Sosem kedveltem az olyan embereket, akik nem voltak hajlandóak beismerni, amennyiben információ híján voltak, s mindvégig próbálták győzködni a környezetüket az ellenkezőjéről. Minek kellett játszani a nagy tudásút? Egy bölcs ember, akit apám helyett apámnak nevezhettem, emellett rengeteg mindent megtanított az életről, egyszer azt mondta: " Alfred, kisfiam, soha ne félj kérdezni! Rossz kérdés nincs, csak helytelen." Persze, Aila néha aranyosan megfeledkezett arról, hogy engem, bizonyos területeken, másabb fából faragtak. Akaratlanul is eszembe jutott egy alkalom, talán egy évvel ezelőtt lehetett, amikor a bájitaltan tesztjének sikeressége kapcsán érdeklődtem. Ő elmondott nekem szinte minden apró részletet, én pedig majdnem az összes megnyilvánulása után kérdésekkel bombáztam, mire az ötperces magyarázatból tizenöt perc lett. Akkoriban még újabb volt a barátságunk, emiatt kissé meglepőnek találhatta, amiért ilyenekről szinte fogalmam sem volt, hiszen én elviekben tanultam azokat a dolgokat valaha. Vagyis, jobban mondva tanították. Sőt, ennél is jobban mondva, próbálták tanítani. Hiába, a bájitaltan kifejezés hallatára a szélrózsa minden irányába egyszerre tudtam volna szaladni, ugyanis sehogy nem sikerült meghódítania a szívemet a tárgynak, az agyamról meg nem is beszélve. De, ettől függetlenül türelmesen részletezte nekem a megfejtéseket, néhány dolog belevésődött a tudástáramba, köszönhetően neki. Biztos voltam benne, miszerint nagyszerű tanár válhatna egy napon a leányzóból, valószínűleg kedvelnék a tanítványai. Noha, ahhoz nem ártott volna kissé nagyobbra nyitnia a száját esetenként, elvégre a diákok manapság komiszabbak voltak. Ami az én szelektáló készségeimet illette, nos, kétségkívül érdekesen működtek. Számomra is meglepően érthetetlenül. Amiben tűrhetőnek minősültem, az mások erényeinek megvilágítása, habár a legyintés kapcsán arra következtettem, ezt Aila csupán erőltetett kedveskedésként vonta le a beszédemből. Pedig, ebben tévedett, viszont valahogyan nem kívántam a szemére hányni, inkább csatlakoztam a mosolygós színhez.
- Az volt a célom, hogy elnyerjem vele a tetszésedet. Kész csoda, amiért a pálcám még engedelmeskedik nekem... Bükkfa, a bölcsesség szimbóluma. Tiszta röhej, nem?- meresztettem a hóllóhátas hölgyeményre bizarrul a szemeimet.
- A tiéééd... ti-sza-fa? Jól emlékszem?- kérdeztem bizonytalanul, habár meglehet, be fogok égni Aila előtt ezzel. Kissé izgultam emiatt, ugyanis a rossz tipp esetén úgy vonhatja majd le a következtetést, miszerint nem figyelek eléggé a barátaimra.  Aila le sem tudta volna tagadni, hogy benne is volt költői véna, ami megmutatkozott, például az iménti monológjában. A türelem mintapéldányaként, fejemet oldala billentve, meglehetősen kíváncsi tekintettel tanulmányoztam, ahogyan beszélgetőpartnerem megkísérelte szavakba önteni a gondolatait. Szegényt zavart helyzetbe hoztam, ezért elkezdett gomolyogni bennem egy bűntudatfelhő, már nyitottam volna a számat a téma lemondására, mikor belekezdett a fontos részletek ismertetésébe. A nyomulós tapogatózás kívül esett a tulajdonságaim köréből. Ezt követően, némán hallgattam végig a nálam fiatalabb lány beszámolóját, mely valamilyen szinten meglepett, bár számítani lehetett hasonló dolog bekövetkezésére. Azért mellkason ütött a tény, hogy valójában már nem azzal a tanulásmániás lánnyal társalogtam, kit egykor megismertem, hanem egy érett nővel. Ez bizonyította az idő múlásának erejét, mely ellen egyikünk sem volt képes védekezni.
- Szóval Morgan...- mondtam ki, mit mindketten tudtunk. Nem igazán ismertem a srácot, ez megnehezítette a tanácsadásszerű szavak kinyögését. Aila társaságában láttam párszor, viszont komolyabb kommunikációba nemigen elegyedtünk az évek folyamán.
- Héj, ne általánosítsd a férfiakat!... Viszont, mivel Morgan személyiségével aligha vagyok túlságosan tisztában, most én is azt fogom tenni.- vakartam meg a tarkómat, majd elmerengő tekintettel, összegyűjtöttem a levegőt a pofazacskómban, s a hölgyemény példáját követve, gondterhelten fújtam ki.
- Nos, van néhány dolog, amire tippelhetek. Szebben fogalmazva, öhm, ezek lehetnek valószínűek kettőtök kapcsolatával kapcsolatban. Ha helyesen értelmezem, az esemény kissé hirtelen történ. Férfiak körében ezt nem illik bevallani, azonban van rá lehetőség, hogy Morgan megijedt. Tudod, a lelkiismeretes fickóknak sem olyan könnyű ám egy ilyet bepakolni valamelyik polcra. Meglehet, kavarognak benne az érzelmek, vívódik. Nyilván ez számodra nem vigasz, elvégre a bizonytalanság szörnyű, ezt átérzem. Talán ő sem értette még meg teljesen, mennyire sokat jelentesz neki valójában. Neemmm, akarok ilyenre gondolni, ám a másik dolog is benne van a pakliban, hogy... kihasználta a helyzetet. Persze, ezzel nem szeretném őt meggyanúsítani, semmiképp!!- helyzetem a tenyereimet magam elé védekezően, mielőtt véletlenül is kiakasztottam volna Ailát.
- Senki nem érdemelne olyat, ráadásul közel áll hozzád a srác, szóval... nem hiszem. Nézd, szerintem egy erős lány vagy, és talán az lenne a legjobb, ha leállítanád őt úgy, ahogyan velem is tetted, aztán ráerőszakolnád Morganre, hogy beszéljétek át ezt. A kételyek, az állandó bizonytalanság kinyírják az embert. Mi nem azok a típusú emberek vagyunk, akik ingyen kapják a boldogságot, ez a szomorú igazság.

Egyébként, volt valamiféle adottságom ahhoz, hogyan hozzak ki lányokat a sodrukból. Viszont, Ailát nem szerettem volna olyan tájra terelni, ahol az indulat uralkodott az érzelmek vegyes, mindenféle népe fölött. Gyógyír volt a mérgezett lelkemre a mosolyának látványa, valahogy ki tudott rángatni a sötétség verméből, mint a mesékben, amikor a hercegnő leeresztette a hosszú haját a királyfinak, hogy az felmászhasson rajta. Persze, előfordulhatott, miszerint barátok között egy ilyen példa eléggé meredeknek számított, ámbátor én is megkockáztattam a gondolattal való eljátszogatást. Ebben a suliban úgyis rengeteg pletyka terjengett, a diákok előszeretettel terjesztettek olyan híreket, melyek valóságalapja igencsak kevés volt. Habár, a mi társalgásunknak nemigen lehettek szem-, és fültanúi a közelben, maximum a négy alapító szobra. Ők az évszázadok alatt bizonyára megannyi ilyennel szembesültek, talán olyasfajta történeteket lettek volna képesek regélni számunkra, mik legvadabb fantáziánkban sem fordultak meg. A megszólalására, ahogyan sajátosan definiálta a barátságot, először tátott szájjal pislogtam, majd furcsán kezdtem rázni a fejemet.
- Tudod, imádom, amikor fogalmam sincs róla, hogy mit beszélsz.- jelentettem ki, immáron vidáman. Ő valóban nagyon intelligens lány volt, s egy normális önbecsüléssel rendelkező férfi valószínűleg el is szégyellte volna magát, amiért egy nála fiatalabb hölgyemény olyan szavakat használt, amik az ő szókincsén kívül estek. Én meglehetősen jól viseltem, hiszen tisztában voltam vele, miszerint ugyanarra óhajtott kilyukadni, amire pillanatokkal azelőtt szerény személyem. Meglehet, mások tekintetében az egyszerűség mintaképét formáltam, s talán ez közelebb esett a valósághoz, mintsem én magam gondoltam. A szimpla emberek a maguk módján voltak különlegesek. A lényeg, hogy Aila elfogadott annak, aki voltam. Én pedig ugyanígy tettem, s számtalanszor egyedinek éreztem magam, amiért sikerült a szeretetébe férkőznöm. Sokan voltak, kik a híresebb diáktársaikat akarták barátjukként tudni, együtt úszni velük a "celebségben". Mi értelme volt annak? Az igazi barátság mélyebb, erősebb gyökerekbe kapaszkodott.
- Viccelsz? Természetes, hogy hatást gyakoroltál rám. Láthattad, kihoztad belőlem a valós sértődöttségemet, ami igencsak keveseknek sikerül ám!-emeltem az ujjamat a levegőbe, kioktató jelleggel, de ezután leengedtem, ahogyan a hanglejtésemet is.- És ezzel együtt bebizonyítottad, mennyire rosszul csináltam, amiért úgy viselkedtem.
Aztán, végre eljutottunk a közös kacagáshoz is. Nagyon reméltem, értékeli majd a dolgot, nem véletlenül fűztem bele a mondanivalómba a teát sem, hiszen tisztában voltam vele, miszerint rajongott érte. Igazából, fel sem bírtam idézni magamban, mikor hallottam utoljára nevetni, viszont annyira természetesnek tűnt a hangja, amikor ezt tette. Mint egy íz emléke, amit hirtelen az ember nem volt képes felidézni magában, ám amint újból megtapasztalta tudta, végig ott lapult őbenne. Biztosan nem értettem annyira a gyógyászathoz, akárcsak az előttem álló, vörös hajú leányzó, csakhogy a nevetés orvosságként betöltött szerepében nagyon is hittem. Az esetenként idióta humoromat pedig Aila és Kurt tudták leginkább értékelni, ezért előttük sosem szégyelltem közhírré tenni a bolondos töprengéseimet.
- Óóóó, szeretet! Ez tetszik. Sajnos, a szeretettel nem lehet világuralomra törni... Jobb lesz, ha félre teszem a hódító terveimet a leendő csoporttal, és inkább koncentrálok az általad kifejtett anonimitás problémájának megoldására.- fűztem hozzá újdonsült álmunk fejtegetéséhez. Nem hittem volna, hogy a szeretet nagyobb figyelmet fog magának követelni a társalgásunk további részében, noha egy másik, szenvedélyesebb alakot öltött.
- Amennyiben nem csalókák a feltételezéseim, most nem a gyógyászati törekvéseidre gondolsz.- jelentettem ki, s bámulva Aila elpirulását, egy halvány, keserédes mosoly tűnt fel az arcomon.
- Nos, Ámor nyila képes akkor szurkálni bennünket, amikor egyáltalán nem alkalmas. De, azt hiszem, ez elől képtelenség menekülni. A szerelem őrült érzés, rongyként rángat bennünket. Néha feldob a magasba, a felhők fölé, hogy együtt ragyogjunk a Nappal, aztán lehúz a mélybe, a kételyek és fájdalom mocsarába.- tört elő belőlem a "költő". Egy aprósággal próbáltam újra kellemesebb irányba terelni Aila közérzetét, a pálcám, valamint az Arcoloratmen totallum nevű varázslattal megfűszereztem a folyosó színösszeállítását.
- Színes érzés, akárcsak maga a szivárvány. A mélység és a magasság összekötője, akárcsak maga a szivárvány... Hé, fel a fejjel! Ha nem is árulod el ki az illető, habár megöl a kíváncsiság, megeshet, tudok tanácsot adni, esetleg megmagyarázni pár dolgot. Elvégre, talpig férfiból vagyok! Ki ne ismerné jobban a fajtám érzelmi világát?- kérdeztem, megint egy kissé bohókásan.

