Amint rám néz, elbizonytalanodom abban, hogy valóban jó ötlet volt e utána jönni. Ő Trist húga. Mondogatom magamnak, de fogalmam sincs mit keresek itt... Nem tudok, jó tanácsokkal szolgálni. Nem vagyok egy "mondjad csak meghallgatlak" típus. És főleg nem vagyok jó abban, hogy valaki az én vállamon sírja ki a bánatát.
Volt idő mikor még voltak olyan emberek az életemben, akik hozzá m fordultak a problémáikkal. Volt idő mikor őket a barátaimnak hívtam. De azok az idők már elmúltak. Ők már nincsenek. S a nevükre sem akarok emlékezni. Ott hagytak, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rájuk, akkor mikor a felhők még csak tornyosulni kezdtek a fejem felett. Eltaszítottak maguktól. Belöktek a mélybe...
Mary... Grag... Damien...
Nem!
Takarodj átkozott emlék! Ők nem léteznek! Hallottak! Mind egytől egyig hallottak!
Rég megtanultam már, hogy elzárjam a múltat. Néha a felszínre próbál törni, de visszakényszerítem a homályba ahová tartozik. Mintha meg sem történt volna. Életem azon szakasza sosem létezett. Akkor még egy másik lány voltam.
Nem lepődök meg azon, hogy Gwen indulatosan szól hozzám. Nem veszem a szívemre. Miért tenném? Majdnem fellökött. Nem csak engem... Várható volt, hogy zaklatott. De a zaklatottságnak sosincs jó vége, főleg nem ezekben az időkben.
Intek egyet. És egy láthatatlan burok emelkedik körénk, kizárva a külvilágot. Jobb, ha senki nem hallja mi folyik itt. Ha az embert elárasztják az érzelmek félő, hogy olyat mond, amit később megbánhatna és manapság ilyenért halál is járhat...
Megtanultam már, hogy éljek túl. Apró kis trükkök, melyek az életben maradás alapkövei váltak. Gwen már akármit mondhat, rajtunk kívül senki sem fogja tudni.
Tristről beszél. Na igen... Trist nem az a fajta, aki hagyja a sorsot a maga útján járni... Beleszól ő mindenbe... Az én életemmel irányításával is próbálkozott. Nem is egyszer. És a mai napig nem tudunk dűlőre jutni azon a vitán, hogy ez valóban sikerült e neki vagy sem. Én tagadom. Ő viszont úgy véli, hogy egyedül neki köszönhetem, hogy még élek, és egyre erősebb leszek. Tény, ebben van némi igazság. De az életemet sosem hagytam irányítani!
Nem szólok. Csak hallgatok. Fogalmam sincs mit mondhatnék. Nem vagyok a barátja. Még csak az ismerőse sem. Én csak a bátyja barátja vagyok. Számára egy lány a sokból.
Mégis mit keresek itt?
Aztán nekem szegez egy kérdést.
Csönd van.
Fogalmam sincs mit mondjak.
Végül kinyögök egy hatalmas közhelyt...
- Az élet sosem könnyű.
Szép volt Viki... Érzem, hogy valamit mondani kéne, de valahogy attól is szerencsétlennek érzem magam, hogy csak állok mögötte, mint egy szerencsétlen.
Nem kellett volna utána jönnöm... De ő akkor is Trist húga! És igen, ideje lenne közelebbi ismeretséget kötnünk.
Vikitria Mirol képtelen megszólalni. Ilyet sem gyakran tapaszt a világ.
- A bátyád... - próbálok belekezdeni valamibe, de aztán ezt a gondolatot nem folytatom. Teljesen felesleges lenni hozzá tenni, hogy csak jót akar. Mindketten ismerjük Tristet. Tudjuk milyen. Nem egyszerű eset, meg vannak a maga dolgai, és túlzottan gyakran érezni, hogy más környezetben nőtt fel. És hiába vélem úgy, hogy a szeretteiért mindent megtenne, ő ezt is tagadja. Ő azt vallja, hogy mindenki táncoljon úgy, ahogy ő fütyül...
Végül olyat mondtok, ami magam is meglepődök:
- Hiszek abban, hogy egyszer jobb lesz.

