432
Profil menü
Az élet furcsa fintora, hogy minél beljebb merészkedek Reginald otthonába, annál élesebben látszik, hogy bármennyire is különbözünk egymástól, mégis rettentően hasonló élményekkel nőttünk fel, vér ide vagy oda.
- Oh, akkor biztos sok kalandos történetet tudott mesélni! És lefogadom, hogy a kis Lorien nagy, kerek szemekkel hallgatta az ilyesmit. Bár lehet, hogy tévedek.
Csak nevetve bólogatok szavaira, de ahogy átszeljük a folyosót és más irányba folyik tovább a beszélgetés már nem teszem hozzá, hogy nem csak mesélni tudott, de sokszor vitt magával ide-oda kalandozni is. Néha ez csak egy gyors bevásárlást jelentett a Zsebpiszok-közben, néha egy görbe estét az Arany Kvaffban, esetleg egy teljes munkanapot a Gringottsban, amikor megnézhettem a sárkányokat is vele. Azóta sem tudom sértésnek venni, ha valaki sárkánynak nevez, sőt…
- … ha az ember bizonyos körülmények közé, vagy bizonyos adottságokkal születik, az tartozik jól sáfárkodni mindezzel és a köz szolgálatára fordítani… - vélekedik Reginald, én viszont csak egykedvűen hümmögök a szavaira, ahogy a nemesség fogalmát fejtegeti.
- Őszintén… - szólok lassan. - Nem mind születhetünk nemes lélekkel, van akinek csak a nemesi vér jut… - vonok vállat elnyomva a fintort, ami az arcomra szökik egy pár ismerős gondolatára. - És vannak, akik nemesi lelket inkább pénzzel váltják meg, mint az én családom - mosolyodok el ironikusan. - A magunkfajták nélkül viszont nem lenne Merlin Könyvtár meg Akadémia és a többi magasztos nemesi lelkeket kinevelő intézmény, ami adományokból és pénzes mecénásokból tartja fenn magát. Szóval ki tudja már itt megállapítani, hogy ki a közszolga és ki az élősködő… - rázom meg kicsit a fejem, sejtve, hogy talán ebbe már nem kellene belemennünk jobban. Nem lehet mindenki szabadságharcos meg mártír és fura is lenne elvárni a nemesség vagy bármilyen csoport egészétől, hogy ugyanazok szerint az eszmék szerint élje az életét. Hiszen fekete nélkül nem lenne értelme a fehérnek sem…
És ha már fekete…
- Igazán dögös, valóban megérte kíváncsiskodni! - érkezik a ráérős válasz a fekete csipke látványára, ami biztosan nem mutatna ilyen jól, ha nem épp a bőröm kontrasztos fehérségére simulna, de nem követem a tekintetét, inkább az arcát figyelem, a szemeit, az ajkainak mozdulatát, ahogy végigtekint rajtam. Nem tehetek róla, egyszerűen megveszek az érzésért, amikor látom azt a kis mosolyt megbújni a szája sarkában, amikor egyértelművé válik, hogy elértem a hatást, amit akartam.
Talán ez az apró pozitív megerősítés is hozzájárul ahhoz, hogy kicsit felbátorodva csókolok vissza és erre csak rákontráz a mellkasából feltörő halk morgás, amitől szinte remegni kezd a térdem és gyorsabban dolgoznak az ujjaim azon hogy végre őt is megszabadítsam a felesleges ruháitól. Amikor elválunk, egy szinte hálás pillantással jutalmazom, ahogy önként dobja félre a zakót, de nem állok meg az inge bontogatásával.
- És ez most pont elég - feleli fülébe suttogott szavaimra, ahogy feltárul előttem bőrének egyenetlen felülete, de már nem lepődök meg a sebek látványától. Tekintetem lustán elidőzik a domború, érdes hegeken, az ujjaim végig is siklanak páron, azon gondolkodva, hogyan is szerezhette őket pontosan; de épp eléggé sikerült megismernem Reginaldot az elmúlt hetekben ahhoz, hogy tudjam, jobb ezeket az időket nem felemlegetni.
Ahogy az ing is gyorsan a zakó sorsára jut, én szorosan hozzásimulok kiélvezve bőrének végre leplezetlen forróságát, nyitott tenyereimmel végigszántva a széles vállakon, izmos mellkasán, derekán, míg átadom magam erős kezei határozott mozdulatainak, amikkel feltárja maga előtt a nyakam érzékeny bőrét.
Félnem kellene tőle, a sebezhető, kiszolgáltatott helyzetemtől, az idegen környezettől, az erőtől, ami ebben a visszafogott, de ellenállhatatlan mozdulatban van, mégsem tudok megálljt parancsolni a fenyegetettség helyett vágytól felgyorsuló pulzusom lüktetésének.
Halkan felkuncogok, amikor a csókok végül a kételyeimmel együtt a fülbevalómtól is megfosztanak és ellenkezés nélkül omlok hátra a puha ágy takarói közé, hogy izgatott, ködös tekintettel figyeljem a fölém magasodó alak mozdulatait.
Általában egészen sokáig el tudom hitetni magammal, hogy én vagyok kontrollban, hogy én irányítok, hogy semmi sem lep meg, de talán abban a pillanatban, hogy megmarkolja a csuklóim, ahogy egyszerre veszi el tőlem a szabadságom és a lélegzetem, a látszat alatt megvillan egy részem, amelyikhez nem sokaknak volt még szerencséje. Kevesek tudták elérni, hogy önként adjam ki a kezemből a gyeplőt, hogy hagyjam magam és nem tudom, hogy Reginald lényének veszélyessége, idegensége vagy a tudat, hogy már nincsen mit veszítenem ebben az életben az amelyik teljes behódolásra késztet, de pont nem is érdekel.
Jelenleg szinte mindegy hogy az alkohol, tiltott szerek vagy épp egy mészárosként emlegetett vérfarkas az, aki megfoszt az öntudatomtól, amíg nem kell mással foglalkoznom. Annyival egyszerűbb csak átadni magamat valaki erősebbnek, határozottabbnak, valakinek aki pontosan tudja mit kezdjen velem, hogy mire van most szükségem, aki nem fél pontosan azt adni nekem, amire vágyok.
- Igazán bátor dolog, hogy bemerészkedtél az odúmba, de félő, hogy fel foglak falni... - suttogja szinte gonoszan és én szeretnék élből visszavágni, hogy Honnan tudod, hogy nem pont ezért jöttem ide?, de esélyem sincsen megszólalni, ahogy ajkai módszeresen kezdik feltérképezni tehetetlen testem legérzékenyebb pontjait, amit csak hangos sóhajokkal és elharapott nyögésekkel tudok jutalmazni.
- Merlin… - szisszenek fel halkan amikor végre szabadon engedi a karjaim, hogy egyszerre markolhasson belém és csókolhasson egyre lejjebb és lejjebb, egyre inkább megvadítva minden érzékem. Hirtelenjében utána is nyúlok, hogy belekapaszkodhassak puha tincseibe, legalábbis amíg még érem őket, majd pihegve pillantok fel rá, amikor incselkedő csókjai a térdemig csúsznak és dereka sokat ígérően feszül ellenem.
- De még mielőtt elfogyasztalak, lehet egy utolsó kívánságod... - magasodik fölém, olyan közel hozzám, hogy valahogy elhiszem, hogy teljesen fel tudna emészteni, ha úgy tartja épp kedve.
- Egy? - kérdezek vissza egy pár másodpercre elgondolkodva, mint aki teljesen komolyan veszi a kérdést, aztán újra a szemébe nézek, ahogy ajkaim a szavakat formálják. - Ma ne fogd vissza magad.
Nem mozdultam a helyemről, hiába éreztem az asztal kemény szélét és a szúrós filcet magam alatt, szinte pislogni is elfelejtettem, ahogy próbáltam visszanyerni és nem újra elveszteni a lélegzetem, míg ő felegyenesedett és végigpillantott rajtam. Nem volt ritka, hogy így elidőzött a látvány felett, rajtam felejtve a kék szemeket, mint aki éppen most vési testem minden részletét az agyába - mégis, ezúttal megbénított ez a pillantás. Volt benne valami elemi, valami szavakkal körbeírhatatlanul ösztönös, amiben benne volt az az örök igazság amit mindig is tudtunk: én az övé vagyok és ő az enyém.
Leonnak olyan hatalma volt fölöttem, mint senki másnak a világon és bármennyire is igyekeztem azt gondolni, hogy ez csak azért lehet, mert én hagyom neki, mert én is azt akarom, amit ő… valahol mélyen tudtam, hogy ez nem választás kérdése. Ha akarnék, sem tudnék ellentmondani neki és hamarabb mennék szembe a saját érdekemmel, mint az övével, ha választanom kellene.
- És én alig várom, hogy átadd... de te sem gondolhattad komolyan, hogy ezután a ruha, na meg a táncunk után képes leszek megálljt parancsolni magamnak - rázza meg a fejét rosszallóan, mire csak nevetni tudok és még egy kicsit halasztani a különleges szivarválogatás átadását, ami ezen a ponton nehezen tudná felülmúlni a biliárdasztalon támaszkodó meztelen alakom látványát. Szavaimra csak szélesedik a mosolya, ahogy közösen szabadítjuk meg őt is az utolsó ruhadarabjától és most rajtam a sor, hogy ha csak néhány másodpercre is, de befogadjam a képet, ami elém tárul és hagyjam ujjaimat elkalandozni a felfedett bőrének hegyein-völgyein.
Újra és újra emlékeztet minden mozdulatával, szavával, pillantásával, hogy milyen szerencsés vagyok és milyen büszke, hogy én tudhatom az asszonyának magam, hogy én tudok ilyen hatással lenni rá, hogy ő engem választott mindörökké és csak ennek tesz tanúbbizonyságot a csók is, amihez gyengéden, de határoztottan von magához. Hangosan sóhajtok a szájába, ahogy nyelveink összetalálkoznak és szinte megrészegülten kuncogok fel, ahogy finoman megharapon az alsóajkát.
- Szeretlek... amíg a sötétség el nem ragad - szakítja meg egy pár édes szóra a játékot, mielőtt folytathatnánk és én meg sem próbálok ellenállni simogató keze nyomásának, ahogy elfektet maga előtt, a mámornak, aminek íze az ő ajkairól csurran az enyémekre - inkább úgy iszom magamba, mint a legjobb pezsgőt. Szemeimet lehunyva hagyom, hogy tegyen velem, amit csak akar, számára nem létezik olyan részem, amit ne érinthetne ujjaival, kezeivel, ajkaival, amit ne adnék át önként és kéjes hangokat dalolva Neki, és csakis Neki.
- Leon… - ejtem ki végül nevét mégis szinte kegyelemért könyörögve, de egyáltalán nem arra vágyva, hogy abbahagyja, sőt… Többet akarok belőle érezni, többet a szenvedélyből, ami a szemeiből árad, az erőből, amit tudom, hogy még mindig visszafog ahogy hozzám simul, többet abból a tűzből, ami mindkettőnket éltet.
Ahogy elmerül bennem teljesen átadom magam neki, hátravetem a fejem és megfeszül a gericem, kezeim pedig maguktól simítanak végig erős karjain, feszes vállain hogy körmeimmel vadul végigkarmolhassak a hátán. A gyönyört túlfeszített izmaim fájdalma csak fűszerezi amitől egy kéjes nyögést elharapva vonom ajkaimat fogaim közé, egyszerre érezve meg Leon ujjait és ajkait magamon, nem értve hogyan tud mindenütt ott lenni, egyszerre kényeztetni és kínozni, ahogy szerelmének billogjait a nyakamba szívja, de nem is érdekel.
Nem érdekel, hogy a házunk épp tele van vendégekkel, nem érdekel, hogy ki hall meg vagy mit fog gondolni, amikor újra megjelenek majd szerelmének minden édes nyomát ékszerként viselve, csak a most számít, csak mi ketten. Ahogy a gondolataim belefulladnak az élvezetbe, valamit még mondok, valamit kérek - talán értelmük sincsen, hiszen fel sem fogom a szavakat, amiket a hajába suttogok, egyik kezemmel tincsei közé markolva, a másikkal szorosan ölelve a derekát, ahogy csípőm az ő ritmusára mozdul, mielőtt végleg magával ragad a gyönyör.
- Hát… Próbálkozni mindenképp megéri, Reginald - kacsintok vissza rá, magam is szeretve a kihívásokat és ha őszinte akarok lenni semmi sem szórakoztat jobban, mint amikor egy férfi bizonyítani próbál nekem. Persze nem vagyok kegyetlen és talán már ő is tudja, hogy ha nehezen adom is be a derekam és szeretem kéretni magam, azért soha nem hagynám lógva. Főleg amikor ilyen kedvesen tud bókolni…
- A fekete tényleg jó illik a hajadhoz is, de csak még jobban kihangsúlyozza bőröd hívogatóan sima porcelán fehérségét, azokat a kiszámíthatatlan tengert idéző szemeidet... - búgja a fülembe, amitől jóleső melegség fut végig rajtam. - Persze ezt mind jól tudod, amilyen kacér kis boszorkány vagy - teszi hozzá, vigyorrá szélesítve eddig szelíd mosolyomat.
- Tagadhatnám, de minek? - sóhajtok mélyet, minden perccel jobban elengedve a kezdeti zavarom, magam mögött hagyva a múlt árnyait és végre megérkezve valaki olyan karjaiba, aki jó hozzám még most is. Még így is.
Ahogy végigsétálunk a kastély emeleti folyosóján és a nagyapámra terelődik a szó a mostanában megszokott keserű nosztalgia helyett inkább a mélyebb, gyermekibb énem emlékei bugyognak a felszínre, amiket örömmel porolok le lelki szemeim előtt. Persze már kislányként is meg kellett felelnem a családom bizonyos elvárásainak, de akkor ez még kevésbé esett nehezemre, mint a későbbiekben a tinédzserévek alatt. Gyermekként még a “maradj nyugton” és a “mosolyogj szépen a bácsira” parancsokon kívül nem kellett mást teljesítenem és többnyire zavartalanul élhettem a magam tökéletes kis életét. Mivel a szüleim meglehetősen elfoglaltak voltak és nem igazán tudták mit is kezdjenek egy kisgyerekkel legtöbbször a nevelőnőre hagytak vagy lepasszoltak valamelyik nagyszülőnek. Papáéknál általában heteket töltöttem Angliában, hol Mamával kertészkedve vagy lovagolva a parkban, hol az öreggel sakkozva. Ők sokkal inkább úgy kezeltek, mint egy kis felnőttet és nem mint egy csinos, beszélő babát, akit miután bemutattak az aktuális barátaiknak el is lehetett küldeni aludni.
- Ez kifejezetten kedves! Sokan alábecsülik a törődés erejét, pedig egy aranyozott gombocskával hamarabb lehet furkászt fogni, mint egy nagy kupac rozsdás vassal - bölcselkedik vendéglátóm és én halkan felkuncogok a hasonlatra.
- Papa pedig mindig is élesen látta az arany és a rozsda közötti különbséget… - jegyzem meg viccelődve. - A Gringottsban dolgozott átoktörőként - teszem hozzá gyorsan magyarázatképpen, mielőtt talán félreérti a szavaim, bár nem teljesen alaptalanul tenné.
A családomban még az aranyvérnek is szintjei vannak, árnyalatai, amik között az amerikai és a brit elit is igen erős különbséget tesz. Preston bácsikám mindig lenézte Leont angol származása miatt, Barrel nagyapám pedig anyámat nem gondolta megfelelő választásnak apám mellé. Azon viszont minden említett ugyanúgy megbotránkozna, ha tudná, hogy épp kivel múlatom az időt.
Talán egy éve még én is felháborodtam volna, de a nő aki akkor voltam talán már nem is ismerne rá a mostani énemre. Túl magasról kellett pofára esnem ahhoz, hogy ne érezzem azt, hogy a személyiségem, az életem darabokra hullott és bizony a szilánkokat sehogy sem sikerült ugyanazzá az egésszé összeragasztani - nem is akartam igazán.
Ahogy Reginald feleleveníti a saját nagyapjával töltött időt, figyelmesen hallgatom, el is tudom képzelni a jelenetet, ahogy a festményt a baleset érte, de utolsó pár mondata az, ami igazán megfog.
- Végülis… nem kötöttél ki olyan messze apád kívánságától: saját elhatározásodból auror lettél, ami egyszerre politikai és katonai szakma, nemde? - gondolkodok hangosan, ahogy belépünk a hálóba. - A különbség mindössze annyi, hogy ezt a varázsvilágban teszed, nem… az övében - teszem hozzá óvatosan, nem egészen járatosan a családjával való kapcsolatában, de tudva, hogy az élet tud egyszerre két látszólag ellentétes kívánságot teljesíteni. Esetemben legalábbis pontosan ez történt: évekig küzdöttem apám ellen a házasság témában, mert féltettem a szabadságomat, a függetlenségemet, aztán egyik pillanatról a másikra egy lapon találtuk magunkat, amikor az ifjú Beckett feltűnt a színen.
Szerencsére azonban mielőtt újra elmerülhetnék az önsajnálat lassan már túlságosan is otthonossá váló gondolataiban, Reginald a lehető legkellemesebb módon vonja el a figyelmem róluk, csókjaival, karcos hangjával, szavainak könnyedségével kellőképpen leköti az érzékeim, ahhoz, hogy ne tudjak semmi másra koncentrálni csak és kizárólag rá.
- Jó házigazdaként nem hagyhatlak éhezni semmilyen módon… - kacsint rám, mielőtt ajkai végigcsúsznak a torkom vonalán és én megborzongok, ahogy megérzem lágy harapását a nyakam tövében. - És ha már korábban hergeltél ezzel kíváncsi vagyok mit is rejtegetsz a fekete selyem alatt.
Karjaim önkéntelenül kulcsolódnak nyaka köré, hogy széles hátán végigsimítva keressenek stabilitást, míg nyakam másik oldalán vezeti végig csókjait, gerincem pedig finom ívbe hajlik az ujjai alatt. Felvetésére azonban nem teszek semmit, megvárom, hogy ő lépjen, túlságosan élvezve az érintését, így szó nélkül hagyom, hogy kioldja a selyemköntös övét, ami engedelmesen nyílik szét előtte, hogy felfedje a fekete csipkét, amit alatta viselek.
- Mellesleg a házban körbevezetést is meg lehet fűszerezni, ha minden helyet fel is avatunk - folytatja, én pedig a fülembe lehelt szavak és a bőrömet érő friss levegő nyomán elsőre csak biccentek, majd hagyom, hogy a ruhám lecsússzon a karjaimon, mielőtt felkuncognék:
- Kezdhetjük rögtön itt?