Szóval mugli iskola... Érdekes. Nem igazán tudtam elképzelni, hogy az milyen lehetett, még akkor sem, hogyha ők is lényegében ugyanúgy emberek voltak, akárcsak mi. Nem néztem sokba azokat a boszorkányokat és varázslókat, akik annyira ellenségesen kezelték a varázstalan embereket, hiszen ők is ugyanúgy lélegeztek, ettek, ittak, akárcsak mi, s véreztek a csatákban, amennyiben a szükség megkövetelte. Persze, a praktikáik mások voltak, s néha azon a véleményen voltam, talán jobban meg kellett dolgozniuk céljaik eléréséért, mint nekünk. A kitartás pedig becsülendő, mondhatni, a mindennapi életben maradáshoz is elengedhetetlen tulajdonság.
- Ja, azt hiszem, ez egy kis hagyományőrzés és maradiság, amiért mi mindig ilyen eszközökkel végezzük az írást, feltéve, ha valaki képes annyira "megerőltető" munka végzésére, nem pedig megbűvölt írószerszámmal végezteti el a napi feladatait. Bizonyos esetekben kétségbe esek, amiért annyira lustán tudok viselkedni, ám utána rájövök, hogy jó néhányan messze felülmúlnak engem a restségben.- osztottam meg gondolataimat a cimborámmal. Tudtam, az ezután következő megjegyzését szintúgy csak poénnak szánta, azonban ezt már nem hagyhattam szó nélkül. Egy griffendéles mégsem hunyászkodhatott meg, amennyiben valaki házi manónak titulálta. Szóval, elővettem a legkiábrándultabb, gőgös arckifejezésemet, s a következőkkel feleltem hollóhátas diáktársam megnyilvánulására:
- Nem is tudtam, hogy még mindig vonzódsz a bájitalkészítés után. Megérzéseim szerint, valamit erősen agyra szívhattál, ha efféle feltételezéseket dédelgetsz magadban.
Persze, ennek a tekergős mondatnak a végére az én felismerhetetlen álcám is megtört, majd egy újabb, laza nevetés bocsátkozott ki belőlem. Egy felhő, amely elképzeléseim szerint leginkább sült csirkecombra hasonlított, a napfény elé kúszott léhán, aminek következtében gyengéd árnyék vetült ránk, s azt vettem észre, a szellő emiatt hidegebbre váltott, valamint idő közben az orrom is levesessé vált, úgyhogy előkaptam egy zsebkendőt a nadrágomból, majd megszabadultam a szipogásom tényezőitől.
- Ó, egyébként nekünk van otthon egy házi manónk, akit még drágalátos nagyapám szerzett valaha. Ne tudd meg, de nagyon utálatos! El sem bírom képzelni, miképpen képesek őt elviselni az otthoniak. Nyáron néha már tényleg úgy érzem, még egyet szól, aztán felrúgom vagy valami... Noha, azt nyilvánvalóan nem szabadna.- fűztem még hozzá a közelmúltban elhangzott dolgokhoz ezt. Talán felfogadok majd egy másik manót a seggbe rúgás feladatának elvégzésére, elvégre az nem minősülne varázslény bántalmazásnak, csupán egy üzletnek. Gonosz töprengés volt ez. A Griffendél összetartásával kapcsolatosan, nos igen. Valóban volt közöttünk valamiféle kapocs, eltekintve pusztán attól a tényezőtől, miszerint egy házba tartoztunk mindannyian. Ámbátor, nálam eléggé sokszor előfordult, miszerint csak a kötelességérzetemből szálltam be a közösségi munkába nem pedig azért, mert egyes embereket annyira kedvemre valónak tartottam.
- Elképzelhető, hogy igazad van...  Különös lehet egy olyan közösségben felnőni, amilyen ti vagytok. De, azért gondolom alkalomadtán izgalmasnak ítéled figyelemmel kísérni, ahogyan mások új dolgokat találnak ki, vagy tökélyre visznek egy adott varászlatot. Hiszen, mégiscsak titeket érdemes nevezni a felfedezések mozgatórugójának. Plusz, a te kreativitásodat sem söpörném a szőnyeg alá, szóval... A legtöbb dolognak van jó és rossz oldala.- jöttem ismét azzal a mondattal, ami már olyan sokszor elhangzott tőlem, mégsem tudtam soha megunni, ámbátor mások számára talán sablonosnak tűnhetett. Kurt, saját elmondása alapján, minden hölgyemény iránt táplált valamiféle kedves naivságot. Ez értékes tulajdonságnak számított, habár semmi garancia nem volt rá, hogy ezt néhányan ki nem használták, aminek a következménye rosszabb esetben szívtörés, jobbikban kellemetlen csalódás volt. Mindkettőtől szívesen megkíméltem volna magamat jó hosszú időre, talán örökre is, azonban erről nem mindig én döntöttem, s könnyen megeshetett, Kurt szintúgy ebben a cipőben járt. Minerva nevére enyhén szólva meglepődtem, elvégre őrá egy afféle vadócként tekintettem. Ha engem, viselt jelvényemre visszakövetkeztetve, oroszlánnak lehetett nevezni, akkor őt valamiféle nőstény kardfogú tigris istenségnek. De, valószínűleg abban az esetben is csak bébi oroszlán lehettem volna, energikusságához képest.
- Értelek. Amennyiben következtetéseim nem csalnak, hozzád egy inkább házias hölgyemény illene. Persze, nem akarok én itt hímsoviniszta dumákat lökni, csak hát na... Van bennem egy vonóval, melyikünkben nincs? Egyébként, a nők ugyanolyan előszeretettel beszélnek rólunk általánosságban. Nem igazán fogom fel, mi különbség akad a kettő között.- vakartam meg a tarkómat.
- Furcsa egybeesés, hogy a Griffendél és a Hollóhát ismét egymásra találtak... Vagyis csak majdnem, ezek szerint.

Azt biztosra le mertem volna fogadni, hogy még soha életemben nem láttam Ailát úgy kitörni, mint azután az esemény után, hogy annyira durván nyilvánultam meg előtte. Egy pillanatra biztosan megállt bennem az ütő, s valószínűleg elkerekedett szemekkel bámultam a lányra, mint akkor, amikor elsős koromban először pillantottam meg egy szellemet a kastély falain belül. Ez valamilyen szinten még pozitívumként is felfogható volt, elvégre csak olyan ember tudott nagyon kihozni a sodrából egy másikat, akivel az adott, dühbe guruló személy törődött. Persze, ezen az alapon elindulva, saját magamhoz térhettem volna vissza... A hollóhátas leányzó a szoknyájával kezdett babrálni, ameddig bennem éppen az érzelmek játszadoztak fogócskát. Végül is, kezdett minden a helyére rázódni, legalábbis nagyon úgy nézett ki. A fejembe próbálta verni. Nos, igen. Sikerült felismernem önfejűségem és makacsságom "virágzó" kapcsolatát a kijelentésben, ugyanis bizonyos esetekben valóban teljesen hülyén tudtam viselkedni, s csudán későn vettem észre, az önnön védelmemre felhúzott falak lassan, de meglepő pontossággal nyomtak össze egy idő után. Furcsa, de bizonyos értelemben még örültem is ennek az egész szituációnak, ugyanis a barátaim tudták leginkább felnyitni a szememet, mások véleményére túl keveset adtam. Aila elkezdte önmagát becsmérelni, pedig nem kellett volna. Tudtam, nem szándékosan sértett meg akkor, teljesen elegendő bizonyítékát adta ennek azzal a cselekedetével, hogy megkísérelte helyrehozni a dolgot. A megbocsátás mindig nehéz, ezt éppen elégszer tapasztaltam, ettől függetlenül sokkalta kellemesebb érzést biztosított, mintsem értelmetlenül táplálni valaki iránt a haragot.
- Tudod, az ilyen dolgokhoz két ember kell. Nem tartalak taplónak, vagy faragatlannak, és eddig sem tettem. Rosszul esett a megjegyzésed, az tény. Viszont, nagyobb tekintettel lehettem volna a te problémáidra, az eseményekre, amiket megéltél. Elvégre, valahol itt lehet elrejtve a barátság kulcsa, nem gondolod? A kölcsönös megértésben.- fejtegettem a véleményemet. Jó érzés volt, hogy egyre inkább úgy látszott, elsimult köztünk ez az ügy. Nagyon nem szerettem rosszban lenni a közeli ismerőseimmel, Aila pedig egy értékes hölgyemény volt számomra. Hatalmas szikla zuhant le szívemről, és egyszerre a sok fárasztó morcosság nem tűnt másnak, mint egy terhelő történet, melyet könnyedén a kukába hajíthattam, amiért hálás voltam.
- Ha engem kérdezel, eszméletlen bátran viselkedtél. Sokat jelent számomra, hogy hajlandó voltál nyitni az irányomba, visszaterelni a józan eszemhez. Látod, néha olyan vagyok, akárcsak egy durcás óvodás.- ismertem be. Azok a szavak, amiket ezelőtt mondott, valóban melegséggel töltötték el a lelkemet. Ő tényleg ismerte a helyzetemet, elismerőnek tartotta, amiért Kate emlékét a lassú, tiszteletteljes gyász keretein belül próbáltam ápolgatni, s végül, talán egy napon majd elengedni őt, megőrizni annak a csodálatos embernek, aki valójában volt. Egyelőre gyenge voltam hozzá, még korántsem éreztem magamat késznek rá.
- Hmm, akkor azt hiszem, meg kellene alapítanunk a reménytelenek klubját! Mit szólnál hozzá? Mindig szolgálnának fel ízletes teát, és persze lenne sajtburger.- kezdtem bele a poénnak szánt felvetésembe, miközben komolyan töprengő arccal a plafont vizslattam, megvakartam szőrös államat, ahogyan a nagy bölcsek szokták.
- Laza zenét hallgatnánk, kibeszélnénk magunkból reménytelenségünk okait. Már csak egy megfelelő klubhelyiség kellene, ami illő az ilyen hangulathoz. Ötletek?- kérdeztem, azonban ezt már nem bírtam megállni egy furcsán magas hangszínűre sikeredett kuncogás nélkül.
- Néha azt hisszük, elég erősek vagyunk egyedül megbirkózni bizonyos dolgokkal. De, éppen te bizonyítottad be ma nekem, hogy a segítség elfogadása jó dolog.- tértem vissza kissé komolyabb témára, s egy elrejtett utalást adni vele Ailának. Természetesen nem állt szándékomban ráerőltetni semmit, kilábaltunk egy szakadékból, eszem ágában sem volt visszazuhanni.

