondd, hogy erre sincs varázsütésük. A bal kezem előttem lebeg, sínpólyázva és belezárva a levegőbe körülötte, alkartól nem tudom elmozdítani a helyéről. Legalább a kapott bájitaloktól a másképp lüktető fájdalmat alig érzem, így annyi a legzavaróbb, hogy nemigen tudok máshogy fordulni. -Általában lenne. Feketemágia, része hogy nem engedi a gyógyítást- vagy valahogy így szedtem össze a diagnózisból. -Pomfrey, a ...főorvos, azt mondja, remélhetőleg évzáróig megfelelően összeforr. Mozgásterápiázni valószínűleg egész nyáron járnom kell vele. -Persze, mindig megvan a kifogásuk. Sóhajtok egy nagyot tüntetőleg. Ne kezdd megint... A csend még mindig feszült közöttünk. Ő töri meg végül. -Én voltam amögött az ajtó mögött?- Ha így kérdezi, akkor személyesen nem - bár ez Anyáé óta elég egyértelmű volt. -Mert, álljak le trécselni vele? Ismerős volt ahogy bevágtam? -Éppenséggel, nagyon helyes. Itt vagyok kint, itt vagyok még holnap is, fontosabb dolgod volt továbbmenni. Szeretném érettebbnek hinni magam a dacos elégtétel érzésénél, hogy "tessék, énnekem volt igazam!", de valahol mélyen csak felüti a pimasz fejét. Afölött mindketten kényelmesen elsiklunk, hogy Anya ajtójáról is számon kéne kérnie ugyanennek az elmulasztását. Szerintem ott ő is megállt volna. -Az a későbbi meg Mr. Madrigal volt. Veled is egy tequila fölött nosztalgiázott? Nem válaszol, de anélkül is értem. Amit nem kell kimondanunk se, abban mindig egyetértettünk. Amiket most igazán ki kéne, azokat meg még mindig kerülgetjük, mint egy frissen tálalt IED-t. És nem fogunk vele továbbjutni, amég egyikünk se mer hozzányúlni... -Kérvényeztem az áthelyezésemet, Fort Riley-ban leszek szolgálatban. Camp Funston.- töri meg végül a következő csendet is. Remélni tudom, hogy meghívásnak szánta, ott nem lenne messze otthonról. Hátha neki tudnánk futni ennek a beszélgetésnek rendesen, amikor eltávon van? Sok hidat kéne még újraépítenünk, de azt akarom hinni, hogy neki is szándéka. Egy keserű mosollyal kell a fejemet csóválnom, de örülök, hogy bevetésre nem küldik már akkor. Néhány éve van leszerelésig, és látszik rajta, hogy Anya elvesztése őt is megrendítette. -Sajnálom Apa, nem tudok hazamenni. Biztos nem ameddig Yaxley van hatalmon. Nem tudom, róla mennyt hallottál, de ha itt a könyvtárban rákérdezel kilencvenhat-kilencvennyolc eseményeire, elég egyértelmű lesz minden, miről van szó. Látom előre, azt is a varázslók világának fogja felróni mind, pedig sokkal egyszerűbben az egész emberiség ilyen, rosszabb formáiban. De erről majd legközelebb, a még beláthatatlan jövőben valahol, ráérünk elbeszélgetni.
A könnyeim közül veszem észre, a csajok eltűntek - minden bizonnyal továbbjutottak, csak én maradtam itt. Ha a saját megtört szívem nem elég, hát kiét adjam még oda!? De megígértem - megígértük - együtt a legvégéig. Nem hagyhatom cserben a többieket, ezen a ponton legalább annyira egymásért csináljuk, mint a győzelemért. Kiét?.. Madrigal szólt róla, hogy beszélt veled, de nem számítottam rá, hogy tényleg meg fogsz jelenni, ma reggelig. Talán elkezdtem reménykedni, hogy helyretehetünk még valamit, hogy nem örökre kellett végül búcsúznunk. Talán sose voltunk ilyen szerencsések... Néha lehet, csak továbblépni tudunk már... Soha nem fogadtad el a mágiát. Talán túl szembe ment számodra a természettel. Talán bántott, hogy az év nagyrészére, évről évre elvesz tőled, hogy nem láthatsz felnőni, a saját lányodat - pedig voltál legalább annyit te is távol tőlünk, szolgálatban. Talán mindkettő. Régen a kedvéért, és talán az enyémért is még, elhitted Anyának, hogy ez is csak a világ egy része, nem tudhatatlanabb az óceán mélyénél, csupán ismeretlen. Nem hitted így - soha nem hitted így, de őneki, az ő kedvéért elfogadtad, hogy így legyen. Ennyi ára legyen a családunknak, ha annyi minden másban egyet tudunk érteni. Aztán jött az a szörnyű betegség... Keserű lettél, hogy nem tudtam segíteni? Hogy hiába áltattad magad, önmagad ellenére, végül nem volt igaz az ígéret? A varázsvilágból ábrándultál ki, hogy a csodatevő hatalom ellenére nem tudnak segíteni Anyán, vagy nem is tesznek próbát rá? Bárhogy is, évről évre vált egyre nagyobb bűnömmé a szemedben a távollétem, ellenem szólt minden kísérletem, amivel próbálkoztam, és elítélt végül mindegyik, amikor nem hozott magával megváltó sikert. Végül azzal vádoltál, én tettem rosszabbá az állapotát, mindennel amivel jobbá nem tudtam. Rejtegettem előled az utolsó bájitalokat, hogy haragodban el ne vedd, ki ne öntsd, mert megmenteni úgye fogják - Már nem, de egy-egy békés, fájdalmaktól szabad napot, megpihenést a következő küzdelme előtt még tudtak. Csak te nem hitted már el... Búcsúzóul elhatároltad a két világot, és vele engem is a válaszfal túloldalára zártál... Hogy maradhattam volna tovább? Ma elkezdtem remélni, hogy talán kezdhetünk friss lapot. De talán így lesz a legkönnyebb mindkettőnknek. A te szívedből nem tudom felajánlani mindezeket a sérelmeket, de nem kell nekem is tartanom a haragot érte - feléd is kegyetlen volt ez az élettől. Talán én is csak itt tudom lerakni ezeket a sérelmeket - remélem egyszer neked is sikerül. Majd járok arrafelé néha, hogy ha úgy érzed, elérhess, a magad idejében. De ezt a mondatunkat be kell fejeznünk most. Az után bármi jöhet...