Épp az előbb mostam meg néhány másodéves griffendéles fejét... Nem vagyok pesztonka, de mégis annak érzem magam... A gyűlölt dada, akit a csínytevő kiskölkök ki akarnak készíteni... A legrosszabb, hogy ezt nem csak az alsóbb évesek csinálják, hanem a felsőbb évesek is... Fogalmam sincs mit tehetnék már, de már nagyon unom, hogy én vagyok a rossz, ők meg az áldozatok... Miért nem tudják észre venni, hogy nem ártani akarok hanem, hanem pont ellenkezőleg? Annyi a szándékom, hogy mindezt átvészeljék.
Tristram szerint teljesen felesleges, amit csinálok és jóval keményebbnek kellene lennem. De legalább ennyi maradjon meg az emberségemből. Legalább én elhiggyem, hogy van még bennem valami emberi... Ha már lassan senki nem gondolja ezt...

A hálószobámba tartanék vissza, mikor szinte fellöknek a folyosón. Már épp utána kiáltanék, mikor észreveszem, hogy Trist húga az. Hova ilyen sietősen?
Figyelem ahogy eltűnik a folyosón. Vajon mi történt vele?
Már indulnék tovább, mikor úgy döntök, hogy inkább a lány után megyek. Ő Trist húga. S Trist nekem olyan, mintha a bátyám lenne. Szóval... Mindegy.

A napórához rohant.
Lesétálok utána. Nem vett észre.
Menjek inkább el? Vagy maradjak? Ő Trist húga. Ha valami történt vele, Trist ki fog borulni. Persze nem azért vagyok itt, hogy utána elregéljek minden neki, de talán ideje lenne, ha közelebbi viszont alakítanék ki Gwennel.
Végül döntök.
A vállára teszem finoman a kezét.
- Minden rendben?
Fura lehet tőlem ez a kérdés. Pont tőlem. De ő Trist húga.

Szeretem mikor nyugodt a világ, mikor álom és valóság közt lebegek, itt, ebben a fázisban van csak csend. A valóságban már élni sem szeretnék, az álmaim pedig... képtelen vagyok már álmodni... bájitalt iszok, hogy ne kelljen látnom a cikázó képeket, melyek majdnem az őrületbe kergettek. Nem sokon múlt... Az volt az a pont, mikor eltűnt belőlem minden, ami voltam. Végleg meg lettem törve. Rezzenéstelen arccal teljesítem a parancsokat. Már nem lázadozom. Már nem akarok tenni ellene. Már nincs semmim. De meghalni félek.
Draco az egyetlen, aki képes ebbe a pihentető állapotba hozni. Az egyetlen. Pedig a kapcsolatunk... Nem. Nem gondolok rá. Szeretem. Más nem számít!
Kiscicaként bújok egyre jobban hozzá, ha dorombolni tudnék, biztosan azt is tenném. De még így is van, hogy hasonló hangokat adok ki. Szükségem van ezekre a pillanatokra, mikor nem kell semmi másra figyelnem. Arra sem, hogy esetleg dorombolok.
Válaszol. S nem értem miért mondja, hogy nem jön. Nem is kell jönnie.
Ránézek. Elmúlt a simogatás.
Nem értem, mi történt.
S újra hallom, az előző kijelentésem. Minket. A f....be... Hogy lehettem ekkora idióta? Miért kell elrontanom, ami éppen jó?
Kibújok a karjaiból.
- Rendben.
Adok egy csókot neki, s már helyezkedem is el a saját térfelemen. Nem akarok vitát.
- Jó éjszakát.
Le akarom zárni ezt a beszélgetést. Gyorsan. Minél előbb. Oh, bárcsak ne kérdezne vissza? Bárcsak elég lenne neki ennyi! Felejtse el az egészet. Reggel majd kisurranok és elmegyek. Az is lehet, mire felébred már vissza is érek. Csak felejtse el!