Hallottam, ahogyan Kurt gyomra jelzéseket küldött neki lentről. Bizonyára azért lehetett a dolog, mert annyit társalogtunk már a kajákról, és valószínűleg beindult a képzelete. Minden bizonnyal kellemesebb mezőkre terelte őt, már ami az étkeket illette. Rám még mindig rám tört időközönként a viszolygás, olyankor nagyot szippantottam a friss, őszi levegőből. Valahogy a pázsit illata, a lehullott leveleké az avarban, sokkal megnyugtatóbb hatással járult hozzá egészségem javulásához, mintsem gondolataim más irányba terelése. Persze, valószínűleg képtelen lettem volna az éjszaka után bármit is kiadni magamból, ugyanis a gyomrom legalább annyira üresnek hatott, akárcsak a szünet első napja utáni este végén a pénztárcám szokott.
- Komolyan? Egyáltalán nem néztem volna ki belőled, hogy válogatós lennél, mindig csak azt hittem, ínyencnek számítasz. Jó, nyilvánvalóan a kettő kapcsolatba hozható egymással, azonban a második mégiscsak kellemesebben hangzik a fülnek. Mugli iskola? Erről még sosem meséltél... Érdekes lehetett, nálam ezt nem kockáztatta meg a családom, magánjellegű tanulásban részesítettek egészen addig, amíg meg nem érkezett az invitáló levelem ebbe az intézménybe. Távoli emléknek tűnik, főleg mostanra.- jelentettem ki. Az első dolog, ami beugrott az otthonról állandóan a nagyapám hangja, valamint a kandallóban lobogó tűz volt. Ezek túlságosan mélyre ásták magukat az emlékezetemben, szinte éreztem a lángok által kölcsönzött hőhullámokat az arcomon, felelevenedett bennem a tűzifa recsegése, ahogyan csócsálta azt a tűz.
- Ahhoz nekem is lenne egy-két szavam.- vigyorodtam el, miközben feljebb vontam jobb szemöldökömet. Kurt ügyes párbajozó lehetett, hiszen helyt állt az ostromnál. Noha, jó magam eléggé irtóztam az olyan fajta gyakorlástól, amikor barátokkal kellett felvennem a versenyt, sokkal jobban tudtam érvényesülni, amennyiben ismeretlen, ellenséges mágusokon kellett tesztelnem képességeimet. A kockázat nőtt afféle esetekben, viszont nyugodt szívvel engedhettem ki dühömet az életemre törő személyekre.
- Mindannyiunk házaiba jártak olyan illetők, akikre nem lehetünk túl büszkék. Ha engem kérdezel, furcsának is tartom a dolgot... Csupán négy kasztba besorolni ennyi embert! Egyértelműen kivált belőlünk valamiféle elkötelezettséget saját diáktársaink iránt, viszont egy griffendéles és egy másik griffendéles tanuló közt ugyanúgy lehetnek számottevő személyiségbeli eltérések. Szóval, bonyolultabbak vagyunk lélektani szempontból.- magyaráztam nagy eszmefuttatásomat. Ettől függetlenül fölöttébb kedveltem a Roxfortot, sőt bizonyos szinten büszkének éreztem magam, amiért a bátorság szimbólumának házába osztódtam be, noha más erények egyaránt fontosak voltak az életben. Figyeltem Kurt beszámolóját, érződött a megnyilvánulásából, miszerint nem érintette valami jól a téma, habár ezen aligha csodálkozhattam. A csalódás mély pontra tudta küldeni az embert, főleg, ha olyanban kellett csalódnia, akire igencsak meghatározó jellemként tekintett egykor. Jill elméjét egyértelműen megszállta a harag, valószínűleg amiatt nem tudott ésszerűen cselekedni.
- Nem, egyelőre azon vagyok, hogy magamban helyre rakjam a dolgokat. Nem tartom jó ötletnek a jövőbeli másik félre ráruházni a saját múltam sötétségét. Mindent a maga idejében.- mondtam, miközben akaratlanul megjelent előttem Kate arca, s megkíséreltem tovább terelni gondolatfoszlányaimat, inkább összpontosítani arra, amit Kurt közölt imént.
- Nos, ezt érdeklődve hallgatom. Kiket tartasz potenciális befutónak ez ügyben?- kérdeztem, halvány mosollyal arcomon.

Kurt közölte velem, miszerint ő először leellenőrizte az ételek szagmintáját, mielőtt bármibe is beleharapott volna. Eltöprengtem rajta, vagyon hogyan viszonyult volna mondjuk a büdös sajthoz?  Hiszen, amennyiben ismereteim nem csaltak, annak az illata nem igazán számított kecsegtetőnek, ellentétben az ízével, ami annál inkább. Persze, ez egyértelműen arra vonatkozott, aki kedvelte a tejtermékeknek efféle különlegességeit. Én meglehetősen, azonban a múlt éjszaka után még mindig félgőzzel közlekedtem, úgyhogy elmajszolom majd azt pár csomag kekszet az ágyam alól a későbbi órákban, semmi más nem jöhetett szóba. Maximum, egy langyos tea mellé, csak úgy úriasan.
- Nyilván én sem úgy értettem, hogy örökre, csupán addig a pontig, amíg másabb tájékra költözik belőlem ez a bizonyos undor. Habár, valószínűleg nem a felvágott a hibája annak, amiért rossz állagában fogyasztottam el.- morfondíroztam. A húsimádatban egyet értettem Kurttel, a vegetáriánusokat sehogy nem voltam képes felfogni, hogyan lehetett egész nap zöldségeken élni? Eztán még eléggé morbid módon megemlítette a hollóhátas diáktársam, miszerint ő átruházná önmagára a csontjaim eltörésének felelősségét.
- Köszi, édes vagy! - vigyorogtam rá, eléggé idióta fejjel. Gilderoy Lockhart-tal kapcsolatban volt némi emlékem. Úgy rémlett, abban az évben került a suliba, amikor első évesek voltunk. Magas, szőkés hajú fickó, mindig azokban a fura színű ruhákban páváskodott. Noha, a bájgúnár mosolyával eléggé sok mindenkit le tudott venni a lábáról, már ha a gyengébbik nemről volt szó.
- Igen, ámbátor felmerül a kérdés, vajon mennyi információt származtatott saját kútfőből?- kérdeztem, miközben megvakartam a borostás államat, mintha valamiféle nyomozós film egy kulcskaraktere lettem volna, Kurttel egyetemben.
- A Sors humorérzéke, hogy az életművének szinte összes meghatározó pontja bizonyos értelemben lopott emlékekből táplálkozott, és a végén neki is törlődött a memóriája.- jelentettem ki. Igaz, évekkel ezelőtt történt, ettől függetlenül tisztán emlékeztem arra a napra, amikor Harry Potter, valamint Ronald Weasley lebuktatták a férfit. Furcsa, de jobban belegondolva, meglehetősen érdekes háttértörténettel rendelkező tanárok oktatták a kastély tanítványait az utóbbi években. Ki tudhatta volna megmondani, melyik jelenlegi oktatónak voltak sötét titkok a farzsebében? Mindenesetre, néhányuknak egy idő után napvilágra került a dédelgetett, elrejtett dolga.
- Igen, mondjuk erre talán adtam is némi okot... Egyébként sem rajongok érte, ha kiismernek olyanok, akikről nem szeretném.- szólaltam fel ismét.
- A pletykákról jut eszembe! Nem sokat beszéltünk még a tavaly májusi eseményekről. Úgy hallottam, történt valami akkor, amiből kifolyólag már nem nagyon vagytok beszélő viszonyban Jillel. Szerettem volna inkább tőled megérdeklődni személyesen, mintsem igazat adni bármiféle idegen felvetéseknek. Persze, mások sem emlegetik túlságosan sűrűn a történteket... Azt hiszem, mindenkiben komoly nyomot hagyott, aki ott volt és túlélte.- fordítottam kissé komolyabb témára a társalgásunkat.

