A legjobb szülinap!

Eddig a pillanatig szinte még nyugodtnak mondható voltam. Egyedül a bagolyházban, még viszonylag zajmentes helyen, elbújva minden és mindenki elől. Elmenekülve a ma estétől, külön lenni a biztonságot nyújtó társaimtól. Nem véletlenül jöttem ide, hanem pont ezért. Már rég eldöntöttem magamban, ha engem is elér a halál, akkor valahol máshol végezzen velem...
De mikor Morgan karjai a hátamon összezárulnak, és végre felfogom, hogy még itt van velem, ki kell használni, feloldódik rólam a nyugodtság, és helyére lép a kezdeti szorongás apró cseppjeinek első adagja, melyek lassan, de biztosan mind belém fogják inni magukat ebben a fél órában, ha nem teszek ellene. Nem tudja, mennyire féltem őt.
Én csak azt tudom, mint mindenki más, hogy bármi bekövetkezhet, s ezt a gondolatom Morgan azonnal kis is mondja. Összeszorul rá a szívem, mely azt vallja, hogy ez az ember, aki most velem van, velem lesz a harc után is. Nem, nem fog odaveszni! Hiszek benne, mert a remény hal meg utoljára. Már csak azért is, mert a gondolatok teremtő erővel bírnak. Most is így lesz.
- Nem… – távolodom el tőle kissé, hogy a szemébe nézhessek. Most kaptam őt vissza, de sajnos újra elszakadhat tőlem. Végleg. - Nem fogsz! – mondom ki határozottan, mint aki előre bebiztosítja a jövőt. Milyen jó is lenne!
Az eszem és a szívem vadul egymásnak rontanak. A szomorú gondolatok elkezdik befészkelni magukat a fejembe, de egy nyugtató hullám hirtelen kimossa őket onnan. A torkom elszorulni látszik, és az előtörő könnyem is homályossá teszi látásom. Sírni viszont nem akarok, egyáltalán nem érek el vele semmit, s az így kicsorduló sós nedvnek már nem hagyom, hogy végigszántsa az arcom. Ez egy újabb optimista érzésekkel teli hullámnak köszönhető, amit megint magamban kezdek érezni, s megkönnyebbülök, hogy tudok még tisztán gondolkodni.
- Minden rendben lesz. – mondom is, bár halkabban, mint eddig, s egy bizonytalan, de apró mosoly húzódik végig a szám széléig.
Neki sokkal, de sokkal nehezebb ez az egész. Kiáll harcolni a Roxfortért, és másért, kockáztatva, hogy mindent elveszíthet. Ezért egy kis erőt próbálok belé önteni, ha eddig nincs még elég a készletében. A plusz sosem árt, különösen a mai napon. A kiborulás szélén táncolok, de a megoldás felé botorkálva higgadtabban kezelem a bennem dúló érzéseket, és vészesen múló perceket. Inkább visszahúzom magam a jelenbe, a mostba, hiszen nem akárki áll előttem. Tekintetem elréved az arcán, amit újra éles látással csodálhatok.

Még vagy fél óra, és megkezdődik a vég kezdete, s jóllehet, hogy nekem nem épp itt kellene tartózkodnom. Az evakuálási csoporttal most biztonságban lehetnék, jó helyen. Mert ez ugyanis nem valamiféle titkos búvóhely, ami csak úgy megvédhet. Viszont a tömegben… tövig rágnám az összes körmöm, majd valószínűleg elég hamar kikészülnék. Azt a sok kétségbeesett arcot látni körös-körül, a gyűlő feszültséget, ami a levegőben vibrál… én azt nem bírnám. Nekem itt tökéletesen megfelel, egyedül a madarakkal, akik szegények érezhetik, hogy valami más történik körülöttük, valami nem megszokott dolog. Nyugtalanul toporognak, mozgolódnak, tekintetük mégis érdeklődő. Jaj, ha tudnák…
Bármennyire is belegondolok, egyáltalán nem félek. Miért félnék? Mitől? Apám halála után már meg tanultam alkalmazkodni az újhoz. S bár akármennyire is megviselt, tudom, hogy e két dolog nem hasonlítható össze egymással, ugyanakkor összefügg valamilyen szinten… számomra legalábbis igen.
De minek görcsöljek? Ha halálomat lelem, akkor mégis mit veszíthetek? Csak a nagymamámat, akivel az óta élek, egyedül marad, Walesben. Az egyetlen családtag, aki megmaradt nekem, ő az egyetlen, akit szerethetek ebben az életben, és...

