Legutóbbi hozzászólások: Ian Lowsley

#1 Karakterek / Midsummer's Night / Re: Előkert

Dátum: 2015. 09. 05. - 11:16:12

Without glory

Nem vagyok az a tipikus bálbamenős férfi, ugyanis jobban szeretem a magam társaságát, azt a szűk kis családi kört, amit már a megszokottnak mondhatok. Így hogy mi vett rá arra, hogy mégis beálljak a tükör elé és egy majdnem két órás készülődést tudhassak magaménak, rejtély. Ha jobban belegondolok, ilyen tekintetben talán rosszabb lehetek, mint egy nő, de hát az ember úgy dönt, hogy vagy tetszeni akar másoknak vagy nem. Elsősorban magamnak szeretnék megfelelni, és ahhoz igen sok időt kell igénybe vennem, ahogy a keleti bölcsek mondták, nem szerethetsz addig mást, míg magadat nem szereted. Az évek során már eléggé hozzászoktam mindenhez, ami én vagyok, el is fogadtam a tényt, hogy gyógyulni nem fogok, így hát tükörképem mosolyogva nézett vissza rám.
Mögöttem a fotelban Caleb szürcsölgetett valami vörös lét, biztosra veszem, csak bor lehet az édesebb fajtából, szegény gyerek nagyon rászokott a vörös dolgokra, főleg ha van is valami alkoholtartalmuk. Nem tudtam, hogyan jelenhetnék meg az éjszakában. Szeretek elegánsan öltözni, az addig teljesen oké és normális, de hogy egy egész éjszakát kibírjak a szűk öltözetben, amiben lehetséges, hogy akár melegem is lehet, maga a gondolat sokkoló. Odamegyek egy lányhoz, felkérném táncolni, mire hajolnék egyet, kiszakad a nadrágom és máris megvan az est fénypontja: Ian, aki egy folttal a hátsóján szaladgál a vendégek előtt. Vagy éppen az emlegetett kutyaszag, amit tényleg nem tudom, honnan szednek - lehet az irigyeim -, mert nekem nincs olyan. Egész kellemes az illatom, Caleb is azt mondta, hogy egyenesen nekem rohanna, ha lány lenne. Edwinről ne is beszéljünk... néha fura a gyerek, de a legjobb barátom, mindig mellette állok bármiben, ha kell, ahogy ő is mellettem, elvégre ő volt az első, aki megtudta a kis titkomat.
Egy selymes, acélkék inget kaptam fel magamra, s egy fehér nyakkendőt igazgattam a tükör előtt, hogy a véletlen folytán se tudjam felkötni magam, vagy más tegye meg ezt helyettem, igyekeztem elegáns, ugyanakkor lezser maradni. Alulra egy alkalmi szűkített, sötétkék nadrágot vettem fel, nem azt a mattot, hanem az átlagosnál fényesebbet, nem akartam úgy kinézni, mint egy ballagó diák. Na, a cipő... azzal gondok voltak. Mivel nem akartam senki hátsó felébe belerúgni, inkább kerülném a hegyesorrú modelleket, s egy könnyebb darabot választottam, amiben én is szívesen elmászkálok. Mondhatnám hétköznapinak, néha nem árt egy kicsit meghazudtolni a környezeted. Haj tökéletesen belőve, nem kell több. Mondjuk ez mindig így néz ki, a nap huszonnégy órájából huszonnyolcat. Igen, így szoktam felébredni.
- Te miért nem jössz? - kérdezem a mögöttem ülőt, amikor már teljesen késznek láttam magam a tükörben.
- Egy: ha neked nem való a bál, nekem még ugyan nem. Kettő: hogy nézne ki, ha én már úgy megyek, hogy beálltam? Három: van az a csaj - érdekes kifogások, de a jó sose rossz. Csajokról pedig eddig még egy szót sem szólt.
- Milyen csaj? - na most már kezd kíváncsivá tenni. Kérdésemre csak vigyorog, mutogatja a foga fehérjét, aztán c-betűket szórva a semmibe mutogat felém.
- Hát az a csaj, akinek te tetszel. Na, az a csaj, akit lehet elszednék tőled, ezért inkább nem megyek veled - csücsörít és fél szemmel néz rám, mint egy kalóz. Ezt meg ki érti! Bár azt se tudom, melyikről beszél, vagy egyáltalán vannak e ilyenek. Megvontam a vállam, aztán inkább úgy döntöttem, megvárom, míg bealszik, aztán úgy eltűnök innen, mint a kámfor. Percek kérdése volt csak, s már utaztam is a célállomásra.

Egy ideig csak álltam egy helyben, szemmel keresve a helyem, mert egyedül a nagyvilágban olyan elveszettnek és magányosnak éreztem magam, mint egyébként az erdőben eddig még sosem éreztem magam. Nagy a tömeg, mégis egyedülibbnek érzem magam, mintha ténylegesen egyedül lennék. Sóhajtok egy nagyot, megtörlöm a homlokom, hogy erőt vegyek magamon, amikor meglátok egy ismerős arcot: Ava. A Nő. Emlékeimben szerepel a legutolsó találkozásunk, ami egy szép kis estén történt, persze már nem emlékszem, mi is történt pontosan. Remélem, hogy nem ittam be nagyon, mert az elég szégyen, és azt sem tudom, hogy egyáltalán elköszöntem e tőle. Azt mindenesetre jobban átpörgettem a gondolataimban, hogy nem bántottam meg valamivel, nem e mondtam neki olyat, ami esetleg félreértésekhez vezet, mert akkor itt kötöm fel magam.
Szépen lassan odasétálok hozzá, amikoris megtorpanok, mert észreveszem, milyen gyönyörű. A ruhája, a mosolya - igen, a mosolya a leginkább, a csillogó szemei, s a tökéletes haja, ami olyan, mint a vattacukor és most úgy beleharapnék. Áh, sületlenségekre gondolok már megint! Úgy epedem, hogy beletúrjak azokba a loknikba.
- Hölgyem... lenne kedve velem tartani? - mint egy úriember szólítom meg, a további este részét persze nem így fogom eltölteni. Örömömre szolgálna, ha végül egy ilyen nő lépkedne mellettem teljes pompájában - megjegyzem azért, akkor is csodálatos, ha éppen nem így néz ki. Ha nemet mond, biztosan csalódott leszek, de ha igent, hát biztos nem lenne szükségem seprűre ahhoz, hogy repüljek.