Azt hiszem, nem számított volna túlzásnak, amennyiben abban a szent pillanatban azt mondom, a feszültséget szinte tapintani lehetett közöttünk. Erre soha nem volt még példa idáig, engem is eléggé furcsán érintett. Hirtelen úgy éreztem, mintha a folyosón lévő szobrok minket szemléltek, hallgattak volna. Meglehetősen furcsa érzelmek kavarogtak bennem, egyik pillanatban összeszorult a gyomrom, majd a következőben elöntött valamiféle harag. Mégis, magam sem igazán tudtam megfogalmazni, kire irányult valójában a dühöm? Ez a lány, annak ellenére, hogy megbántott, elém állt, s már abból a fél másodpercnyi tekintet találkozásból sem támadó szándékot véltem felfedezni. Én pedig itt álltam, akár az a bizonyos a lagziban, megdermedve, az idegtől kissé remegő kezekkel, melyeket egy laza mozdulattal csúsztattam a zsebeimbe. Hidegnek éreztem őket, mégis izzadtak. Érzéketlen, rideg szavakkal kezdtem bombázni előzőleg, és a következő percben szinte képtelen voltam eldönteni, megérdemelte-e? A megnyilvánulásomra való feleletéből következtetve, csupán megerősítettem benne a hitet, miszerint ellenszenvesnek találtam őt. Valójában ez nem így volt... Esküszöm, legalább egy tucatnyi válasz lehetősége futott akkor át az agyamon, amiket erre válaszolnom lehetett volna. Akaratlanul kinyíltak ajkaim, viszont egy hang nem sok, annyi sem távozott közülük. A saját dacom fojtogatta a torkomat, az idióta büszkeségem tekert csomót a hangszálaimra. Vagy, cselekednem kellett volna? Némán megölelnem őt, azután mindent elfelejteni. Kétségeket tápláltam iránta, hogy egyáltalán értékelni tudta volna a szándékomat. Azt persze semmiféleképpen nem voltam hajlandó elfogadni, miszerint belenyugodott az egész szituációba, s legközelebb már csak köszönés nélkül elmegyünk majd egymás mellett, akár két idegen ember egy zsúfolt utcán. Mélyen bólintottam egyet, amikor meghallottam az utolsó mondatát, elidőztem rajta, ahogyan a hajtincsével kezdett babrálni. De, egyszerűen újból kést döfött belém a múltkori megnyilvánulásának emléke. Hogyan lehet elengedni a fájó dolgokat?
- Tényleg? Pedig pont úgy hangzott!- tört ki belőlem, előzetes jelzés nélkül érkezett indulatból, összeszorítva szemhéjaimat. Tessék, megint! Undorítóan viselkedtem, szegény lány próbálta jóvá tenni a múltban történt baklövést, cserébe nekem előjött ez az énem. Én nem ez az ember voltam, nem is akartam ez az ember lenni. Hová tűnt minden józan eszem, együttérzésem? Mióta voltam ennyire vad, dühös, bántó?
- Ne...- kezdtem bele, útközben elindult a kezem Aila válla felé, mikor észleltem a tudatalattim által megindított mozdulatot, visszakaptam a végtagomat, beletúrtam vele a hajamba a tarkómnál. Újabb sóhaj. El akartam kergetni mindenféle rossz érzést, kifúni a mérget, amely a szívemet sorvasztotta.
- Ne haragudj, én csak... Bunkó voltam.- végre kimondtam. Íme, bekövetkezett a nagy önfelismerés pillanata. Furcsa, ám elküldeni a saját személyiségemet valamiféle melegebb éghajlatra, megnyugtató hatással volt rám.
- Tudom, vagyis öhmmm, természetesen nem tudhatom pontosan mi az, amin keresztül mész mostanában, Aila. Éééés, ha hanyagolnád néha a társaságomat, akkor mondd meg nyugodtan, csak... Ne úgy, mint a múltkor, rendben? - kérdeztem tőle, immáron sokkalta barátibb hangvételben, selymesebb szavakkal. Valami mégsem hagyott nyugodni az egész kapcsán, ezért kérően néztem a lány szemeibe.
- Őszintén, ugye nem tartasz annyira reménytelennek? Kissé aggodalomba ejtett, amit mondtál.- ennek a mondatnak a végére még egy halvány, szomorkás mosolyszerű izét is kitűztem.

Talán csak én voltam rossz barát? ... Egy időben ezen is elgondolkodtam. Lehet, hogy nem vettem észre mindent, ami Ailával történt, kezdtem elképzelhetőnek tartani, miszerint tényleg megváltozott, s én nem bizonyultam eléggé figyelmesnek, hiszen észrevételemen kívül esett a dolog. Jobban oda kellett volna figyelmen rá? Mivelhogy, egy igazi barátnak feltételek nélkül muszáj volt szeretnie a másikat, alkalmazkodnia hozzá, igazodni a személyisége megmásulásához, elvégre még fiatalnak számítottunk, a velünk történő események komoly befolyással voltak ránk. Mégis, valahogy elképzelhetetlennek tartottam az egészet. Kristály tisztán élt a kép az emlékezetemben, amikor Aila kiborult, a képembe vágta azokat a dolgokat. Sajnos, azt nem tudtam átérezni, milyen lehetett elveszíteni egy fontos családtagot, azonban képes voltam felfogni az apa nélküli élet nehézségeit. Vajon hogyan reagáltam volna, amennyiben az ostromkor úgy kerültem volna szembe saját édesapámmal, hogy előtte kellemes kapcsolatot ápoltunk egymással? Inkább mellőztem is az ezen való rágódást. Mégis, Aila ily könnyedén túltette volna magát minden eseményen, gyászon, fájdalmon? Csak úgy hátrahagyta a kellemes emlékeket, a közös pillanatokat, lezártnak tekintve egy időszakot, mint amikor valaki kiolvas egy könyvet, utána a polcra teszi, s elő sem veszi soha többé? Annyira valószínűtlennek tűnt. Tisztában voltam vele, miszerint a Katere utaló megnyilvánulása olyan hangvételben távozott tőle, mintha az én gyengeségemnek rótta volna fel a szerető emlékek gondozását. Ilyesfajta gondolatok rohamozták meg a fejemet, kívülről egy távolinak tűnő zaj, pajkos szellőként elsuhant mellettem, majd még egy kiáltás. A lábaim a földbe gyökereztek, a padló lehúzott magával, akár egy is lehettem volna a folyosó szobraival. Ismertem ezt a hangot, a csengését, a színét, a dallamosságát. Meglehet, csupán ettől a felismeréstől, vagy a saját nevemnek kibogarazásától a hangsorokból, de hevesebben kezdett verni a szívem. Éreztem, ki akart ugrani a torkomból, alig tudtam egy hatalmas nyeléssel visszafojtani. Kopogó lépéseket észleltem, melyek egyre közeledtek. Valahogy másképpen hatott, mint amikor én robogtam át a kastély korridorjain, ezek megnyugtató, finom ütemességgel követték egymást. Mikor végleg abbamaradtak, a táskám súlya elviselhetetlennek tűnt a vállamon, ezért egy laza mozdulattal a padlóra ejtettem azt, mégsem szabadultam a teher nyomásától. Lassan fordultam meg, egy pillanatra beletekintettem a halvány íriszekbe, viszont a másodperc tört része alatt odébb kaptam a pillantásomat.
- Szia, Aila...- préseltem ki a szavakat ajkaimon, szinte már halotti csendességgel. Sehol nem találtam a határozottságomat. Hogyha kellett volna, inkább száz sötét varázslóval szaladtam volna szembe egyedül, ám az érzelmeim rohamát egy lélegzetvételnyi ideig sem bírtam ki. Megköszörültem a torkomat, ezzel valamiféle torokfájást színlelve, ami igencsak átlátszó lehetett.
- Igen, természetesen. Miben lehetek a segítségedre?- kérdeztem, immáron szigorúbbra véve a hangsúlyomat. Nem olyan kérdés volt ez, mint mikor valaki baráti módon kívánt a másik szolgálatára lenni, sokkal jobban hasonlított valamiféle hivatalos eljárásra.
- Remélem, nem az agonizálásommal kapcsolatban szeretnéd kifejteni a véleményedet, meeeert azt megértettem a múltkor is.- tettem hozzá, habár ezt a mondat kimondása után egyből meg is bántam.

Amikor Kurt a katonatisztet akarta játszani, továbbra is ott tartottam a kezemet a homlokomnál, és fapofával bámultam bele a semmibe, mintha tényleg valamiféle őrülten szigorú őrmesterrel, kiképzőtiszttel folytattam volna egyoldalú társalgást, ami kimerült annyiban, hogy elnyertem méltó büntetésemet a vétkeimért.
- Uram, igen, uram!- zakatoltak a szavak a számból, ezt követően egy elmélázott vigyorral tovább pásztáztam a birtoktól nem messze elterülő erdőket. Sokszor elhülyültünk így Kurttel, tudtuk értékelni egymás humorát, még ha mások számára ezek a jelentek furának is tűnhettek. Hiába közeledett a kihalás évszaka, a táj még mindig fantasztikusan nézett ki, habár ez télen sem változott sokat, csupán másfajta hangulatra váltott. Arra gondoltam, milyen könnyű lett volna csak napokig ennek a fának a tövében ücsörögni, kizárni minden káros, mérgező töprengést egy kellemesen baráti társalgás keretein belül. Viszont, ha újra felkelek, ráfordulok a kastély hívogató falaira, ismét belemerülök majd a gondokkal teli életbe.
- Valóban? Azt hittem, te körültekintőbben szoktál ilyen téren eljárni, mint én...- jelentettem ki, mialatt felvont szemöldökökkel bambultam, majd tényleges megilletődöttséget sugárzó íriszeimet ráemeltem a diákcimborámra. Őt nem olyan fickónak ismertem meg, aki bármiféle elővigyázatosság nélkül indított volna rohamot a romlott kaják csatasorai ellen, persze mindenki hibázott időközönként.
- Nos, bizton állíthatom neked, egy ideig nemhogy szendvicsre, de még felvágottra se!- szegeztem mutatóujjamat az ég felé, szigorú elhatározottsággal. A vajsört minden körülmények között elfogadtam, ezt nem állt szándékomban titkolni senki előtt.
- Na, de kérlek! Ez most úgy hangzott, mintha valami őrült lennél, aki mások szenvedésében leli örömét. Engedd meg, hogy kijavítsalak! Törjék el a csontjaikat az általunk kissé sem kedvelt emberek!- nevettem egyet, miközben megigazítottam a frufrumat, ugyanis egy újabb eltévedt szellő az arcomba fújta a hajszálakat. Figyelemmel hallgattam végig, amint a hollóhátas barátom előadta saját elképzelésit, a kviddicset illetően. Értékeltem benne, amiért nyitottan beszélt az új dolgok kipróbálásával kapcsolatban, azonban ettől függetlenül végig tartotta magát, nehogy átlépje a realitás küszöbét.
- Nem is tudom... Talán még kisebb koromban. Ámbátor, akkoriban sok dolgot másképpen képzeltem el. Manapság, a két lábbal a földön elv híveinek számát gyarapítom. Ha muszáj, akkor repülök, amennyiben kell, úgy őrült módjára repülök, amúgy pedig elcsászkálok a talajon, ameddig el nem kopik a cipőm talpa. Ennél többet ne várjon tőlem senki!- építettem fel a véleményemet.
- Mellesleg, ki találta ki azt a prérifarkas baromságot, miszerint te évet ismételtél? Hallod, valamelyik nap beszélgettünk az asztalnál a srácokkal, erre valaki benyögte, hogy "Sadler, te jóban vagy Maier-rel, nem?" én pedig helyeseltem. Erre röhögni kezdtek, mert úgy hallották te lecsúsztál az évfolyamodról, és azért vágsz mindig morcos fejet, mivelhogy dühös vagy a régi társaidra, akik időben végeztek. A védelmedre keltem, és megpróbáltak lehurrogni, azzal a kijelentéssel, hogy én mit tudhatom, hiszen nem vagyok hollóhátas... Sokszor gondolkozok rajta, milyen jó is lenne öt ház a Roxfort-ban. A négy alap, plusz egy a hülyéknek.- mondtam, azután vártam a reakcióját Kurtnek.