Nem teljesen tudnám megfogalmazni, hogy mi vonz annyira ebben az emberben, hogy miért tudok megbízni benne így és ő miért akarhat engem, de talán nem is számít. Egyszerűen csak szükségem van rá, a vérem lüktetésében érzem, a csontjaim fájdalmában, a bőröm forróságában: egyszerre tiltott gyümölcs és gyengéd menedék számomra, amibe nem tudok nem belekapaszkodni minden sejtemmel.
- Csak a ma este és a holnap van most Lorien, semmi más - emlékeztet, mintha csak a gondolataimat olvasná mielőtt újra megcsókol és én végre kizökkenek kissé a bénultságomból, hogy hevesebben viszonozhassam nem csak ajkainak mozdulatait, de ujjainak játékát is. Kezeimet a hátáról, nyakáról cirógatva vezetem vissza a vállaira, ahol a zakó szárnyai alá férkőzve letolom azt ölelő karjain, majd számat az állának éles vonalán végigvezetve én férkőzök a füle közelébe pár kis csókkal.
- Semmi más… - ismétlem meg szavait szinte bódultan súgva azokat, illatába, testének szilárd forróságába burkolózva, ahogy ajkaim folytatják útjukat lefelé a nyakán, ujjaim pedig gyakorlottan nyúlnak ingje gombajiért. - Csak te és én.
- Szerintem sem, amúgy is azt hallottam, hogy a farkasok egész jól tudnak melegíteni a bundájukkal! - viccelődik Reginald, úgy ahogy általában inkább én szoktam, mire én is elvigyorodok. Értékeltem a humorát ebben a témában, hiszen tudom, hogy nem teszi különösebben boldoggá a tény, hogy a holdtöltével elveszti az emberségét és valami olyanná válik, amitől a legtöbb ember a mai napig visszariad. Nyilván én sem sétáltam volna ilyen nyugodtan mellette, ha nem épp a hold csökkenő időszakában lennénk, de ugyanakkor nekem nem számít ez olyan sokat. Tudtam, hogy akármilyen szörnyeteget tudnék szeretni, ha az viszont szeretne, sőt, most bebizonyosodott, hogy még akkor is képes vagyok erre, ha ez a feltétel nem teljesül…
- Szerénynek valóban nem nevezném, azért épült, hogy reprezentációs célokat szolgáljon. - biccent. - Nem gondoltam volna, hogy bármiben is kárt tennél... már azon kívül, hogy esetleg karmolászol kicsit! És felőlem lehetsz hercegnő, majd legfeljebb én kényeztetlek el! - kacsint rám, mire én is elnevetem magamat, örömmel véve a szavai közvetlenségét.
- Ha valóban ez a szándékod, talán illik figyelmeztetnelek, hogy nem lesz könnyű dolgod… - cukkolom kicsit, nem alaptalanul. - Mondjuk az eddig tapasztaltak alapján, nem teljesen féltelek - teszem hozzá szórakozottan, továbbra is a tágas helyiség részleteit fürkészve.
- Egyébként igazán elragadóan festesz ma is Lorien! Jól áll neked a fekete! - bókol a szokásos egyenességgel és én végigtekintek magamon, mintha akkor venném észre, hogy mit is viselek.
- Valóban? - döntöm oldalra a fejem, ahogy ajkaim kissé felfelé görbülnek. - Várj csak míg leveszem… - súgom, majd elnevetem magam saját kacérságomon, ami merőben szokatlan tőlem, dehát… meg kell szoknom még, hogy a férjemen kívül másokkal is flörtöljek, ahogy azt is, hogy hozzám érnek. A csók után lehunyva tartom a szemeim egy kicsit míg a férfi cirógató ujjai végigsiklanak a bőrömön, ahogy próbálok ellenállni Leon gondolatának. Kezeim a valóságba kapaszkodva siklanak végig a zakó ujján, egy pillanatra beburkolva magam Reginald illatába, erős karjaiba mielőtt maga felé fordítana és újra felpillantanék rá.
- Örököltem, évszázadok óta a családé. Nagyapám lakott itt előttem utoljára, én tőle örököltem és aztán egy jó darabig üresen állt. Tavaly kezdtem rendbe hozni, hogy ismét lakható legyen. - feleli a ház eredete iránt érdeklődő kérdésemre és a történet elég ismerős számomra is.
- Stratford House is hasonló módon került hozzánk… A nagyapám hagyta rám hat unoka közül, csak mert én akkor is hajlandó voltam varázslósakkozni vele, amikor pontosan tudtuk mindketten, hogy meg fog verni… - kuncogok halkan a kedves emlékre. Papa, ahogy angolosan szólítottuk, minden angolsága ellenére a kedvenc nagyszülőm volt, mindig remekül megértettük egymást, de sajnos még a háború előtt elhagyott minket.
- Persze, szívesen körbevezetlek! Először persze a csomagod rakjuk le - ajánlja és máris felkapja az alig pár perce lerakott táskámat, amire nem is ügyeltem eddig. Talán túlságosan megszoktam, hogy a házimanók mindig elintézik az ilyesmit helyettem, de szó nélkül követem vendéglátómat az emeletre, aki a mugli festményekkel, portrékkal díszített folyosón lépdelve újra átkarol. - De nem akarlak untatni hat-hétszáz év poros mugli történelmével, mikor a mágiatörténettől is bealszik az emberek többsége!
- Ebben van valami… - forgatom meg egyetértően a szemeimet a mágiatörténet említésére, ami kifejezetten nem tartozott a kedvenceim közé. Unalmas és száraz volt, legalábbis ahogy nálunk tanították, így az órák nagy részét az utolsó padsorban csókolózva vészeltem át, ha épp nem valami másik tárgyból készültem számonkérésre. - De talán koncentrálhatunk másra is, mint a történelemre, nem? Emlékek, anekdoták, személyes történetek is biztos kötődnek ezekhez a falakhoz... - vetem fel, hiszen nincsen unalmas téma, csak rosszul eltalált szemszög és határozottan kezdtem azt érezni, hogy Reginald legalább annyit tudhat a nemesi neveltetésről és "aranyvérűségről”, mint én - ez pedig kíváncsivá tett.
Persze nem akartam vájkálni az életében és élveztem, hogy ő sem mutatott hasonló szándékot, de bármilyen felszínes is egy kapcsolat, a kis, jelentéktelennek tűnő részletek kifejezetten sokat segítettek, hogy erről elvonják a figyelmet. Reginalddal meglepően sokat beszélgettünk erről-arról és bár eleinte féltem, hogy ez terhet fog jelenteni a számomra, szerencsére nem így lett: kifejezetten örültem az új perspektívnak, amit általa kaptam.
Ahogy elérjük a megfelelő ajtót Reginald feltárja előttem azt, felfedve egy, az előcsarnokhoz nagyon hasonló stílusú hálótermet, amiben faragott fabútorok és egy kandalló kap helyet.
- Remélem megfelel. - húz magához, ahogy letette a csomagom és én felsóhajtok, ahogy megcsókol. Lehet hogy ő nem Leon, de jó ég, mennyire jól esik ez most… Önkéntelenül simulok hozzá, mellksomat az övének préselve egy mély lélegzettel. - Vacsoráztál, vagy szeretnél esetleg enni valamit?
- Hmmm… - fújom ki a levegőt elégedetten ahogy válasz helyett újra megcsókolom, kicsit éreztetve, hogy még nem volt elegem az ajkainak ízéből. - Ettem már, de egy egészen más jellegű éhség még kínoz… - pillantok fel rá oldalra döntve a fejem, tudva, hogy most épp borzasztóan illetlen és hirtelen vagyok, de nem tehetek róla: a közelsége épp ezt hozza ki belőlem és ha ő nem tesz a helyemre kellő határozottsággal, én biztos nem fogok magamnak megálljt parancsolni.
Nem egészen értettem mivel érdemeltem ki ezt az embert, aki a lábam elé fektetette volna a világot, hogy boldoggá, teljessé tegyen, de nem is tudtam volna magamat elképzelni nélküle. Merengve, félig lehunyt szemmel pillantottam fel vágytól izzó tekintetébe, ahogy ujjai a nyakamra simultak, majd tenyere beborította a frissen felfedett bőrömet, ami egy halk sóhajt csalt ki elnyílt ajkaim közül.
Nem ő volt az első férfi az életemben, de valahogy ő lett az egyetlen… mindenben. Míg általában nehezen értem be azzal amim volt, mindig kerestem az újat, a többet, a jobbat, Vele ennek még az árnyéka sem volt bennem soha. Sőt, egyenesen vágytam a figyelmére, az ő elfogadására, elégedettségére és ez valami olyan, amit senki mással nem éreztem korábban.
- Te vagy a titkom... - felelte elfúló hangon, ahogy lehúzta rólam, majd félredobta a feleslegessé vált ruhámat és végigpillantott rajtam. Ahogy felnéztem rá míg az ujjaim az ingje gombjaival babráltak, önkéntelenül elmosolyodtam. A kék szemei, azok a kemény vonások, amik csak értem tudtak ellágyulni, az ajkak, amikkel nem tudtam betelni mind teljesen rabul ejtettek még most is.
Öt év nem tűnt olyan hosszú időnek, mi most mégis úgy ünnepeltük ezt az évfordulót, mintha 10-20 éve együtt lennénk. Vagy mintha ez valami kihívás lenne számunkra, év-év után elviselni egymást, pedig valójában ez egyikünknek sem volt teher, sőt. Azért ünnepeltünk ekkora felhajtással, mert megtehettük és mert megérdemeltük az elmúlt évek hányattatottsága után.
A házasságunk a második angol varázslóháború előtt köttetett, így nem kevés aggodalmat éltem át, amikor éjszakánként ki tudja merre, mit csinált az én szerelmem, az apám… aztán amikor a Nagyúr elbukott, vele együtt köddé vált az a jövő is, amit Leon ígért nekem az eljegyzésünkkor. Ő elvesztette a szüleit, hátra kellett hagynia a birtokát, az életét, a barátait és nekem sem volt egyszerűbb: apámat megölték, anyám összeomlott és nem egészen olyan körülmények között kellett visszatérjünk Amerikába, mint ahogy reméltem. Hónapokba tellett, hogy minden helyrerázódjon: új ház, új barátok, új név. Alig telt el idő mióta Mrs. Bailey lettem, de végre azt éreztem, hogy minden rendbe jött, hogy talán itt az ideje, hogy a következő szintre emeljük a kapcsolatunk, az életünk és belesimuljunk ebbe az állapotba.
Egy másodpercre elfelejtettem levegőt venni, ahogy lecsúsztattam a vállain az inget és a zakót és végigsimítottam izmos mellkasán, ujjaimmal az övéért nyúlva. Lassan hajolt fölém, ajkaival lustán érintve a nyakam, lejjebb és lejjebb csókolva, amitől a hátam ívbe feszült és a bőröm bizseregni kezdett.
- Az, hogy annyira szeretlek, hogy képes volnék bármire érted... - súgta a hasamra mielőtt mélyebbre kalandozott volna. Egy szaggatott sóhaj hagyta el a szám, ahogy célt ért és a testem szinte tiltakozva rándult össze a korábbi gyönyörök fájdalmától, ami valahogy csak a fokozta kéjt, amit Leon okozott. - Amit csak kívánsz... - súgta, de alig fogtam fel a szavakat, túlságosan belemerülve a kényeztetésbe.
- Szeretlek… - nyögtem, mielőtt a gondolataim végleg inkoherenssé váltak a hangokkal együtt, amik elhagyták a számat ezután. Fejemet hátravetve, ujjaimmal meztelen háta felé nyúltam, hogy végigszántsak velük a puha bőrén, egyszerre közelebb húzva és eltolva őt magamtól.
Ma mintha velem együtt minden eddigi rekordot is meg akart volna dönteni az én szerelmem és egyre nehezebben tudtam lépést tartani vele -ennek ellenére eszem ágában sem volt megállítani, csak egy rövid szünetet kívánva toltam el a vállánál megkapaszkodva az egyik kezemmel, míg a másikkal megtámasztottam magam, hogy ránézhessek.
- Azt hittem, én ígértem neked ajándékot - pihegtem felé, próbálva visszanyerni a lélekjelenlétem, amit a lábaim között nyújtott látványa nem egészen könnyített meg. Feltoltam magam az asztalról és egy elégedett vigyorral az arcomon újra a nadrágszíja csatjáért nyúltam, hogy végre kioldhassam azt. - De nem tiltakozom, ha előbb még tartogatsz valamit számomra…
Soha nem voltak igazán az eseteim az angol férfiak, nem tetszett a merevségük, a modorosság, amit a legtöbbjükkel tapasztaltam; Reginaldnak ez mégis olyan jól állt, mint a csinosan szabott öltöny és és pöttyös ing, amit viselt. Leginkább mondjuk talán mégis az tetszett, ahogy mindettől egyszerre tudtam megfosztani.
- Szia - puszil meg ő is majd hozzáteszi. - Légy üdvözölve a birtokomon.
Kicsit ceremoniálisan hat a köszöntés, de hamar kikövetkeztetem, hogy valószínűleg az otthonát védő bűbájok jelszava lehet és rövid biccentéssel fogadom a megerősítést is, hogy nem késtem el - ami igen ritkán fordul elő.
- Fázol? - pillant a kabátomat markoló ujjaimra, ahogy egyik kezével a táskámért nyúl, a másikkal pedig finoman átkarolja a derekamat. - Mert odabent kellemes idő van, de ha szeretnéd egy kandallót még pluszba begyújthatunk, ha az jól esne.
- Biztos vagyok benne, hogy nem fogunk fázni… - mosolyodok el az igyekezetén és magamat ismerve tényleg nem kell attól tartani, hogy a hideg gondot okozna. - Csak az előszobából hopponáltam - teszem hozzá magyarázatként, ahogy végigsétálunk a házhoz vezető ösvényen, ami egy pompás virágoskertet szel ketté. A gondosan rendben tartott ágyásokból színes szirmok bólogatnak takaros sorokban, feldobva a kopár téli táj egyhangúságát, ami szinte üdítően hat rám London szürkesége után és tovább fokozza a kíváncsiságom a kúria belseje iránt.
Természetesen Reginald tökéletes úriemberként tárja fel előttem a bejárati ajtót és tessékel be a nehéz faajtón keresztül egy tágas, világos előcsarnokba, ami egy letűnt kor Angliáját idézi. Meg is lepődök kissé, ahogy tekintetem körbejártatva teszek néhány lépést, hiszen már jóideje nem volt szerencsém hasonló koros falak között járni.
- Mint mondtam, érezd magad otthon! Tudom, nincs házimanó vagy azok serege, amit megszokhattál és több mugli tárgy is van az én mágikus holmijaim mellett, de talán nem olyan rossz így sem.- szól újra a vendéglátóm, ahogy bezárja mögöttünk az ajtót és én felé fordulok. - Egyébként nem is tudod mennyire sokat jelent, hogy elfogadtad a meghívásom.
- Ugyan - prüszkölöm a fejemet rázva. - Köszönöm, hogy meghívtál… nem is olyan szerény hajlékodba - mosolyodok el, újra körbepillantva a tágas csarnokban, ahogy a kabátomért nyúl. - És ne félj, majd vigyázok a mugli kütyükre és igyekszem nem túltolni az elkényesztetett hercegnő szerepet - teszem hozzá epésen, bár tudom, hogy nem megbántani akart a rövid figyelmeztetéssel. Elég sok magamfajta fél a mugliktól, a fura találmányaiktól és támaszkodik szinte mindenben a házimanóira - utóbbit magam sem tagadtam, Tilly lánykorom óta hűen szolgál és nem kevés dologban van rá tényleg szükségem a mindennapokban. Egy éjszakára azonban, több mint képes vagyok nélkülözni a szolgálatait.
Elmélkedésemből és a bámészkodásból csak az zökkent ki, ahogy megérzem a férfi alakját hátulról hozzám, az ajkait pedig az arcomra simulni. Önkéntelenül szélesedik a mosolyom és fordulok felé, hogy egy ajkaira nyomott rövid csókkal viszonozhassam az egyszerre otthonos és idegen a gesztust. Meglepően természetes, ahogy hozzám ér, ahogy kívánom a közelségét, elvégre mindig is elkényeztett voltam ebből a szempontból, de valahogy furcsa, hogy aki ezt most megadja nekem, az már nem Leon. Majdnem olyan érzés, mintha megcsalnám - hiába nincs már semmi joga hozzám, ráadásul saját döntéséből - a szívem még nem dolgozta fel a hiányát, makacsul kapaszkodik a talán örökre belém ivódott emlékébe.
- Lenyűgöző az otthonod. Vetted vagy örökölted? - érdeklődök, hogy eltereljem a gondolataim Leonról és még egy kicsit nyújtsam a felszínes csevegést, mielőtt elkerülhetetlenül valami komolyabb irányt vennének a dolgok közöttünk. - Remélem megmutatod a többi részét is.
Még mindig nem hittem el, hogy tényleg elvált nő vagyok.
Volt egyfajta stigma, ami ezzel az új jelzővel jött “elvált”, ami egyáltalán nem tetszett. Úgy hangzott mintha kudarcot vallottam volna a párkapcsolatomban, mintha valami szánalmas, férjét megtartani nem tudó szerencsétlen lennék, pedig közel sem erről volt szó. Ha valami, hát az okozta az egész helyzetemet, hogy mindenáron meg akartam tartani és meg is tartottam Leont, amit mellesleg egy percig sem sajnáltam. Mindent megadtam neki, amire férfi vágyhat és ő mégis inkább álmokat kergetne… Hát legyen.
Körbepillantottam a tágas hálóban az utolsó pár darab ruha után kutatva, amit magammal akartam vinni az éjszakára. Hálás voltam hogy végre elhagyhatom a sötét kis lakást, amit a nagybátyám örömmel bocsátott a rendelkezésemre néhány hónapja, amikor közöltem vele, hogy hazalátogatok az apaföldre. Mindig utáltam Angliát, de egyszerűen nem maradhattam Manhattanben miután aláírtam azokat a rohadt papírokat, miután Leon megfenyegetett, hogy feldob az összes létező hatóságnál, ha nem megyek bele, hogy semmissé tegye az elmúlt nyolc évünket. Minden csak rá emlékeztetett az otthonunkban, tele volt minden az illatával, a cuccaival, az életünkkel, amit mindegy mit törtem össze, mennyit sírtam vagy mennyire akartam, nem kaphattam vissza.
Így hát azt tettem amit a barátnőim tanácsoltak: továbbléptem.
Körülbelül egy-két hétig le is foglalt, hogy berendezkedjek itt, meglátogassam a rokonaim, aztán abban a pillanatban, hogy letudtam a kötelező köröket már azon voltam, hogy belefullasszam a bánatom valami alkoholba.