A bagolyház ajtaja hirtelen kinyílik, én meg ijedtemben ösztönösen a hang irányába fordítom a fejem. Csak egy pillanatra válik tisztán láthatóvá az alak, de ez az idő pont elég ahhoz, hogy felismerjem és megbizonyosodjak: Morgan!
A fejem felől, gondolom a saját baglya reppen oda hozzá, s nézem, ahogy Morgan egy levelet csatol a lábához, majd szabaddá is engedi. Vajon kinek küldi a levelet? Ó, hát biztos a szüleinek ad hírt az itteni fejleményekről. Annyira rossz belegondolni az egészbe, hogy most minden a feje tetejére állt, és diákok sora áll majd be a harcba... ő is ezt teszi?
Rám pillant, és láthatóan meglepem őt azzal, hogy itt vagyok.  A fülemben hallom a szívem dobolását, majd pár másodperc múlva Morgan felemelt hangját is, amint kissé leszid. Én erre csak enyhén vállat vonok, és közben amolyan „nem tudom” -ot érzékeltetve enyhén megingatom a fejem. Nem akarok némát játszani, de a testbeszédem megelőzött.
Teljesen megértem, tisztában vagyok vele, hogy nem helyes az ittlétem. De én akkor is itt fogok maradni. Nekem itt jó. Hát aggódik?
Állok, mint a cövek, ő pedig pár lépést tesz felém. Most, hogy már közel van, eszembe jut, hogy hetek teltek el azóta, amióta utoljára így voltunk, kettesben. De most összefutottunk, és pont az ilyenek miatt tudom értékelni a véletlent. El sem hiszem...
Egyre csak őt nézem és belém hasít a fájdalom, mikor kimondja. Az elmúlt napok nélküle… és lehet, hogy a mai szűk fél óra az utolsó találkozás… Neee, nem akarom ezt!
- Te is nekem... – fakad ki belőlem az őszinte igazság, s a végére kicsit el is csuklik a hangom. Minden egyes nap arra ébredtem, hogy valami hiányzik az életemből. Vagyis inkább valaki. Előfordult, hogy nem egyszer jött rám a sírhatnék miatta. Az előtörő könnyeimet most is ugyanúgy visszaparancsolom, miközben egyik szeméből a másikba nézek, de hiába. Most is elkerül.
Valami annyira hiányzik... - fut végig az agyamon egy pillanatra, de aztán a lábam már gondolkodva helyettem előre lép, és mielőtt Morgan bármit reagálhatna, a karjaimat a nyaka köré fonva átölelem őt.
Ennyi akkor is jár.
- Nem akarlak elveszíteni... - mondom halkan. És bár az elmúlt hetekben úgy tűnhetett, mást akarok, őt nem dobhatom el magamtól. És többé nem is fogom.

         Alapok

teljes név || Stevie Bedloe
becenév || -
jelszó || "Alcohol is free!"
nem || Nő
születési hely, idő || Wales; 1982. január 23.
horoszkóp || Vízöntő
kor || 16
vér || Félvér
évfolyam || Hatodik


             A múlt

Anya meghalt a születésemkor. Valamilyen oknál fogva nem tudtak rajta segíteni, s valahányszor utána kérdeztem, csak annyit mondtak, késő volt. S egy idő után beletörődtem. Apa számtalanszor mesélt róla, de igazán csak fényképekről láthattam, milyen is volt valójában. Azt hiszem, külsőre rá ütöttem, s ha szentimentális akarok lenni, vigasztal a gondolat, hogy egy kicsit tovább él bennem. Apa nem győzte elégszer sóhajtozni, mennyire szerette – és sohasem nősült újra. Egyke maradtam a családban, bár vágytam a nagytestvér szerepre. Gyerekes fantáziálásom azonban hamar elcsitult. Csonka család járt nekünk.
Kettesben éltünk. Könnyű életvitelt folytattunk, túlontúl egyszerűt. Apró, ámde otthonos kis lakásban nőttem fel. Apa pedig egyetlen szülő révén kénytelen volt többfelé is koncentrálni - ha azt veszem, hogy a férfiak mennyire képtelenek erre... Ott volt a csöpp élelmiszer üzlete, s tetejében még én is, akit fel kellett nevelnie. Nem ment egykönnyen, de igyekezett.