Áh, Tudor! Nem igazán hangoztattam még a dolgot Kurtnek, azonban az ő baglyán kívül soha nem találkoztam még álarcos bagollyal. Volt valamiféle különlegesség abban, ahogyan azoknak a madaraknak a fején elhelyezkedett az a bizonyos tollszerkezet. Mondjuk, valószínűleg arról kapták a nevüket is. Titus megszokottabb állatnak számított errefelé, a gyöngybaglyok sokkal kelendőbbnek tűntek, emiatt használták többen a suliban. Megfigyeléseim szerint, a lányoknál arattak azok a fajta szárnyas jószágok nagyobb sikert. Habár, én kívül álltam a gyengébbik nem tagjainak köréből.
- Megpróbálom majd jobban helyre rakni a napirendemet, uram.- mosolyogtam vissza, majd jobb kezemet a halántékomhoz emeltem, mintha lazán tisztelegtem volna a cimborámnak. A beszámolóján összeráncoltam a homlokomat, s szívtam egyet a számon. Igen kellemetlen lehetett megkóstolni egy trollt. A drazsékkal való kísérletezés nagy poénnak számított, amikor még kisebbek voltunk, habár néha még elő lehetett venni a vicces édességet, összeülős esteken, mikor éppen mindenki ráért egy kis baromkodásra. Sajnos, azok az idők igencsak ritkán fordultak elő, mindig a gürcölés.
- Igen, kösz, már egész elviselhetően érzem magam. Noha, azt hiszem egy ideig még nem fogok újból kajálni. Valahogy folyton visszajön az ízé, és áhh... Hagyjuk inkább!- tereltem el a figyelmet, legszívesebben köptem volna egyet, ámbátor azt nagy bunkóságként lehetett volna felróni a számlámra, ezért megtartottam magamnak a számban felgyülemlett, rossz emlékeket hordozó nyáltömeget.
- Pfú, most megfogtál. Őszintén szólva, azzal sem vagyok tisztában, hogy kik vannak most a mi csapatunkban. Találni kellene majd a kilátón valami olyan helyet, ami nem életveszélyes, mégis jó rálátást biztosít. Tavaly majdnem lerúgta a fejemet az egyik idióta terelő. Látod, ezért viszolygok a sporttól. Megszűnik nekik a külvilág. Persze, az eltökéltség értékelhető, de... Mindenben van jó és rossz. Megtartom magamnak a kritikáimat.- jelentettem ki. Természetesen, közös csapatnak maximum akkor szurkolhattunk Kurttel, amennyiben nem egymás ellen játszottak a házaink.
- Nálatok már teljes a létszám, vagy gondolkodtál esetleg a jelentkezésen?- kérdeztem a sas jelképe alatt tanuló barátomat.

Megígértem Kurtnek, hogy összefutunk majd a mai nap folyamán, és igyekeztem betartani a szavamat. Egyáltalán nem szerettem késni, valamint elég jól ismertem már őt is, ezért nagyon jól tudtam, ő sem annyira csípte, amikor elfelejtettem időben megjelenni a megadott helyen. Persze, időközönként összejöttek a dolgaim, mondjuk a tanárokkal való társalgás, meg ilyenek, habár ritkán. Igyekeztem mindig elsőként, feltűnés mentesen elhagyni a tantermeket, aztán pedig egyből a saját dolgomra eredni, magam mögött hagyva a többieket. Ennek ellenkezője csupán olyan alkalmakkor történt meg, amikor beszélgetésbe elegyedtem a diáktársaimmal, vagy el kellett kérnem valamilyen jegyzetet, stb. Olyankor elővettem a nyájas, hálálkodó modoromat, azonban nem tartom kizártnak, miszerint egyeseknek kezdtem az agyára menni az évek alatt. Van ez így. Ha éppen tudni akarnák a gyanúsan káros pillantásokkal bombázó egyének, az én agyamra is rámentek páran. Megszabadultam a talárom viseletétől, s jobb kezem mutatóujjába akasztva, áthajítottam a vállam felett a sötét színű ruhadarabot. Kissé meglazítottam a vörös-arany színegyvelegben pompázó nyakkendőmet, fehér ingem ujjait feltűrtem. Ameddig ezzel foglalatoskodtam, az enyhén defektes tájékozókészségemnek köszönhetően elfelejtettem az útvonalat.
- A park...- suttogtam, miközben megálltam, majd kapkodva a fejemet próbáltam belőni magamnak a helyes célirányt. Szép időre ébredtünk, az őszi szél belekapott a ruháimba, valamint a dús hajamba. Élveztem az érzést. Kedveltem figyelni a többieket, halvány mosollyal a számom, intéssel üdvözölni az ismerős arcokat, barátokat. A kék eget szinte lételememnek tartottam, az egymással versenyt futó felhők játékának bámulását ritkábban, mégis minden alkalommal ugyanolyan izgalommal bámultam. Kurtöt száz ember közül ugyanúgy ki bírtam volna szúrni a tömegből, ezért nem volt nehéz megtalálni, ahogyan az egyik fa tövében ácsingózott.
- Csáó!- köszöntöttem, majd a kezemet nyújtottam felé. Nem sokkal később lehuppantam a fa gyökérzetének egyik kitüremkedő dudorjára, habár eleinte nyomta a hátamat a kéreg, szóval fészkelődtem egy ideig, mire megtaláltam az aktuális pozíciót a társalgásunk megkezdéséhez.
- Mi a helyzet veled?- kérdeztem tőle, miközben az arckifejezését tanulmányoztam, s azon tűnődtem, vajon mennyire érintette kellemetlenül a néhány perces elcsúszásom?
- Bocs, amiért késtem... Mondani akartam, hogy ez az óra kicsit elhúzódhat, de reggel nem tudtam bemenni mágiatörire. Éjszaka sűrű látogatásokat tettem a toalettre. Tanulság: ha nem tudod megállapítani a szendvicsben a felvágottról, hogy romlott-e, avagy simán gány az íze... ne edd tovább, mintha mi sem történt volna!- jellemeztem pár szóban az elmúlt éjjelem csodálatos élményeit. A mi körletünktől nem volt messze a gyengélkedő, azonban úgy döntöttem, több alvással helyettesítem Poppy Pomfrey gyógyszereit. Attól a nőtől a frász kerülgetett...

Annyira vágytam már rá, hogy összeszedjem a haverokat a hétvégén, és leigyuk magunkat valahol, egy eldugott helyen, melyről senki nem tudott rajtunk kívül. Nagyon szükségem volt az agyam kiürítésére, habár egyértelműen nem ezt lehetett nevezni a dolog legegészségesebb módjának. Mindegy. A külvilágot kizárva bandukoltam, még ezt az idegesítő kopogó hangot, amit a cipőm talpa és a padló érintkezésé kreált is el kellett viselnem. Legszívesebben levettem volna mindkét darab fekete, kényelmetlen, szorító, irritáló fűzős démont, majd kihajítottam volna az első ablakon, amivel utam során találkoztam. Egy pillanatra letekintettem a lábaimra, s eljátszadoztam a gondolattal.
~ Hülyeségeken agyalsz, Sadler.~ gondoltam, miközben megigazítottam az egyik hajtincsemet, pár másodpercre rá pedig megvakartam a tarkómat. Összpontosítanom kellett volna elsősorban a tanulmányaimra, hiszen nem soká durván beindulnak majd a dolgok. Annyira tudtam már az egész kimenetelét! Semmit nem fogok csinálni a szabadidőmben, elhalasztom az összes tanulásra felhasználható időmet, merengek az unatkozásomon, a létezésem értelmén, de túlságosan lusta leszek bármit tenni az események pörgésének érdekében. Aztán jön a gázos időszak, mindent egyszerre akarok a fejembe sűríteni, jó lesz, ha a megszerzett információk egyötöde valahogy megmarad az emlékezetemben, s a végén mindenből épphogy átcsusszanok. Az a rohadt szerencse! Még a teljes padlóra kerülés élményétől is megfoszt, nehogy komolyan át kellejen gondolnom a jövőmet, mert akkor talán elhatároznék magamban némi összeszedettséget. Lelkileg valahol a béke ülepe és a bolygó magja között keringtem, ráadásul összevesztem Ailával... Jajj, az a lány! Kedveltem őt, tényleg. Azok közé az emberek közé tartozott, akikben megbíztam, akik be tudták lopni magukat valahogyan a szívembe. Fiatal kora ellenére, habár állítólag a lányok előbb érnek, nagyszerű rálátása volt az életre, a világra. A gyógyítással kapcsolatos ambíciói példa értékűek, mélyen tiszteltem őt értük. Nehéz időszakon ment át, valószínűleg még mindig azt teszi, ámbátor mindannyiunkat értek komoly veszteségek. Én megértettem, hogy eszméletlenül fájó dolgokkal kellett szembenéznie, hogyha lehetett volna és engedte volna, jó barát módjára akartam segíteni neki, támaszává válni. Persze van, amikor muszáj egyedül harcolnunk. Mégis... Megbántott. Amennyiben valaki, akkor ő tudhatta, legalábbis sejthette az érzelmeimet, amiket Kate iránt tápláltam. Miért? Miért mondta hát azt, amit? Egy kósza ismerősnél ezt egyáltalán nem lettem volna hajlandó megbocsátani, valószínűleg elküldtem volna melegebb éghajlatra. Ő más kategória, mert valamilyen szinten szerettem, ami megbonyolította ezt az egész szituációt. Nem tudtam eldönteni magamban, miként leszek képes ugyanúgy tekinteni Ailára, akárcsak az incidens előtt. Elveszíteni egyáltalán nem kívántam, hiszen olyan korszakban voltunk, midőn a barátok elengedhetetlenek, szükség volt rájuk. Jöhetnek még rossz dolgok a jövőben. De, valahogy nem akaródzott egy légkörben tartózkodni vele ezt követően. A Sors idióta humorérzéke, pont velem szemben jött. Láttam a hosszú, élénkvörös hajkoronáját, egy pillanatra a halvány szemeit. Mégis, ahogyan elhaladtam mellette, a másik irányba tekintettem, mintha észre sem vettem volna. Mi okból csináltam? Gyűlöltem magam érte, gyűlöltem a dacos sértődöttségem érzetét.