Így találkoztam Reginalddal, aki több mint készségesnek bizonyult, amikor enyhén spiccesen valaki megtámadott egyik este hazafelé. Nem történt semmi komolyabb bajom, bár az sem érdekelt volna, ha mégis: még csak pálcát sem rántottam az illetőre, annyira szét voltam csúszva, de a férfi így is megmentett és hazakísért, hogy ellássa azt a pár kis sebet és horzsolást, amit az utcakövekre rogyva szereztem. Cserébe másnap reggel én is elláttam… valami egészen más jellegben.
Nem volt szokásom ilyeneket csinálni, Leon mellett meg sem fordult a fejemben más férfi, de ahogy ott ült az ágyam szélén, tényleg aggódva, a kötéseket piszkálva… hetek óta nem ért hozzám senki, főleg nem olyan figyelmességgel, mint ő tette teljesen ismeretlenül és én engedtem a szükségnek, amit felébresztett bennem.
Ezt végül olyannyira nem bántam meg, hogy az elmúlt hetekben egyre többet találkoztunk. Nem áltattam magam azzal, hogy ebből bármi komolyabb lehet, inkább nem is gondoltam arra, hogy hova tartunk - bőven elég volt az az érzés, hogy valakinek így is kellek, hogy nem vagyok egyedül, ahhoz, hogy újra meg újra akarjam és ez úgy tűnt kölcsönös. Ezt erősítette meg legalábbis a meghívás, amit kaptam, hogy töltsem vele a hétvégét Kentben, a családja kúriájában, amire gondolkodás nélkül mondtam igent. Elbújni valahova, ahol biztosan senki akit ismerek nem talál meg? Egy valóravált álomnak hangzott.
Anyám persze biztosan kitért volna a hitéből, ha tudja, hogy egy sárvérű muglinemessel szűrtem össze a levet, sőt az ismerőseim nagy része is megbotránkozott volna, de erre is tettem magasról, mintha nem volna holnap. Senki nem tudott most rajtam jobban segíteni, mint Mr. Cobham.
Ahogy sikerül összeszednem a dolgaim, kabátot húzok és végre útra kelek, előkotorva a táskámból a címet, ahova hopponálni készülök, majd eltűnök az előszobából, hogy a Cobham kúria előtt nyithassam ki újra a szemeim. Párat pislogok, ahogy próbálom befogadni a látványt: egy impozáns kastélyt, buja előkerttel, amit a kapuban várakozó vendéglátóm alakja tesz teljessé. Elmosolyodok, ahogy meglátom és szorosabbra húzva a kabátot magamon közelebb lépek, hogy kis csókot nyomhassak az arcára.
- Szia - köszöntöm kissé zavartan, ahogy elhúzódok. - Nem vártál rám sokat, ugye?
Üzenetek megtekintése
Oldalak: [1] 2
Dátum: 2021. 05. 06. - 20:06:37
Magic and sorcery solved a lot of life’s problems, one had to admit, but time travel? That sounded crazy.
Dangerous.
Illegal.
It sounded exactly like something that would show me how truly committed Leon is to getting me back. He would literally make the world stop on its tracks and take back everything that happened just so he could get back that life he threw out the window when he sent that letter.
But would he really do it?
- I have my ways... so definitely yes, Lor, I can do that. And I will... if you want it too... - he whispered, his eyes never leaving mine, like he was trying to hypnotize me with those baby blues that I knew all too well. I was also painfully aware of their effect on me; I wasn’t able to think rationally while he looked at me like that, I needed space, air, just a minute to think.
As I pushed him away, I smoothed my hand down his shirt, his warm chest, the faint beat of his heart beckoning my fingers to stay a while longer, but I couldn’t. I needed to think, but I only came up with more and more questions. His words held such confidence like he already knew for sure that it will work, but I didn’t want to let go of my reluctance so easily, so I posed my first questions and watched him take a sip from his wine before he finally spoke.
- I want to go back with you and Mitch... I would arrange that we couldn’t meet with our past selves, while you and Mitch would speak with my past self, and talk some sense to me so that I never make that damn decision again... - he explained in detail like it would be an easy feat to accomplish. - I even thought about writing a letter to myself, if nothing else would help - he goes a step further, but I just shake my head. - I didn’t work out the details, but I’m sure that with Mitch we can figure out everything perfectly.
I took a deep breath before I spoke, getting a bit exhausted by the emotional roller coaster of the day, but maybe I was just starting to forget what it was like to be caught up in my once-husband’s grand ideas and entrepreneurial tendencies.
- And you really think that would solve… the situation? - I tilt my head to the side, still skeptical about the concept. I don’t want to turn him off or make him feel like it is a bad idea, because it isn’t, it’s just so much more complicated than he makes it out to be. - I don’t see how your past self would react any different than you did if I explained to him that those dreams that you were going on about in Italy were the reality… - I have to avert my gaze just thinking about it. He was so hurt, so brutal, but I was stronger then, fueled by my own anger and disappointment, I could take it. Now on the other hand… I am not so sure I could withstand his wrath again like that. - And I know better than covering that up again with yet another lie - I add quietly, fiddling with my glass, trying to figure out what to do. The concept itself is tempting, like cheating on a test at school by smuggling one’s notes on the underside of her uniform skirt, but it was also quite risky. What if we fuck up? What if we fail and make it worse? In this reality at least he took a few steps back towards me after he cooled off, but what’s the guarantee that he will do that again if we alter the timeline?
- The man I hired to steal the time-turner said, that it is very possible that in May I may already have it in my hands - he grinned enthusiastically, like the object was nothing more than some shiny new toy he couldn’t wait to play with and I couldn’t help but smile back at him. He is so adorable when he is excited, like a little mischievous kid and it felt like a century since I last saw him like this. - So we don’t have to wait much, my Queen... - he promised, using that nickname again, his eyes shining with the promise of redemption and a great deal of fun. I loved how everything seemed like a game with him, everything felt easy when he reassured me like that, but was I foolish enough to trust him again?
- How far could we… theoretically, travel back in time? Because if we truly want to fix this… - I wasn’t sure if I should say what came to mind, but I pushed through my reluctance about revealing the entire story of my betrayal to him. - We could try and snip this mess at it’s roots - I offer, clearly afraid of his reaction, watching his face for any sign of emotion, hoping he doesn’t need further explanation to understand what I mean.
If it is possible at all, we could try and go back, let him find the letters himself and decide if he still wanted me. It would be a true leap of faith for our relationship since there would be a chance he would leave me right then and there to go back to his precious sister, but if it works… if his love is as true as he always said, maybe it would mend the cracks in our relationship and give us a fresh start. One without lies and secrets and pain.
- Can I take your order, Sir? - came the shy voice of the waiter again as he stepped closer and this time Leon gave him his order without any further commentary. I glanced at the abandoned menu card, that I put down when he asked about Reginald and if I still see him. Somehow that topic got quickly forgotten after he mentioned his plan.
- What would you desire, my Love? - Leon asked and I blurted out the first thing I saw on the card.
- The truffle pasta, please - I answered quickly, then waited for the server to disappear again before I turned back to my company. - So suddenly I am your Love again? What happened to the cruel slut who ruined your life?
Dangerous.
Illegal.
It sounded exactly like something that would show me how truly committed Leon is to getting me back. He would literally make the world stop on its tracks and take back everything that happened just so he could get back that life he threw out the window when he sent that letter.
But would he really do it?
- I have my ways... so definitely yes, Lor, I can do that. And I will... if you want it too... - he whispered, his eyes never leaving mine, like he was trying to hypnotize me with those baby blues that I knew all too well. I was also painfully aware of their effect on me; I wasn’t able to think rationally while he looked at me like that, I needed space, air, just a minute to think.
As I pushed him away, I smoothed my hand down his shirt, his warm chest, the faint beat of his heart beckoning my fingers to stay a while longer, but I couldn’t. I needed to think, but I only came up with more and more questions. His words held such confidence like he already knew for sure that it will work, but I didn’t want to let go of my reluctance so easily, so I posed my first questions and watched him take a sip from his wine before he finally spoke.
- I want to go back with you and Mitch... I would arrange that we couldn’t meet with our past selves, while you and Mitch would speak with my past self, and talk some sense to me so that I never make that damn decision again... - he explained in detail like it would be an easy feat to accomplish. - I even thought about writing a letter to myself, if nothing else would help - he goes a step further, but I just shake my head. - I didn’t work out the details, but I’m sure that with Mitch we can figure out everything perfectly.
I took a deep breath before I spoke, getting a bit exhausted by the emotional roller coaster of the day, but maybe I was just starting to forget what it was like to be caught up in my once-husband’s grand ideas and entrepreneurial tendencies.
- And you really think that would solve… the situation? - I tilt my head to the side, still skeptical about the concept. I don’t want to turn him off or make him feel like it is a bad idea, because it isn’t, it’s just so much more complicated than he makes it out to be. - I don’t see how your past self would react any different than you did if I explained to him that those dreams that you were going on about in Italy were the reality… - I have to avert my gaze just thinking about it. He was so hurt, so brutal, but I was stronger then, fueled by my own anger and disappointment, I could take it. Now on the other hand… I am not so sure I could withstand his wrath again like that. - And I know better than covering that up again with yet another lie - I add quietly, fiddling with my glass, trying to figure out what to do. The concept itself is tempting, like cheating on a test at school by smuggling one’s notes on the underside of her uniform skirt, but it was also quite risky. What if we fuck up? What if we fail and make it worse? In this reality at least he took a few steps back towards me after he cooled off, but what’s the guarantee that he will do that again if we alter the timeline?
- The man I hired to steal the time-turner said, that it is very possible that in May I may already have it in my hands - he grinned enthusiastically, like the object was nothing more than some shiny new toy he couldn’t wait to play with and I couldn’t help but smile back at him. He is so adorable when he is excited, like a little mischievous kid and it felt like a century since I last saw him like this. - So we don’t have to wait much, my Queen... - he promised, using that nickname again, his eyes shining with the promise of redemption and a great deal of fun. I loved how everything seemed like a game with him, everything felt easy when he reassured me like that, but was I foolish enough to trust him again?
- How far could we… theoretically, travel back in time? Because if we truly want to fix this… - I wasn’t sure if I should say what came to mind, but I pushed through my reluctance about revealing the entire story of my betrayal to him. - We could try and snip this mess at it’s roots - I offer, clearly afraid of his reaction, watching his face for any sign of emotion, hoping he doesn’t need further explanation to understand what I mean.
If it is possible at all, we could try and go back, let him find the letters himself and decide if he still wanted me. It would be a true leap of faith for our relationship since there would be a chance he would leave me right then and there to go back to his precious sister, but if it works… if his love is as true as he always said, maybe it would mend the cracks in our relationship and give us a fresh start. One without lies and secrets and pain.
- Can I take your order, Sir? - came the shy voice of the waiter again as he stepped closer and this time Leon gave him his order without any further commentary. I glanced at the abandoned menu card, that I put down when he asked about Reginald and if I still see him. Somehow that topic got quickly forgotten after he mentioned his plan.
- What would you desire, my Love? - Leon asked and I blurted out the first thing I saw on the card.
- The truffle pasta, please - I answered quickly, then waited for the server to disappear again before I turned back to my company. - So suddenly I am your Love again? What happened to the cruel slut who ruined your life?
Dátum: 2021. 04. 02. - 23:03:06
I fucking hate being so vulnerable with him now, he just doesn’t deserve it, but Merlin curse him, one can only play the though guy for so long, before admitting to fear repeated rejection. I never stopped wanting him, I just feel like maybe I should… for my own sake.
- I am scared too... Fucking scared that I lost you... that it’s too late - he whispered so broken, I almost let myself believe him. - But as I said before, I have a plan to solve everything... I have a plan so that we could get back to the point when everything was perfect - he started to say and I just rolled my eyes at him and turned my face away in disbelief. Just when I was starting to think he was coming to his senses and will honestly try and put in the work for once…
Of course, he thinks there is some instant cure to this, that everything will be as it was before, that he can get back that perfection we shared in a snap. I wasn’t as optimistic; I just couldn’t believe that there is something that would fix everything all of the sudden and make me never think about what he had put me through again.
Forgive, but never forget. It’s the motto of every strong woman, I heard this phrase so many times growing up and I always thought that it was a warning to always remember the ones who crossed you so they cannot do it again. I was so wrong… It is a warning for sure, but it is a warning about the fact that even if I forgive him, I will never be able to fully forget what happened between us. Our mirror is cracked forever.
- I hired someone to steal a time-turner... - he leans in closer and now I glance back at him, not sure if I heard right. - which could take me back to the minute I decided to leave you... and my aim is to prevent myself from doing it - he explains his idea and for a moment I can’t decide if he is a genius or simply delusional.
- A time-turner? - I repeat like I don’t understand, when in fact I am just processing this unbelievable thing he came up with. - You can do that? But how…? - I shake my head confused. Would he really do that? Go back and change the past just to have me back? Would he really risk that much? I look up at him for a long moment trying to guess if he is serious, but I see no sign of mischief in his eyes, he just seems… hopeful? But even if he would actually go back and undo it all, can he?
- Sir... could you please sit back down to the table with your partner? - comes a polite question abruptly before I could say anything else and I peer over Leon’s wide shoulders to see the waiter a bit confused about the scene my husband is causing. Unfortunately for him, this Englishman is not the polite-to-the-fault kind.
- She is not my partner... she is my one and only WIFE for heaven’s sake... and we will sit down the very minute we want to. Was I clear enough? - he retorts with such vehemence even I am a bit surprised. And a lot amused. I stifle my grin as I watch the poor server retreat as quickly as he can. I only gain back my seriousness when Leon starts to speak, with his hands on my cheek and I can’t help but lean my head in his touch.
- What do you think...? Do you want to come back with me? - he asks, suddenly seeming anxious. My mouth hangs open for a second as my brain scrambles for the words, but it would rather ask a million questions before it would answer his. How would he change his own mind? Can he even meet his past self? Would that past self even believe either one of us? Well… he could believe me being Past Me, but… does that help? And Merlin… Past Me. My heart drops. Past Me knows nothing about what is about to happen to her…
I put my hand against his warm chest and push him out of my way to sit back down to the table and take a big gulp of my drink before I look up at him again, now focused on getting him to tell me all that he had come up with.
- Do you have a plan or an idea, love? - I ask seriously, my tone a bit more hushed than before. What we are talking about is either crazy or illegal, so one can’t be too careful about people hearing us in a busy restaurant where all eyes are still very much on us. - Either way, I want to hear it.
- I am scared too... Fucking scared that I lost you... that it’s too late - he whispered so broken, I almost let myself believe him. - But as I said before, I have a plan to solve everything... I have a plan so that we could get back to the point when everything was perfect - he started to say and I just rolled my eyes at him and turned my face away in disbelief. Just when I was starting to think he was coming to his senses and will honestly try and put in the work for once…
Of course, he thinks there is some instant cure to this, that everything will be as it was before, that he can get back that perfection we shared in a snap. I wasn’t as optimistic; I just couldn’t believe that there is something that would fix everything all of the sudden and make me never think about what he had put me through again.
Forgive, but never forget. It’s the motto of every strong woman, I heard this phrase so many times growing up and I always thought that it was a warning to always remember the ones who crossed you so they cannot do it again. I was so wrong… It is a warning for sure, but it is a warning about the fact that even if I forgive him, I will never be able to fully forget what happened between us. Our mirror is cracked forever.
- I hired someone to steal a time-turner... - he leans in closer and now I glance back at him, not sure if I heard right. - which could take me back to the minute I decided to leave you... and my aim is to prevent myself from doing it - he explains his idea and for a moment I can’t decide if he is a genius or simply delusional.
- A time-turner? - I repeat like I don’t understand, when in fact I am just processing this unbelievable thing he came up with. - You can do that? But how…? - I shake my head confused. Would he really do that? Go back and change the past just to have me back? Would he really risk that much? I look up at him for a long moment trying to guess if he is serious, but I see no sign of mischief in his eyes, he just seems… hopeful? But even if he would actually go back and undo it all, can he?
- Sir... could you please sit back down to the table with your partner? - comes a polite question abruptly before I could say anything else and I peer over Leon’s wide shoulders to see the waiter a bit confused about the scene my husband is causing. Unfortunately for him, this Englishman is not the polite-to-the-fault kind.
- She is not my partner... she is my one and only WIFE for heaven’s sake... and we will sit down the very minute we want to. Was I clear enough? - he retorts with such vehemence even I am a bit surprised. And a lot amused. I stifle my grin as I watch the poor server retreat as quickly as he can. I only gain back my seriousness when Leon starts to speak, with his hands on my cheek and I can’t help but lean my head in his touch.
- What do you think...? Do you want to come back with me? - he asks, suddenly seeming anxious. My mouth hangs open for a second as my brain scrambles for the words, but it would rather ask a million questions before it would answer his. How would he change his own mind? Can he even meet his past self? Would that past self even believe either one of us? Well… he could believe me being Past Me, but… does that help? And Merlin… Past Me. My heart drops. Past Me knows nothing about what is about to happen to her…
I put my hand against his warm chest and push him out of my way to sit back down to the table and take a big gulp of my drink before I look up at him again, now focused on getting him to tell me all that he had come up with.
- Do you have a plan or an idea, love? - I ask seriously, my tone a bit more hushed than before. What we are talking about is either crazy or illegal, so one can’t be too careful about people hearing us in a busy restaurant where all eyes are still very much on us. - Either way, I want to hear it.
Dátum: 2021. 04. 02. - 22:36:26
Az élet furcsa fintora, hogy minél beljebb merészkedek Reginald otthonába, annál élesebben látszik, hogy bármennyire is különbözünk egymástól, mégis rettentően hasonló élményekkel nőttünk fel, vér ide vagy oda.
- Oh, akkor biztos sok kalandos történetet tudott mesélni! És lefogadom, hogy a kis Lorien nagy, kerek szemekkel hallgatta az ilyesmit. Bár lehet, hogy tévedek.
Csak nevetve bólogatok szavaira, de ahogy átszeljük a folyosót és más irányba folyik tovább a beszélgetés már nem teszem hozzá, hogy nem csak mesélni tudott, de sokszor vitt magával ide-oda kalandozni is. Néha ez csak egy gyors bevásárlást jelentett a Zsebpiszok-közben, néha egy görbe estét az Arany Kvaffban, esetleg egy teljes munkanapot a Gringottsban, amikor megnézhettem a sárkányokat is vele. Azóta sem tudom sértésnek venni, ha valaki sárkánynak nevez, sőt…
- … ha az ember bizonyos körülmények közé, vagy bizonyos adottságokkal születik, az tartozik jól sáfárkodni mindezzel és a köz szolgálatára fordítani… - vélekedik Reginald, én viszont csak egykedvűen hümmögök a szavaira, ahogy a nemesség fogalmát fejtegeti.