Egy fáklyák világította folyosón találom magam. Mostanra Barbon is előttem jár, Sienna és Lolita pedig már félúton egy távoli fénypontig, amit a mérleg másik serpenyőjében álló kupának ismerek fel. Ahogy megmozdulok, a bal kezembe belelüktet a fájdalom, ahogy a törött ujjaim minden mozdításra ellenkeznek, de legalább éberen tart ez, ha fogcsikorgatva is. Utól kell érnem őket! Megígértük egymásnak - most csak ez számít. Barbonnal nem is foglalkozok, ha ő nem ad rá okot, minden másra meg ráérünk, ha ennek az egésznek végre vége lesz. Lolita, talán te leszel a mentsváram önmagadhoz. -Carpe retractum!- Nekifutásból célzok meg egy fáklyatartót a falon, olyan messze előre, ameddig csak el tudom érni. Nemrég égitestekkel rodeóztunk ezzel a varázslattal, remélem egy stabil ponthoz kötve át tudom vele rántani magam bármi utamba kerülő akadály fölött - ha bármit tanultam ezen a próbán, nincs olyan, hogy "egyszerű folyosó", előbb-utóbb valami nehezíteni fogja. Legjobb, ha van módom elkerülni, minnél többet minnél gyorsabban. A kezemnek szinte fellélegzés lenne a csupán egy hosszú lüktetés a gyorsulástól, nem minden lépésem zökkenésére újra és újra az ujjaimba hasítani, de akárhogy össze kell szednem minden makacs, alkut nem tűrő kitartásomat. Ráérek majd utálni magam mindenért, miután a gyógyítók összekapartak, mert ennyi minden után el nem tudom képzelni, hogy a célvonal túloldalán is a saját lábamon álljak majd. Azt alig hiszem el, hogy ez az egész próba ma kezdődött. De még nem tartunk ott, még nincs időm foglalkozni semmi mással, csak a céllal a szemem előtt: hogy egyre közelebb legyek a lányokhoz, és ahhoz a kupához a túlvégen. Oda kell érnünk, együtt, mert nincs más opciónk. De akár a talajon kellett maradnom, akkor meg pláne, ha a varázslatszál mentén előresuhantam, rohannom kell azután, mert visz magával a lendület, üldöz a törött ujjaim emlékeztetője, és legvégül a nyomomban egy életre elégnek tűnő kimerültség - lábon kell maradnom, hogy utól ne érjenek. Ha a talaj jéggé válna alattam - talán Lolita védjegye jóvoltából - arra is lendületből kell érkeznem, mert onnan minden lépés ellenem dolgozna már, de minden yardra szükségem van, ami a célhoz közelebb visz. Legyen az egy újabb fáklyatartó a közelében, vagy a Trimágus-kupa alatti talapzat maga, kell egy célpont a következő Carpe retractum-omnak, berántani magam a célegyenesbe, mint korábban. Ha sikerül, ha fel tudok zárkózni a csajokhoz, ha fej fej mellett érünk, nyúlunk a célvonalért, már csak a fogamat kell csikorgatnom. A bal kezemen a hüvelyk-, és a gyűrűs és kisujjam még ép - noha átsugároz rájuk is a két törött fájdalma. Talán azon a ponton üvöltök, hogy ne adjam meg magam a fájdalomnak, a kimerültségnek, az egész napnak és évnek magam mögött. De már csak egy dolgom van: azokkal a töretlen ujjaimmal rámarkolni arra a kupára, egyszerre Siennával és Lolitával, és nem engedni el, amég az eredményt hirdető zsűri nem fejtené le róla a kezeinket. Mert az azután következő dolog, amiről tudni fogok, már akármilyen esetben a gyengélkedő plafonja lesz, ezt most meg tudom mondani.
Fel kell fognom először, amit megérkezve látok - talán kellett is volna az a pillanat kitérni, ahogy Lolita figyelmeztető varázslata egy tükörszilánkról kapva gellert körbeér. Eredménytelenül próbálok a pálca után kapni, ami végül a két párosunk között áll meg a földön. Nem rohanhatok bele ebbe a jelenetbe érte, lehet egy kivételes jó fordulatot előznék meg vele, úgyhogy maradok csak ugrásra készen feszülve - foggal-körömmel, ha úgy kell. Barbon, az egyre hidegebb viselkedésével, miután pont nyitni kezdett megint a télen; Vianne minden figyelmeztetésével róla, hogy nincs vele rendben valami; a kövem mostmár bizonyítottan szándékos, szabotált cseréjével; és ma a kitaró figyelmen kívül hagyásával minden közreműködési kísérletünknek vele is, Sienna karját kötözi. És nem riad el a dinamikus berontásunktól se, befejezi: még csak nem is egy titkos pillanatot kaptunk el közöttük. Érthetetlent igen. -Na eldöntötted végül hogy most segítesz vagy szabotálsz!? Nem lenne rossz tudni, ma melyik vagy! Főleg mindennel, amit Lolita mondott el út közben, és amit Siennától hallunk ideérve. Meghallgatni én még mindig hajlandó lennék, de ha felszólításra sem válaszol, nem bízhatunk a szándékaiban - azok bármik lehetnek, ha hozzánk szólni se hajlandó, pont ilyen kritikus pillanatokban. Persze ma sem tudjuk meg, ahogy a nemzetközi helyzet megint ráun a drámára, és úgy dönt, feljebb kell váltania. Nincs már kényes jelenet, amikor a terem maga indul meg ellenünk. -PROTEGO MAXIMA! A Sienna adta fedezékben felkapom a pálcám, aztán török is előre a megnyíló úton - néhány lépés előny, hogy aztán fordulhassak én is a többieket fedezni, hogy Sienna felzárkózhasson, miután miattam kellett kiállnia hátvédnek. Ha tudnám mivel... Bármi fedezőtüzem csak ránk pattanna vissza, és ilyen nyomás alatt nem bízok benne, hogy bármi, amit a tükörfalakból tudnék magunk mögé felhúzni, nem csak szintén ránktörne - A hezitálásom ára, a saját tükörképem találja el Siennát, egy gyomorfordítóan friss emlékeztetővel, ahogy a benzinszag megüti az orromat, és az amögött nyargaló lángokat Lolita kell felfogja - tudnék egy megoldást, ha lenne rá egy másodpercem. -PROTEGO! Csak érjünk be!- Nincs messze a pavilon, csak pillanatok kellenek. Megteszem amit tudok, de SVK órák és Heliodora könyörtelen leckéi mellett is, nem én vagyok a párbajtehetség. Pár másodpercig kéne fenntartanom a pajzsot, mindkét kézzel fogom így is, de Solace tükörképének egy átka áttöri, a rásegítő bal kezembe csapódva, szinte kóruskén visszhangzik két reccsenés, amihez a fájdalomkiáltásommal csatlakozok én is. Nem járunk messze, talán - remélnem kell hogy igen, mert jobbat nem tudok - a maradékot le tudom futni egyben a pavilonig. Még elkapom az ismerős kacsintást, Lolita tükörképétől egész hasonlót, mint én magam szoktam szórni a világba, de ő inkább a folyosót terítő üvegszilánkokat szórja utánam záporozva mellette. Már csak fordulni és menekülni tudok előle, bízva remélni, hogy a legtöbb szilánk vágását a talárom szövete elnyeli, de így is éri elég a puszta kezeimet, és egy nagyobb darab a homlokomon is keresztülszánt, mire előre fordulnék. A csapóajtó gazebójához érve már összeszorítva kell tartanom a bal szemem, hogy ne follyon tele a vágás vérével - minő apró örömök, hogy a hobbilövészetnek hála van gyakorlatom a kacsingatásnál hosszabbra is. -Glacius!- Ahogy a csapóajtón át kell sorolnunk, előreengedve Lolitát, gyorsan végigfagyasztom a talárja és haja lángjait, amennyit neki se volt ideje kioltani mostanáig.