         Alapok
jelszó || "Csokifiúk és Meggyleányok"
így ejtsd a nevemet || Elfred Szedler
nem || férfi
születési hely, idő || Norwich, 1980. 12. 25.
horoszkóp || bak
kor || 17
vér || félvér
 évfolyam || hetedév

         A múlt

 Gyerekkor

Az életem Norwich-ban kezdődött, egy téli estén, méghozzá karácsonykor. Mondhatni, én voltam az ajándék, amit édesanyám kapott. Azt már nem szeretném belefűzni, hogy édesapám is, ugyanis ő nem jelent meg a születésem éjszakáján, sőt máskor sem sűrűn... A gyengébbik nemből származó szülőm neve Edith Gowk volt, s a világra hozásomat követően egy, a város mellett magányosan álldogáló birtokra vitt engem . Ezen a rezidencián nőtt fel anyukám, egy viszonylag nagynak mondható, négyszögletű építmény, sötétbarna, már kopásnak indult tetőkkel, valamint vörös téglából rakott falakkal. Az kúria falait felfutó sövényszulákok díszítették elvétve, a hat bokorból, mik rendezetten helyezkedtek el az út mellett, szobrokat alakítottak ki a nagyapám által felfogadott kertészek. Azért vagyok benne biztos, hogy kisded koromban ezt a látképet kölcsönözte a helyszín, mert már egy, az 1968-as évbeli fotón sem lehetett rábukkanni semmiféle kinézetbeli eltérésre a birtokot illetően. Persze, eme fényképet csak idősebb koromban tanulmányoztam, most vissza a gyermekkorhoz. Eleven lurkónak számítottam, szeretett anyám állítása szerint rengeteget bömböltem, akaratosnak mondtak. Egyértelműen imádtam édesanyámat, hiszen a nagyapám mellett csakis őt tudhattam magaménak. Mindenhová vele szerettem volna menni, csak fogni a kezét, soha el nem engedni azt. A nagyapám a tipikus öregurak szerepét töltötte be, számtalanszor találtam rá a társalgóban, amin éppen a pipáját szívta a tűzhely mellett, egy mamuszban, valamint a vörös színű hálóköntösében.  Néha egy régi családi képet nézegetett, amin a nyakába vette az akkor még kislány szülőmet, miközben a nagyanyám egy csókot lehelt az arcára. A fényképen olyan boldognak tűnt, a szigorú arckifejezés helyét felváltotta az öröm, a család melegségéből áradó szeretet. Fiatal voltam, de egy összetett família képét már ismertem, ezért feltűnt, hogy nekem nincs édesapám. Egy alkalommal odamentem az öreghez, s megrángattam apró kezeimmel a köntösét.
- Mi szeretnél, Alfred?- érdeklődött Richard Gowk, rám szegezte barna tekintetét.
- Nagyapa, nekem hol van az apukám?- kérdeztem vissza. Beleszívott pipájába, kiengedte száján a sűrű, illatos füstöt.
- Ő nem lehet köztünk, fiacskám.- válaszolta kurtán.
- Miért?- fokoztam tovább a faggatózást, mire ő csak beletúrt a dús hajamba ráncos kezével.
- Ifjú vagy még
Más alkalmakkor könyveket bújt, s esküdözött nekem, miszerint nagyobb koromban majd velem szintén elolvastatja őket. A gondolat egyáltalán nem vonzott. Tipikus gyermek voltam, naphosszat szaladgáltam az udvaron, egy bottal hadonászva képzeltem, hogy én vagyok a legnagyobb lovag, aki megmenti a királyságot. Alkalomadtán futóversenyt rendeztem a skót juhász kutyánkkal, vagy sárból várat építettem az eső után előmászott csigáknak. Hohó, azért nem működött minden annyira átlagosan a családomban! Legalábbis, nem átlagosan egy olyan embernek, aki először nyert volna bepillantást a varázsvilágba. A seprű, amit nagyon utáltam, minden délelőtt tíz órakor nekifogott feltakarítani a házat, s nem egyszer az arcomba söprögette a port, amikor mellette próbáltam elosonni. Később kiderült, ez a házimanónk, Jacky műve volt, de mindig úgy intézte, hogy ne vegyem észre. Segítőkészsége ellenére engem nem igazán kedvelt, ugyanis a kintről behozott játékháborúimnak sok alkalommal takarítás lett a következménye. Hat éves koromban édesanyám úgy döntött, el kell kezdenem tanulni. Nem lettem iskolába küldve, a magántanítás oldalán állapodtak meg a nevelőim. Az írással, s olvasással kezdtük. A napjaim megváltoztak, és eleinte igencsak nehezen szoktam hozzá a leckék megírásához, a rengeteg gyakorláshoz, a tudásom fejlesztéséhez. A betűk ismeretének elsajátítását követően már magamtól is átlapozgattam néhány könyvet, noha azoknak a felét sem értettem tartalmi szempontból. Előnyben részesítettem az olyan dokumentációkat, melyek mellé illusztrációkat párosítottak, mivelhogy segítettek vizualizálni az emlékeket, fejlesztve ezzel az emlékezőképességemet, személyes tudástáramat. A nyolcadik életévemet töltöttem, amikor egy napon valaki eljött hozzánk. Nagyapám kisietett az udvarra, én kíváncsian utána akartam menni, ám édesanyám elkapott.
- Te nem mehetsz oda, kisfiam!- parancsolt rám, mialatt a karjaiba fogott.
- Miért, anya? Ki az a bácsi odakint?- érdeklődtem, mire édesanyámnak kicsordult egy könnye. A házba behallatszott nagyapám, valamint az ismeretlen társalgása:
- Menj az utamból, vénember! Jogom van hozzá, hogy lássam.
- Neked itt nincsenek jogaid, John. Soha nem is voltak, nem is lesznek. Takarodj el a portámról, vagy esküszöm neked, nem éred meg a holnapot!
- De, ő a fiam!
Mikor ezt meghallottam, kibontottam magamat édesanyám karjaiból, majd egyenesen az emeletre kezdtem rohanni. Drága édesanyám a nevemet kiáltotta, ám olyan gyorsan szeltem a lépcsőfokokat, többször is majdnem orra estem. A legközelebbi ablakból kitekintettem, szembesültem a valósággal. Az apám, fekete öltözékben, éppen menni készült, felugrott a seprűjére. Félelmetes fickónak tűnt. Egy pillanatra úgy éreztem, rideg tekintete áthatolt az ablakon, s egyenesen rám szegeződött. Legbelül éreztem, soha többé nem szeretnék vele találkozni.