- Őszintén… - szólok lassan. - Nem mind születhetünk nemes lélekkel, van akinek csak a nemesi vér jut… - vonok vállat elnyomva a fintort, ami az arcomra szökik egy pár ismerős gondolatára. - És vannak, akik nemesi lelket inkább pénzzel váltják meg, mint az én családom - mosolyodok el ironikusan. - A magunkfajták nélkül viszont nem lenne Merlin Könyvtár meg Akadémia és a többi magasztos nemesi lelkeket kinevelő intézmény, ami adományokból és pénzes mecénásokból tartja fenn magát. Szóval ki tudja már itt megállapítani, hogy ki a közszolga és ki az élősködő… - rázom meg kicsit a fejem, sejtve, hogy talán ebbe már nem kellene belemennünk jobban. Nem lehet mindenki szabadságharcos meg mártír és fura is lenne elvárni a nemesség vagy bármilyen csoport egészétől, hogy ugyanazok szerint az eszmék szerint élje az életét. Hiszen fekete nélkül nem lenne értelme a fehérnek sem…
És ha már fekete…
- Igazán dögös, valóban megérte kíváncsiskodni! - érkezik a ráérős válasz a fekete csipke látványára, ami biztosan nem mutatna ilyen jól, ha nem épp a bőröm kontrasztos fehérségére simulna, de nem követem a tekintetét, inkább az arcát figyelem, a szemeit, az ajkainak mozdulatát, ahogy végigtekint rajtam. Nem tehetek róla, egyszerűen megveszek az érzésért, amikor látom azt a kis mosolyt megbújni a szája sarkában, amikor egyértelművé válik, hogy elértem a hatást, amit akartam.
Talán ez az apró pozitív megerősítés is hozzájárul ahhoz, hogy kicsit felbátorodva csókolok vissza és erre csak rákontráz a mellkasából feltörő halk morgás, amitől szinte remegni kezd a térdem és gyorsabban dolgoznak az ujjaim azon hogy végre őt is megszabadítsam a felesleges ruháitól. Amikor elválunk, egy szinte hálás pillantással jutalmazom, ahogy önként dobja félre a zakót, de nem állok meg az inge bontogatásával.
- És ez most pont elég - feleli fülébe suttogott szavaimra, ahogy feltárul előttem bőrének egyenetlen felülete, de már nem lepődök meg a sebek látványától. Tekintetem lustán elidőzik a domború, érdes hegeken, az ujjaim végig is siklanak páron, azon gondolkodva, hogyan is szerezhette őket pontosan; de épp eléggé sikerült megismernem Reginaldot az elmúlt hetekben ahhoz, hogy tudjam, jobb ezeket az időket nem felemlegetni.
Ahogy az ing is gyorsan a zakó sorsára jut, én szorosan hozzásimulok kiélvezve bőrének végre leplezetlen forróságát, nyitott tenyereimmel végigszántva a széles vállakon, izmos mellkasán, derekán, míg átadom magam erős kezei határozott mozdulatainak, amikkel feltárja maga előtt a nyakam érzékeny bőrét.
Félnem kellene tőle, a sebezhető, kiszolgáltatott helyzetemtől, az idegen környezettől, az erőtől, ami ebben a visszafogott, de ellenállhatatlan mozdulatban van, mégsem tudok megálljt parancsolni a fenyegetettség helyett vágytól felgyorsuló pulzusom lüktetésének.
Halkan felkuncogok, amikor a csókok végül a kételyeimmel együtt a fülbevalómtól is megfosztanak és ellenkezés nélkül omlok hátra a puha ágy takarói közé, hogy izgatott, ködös tekintettel figyeljem a fölém magasodó alak mozdulatait.
Általában egészen sokáig el tudom hitetni magammal, hogy én vagyok kontrollban, hogy én irányítok, hogy semmi sem lep meg, de talán abban a pillanatban, hogy megmarkolja a csuklóim, ahogy egyszerre veszi el tőlem a szabadságom és a lélegzetem, a látszat alatt megvillan egy részem, amelyikhez nem sokaknak volt még szerencséje. Kevesek tudták elérni, hogy önként adjam ki a kezemből a gyeplőt, hogy hagyjam magam és nem tudom, hogy Reginald lényének veszélyessége, idegensége vagy a tudat, hogy már nincsen mit veszítenem ebben az életben az amelyik teljes behódolásra késztet, de pont nem is érdekel.
Jelenleg szinte mindegy hogy az alkohol, tiltott szerek vagy épp egy mészárosként emlegetett vérfarkas az, aki megfoszt az öntudatomtól, amíg nem kell mással foglalkoznom. Annyival egyszerűbb csak átadni magamat valaki erősebbnek, határozottabbnak, valakinek aki pontosan tudja mit kezdjen velem, hogy mire van most szükségem, aki nem fél pontosan azt adni nekem, amire vágyok.
- Igazán bátor dolog, hogy bemerészkedtél az odúmba, de félő, hogy fel foglak falni... - suttogja szinte gonoszan és én szeretnék élből visszavágni, hogy Honnan tudod, hogy nem pont ezért jöttem ide?, de esélyem sincsen megszólalni, ahogy ajkai módszeresen kezdik feltérképezni tehetetlen testem legérzékenyebb pontjait, amit csak hangos sóhajokkal és elharapott nyögésekkel tudok jutalmazni.
- Merlin… - szisszenek fel halkan amikor végre szabadon engedi a karjaim, hogy egyszerre markolhasson belém és csókolhasson egyre lejjebb és lejjebb, egyre inkább megvadítva minden érzékem. Hirtelenjében utána is nyúlok, hogy belekapaszkodhassak puha tincseibe, legalábbis amíg még érem őket, majd pihegve pillantok fel rá, amikor incselkedő csókjai a térdemig csúsznak és dereka sokat ígérően feszül ellenem.
- De még mielőtt elfogyasztalak, lehet egy utolsó kívánságod... - magasodik fölém, olyan közel hozzám, hogy valahogy elhiszem, hogy teljesen fel tudna emészteni, ha úgy tartja épp kedve.
- Egy? - kérdezek vissza egy pár másodpercre elgondolkodva, mint aki teljesen komolyan veszi a kérdést, aztán újra a szemébe nézek, ahogy ajkaim a szavakat formálják. - Ma ne fogd vissza magad.
Dátum: 2021. 03. 05. - 10:25:08
Trust is like a mirror. Once broken you never look at it the same way again.
I always knew that Leon was like my reflection, my mirror image, he’s so much the same as me, it’s almost ridiculous, while at the same time he completes me. He is the yin to my yang, where I am weak, he is strong, where he fails, I pick up the slack and I miss the team that we were. Now we are broken, he broke us… I miss him so much, but he hurt me. He hurt me really bad and I am not stupid, to welcome him back into my life with open arms, however convenient it would be for the both of us.
- This is not fucking funny, Lor… - he fumes at my answer. He seems nervous and I like it, he deserves to be.
- You think? - I smile, bitterly. He has the nerve to talk about joking, after the stuff he put me through, but alas, I decide to give him the full sotry. - I was attacked on the street as I was walking home one night. I was drunk, the guy wanted my money, so I ended up on the cobblestones with a few nasty bruises. Next thing I know a mud-blood, ex-auror, werewolf… - I deliberately use the harsh words he did before to describe my savior. - is taking care of my injuries and staying the night just to make sure I was alright - I explain in detail, hoping he would realize that this all came to be for one reason: he wasn’t there to do the same as he should have if he really loved me. - It was nice to be taken care of, after… everything. So could you blame me? - I look up to him, briefly wondering if he too sought comfort in some other woman’s arms in Italy. I certainly wouldn’t be surprised if he did, he thought he was starting fresh for a hot minute there, still, I hope he realized quite early on that not every woman is me. No woman could ever be me.
But as he holds my hand in his, I can’t help but let him. My head, my proud, stubborn head screams at me for letting him touch me, and still… my heart flutters in my chest as I feel the warmth of it, the softness of his skin against my palm. I hate how his body calls to mine, the way only this innocent little contact makes my heart beat faster - only because it reminds me how I can’t really live without it. I tried, I had to.
So no matter how clearly a bad idea it is, I agree to dine with him just to stay in this false fantasy of nostalgia. I crave his presence, I want to gaze upon his face and breathe the air that he does, feel his eyes wander on me as I answer him.
I grin wide as my back hits the cold glass that spreads across the wall to the street, feeling the frustration radiating off his strong form while he towers over me, asserting dominance. Unfortunately, my amusement is short-lived.
- I don’t give a shit about divorce papers now... Look into my eyes and tell me that you don’t feel the very same thing as I am... that I am still your bloody husband... I have been and I will always be... Even if you don’t want that anymore.
His words hit me, I didn’t expect him to act like he was the victim of this story again. All the words that left those damned lips, I could have said myself to him and I did a thousand times in my mind, but never to his face.
- How dare you? - I stick out my chin in defiance my eyes staring daggers into his. - You don’t give a fuck about the divorce? You were the one, who started it, Leon! Or you think I have forgotten just because you apologized once? - I question him. - I thought you knew me better than that… - I spit, then sigh heavily, trying to gain control over my shaking limbs and unsteady voice.
Everyone is looking at us as I am stuck between the cold window and his heated body, the restaurant feels almost silent around us, but I couldn’t care less how many people see me absolutely defying him after the months I spent in disbelief and jealousy and worry.
- I never said I didn’t want you, YOU left me, Leon. You said you didn’t want me anymore and I am afraid you might do it again if I let you. So why should I make the same mistake twice, stay with a man who suddenly wants me when someone else might have me? - I tilt my head to the side as I peer up at his stern face, just wanting an answer, some kind of reassurement, that this whole mess… it won’t happen again, ever. I wouldn’t survive it, I wouldn’t want to. - I still want you, of course I want you - I add softly after a short pause. - I just… I’m scared.
I always knew that Leon was like my reflection, my mirror image, he’s so much the same as me, it’s almost ridiculous, while at the same time he completes me. He is the yin to my yang, where I am weak, he is strong, where he fails, I pick up the slack and I miss the team that we were. Now we are broken, he broke us… I miss him so much, but he hurt me. He hurt me really bad and I am not stupid, to welcome him back into my life with open arms, however convenient it would be for the both of us.
- This is not fucking funny, Lor… - he fumes at my answer. He seems nervous and I like it, he deserves to be.
- You think? - I smile, bitterly. He has the nerve to talk about joking, after the stuff he put me through, but alas, I decide to give him the full sotry. - I was attacked on the street as I was walking home one night. I was drunk, the guy wanted my money, so I ended up on the cobblestones with a few nasty bruises. Next thing I know a mud-blood, ex-auror, werewolf… - I deliberately use the harsh words he did before to describe my savior. - is taking care of my injuries and staying the night just to make sure I was alright - I explain in detail, hoping he would realize that this all came to be for one reason: he wasn’t there to do the same as he should have if he really loved me. - It was nice to be taken care of, after… everything. So could you blame me? - I look up to him, briefly wondering if he too sought comfort in some other woman’s arms in Italy. I certainly wouldn’t be surprised if he did, he thought he was starting fresh for a hot minute there, still, I hope he realized quite early on that not every woman is me. No woman could ever be me.
But as he holds my hand in his, I can’t help but let him. My head, my proud, stubborn head screams at me for letting him touch me, and still… my heart flutters in my chest as I feel the warmth of it, the softness of his skin against my palm. I hate how his body calls to mine, the way only this innocent little contact makes my heart beat faster - only because it reminds me how I can’t really live without it. I tried, I had to.
So no matter how clearly a bad idea it is, I agree to dine with him just to stay in this false fantasy of nostalgia. I crave his presence, I want to gaze upon his face and breathe the air that he does, feel his eyes wander on me as I answer him.
I grin wide as my back hits the cold glass that spreads across the wall to the street, feeling the frustration radiating off his strong form while he towers over me, asserting dominance. Unfortunately, my amusement is short-lived.
- I don’t give a shit about divorce papers now... Look into my eyes and tell me that you don’t feel the very same thing as I am... that I am still your bloody husband... I have been and I will always be... Even if you don’t want that anymore.
His words hit me, I didn’t expect him to act like he was the victim of this story again. All the words that left those damned lips, I could have said myself to him and I did a thousand times in my mind, but never to his face.
- How dare you? - I stick out my chin in defiance my eyes staring daggers into his. - You don’t give a fuck about the divorce? You were the one, who started it, Leon! Or you think I have forgotten just because you apologized once? - I question him. - I thought you knew me better than that… - I spit, then sigh heavily, trying to gain control over my shaking limbs and unsteady voice.
Everyone is looking at us as I am stuck between the cold window and his heated body, the restaurant feels almost silent around us, but I couldn’t care less how many people see me absolutely defying him after the months I spent in disbelief and jealousy and worry.
- I never said I didn’t want you, YOU left me, Leon. You said you didn’t want me anymore and I am afraid you might do it again if I let you. So why should I make the same mistake twice, stay with a man who suddenly wants me when someone else might have me? - I tilt my head to the side as I peer up at his stern face, just wanting an answer, some kind of reassurement, that this whole mess… it won’t happen again, ever. I wouldn’t survive it, I wouldn’t want to. - I still want you, of course I want you - I add softly after a short pause. - I just… I’m scared.
Dátum: 2021. 02. 21. - 16:51:27
I can barely believe what I am hearing: Leonard Boyd Beckett apologizing, admitting to his fault, wanting redemption.
- I’m... sorry... I fucking screwed up... Believe me if I could repair it, I would do it immediately.
If it was anyone else, I would surely let them know how sorry couldn’t cover half of the mess he made, but it is Him, and the mere fact, that he managed to choke out those words is a miracle of its own. I know him like the back of my hand and he isn’t the kind to apologize to anyone, not seriously at least, but this time, he seems like he really means it. I can see it in his eyes, how truly he regrets making that rash decision back in September, how only now he realizes the mistake he made, but at the same time…
My fairytale of a life is still in pieces and as Ms. Marshall said it will take much work to piece it back together, I can’t just go back to trusting him, loving him so blindly as I used to. I briefly wonder if it all would ever be like it used to, but I have to admit that at this point… I can only hope that there is a way to fix us.
I expected him to point out the thing he so openly thrown into my face time after time to be his biggest grievance, but he manages to surprise me even now. His jealousy, his bigotry may be even greater than his hurt over the hidden truth of his past and I can’t stand for it. I wouldn’t say I don’t understand his stance on this, but at the same time, I can’t admit guilt of his offense. I can see clearly how upset he is, even after my clear explanation and I am sure he would have more opinions to share if it wasn’t for the lack of time.
- Our time is up now but I think you already have made great progress - Miss Marshall praises, surely merely to reinforce us, since we only covered the tip of the iceberg as I see. - We shall continue from here on the next session... Right?
- Of course - I nod, happy to have made progress and grateful for not having to go on and stir more emotions up for the day. - Thank you for your time - I gather my bag and stand from my place to shake her hand. - We will be in touch about our next appointment.
As we leave the office, it feels a bit different to stroll through the waiting room and return to the square in silence. It isn’t outright awkward, but there is a certain nervousness between us and I expect Leon to want to get on his way as soon as possible, but instead, he touches my arm gently to get my attention.
- What happened to you, Lor? Why did you need saving? Did somebody attack you?
Some kind of dulled relief washes over me as I hear the concern in his voice, evidence that he still holds me important enough to want to protect me, but the question itself still stings. My man asking what happened to me instead of being there in the moment when I needed him, as he should have, as he promised in our wedding vows, forever. Leon was always fiercely protective of me and I had no doubt that if he had been there he would have saved me, however, hurt about my betrayal - but that was just it… he was not there. He was not interested in knowing if I was fine, caring about my wellbeing enough to keep tabs on me, like I was doing with him: hiring private eyes, asking about him from our friends, even going after him to Italy.
- You need not worry - I shake my head, my hair falling into my face as I stare at the cobblestones under my heels. - It wasn’t anything serious - I assure him half-heartedly. - One’s destined to get in trouble after downing as much fire whiskey as I did, especially if they have my looks - I give an ambiguous answer on purpose to keep him guessing and give him just a little taste of the worry I felt not knowing where he was, what he was doing.
As we keep walking, I suddenly feel his fingers brush against my palm and I instinctively slip my hand into his grip, unconsciously wanting, needing the comfort his touch brings.
- Would you have dinner with me? - he prompts all of the sudden, making me look up at him, a bit taken aback by the question. - Please... - he adds and I just don’t feel like letting go of him, so I silently nod.
We quickly make our way to the Astoria and for a few short minutes, I let myself believe that nothing happened at all, everything is just… easy with him as we enter, get a table, take our places and browse the menu like we did any other night in the past as a couple. This feels familiar, this feels safe and much much needed; just a moment of calm before he speaks again.
- Are you still seeing him?
I glance up from my menu, just a hint of annoyance masking the returning nervousness in my eyes. Will this affair I had be another obstacle in our path to repair our marriage? Will he make it a bigger deal than it really is? Does he feel threatened by Reginald? I cannot be sure, but I would rather find out now than later.
- What if I was? - I ask back, putting the card down on the table, to give all my attention to Leon and his reaction as I answer him. - After all… I am not your wife anymore.
I know that this could end really badly, teasing him like this. I know that I am playing with fire and risk angering him so much that there won’t be a next time at therapy, but I don’t care. Without feeling the searing flame of the fire, I cannot be sure that it is really there or not and I am willing to burn this marriage to the ground, just to have proof of his love: I want him jealous, I want him mad, in agony and desperate for me, to have me, to hold me, possess me. Maybe I am being petty, but I can’t help it, if he wants me back I have to see him suffer just a little bit, I have to see that he is willing to do something about it. I have to see that he is still my husband and that he would show me once more that I was made to be his wife.
- I’m... sorry... I fucking screwed up... Believe me if I could repair it, I would do it immediately.
If it was anyone else, I would surely let them know how sorry couldn’t cover half of the mess he made, but it is Him, and the mere fact, that he managed to choke out those words is a miracle of its own. I know him like the back of my hand and he isn’t the kind to apologize to anyone, not seriously at least, but this time, he seems like he really means it. I can see it in his eyes, how truly he regrets making that rash decision back in September, how only now he realizes the mistake he made, but at the same time…
My fairytale of a life is still in pieces and as Ms. Marshall said it will take much work to piece it back together, I can’t just go back to trusting him, loving him so blindly as I used to. I briefly wonder if it all would ever be like it used to, but I have to admit that at this point… I can only hope that there is a way to fix us.
I expected him to point out the thing he so openly thrown into my face time after time to be his biggest grievance, but he manages to surprise me even now. His jealousy, his bigotry may be even greater than his hurt over the hidden truth of his past and I can’t stand for it. I wouldn’t say I don’t understand his stance on this, but at the same time, I can’t admit guilt of his offense. I can see clearly how upset he is, even after my clear explanation and I am sure he would have more opinions to share if it wasn’t for the lack of time.