A szűk folyosó talán klausztrofób is lehetne az eddigi terek után, de végre, egy pillanatra, csönd van, és összeszedhetjük magunkat. -Meggyógyítom az arcod, jó? -Igen, köszönöm.- Sienna lép elém, én csak megfáradtan nekidőlök a falnak, hogy türelmesen végigvárjam a bűbájt. Hálás mosollyal bólintok végül még, és végre kitörlöm a szememből a talárom ujjával a már ragacsos vért, óvatosan nyitom ki újra a szemem. A kezemmel nem tudunk mit kezdeni, de legalább a balommal fogtam kívülről a pálcát tartó jobbot, így nem az vált használhatatlanná. -Bocsánat, ha a jéggel elkaptalak- pillantok át Lolitára is. -A hideg sosem zavart igazán.. Talán a végtelen kimerültség teszi, vagy bármi más, hogy a valaha volt legfáradtabb bájvigyoromat szedem össze valahonnan. -Hát, értek én a jégkirálynőkhöz. Elgyötört nyögéssel lököm el magam végül a faltól, és mérem fel a környezetünket. Mérlegek, merengők, a kupák és mi magunk. Egy-egy támogató mosollyal bólintok a többieknek, ahogy a magaméhoz járulok. -Mindvégig. "Minden győzelemnek ára vagyon; s ezen ár nem erszényből, hanem lélekből méretik ki. Tégyen pálcád halántékodhoz s majdan a tálba húzd gondolatod." Hogy is lenne egyzerű... Nos, ki kell tapasztalni minden tóval, hogyan mélyül a medre,.. Marcus Rose, remélem nézel. Eszembe se jutottál volna, ha nem kezdek rád is számítani valamelyik mögött azokból az ajtókból. Végtelennek tűnik az a pár év... Jóképű, magas, még hozzám képest is egy fejjel,.. olyan diszkrét manipulátor, hogy - azóta sem tudom hogy - még Vi sem tudott kiszűrni előre. Csak a szerencsén múlt volna, hogy nem lettél meghatározóbb része az életemnek? Nem fogsz hiányozni. Ahogy az ezüstszál lehull, alig mozdul a mérleg. Nos, valóban - valahogy kikerültem belőled, mielőtt csúnyább véget kellett volna később érnünk, és volt módom rég túllépni rajtad. Remélem azóta jobb fiú vagy, de ajánlom hogy úgyse ismerjük meg egymást megint. De nálad ide több fog kelleni... Valami, ami fájni fog. Valami, ami menthető. Abe, tudom te ezt nem látod, de emlékszel még, amikor először lőttünk rendes kaliberrel? Mert ha járok otthon legközelebb - el kell beszélgetnem még Apával is, de lehet végül nem örökre tűntem el - el fog kelleni mesélned az egészet. Akkor is már az igazi all-American boy voltál. Lelkes és segítőkészen tanítottad meg hogy kell egy rendes Winchestert megtartani az addigi kis huszonkettesekhez képest,.. aztán Apának egyből az egészet ki kellett javítania, mielőtt valamelyikünk hanyattesik a visszarúgástól. Jó hogy ott volt, ő is meg a te apukád is. Régi szép idők... A többi hasonlót megtartom azért, de ezt most le kell tennem ide. Tudom, hogy te sem felejtetted el, és remélem nem haragszol, hogy rád kell hagyatkoznom legközelebb a felidézésében. Persze ennyinél több fog kelleni. Hogy ne kellene. Nem jönnél ide egy ölelésre? Most össze tudom szedni magam hozzá. Persze, mi más felé is tarthattunk volna. Az ágyad mellett ülök. a kezed fogom, amég ki nem terelnek, így is tíz percet megadva már a látogatási idő végén túl. Nem, nem tudod összeszedni magad arra az ölelésre, nem tudtad volna már egy héttel előtte se, és holnap már nem leszel velünk, hitegetni hogy egyhez még össze tudod szedni magad. De ezt még nem tudom. Kegyesen, már csak a táncoló sziluettedet látom a könnyeim görbületén át, absztrakt tündért a megfáradt nő helyén, talán így tudlak csak elengedni, csak holnapig. Mert első dolgom lesz holnap reggel is jönni. Már nem lesz. De köszönöm, hogy ma itt voltál, azon az ajtón, és mögötte más Ajtón túlról - ha a szavakat nem is te formáltad felém, tudom hogy ott voltál mögöttük - és köszönöm, hogy bepótolhattam a mulasztásom. Bűn ezt az emléket adnom fel, hisz több nem lesz már veled, de nem így akarok rád emlékezni. Még meglesz a téli szünet, még meglesz a remény, a baziliszkuszkönny beválik, időt nyer az orvosoknak megtalálni azt az egy következő kezelést, az áttörést, és teljen tíz évbe is úgy felépülni, mint azelőtt voltál, de együtt elküzdjük magunkat odáig. Ez megmarad. De nem a táncoló fraktálfoltra akarok emlékezni, és a világfáradt, megtört testre a könnyeimen túl, akinek küzdenie kellett az engem vigasztaló mosolyáért. Abigail Bate-re akarok. Rád, Anya. Tudom, hogy megérted, és csak remélhetem, hogy megbocsájtod.
Az ezüstös foszlány felörvénylik, ahogy a könnyeim is közéhullanak...
Ösztönös első mozdulatom célra emelni a pálcát, ahogy egy sarkon befordulva mozgást látok, és csak félig felfogva, felülírva még kell azt kiemelni kettőnk közül, ahogy Lolita rohan belém. Még egy lábbal hátralépve is meg kellhet támasztani magunkat, hogy le ne taroljon, ahogy belém kapaszkodik. Ahogy realizáltam a helyzetet, vissza is ölelem. -Cssss, itt vagyok. Itt vagyok. Gyengéden karolom át ahogy a vállamba temeti az arcát, a hátát simítom nyugtatva, amég a légzése lelassul. Nem én engedem el, ameddig nem érzem őt bontakozni a karjaimból. Itt vagyok, ameddig csak szeretné. -Aaw, hát mit szólna ehhez szíved jégkirálynője? Valószínűleg valami olyasmit, hogy vagy most fogod be a pofád, vagy ő tépi le, és rakja vissza valahova, ahova természetes úton nemigen férne fel. Szerencsédre, én tudlak csak ignorálni is. -A tükörképek.. tiéd is.. egy faszfej?- Csak biccentek egyet az irányába: pont mint amilyennek most is bemutatkozott. -Bántott? -Csak ahogy mindig. Időről időre, csak a szemem mozgásából körültekintek. Mama Wampus két karja átölel, amég a másik kettőn karmait feni minden fenyegetés ellen. Pálca a kezemben, de nem mozdulok, amég nem kell - pluszminusz gyilkos pillantás Lolita tükörképe felé. Én engedem a bőröm alá, ha azt kéri, ha azzal tudok segíteni. Mert és amediig és ahogy tudok, segítek; és számíthatok ugyanerre ha egyszer nekem lenne szükségem rá - ez ilyen egyszerű. És ilyen egyszerű kéne legyen, ha nem derogálna az emberiségnek felnőni, de hát itt vagyunk. Hátha valamennyit érünk most egy jó példával mi is... -Semmi, amit ne élnék túl. Igen, menjünk. Te láttál tőle valamit, merre lehet? Ahogy végül kibontakozik a karjaimból, meglapogatom még a vállát bátorítóan. Itt vagyunk, mostmár együtt, és hamarosan leszünk mind a hárman is. Együtt a végéig. Egy érzés valahonnan, fognám a kezét addig is, de ezt el kell hessegetnem: egész egyszerűen, futva csak akadályoznám azzal magunkat. Egy pillanatig csak figyelünk, mit hallunk meg, ami segíthet irányt adni, mielőtt nekiindulunk a legvalószínűbbnek talált irányba. A fényjel ezúttal sajnos nem segít már, ahogy az Lolita válaszának bizonyult, még amikor kerestük egymást. De Siennát is meg fogjuk találni. Mert meg kell. Mert erről szól minden - hogy összefogunk és összetartunk, a verseny ellenében, a szított konfliktusok ellenében, vagy ismét beleforgunk a történelem kerekébe, mint megannyiszor a világtörténelem során. Én nem éltem meg, amit a többiek igen, amiről Lolita is beszámol, Siennát meg mégközvetlenebbül is érinti. Ha csak annyit tudnék a Yaxlistákról, amit saját magam láttam, is hagyományosan aggasztónak találnám - az alig leplezett megkülönböztetésemmel és szabotázsommal a Tusa során csak származás alapján, hogy csak egyet mondjak - de volt alkalmam és segítségem utánanézni a közelmúlt itteni történelmének. Csak az utóbbi évtizeddel is, elég beszédesen állnak össze a mintázatok. És megint vagy ez van, vagy döntenünk kell úgy, hogy jobbak legyünk ezúttal. Mi most tehetünk, ha kicsit is, de sokak előtt. Együtt, a végéig. Megint hallunk valamit - nem olyan távolról, de nem is túl bizalomgerjesztően - és persze ahogy megtorpanunk figyelni rá, azt a pillanatot használja ki Lolita tükörképe egy igazán pofátlan és személyes támadásra. Nem tudom biztosra, miért veszem föl én is ennyire - Mama Wampus kifent karmai - talán a lány pillantása, amit elkapok az. Próbálom csak továbbsegíteni, hogy csak magunk mögött hagyjuk, de persze a tükörhang velünk tart és folytatja, amég éles folyosókanyarban szemből találkozunk vele. -Nincs elég baja nélküled is már!? Babám, ha olcsó idézetekkel dobálózunk,.. "Porból vagyunk, porrá leszünk"! Mondhatják rólam, hogy egész jól őrzöm meg a hidegvéremet. Talán? De gyakran inkább, a forró véremet tudom elég jól fókuszálni, amikor tiszta a célpont és futja az adrenalin. Egyszerű anyagokhoz kevesebb koncentráció is elég - az indulatom alatt egy tükörnyi homokréteg szóródik a túloldali padlót fedő szilánkok közé.