#2 Múlt / Roxfort Expressz / Re: 3-as kupé

Dátum: 2015. 08. 27. - 00:30:29

Merel, Maddi, Rebecca és Edwin

A tegnapi nap egész jó bulit csaptunk, elvégre Edwin 17. születésnapját ünnepeltük. Lehet, hogy nem kellett volna így ilyen hirtelen pont a Roxfortba való indulás előtt, mert azért valljuk be, Edwin még nincs hozzászokva az irdalmatlan mennyiségű alkohol fogyasztásához. Jómagam talán többet ittam, mint ő, de két korsó sör után már ki számolja? Különben estek ki képek, de csak azokra a pillanatokra, amikor tudtam, hogy na ezekre nem akarok emlékezni, jobb lesz őket elfelejteni, ezek a blackout-ok mellékesek. Tartottam magam, valahogy a szervezetem megedződött rá, szőrös a gyomrom is... ne mondjátok el senkinek, de néha átvertem Edwint a felesek ivásánál, az ő poharába alkoholt öntöttem, míg az enyémben csak víz volt, így úgy tűnt, hogy én vagyok az acéltorkú, tökéletesen megállom a helyem, Edwin meg át lett ejtve. Különben elég vicces a szituáció.
Elmesélte, hogyha felszállunk arra a vonatra, biztosan találkozni fog a húgával, akinek eddig még nem mondta el, hogy ki is ő valójában, unszolni kezdtem, hogy most már ne halogassa tovább, itt az ideje, hogy bevallja magáról, kicsoda.
Elérkezett a nap, amikor nem akartam kimászni a puha ágyamból, pedig tudtam jól, hogy itt az ideje indulni. Anyámtól még odahaza elbúcsúztam, apám viszont velem jött az állomásra, hogy segítsen a cuccaimban - de tényleg nem kellett, fel tudom vinni magamtól is. A jelenet, amikor én elbúcsúzom az édesapámtól, talán olyan lehet, mint amikor egy tíz éves kislányt összepuszilgat az édesanyja. Bár a mi esetünk teljesen más, de mióta megharapott Greyback és apám mentett meg, azóta még mindig hősként tekintek rá, szóval tisztelettel bánok a szüleimmel, soha egy rossz szót nem mondanék rájuk, s mindent megteszek nekik, amit csak kérnek. Az átváltozásom óta persze különleges figyelmet élvezek, mintha lesnék minden kívánságomat, amire már végképp nincs szükségem, mert ami kell, az megvan. Azt hittem, hogy soha nem lesz legjobb barátom, kiközösített leszek, ennek ellenére szinte az első nap jött oda hozzám Edwin, ő tudta meg legelőször, hogy vérfarkas vagyok, mindezek ellenére még mindig a legjobb barátom, mert nem riadt el attól, ami belül vagyok. Aztán sorolhatnám még, mi mindenen estem át a Roxfort falai között, mondhatom, hogy egy nagy családra találtam. Máig nem értem, hogy miért gondolják úgy, hogy több barátnőm is volt, mert szeretném tudni, mikor láttak bárkit is befűzni...
Edwinnel útközben nem találkoztam, azt sem láttam, hogy előttem vagy utánam szállt e fel a vonatra. Lepakoltam az egyik kocsiban, mondván, ha megtalálom, akkor úgyis összeköltözünk majd... mármint a vonaton, majd zsebredugott kézzel indultam el, hogy megtaláljam. Amikor kiléptem, mintha őt láttam volna kissé émelyegve a mosdó felé botorkálni, ez pedig egy hatalmas vigyort csalt az arcomra. Nem mondom azt, hogy most teljesen józan és épelméjű vagyok, mert akkor hazudnék, még érzem a tegnapi buli hatását, csak éppen vissza tudom tartani magamban. Jobban érzem a levegőt. Ed irányába haladok, megállok az ajtó előtt, amikor pedig kilép rajta, láthatja azt az elismerő vigyort a képemen. Öklözünk.
- Ja, tegnap - az tényleg elég régen volt, már nem is emlékszem. Irónia mindenhol. - Büszkeséggel tölt el az, barátom, hogy ilyen állapotban láthatlak. Nem hivatalosan, de felnőtt lettél - megveregettem a vállát. Különben tényleg büszke vagyok rá, hogy eddig eljutott és kibírta anélkül, hogy mindenféle színben játsszon az arca, vagy éppen a cipőmre ürítse a gyomra tartalmát. Remélem, hogy ettől megemberesedik majd és nagyobb önbizalma lesz, mert eddig szerencsétlennek úgy a sárba volt tiporva, hogy elég volt abból egy vaskos rúddal kihúzni.
Látom rajta, hogy nagy levegőt vesz, most tartozik valakinek egy vallomással, amitől jobban fél, mint egy lánykéréstől... ez rossz hasonlat volt, a lánykéréstől tényleg félni kell. Amikor elslattyogunk a harmadik "bunkerig", és először bátortalanul szólítja meg a bent lévőket, csak megbököm hátulról a hátát, hogy szedje össze magát, mert ha most nem, akkor ugyan mikor? Eddig takarásban voltam a háta mögött, aztán kikukucskáltam, hogy mégis kikhez van szerencsém, amikor megláttam a leánytársaság között az egyetlen ismerős arcot... legalábbis akit már jobban ismerek: Madison.
- Maddi, drága! Micsoda meglepetés! - bentebb tolom Edwint, hogy menjen már arrébb, mert nem férek a 'nagy seggétől', ezzel talán segítek is neki elindítani egy társalgást, és nem lesz annyira feszélyezett a fiatalok társaságában. Maddi olyan volt nekem, mintha a húgom lenne, mindig sikerült felvidítania, ha esetleg borongósabb napjaimban találna. Bemászok hát az ajtón, és egy testvéri puszit adok az arcára - nem vagyok perverz betolakodó, mielőtt azt hinné bárki is! - majd mintha mi sem történt volna, leülök mellé.
- Bocsássatok meg, hogy illetlen vagyok, a nevem Ian - aki még eddig azt nem tudta volna. - Ha Edwin barátom nem jár erre, akkor biztosan elsétáltam volna mellettetek, márpedig nem indulhat úgy a nap, hogy ne lássak egy kis napfényt - bököm meg Maddi pofiját gyengéden a mutatóujjammal.
- Remélem, nem bánjátok, ha csatlakozunk hozzátok - persze, ha van ellenvetés, azt is elfogadom, mert milyen férfi lennék akkor?