- Our time is up now but I think you already have made great progress - Miss Marshall praises, surely merely to reinforce us, since we only covered the tip of the iceberg as I see. - We shall continue from here on the next session... Right?
- Of course - I nod, happy to have made progress and grateful for not having to go on and stir more emotions up for the day. - Thank you for your time - I gather my bag and stand from my place to shake her hand. - We will be in touch about our next appointment.
As we leave the office, it feels a bit different to stroll through the waiting room and return to the square in silence. It isn’t outright awkward, but there is a certain nervousness between us and I expect Leon to want to get on his way as soon as possible, but instead, he touches my arm gently to get my attention.
- What happened to you, Lor? Why did you need saving? Did somebody attack you?
Some kind of dulled relief washes over me as I hear the concern in his voice, evidence that he still holds me important enough to want to protect me, but the question itself still stings. My man asking what happened to me instead of being there in the moment when I needed him, as he should have, as he promised in our wedding vows, forever. Leon was always fiercely protective of me and I had no doubt that if he had been there he would have saved me, however, hurt about my betrayal - but that was just it… he was not there. He was not interested in knowing if I was fine, caring about my wellbeing enough to keep tabs on me, like I was doing with him: hiring private eyes, asking about him from our friends, even going after him to Italy.
- You need not worry - I shake my head, my hair falling into my face as I stare at the cobblestones under my heels. - It wasn’t anything serious - I assure him half-heartedly. - One’s destined to get in trouble after downing as much fire whiskey as I did, especially if they have my looks - I give an ambiguous answer on purpose to keep him guessing and give him just a little taste of the worry I felt not knowing where he was, what he was doing.
As we keep walking, I suddenly feel his fingers brush against my palm and I instinctively slip my hand into his grip, unconsciously wanting, needing the comfort his touch brings.
- Would you have dinner with me? - he prompts all of the sudden, making me look up at him, a bit taken aback by the question. - Please... - he adds and I just don’t feel like letting go of him, so I silently nod.
We quickly make our way to the Astoria and for a few short minutes, I let myself believe that nothing happened at all, everything is just… easy with him as we enter, get a table, take our places and browse the menu like we did any other night in the past as a couple. This feels familiar, this feels safe and much much needed; just a moment of calm before he speaks again.
- Are you still seeing him?
I glance up from my menu, just a hint of annoyance masking the returning nervousness in my eyes. Will this affair I had be another obstacle in our path to repair our marriage? Will he make it a bigger deal than it really is? Does he feel threatened by Reginald? I cannot be sure, but I would rather find out now than later.
- What if I was? - I ask back, putting the card down on the table, to give all my attention to Leon and his reaction as I answer him. - After all… I am not your wife anymore.
I know that this could end really badly, teasing him like this. I know that I am playing with fire and risk angering him so much that there won’t be a next time at therapy, but I don’t care. Without feeling the searing flame of the fire, I cannot be sure that it is really there or not and I am willing to burn this marriage to the ground, just to have proof of his love: I want him jealous, I want him mad, in agony and desperate for me, to have me, to hold me, possess me. Maybe I am being petty, but I can’t help it, if he wants me back I have to see him suffer just a little bit, I have to see that he is willing to do something about it. I have to see that he is still my husband and that he would show me once more that I was made to be his wife.
Dátum: 2021. 02. 15. - 23:27:20
Nem mozdultam a helyemről, hiába éreztem az asztal kemény szélét és a szúrós filcet magam alatt, szinte pislogni is elfelejtettem, ahogy próbáltam visszanyerni és nem újra elveszteni a lélegzetem, míg ő felegyenesedett és végigpillantott rajtam. Nem volt ritka, hogy így elidőzött a látvány felett, rajtam felejtve a kék szemeket, mint aki éppen most vési testem minden részletét az agyába - mégis, ezúttal megbénított ez a pillantás. Volt benne valami elemi, valami szavakkal körbeírhatatlanul ösztönös, amiben benne volt az az örök igazság amit mindig is tudtunk: én az övé vagyok és ő az enyém.
Leonnak olyan hatalma volt fölöttem, mint senki másnak a világon és bármennyire is igyekeztem azt gondolni, hogy ez csak azért lehet, mert én hagyom neki, mert én is azt akarom, amit ő… valahol mélyen tudtam, hogy ez nem választás kérdése. Ha akarnék, sem tudnék ellentmondani neki és hamarabb mennék szembe a saját érdekemmel, mint az övével, ha választanom kellene.
- És én alig várom, hogy átadd... de te sem gondolhattad komolyan, hogy ezután a ruha, na meg a táncunk után képes leszek megálljt parancsolni magamnak - rázza meg a fejét rosszallóan, mire csak nevetni tudok és még egy kicsit halasztani a különleges szivarválogatás átadását, ami ezen a ponton nehezen tudná felülmúlni a biliárdasztalon támaszkodó meztelen alakom látványát. Szavaimra csak szélesedik a mosolya, ahogy közösen szabadítjuk meg őt is az utolsó ruhadarabjától és most rajtam a sor, hogy ha csak néhány másodpercre is, de befogadjam a képet, ami elém tárul és hagyjam ujjaimat elkalandozni a felfedett bőrének hegyein-völgyein.
Újra és újra emlékeztet minden mozdulatával, szavával, pillantásával, hogy milyen szerencsés vagyok és milyen büszke, hogy én tudhatom az asszonyának magam, hogy én tudok ilyen hatással lenni rá, hogy ő engem választott mindörökké és csak ennek tesz tanúbbizonyságot a csók is, amihez gyengéden, de határoztottan von magához. Hangosan sóhajtok a szájába, ahogy nyelveink összetalálkoznak és szinte megrészegülten kuncogok fel, ahogy finoman megharapon az alsóajkát.
- Szeretlek... amíg a sötétség el nem ragad - szakítja meg egy pár édes szóra a játékot, mielőtt folytathatnánk és én meg sem próbálok ellenállni simogató keze nyomásának, ahogy elfektet maga előtt, a mámornak, aminek íze az ő ajkairól csurran az enyémekre - inkább úgy iszom magamba, mint a legjobb pezsgőt. Szemeimet lehunyva hagyom, hogy tegyen velem, amit csak akar, számára nem létezik olyan részem, amit ne érinthetne ujjaival, kezeivel, ajkaival, amit ne adnék át önként és kéjes hangokat dalolva Neki, és csakis Neki.
- Leon… - ejtem ki végül nevét mégis szinte kegyelemért könyörögve, de egyáltalán nem arra vágyva, hogy abbahagyja, sőt… Többet akarok belőle érezni, többet a szenvedélyből, ami a szemeiből árad, az erőből, amit tudom, hogy még mindig visszafog ahogy hozzám simul, többet abból a tűzből, ami mindkettőnket éltet.
Ahogy elmerül bennem teljesen átadom magam neki, hátravetem a fejem és megfeszül a gericem, kezeim pedig maguktól simítanak végig erős karjain, feszes vállain hogy körmeimmel vadul végigkarmolhassak a hátán. A gyönyört túlfeszített izmaim fájdalma csak fűszerezi amitől egy kéjes nyögést elharapva vonom ajkaimat fogaim közé, egyszerre érezve meg Leon ujjait és ajkait magamon, nem értve hogyan tud mindenütt ott lenni, egyszerre kényeztetni és kínozni, ahogy szerelmének billogjait a nyakamba szívja, de nem is érdekel.
Nem érdekel, hogy a házunk épp tele van vendégekkel, nem érdekel, hogy ki hall meg vagy mit fog gondolni, amikor újra megjelenek majd szerelmének minden édes nyomát ékszerként viselve, csak a most számít, csak mi ketten. Ahogy a gondolataim belefulladnak az élvezetbe, valamit még mondok, valamit kérek - talán értelmük sincsen, hiszen fel sem fogom a szavakat, amiket a hajába suttogok, egyik kezemmel tincsei közé markolva, a másikkal szorosan ölelve a derekát, ahogy csípőm az ő ritmusára mozdul, mielőtt végleg magával ragad a gyönyör.
Dátum: 2021. 02. 14. - 00:21:02
Miss Marshall did not answer my question of course.
- It is not my job, to tell right from wrong, it’s completely up to you, Lorien, if you feel comfortable with your choice or not - she explained with a mother’s patience and I smile weakly at her polite reply. - But maybe it’s time we bring your partner back into the room and continue exploring your situation together.
- Of course - I nod in consent, still a bit in my head about the story I just told her. I had spent years suppressing that memory, trusting my luck, my mother-in-law’s words, and my husband to see that there is no need to look into the past when our present is so bright - but ultimately… it wasn’t enough to save us.
As Leon enters the room I feel a sense of relief upon realizing that he did not take the opportunity to escape this situation, that neither of us anticipated or particularly wanted just an hour ago. Somehow it eases my mind to see him, to know he did not leave me behind again without a second thought and that alone helps me to feel more optimistic about the outcome of this unusual conversation.
- Would you have a cup of coffee or tea maybe? I’m sure you’re both a little tired after the first part of the session - the medimagican offers, and I look at Leon, who is waiting for me to answer first.
- A glass of water would be nice, thank you - I go for a third option, my throat feeling dry after all that talking and knowing caffeine may not help my nervousness at this point.
- A coffee would be a lifesaver... Especially if it’s Irish... - the man beside me adds, smiling almost cheerfully at me and I try my best to return the gesture, but I still feel a bit uneasy after my time alone with the woman, who takes a few steps away from us to prepare the drinks using well-practiced magic and I take the opportunity to turn to my partner.
- I’m glad you stayed - I say the words reluctantly, but in full honesty; just wanting to let him know how much it means to me, that he is willing to try, that he is willing to talk after all those months spent in painful, angry silence.
- So... - Ms. Marshall returns in just a minute or so, serving everything on the coffee table between us. - I listened to both sides of your story, and I have the impression that your marriage can be saved by common work... I will not euphemize the situation... It will not be easy or quick... that is why I need you to be absolutely committed by the therapy...
- I am - I say without hesitation and I glance at my husband just as he nods and touches my hand to weave his fingers through my own, drawing my gaze at them for a surprised second before I catch his eyes again. I squeeze at his hand, almost like I am having a hard time believing his changed demeanor.
I only turn back to the witch in front of us, when she starts to explain her method and the first exercise she wants us to complete. I smile wide at its absurdity, sighing loudly, feeling like this is a bad, bad idea when we only managed to get to holding hands again.
- … I ask the other half to listen to them carefully, without any interference. Try to express your emotions without attacking... using sentences beginning with ‘I feel like’ rather than ‘You did’... - she finished up before stating the question: - So... who would like to start?
I look at my ex-husband, hoping he might find this just as risky as I do, but he doesn’t seem fazed at all.
- I was always taught that ladies come first… - he quips before I could offer him the chance and the smirk he flashes to me might just make me want to hurt him a little.
- Well… - I clear my throat, pulling my fingers from his grip to cross my legs and rest them over my knee. - There are a great many things that pain me, indeed… - I take a gulp of water as I gather my thoughts. - I feel… - angry, I want to say from the top of my head, but that’s not right. - confused, most of all - I admit, fixating on some scratch on the table beside my glass to avoid looking at either one of them. - I feel humiliated and I don’t know for the life of me what I did to deserve that. I understand anger and frustration, but having been called names and pushed aside without as much as a question or an opportunity to explain myself… - I shake my head in disbelief, voicing the deepest of my pains first hand. - I feel like you didn’t even value our relationship in the first place - I look up at Leon desperately, hoping to get the explanation that I felt he owed me after these agonizing past months.
- Thank you, Lorien, for being so honest about your feelings - our guide scribbled into her notepad again before she turned to my man. - If you would like to comment Leonard, you can do so - she motions toward him, inviting him to react if he wants before it is his turn to share and me to grit my teeth and try to stay calm as he laid it on me.
- I... feel... jealous... and... disappointed... after I heard that she found consolation with a mud-blood... ex-auror... werewolf.
I roll my eyes. Of course, this is the first thing he says that hurts him… I would very much like to remind him, that he forfeited any and all right to my time, my body, and my heart the minute he left our home in September - but out of respect for our company who expects us to be civil, I do not.
- Reginald - I emphasize said werewolf’s name. - might be all that, - I reign in my flaring anger by taking a deep breath. - but he was also kind to me when I needed it the most. He offered me… a soft spot to land at without judgment or questions - I explain looking straight into his eyes, so he could see that I do not regret my decision to enjoy someone else’s company while he was living his best life in Tuscany and I certainly will not apologize for it.
- And could you tell me, why the origin, job and... disease of that very person is that important for you? Would you be less jealous and disappointed if he was a pure-blood person for example? - Ms. Marshall asks the reasonable question.
- Not less jealous but less disappointed for sure... I handled it so much better when she told me she fucked half of my friends... Damn... She is my only Queen... How could she humble herself like this? - he questions her like she should know the answer to his musings.
A painful little smile pulls at the corner of my lips as I turn to him, hearing him so upset about me humbling myself, like I was the one who decided to destroy my own self-worth until I had lost my standards. It wasn’t the case at all.
- If we are being honest here… - I peer at Ms. Marshall, who just nods, encouraging me to go on. - I didn’t fuck Mitch. Or any of your friends. I only said that to make you jealous, to hurt you… - I admit before continuing. - but with Reginald, it wasn’t me sinking so low or actively seeking someone so inferior out to provoke scandal - I try to explain as calm as I can. - It was that he stepped up when I needed saving, when I needed the comfort of a man's arms holding me and I am grateful for that.
- It is not my job, to tell right from wrong, it’s completely up to you, Lorien, if you feel comfortable with your choice or not - she explained with a mother’s patience and I smile weakly at her polite reply. - But maybe it’s time we bring your partner back into the room and continue exploring your situation together.
- Of course - I nod in consent, still a bit in my head about the story I just told her. I had spent years suppressing that memory, trusting my luck, my mother-in-law’s words, and my husband to see that there is no need to look into the past when our present is so bright - but ultimately… it wasn’t enough to save us.
As Leon enters the room I feel a sense of relief upon realizing that he did not take the opportunity to escape this situation, that neither of us anticipated or particularly wanted just an hour ago. Somehow it eases my mind to see him, to know he did not leave me behind again without a second thought and that alone helps me to feel more optimistic about the outcome of this unusual conversation.
- Would you have a cup of coffee or tea maybe? I’m sure you’re both a little tired after the first part of the session - the medimagican offers, and I look at Leon, who is waiting for me to answer first.
- A glass of water would be nice, thank you - I go for a third option, my throat feeling dry after all that talking and knowing caffeine may not help my nervousness at this point.
- A coffee would be a lifesaver... Especially if it’s Irish... - the man beside me adds, smiling almost cheerfully at me and I try my best to return the gesture, but I still feel a bit uneasy after my time alone with the woman, who takes a few steps away from us to prepare the drinks using well-practiced magic and I take the opportunity to turn to my partner.
- I’m glad you stayed - I say the words reluctantly, but in full honesty; just wanting to let him know how much it means to me, that he is willing to try, that he is willing to talk after all those months spent in painful, angry silence.
- So... - Ms. Marshall returns in just a minute or so, serving everything on the coffee table between us. - I listened to both sides of your story, and I have the impression that your marriage can be saved by common work... I will not euphemize the situation... It will not be easy or quick... that is why I need you to be absolutely committed by the therapy...
- I am - I say without hesitation and I glance at my husband just as he nods and touches my hand to weave his fingers through my own, drawing my gaze at them for a surprised second before I catch his eyes again. I squeeze at his hand, almost like I am having a hard time believing his changed demeanor.
I only turn back to the witch in front of us, when she starts to explain her method and the first exercise she wants us to complete. I smile wide at its absurdity, sighing loudly, feeling like this is a bad, bad idea when we only managed to get to holding hands again.
- … I ask the other half to listen to them carefully, without any interference. Try to express your emotions without attacking... using sentences beginning with ‘I feel like’ rather than ‘You did’... - she finished up before stating the question: - So... who would like to start?
I look at my ex-husband, hoping he might find this just as risky as I do, but he doesn’t seem fazed at all.
- I was always taught that ladies come first… - he quips before I could offer him the chance and the smirk he flashes to me might just make me want to hurt him a little.
- Well… - I clear my throat, pulling my fingers from his grip to cross my legs and rest them over my knee. - There are a great many things that pain me, indeed… - I take a gulp of water as I gather my thoughts. - I feel… - angry, I want to say from the top of my head, but that’s not right. - confused, most of all - I admit, fixating on some scratch on the table beside my glass to avoid looking at either one of them. - I feel humiliated and I don’t know for the life of me what I did to deserve that. I understand anger and frustration, but having been called names and pushed aside without as much as a question or an opportunity to explain myself… - I shake my head in disbelief, voicing the deepest of my pains first hand. - I feel like you didn’t even value our relationship in the first place - I look up at Leon desperately, hoping to get the explanation that I felt he owed me after these agonizing past months.
- Thank you, Lorien, for being so honest about your feelings - our guide scribbled into her notepad again before she turned to my man. - If you would like to comment Leonard, you can do so - she motions toward him, inviting him to react if he wants before it is his turn to share and me to grit my teeth and try to stay calm as he laid it on me.
- I... feel... jealous... and... disappointed... after I heard that she found consolation with a mud-blood... ex-auror... werewolf.
I roll my eyes. Of course, this is the first thing he says that hurts him… I would very much like to remind him, that he forfeited any and all right to my time, my body, and my heart the minute he left our home in September - but out of respect for our company who expects us to be civil, I do not.
- Reginald - I emphasize said werewolf’s name. - might be all that, - I reign in my flaring anger by taking a deep breath. - but he was also kind to me when I needed it the most. He offered me… a soft spot to land at without judgment or questions - I explain looking straight into his eyes, so he could see that I do not regret my decision to enjoy someone else’s company while he was living his best life in Tuscany and I certainly will not apologize for it.
- And could you tell me, why the origin, job and... disease of that very person is that important for you? Would you be less jealous and disappointed if he was a pure-blood person for example? - Ms. Marshall asks the reasonable question.
- Not less jealous but less disappointed for sure... I handled it so much better when she told me she fucked half of my friends... Damn... She is my only Queen... How could she humble herself like this? - he questions her like she should know the answer to his musings.
A painful little smile pulls at the corner of my lips as I turn to him, hearing him so upset about me humbling myself, like I was the one who decided to destroy my own self-worth until I had lost my standards. It wasn’t the case at all.
- If we are being honest here… - I peer at Ms. Marshall, who just nods, encouraging me to go on. - I didn’t fuck Mitch. Or any of your friends. I only said that to make you jealous, to hurt you… - I admit before continuing. - but with Reginald, it wasn’t me sinking so low or actively seeking someone so inferior out to provoke scandal - I try to explain as calm as I can. - It was that he stepped up when I needed saving, when I needed the comfort of a man's arms holding me and I am grateful for that.