Csintalan gyerek voltam, mint sokan mások, és az összes percét szerettem. Sárosan jártam haza, kék-zöld foltokkal voltam tele; labdát rugdostam a fiúkkal, s nem egyszer betörtem az igazgatói iroda ablakát. A nap hátralévő részében persze sötétedésig kint játszottam az utcabeli gyerekekkel, többek között imádtuk fulladásig hajtani az elnyűtt drótszamarakat.
Ez az időszak korán kettészakadt. Beiktatott a házimunka világába, ami viszont kevésbé vált szívügyemmé. Házias, az sosem lettem.
Mikor felvettek a Roxfortba, nem voltam önfeledt. Apám egyedül maradt otthon, s hogy ritkán láthatom, nem töltött el elégedettséggel. A gyanúm, hogy előbb-utóbb történik vele valami komoly dolog, később beigazolódott. Megegyeztünk, hogy a kezdeti szorongás ellen hetente többször váltunk levelet. Kicsit feloldott, de így sem voltam teljesen nyugodt.

Az első, külön töltött évben minden rendben volt vele, legalábbis ezt szűrtem le a rendszeres írásaiból. Nyaraimat együtt töltöttük, s gyakorta kijártunk. Hosszú, ráérős séták voltak azok, napsütéses, madárfüttyös erdei kirándulások. Aprók voltunk mi, de a nyár legnagyobb, legfinomabb szeletei gond nélkül belénk fértek, s az emlék még sokáig eltelített.
Ekkor már nem függtem apától, aki a második évemben rohamosan lebetegedett. Nehézségei nyomást gyakoroltak rám, az iskolában elveszettnek éreztem magam. A tanulás sem ment úgy, mint vártam, a barátoktól is elhidegültem. Tanárok érdeklődtek, mi okozza a változást, aggódtak a tanulmányi eredményeim alakulása végett is.
Apa magányosan élte életét otthon, és már alig leveleztünk. Ivásra adta a fejét, holott megfogadta, soha nem folyamodik ilyesmihez. Kérleltem, tegye le a whiskyt, nem vezet semmi jóhoz, de nem hallgatott rám. S a tudat, hogy menthetetlenül haladt a süllyesztő felé, szörnyű volt. Kevés voltam hozzá, nem tudtam mit tenni. Teljesen megváltozott, kifordult magából.
Hetek teltek el. Olykor javult ugyan az állapota, de mogorva lett, türelmetlen és mérhetetlenül lusta. Ráadásul a szivar is meg-megfordult ujjai között. Az utolsó nyaram vele, a harmadik évem után kész szánalommá fejlődött. Semmi sem volt már olyan, mint régen. Semmit sem csináltam akkora lelkesedéssel, mint azelőtt.