#3 Karakterek / Futottak még / Ian Lowsley

Dátum: 2015. 08. 25. - 22:26:59

IAN THEODEN LOWSLEY

Mottó

”Mindig most van. Tegnap is az volt. Holnap is az lesz. Mindig közben vagyunk.”

   Alapok

jelszó || "A jellem amelytől ember az ember, porból és szennyből a jellem emel fel."
így ejtsd a nevemet || Ijen Tioden Lózli
nem || férfi
születési hely, idő || Ipswich, 1981. Február 13.
horoszkóp || Vízöntő
kor || 17
vér || félvér
évfolyam || hetedik

   A múlt

Gyerekkor

Leominster azon kisvárosok egyike, ahol könnyűszerrel keveredhetsz bele olyan sötét dolgokba, amelyekbe egyáltalán nem akarsz. Mivel egy teljesen kis városról van szó, lehet, hogy a rokonaid már bajba kerültek, s ha egyet pislogsz, épp te leszel a következő – teljesen lehetetlen elkerülni, hogy elraboljanak, mert ha ez történik, ugyan, ki keresne? Ha pedig mégis keresnének, ugyan hol?
Akkoriban az a hír járta, hogy Greyback ólálkodik a város határai mentén, aminek következtében alig pár ember tette ki a lábát az utcákra attól rettegve, hogy elragadják őket a sötétség karmai.
Egy takaros faházban éltünk a civilizációtól távol valahol a határvidéken, amit még apám építtetett ideköltözésekor. Körülöttünk csak az erdő, a fák sokasága, és a meghitt családi hangulat, amit a környék idillibbé tett – el sem tudnánk képzelni, hogy itt bármi szörnyűség is történhetne.
Alig voltam hét éves… az éjszaka egyre gyorsabban vetette házunkra árnyékát, s meghúzódtunk a kandalló melege mellett, mialatt apám egy mesét olvasott a vikingekről. Anyám már az igazak álmát aludta, én azonban valamiért nem tudtam, ezért kellett apámnak álomba ringatnia.
- Ki kell mennem a mosdóba – jelentettem ki, majd felálltam a szőnyegről, hogy elintézzem a folyóügyeket. Valami furcsa volt ebben a túlzott csendben, s megtanultam apámtól, ha zavaros számomra a csend, valami biztos történik körülöttem, ami vagy születésnapi buli, vagy nem fog tetszeni. Mivel ma nem volt születésnapom és a közeljövőben sem várható a családunkban semmilyen ünnepség, így csak arra tudtam gondolni, hogy rosszra várhatok. Morgást hallottam, s mintha valami az üveget kaparászta volna. Magamra néztem a mosdó feletti tükörben, hogy hátha látok valamit a hátam mögött, de mivel megbizonyosodtam róla, hogy semmi nincs ott, azonnal kirohantam a helyiségből.
Megálltam apám előtt reszketve, aki a félhomályban nem láthatott rendesen.
- Minden rendben, Ian? – az arca bár nyugodt volt, az általánosság mögött megláttam az aggódó tekintetet, ami még jobban belenyilallt a szívembe.
- Apa… van itt valami… - ahogy kimondtam, azzal a lendülettel nyúlt ki egy karom a sötétből, belevájt mélyen a vállamba, majd elrántott magával a sötétbe. A fájdalomtól ordítozni kezdtem, ahogy a szőrös kezű szörnyeteg kiugrott velem az ablakon, majd végighúzott a földön. Hideget éreztem, mintha most jönne el halálom órája. Apám vérbefagyott tekintettel követte az állatot pálcával a kezében, hogy elűzze. Auror… tudja jól, hogy mit kell ilyenkor tennie vagy éppen mit nem, s azt is nagyon jól, hogy egy vérfarkast megölni nem éppen emberi dolog, pláne, mert talán nem tudja magáról, hogy mit tesz most éppen. Ha pedig mégis, akkor tudom jól, hogy apám megkeresi emberi alakban és jogosan fogja őt kihívni párbajozni. Azt persze még ő maga sem tudhatja, hogy kivel van pontosan dolga, csak mende-mondákat hallott Greyback-ről.
Láttam, ahogy kifut a házból, miközben én az életemért küzdöttem. Ficánkoltam, hogy valahogy kijussak a farkas erős markából, de ahogy egyre jobban mocorogtam, úgy éreztem, még mélyebbre vág a karma a húsomban. Apám mögött anyám futott kétségbeesetten, de amikor meglátta, hogy egy vérfarkas próbál bezsákmányolni, s apám már készenlétben állt meg előtte, jobbnak gondolta, ha nem avatkozik bele. Apám tudja, mit csinál.
Tőlem pár méterre állt meg, meglebegtette a pálcáját, s láttam a száját mozogni, sajnos ahhoz már túlságosan kábult voltam, hogy tovább halljam a „Confri”-nál. A környező fák kisebb-nagyobb ágai csak úgy törtek le egymás után, mintha egy gránátot dobtak volna rájuk, olyan hangot adva ki, mint egy háború kellős közepén. Úgy éreztem, egy sérült katona vagyok, akit most meg akar menteni a csapata, de még utoljára egy hatalmasat ordítottam fel, amikor már nem csak a karmait, hanem a fogait éreztem a vállamban. A fájdalomtól valószínűleg összeestem, s el is ájultam, haloványan azonban még láttam a városi fényeket, csak azt nem tudtam hova tenni, hogy miért az égbolton látom őket.