Dátum: 2021. 02. 13. - 14:41:29
- Hát… Próbálkozni mindenképp megéri, Reginald - kacsintok vissza rá, magam is szeretve a kihívásokat és ha őszinte akarok lenni semmi sem szórakoztat jobban, mint amikor egy férfi bizonyítani próbál nekem. Persze nem vagyok kegyetlen és talán már ő is tudja, hogy ha nehezen adom is be a derekam és szeretem kéretni magam, azért soha nem hagynám lógva. Főleg amikor ilyen kedvesen tud bókolni…
- A fekete tényleg jó illik a hajadhoz is, de csak még jobban kihangsúlyozza bőröd hívogatóan sima porcelán fehérségét, azokat a kiszámíthatatlan tengert idéző szemeidet... - búgja a fülembe, amitől jóleső melegség fut végig rajtam. - Persze ezt mind jól tudod, amilyen kacér kis boszorkány vagy - teszi hozzá, vigyorrá szélesítve eddig szelíd mosolyomat.
- Tagadhatnám, de minek? - sóhajtok mélyet, minden perccel jobban elengedve a kezdeti zavarom, magam mögött hagyva a múlt árnyait és végre megérkezve valaki olyan karjaiba, aki jó hozzám még most is. Még így is.
Ahogy végigsétálunk a kastély emeleti folyosóján és a nagyapámra terelődik a szó a mostanában megszokott keserű nosztalgia helyett inkább a mélyebb, gyermekibb énem emlékei bugyognak a felszínre, amiket örömmel porolok le lelki szemeim előtt. Persze már kislányként is meg kellett felelnem a családom bizonyos elvárásainak, de akkor ez még kevésbé esett nehezemre, mint a későbbiekben a tinédzserévek alatt. Gyermekként még a “maradj nyugton” és a “mosolyogj szépen a bácsira” parancsokon kívül nem kellett mást teljesítenem és többnyire zavartalanul élhettem a magam tökéletes kis életét. Mivel a szüleim meglehetősen elfoglaltak voltak és nem igazán tudták mit is kezdjenek egy kisgyerekkel legtöbbször a nevelőnőre hagytak vagy lepasszoltak valamelyik nagyszülőnek. Papáéknál általában heteket töltöttem Angliában, hol Mamával kertészkedve vagy lovagolva a parkban, hol az öreggel sakkozva. Ők sokkal inkább úgy kezeltek, mint egy kis felnőttet és nem mint egy csinos, beszélő babát, akit miután bemutattak az aktuális barátaiknak el is lehetett küldeni aludni.
- Ez kifejezetten kedves! Sokan alábecsülik a törődés erejét, pedig egy aranyozott gombocskával hamarabb lehet furkászt fogni, mint egy nagy kupac rozsdás vassal - bölcselkedik vendéglátóm és én halkan felkuncogok a hasonlatra.
- Papa pedig mindig is élesen látta az arany és a rozsda közötti különbséget… - jegyzem meg viccelődve. - A Gringottsban dolgozott átoktörőként - teszem hozzá gyorsan magyarázatképpen, mielőtt talán félreérti a szavaim, bár nem teljesen alaptalanul tenné.
A családomban még az aranyvérnek is szintjei vannak, árnyalatai, amik között az amerikai és a brit elit is igen erős különbséget tesz. Preston bácsikám mindig lenézte Leont angol származása miatt, Barrel nagyapám pedig anyámat nem gondolta megfelelő választásnak apám mellé. Azon viszont minden említett ugyanúgy megbotránkozna, ha tudná, hogy épp kivel múlatom az időt.
Talán egy éve még én is felháborodtam volna, de a nő aki akkor voltam talán már nem is ismerne rá a mostani énemre. Túl magasról kellett pofára esnem ahhoz, hogy ne érezzem azt, hogy a személyiségem, az életem darabokra hullott és bizony a szilánkokat sehogy sem sikerült ugyanazzá az egésszé összeragasztani - nem is akartam igazán.
Ahogy Reginald feleleveníti a saját nagyapjával töltött időt, figyelmesen hallgatom, el is tudom képzelni a jelenetet, ahogy a festményt a baleset érte, de utolsó pár mondata az, ami igazán megfog.
- Végülis… nem kötöttél ki olyan messze apád kívánságától: saját elhatározásodból auror lettél, ami egyszerre politikai és katonai szakma, nemde? - gondolkodok hangosan, ahogy belépünk a hálóba. - A különbség mindössze annyi, hogy ezt a varázsvilágban teszed, nem… az övében - teszem hozzá óvatosan, nem egészen járatosan a családjával való kapcsolatában, de tudva, hogy az élet tud egyszerre két látszólag ellentétes kívánságot teljesíteni. Esetemben legalábbis pontosan ez történt: évekig küzdöttem apám ellen a házasság témában, mert féltettem a szabadságomat, a függetlenségemet, aztán egyik pillanatról a másikra egy lapon találtuk magunkat, amikor az ifjú Beckett feltűnt a színen.
Szerencsére azonban mielőtt újra elmerülhetnék az önsajnálat lassan már túlságosan is otthonossá váló gondolataiban, Reginald a lehető legkellemesebb módon vonja el a figyelmem róluk, csókjaival, karcos hangjával, szavainak könnyedségével kellőképpen leköti az érzékeim, ahhoz, hogy ne tudjak semmi másra koncentrálni csak és kizárólag rá.
- Jó házigazdaként nem hagyhatlak éhezni semmilyen módon… - kacsint rám, mielőtt ajkai végigcsúsznak a torkom vonalán és én megborzongok, ahogy megérzem lágy harapását a nyakam tövében. - És ha már korábban hergeltél ezzel kíváncsi vagyok mit is rejtegetsz a fekete selyem alatt.
Karjaim önkéntelenül kulcsolódnak nyaka köré, hogy széles hátán végigsimítva keressenek stabilitást, míg nyakam másik oldalán vezeti végig csókjait, gerincem pedig finom ívbe hajlik az ujjai alatt. Felvetésére azonban nem teszek semmit, megvárom, hogy ő lépjen, túlságosan élvezve az érintését, így szó nélkül hagyom, hogy kioldja a selyemköntös övét, ami engedelmesen nyílik szét előtte, hogy felfedje a fekete csipkét, amit alatta viselek.
- Mellesleg a házban körbevezetést is meg lehet fűszerezni, ha minden helyet fel is avatunk - folytatja, én pedig a fülembe lehelt szavak és a bőrömet érő friss levegő nyomán elsőre csak biccentek, majd hagyom, hogy a ruhám lecsússzon a karjaimon, mielőtt felkuncognék:
- Kezdhetjük rögtön itt?
Nem teljesen tudnám megfogalmazni, hogy mi vonz annyira ebben az emberben, hogy miért tudok megbízni benne így és ő miért akarhat engem, de talán nem is számít. Egyszerűen csak szükségem van rá, a vérem lüktetésében érzem, a csontjaim fájdalmában, a bőröm forróságában: egyszerre tiltott gyümölcs és gyengéd menedék számomra, amibe nem tudok nem belekapaszkodni minden sejtemmel.
- Csak a ma este és a holnap van most Lorien, semmi más - emlékeztet, mintha csak a gondolataimat olvasná mielőtt újra megcsókol és én végre kizökkenek kissé a bénultságomból, hogy hevesebben viszonozhassam nem csak ajkainak mozdulatait, de ujjainak játékát is. Kezeimet a hátáról, nyakáról cirógatva vezetem vissza a vállaira, ahol a zakó szárnyai alá férkőzve letolom azt ölelő karjain, majd számat az állának éles vonalán végigvezetve én férkőzök a füle közelébe pár kis csókkal.
- Semmi más… - ismétlem meg szavait szinte bódultan súgva azokat, illatába, testének szilárd forróságába burkolózva, ahogy ajkaim folytatják útjukat lefelé a nyakán, ujjaim pedig gyakorlottan nyúlnak ingje gombajiért. - Csak te és én.
Dátum: 2021. 02. 11. - 00:53:01
I admit I was a little worried about Leon going in first.
I was sure he was going to make me out the villain of his story and then I will have to go in there and defend myself like I had to do with all our closest friends and family. He left so suddenly and then sent the divorce papers out of thin air with his threats without giving a second thought about my reputation or my feelings. In his blind rage, he didn’t spare a single thought about how it will all look at home. My relatives, our friends… they all pitied me, they all told me how unexpected it all was, just adding to the hurt of the fact and I just had to sit there and take it or worse, explain it all over and over and over again.
- Will you take him back? - Mitch asked all of the sudden, his voice dead serious as he looked at me with those sharp eyes, that saw more than I thought. - Do you still love him?
- You are asking the wrong person - I shake my head with a sad smile. - None of this is up to me. Never was - I shrug, feeling that now-familiar uselessness, that squeezes at my throat. I am powerless against the only person who I deem to be worth the fight.
- Surely you are angry with him too. After all that he put you through… - he wonders and I smile knowing he just wants to cheer me up a little, letting me vent before I go in there.
- Angry? - I chuckle, my voice darkening. - Try furious. Disappointed. Hurt. Abused - I list just a few from the top of my head. - I still love him, of course, but now I feel stupid about it. I would have every reason to hate him, to despise him for the way he treated me, but I can’t… - I sigh, tired of my own foolishness. - I am pathetic, just like you said.
- Well… - he starts to say something as the door of the office cracks open and Mitch stands quickly to greet his friend. I follow him in doing so just a few seconds later, watching Leon’s face, trying to read his features, searching for any real emotion without use. I feel a bit nervous as he steps closer to me, closer than he had in a long time, reaching out to lead a stray strand of hair out of my face, his fingers touching my skin just enough to send a rush of blood to my cheeks as he speaks.
- It’s your turn, My Queen... - he looks at me intently, like he just forgot what a lying bitch he called me just a few weeks prior. - ...in crime - he adds to correct the term of endearment as he seems to catch himself and I take a step back and tear my eyes from his in defiance, barely registering his words after that. - I will wait for you... - I hear him say as I cross the threshold of Ms. Marshall’s office and leave them both along with my confusion over his change of behavior.
- A choice? - the medimagican asked with just a hint of curiosity in her brown eyes. - Care to explain it more to me, Lorien?
- I am not sure how much Leon had already told you… - I started, glancing at her, trying to guess how much she already knows about the situation, but her expression remained blank.
- Let’s assume I know nothing - she encouraged me to go on without any clarification and I sighed heavily at the request. I didn’t want to relive this story, this one mistake I made that ruined us, that somehow managed to undo every good thing I ever did in His eyes. - Tell me your side of things.
- Alright - I gathered up my thoughts, promising myself that this is the very last time I am doing this. I am done feeling bad for something I can’t change, there is just no use to keep ruminating about this. I want to move on. - From the very beginning of our relationship, I felt different with Leon than I felt with anyone else before. It sounds like such a cliche, I know, but it’s true… I just knew it was Him, no one else - I smile bitterly, leading my gaze over to the large window looking at the busy square outside. I feel my chest tighten with the memory of that certainty that I felt then, how in love I was. - He was perfect: charming, handsome, clever and British, like my father wanted, so it wasn’t long before our families struck a deal and we were engaged. I thought marriage will be a prison for me, that it will end my life as I knew it, but instead my world opened the moment we said “I do”. He gave me a sense of freedom, a sense of power I couldn’t imagine having over another before and he always treated me like I was… His Queen - I utter the name he called me just before I came in here, the name he whispered in my ears, called out in his pain and his bliss.
I feel myself choking on the word, tears welling in my eyes as I lean back and turn my gaze to the ceiling, trying to will my weakness away, swallow down the pain that burns through my mind, reenacting every memory of that cursed nickname.
- It’s alright, Lorien - the woman’s voice is quiet, calming, but I can’t look at her now, I shut my eyes, letting just a pair of tears make their way over my face heated with shame. - Take a few big breaths - she offers, as she puts down her things and leans forward.
- This is so stupid - I obey as I reach up and wipe the wetness from my cheeks with the backs of my hands and shake my head frustratedly, trying to gather myself.
- It is perfectly natural that you are emotional, upset - she assures me. - But this is a safe space, feel free to… express yourself however you would like - she pushes a box of tissues toward me, but I decide that I am fine.
- Can I scream? - I give her a doubtful look, trying to sound like I’m joking, when in reality I really want to do that.
- Whatever helps - she offers, but I just smile in return. - Tell me when you made that choice you mentioned.
- Yes, yes, that choice - I nod, leaning back into the couch, trying to find some kind of comfort at least. - The year after we got married we were moving into a new home, Stratford House, finally out of my in-law’s estate. We were packing up Leon’s things, I was tasked to go through some of his crates from his Roxfort years. It was a lovely thing, getting to know my husband as a teenage boy, exploring his things on my own while he was busy packing some other things with his mother - I smile remembering his essays, his little keepsakes before I remind myself not to get sidetracked again. I clear my throat stealing a glance at Ms. Marshall who is still listening eagerly. - One of the crates had a double bottom, I had the same kind at home, so I opened it easily and found letters stuck in the secret compartment - I recall, maybe for the first time in my life. I never told a living soul about this, not even my own mother, but here, now… - They were love letters he exchanged with his stepsister, Deliah - I say it without pause, I just need to get it out. - I didn’t read them all, but I wasn’t stupid, I realized quite quickly, that she wasn’t lying when she claimed that Leon was her fiancé before he was mine. I was told she was crazy, but the letters… they were proof that something was wrong - I remember how panicked, how… scared I felt, holding those letters, reading the crisp lines of a woman, who had his heart before I did, who adored him, just like I did. - When my mother-in-law found me when I showed her what I found when I asked her what the meaning of it was, she had no choice but to tell me that they ended that engagement. With force - I add, still not entirely sure how they did it. - She assured me that their solution was permanent and I would only ruin Leon and his life if I told him about what I found - I hold a short pause, unsure of how to end the story, so in conclusion, I just say: - So I didn’t.
I look up at my solitary audience, ready to see the dread in her eyes, the judgment, that I surely deserve along with Leon’s wrath, but she still shows no emotion of her own, just asks away, like the professional that she is:
- Do you think it was the right choice?
I look at her for a long second wanting to say both yes and no. I am not sure what would have happened if I told the truth right there, but it didn't even seem like an option when I was so blinded by the fear of him leaving me. Still, my silence caught up with me and it happened anyway.
- I stood by it for 8 years and it still ruined me. Just like my husband - I smile a sad smile. - So you tell me, Ms. Marshall. Did I make the right choice?
I was sure he was going to make me out the villain of his story and then I will have to go in there and defend myself like I had to do with all our closest friends and family. He left so suddenly and then sent the divorce papers out of thin air with his threats without giving a second thought about my reputation or my feelings. In his blind rage, he didn’t spare a single thought about how it will all look at home. My relatives, our friends… they all pitied me, they all told me how unexpected it all was, just adding to the hurt of the fact and I just had to sit there and take it or worse, explain it all over and over and over again.
- Will you take him back? - Mitch asked all of the sudden, his voice dead serious as he looked at me with those sharp eyes, that saw more than I thought. - Do you still love him?
- You are asking the wrong person - I shake my head with a sad smile. - None of this is up to me. Never was - I shrug, feeling that now-familiar uselessness, that squeezes at my throat. I am powerless against the only person who I deem to be worth the fight.
- Surely you are angry with him too. After all that he put you through… - he wonders and I smile knowing he just wants to cheer me up a little, letting me vent before I go in there.
- Angry? - I chuckle, my voice darkening. - Try furious. Disappointed. Hurt. Abused - I list just a few from the top of my head. - I still love him, of course, but now I feel stupid about it. I would have every reason to hate him, to despise him for the way he treated me, but I can’t… - I sigh, tired of my own foolishness. - I am pathetic, just like you said.
- Well… - he starts to say something as the door of the office cracks open and Mitch stands quickly to greet his friend. I follow him in doing so just a few seconds later, watching Leon’s face, trying to read his features, searching for any real emotion without use. I feel a bit nervous as he steps closer to me, closer than he had in a long time, reaching out to lead a stray strand of hair out of my face, his fingers touching my skin just enough to send a rush of blood to my cheeks as he speaks.
- It’s your turn, My Queen... - he looks at me intently, like he just forgot what a lying bitch he called me just a few weeks prior. - ...in crime - he adds to correct the term of endearment as he seems to catch himself and I take a step back and tear my eyes from his in defiance, barely registering his words after that. - I will wait for you... - I hear him say as I cross the threshold of Ms. Marshall’s office and leave them both along with my confusion over his change of behavior.
- A choice? - the medimagican asked with just a hint of curiosity in her brown eyes. - Care to explain it more to me, Lorien?
- I am not sure how much Leon had already told you… - I started, glancing at her, trying to guess how much she already knows about the situation, but her expression remained blank.
- Let’s assume I know nothing - she encouraged me to go on without any clarification and I sighed heavily at the request. I didn’t want to relive this story, this one mistake I made that ruined us, that somehow managed to undo every good thing I ever did in His eyes. - Tell me your side of things.
- Alright - I gathered up my thoughts, promising myself that this is the very last time I am doing this. I am done feeling bad for something I can’t change, there is just no use to keep ruminating about this. I want to move on. - From the very beginning of our relationship, I felt different with Leon than I felt with anyone else before. It sounds like such a cliche, I know, but it’s true… I just knew it was Him, no one else - I smile bitterly, leading my gaze over to the large window looking at the busy square outside. I feel my chest tighten with the memory of that certainty that I felt then, how in love I was. - He was perfect: charming, handsome, clever and British, like my father wanted, so it wasn’t long before our families struck a deal and we were engaged. I thought marriage will be a prison for me, that it will end my life as I knew it, but instead my world opened the moment we said “I do”. He gave me a sense of freedom, a sense of power I couldn’t imagine having over another before and he always treated me like I was… His Queen - I utter the name he called me just before I came in here, the name he whispered in my ears, called out in his pain and his bliss.
I feel myself choking on the word, tears welling in my eyes as I lean back and turn my gaze to the ceiling, trying to will my weakness away, swallow down the pain that burns through my mind, reenacting every memory of that cursed nickname.
- It’s alright, Lorien - the woman’s voice is quiet, calming, but I can’t look at her now, I shut my eyes, letting just a pair of tears make their way over my face heated with shame. - Take a few big breaths - she offers, as she puts down her things and leans forward.
- This is so stupid - I obey as I reach up and wipe the wetness from my cheeks with the backs of my hands and shake my head frustratedly, trying to gather myself.
- It is perfectly natural that you are emotional, upset - she assures me. - But this is a safe space, feel free to… express yourself however you would like - she pushes a box of tissues toward me, but I decide that I am fine.