Roxfortos évek

Tizenegy éves koromban érkezett a levél, melyben az állt, hogy felvettek a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző iskolába. Olyan boldog voltam, el sem tudtam volna mondani szavakkal. Habár, az otthoniak már felkészítettek a dologra, mégis úgy kezeltem, mintha életem legnagyobb pozitív értékű meglepetésének számított volna a dolog. Talán, mindent összevetve, ez valóban így volt. Másnap, nagyapám elvitt az Abszol Útra, ahol megvásárolhattunk mindenféle kelléket, melyek előírásként szerepeltek a levélben. A tankönyveket, füzeteket, minden egyebet könnyűszerrel beszereztünk, az első izgalmas állomás a segítő állat megválasztása volt. Én a bagoly mellett döntöttem, méghozzá egy gyönyörű szép tollú, hím gyöngybagoly mellett. A fejformáját eleinte kissé viccesnek találtam, azonban ettől függetlenül nemes madárnak tűnt.
- Mi legyen a neve?- kérdezte tőlem az öreg Richard, láttam a fején, már alig várta az utcára lépést, hiszen ott újból rágyújthatott pipájára.
- Jó kérdés, legyen mondjuk Titus!- reagáltam le, egy széles mosollyal az arcomon.
- Azt mondod, kölyök? Nem semmi választás, illik ehhez az állathoz. Na, de most már indulás! Rád vár valahol egy varázspálca, engem meg a dohányom.- noszogatott az idős férfi. Nem sokkal később Garrick Ollivander boltjában találtam magamat, ahol be kellett ruháznunk arra a tárgyra, mely egy kis szerencsével az egész varázslói életemet végig fogja majd kísérni. A két idős ember barátságosan köszöntötte egymást, majd egy rövid bájcsevejbe kezdtek, miközben én tátott szájjal bámultam a szekrénysorokat, azon töprengve, vajon mennyi pálca lehetett abban az üzletben?
- Szóval, te volnál az ifjú Alfred, ugyebár?- szólított meg a loboncos eladó.
- Igen, a nevem Alfred Sadler, uram. Örvendek a szerencsének!- mutatkoztam be, ezt követően kezet nyújtottam a férfinak, aki egy jóízű kacagást megejtve viszonozta a tiszteletadást.
- Nahát, micsoda jól nevelt fiatalember! Úgy érzem, ebben a te kezed van Richard!
- Nem tagadom, szárnyaim alá vettem a gyermeket. Észnek és tisztességnek nincs híján, reméljük, varázslóként egyaránt megállja majd a helyét a közeljövőben.- nagyapám szavain érezni lehetett, dagadt a melle, amiért dicséretet kapott a nevelési módszere.
- Biztos vagyok benne. Nos, akkor azt mondom, derítsük ki miféle pálcával indulhatsz neki a karrierednek, Alfred!- javasolta Ollivander. Nem telt bele sok időbe, mire a pálcám kiválasztott. Egy bükkfából készült tárgy volt, egyszarvúszőr maggal ellátva, hosszúságban pedig kitett tíz hüvelyket. Megtudtam a jellemzőit, melyek szerint az efféle pálcák a türelmes embereknél mutatnak eredményeket, valamint használóik tapasztalatokban gazdag emberek.  Mielőtt hazaértünk volna a nagyapám megállított. Leguggolt velem szemben, a vállamra helyzete a kezét.
- Alfred, amit most fogok mondani, vésd jól az emlékezetedbe! Édesanyád úgy gondolja, még túl fiatal vagy hozzá, hogy megtudd az apád igazi kilétét. Én azonban nem küldelek el téged felkészületlenül, nem bocsátanám meg önmagamnak sem, amennyiben bajba kerülnél. Édesapád egy rossz ember volt. Elhitette édesanyáddal az igaz szerelmét, azután a születésed előtt elhagyta őt. Mint utólagosan kiderült, ő tudjuk ki szolgálatában tevékenykedett. A Roxfortban lesznek olyanok, akik erről talán tudni fognak. Válogasd meg a barátaidat, s a legfontosabb: soha ne használj ki másokat a saját céljaid elérése érdekében! Megértettél engem?
- Igen, nagyapa.- jelentettem ki, habár az információk tömege nem érintett túlságosan jól.  Eleinte nehezen is barátkoztam, viszont már a beavatási ceremónián szereztem néhány ismerőst. Kissé visszahúzódónak tartottak, akit jobban érdekeltek a tanulmányok, mintsem az izgalmas diákélet. Ez egyre inkább változni kezdett, ahogyan cseperedtem. Annyi minden új ismeretre tettem szert, a Roxfort maga volt a megvalósult álom. Végül is be tudtam illeszkedni, megtanultam kedvesnek lenni másokkal, jól nyitni az emberek felé. A tanulás eléggé jól ment, harmadik évre sikerült teljesen beilleszkednem, kialakult egy olyan baráti köröm, akikben megbíztam, s szerettem őket. Megvédtük egymást a nagyobbak szekálásaitól, vagy más házakból származó incselkedőktől. Persze, a többi évfolyamból, valamint házból is sikerült jó ismerősöket szerezni. A versengést sosem néztem jó szemmel, az én véleményem szerint mind egy iskolába jártunk, ezért egyként kellett működnünk. Ebből adódóan nem vettem részt vetélkedőkben, sport eseményekben, azonban a többieket mindig megtiszteltem annyival, hogy a nézők táborát gyarapítottam. Sosem kerestem a bajt, ettől függetlenül az néha magától is megtalált. Volt egy srác, szerette kispécizni magának az embereket, eljött a nagy pillanat, amikor engem is megtalált. Ötödévben történt, egy márciusi délelőtt az udvaron ücsörögtem, bámultam a felhőket az égen. Szép időnk volt, a napsütés megcsillant a tornyok ablakain.
- Hé, Sadler!- szólított meg Jim Adcock, az idegesítő hangsúlyából egyből fel lehetett ismerni.
- Üdvözöllek, Jim!- viszonoztam a „köszöntést”.
- Képzeld, azt hallottam otthon, hogy apád halálfaló volt! Kíváncsi vagyok mit szólna akkor, ha tudná, a fia csak egy lusta disznó, akinek még borotválkozni sincs ereje.- a hangjánál csak az irritáló vigyora zavart jobban.
- Hűha, meddig gyakoroltad ezt a beszólást a tükör előtt?- kérdeztem vissza, miközben felálltam, s egyenesen a rosszindulatot sugárzó íriszeibe mélyesztettem sajátjaimat.
- Nem gyakoroltam.
- Ó, persze, hogy nem! Tükörbe is eléggé ritkán nézel, gondolom.
- Háá-hhát...
- Mit hebegsz itt nekem? A baglyom előbb ki tudna mondani egy értelmes mondatot.
Jim reakciója annyiban nyilvánult meg, miszerint ellökött magától, mire előkaptam a pálcámat, de az egyik tanár megakadályozott bennünket, mielőtt komolyabban egymásnak ugorhattunk volna. Egy ostoba fenyegetés, aztán nem is szólt hozzám többet abban az évben. Persze, az idő múlásával rám talált a diákszerelem is, méghozzá egy Kate Suggitt nevű leányzóban megtestesülve. Az első találkozásunk akkor volt, amikor egymás mellé ültünk mágiatörténet órán. Komolyan mondom, neki  köszönhettem, amiért az ötödik év végén a legjobb eredményem az RBF-en az a tantárgy lett. Inspirált a jelenléte, ráadásul csodaszép zöld szemei, szőkésbarna haja volt, az arcát pedig mintha angyalok faragták volna a világ legpuhább anyagából. Állandóan kedves szavakat intézett hozzám,  segített a lemaradásaimban. Sokszor ugyanarra gondoltunk, aztán nevettünk, miután megosztottuk egymással. Végre úgy éreztem, valaki ösztönöz, egy olyan lány, aki mellett el tudtam volna képzelni az életemet akármeddig. Soha nem szólt le a lustaságom miatt, csak mosolyogva rángatott be az órákra a kezemnél fogva. Az mágiatöri tanórák előtt a tónál találkoztunk, sétáltunk egy keveset, beszélgettünk mindenféléről, azután elindultunk. Egy este becsiccsentettünk a haverokkal a Három Seprűben, én meg elhatároztam, le fogom venni a lábáról Kate Suggitt-et. Valamilyen csoda módján el tudtam osonni az ajtajukig, azután kopogtatni kezdtem. Ő nyitott ajtót.
- Kate...- mondtam.
- Alfred! Mit keresel itt?- kérdezte, kellemesen meglepődve.
- Olyan csodálatos vagy.
- Alfie, te ittál? Hihi! Nem hiszem eeeel!
- Egy kicsit, de figye-figyelj csak! Tudoood, én néha írok, költök! Költök. Ilyen izéé, verseket. El-elszavalom! Egy angyalt látok a tónál szerda reggelente; A víztükör összes csillogását felülmúlja szépsége; Néha úgy vágynék rá, tudni amit rejt a lelked; De félek, a szívemnek annyi lesz év végére. Egy kissé meghalok, ha rám szegezed tekinteted... – mielőtt befejezhettem volna alkotásomat, amibe valamilyen csoda folytán semmilyen pityókás csuklási hiba nem akadt, megjelent Kate mögött az egyik szobatársa Lisa, aki ki nem állhatott.
- Húzzál aludni, Sadler!- rivallt rám, odébb rántotta Katet, akitől még egy „Jó éjt, Alfie!”-t kaptam, majd Lisa stílusosan bevágta előttem az ajtót.
- ... Vedd észre Kate, hogy csak téged szeretlek!- fejeztem be, de már csakis egy ajtónak szavaltam az utolsó sort, bánatos hangon.
- Nem baj. Úgyis béna rímek.- rántottam meg a vállamat egy büfögéssel egyhuzamban, majd zsebre vágott kezekkel tovább ballagtam, elcsigázottan.

Háború

Egyértelműen életem legszörnyűbb napja volt, amikor ostrom alá vették a Roxfortot. Minden eszméletlenül hirtelen történt, szinte alig volt időm felfogni a történteket. Noha, az előjelek már sokkal korábban megmutatkoztak, én mégis azt hittem, lesz majd valamiféle beavatkozás, ami meg bírja akadályozni a tragédiát. Viszont, magunkra maradtunk, eltekintve attól a pár egyéntől, kik a halált megvető bátorsággal siettek az iskola segítségére. Miután áttörték a hatalmas varázskupolát, melyet a védelem szempontjából sikerült felállítani, elszabadult a pokol. Össze kellett szednem az összes bátorságomat, ahogyan mindenki másnak is. Úgy döntöttünk, ellen fogunk állni Voldemort hordáinak. Egyet értettem minden elhatározásban, amit a jó és a diákok megóvása érdekében hoztak a tapasztaltabbak. Azonban, olyan ellenféllel találtam szemben magamat, akire nem számítottam. Az egyik romos terem sarkában az apámmal találtam szemben magamat. Az érzés leírhatatlan volt, megismertem az arcát annyi év után, hiába az egyszeri találkozás.
- Csak nem?- kérdezte, miközben felvonta az egyik szemöldökét, lassú mozdulatokkal fordult az irányomba. A legelviselhetetlenebb érzést az váltotta ki belőlem, hogy észrevettem, jó néhány vonásomat tőle örököltem.
- Nocsak. Megnőttél, fiam.- jelentette ki, miközben lassú mozdulattal emelte rám a pálcáját.
- Én nem vagyok a te fiad.- vágtam vissza, eztán felé irányítottam a bükkfapálcám végét.
- A nagyapádat hallom belőled beszélni. Az a vén bolond Richard, meg kellene látogatnom a közeljövőben.
Miután ezeket elmondta, haragra gerjedtem, a Flagellii nevű átokkal támadtam rá, megkíséreltem ostorcsapást mérni az arcára, ámde könnyűszerrel hatástalanította a támadó mágiámat.
- Nem is rossz, de ennyi édes kevés ellenem!- a beszéde végére a hangsúlya elérte az ordítás szintjét, mintha teljesen megőrült volna. Ádáz párbajba kezdtünk, repkedtek az átkok, szerencsére jártam sötét varázslatok kivédése órára, ezért magam tehetségével fel tudtam venni a versenyt az apámmal. Az adrenalin tombolt bennem, kezdtem fáradni, éreztem, ahogyan az izzadtság végigfolyik mindenemen. A plafonról kövek potyogtak, a levegőt megtöltötte a halál, a kőpor, valamint a füst. Egyszer rosszul léptem, s már azon is találtam magam, miszerint egy elvarázsolt kődarab erősen fejbe kólintott. Hátravetődtem, szédülni kezdtem a látásom homályossá lett. Eltompultak az érzékeim.
- Tarts ki, Alfie!- hallatszott egy hang, amire odakaptam a fejemet.
- Kate... Ne... Menekülj!- habogtam, de nem voltam képes egyenesben tartani a fejemet, villanások sorozatát láttam, fényjátékot, ahogyan az általam szeretett lány a halál keringőjét járta a férfival, kit leginkább gyűlöltem. Végül egy zöld, villódzó csóva, s Kate elterült a földön.
- Gyenge vagy. Azt reméltem magam mellé állíthatnálak, de már látom, hogy a dicsőséges halálra sem vagy érdemes.- fejezte ki magát John Sadler, ezt követően magamra hagyott a fájdalmammal. Bukdácsolva rohantam oda az élettelen szerelmem testéhez, miután sikerült felállnom a padlóról. Zokogva szorítottam magamhoz, beszéltem hozzá, ám mindhiába. Kate Suggitt eltávozott az élők sorából. Azon a napon mindannyian sokat veszítettünk, biztos vagyok benne, egyikünk sem fogja elfelejteni, ami akkor történt a Roxfort iskolájában. Azóta elkezdődött az új tanév, hetedévesként nyomom az iskolapadot, megpróbálván túllépni a tavalyi események sorozatán.