Amikor felkeltem, anyám szorosan magához ölelt, apám pedig az ablak előtt álldogált hosszas órákon át komoly arckifejezéssel. Megmagyarázták nekem, hogy mi történt, hogy valójában úgy tudták elüldözni a vérfarkast, hogy apám a környező fákat szinte egytől egyig mind „felrobbantotta”, ami egymagában nem lett volna elég, ha a városban lófráló fiatal lurkók nem kezdenek el tűzijátékozni és petárdázni. Valószínű, hogy a hang volt, ami elriasztotta. Ezzel azonban még mindig van egy kis bökkenő, hogy a farkasnak sikerült megharapnia. A seb ott éktelenkedett a vállamon, amitől megrémültem, mert valljuk be, nem volt szép látvány. A farkas fogainak nyoma olyan kuszaságban rendeződött el a bőrömön, hogy nem tudnám leírni. Az egyik hol nagyobb, a másik hol kisebb, de egyértelmű volt, hogy megfertőzött. Tudtam jól, hogy ez azt jelenti, hogy az elkövetkezendő években minden teliholdkor én is át fogok változni, úgyhogy életemben először most bőgtem úgy isten igazából. Anyám megnyugtatott, hogy nincsen semmi baj, még most is a szeme fénye vagyok, akire vigyázni fognak. Valami hűsítő kenőccsel kenték be a sebhelyet, majd bekötözték, arra emlékszem, hogy naponta friss kötést kaptam minden reggel.
Apa szinte minden percben ott volt mellettem, felkészített az elkövetkezendőkre, tudnom kellett arról, hogy mi vár rám, ha eljön az első telihold. Azt is mondta, hogy nagyon sajnálja, amit tenni fog, de meg kell értenem, mindazt annak érdekében fogja majd tenni, hogy ne bánthassak másokat. Mert ha átváltozok, nem leszek önmagam, hiába próbálnám kontrollálni, nem lehet, s ő sem tud ellene mit tenni, mert nincs rá gyógyír. Bólintottam, hogy tudomásul veszem, majd sóhajtottam egyet. Az első átváltozás előtt minden éjszaka rettegve hajtottam le a fejem a párnámra, apám pedig mindaddig mellettem ült, míg el nem aludtam. Heteken át csak rémálmom volt, állandóan Greyback vicsori képe jelent meg előttem, az, hogy megtámadja anyát és apát, s én nem tudom őket megvédeni. Verejték csorgott le homlokomról, gyakorta riadtam fel álmomból, hogy aztán vagy apám vagy anyám után kiáltsak, s egy pohár vízért, mert úgy éreztem, most változok át, s valami égeti a torkom.

Egyre hamarabb jött el az a nap, amikor az én első holdam feltolta mocskos képét az égre. Legalábbis csak közel voltunk ahhoz a pillanathoz, amikor apámmal megbeszéltük a részletek pontosságát: most le kell mennem a pincébe, amit kívülről jól bebiztosítanak, hogy ne tudjak onnan kijönni. Bele sem tudtam még gondolni, hogy gyakorlatilag az elkövetkezendő teliholdak napjain ez a sötét lyuk lesz magányos óráim egyetlen vigasza, ahol tudom, hogy nem fogok senkit sem bántani.
Ahogy egyre jobban bebizonyosodott, hogy a Hold nem sokára feljön, bebotorkáltam a sötét helyiségbe, egyetlen lámpa volt minden reményem arra, hogy ezt az éjszakát túl fogom élni. Hallottam kintről a csörömpöléseket, valószínű, láncok hangját, amivel apám még jobban megpróbál elzárni a külvilágtól, én pedig attól féltem, hogy kitörök innen, s valakit megölök. Nem akartam senkinek sem ártani, különben ellenkeztem volna azzal, hogy bezárjanak ide.
Leültem az oszlophoz, felhúztam magamhoz a lábam, s átöleltem a térdem, majd mint egy elmebeteg, úgy táncoltam előre-hátra, várva az ítéletemre.
Bár nem láttam a holdvilágot, valami bizsergést éreztem a bőröm alatt, ami miatt feszélyezett voltam, mintha mindenem viszketne, irritált… úgy láttam, a kézfejem szőrösödik, s a körmöm helyére karmok nőnek. A látványtól remegtem, a fejem lüktetett, mindent nagyobban láttam, mint ahogy azt eredetileg kellene. A bejárathoz rohantam, s annak ellenére, hogy erősebbé váltam, úgy éreztem, még jobban gyengülök. Dörömbölni kezdtem, ahogy valami a fejembe szökött, talán a vér.
- Engedj ki! Apa, engedj ki! – nem akartam átváltozni, bár hiába könyörögtem magamnak, hogy állj meg, a testem mintha nem akart volna szót fogadni, az átváltozás egyre gyorsabb volt és egyre fájdalmasabb. A mellkasomat legszívesebben szétszaggattam volna kínomban, visszabotorkáltam még valahogy az oszlophoz, ahol végül se hallani, se látni nem tudtam. Csak álltam valami furcsa hangot kiadva magamból, ami egyszerre volt fájdalmas és idegtépő, arról viszont nem tudtam, hogy mit csinálok. Immár farkas formámban úgy vertem a pince bejáratát, ahogy csak tudtam… ha valaki megnézett volna távolról, azt hinné, hogy egy elvetemült idegbeteg állat vagyok… s igazat is adnék neki. Húst akartam, de minél hamarabb, s úgy tűnt, nem kaphatom meg. Néha-néha földhöz vágtam magam kínomban, vagy éppen a falnak rohantam neki fejjel, csakmert nem volt semmi sem a közelemben, amit széttéphetnék. Olyan voltam, mint egy felbőszült bika, csak egy rosszabbik és vadabb kiadása. Tomboltam és mindent szétvertem, ami csak az utamba került… azt sem hallottam odakint, ahogy apám zokog…