- Can I scream? - I give her a doubtful look, trying to sound like I’m joking, when in reality I really want to do that.
- Whatever helps - she offers, but I just smile in return. - Tell me when you made that choice you mentioned.
- Yes, yes, that choice - I nod, leaning back into the couch, trying to find some kind of comfort at least. - The year after we got married we were moving into a new home, Stratford House, finally out of my in-law’s estate. We were packing up Leon’s things, I was tasked to go through some of his crates from his Roxfort years. It was a lovely thing, getting to know my husband as a teenage boy, exploring his things on my own while he was busy packing some other things with his mother - I smile remembering his essays, his little keepsakes before I remind myself not to get sidetracked again. I clear my throat stealing a glance at Ms. Marshall who is still listening eagerly. - One of the crates had a double bottom, I had the same kind at home, so I opened it easily and found letters stuck in the secret compartment - I recall, maybe for the first time in my life. I never told a living soul about this, not even my own mother, but here, now… - They were love letters he exchanged with his stepsister, Deliah - I say it without pause, I just need to get it out. - I didn’t read them all, but I wasn’t stupid, I realized quite quickly, that she wasn’t lying when she claimed that Leon was her fiancé before he was mine. I was told she was crazy, but the letters… they were proof that something was wrong - I remember how panicked, how… scared I felt, holding those letters, reading the crisp lines of a woman, who had his heart before I did, who adored him, just like I did. - When my mother-in-law found me when I showed her what I found when I asked her what the meaning of it was, she had no choice but to tell me that they ended that engagement. With force - I add, still not entirely sure how they did it. - She assured me that their solution was permanent and I would only ruin Leon and his life if I told him about what I found - I hold a short pause, unsure of how to end the story, so in conclusion, I just say: - So I didn’t.
I look up at my solitary audience, ready to see the dread in her eyes, the judgment, that I surely deserve along with Leon’s wrath, but she still shows no emotion of her own, just asks away, like the professional that she is:
- Do you think it was the right choice?
I look at her for a long second wanting to say both yes and no. I am not sure what would have happened if I told the truth right there, but it didn't even seem like an option when I was so blinded by the fear of him leaving me. Still, my silence caught up with me and it happened anyway.
- I stood by it for 8 years and it still ruined me. Just like my husband - I smile a sad smile. - So you tell me, Ms. Marshall. Did I make the right choice?
Dátum: 2021. 02. 09. - 19:27:57
Pathetic.
That is how I felt when I realized how excited I was to meet Mitch when I received his letter. He wrote he was sorry about the divorce and the part he took in it, preparing the papers for Leon, but I wasn’t mad at all. Not at him at least… It wasn’t his fault that my jackass of an ex-husband decided to drop a diamond for some roadside pennies… I also knew that Mitch will surely want to meet to let me know about something regarding mentioned jackass, hence my excitement. I just really hoped it wasn’t some new addition to his vengeance, because I was reaching the very end of my patience, my endurance of his insults and sulking looks, and I felt the love I harbored for him wither after the months we spent apart.
So yes, he may have discarded me like a bloodstained shirt, but I was still eager to hear from him, about him, even now. Pathetic, Lorien.
But alas, I was here, in the shitty capital of an even shittier country that I swear was the wettest and blandest of all that I have traveled so far. My father would have rebuked me for not appreciating his beloved Britain enough, but just like my need for anyone’s approval, he too was long dead.
My heels clicked on the cobblestones of the busy square as I crossed it to reach the fountain Mitch mentioned and when I followed his instructions I expected to find myself at some secret gentleman’s club or maybe his new offices. Instead, I was surprised to be standing in some kind of a tasteful waiting room. I took a step forward, towards the sounds of conversation without registering the voices and their respective owners as I was fussing with my outfit that got a bit unruly from the brief walk I just had.
Looking up I froze mid-pace as I recognized the protector and opposite to him: Leon.
- Oh, you must be kidding, Mitch - I whined looking at the tall man, my eyes avoiding his friend for now like he wasn’t there at all. I was not prepared to see him, not now, not after how we left things in Italy after he called me names and above all else, questioned my love for him without giving me a chance to explain myself. That was a low point, for sure, I could barely stay sober for a while after we parted then. Seeing him there, happy on some grand estate without me, thinking I was lying to him on purpose… I couldn’t recognize the man I loved.
- What the fuck? What the fuck? - Mitch rolled his eyes annoyed at his outraged partner and I crossed my arms in front of me, listening to him explain this more than unexpected scene. - That’s what I wanted to ask from you too, for a very long time. The fuck is that, I’m tired of watching how miserable you are, since you broke up with Lor, and as Demi was telling me, you are just as pathetic as well.
- If you called me here to insult me in front of him - I motion to my ex with a tilt of my head. - I would rather leave now before I start hexing the living soul out of the both of you… - I threaten him, sparing a pointed look at Leon too. He looks like Hell, but in the best way possible in the blue suit that brings out the color of his eyes, the sharp edges of his angular face, those fucking lips that can work magic in several ways.
I turn away, to pay attention to Mitch instead, annoyed, but curious about his proposal for only a second.
- You go into couple's therapy together at this psycho-medimagician here, specialized on marriages, or I’ll arrange that you could never come back to this fucking country, and be Becketts legally again, at all... Even if the case is moving quite well now...
I roll my eyes at this and quickly turn my attention back to my once-husband. These threats are clearly not for me: I hate this country and never really cared about what my current surname is, but it was always clear as day, that Leon longed to reconnect with what was left of his family - the name and the estates belonging to it. But then again, I wasn’t the one that has to be bullied into a conversation that could save our marriage at this point. I had my distractions while I was licking my wounds after the divorce, but if this is the way I get back what is mine, what so clearly belongs to me… so be it, I’ll do whatever.
I watch Him as he considers it, stealing only a glance at the other man, loving and hating him at the same time for tricking us into this, but again… I’m not mad. Not at him.
- Alright... for fuck’s sake - Leon grits out and after a few minutes and some quick introductions he leaves with the medimagican and leaves me alone with Mitch, who takes his coat from the sofa I sit on.
- Where do you think you're going? - I ask him, my eyebrows knitting together. - Don’t you want to make sure he goes through with this?
- He will, he knows he has to - he shrugs like he knows him better than I do and maybe he does, but I would never admit that.
- He hates to be controlled and he will leave me here without getting to the couple's part… - I offer my scenario.
- You just don’t want to wait alone… - he sighs, a small chuckle leaving his lips as he throws his jacket down again and sits beside me with a grin on his face.
- A gentleman would never leave me like this after he tricked me into this bullshit, would he? - I grin too, leaning back against the loveseat. - So… wanna tell me about Demi and you?
I wasn’t sure why I was here at all, to be honest, so I acted like I was at any other medimagican's office, calm and collected, ready to answer any question she might have for me. I was innocent after all, I wasn’t the one who walked away from 8 years of mind-blowing sex, total adoration, and perfect married bliss, so I was confident I would be fine with Miss Marshall's questions.
- So… Mrs. Beckett or should I say Ms. Barrel?
- Just call me Lorien, it’s easier - I offer with a smile, wondering if I should ask... - Was Leon very difficult? - I do, trying to sound empathetic, knowing how he could be when he really doesn’t want to do something and he didn’t seem particularly happy when he came out of the pleasantly furnished office. Honestly, it looked like the living room of a friend. A rich one. I liked it.
- Well, we are not here to discuss Leonard, but why would you think he would be difficult? - she tilts her head just a little, to give me a quizzing look over the brim of her designer glasses.
- He doesn’t like being forced to do things… certainly not talk about his feelings, his conflicts - I explain simply. He is quite the other way around: forcing other people to do his bidding and not ask questions.
- And you do, Lorien?
- No - I say immediately.
- So I should expect you to be difficult?
- I wasn’t saying that - I answer a bit defensively, taking note that she would be an excellent interrogator with the way she twists one’s words around, but fortunately she changes her line of questioning quickly.
- Very well… - she nods, then scribbles something onto her notepad with a quill matching the baby blue of her armchair. - Mr. Peterson told me that neither of you knew you were coming here. How do you feel now?
I give her a long look, contemplating my words for a bit.
- Obviously, I am a bit annoyed by the method by which he got us here… - I sigh, just noticing the ashtray on the little coffee table between us that already has a few cigarette stubs in it, probably courtesy of Leon himself. - … and I never would have thought about coming of my own intention, let alone get my ex to join me, so… I am curious, I guess - I shrug, earning a small smile from the lady opposite to me.
- Why do you think he wanted you both to come?
- Well, couple's therapy is for couples, isn’t it? Leon needed a plus one - I grin, trying to make a joke. - He said we are both pathetic… miserable since we got divorced - I add solemnly, my eyes fixating on those smoked cigarettes, the same type we used to share after sex. It feels so long ago.
- Is he right? - she pushes on and I look at her chuckling weakly. Darkly.
- Yes - I breathe out, trying not to sound as defeated as I felt hearing this question. Of course, I am miserable. I love Him, I still fucking love Him and I know there is no antidote, no bezoar for this poison I drank so willingly for years that I developed an irreversible addiction. - My friends say it’s only temporary though.
- Your friends - she repeats, almost amused, before she gains back her seriousness. - Do you think it’s temporary?
- I sure fucking hope so - I break out in a nervous smile, fiddling with the hem of my blazer. - One can only be pissed at their wife for loving them too much for so long… - Right? I want to ask her, I want to ask anyone, everyone. I can hold on for a little while longer, I just want to know if there is any point to it, or am I just making myself look even more stupid and pitiful?
- Loving them too much? - she prompts me to clarify with that agonizingly empathic look on her face, that just makes me want to break down and cry my heart out.
- I made a choice… a long time ago - I start, trying to choose my words carefully. - One that protected our marriage… Or so I thought - I sigh heavily. - Ironically… it turned out to be the very thing that destroyed it. And now it’s all my fault.
That is how I felt when I realized how excited I was to meet Mitch when I received his letter. He wrote he was sorry about the divorce and the part he took in it, preparing the papers for Leon, but I wasn’t mad at all. Not at him at least… It wasn’t his fault that my jackass of an ex-husband decided to drop a diamond for some roadside pennies… I also knew that Mitch will surely want to meet to let me know about something regarding mentioned jackass, hence my excitement. I just really hoped it wasn’t some new addition to his vengeance, because I was reaching the very end of my patience, my endurance of his insults and sulking looks, and I felt the love I harbored for him wither after the months we spent apart.
So yes, he may have discarded me like a bloodstained shirt, but I was still eager to hear from him, about him, even now. Pathetic, Lorien.
But alas, I was here, in the shitty capital of an even shittier country that I swear was the wettest and blandest of all that I have traveled so far. My father would have rebuked me for not appreciating his beloved Britain enough, but just like my need for anyone’s approval, he too was long dead.
My heels clicked on the cobblestones of the busy square as I crossed it to reach the fountain Mitch mentioned and when I followed his instructions I expected to find myself at some secret gentleman’s club or maybe his new offices. Instead, I was surprised to be standing in some kind of a tasteful waiting room. I took a step forward, towards the sounds of conversation without registering the voices and their respective owners as I was fussing with my outfit that got a bit unruly from the brief walk I just had.
Looking up I froze mid-pace as I recognized the protector and opposite to him: Leon.
- Oh, you must be kidding, Mitch - I whined looking at the tall man, my eyes avoiding his friend for now like he wasn’t there at all. I was not prepared to see him, not now, not after how we left things in Italy after he called me names and above all else, questioned my love for him without giving me a chance to explain myself. That was a low point, for sure, I could barely stay sober for a while after we parted then. Seeing him there, happy on some grand estate without me, thinking I was lying to him on purpose… I couldn’t recognize the man I loved.
- What the fuck? What the fuck? - Mitch rolled his eyes annoyed at his outraged partner and I crossed my arms in front of me, listening to him explain this more than unexpected scene. - That’s what I wanted to ask from you too, for a very long time. The fuck is that, I’m tired of watching how miserable you are, since you broke up with Lor, and as Demi was telling me, you are just as pathetic as well.
- If you called me here to insult me in front of him - I motion to my ex with a tilt of my head. - I would rather leave now before I start hexing the living soul out of the both of you… - I threaten him, sparing a pointed look at Leon too. He looks like Hell, but in the best way possible in the blue suit that brings out the color of his eyes, the sharp edges of his angular face, those fucking lips that can work magic in several ways.
I turn away, to pay attention to Mitch instead, annoyed, but curious about his proposal for only a second.
- You go into couple's therapy together at this psycho-medimagician here, specialized on marriages, or I’ll arrange that you could never come back to this fucking country, and be Becketts legally again, at all... Even if the case is moving quite well now...
I roll my eyes at this and quickly turn my attention back to my once-husband. These threats are clearly not for me: I hate this country and never really cared about what my current surname is, but it was always clear as day, that Leon longed to reconnect with what was left of his family - the name and the estates belonging to it. But then again, I wasn’t the one that has to be bullied into a conversation that could save our marriage at this point. I had my distractions while I was licking my wounds after the divorce, but if this is the way I get back what is mine, what so clearly belongs to me… so be it, I’ll do whatever.
I watch Him as he considers it, stealing only a glance at the other man, loving and hating him at the same time for tricking us into this, but again… I’m not mad. Not at him.
- Alright... for fuck’s sake - Leon grits out and after a few minutes and some quick introductions he leaves with the medimagican and leaves me alone with Mitch, who takes his coat from the sofa I sit on.
- Where do you think you're going? - I ask him, my eyebrows knitting together. - Don’t you want to make sure he goes through with this?
- He will, he knows he has to - he shrugs like he knows him better than I do and maybe he does, but I would never admit that.
- He hates to be controlled and he will leave me here without getting to the couple's part… - I offer my scenario.
- You just don’t want to wait alone… - he sighs, a small chuckle leaving his lips as he throws his jacket down again and sits beside me with a grin on his face.
- A gentleman would never leave me like this after he tricked me into this bullshit, would he? - I grin too, leaning back against the loveseat. - So… wanna tell me about Demi and you?
I wasn’t sure why I was here at all, to be honest, so I acted like I was at any other medimagican's office, calm and collected, ready to answer any question she might have for me. I was innocent after all, I wasn’t the one who walked away from 8 years of mind-blowing sex, total adoration, and perfect married bliss, so I was confident I would be fine with Miss Marshall's questions.
- So… Mrs. Beckett or should I say Ms. Barrel?
- Just call me Lorien, it’s easier - I offer with a smile, wondering if I should ask... - Was Leon very difficult? - I do, trying to sound empathetic, knowing how he could be when he really doesn’t want to do something and he didn’t seem particularly happy when he came out of the pleasantly furnished office. Honestly, it looked like the living room of a friend. A rich one. I liked it.
- Well, we are not here to discuss Leonard, but why would you think he would be difficult? - she tilts her head just a little, to give me a quizzing look over the brim of her designer glasses.
- He doesn’t like being forced to do things… certainly not talk about his feelings, his conflicts - I explain simply. He is quite the other way around: forcing other people to do his bidding and not ask questions.
- And you do, Lorien?
- No - I say immediately.
- So I should expect you to be difficult?
- I wasn’t saying that - I answer a bit defensively, taking note that she would be an excellent interrogator with the way she twists one’s words around, but fortunately she changes her line of questioning quickly.
- Very well… - she nods, then scribbles something onto her notepad with a quill matching the baby blue of her armchair. - Mr. Peterson told me that neither of you knew you were coming here. How do you feel now?
I give her a long look, contemplating my words for a bit.
- Obviously, I am a bit annoyed by the method by which he got us here… - I sigh, just noticing the ashtray on the little coffee table between us that already has a few cigarette stubs in it, probably courtesy of Leon himself. - … and I never would have thought about coming of my own intention, let alone get my ex to join me, so… I am curious, I guess - I shrug, earning a small smile from the lady opposite to me.
- Why do you think he wanted you both to come?
- Well, couple's therapy is for couples, isn’t it? Leon needed a plus one - I grin, trying to make a joke. - He said we are both pathetic… miserable since we got divorced - I add solemnly, my eyes fixating on those smoked cigarettes, the same type we used to share after sex. It feels so long ago.
- Is he right? - she pushes on and I look at her chuckling weakly. Darkly.
- Yes - I breathe out, trying not to sound as defeated as I felt hearing this question. Of course, I am miserable. I love Him, I still fucking love Him and I know there is no antidote, no bezoar for this poison I drank so willingly for years that I developed an irreversible addiction. - My friends say it’s only temporary though.
- Your friends - she repeats, almost amused, before she gains back her seriousness. - Do you think it’s temporary?
- I sure fucking hope so - I break out in a nervous smile, fiddling with the hem of my blazer. - One can only be pissed at their wife for loving them too much for so long… - Right? I want to ask her, I want to ask anyone, everyone. I can hold on for a little while longer, I just want to know if there is any point to it, or am I just making myself look even more stupid and pitiful?
- Loving them too much? - she prompts me to clarify with that agonizingly empathic look on her face, that just makes me want to break down and cry my heart out.
- I made a choice… a long time ago - I start, trying to choose my words carefully. - One that protected our marriage… Or so I thought - I sigh heavily. - Ironically… it turned out to be the very thing that destroyed it. And now it’s all my fault.
Dátum: 2021. 02. 06. - 22:36:52
- Szerintem sem, amúgy is azt hallottam, hogy a farkasok egész jól tudnak melegíteni a bundájukkal! - viccelődik Reginald, úgy ahogy általában inkább én szoktam, mire én is elvigyorodok. Értékeltem a humorát ebben a témában, hiszen tudom, hogy nem teszi különösebben boldoggá a tény, hogy a holdtöltével elveszti az emberségét és valami olyanná válik, amitől a legtöbb ember a mai napig visszariad. Nyilván én sem sétáltam volna ilyen nyugodtan mellette, ha nem épp a hold csökkenő időszakában lennénk, de ugyanakkor nekem nem számít ez olyan sokat. Tudtam, hogy akármilyen szörnyeteget tudnék szeretni, ha az viszont szeretne, sőt, most bebizonyosodott, hogy még akkor is képes vagyok erre, ha ez a feltétel nem teljesül…
- Szerénynek valóban nem nevezném, azért épült, hogy reprezentációs célokat szolgáljon. - biccent. - Nem gondoltam volna, hogy bármiben is kárt tennél... már azon kívül, hogy esetleg karmolászol kicsit! És felőlem lehetsz hercegnő, majd legfeljebb én kényeztetlek el! - kacsint rám, mire én is elnevetem magamat, örömmel véve a szavai közvetlenségét.
- Ha valóban ez a szándékod, talán illik figyelmeztetnelek, hogy nem lesz könnyű dolgod… - cukkolom kicsit, nem alaptalanul. - Mondjuk az eddig tapasztaltak alapján, nem teljesen féltelek - teszem hozzá szórakozottan, továbbra is a tágas helyiség részleteit fürkészve.