         Jellem
Az igazság az, hogy igencsak bonyolult jellem vagyok. Mondhatnám, miszerint egykoron én voltam az a tipikus szépreményű kisfiú, akiből egykoron majd nagy varázsló válhatott volna, csak éppen a Sors részegen fogott neki a sorok írásához, aminek következtében az Alfred Sadler című fejezeten elkenődött a tinta. Persze, távol álljon tőlem önmagam fényezése, mint ahogyan sajnáltatása is. Sokkal több minden befolyásolja azt, amiként valakinek kifejlődik egy adott személyisége. Én úgy vélem, nekem ezek a behatások a családból, de leginkább a baráti társaságomból adódtak. A környezetem nem minden esetben érdekelt, s a hozzám közel álló személyeken kívül mások véleményének mindig nehezebben adtam hitelt. Mondhatni, természetemből adódóan egy elfogult embernek tűnök, azonban ezen folyamatosan próbálok változtatni, elvégre nem körülöttem forog a világ, hiába élhetem át azt csupán a saját látószögemből. Kevesen tudják igazán, hogy ki vagyok valójában, tehát időre van szükségem, mire valakinek ki tudom tárni lelkem gondját, baját. Noha, ettől függetlenül az új arcokkal kedvesen, előzékenyen szoktam viselkedni, mert sosem lehet tudni, mikor jön majd jól egy ismerős segítsége, akár tanulmányok, akár a magánélet területein. A belém vetett bizalmat őrzöm, a titkokat szintúgy. Tartósan tudok szeretni embereket, és, ha egyszer valakit igazán megszeretek, azért képes vagyok bármikor áldozatokat hozni, szinte mindenféle téren. Nem vagyok egy könnyen zavarba ejthető típus, a sarkamra tudok állni, amikor a bátorságomat szólítják csatába. Furcsa, azonban a versenyszellem teljesen kiveszett belőlem az évek alatt, meglehet, a kényelemre irányuló túlzott igényem következtében. Rosszul viselem, amikor valakit több ember kezd el cseszegetni, a nagyzoló, öntelt emberektől szintén a hideg szokott futkosni a hátamon. Természetesen, számos negatív tulajdonsággal rendelkezek ezek mellett. Például, hogyha egyszer sikerül igazán megsértődnöm, meggyűlölnöm valakit, akkor nagyon sokat kell az illetőnek utána bizonyítania, amennyiben újból jóban szeretne velem lenni. Néha, az időközönkénti világfájdalmaim miatt, ridegnek mutatkozok a külvilág számára. Teljes szintű együttérzést csakis azok iránt tudok tanúsítani, akiket huzamosabb ideje ismerek, erős kötődés kapcsol hozzájuk. Tudom hová kell szúrni bizonyos embereknek, s olykor kegyetlen megjegyzéseket tehetek, azonban konfliktust fölöttébb ritkán kezdeményezek. Nem vagyok ostoba, viszont az eszemet sokszor elhanyagolom, mindig abban a hitben élek, miszerint az idő nekem dolgozik, ezért sűrűn hagyom a dolgokat az utolsó pillanatra. A szépérzékem fejlett, ámbátor igencsak válogatós egyénnek bizonyulok. Sokat töprengek az élet értelmén, a világ működésén, egyesek koravénnek gondolnak, mások azt állítják, valahol mélyen csírázik bennem a bölcsesség magja. Komolytalannak azok hisznek, kik nem ismerik igazi személyiségemet. A csalódásokból kifolyólag ,megtanultam nyilvánosság előtt nevetni a saját szerencsétlenségemen, esetenként. Emiatt tűnhet úgy, hogy morbid a humorom, sőt gyerekes a felfogásom. Ostorozom magam, amikor valami hülyeséget, felelőtlen dolgot csinálok, noha nagyon nehezen tanulok a régi hibáimból, gyakran követem el őket újra.
Erősség || önfeláldozás, bátorság, barátságosság, lojalitás, hidegvérűség, igazságérzet
Gyengeség || titokzatosság, önbizalomhiány, hajlam a depresszióra, lustaság, felelőtlenség, bohém jellem, melankólia

         Apróságok

mindig || zene, természet, kikapcsolódás, barátok, gyors éttermi kaja, filmek, görbe esték, történelem, szépirodalom
soha || önelégültség, barátságtalan emberek, pókok, izzadtság, félelmetes tanárok, magasságból letekinteni, versengés
hobbik || Imádok úszni, amikor csak alkalmam van rá, kihasználom. Írtam már kisebb novellákat, sőt verseket is költöttem, amiknek túl nagy jelentőséget nem tulajdonítottam, álatában. A haverokkal lógást is előnyben részesítem. Szeretek filmezni, drámákat olvasni, beleképzelni magamat a múltbéli emberek helyzetébe.
merengő ||
- Az a puszi az arcomra, amit Kate-től kaptam, mikor a folyosón megmentettem egy eséstől, mert megbotlott valamiben.
- Kate halála, amikor megostromolták az iskolát.
mumus || Egy óriási aknászpók
Edevis tükre ||  Feltétel nélküli boldogságban élni.
százfűlé-főzet ||  Kék színű, de olyan íze van, mintha folyékony sajtburgert inna valaki.
Amortentia || vörösrózsa
titkok || Még mindig szerelmes vagyok egy bizonyos leányzóba, és egyelőre nem tudom kiheverni a bánatomat.
azt beszélik, hogy... || Nem vagyok százas agyilag, és egy csöppnyi komolyság nem sok, de annyi sem szorult belém.

         A család

apa || John Sadler; 44 éves; aranyvérű és ki nem állhatom
anya || Edith Gowk; 39 éves; félvér, akit a legodaadóbb anyának tartok a világon
testvérek ||  nincsenek
állatok || Titus, a gyöngybaglyom
Családtörténet ||
A családomnak csak a Gowk ágát tudom bemutatni, ugyanis egyedül velük tartom a kapcsolatot. Nagyapám neve Richard, akinek fontos szerepe volt a nevelésemben, mindig is egy konzervatív, de ettől függetlenül bölcs embernek számított. Erős varázslóként tartották egykor számon, s a Mágiaügyi Minisztérium dolgozójaként tevékenykedett. A Gowk rezidencia nem messze található Norwich városától. Sajnálatos módon, nagymamámat, Elizabethet, nem ismerhettem, ugyanis születésem előtt meghalt, azonban annyit megtudtam, mugliktól származott. Édesanyám, aki a Hugrabug diáklánya volt, azt mesélte, hogy a nagyanyám számított az egyetlen mugli boszorkánynak, kivel az öreg Richard Gowk minden téren megtalálta a közös hangot.
A Sadler ágról nincsenek meghatározó információim, állítólag aranyvérűnek tartják magukat.

         Külsőségek

magasság || 183 cm
testalkat || átlagos
szemszín || tengerkék
hajszín || sötétbarna
kinézet || Sokak számára igénytelennek tűnhetek, ugyanis a kényelem szerelmese vagyok. Ebből adódóan, laza ruhákat hordok, az eleganciát túlságosan nem részesítem előnyben. A hajam az esetek nagy többségében kócos, arcomat is elég sokszor borítja borosta. Persze, piszkos öltözékekben nem járok, valamint mosdatlanul sem, csak a saját laza stílusomat követem a megjelenésemet illetően.

         A tudás

varázslói ismeretek ||  A számmisztikától eleve kirázott a hideg, valahogy mindig hadilábon álltam a számokkal, sokkal humánusabb beállítottságú embernek bizonyultam az évek folyamán. A történelem állandóan foglalkoztatott, ezért a mágiatörténeten belül hoztam kiemelkedő eredményeket, s az asztronómia is kedvemre volt. A természetre irányuló, nyugodt rajongásom miatt felkeltette az érdeklődésemet a gyógynövénytan is. A bájitaltanon történő érvényesülést inkább meghagytam a kedves hölgyeknek, ahogyan a jóslás művészetének üldözését is.
felvett tantárgyak || Rúnaismeret                  
pálca típusa ||tíz hüvelyk, bükkfából van, egyszarvűszőr a magja
RBF ||
Sötét Varázslatok Kivédése: V
Mágiatörténet: K
Asztronómia: V
Rúnaismeret: V
Gyógynövénytan: E
Átváltoztatástan: E


         Egyéb
avialany|| Landon Liboiron