A telihold lassan eltűnt az égről, én pedig újra emberi alakomban. A pince bejárati ajtaján újra megcsörrentek a láncok, majd kinyílt. Éreztem a szabadság illatát, arra már viszont nem volt erőm, hogy magamtól kimásszak. Apám jött le értem, akinek láttam kisírt, vörös szemét, az ölébe vett, és kisétált velem, hogy bevigyen a szobámba. A sérüléseimet ott látták el helyben, szerencsére anyám a Szent Mungóban dolgozott, így nem panaszkodhattam. Szörnyű látvány lehetett, ahogy a hátam tele volt olyan sebekkel, amit én szereztem magamnak… valószínű, hogy pár szálka beleállt, miközben a hátam dörzsölgettem az oszlopban. A fejem vérzett a sok falnak rohangálás miatt, törés nem volt megállapítható, amit jobbomra írhatok.
- Apa… én nem akarok embereket bántani – nyögtem ki nehezen, s próbáltam felülni az ágyon, de anyám visszatolt, s csitított, hogy most inkább ne beszéljek.
- Nem fogsz, fiam. Megvédelek, bármibe kerüljön – egyenes vonalra húzódott a szája, valami fájdalmasat próbált ezzel visszaszorítani, de tudtam, hogy rá bármikor számíthatok. Elvégre apám az én hősöm.