Tisztán emlékszem a kiborulásra.
Július közepe volt, valamikor hajnalban történt.
Nyöszörögve nyitottam ki szemeimet. A szél kíséretével belibbent a függöny a kitárt ablakon, s friss levegő töltötte be a szobát. Felültem. Minden olyan nyugodt volt. Pár pillanattal később köhécselés rázott fel álomittas létemből. Rögtön tudtam. Többször erőltetnie kellett a köhögést, egy kicsit csend lett, majd bagófüst kúszott helyére. Az utcai lámpák gyér fényében tisztán kivehettem, hogy a nappaliban gyújtott rá – és már meg sem lepődtem.
Bekopogtam hozzá, s bár nem jött válasz, benyitottam. Csíkos, kopott pizsamájában könyökölt az ablaknál, de rám, nem nézett.
- Miért nem alszol? – kérdeztem tőle és szorosan mellé húzódtam. Arcát fürkésztem, hátha találkozik tekintetünk. Hiába.
Felelt volna, de köhögnie kellett. Pár fájdalmas pillanat után visszanyomta a szájába a szivart.
- Nem jön álom a szememre – mondta magától értetődő hangsúllyal. Arcát kísértetiesen világították meg a kinti fények, s a ráncok kíméletlenül szántották végig homlokát, a sűrű fekete szemöldökeit pedig többször összehúzta – És te?
Arcomat pillanatok alatt könnyek lepték el. Mindenféle érzések kavarogtak bennem.
- Mintha nem tudnád...
Ő csak rezzenéstelen arccal pöfögött tovább, és bámult kifelé.
- Képes lennél értem megváltozni? – kérdeztem aztán remegő hanggal a torkomban. Közben a szél az arcomra szárított pár lefelé gördülő könnycseppet. Még választ sem vártam tőle, nem pedig őszintét. – Ne hagyj el!
Néztem, néztem, de csak oldalról láthattam arcát. Nem mozdult, egyre csak a füstöt eregette.
- Kivé lettél?!
Hangom magasabb tónusba csapott át. Aztán elszorult a torkom, s minden olyan homályossá vált. Mit nézzek rajta, ha még válaszra sem méltat?
Csak álltam mellette, a nagy csendben, figyelve rezzenéstelen tekintetét.
Elnyomta az ablakpárkányon a szivart, majd kilökte az előkertbe. Nem hittem, hogy két idegen leszünk egymásnak, hogy valaha, ennyire magamra hagyjon.
- Na, menjünk... - apa törte meg először a csendet, és először ezen az estén rám nézett, bele a csalódottságtól áztatott szemeimbe. Kissé enyhült a komor arckifejezése, a ráncok ellaposodtak. Semmi egyéb. Mintha nem is élő ember lett volna…
- Szeretlek, apa... - suttogtam, bár valahol éreztem, ez semmin sem változtat.
- Késő van, nem hallod?
Belém hasított a fájdalom. Kirohantam a szobából, otthagyva a sóbálvánnyá meredt apám, aki csak a hűlt helyem láthatta maga előtt. Keservesen bemásztam az ágyamba, fejemig húzva a takarót, hogy tompítson sírásomon. Az sem érdekelt volna, ha ott fulladok.
Órákig zokogtam, tengerré áztatva a párnámat és saját magamat. A külvilágot kizárva magamból megállás nélkül zokogtam. Nem bírtam tovább magamban tartani. Ott voltak a fejemben az emlékek, szememben az apám, torkomban az alkohol, orromban a szivar keserű füstje. Remegő végtagjaimban pedig a félelem.

Aztán a negyedik évben, szinte év elején, kaptam tőle egy búcsúzó levelet, melyben közölte, hogy feladja. Erőtlen lett, kedvetlen, ráadásul elszedték tőle a kis boltját, így gyakorlatilag nem volt hol dolgoznia, nem érezte értelmét az életének. Cserben hagyott, egyedül. Szerettem volna azonnal megtudni mindent, de addigra már nála is késő volt. Tudjukki és a halálfalók árnyéka a mi kis városunkra is rávetült. Apa pedig nem tudott volna ellenállni, talán nem is akart. A halálfalók eljöttek érte. Nem tudtam tőle rendesen elbúcsúzni. Egy pillanat alatt szertefoszlott a boldogságom. Csak a nagymamám maradt nekem, a fotóim és a rajzaim. Egy kis darabka maradt az itt-ott rongyos-foltos, de szép gyerekkoromból.

Nem találtam helyemet, s a háború csak tetézte a borzalmakat. A nagyit nem szeparálhattam el az eseményektől, pedig szerettem volna. A kihallgatások, átokgyakorlatok mázsás súlyként nehezedtek ránk, a mugli születésűek pedig igyekeztek láthatatlanná válni, majdnem pont úgy, mint ahogyan elvárták tőlük. Néha én is csak testben voltam jelen, a gondolataim gyakorta másfelé jártak – a napok nagyrészében a nagyi miatti aggódásom őrölt fel.