A korábbiak után, és ahogy a folyosó vége sötétbe veszik, igazán nem kéne meglepjen már, ahogy egyedül találom magam. A tarolóátkom végén mintha hallottam volna valami üveges csörömpölést, és tartottam a lépést a csajokkal, amennyire a sarkukra lépés nélkül lehetett. Mégis, ahogy kiérek a következő terembe, se őket nem látom sehol, se bármilyen szilánkokat - bár annyi egyértelművé válik, azok honnan származhatnának. Tükörlabirintus, mert persze, mert ehhez a cirkuszhoz csak nem lehet kihagyni a klasszikusokat. Remélem legalább odakint várnak majd minket végtelen kenyérrel. Szponzorál minket az Olive Garden is? De egyelőre, ismét, mert nehogy már ne akarjanak szétültetni teremről teremre - eskü nem is leveleztünk a pad alatt! - megint egyedül kezdek, társaságnak csak a tükörképemmel ...aki nagyon üthetően vigyorog rám. Én is ilyennek szoktam látszani? -Mindig el fogod veszíteni őket... Sóhajtok egyet - persze, hogy szájal is. Nem én lennék..? Jury's out, de lehet egy reality check tényleg nem válna káromra, ha ezt nem is akarom bevallani. Bár valószínűleg érdemesebb egy hagyományosabb tükörbe néznem érte. Felmérem a teret, vajon mekkora lehet, és meddig terjedhet benne a hangom - bízok benne, hogy ugyanazon a labirintuson osztozunk, ha szétszórva is, nem mindenki saját zsebdimenziót kapott. Közben a tükörképemhez közelebb sétálok, és csak hogy éreztessem, hogy a szavait figyelmen kívül hagyom, megigazítom benne a talárom flegmaságát - a sminkemet itt csak elkenni tudnám, de elég visszafogott volt egyébként is, hogy nem sírtam szét szörnyűségesen. -Ne aggódj, pont úgy nézel ki, mint az a züllés, ami ellen jobb helyen óva intenek. -Szivem, pont ez volt a lényeg. Hátat fordítok neki - persze hogy ott fog várni valahol szemben is - és felemelt fejjel, a torkomnak szegezem a pálcám. -Sonorus. Mindenki megvan?- Egy pillanatra csak figyelek - érkezik-e válasz vagy más reakció, merre látok támpontokat a tájékozódáshoz, milyen magasnak és vastagnak tűnnek a tükörfalak, el tudom-e érni a tetejüket átmászni és elbírnák-e a próbálkozást. Mindenesetre innen csak befelé vezet az út bármerre, úgyhogy elindulok. -Olyan hasznos dolog ez a mágia, annyi módon át lehetne sétálni ezeken a falakon, mint ha útban sem lennének. A kis barátnődnek biztos lenne rá ötlete ...ha eszedbe jutott volna egyáltalán megkérdezni. Ha csak kijutni kéne, egyszerűen az egyik kezemet a falon tartom, és végigkövetem -...Mert persze, magadtól nem tudnál ilyesmit.- és valahol végigér a fal, elvezet a kijáratig. De igen, ezzel minden zsákutcát is körbe kéne járni, ami a kiútról ágazik le, tehát erre a módszerre nincs időnk. -Apropó, igazán cuki lehetett ahogy táncoltatok. Kár hogy soha nem vállalna föl. Ahhoz nem vagy elég jó parti. -Nem az én tükörképem vagy? Mások érzései nem tartoznak rád. Próbálok a tájékozódásra figyelni, merről hallok, netán látok valamit a többiektől, ami irányt ad. A pálcám hegyét a nyakamhoz illesztem ismét. -Ha tudjátok követni a hangom irányát, jelezzetek vissza, és próbáljuk megtalálni egymást?- A végét nyitva hagyom, valószínűleg van jobb ötlet, mint fennhangon közvetíteni magunkat, -Duh!- de még mindig a first contact-al kell kezdenünk. Ha van valami diszkrétebb módszer a továbbiakra, én mindenre nyitott vagyok. -Biztos tudna valamit a tájékozódásra is. Meg se próbált tanítani egyet, mert nem hitte, hogy megmaradna fejedben, vagy csak tényleg te nem figyeltél oda. Megtorpanok, aztán bájos mosollyal somfordálok közelebb az aktuális tükörképemhez ...aztán hirtelen mozdulattal próbálom a balommal pofánkönyökölni - tükörképtől nem meglepően persze másolja a mozdulatot, de a gesztus számít - Ugyan nem acélból van, de az egy tizenhatodos alulemezből is elég erős kell legyen a couter, hogy a könyökömért ne aggódjak, bár egy repedésnél többre a tükrön se számítok. -Mit mondtam!? Aztán indulok tovább, keresve a megfelelő fordulókat, és a remélhető segítő jeleket a többieket megtalálni. Ha Heliodora vélt érzéseiről letakarodik végre, igazából a tükörképemmel is a legidegesítőbb, hogy amikor szájal, lehet valamit nem hallanék meg miatta. Újat nem mintha tudna mondani. -Ők is elboldogulnak nélküled. -Oké, valld be, hogy ez még tőled is olcsó húzás volt. -Nem olyan olcsó mint te.