Roxfortos évek

A levél érkezése kicsit váratlanul ért, sokáig érlelődtem azzal, hogy mi legyen. Két tűz között álltam: jó lesz e így, vagy sem? Végül apám volt az, aki megértette velem, hogy a Roxfort számomra a legideálisabb hely, nyilván kitalálnak valamit, hogy számomra is jó legyen a helyzet. Eleinte tartottam attól, hogy lesznek barátaim, elvégre először magamhoz kellett hozzászoknom, addig senkit sem akartam a közelembe engedni félve attól, hogy bárkit bánthatok.
Nem tudtam, hogy mi vár majd rám, testvérek híján pedig nehezen kezeltem a beszélgetéseket, azonban mégis történt valami, amit mai napig nem feledek el. Egy fiú bátorkodott odajönni hozzám a vonaton és megszólítani, mint később kiderült, Edwin, rajta láttam először, hogy érdemes mégiscsak barátkoznom. Ő volt az, akivel mindenem megosztottam, mint ahogy azt a legjobb barátok teszik.
Az első évem bár rizikós volt, hogy megszokjam a környezetem, és megoldjam a teliholddal való problémámat, néhány tanár tudott a helyzetemről, s azokon a napokon elkülönítettek a többiektől.
Új volt minden, de pont azért érdekelt annyira az, amit hallok és tanulhatok másoktól. Egyszerűen mindenre olyan nagy érdeklődéssel figyeltem, hogy a legtöbb tárgyra elég volt csak megjelennem, s megjegyeznem. Bár az Edwinnel kialakult barátságom még nem volt annyira stabil, a hangulatingadozásaim miatt sokat voltam egyedül, ezt az időt pedig rajzolással vagy hosszas sétákkal ütöttem el. A nyaramat otthon töltöttem barátok nélkül, bár a kapcsolatot tartottam Edwinnel levelezés formájában.
A második évem újra izgalommal kezdtem el, mert tudtam, hogy újabb emlékek fogják beteríteni elmémet. Ez az év rengeteg megpróbáltatást jelentett számomra, legalábbis lelki szempontból. Ebben az évben ismertem meg Lupin professzort, mint Sötét Varázslatok Kivédése tanárt, de nem is ez a zenit, hanem az óra, amin éppen a vérfarkasokról tanultunk. Megizzadtam… nem, nem azért, mert meleg lett volna, vagy éppen nehéz anyag, hanem azért, mert közöm van hozzá. Edwin ezt észrevéve rajtam érdeklődött, hogy rosszul vagyok e, s abban a pillanatban gondoltam rá először, hogy neki mindent elmondhatok, talán ezt is. Egy csendes környéket keresve, ahol nem hallhatnak mások, attól tartva, hogy a barátságunk itt a végéhez ér, végül bevallottam neki, hogy vérfarkas vagyok. Először meghőkölt, aztán megölelt, mintha meg se hallotta volna, azt mondva, „mi mindig barátok leszünk”. Bevallom, férfi létemre nem ez volt életem legszebb jelenete, hogy egy másik nemembelit ölelgessek, de csak kisfiú voltam még, ez belefér. Tudtam, hogy ettől a perctől fogva mindig számíthatok rá mindenben. Év végére nyíltabb lettem, de még mindig ő volt az egyetlen legközelebbi barátom, másokkal talán csak köszönőviszonyban álltam.
Erőt vettem magamon, s beszélgetésbe elegyedtem Lupin professzorral, aki felajánlotta, hogy segít; az átkot megszüntetni nem tudja, de a bajt megelőzni már igen, csak kis időt várnom kell. Mondhatom, hogy jó tanár-diák kapcsolatban álltam vele, ugyanis osztoztunk sorsunkban. Annak már kevésbé örültem, hogy felmondott, de valószínű, előbb-utóbb úgy is el kellett volna hagynia a Roxfortot.
Harmadik évemben jobban megkedveltem a Sötét Varázslatok Kivédését, azt pedig már végképp nem értem, hogy a Legendás Lények Gondozása mellett miért pont a Rúnaismeretet vettem fel. Annyira nem voltam jó belőle, mint az imént említett két tárgyból, segítségre szorultam. Mellesleg a muglitörténelem is felkeltette az érdeklődésemet, leginkább a legendákról szóló könyveket szerettem olvasgatni (mondanom sem kell, hogy odahaza a polcomon rengeteg könyv hever). Rájöttem, hogy a gyakorlati tárgyakhoz jobban értek, mint ahhoz, amihez kell egy kis elmélet is, de Edwin szerint, ha jobban megerőltetném magam a tanulás terén, esélyes, hogy mindenre K-t kapnék majd. Nem voltam én egy lökött gyerek, csak lusta, s sajnos nem használtam ki eléggé az adottságaimat, csak ha volt valami, ami eléggé motivált ahhoz, hogy leüljek és átolvassak valamit. A növényekhez és állatokhoz kitűnően értettem, Bimba professzor meg is dicsért (na, igen, abban a korban nekem még nagy szám volt ez).
Eljött a Trimágus tusa is, ahol több diák is részt vett különböző országokból. Annyira nem izgatott, én próbáltam magam az ilyen helyekről kivágni, mellesleg mivel nem voltam elég idős hozzá, így még csak nem is jelentkezhettem. Inkább Ed barátom állapota érdekelt jobban, aki udvarolni próbált egy Durmstrang leányzónak, de amiatt nem jött össze neki, mert egy alak kötözködött a méreteivel… öhm, mármint azzal, hogy alacsony. Előbb megnevettem a dolgot, mert ezek ellenére is simán odaállíthatott volna, csak drága cimborám önbizalom hiányában magába fordult. A tusa napján már csak az tette fel az i-re a pontot, amikor értesültünk Cedric haláláról. Kicsit elvette az én kedvem is, bár nem ismertem, inkább kerestem valami olyan elfoglaltságot, ami örömet hozott nekem: kviddicsújság. Nem hiába lapozgattam, ha kviddicssztár akartam lenni, ezt Eddel is közöltem: márpedig én kviddicsezni fogok.
Ed próbált rávenni negyedikben, hogy legyek én is DS-tag, de inkább távolmaradtam tőle, még mindig attól tartva, hogy bánthatok valakit. Bár már csak azért is megtettem volna, hogy Dolores Umbridge-t valahogy elpáholjam vele, még ha nem is azért van a DS, de a felbukkanó rózsaszín rémület – mellesleg utálom ezt a színt -, annyira felkavart, hogy hirtelen úgy éreztem, a lélek hányni jár belém. Igyekeztem messziről elkerülni, amit nem tehettem meg, mert ő tanította az SVK-t… de hála az égnek nem kellett hosszú időt kibírni mellette, ez is éveknek tűnt.
Nem voltam ekkoriban még olyan nagy fenegyerek, de Edwin nagy hatással volt rám, valamint az is, hogy más barátaim is lettek, ennek ellenére még mindig Ed volt az egyetlen, aki tudott a kis titkomról. Ekkor jelent meg Madison Clark, aki megintcsak fényt hozott az életembe, olyan volt számomra, mint egy kishúg – ugyanis nem volt egy testvérem sem -, s a gyerekes, mégis odaadó viselkedésével kihozott belőlem valami olyasmit, amire én magam sem számítottam. Az ötödik évem mondhatom annak a korszaknak, ahol olyanná váltam, mint Ed, csak vele ellenben nekem be is sikerült egy-két dolog. Nem mondom azt, hogy udvarolgattam, inkább ismerkedtem, ennek köszönhetően terjedt el az a pletyka, hogy rengeteg barátnőm volt már. Kikérem magamnak, ez nem így történt, nem volt, de hiába is próbálnám megmagyarázni, úgysem hinnék el nekem. Lehet annak köszönhettem ezt az egészet, hogy kezdtem férfias vonalakat felvenni és jobban megakadt rajtam a női nem tekintete. A barátok előtt is lazulósabb lettem, magabiztosabb és még sok mást mondhatnék, ami a gyerekkori Ian ellentéte. Mellesleg jobban is tanultam a kelleténél, de lehet, hogy csak a közelgő RBF miatt volt ekkora a szorgalmam. A vizsgáimat persze úgy teljesítettem, ahogy azt magamtól elvártam: SVK-ból, Legendás Lények Gondozásából és Átváltoztatástanból K, a többi pedig Várakozáson felüli, Rúnaismeret Elfogadható állapotban került ki kezeim alól.
Ebben az évben még sikerült azt is elérni, hogy Lumpsluck professzor farkasölőfüvet gyártson nekem minden hónapra, ami a farkast nem nyomta el bennem, de segített abban, hogy emberi elmém megmaradjon. Egyébiránt azt is megelőlegeztem magamnak, hogy részt vegyek a kviddics meccseken, és sikerült bekerülnöm a terelők közé, ez pedig büszkeséggel töltött el.
Legutóbbi évem nem telt valami csodásan, már ha a háborúra emlékszem vissza. Egyrészt Potter körözött lett, rá esett a gyanú Dumbledore meggyilkolásában, jött egy törvényellenes kormányváltás, apám pedig mindezt jól tudja. Igyekezett távol tartani a háborútól, mert mint egyetlen fiát, nyilván féltett és más okok is közrejátszottak, de mégiscsak bátorkodtam megjelenni ott, ha nem is harcolni, akkor megvédeni azokat, akik azt teszik (ehhez meg nyilván harcolnom is kell). Edwint sikerült kimentenem egy szorult helyzetből, amikor megláttam, hogy eléggé rossz állapotban van, s túlélt egy crucio-t. Szóval olyan helyre vittem, ahol nem bánthatják, ha pedig mégis így lett volna, akkor egy Ian Lowsley-val kell szembenézniük… Azt sem tudom már, hogy hogyan sikerült átvészelnünk mindezt a klubhelyiségben, de a lényeg, hogy sikerült. Nem szeretem a háborút, tényleg… sosem értettem, hogy az ellenfelek miért csépelik egymást, mi értelme van a közjátékoknak. Én mint pacifista, már magába a vitába nem bocsátkozom bele, nemhogy a háború kellős közepébe!
Legalább arra még jutott időm, hogy Edwin felépülése után megtartsam a tizenhetedik születésnapom vele. Már ideje volt a kölyöknek, hogy valami végre összejöjjön az életében, szóval nem sajnáltam előle semmit sem, egy kisebb mennyiségű alkohol pedig biztosan meghozza a kellő hatását.
Ezen a nyáron történt, hogy megismerkedtem egy lánnyal az ilyen nagyszabású bulik alatt, mint kiderült, a neve Ava. Sajnálattal közlöm, hogy sok mindenre nem emlékszem, pláne már azok után nem, ami a farkassá változásom után történt. Éppen telihold napja volt, s szó nélkül hagytam ott mindenkit emlékezve arra, hogy elfelejtettem meginni a farkasölőfű löttyét. Ava utánam jött, s talán bánthattam is, így nem tudom, ezek után merészeljek e a szeme elé kerülni. Remélem, hogy nem bántottam. Máskor biztos nem leszek ilyen felelőtlen…