A nagybátyám néhány hete boldogan állapította meg, hogy egyre több minden hasonlítok már rá, és hogy az "élettársa" az a Wolls, egyre jobb hatást gyakorol rám, amiért igazán büszke rám... Sértettek a szavai. Bóknak szánta, de megalázónak éreztem. Nem azt, hogy magához hasonlított, hanem, hogy ahhoz a nőhöz is. Most pedig be kell látnom, hogy igaza volt.
Nem tudom, hogy mindig ilyen voltam e, vagy ezzé váltam, de azt tudom, hogy most pusztán a gyűlölet fűt. Játszani akarok az étellel, mielőtt felfalom. Ki akarom szipolyozni. Látni akarom a félelmét, a kétségbeesését. Azt akarom, hogy szenvedjen.
Gyűlölöm Piercet. És nem érdekel, hogy talán nem igazak a pletykák, hogy talán köze sincs Dracohoz. Egyszerűen ő vált azzá, aki megtestesíti az összes nőt, aki a boldogságom útjába akart állni. Most szakadt el a cérna és pont ő szakított el.
- Oh, tévedsz, amiről beszélni szándékozom veled, nem érint mindkettőnket. Csak téged - de ennél többet nem mondok. Mindennek eljön a maga ideje.
Nem is őt. Nem tudom pontosan milyen. De nem is érdekel. Lehet, hogy egy ártatlan emberrel játszom. Nem számít. Számtalan ártatlan boszorkány és varázsló szenvedett és halt már meg a háborúban. Megtanultam nem koncentrálni a személyükre. A legtöbbet ellenségnek állítottam. Elenával is pontosan ezt tettem, csak kivételesen nem kaptam parancsot kínzásra. Ezt most csak magam miatt teszem. És ha Pierce jól viselkedik, akkor nem fogom bántani, csak megtörni és nagy különbség van a kettő közt.
- Ha, neked könnyebb lesz majd így, hidd csak, hogy a féltékenység miatt rángattalak ide. Akár Draconak is elmesélheted, milyen hisztérika menyasszonya van. Az egész kastélyban szétkürtölheted. Ha szeretnéd.
Nem teszek hozzá többet. Semmi magyarázat. Semmi. Majd megérti. Utólag.
Fel áll.
Menni készülne? Elena... Elena... Mégis mit hittél?
- Hova ilyen sietősen Elena? - s a fotel előrébb csúszik, hogy újfent kényszerítse eddigi vendégét a maradásra, de most nem olyan erősen, ahogy az előbb történt, ha Elene nem akar leülni, nem fog. Egyelőre. De biztos vagyok benne, hogy a helyzet, ha nem is most, meg fog változni - Még korántsem érkeztünk el a beszélgetésünk végére - teszem még hozzá, majd egy lélegzetvételnyi szünet után folytatom - És újra szeretném felhívni a figyelmed, hogy a baráti beszélgetés azzal a pillanattal szűnik meg, hogy a pálcádhoz nyúlsz.
Várok.
Igen, most már valóban fenyegetőzök. Miért ne tenném? Azt tehetek, amit csak akarok. És élvezem, hogy szórakozhatok ezen a ribancon. De a játék még csak most kezdődik!
- Mennyire fontos számodra a családod Elena? - teszem fel a kérdést, és a pálcám készenlétben van, ha esetleg Pierce hirtelen haragú lenne.
Fogalmad sincs még kivel is kezdtél Elena.

Az agyam üres. A gondolataim csendesek, szinte már némák. Megtanultam kizárni saját magamat. Nem csak a világból tudok már kilépni, hanem el tudom felejteni azt is aki vagyok. Így egyszerűbb. Könnyebb. Nem akarok megint az idegösszeomlás szélére kerülni, pedig ez az állapot sem áll már messze tőle... Lassan egy új személyiséget alakitok ki magamnak és végleg elveszek... De talán már nem is bánom. A régi tűz már nem lobog a szemeiben, üresek. Akárcsak a világ is elszürkült. Az egyetlen támaszom Draco.
Nem tökéletes a kapcsolatunk. Sosem volt az. Vagy de, volt. A nyáron. Akkor legalábbis annak tűnt. Mikor megkérte a kezem... akkor még minden más volt, de a karácsonyi eljegyzés... akkor már csak tettük, amit megköveteltek tőlünk. Hivatalos leánykérés... Mindenki előtt... Bábként...
Itt már mindenki báb... a szabad akarat már nem létezik. S nem az elnyomás miatt, hanem mert mindenki feladta saját magát... Lassan megszűnünk létezni és nem tehetünk ellene semmit... Csak haladunk és sodródunk az árral...
Vannak még pillanatok, mikor talán még őszinte mosolyra húzódik a szám. Mikor önkétlenül felfelé kúszik az ajkam és azok a pillanatok Draco karjaiban találnak meg. Most is jó. Csendes. Békés. Szükségem van ezekre a pillanatokra, különben végleg elveszek és soha többet nem találok vissza.
Egyenletesen szuszogok. Szinte már alszom. A szívverése megnyugtatólag hat rám.
Kérdést tesz fel. Hirtelen nem értem, de rájövök, hogy én kezdtem a beszélgetést.
- Igen - válaszolom - James magához rendelt minket.
Minket.
Többesszám. Mintha arra céloznék, hogy őt és engem. Ami, pont annyira lehetne reális, mint hogy Tristet és engem. De nem figyelek a szavaimra. Fáradt vagyok.