- És még pimaszul somolyog is hozzá. -Cuki. Nekem legalább van életem. -Milyen tartalmas, produktív élet. -És? Ha néha csak jól érzem magam? Én legalább tudok olyat, az én létezésem nem merül ki kizárólag mások lehúzásában. Veled mizu, terád van szüksége a többieknek? Mi az, babám, erre tán nincs mit mondanod? Talán jobb is - mintha hallanék valamit nem túl messziről. Mozgás? Beszédhang, talán egy másik tükörkép "bátorító" szavai? Néhány falon túlról jöhet még, nem a legtisztább, hogy biztosra be tudjam azonosítani. Óvatosabbra veszem a lépteimet, és bár egyelőre a padló felé szegezve, a pálca is ott van mozdulatra a kezemben. Még a tükörképem is suttogóra veszi, ahogy befordulok egy sarkon, ami remélhetőleg a neszek irányába visz tovább. -Óóó, a reductodat ismerem már. Bízok benned, ezúttal gyönyörűen sikerülni fog ...amint egy barátod az, akit eltalálnál vele. Ez a legbiztosabb varázslatos képességed, csak rontani a dolgokon. Valamennyi igaza épp lehet, ahogy elfelejtek figyelni a diszkrétebb hangerőre. -Babám, tudod miért nem érsz fasse? Nem tudsz olyat mondani, amit ne kaptam volna meg önmagamtól már ezerszer! A rutin meg az évek, bízd rá a profira, kicsilány. Hagyom, hogy megismerkedjen az egzisztenciális krízisével, ahogy fordulok egy újabb sarkot. Az a hibája még, hogy kívülről hallva rég megtanultam elengedni az ilyen szavakat. Sticks and stones, ahogy mondják. Belülről pedig sokkal mélyebbről jönnek az én hangomon a vádak, mint amihez valami nemrég összebűvölt tükörkép remélhetne felérni. Régi barátaim, talán a Serleg lángjaiba is velük dacolni dobtam be a nevemet, és azóta biztosan, velük dacolni kelek fel és megyek tovább, ameddig van még erőm. Annyi ponton feladhttam volna mindegyik próbán - de itt vagyok még, nem? Minden apró hibámat elkísérik, el fogják ezen a termen túl is, babám, hozzájuk képest semmi vagy. Ezúttal biztosabb vagyok a lépések hangjában - bárkié is, az enyémben biztosabb lehet, valószínűleg az előbbi szavaimat hallotta is. Egy sarok még. Ismét készenlétben tartott pálcával fordulok, de amint felismerem akár Lolitát, akár Siennát, egyből felemelem mindkét kezem -Csak én vagyok.
-Nem ők azok. Ne higyjetek nekik...- erősítem meg én is a konklúziót, bár nem tudom, mennyire jól hallhatóan a lányok által. Talán nem is az a lényeg, hanem csak kimondani. Nem ők azok - nem ő az, de meg kellett hallgatnom, és valamikor el kellett mondanom. Ő, tényleg ő, más ajtók túlfelén jár már, de reménykedni tudok, hogy hallotta onnan is. De tovább kell mennünk még, számtalan ajtón túl, hosszú még a nap mielőtt megpihenhetünk végre. A következő ajtót már a túloldalára szegezett pálcával nyitom. -Vale! Hej, gyere igyunk meg valamit aztán nyőgd el a bánatodat! Beszéltem apáddal, tudom hogy nem adtál rá engedélyt, de gondoltam segíthet... -Feltűnt, ott van visszább egy zöld mögött. Igyon vele, amég végzek itt- és csukom is. Nem tudom, mostanra minek válaszolok nekik. Fantom ajtók fantom hangjai, amik csak a fejünkkel játszani akarnak. Becsalogatni, megtéveszteni, összezavarni. Nem fognak egymáshoz látogatni át a színfalak mögött egy tequilára, de talán az abszurd gondolat a lényeg: magamat húzom vissza a fájó emlékekből, a jelenbe, ahol még dolgunk van - még segít is Madrigal bá a nyári kontextus nélkül szinte félreérthető ajánlata, erre a komikusabb képre cserélni azt a kórházi ágyat... Következő, pálca szegez, ajtó nyit. -Gyere csak! Gyere te kétszínű kis kurva, ha már a helyemet..!- Nope! Nem én ismerem, de többet megtudtam máris, mint most szükségünk lenne, úgyhogy rá is csapom az ajtót, mielőtt a csajok többet hallanak belőle. Bármelyiküknek szólt, hiányozni nem fog, és főleg Lolita láthatóan így is eleget kapott már. Lehet mi is, csak jobban elfojtjuk. Amennyi ajtót csapkodunk itt mind,.. -Láttam bent valamit... ki fog jönni... készüljetek! Követem Sienna tekintetét a domborműves mélykék ajtó felé. Mire célra emelem a pálcám, már hallom az ő varázsigéiket. Hosszú, hosszú az út, mind rajta vágtáz,.. Talán kicsit káosz, és talán kevésbé megfontolt, mint lehetne, de eldöntöttük már - tettben és szóban is - innentől együtt. Nem kérdezek, ahogy megindulunk az ajtó felé, megbízok a többiekben, és tartom a lépést az eseményekkel ahogy tudom. Ajtó, és valami, talán ami nyitja, talán ami befele jönne, talán ami mindvégig a fejünkben túrkált a hangokért, amikkel a lelkünket vette célba..? -Eltaláltuk? Próbálok előretörni, csak néhány lépésre, hogy szabadon lássak végig a folyosón, ahogy oda érünk - nem számít, látok-e bármit, csak hogy ők ne lépjenek be elém véletlen. -Reducto!- végig a folyosó torkába. Ha van mit, hát taroljon, ha nincs, annak meg nem is árt - annyival tisztább az utunk. ...S bár az ajtó a Halál, beront a hatszáz. Kiszegezett pálcával pördülök hátra, ahogy beterelem a csajokat, ismét a sort zárva egy közös áthaladáshoz. De van még a toronyból, és úgyis együtt megyünk. A lövészárokban is, zászlók és nemzetek ide vagy oda, azokért harcolsz akik melletted állnak ott. Ők már ketten is törnek előre, a leghasznosabb amit tehetek, hogy nem szakadok le tőlük, és a hátukat fedezem. A pálcám magunk mögött pásztázza bármi mozgás jelét, készen a következő Reducto-ra.