SzJ-példa

- Na jó, most már tényleg mond el, hogy mi bajod van, mert fél órája rángatózol azon a szófán! – Caleb hangjára felriadtam, megmarkoltam a kanapé szélét, s kihúztam magam. Sötét volt, s a fényjátékok ellenére sem láthatta igazán, hogy izzadságcseppek folynak le az arcomon.
- Te nem érzed, de olyan kényelmetlen, hogy nem fér el az anakonda ebben a nadrágban! – válaszomra majdnem szembeköp azzal a löttyel, amit éppen iszik. Ha jobban a levegőbe szagolok, alkohol. Nem iszok alkoholt, csak nagyon ritkán, mert sajnos annak hatása alatt felettébb bátor vagyok és mindenkinek bebeszélek fűt-fát.
- Talán táncolnod kéne, hogy elmúljon – tanácsolja. De nem, úgy hiszem, ez nem megy olyan könnyen, mert táncolhatok én, ha az érzés megmarad. Nem megy csak úgy össze. Végül megadom magam, elrugaszkodom az ülő alkalmatosságtól és megindulok a nagy tömegbe, ahol már mindenki tombol. Nem is értem, miért vagyunk muglik között. Caleb egy olyan barátom, aki ugyanazon a sorson osztozkodik: az anyja sárvérű, az apja félvér. A különbség csak az kettőnk között, hogy ő nem változik át minden teliholdkor egy üvöltő, szőrös ordassá és ha ráadásul még tudatánál van, nem kell szagolgatnia önmagát és amiatt aggódnia, hogy így buknak e rá a lányok.
- Ez a beszéd, ezért jöttünk! – lelkesedik, majd követ a parkettre és megáll táncolni mögöttem, amikor észreveszi, hogy magára hagytam, s inkább megálltam a pult mellett, hogy egy rövid italt kérjek. Tisztára hülye képe volt, amikor rájött arra, hogy nem is fedezem a tánc terén. Szegény gyerek egyébként is úgy mozog, mintha tűztáncot járna ősember módjára, már csak le kellene öltöznie állatbőrbe. Elfintorodok, mert túl vizuális típus vagyok, s inkább magamat szeretem elképzelni különböző szituációkban. Lehörpintem a rövidet… azt már persze észre sem vettem, hogy ezt követte még több másik.
Az este alatt kiestek a képek, valószínű, hogy órák emlékei tűntek el, miközben egy csinos lánykával beszélgettem végig az időt. Lehetséges, hogyha nem lettem volna az alkohol hatása alatt, meg se merném szólítani.
- Olyan szép vagy, úgy lefestenélek! – józanon biztos nem ilyen udvarlási szokásaim vannak, és nagyon reméltem, hogy feltűnik neki, hogy nem vagyok százas, ehelyett az arcomba nevetett. Kacaja édes volt, szeme pedig ebben a sötétben is olyan vizslató, hogy bármelyik férfi azonnal megfürödne kékjében.
- Ha… ha nem volnék ebben az állapotban, talán menne is, de így csak pálcikákat tudok rajzolni – nem akartam én megsérteni, mellesleg tényleg elég jól rajzolok, de hogy nézne már ki pálcikákkal meg körfejjel. Nem méltó a szépségéhez. A lábamon már alig álltam, s éreztem, hogy valami a hatalmába kerít, hogy azonnal el kell tűnnöm innen… jó nagyokat pislogtam, hogy aztán megfejtsem ennek okát: odakint mindjárt feljön a Hold.

   Jellem

Képzeljétek el a London Eye-t. Na már most, ennek ugye vannak kapszulái. Feltételezzük azt, hogy minden kapszulában van egy-egy jellemvonás… az vagyok én, mind! Nem, félreértés ne essen, olyan gyorsan nem változik a hangulatom – még ha ez a kerék lassan is halad -, azért mondhatom azt, előfordulnak kisebb hangulatingadozásaim. Mielőtt farkas lettem volna, csak az életvidám Ian létezett, akinek gondja nem volt semmivel, de ez gyökeresen megváltoztatott. Nehezen kötöttem új barátságokat, mert attól rettegtem, ha valaki a közelembe kerül, akkor bántanám akaratom ellenére. Így magam köré rajzoltam egy láthatatlan kört, ez három lépés távolságot jelent, de minimum kettőt: aki ezt betartja, azokat én is tisztelem, ekkor látom, hogy lehetőségem nyílik egy új barátságra, ez legalábbis segít abban, hogy oldódjon bennem a feszültség. Baráti társaságban el sem tudják képzelni azok, hogy milyen vagyok, akik minden nap komornak látnak. Márpedig tudok olyan flegma és laza lenni, hogy nekem is fáj, különösképp, ha belefeledkezem önmagamba. Fontos nekem, hogy őszinte legyek másokkal, bár farkas mivoltomat titkolom, csakis azok előtt fedem fel, akik kiérdemlik. Magányos pillanataimban szeretem a hosszú sétákat, miközben elgondolkodom az élet mélyebb kérdésein, ezért egy párbeszédben lehet, hogy az ismerkedés elején eléggé lassú vagyok, mert szeretem megfigyelni azt, akivel szemben állok. Egy-egy mondat mögött keresem a jelentéseket, ha annak van mélyebb szövődménye – ezek miatt türelmesnek is kell lennem, apám szerint pedig az enyém legendás. Könnyen meg lehet bántani, de ugyanolyan könnyen meg is bocsájtok, felejteni azonban nem fogok. Olyan lovagias tudok lenni, amilyennek csak kell, de azt csakis kivételes helyzetekben teszem, és ehhez a másik nemnek is sokat kell elérnie nálam, előfordul persze, hogy az utóreakcióim sokkolóak lehetnek. (Azt azért, mert vagy olyat mondok, amit nem kellene, vagy pedig olyat, ami elriasztja a kedves beszélgetőpartnerem, de az is lehetséges, hogy éppen rámakasztja, ez a másik személytől függ.) Ja és persze, viccesnek is mondom magam! (Ez egy utóreakció, nade nem mindig vagyok az ám!)