Miért nehezítik meg mindig a dolgom? Miért nem lehet egyszer valaki olyan közlékeny, hogy magától fecsegjen? Annyival könnyebb lenne... Egy csomó fáradozástól lennék megszabadítva... De nem... Soha, senki nem beszél... Persze mindenre van megoldás. Mindenkinél más. Vajon Elenánál mit alkalmazzak? Átkot vagy bájitalt? Mindegy. Ezt még ráérek eldönteni. Majd. És reményeim szerint nem ma este.
Nem foglalkozom minden válaszával. Feleslegesnek tartom. Harcol. Az jó. Legalább van benne kurázsi. Persze jobban örülnék ha csicseregne, de tudtam, hogy nem fog. Talán még csalódtam volna is, ha túl könnyen mennek a dolgok. Mi lenne akkor a kihívás? Mi lenne a játék? Ez élvezetesebb lesz és sokkal gyötrőbb.
- Átlátsz rajtam Elena - szólalok meg - Téged nem lehet megvezetni. Igazad van. Valóban nem egy baráti csevejre invitáltalak ide. Annál jóval komolyabb a helyzet.
Továbbra is támaszkodom. Nem mozdulok meg. Miért tenném? Kényelmes. És kellő mozgásteret biztosít. Ha kell azonnal képes lennék ugrani.
Az, aki már megtapasztalta milyen az örökösen égető Jegy a kezén, aki már tudja, milyen érzés az ezüst maszk árnyéka mögött rejtőzni, az megtanulja milyen az örökös éberség. Hogy egyetlen pillanatra sem csillapodhatnak az érzékek, hogy mindig készenlétben kell állni. Még akkor is, ha a látszat szerint, nem fenyeget veszély.
- Az alattomos iderendelésért elnézésedet kell kérnem, de úgy véltem, ha az én nevem szerepelt volna a levélben, soha nem jöttél volna el, még akkor sem, ha Iskolaelsőként hívatlak magamhoz. Valószínűleg úgy vélted volna, hogy pusztán féltékenységből akarok veled beszélni, mert a fülembe jutottak a kastélyban terjedő pletykák. Nem akartam kockáztatni, így a legbiztosabb lehetőség mellett döntöttem. Tudtam, hogy a Dracoval való találkozást nem hagynád ki.
Oh, Elena... Elena... Fogalmad sincs kivel állsz azaz ülsz éppen szemben! Nem tudod, kivel húztál ujjat! Jobb lett volna, ha továbbra is meghúzod magad a szürkeség árnyékában és nem próbálod beleütni az orrodat a nagyok játékába!
- Igen, tudom, hogy van köztetek valami - folytatom - de bármi is az nem érdekel. Draconak és nekem is meg vannak a saját dolgaink. Ha Draco most épp rajtad éli ki vágyait, tegye. Az élet rövid, élvezze csak!
Minden rezdülését figyelem. Látni akarom, hogy rezdül meg a szája, rebbenek meg a pillái, remegnek meg az ujjai a szavaim hallatán. Kíváncsi volt, honnan tudtom, hogy hazudik e? Innen? Megtanultam olvasni az emberekből. Remek mestereim voltak.
- Nem Draco miatt hívtalak ide.
És most időt hagyok neki. El akarom bizonytalanítani. Azt akarom, hogy a magabiztossága tovaszálljon. Látom rajta, hogy fölényben érzi magát, hogy sajnál engem. De ez változni fog. Ez a kocka még nincs elvetve.