Ahogy gyorsan lefejtem a csokorba kötött lábszáraink immár fogságát, körülnézek felmérni a teret. Connor beért még előttünk, de rajta kívül csak hármunkat látom, ami többrét aggasztó - Inèst még az előző terembe érve elvesztettük magunk mellől, és aggasztó itt sem látni. Hogy Barbonba bele se kezdjünk... -Egy olyan teremben, ahol kurva jól meg lehetne küzdeni valamivel..- Nem mond hülyeséget. Akár egy nagy aréna. De nem látok sehol kiemelkedő kijáratot, úgyhogy a kiút is valamelyik ajtó kell legyen, akármi jöjjön be a többin... Nincs más hátra, mint megkeresni? Előre szegezett pálcával nyitom be az elsőt, de az üres folyosón csak apám hangja vár - meg se várom, mit mondana, mielőtt az ajtót csukva visszalépek. -Itt vagy, nem? Kint megbeszéljük. Kifújom a feszültséget, mielőtt a következőhöz lépnék. Az is lesz még egy beszélgetés, ha valaha megérjük próba végét, se kedvem, se őszintén időm nincs addig ezen is aggódni. -Nem akarsz egy kicsit nosztalgiázni? Vannak még azokból a képekből, megmentettem néhányat épp az ilyen alkalmakra. Ne aggódj, nálam örökre szépen biztonságban lesznek itt... A-a, ne is kezdd, hogy "soha", tudjuk hogy imádnál egy újabb kört, nem kell letagadnod... A fasz! Nem az enyém ugyan, de ha a hangot nem is, a típust felismerem, és lendületből csapom rá az ajtót. -Ez nem tudom, kinek volt az exe, de remélem tökön rúgtátok búcsúzóul.- Ezt bizonyos Marcus Rose is magára veheti, ha ő is settenkedik valamerre. Próbálom nem húzni fel mgam rajta a nevükben is, ahogy a csajokhoz visszatérek. A gongszó, ami visszazökkent belőle, valószínűleg nem Barbon beesését hivatott jelölni. Tehát. -Kint van, jó kezeben- erősítem meg Sienna szavait én is, egy-egy bátorító pillantással mindkét lányra. Lehet kicsit feltételezés, de az előző próbákon is így működött - és pillanatnyilag, számunkra, így kell működnie. -Maradjunk együtt. A végéig. -Végig.- Be is nyújtom a kezemet hármunk közé, nem egészen gondolva végig három fővel a kézfogás logisztikáját, de az a rész nem is fontos. Bólintok egyet Sienna pillantására - van ereje a kimondott szavaknak, még ha a második terem óta így is egy csapat voltunk. Közreműködés, vagymi. Kimondva erőt ad, bármi jöjjön is utána. Hát együtt indulunk tovább, keresni a megfelelő ajtót. Eredetileg gyorsan körülkémlelni torpanok meg - még ha el is szakadtunk tőle, Connort is szivesen látnám a cspatban - de hallom mellettem a hangokat Sienna ajtaján túlról is. Nem illene hallgatóznom, nem egy ilyen személyes pillanatban, de nem tudok nem együtt érezni. Egy szomorú mosoly magam elé. Megérintem a vállát, csak óvatosan. -Minden rendben?- Láthatja a tekintetemben: ha nincs is, néha nem is kell. Ma sajnos tovább kell végül haladnunk mégis. Fortuna, babám, én is szeretlek, de erről az időzítés dologról azt hiszem, el kell még beszélgetnünk - a fehér ajtót meglátva tudom mire számítok, az apró halszemlencsével és sárgaréz levélnyílással. Nem ez fog tovább vinni, kihagyhatnám és mehetnék a következőhöz. De oda kell lépjek kinyitni. -Kicsim, sajnálom, hogy nem tudtunk korábban elbúcsúzni,.. Betámaszkodok a nyitott ajtó keretébe. Nem fogok bemenni, és innen legalább szemmel tarthatom a termet, de meg kell hallgatnom. -...Köszönöm, mindent amit hoztál, nem is tudod, milyen nehéz napokon segítettek át néha. Nem jönnél ide egy ölelésre? Most össze tudom szedni magam hozzá. Hinni akarok neki. Erősebb a hangja is, mint aznap... -Sajnálom, most nem tudok... De remélem hallod odaátról is. Szeretlek. És hiányzol... Csak befele nézek végül, a folyosó mélyére. Elszámolok tízig összeszedni magam, a talárom könyökébe törlöm az arcom, végül még mindig szoruló torokkal, óvatosan csukom be az ajtót - mint ha nem akarnám megzavarni. Kapkodva mérem föl, hol járunk közben, jobban lemaradtam az éles helyzetről, mint akartam. Mint szabadott volna. Szerencsére Sienna és Lolita a közelben még. Odébb mintha Connor is a maga ajtóit próbálná... -Barbont ti látjátok valahol?
Nem látok mindenkit átsiklani az ajtón, nem volt a legtökéletesebb az ugrás. De bíznom kell benne, hogy meg tudjuk találni egymást, aki még hiányzik. Megtaláltuk ebbe a terembe érkezve, meg fogjuk a következőben is. Ez a Tusa a nemzetközi összefogásról hivatott szólni, vagymi. Készülök lélekben a kellemetlen landolásra, de se az nem jön, se valami váratlan csavar megint - egy pillanatra nem is hiszem, hogy már a következő teremben vagyunk. Ott vagyunk pedig, valahol. Az univerzum közepén. Illetve annak egy kis másában, de ez azt is jelenti, hogy annyival hamarabb érnénk el minden, fenyegetően realisztikus égitestet, ha változatlanul sodródunk tovább. Lolita és Sienna megvannak, de Connort és Inèst nem találom. Ahogy Barbont se látom sehol, de lehet ő már előttünk ért át ide is - ezen a ponton nem érünk rá ezzel foglalkozni. -Ahányan megvagyunk- jelentkezek be én is. Keresem még hiába a másik két társunkat, az zökkent ki, amikor Lolita mutat rá a kiút hollétére - illetve Sienna pálcája, amit le is követek gyorsan a tekintetemmel. -Kelleni fog valami, ami gyorsabb nálunk. És az se árt, ha nehezebb. Rodeóztatok már? Én sem. Elkezdek minden más irányba nézni - kell egy idő ráérezni a súlytalanul forgolódásra - és becsülni, mi hol milyen erővel kering, és merre tartunk mi magunk is. Remélem nem számolom el magam. -Látjátok azt az üstököst? Nemsokára ideér, és pont jókor kéne körbeérnie a csillagképhez. Az első megjelenő kötelékekbe én is belekapaszkodok, de még a röppályákat figelem. Első együttállásunk: amikor közel ér az égitest, könnyebb lesz megcélozni. -Oké csajok, térdeket össze!- Magamat is beigazítom hozzájuk képest, és a kötözőbűbájom csokorba hivatott fogni a vádlijainkat - idefent sok haszna úgysincs a lábunknak, tökéletes horgonypont egymáshoz. -Körpályán kering, úgyhogy kifele is lendülni fogunk. Szabad kéz középen kapaszkodik! Bejövő célpont,.. most. Túl sok minden kering a fejemben mostanra, nem próbálok még a legjobb varázslaton is gondolkozni kezdeni - meg kell bíznom, hogy az ajánlott sikerül, és hogy ha az egyikünknek nem is, a másikunk még meg tudja tartani mindhármunkat. Célra tartok ahogy az üstökös közel halad, próbálok egyszerre varázsolni Lolitával. -Carpe retractum!- Azt se bánom, ha nem kapunk ötöst. Még ma éjjel elkötünk egy üstököst. Ha az égitest magával ránt, lendülünk mögötte és kifelé, már jók vagyunk. Ha mindent jól számoltam, a második ciklussal pont jó helyen leszünk. Kapaszkodok a többiekbe, a kötélzeteken felül is - nem egy rész pánikból, áh, arra nincs időnk most - és figyelem az ívünket. További behatások nélkül minden arra akar mozogni, amerre már mozog - a körpályák miatt kifelének tűnhet, de amint nincs ami húzzon egyenesen repülünk tovább. Azt a pillanatot kell eltalálni, amikor a leendő pont helye előttünk van. -"Most"ra elengedjük, készülj! Második együttállásunk: amint a csillagkép egyenesen előttünk van. -Három... kettő... egy... Most! Hogyha kéred, elviszünk, s az is lehet, hogy a kozmoszon megosztozom veled. Harmadik együttállásunk: a főnix leszáll.