Erősség || intelligens, erős (úgy értem, nagyot üt), türelmes, jó megfigyelő, nem haragtartó típus
Gyengeség || lobbanékony, ábrándozó (általában az élet nagy dolgain, ez kizökkenti a jelen pillanatból), lelkiismeretes, nehezen köt új barátságokat (talán azért, mert nem könnyű megbíznia másokban)

   Apróságok

mindig || eső, filozofálás, séta, apa, kviddics, béke, igazság/őszinteség, igaz barátok
soha || telihold, hazugságok, hátbatámadás, teljes búskomorság, tojás, legyek
hobbik || séta, merengés, rajz (azt mondják, van hozzá tehetsége), boldogabb pillanataiban pedig barátokkal lógás (már azzal a kevéssel, ami van), és szeret olvasni muglitörténelmet is (különösen legendákat az északiakról)
merengő || Legjobb: Évkezdés a Roxfortban (főképp a kialakult barátsága Edwinnel)
Legrosszabb: Megharapta egy vérfarkas
mumus || a farkas, aki megharapta
Edevis tükre || a telihold előtt áll emberként
százfűlé-főzet || fekete alap, benne citromsárga kotyvasszal (riasztó), ízre rumba mártogatott meggy (csak az íze végett laugh

)
Amortentia || fenyőtoboz
titkok || – vérfarkas (bár erről a közelebbi barátaim már tudnak)
- nem volt még barátnője (nem mintha kellett volna, tényleg!)
- a közeli barátai közvetlen közelében hajlamos meztelenkedni (néha rámjön az öt perc, élni is tudni kell)
azt beszélik, hogy... ||
- kutyaszaga van (pedig nem, kikérem magamnak, használok parfümöt!)
- több barátnője volt már (áruljátok már el, honnan veszitek ezt, mert szeretném magam így látni!)

   A család

apa || Gavin Lowsley; 44; félvér; az egyetlen ember, akire nem csak apámként, de bálványként tekintek, kapcsolatunk szoros baráti, (auror)
anya || Anwen Keegan-Lowsley; 40; sárvérű; mintha a legjobb barátnőm lenne
testvérek || –
állatok || Egy nőstény macskabagoly, Erisz

Családtörténet ||
Nos… a Lowsley család nem örvend olyan nagy hírnévnek, sőt azt kell mondanom, hogy egyáltalán nem vagyunk híresek. Még jómagam sem tudom megmondani, hogy kik vagyunk, az egyszer már biztos, hogy a családunkban visszamenőleg egyetlen aranyvérű sem fordult elő… na jó, talán volt, de az még a 18. Században. Nemeseknek nem mondanám magunkat, éppen csak annyira vagyunk, mint azt egy tehetős vidéki farmer mondhatja magára. Családunkban voltak lovagok, írók anyám részéről, s megszállott vadászok. Egyetlen híres lovagról tudok, Sir Bertrand Montfort-ról, aki továbbadta családjának az örökségét.
A háború alatt a Főnix rendje mellett álltunk, egyetlen családtagom sem gondolta úgy egy percre sem, hogy átállna Voldemort mellé.

   Külsőségek

magasság || 175 cm
testalkat || sportos
szemszín || acélkék
hajszín || sötétbarna
kinézet || Sokan azt mondják, hogy jól nézek ki, jóvágású fiatalember vagyok, ami azt illeti, igyekszem adni a külsőmre – de ez nem jelenti azt, hogy pávagyerek vagyok, egyszerűen szeretek jó benyomást kelteni. Öltözetem általában lezser, nem szeretem, ha valami hátráltat a mozgásban. Magamat inkább sportosnak mondanám, mintsem egy kőgólemnek, nem esem túlzásokba edzés terén. Igen, azt hiszem, tényleg jól nézek ki.

   A tudás

varázslói ismeretek || Mivel már hat évet eltöltött a Roxfort falai között, ragadt rá elég tudás, úgy érzi. Elég okos, és jó a memóriája, így vannak olyan tantárgyak (Átváltoztatástan, SVK, Legendás Lények Gondozása), amihez kiválóan ért, elég, ha csak órán megjelenik és figyel. Ezek különösképp érdeklik, szóval lekötik annyira a figyelmét, hogy mindent megjegyezzen. A gyakorlatot általában könnyebben elsajátítja, ezért van az, hogy a Mágiatörténet már kevésbé marad meg benne. Bájitaltanhoz és Bűbájtanhoz kevésbé ért, mint három nagy kedvencéhez, de mondták már neki, ha tanulna is rá, minden bizonnyal K-t kapna. Rúnaismeretből azonban vannak hiányosságai, nem is érti, miért, vagy hogy egyáltalán miért ezt a tantárgyat vette fel.
felvett tantárgyak ||
   - Legendás Lények Gondozása
-   Rúnaismeret
pálca típusa || 11 és ¾ hüvelyk, sárkány-szívizomhúr mag, lucfenyő (kellemesen rugalmas)
-   Patrónus || párduc
RBF ||
Átváltoztatástan - K
Bájitaltan - V
Bűbájtan - V
Sötét Varázslatok Kivédése - K
Mágiatörténet - V
Legendás Lények Gondozása –K
Rúnaismeret - E

   Egyéb

avialany|| Ian Harding

Lombikkari, Hugrabug… elvileg. grin