Most épp minden rendben.
Ebben a pillanatban.
Ritka az ilyen.
Mióta kilakoltatták a Mardekárt több éjszakát töltünk együtt, ami azért érdekes, mert neki is pont úgy saját halója van, mint nekem. Mindegy... Lehet én vagyok csak paranoiás. A gyűrű az enyém, más nem számít.
A karjaiban veszekszem. A kandallóban lobog a tűz. Két borospohár áll az asztalon, mellettük egy üres üveggel. Megittuk már az egészet. Szép éjszaka volt. Talán az is marad. Kivételesen.
Szinte elalszom rajta, ahogy hallgatom egyenletes szívverését. Olyan finoman meleg. Szeretek rajta pihegni, olyan megnyugtató. Szinte félálomban szólalok meg:
- Holnap 9-re Londonban kell lennem.
James-szel van találkozóm. Nem tudom mit akar. De velem és Crassoval is beszélni akar... Azt is furcsállom, hogy mindkettőnkkel, de ő tudja... Nem hiszem, hogy nagybácsi unokahúg beszélgetésre invitálná Tristet. Persze még azon sem lepődnék meg. Jamestől minden kitelik... De inkább arra voksolok, hogy újfent a Potter kérdés jön előtérbe. Hetek óta a nyomukban vagyunk, de mindig kicsúsznak a kezeink közül... De legalább nem csak nekünk...
Holnap hétvége lenne. Az egyetlen nap, mikor hivatalosan is aludhatnánk amíg jól esik. Nem mintha ez általában nem így lenne. Nem túlzottan figyelünk oda a tanulmányainkra. Valahogy egyikünket sem érdekli...

Mér rég nem az vagyok, aki voltam. Már rég nem vagyok az a mosolygós szőke, a kviddics csapat közkedvelt kapitánya, a lány, aki bármikor kiáll az igazáért és tűzbe tenné a védtelenekké a kezét. Már nem... Már esténként ezüst álarcban rovom az utcákat, a kastély falai közt uralkodóként sétálok. Más időket élünk. Én is más vagyok...
El kellett felejtenem ki voltam. Meg kellett feledkeznem a múltamról. Most pedig csak a nevem és Uram számít, még akkor is, ha lassan belehalok ebbe a szolgálatba. Ha minden porcikám menekülni akarna. A múlton már akkor sem tudok változtatni. A régi csillogó szemű ciklon sosem tér már vissza.
Van, hogy csak a bennem lakozó szörnyeteg irányít. Most ez történt. Fenyegetve lett a boldogságom egyetlen motívuma. Dracot nem adom senkinek! Ő az enyém! Nem fogom hagyni senkinek, hogy elvegye tőlem az egyetlen embert aki még itt tart. Ha ő nincs, az életnek sincs értelme.
Kifejezetten tetszik, ahogy ormótlanul belezuhan a bőrbe. De az még jobban, hogy látom rajta mit érez. Tanulja csak meg milyen valaki alatt lenni. Itt lenne végre ideje!
- Ez nem fenyegetőzés volt Elene, csak egy jó tanács, hogy véletlenül se csinálj olyan butaságot, amit esetleg megbánnál - úgy beszélek hozzá, mint egy öt éveshez. Szándékosan. Meg akarom alázni. Tudatni akarom vele, hogy felette állok, mindenben.
A színjátéka kicsit sem érdekel. Próbálkozzon amivel csak akar, ha egyetlen mozdulatot is tesz, ami nekem nem tetszik, akkor megtapasztalhatja, milyen egy Halálfalóval packázni. És kivételesen nem fog érdekelni, hogy kínoznom kell. Élvezném.
Megint fenyegetőzésnek fogta fel a mondandóm. Pedig, ha tudná, hogy ezek valóban csak jó tanácsok...
- C-c-c-c - ciccegek miközben enyhén rázóm a fejem - Elena... Elena... - veszek egy mély lélegzetet - Nem áll szándékomban bántani téged. Ez csak egy nyugodt beszélgetés két fiatal hölgy között.
Persze, hogy nem. Mindketten tudjuk. Ahogy, azzal is tisztában lehet, ha kiderül a pletykákról, hogy igazak, nagyon megkeserüli. Tettem olyan dolgokat már, amiket legszívesebben elfelejtenék, eggyel több vagy kevesebb a bűnlajstromomon már édes mindegy.
Nem hajlandó mesélni. Hát jó legyen. Haladhatunk a nehezebb úton is.
- Mint említettem az imént, csevegni szeretnék. Őszintén. Úgy véled képes vagy erre? Tudod, nem szeretem a hazug szavakat. Túl sok vesz körül mostanság.
Nagyon remélem, hogy most is érzi a rejtett fenyegetést. Hogy nem fogom tűrni, hogy a képembe hazudjon. Itt és most el fog dőlni, hogy mit akar Dracotól.