- Egyébként igazán elragadóan festesz ma is Lorien! Jól áll neked a fekete! - bókol a szokásos egyenességgel és én végigtekintek magamon, mintha akkor venném észre, hogy mit is viselek.
- Valóban? - döntöm oldalra a fejem, ahogy ajkaim kissé felfelé görbülnek. - Várj csak míg leveszem… - súgom, majd elnevetem magam saját kacérságomon, ami merőben szokatlan tőlem, dehát… meg kell szoknom még, hogy a férjemen kívül másokkal is flörtöljek, ahogy azt is, hogy hozzám érnek. A csók után lehunyva tartom a szemeim egy kicsit míg a férfi cirógató ujjai végigsiklanak a bőrömön, ahogy próbálok ellenállni Leon gondolatának. Kezeim a valóságba kapaszkodva siklanak végig a zakó ujján, egy pillanatra beburkolva magam Reginald illatába, erős karjaiba mielőtt maga felé fordítana és újra felpillantanék rá.
- Örököltem, évszázadok óta a családé. Nagyapám lakott itt előttem utoljára, én tőle örököltem és aztán egy jó darabig üresen állt. Tavaly kezdtem rendbe hozni, hogy ismét lakható legyen. - feleli a ház eredete iránt érdeklődő kérdésemre és a történet elég ismerős számomra is.
- Stratford House is hasonló módon került hozzánk… A nagyapám hagyta rám hat unoka közül, csak mert én akkor is hajlandó voltam varázslósakkozni vele, amikor pontosan tudtuk mindketten, hogy meg fog verni… - kuncogok halkan a kedves emlékre. Papa, ahogy angolosan szólítottuk, minden angolsága ellenére a kedvenc nagyszülőm volt, mindig remekül megértettük egymást, de sajnos még a háború előtt elhagyott minket.
- Persze, szívesen körbevezetlek! Először persze a csomagod rakjuk le - ajánlja és máris felkapja az alig pár perce lerakott táskámat, amire nem is ügyeltem eddig. Talán túlságosan megszoktam, hogy a házimanók mindig elintézik az ilyesmit helyettem, de szó nélkül követem vendéglátómat az emeletre, aki a mugli festményekkel, portrékkal díszített folyosón lépdelve újra átkarol. - De nem akarlak untatni hat-hétszáz év poros mugli történelmével, mikor a mágiatörténettől is bealszik az emberek többsége!
- Ebben van valami… - forgatom meg egyetértően a szemeimet a mágiatörténet említésére, ami kifejezetten nem tartozott a kedvenceim közé. Unalmas és száraz volt, legalábbis ahogy nálunk tanították, így az órák nagy részét az utolsó padsorban csókolózva vészeltem át, ha épp nem valami másik tárgyból készültem számonkérésre. - De talán koncentrálhatunk másra is, mint a történelemre, nem? Emlékek, anekdoták, személyes történetek is biztos kötődnek ezekhez a falakhoz... - vetem fel, hiszen nincsen unalmas téma, csak rosszul eltalált szemszög és határozottan kezdtem azt érezni, hogy Reginald legalább annyit tudhat a nemesi neveltetésről és "aranyvérűségről”, mint én - ez pedig kíváncsivá tett.
Persze nem akartam vájkálni az életében és élveztem, hogy ő sem mutatott hasonló szándékot, de bármilyen felszínes is egy kapcsolat, a kis, jelentéktelennek tűnő részletek kifejezetten sokat segítettek, hogy erről elvonják a figyelmet. Reginalddal meglepően sokat beszélgettünk erről-arról és bár eleinte féltem, hogy ez terhet fog jelenteni a számomra, szerencsére nem így lett: kifejezetten örültem az új perspektívnak, amit általa kaptam.
Ahogy elérjük a megfelelő ajtót Reginald feltárja előttem azt, felfedve egy, az előcsarnokhoz nagyon hasonló stílusú hálótermet, amiben faragott fabútorok és egy kandalló kap helyet.
- Remélem megfelel. - húz magához, ahogy letette a csomagom és én felsóhajtok, ahogy megcsókol. Lehet hogy ő nem Leon, de jó ég, mennyire jól esik ez most… Önkéntelenül simulok hozzá, mellksomat az övének préselve egy mély lélegzettel. - Vacsoráztál, vagy szeretnél esetleg enni valamit?
- Hmmm… - fújom ki a levegőt elégedetten ahogy válasz helyett újra megcsókolom, kicsit éreztetve, hogy még nem volt elegem az ajkainak ízéből. - Ettem már, de egy egészen más jellegű éhség még kínoz… - pillantok fel rá oldalra döntve a fejem, tudva, hogy most épp borzasztóan illetlen és hirtelen vagyok, de nem tehetek róla: a közelsége épp ezt hozza ki belőlem és ha ő nem tesz a helyemre kellő határozottsággal, én biztos nem fogok magamnak megálljt parancsolni.
Dátum: 2021. 02. 04. - 19:56:26
Nem egészen értettem mivel érdemeltem ki ezt az embert, aki a lábam elé fektetette volna a világot, hogy boldoggá, teljessé tegyen, de nem is tudtam volna magamat elképzelni nélküle. Merengve, félig lehunyt szemmel pillantottam fel vágytól izzó tekintetébe, ahogy ujjai a nyakamra simultak, majd tenyere beborította a frissen felfedett bőrömet, ami egy halk sóhajt csalt ki elnyílt ajkaim közül.
Nem ő volt az első férfi az életemben, de valahogy ő lett az egyetlen… mindenben. Míg általában nehezen értem be azzal amim volt, mindig kerestem az újat, a többet, a jobbat, Vele ennek még az árnyéka sem volt bennem soha. Sőt, egyenesen vágytam a figyelmére, az ő elfogadására, elégedettségére és ez valami olyan, amit senki mással nem éreztem korábban.
- Te vagy a titkom... - felelte elfúló hangon, ahogy lehúzta rólam, majd félredobta a feleslegessé vált ruhámat és végigpillantott rajtam. Ahogy felnéztem rá míg az ujjaim az ingje gombjaival babráltak, önkéntelenül elmosolyodtam. A kék szemei, azok a kemény vonások, amik csak értem tudtak ellágyulni, az ajkak, amikkel nem tudtam betelni mind teljesen rabul ejtettek még most is.
Öt év nem tűnt olyan hosszú időnek, mi most mégis úgy ünnepeltük ezt az évfordulót, mintha 10-20 éve együtt lennénk. Vagy mintha ez valami kihívás lenne számunkra, év-év után elviselni egymást, pedig valójában ez egyikünknek sem volt teher, sőt. Azért ünnepeltünk ekkora felhajtással, mert megtehettük és mert megérdemeltük az elmúlt évek hányattatottsága után.
A házasságunk a második angol varázslóháború előtt köttetett, így nem kevés aggodalmat éltem át, amikor éjszakánként ki tudja merre, mit csinált az én szerelmem, az apám… aztán amikor a Nagyúr elbukott, vele együtt köddé vált az a jövő is, amit Leon ígért nekem az eljegyzésünkkor. Ő elvesztette a szüleit, hátra kellett hagynia a birtokát, az életét, a barátait és nekem sem volt egyszerűbb: apámat megölték, anyám összeomlott és nem egészen olyan körülmények között kellett visszatérjünk Amerikába, mint ahogy reméltem. Hónapokba tellett, hogy minden helyrerázódjon: új ház, új barátok, új név. Alig telt el idő mióta Mrs. Bailey lettem, de végre azt éreztem, hogy minden rendbe jött, hogy talán itt az ideje, hogy a következő szintre emeljük a kapcsolatunk, az életünk és belesimuljunk ebbe az állapotba.
Egy másodpercre elfelejtettem levegőt venni, ahogy lecsúsztattam a vállain az inget és a zakót és végigsimítottam izmos mellkasán, ujjaimmal az övéért nyúlva. Lassan hajolt fölém, ajkaival lustán érintve a nyakam, lejjebb és lejjebb csókolva, amitől a hátam ívbe feszült és a bőröm bizseregni kezdett.
- Az, hogy annyira szeretlek, hogy képes volnék bármire érted... - súgta a hasamra mielőtt mélyebbre kalandozott volna. Egy szaggatott sóhaj hagyta el a szám, ahogy célt ért és a testem szinte tiltakozva rándult össze a korábbi gyönyörök fájdalmától, ami valahogy csak a fokozta kéjt, amit Leon okozott. - Amit csak kívánsz... - súgta, de alig fogtam fel a szavakat, túlságosan belemerülve a kényeztetésbe.
- Szeretlek… - nyögtem, mielőtt a gondolataim végleg inkoherenssé váltak a hangokkal együtt, amik elhagyták a számat ezután. Fejemet hátravetve, ujjaimmal meztelen háta felé nyúltam, hogy végigszántsak velük a puha bőrén, egyszerre közelebb húzva és eltolva őt magamtól.
Ma mintha velem együtt minden eddigi rekordot is meg akart volna dönteni az én szerelmem és egyre nehezebben tudtam lépést tartani vele -ennek ellenére eszem ágában sem volt megállítani, csak egy rövid szünetet kívánva toltam el a vállánál megkapaszkodva az egyik kezemmel, míg a másikkal megtámasztottam magam, hogy ránézhessek.
- Azt hittem, én ígértem neked ajándékot - pihegtem felé, próbálva visszanyerni a lélekjelenlétem, amit a lábaim között nyújtott látványa nem egészen könnyített meg. Feltoltam magam az asztalról és egy elégedett vigyorral az arcomon újra a nadrágszíja csatjáért nyúltam, hogy végre kioldhassam azt. - De nem tiltakozom, ha előbb még tartogatsz valamit számomra…
Dátum: 2021. 01. 25. - 18:19:51
Soha nem voltak igazán az eseteim az angol férfiak, nem tetszett a merevségük, a modorosság, amit a legtöbbjükkel tapasztaltam; Reginaldnak ez mégis olyan jól állt, mint a csinosan szabott öltöny és és pöttyös ing, amit viselt. Leginkább mondjuk talán mégis az tetszett, ahogy mindettől egyszerre tudtam megfosztani.
- Szia - puszil meg ő is majd hozzáteszi. - Légy üdvözölve a birtokomon.
Kicsit ceremoniálisan hat a köszöntés, de hamar kikövetkeztetem, hogy valószínűleg az otthonát védő bűbájok jelszava lehet és rövid biccentéssel fogadom a megerősítést is, hogy nem késtem el - ami igen ritkán fordul elő.
- Fázol? - pillant a kabátomat markoló ujjaimra, ahogy egyik kezével a táskámért nyúl, a másikkal pedig finoman átkarolja a derekamat. - Mert odabent kellemes idő van, de ha szeretnéd egy kandallót még pluszba begyújthatunk, ha az jól esne.
- Biztos vagyok benne, hogy nem fogunk fázni… - mosolyodok el az igyekezetén és magamat ismerve tényleg nem kell attól tartani, hogy a hideg gondot okozna. - Csak az előszobából hopponáltam - teszem hozzá magyarázatként, ahogy végigsétálunk a házhoz vezető ösvényen, ami egy pompás virágoskertet szel ketté. A gondosan rendben tartott ágyásokból színes szirmok bólogatnak takaros sorokban, feldobva a kopár téli táj egyhangúságát, ami szinte üdítően hat rám London szürkesége után és tovább fokozza a kíváncsiságom a kúria belseje iránt.
Természetesen Reginald tökéletes úriemberként tárja fel előttem a bejárati ajtót és tessékel be a nehéz faajtón keresztül egy tágas, világos előcsarnokba, ami egy letűnt kor Angliáját idézi. Meg is lepődök kissé, ahogy tekintetem körbejártatva teszek néhány lépést, hiszen már jóideje nem volt szerencsém hasonló koros falak között járni.
- Mint mondtam, érezd magad otthon! Tudom, nincs házimanó vagy azok serege, amit megszokhattál és több mugli tárgy is van az én mágikus holmijaim mellett, de talán nem olyan rossz így sem.- szól újra a vendéglátóm, ahogy bezárja mögöttünk az ajtót és én felé fordulok. - Egyébként nem is tudod mennyire sokat jelent, hogy elfogadtad a meghívásom.
- Ugyan - prüszkölöm a fejemet rázva. - Köszönöm, hogy meghívtál… nem is olyan szerény hajlékodba - mosolyodok el, újra körbepillantva a tágas csarnokban, ahogy a kabátomért nyúl. - És ne félj, majd vigyázok a mugli kütyükre és igyekszem nem túltolni az elkényesztetett hercegnő szerepet - teszem hozzá epésen, bár tudom, hogy nem megbántani akart a rövid figyelmeztetéssel. Elég sok magamfajta fél a mugliktól, a fura találmányaiktól és támaszkodik szinte mindenben a házimanóira - utóbbit magam sem tagadtam, Tilly lánykorom óta hűen szolgál és nem kevés dologban van rá tényleg szükségem a mindennapokban. Egy éjszakára azonban, több mint képes vagyok nélkülözni a szolgálatait.
Elmélkedésemből és a bámészkodásból csak az zökkent ki, ahogy megérzem a férfi alakját hátulról hozzám, az ajkait pedig az arcomra simulni. Önkéntelenül szélesedik a mosolyom és fordulok felé, hogy egy ajkaira nyomott rövid csókkal viszonozhassam az egyszerre otthonos és idegen a gesztust. Meglepően természetes, ahogy hozzám ér, ahogy kívánom a közelségét, elvégre mindig is elkényeztett voltam ebből a szempontból, de valahogy furcsa, hogy aki ezt most megadja nekem, az már nem Leon. Majdnem olyan érzés, mintha megcsalnám - hiába nincs már semmi joga hozzám, ráadásul saját döntéséből - a szívem még nem dolgozta fel a hiányát, makacsul kapaszkodik a talán örökre belém ivódott emlékébe.
- Lenyűgöző az otthonod. Vetted vagy örökölted? - érdeklődök, hogy eltereljem a gondolataim Leonról és még egy kicsit nyújtsam a felszínes csevegést, mielőtt elkerülhetetlenül valami komolyabb irányt vennének a dolgok közöttünk. - Remélem megmutatod a többi részét is.
Dátum: 2021. 01. 21. - 19:54:39
Még mindig nem hittem el, hogy tényleg elvált nő vagyok.
Volt egyfajta stigma, ami ezzel az új jelzővel jött “elvált”, ami egyáltalán nem tetszett. Úgy hangzott mintha kudarcot vallottam volna a párkapcsolatomban, mintha valami szánalmas, férjét megtartani nem tudó szerencsétlen lennék, pedig közel sem erről volt szó. Ha valami, hát az okozta az egész helyzetemet, hogy mindenáron meg akartam tartani és meg is tartottam Leont, amit mellesleg egy percig sem sajnáltam. Mindent megadtam neki, amire férfi vágyhat és ő mégis inkább álmokat kergetne… Hát legyen.
Körbepillantottam a tágas hálóban az utolsó pár darab ruha után kutatva, amit magammal akartam vinni az éjszakára. Hálás voltam hogy végre elhagyhatom a sötét kis lakást, amit a nagybátyám örömmel bocsátott a rendelkezésemre néhány hónapja, amikor közöltem vele, hogy hazalátogatok az apaföldre. Mindig utáltam Angliát, de egyszerűen nem maradhattam Manhattanben miután aláírtam azokat a rohadt papírokat, miután Leon megfenyegetett, hogy feldob az összes létező hatóságnál, ha nem megyek bele, hogy semmissé tegye az elmúlt nyolc évünket. Minden csak rá emlékeztetett az otthonunkban, tele volt minden az illatával, a cuccaival, az életünkkel, amit mindegy mit törtem össze, mennyit sírtam vagy mennyire akartam, nem kaphattam vissza.
Így hát azt tettem amit a barátnőim tanácsoltak: továbbléptem.
Körülbelül egy-két hétig le is foglalt, hogy berendezkedjek itt, meglátogassam a rokonaim, aztán abban a pillanatban, hogy letudtam a kötelező köröket már azon voltam, hogy belefullasszam a bánatom valami alkoholba.
Így találkoztam Reginalddal, aki több mint készségesnek bizonyult, amikor enyhén spiccesen valaki megtámadott egyik este hazafelé. Nem történt semmi komolyabb bajom, bár az sem érdekelt volna, ha mégis: még csak pálcát sem rántottam az illetőre, annyira szét voltam csúszva, de a férfi így is megmentett és hazakísért, hogy ellássa azt a pár kis sebet és horzsolást, amit az utcakövekre rogyva szereztem. Cserébe másnap reggel én is elláttam… valami egészen más jellegben.
Nem volt szokásom ilyeneket csinálni, Leon mellett meg sem fordult a fejemben más férfi, de ahogy ott ült az ágyam szélén, tényleg aggódva, a kötéseket piszkálva… hetek óta nem ért hozzám senki, főleg nem olyan figyelmességgel, mint ő tette teljesen ismeretlenül és én engedtem a szükségnek, amit felébresztett bennem.
Ezt végül olyannyira nem bántam meg, hogy az elmúlt hetekben egyre többet találkoztunk. Nem áltattam magam azzal, hogy ebből bármi komolyabb lehet, inkább nem is gondoltam arra, hogy hova tartunk - bőven elég volt az az érzés, hogy valakinek így is kellek, hogy nem vagyok egyedül, ahhoz, hogy újra meg újra akarjam és ez úgy tűnt kölcsönös. Ezt erősítette meg legalábbis a meghívás, amit kaptam, hogy töltsem vele a hétvégét Kentben, a családja kúriájában, amire gondolkodás nélkül mondtam igent. Elbújni valahova, ahol biztosan senki akit ismerek nem talál meg? Egy valóravált álomnak hangzott.
Anyám persze biztosan kitért volna a hitéből, ha tudja, hogy egy sárvérű muglinemessel szűrtem össze a levet, sőt az ismerőseim nagy része is megbotránkozott volna, de erre is tettem magasról, mintha nem volna holnap. Senki nem tudott most rajtam jobban segíteni, mint Mr. Cobham.
Ahogy sikerül összeszednem a dolgaim, kabátot húzok és végre útra kelek, előkotorva a táskámból a címet, ahova hopponálni készülök, majd eltűnök az előszobából, hogy a Cobham kúria előtt nyithassam ki újra a szemeim. Párat pislogok, ahogy próbálom befogadni a látványt: egy impozáns kastélyt, buja előkerttel, amit a kapuban várakozó vendéglátóm alakja tesz teljessé. Elmosolyodok, ahogy meglátom és szorosabbra húzva a kabátot magamon közelebb lépek, hogy kis csókot nyomhassak az arcára.
- Szia - köszöntöm kissé zavartan, ahogy elhúzódok. - Nem vártál rám sokat, ugye?
Oldalak: [1] 2