Ha nem dolgozunk össze, nem várhatok Barbonra, és mostanra elég egyértelműen nem szállta meg őt is a csapatszellem. Nyitva tartottam a szemem-fülem, ő miben mesterkedik, de közben belekaroltam a kiszemelt szobrom törzsébe, hogy a sarkára billentsem, és húzni kezdjem az egyik, innen nézve fal felé. Szerencsére engedte magát. Még a varázsigét is sikerül kihallgatnom és Heliodora korrepetálásaiból ráismernem, de mielőtt kamatoztathattam volna - még mindig egy kőembert vontattam, oké hogy megküzdök vele, de ha a saját lábán is mehet, sziveskedjen - fel kellett néznem Delacour figyelmeztetésére. Nem a repülő célpontok a specialitásom, örültem eltalálni a depulsommal, azt nem volt időm becélozni, merre küldöm tovább. Hát nem a szemközti oldalra esett át végül? Hát, kőbabám, szerencse hogy tudom hogyan küldjelek, mert hosszú útra mész - nem akartam tovább bonyolítani az így is káoszkísérletünket, úgyhogy jobbnak láttam egy helyre küldeni mindkettőt.
-REDUCTO!- Nem is tudom hirtelen hova kapjam a fejem, ahogy a nemzetközi helyzet fokozódik - végül a túlélőösztön nyer, és az indulat forrására figyelek először. Nem nekem szánta - azt már érezném - viszont a kimenetelről lemaradok. És ha meghúztuk a frontvonalat, mostantól hivatalosan is nincs időnk nézelődni. Se pártatlannak maradni, az eddigi közreműködéssel már azt is eldöntöttem. Már a mély vízbe ugrottunk mind, innen már vagy úszunk vagy süllyedünk. És nem igazán vonzó a mély. -Működnie kell- teszem hozzá a téren átívelő tervekhez, bár őszintén inkább a reményeimet manifesztálni, mint konstruktív meglátással. Nincs másik, jobbnak tűnő ötletem, és szükségünk van egy működőre. De Scrimgeour is velünk van, már nyíltan akkor - egyre konklúzívabb az együttműködés. És az egész tusa is arról lenne hivtott szólni, nem? -Akkor megpróbáljuk. Vale, tiéd a harmadik! Innen jobban rájuk látok. Intek egyet csuklóból, a homlokomtól elfele, csak megerősítésképp, és mérem is fel az oldalakat. Inès és Connor is azon az oldalon vannak, mint Sienna, és az az egyik nagy értékű oldal - az jól jön, mert bármi is történik, ha kiegyenlítjük az oldalakat, együtt könnyebben alkalmazkodhatunk. Ha a kis oldalak megvannak, megvannak a nagyok is velük szemben, és kellhet egy kerülőút - nem vagyok biztos, a csúcstalálkozó az ötös vagy hatos oldalon áll, és nem kéne véletlen telíteni. Főleg, ha a hármas oldal jut rám megint. Bocsánat, kőbabám, de téged kell ugráltassalak... Megközelítem egyelőre a többiek oldalát, hogy minnél hamarabb tudjak átjutni rá, mert mindjárt minden pillanatok kérdésévé válhat. Onnan célzom meg a korábbi szobromat. -Piertotum locomotor!- Ha gyökeret ver a varázslat, ki is adom az ukázt: jöjjön vissza az én oldalamra, és ha ehhez köztes oldalon keresztül viszi az útja, azt a szabadabbik magas értékűt válassza, amin nem az Inès-Connor-Sienna trió áll. Ha jól számolunk, ezzel megérkezve ki is egyenlíti az oldalakat, minden oldalon egy-egy szoborral, úgyhogy ha kőbabám elindult, vetem én is magamat át a többiekhez. -Mindenki fogjon meg valamit!- Szinte csatakiáltás, miközben megpróbálok mihamarabb a trióhoz érni én is, és megkapaszkodni. A többit már csak a közelükben mondom, biztos ami biztos nem kiabálnám a térbe: -Amint a szobrom átér, valami történik. Ha ugrunk, ugrunk együtt, és közösen könnyebben korrigálunk - mit szóltok? Kezet is nyújtok, ha elfogadják, hogy mind a négyen összekapaszkodjunk - ha együtt rugaszkodunk el, össze tudjuk adni az erejét, és talán még irányítani is rajta valamennyit, merre húzzuk össze egymást. Vagy ha el tudunk kapni valami stabilat a célnál, be tudjuk húzni a többieket, szintén landolni.
Csak biccentek Saint-Vinantnak biztatólag, ahogy ársegítem a kőperemre, tekintve hogy a szám tele van pálcával. Mivel nem egyből lerántani akarom a mélybe magammal együtt, a lépcsőfoknyi peremen így is ketten osztozunk, egy kézzel az övét fogom, a másikkal meg a falba kell kapaszkodnom, hogy mindezt ellentartsam. De mivel még mindig nem zuhanunk, nem lehet panaszom. Arra úgyis lesz még alakalom bőven. Amint megtalálta az egyensúlyát, visszaveszem a pálcát a felszabaduló kezembe, és amilyen magasra el tudok célozni ilyen lapos szögben, varázsolok egy-két hasonló platformot magunk fölött is, a kötél váltakozó oldalán. Megint csak fejjel intek a többieknek, hogy induljanak közben, én mjd zárom a sort. Néhány megálló felfele menet kibővíteni a mászópályát egy újabb szakasszal, és egymást fedezve még fel is jutunk végül az oszlop tetejére - ha a képre is visszatisztulnának addigra a rendes színek, abszolút hozsánna. -Köszi, megleszek- legyintem Inès ajánlatát közepesen hihető magabiztossággal - de a legnagyobbat a fúriafűztől kaptam a bordáimba, azon nem nagyon tudunk érdemileg fáslizni. Nem vidám dolog, de ennyit még kihordok lábon, inkáb haladjunk.