A szoba közepén ülök, mégis a legtávolabbi kanapén az ajtótól. Remek berendezése van a helynek, pontosan olyan, amilyenre szükségem volt, ehhez a ... beszélgetéshez. Piercenek csak egyenesen be kell sétálnia, nincs az útjában semmi, és kellően távol fog állni tőlem, mikor rájön hogy nem pontosan az a szőke várta, akire számított. Oh, szegény lány.
Sötét van. De a szemem már megszokta, így azonnal látom mikor meglebben a függöny és átlépi a határt, ahol már a kígyók birodalma van. Az én birodalmam. Bárcsak irányítani tudnám ezeket a kis csúszómászókat! Egész lényem kívánja, hogy értsem a nyelvüket, de ez a kiváltság nem adatott meg nekem, még így sem, hogy Mardekár leszármazottja vagyok. Nagyobb hatalmamnak kellene lennie ebben a szobában, de nincs. És most rettenetesen idegesít.
Dühös vagyok. Ideges, de leginkább a gyűlölet forrong bennem, amit ez iránt a cafka iránt érzek. Fogalma sincs még kivel kezdett ki!
Ketten vagyunk. A fal visszazárult, a függöny nem lebeg már.
- Lám, lám, lám. Kit hozott erre a sors! - szólalok meg, a hangomból süt az undor.
Közben a fény is lassan beteríti a szobát. Lásson csak. Lássa kivel áll szemben.
Nem hihette, hogy soha nem jut a fülembe! Nem lehetett ilyen naiv! Vagy pusztán azt hitte, hogy szó nélkül eltűröm, hogy kikezdenek a vőlegényemmel? Hát nem!
A pálcám az ujjaim között pihen, játszadozok vele, még.
- Szerbusz, Elena - köszöntöm és folytatom is, csak hogy ez az angyali teremtés tudja a játékszabályokat, nem lenne szép dolog, ha a tudatlansága miatt megsérülne - Mielőtt bármi meggondolatlanság jutna az eszedbe, szeretnélek figyelmeztetni, hogy gyorsabban élne célba az én átkom, mint a tied. Így azt javaslom foglalj csak nyugodtan helyet.
És az egyik fotel, már alá is csúszik, úgy hogy más választása ne legyen. Látni akarom, ahogy a bőr tolakodóan kilöki a térdét, ő pedig csak ormótlanul belezuhan a karosszékbe. Ahogy látni akarom mindez után az arcát. Meg akarom alázni.
- Gondolom meg lep, hogy itt látsz. Vagy talán mégsem. Hisz okos lány vagy te Elena. Nem hiszem, hogy magyarázkodnom kéne. Így megadom neked a lehetőséget, hogy te kezd el szépen a mesélést. Hidd el rosszabbul jársz, ha kérdezni fogok.
Gyűlölöm őt. És el akarom tiporni, a földre kényszeríteni. Azt akarom, hogy könyörögjön a bocsánatomért, hogy soha többet még csak eszébe ne jusson, hogy Draco közelébe menjen.
A legszívesebben már akkor átkot küldtem volna rá, mikor betette ide a lábát. De türtőztetem magam. Egyelőre. De nagyon ajánlom neki, hogy ne idegesítsen tovább, mert az a Vikitria Mirol, akivel épp szemben van, az nem az a lány, akit az iskolában megismerhettek, hanem az aki Halálfalóként teszi a dolgát. Aki már kínzott, zsarolt, tönkre tett embereket, szét választott családokat.
Vigyázz Elena! Ne húzz ujjat velem!

Pontlevonsá: a Folyosón való rendbontás
Diákok nevei:   Seraphin Lamartin,    Gordon Esterhas
Házak: Mardekár, Griffendél

 

---

---