Újult erővel húzom át magam a csapóajtón már csak annak örömére is, hogy az oszlopot végre magunk mögött tudjuk, miután áttessékeltem a többieket is - és egy pillanatra azt hiszem, ez olyan jól sikerül, hogy a gravitáció ellenében ki is lövöm magam felfelé. Végülis, kábé. A mindvégig elénk állított akadályok tekintetében a Trimágus Tusa nem panaszkodhat a besorolásokra, ahogy a mostanra biztos védjegyemmé váló szót nyögöm a lépcsőkön, amin az eddig épen maradt bordáimmal landolok. Akik megnézhetik mindazon gyötrelmeket, amin át kell küzdenünk magunkat, azok nem lehetnek túl érzékenylelkű ártatlanok a szavakat hallani, amiket mindez kivált belőlünk. Ma már másodjára, diszkréten szenvedve elnyúlok pár pillanatra "felfelé" nézve - bármit jelentsen ez a szó ezúttal - és próbálom csak felmérni és megérteni az elém táruló látványt. M. C. Escher, szobrok, a terem mindenféle fala felés széthulló bajnokok, még egy repülő Barbon is. Kár hogy nem hozhattunk semmit magunkkal ma, az előző próba eseményeit visszanézve annyira kedvem lenne visszaadni neki a tolmácskövét, megfelelő delta v-vel tálalva. Még a legjobb varázslatnak is külön utánanéztem hozzá pedig. Legalább nem vagyunk túl messze mind hallani egymást, és még úgy tűnik, a csapatmunka gondolatában is egyet látszunk érteni. Legalábbis örömmel hallom az ezt alapozó diskurzust, ahogy megpróbálok minnél többet megfigyelni a terem oldalaiból és elrendezéseiből is. -...De ha egy szobor átkerül.. kiderül, milyen szabályai vannak. -Hova próbáljuk, szabad oldalakra?- értem ezt valamelyik olyanra, ahol mi bajnokok nem állunk, ahogy a Delacour felvázolta ötlethez a mi oldalunk szobrai felé tartok. Ő amilyen vehemensen indul meg, nem tudom, Barbon is ezt a tervezetet próbálja-e követni, de amúgysem tudom, mennyire bízhatunk benne. Tudom mostmár, hogy szándékosan szabotált a legutóbb, és kézenfekvően nem tesz nagy erőfeszítéseket csapatban játszani mindenki mással ma. Abból, hogy semmit nem oszt meg arról, azzal mi a terve, hogy a másik irányba indul neki, mint a maga szobrát macerálta közvetlen előtte, arra tudok következtetni, hogy magánakciózik. De, folytatva igazából az előző próbám szokását, szivesen kihasználom bármi szándékos vagy véletlen segítségét - magamtól nem jutott volna talán eszembe a varázsige, amit hallok tőle, de felismerem Heliodora esetpéldáiból, amiket nem is engedett volna nem hallgatnom végig az utóbbi hónapokban. Névleg, a közelmúlt itt vívott csatáiban ezzel voltak mozgásra bírva az iskola szobrai, szóval ha működik ebben a toronyban is, pont tökéletes lehet a célra. Elsőre mindenesetre nyers erőből próbáltam mozdítani a kiszemelt szobromat - a kazamaták óta megtanultam nem bízni meg abban, hogy a varázslataink nem lesznek eltérítve, és ha a szobor mozdítható, amég csak a sarkai érik a földet, húzni el tudom. Az már úgyis biztos, hogy ezt a próbát adrenalinin és váádesok indokolatlan mennyiségű makacsságon fogom befejezni, ha bárhogy. A varázslattal akkor próbálkozok, ha egy, erőből láthatóan nem jutok eredményre, vagy kettő, látom, hogy megfelelően működik a célra. Remélhetőleg valamelyik módszerrel el tudom juttatni a szobrot a terem határáig, és áttoszni az egyik olyan oldal térfelére, ahol mi bajnokok nem állunk. Hallom, közben nemzetközi barátaink is tevékenyek. -Vale, Sienna, lökjétek el magatoktól, ha odapattan! Fel kell kapnom a fejem körülnézni, Delacour mire készül. Célzok ha kell és ha van időm, és nagyon remélem, hogy egy Depulso megteszi az átirányításhoz, mert a pillanat hevében ennyi jut eszembe.
Majdnem időben nézek föl észrevenni a zuhanó testet. Még a varázslat is eszembe jut rá, Arresto Momentum, Heliodora könyörtelenül begyakoroltatott néhány valószínű eshetőséget velem az előző próba óta - ami nem ér sokat, ha mire tennék is bármit ezügyben, aranyapám már ideért. Épp megtaláltam a stabil pontokat egy emelés után, és körülnéztem tájékozódni, mennyit is haladtam - meglepően jó állás az örökkévalósághoz képest, aminek érződött - és a továbbutat keresve néztem föl épp csak időben, hogy tudjam, mi fog történni. Ahhoz nem, hogy tenni is tehessek bármit ellene tho. Ha nem akarom elejteni a pálcám, gyakorlatilag három ponton kapaszkodok, kis kőperemekbe és kiszögellésekbe - alkalmi sziklamászásokkal együtt vagyok elég jó kondiban ahhoz, hogy ez nekem teljesen megfeleljen, de ahhoz kevés, hogy elkapjak simán olyan százhatvan fontot is szabadesésből. Illetve, megtartsam, amikor az kap el engem. Az a lábfejem egyből csúszik az egy inch peremről, ami tartotta, és egy meglepett felkiáltással később követi a kezem és a másik lábfejem is - és nem akartam belegondolni, hogy talán csak a megerősítő varázslattól nem szakadok ki a nadrágból, mert persze, hogy aranyapám csak azt fogta meg. Ha ez ilyen brit lovagiasság, most nyugodtan megkockáztathatta volna inkább annak vádját, hogy letaperolni próbálna. -A lábamat!.. 'szom!.. Megpróbálom a térdhajlatomat átakasztani a kezén, hogy legalább valami olyat fogjon, ami képes lehet megtartani a súlyomat, és körülnézek az új perspektívámból. Egy francia kolléga, akit majdnem szintén lesodortunk - ő kap egy bocsánatkérő grimaszt. Van egy kötele, ezt jó tudni későbbre. Nem elég messzire egy ismerős alakú levélcsoport, még monokróm vörösben is felismerem - mandragóra, jobb lenne elkerülni. És egy ismerős mélyedés! Első jó hír így fejjel lefele. Aranyapám közben elkezd lengetni - babám, megint jó ötleteid vannak? - próbálok nem nekiütközni a francia kollégánknak, meg a mandragórát sem kimozdítani a falból, de végül sikerül megkapaszkodnom a mélyedésben, ami a legutóbb is egy jó fogózkodó volt - na meg emlékeztető, hogy most akkor másodjára járok itt. De akkor meg kell legyen néhány másik pont is, amit felismerek, és elérek a szabad lábammal például. Mondjuk mielőtt O'Hara elengedi a térdemet, és gyorsan kell stabilizálnom magam. -Fuck...- sóhajtok. De legalább élünk, az is valami. Például szomorú, hogy csupán ez a tény már teljesítménynek számít errefelé. Legalább a Leviosa-ötletről maradandóan letehetek. Ha meg tudunk osztozni a kötélen, talán van is eggyel jobb ötletem. A kötél is erősnek tűnik, a hármas katasztrófánkat elbírta. Próbálok minden mást kizárni - mint hogy mi volt az a robbanás, és mi a rák hullik a nyakamba - és koncentrálni. Anyagot önmagává a legegyszerűbb. Nem kell semmi extra, a kőoszlop elég erős, csak kicsit formázni kell rajta és jók vagyunk. Megpróbálok egy rendes lépcsőfoknyi peremet növeszteni a szkila oldalából. Ha sikerül arra állok át, végre visszaigazodva rendesen függőlegesbe, és ha találok egy elég stabil fogózkodót a kezemnek is, a másikat Saint-Vinantnak nyújtva, hogy őt is felsegítsem rá, ha jönne. Ennyivel minimum tartozunk neki. Ameddig mindkét kezem foglalt, a pálcámat kénytelen vagyok a fogaim közt tartani - kelleni fog egy stabil hely, amikor vrázsolni akarok. Vagy beszélni. De szétnézni a kötél mentén így is tudok. -Oké, ha meg tudunk osztozni a kötélen, be tudok szállni pihenő-peremekkel néhány yardonként- ajánlom föl, amint van hozzá szabad kezem. Igazából így is az a tervem, hogy ezt a kötelet használom, és lehetőlet az említett lábtartókat, szóval mindenkinek egyszerűbb az élete, ha nem versengünk érte. -Szóval mit szóltok? Szövetség? Akár elfogadják, akár nem, megpróbálok további peremeket varázsolni a kőoszlopra, és úgy kezdeni a mászást - ha minden terv szerint halad, és tudunk a kötél mentén mászni és egy-egy szussznásra olyan peremekre lépni, ahol az egész lábunk elfér egy vízszintes felületen, a maradék távot egész élhetően meg tudjuk oldani. Ha minden a terv szerint megy. Fortuna, babám, ugye korábban is az tetszett legjobban, amikor átváltoztatással voltam kreatív?