        Jellem

Erős bizonyítási vágy, kíváncsiság, és szinte apadhatatlan energiakészlet élteti; ambíciói cselekvővé, eredményessé teszik.
Nem fél az ismeretlentől, sőt, egyenesen vonzónak találja azt - képes elsőként belépni egy sötét barlangba, körülnézni egy elhagyatott, omladozó épületben, vagy belegázolni a mocsárba, ha annak a közepén valami felfedezés, valami érdekes várja.
Nincs szüksége segítségre, tanácsra, újra és újra feláll, önerőből, újra és újra a saját feje után megy. Analitikus figyelem van benne, egyszersmind kritikus, észjárása könnyen áttekinthetővé teszi számára a dolgokat, szorult helyzetekben általában ügyesen feltalálja magát.
Nála az igazság nem szenved csorbát - a mellébeszélés, tények megkérdőjelezése módfelett kihozzák a sodrából. Hangjának felemelésére ilyetén jó oka van, szavainak súlyt, kijelentéseinek élt és sarkot ad, birkatürelmét tekintve bizarr, nem szokványos jelenség.
Olykor a világ a saját, különbejáratú laboratóriuma - nem éppen a legkedvesebb vonása, de előfordul, hogy ‘kísérletezik’ másokon, tesztel, belelöki az embereket s figyeli, miként működnek, hogyan reagálnak; példának okáért, játssza, hogy szerelmes, bár sosem az. S ha a szabadságigényén múlik, aligha ragaszkodik majd ilyesfajta ígéretekhez, korlátokhoz.

Erősség || jó alkalmazkodó, állhatatos, intelligens
Gyengeség || makacs, cinikus, szarkasztikus


         Apróságok

mindig ||
függetlenség, elázni az esőben
utazás, felfedezés
jazz & swing, skandináv krimi
trükkös bűbájok
soha ||
hadarás, tikkelés
giccses és romantikus dolgok, Umbridge
sztereotípiák, téveszmék
finnyás nők, nyegle férfiak
hobbik ||
Fut; késő délutánonként a roxforti birtokon
Szénrajzokat készít; az őt körülvevő emberek arckifejezéseit, érdekes mozzanatokat
Olvas; nagyrészt bűnügyi regényeket
merengő || Legrosszabb emléke az apja halálhíre, legjobb pedig az összes olyan program, amit az apjával töltött
mumus || Tipikus bohóc, eszelős, undorító vigyorral
Edevis tükre || Egy új, eddig nem ismert és azonosított lény felfedezése; elismert kutatóként látja magát
Amortentia || Citrusfélék aromája, különösen narancs és grapefruit
százfűlé-főzet || Színre, mint olaj a tengervíz felszínén, kissé opálos, ízre akár a mák
titkok || Apja hajtincsét egy kis dobozkában tartja
azt beszélik, hogy... || beleőrült apja elvesztésébe


A család

apa || George Bedloe (elhunyt 1996-ban), mugli; igazán szerették egymást
anya || Bethany Brisbane-Bedloe (elhunyt 24 évesen), félvér; soha nem ismerte
testvérek || Nincsenek
állatok || Maroon, a füleskuvik

Családtörténet ||

A Bedloe családnak nincs komoly múltja. Aranyvérűek nem fordultak elő semmilyen vonalon.
Apja mugli volt, anyja félvér, és szülei is félvérek, akik Amerikában élnek, és Stevie nem ismeri őket. Állítólag megromlott a kapcsolatuk, még a régmúltban. Apai ágon nagyanyjával van kapcsolata csak - aki varrónő -, ugyanis a nagyapja munka közben, bombarobbanás végett vesztette életét.

         Külsőségek

magasság || 174 cm
testalkat || Karcsú
szemszín || Kék
hajszín || Szőke
kinézet || A rendszeres mozgás az évek során megtette jótékony hatását, és szemrevaló lánnyá formálta.
A kényelem és egyediség jegyében öltözködik. Bizarr mintás ingek és kardigánok garmada, bakancsok tömkelege, enyhe bohém beütést keltve.


         A tudás

varázslói ismeretek || Nemcsak az elméleti tudás szenvedélyese, hanem a valóság is legalább annyira érdekli. Fogékony az újdonságra, így a tanulásban általában jeleskedik, kivéve, mikor valami kis kedvtelésből folytatott kutatása az aktuális tananyag rovására megy; előfordul, hogy a könyvtárban rostokol.
Ezidáig zsinórban teljesített neccesen mágiatörténetből - ki tud annyi koboldlázadást megjegyezni? -, valamint jóslástanból, amit nem éppen tart megbízható forrásnak. A legendás lényekkel lelkiismeretesen bánik, és az SVK szintúgy favorit.
felvett tantárgyak || Legendás lények gondozása, számmisztika
pálca típusa || 11 és negyed hüvelyk, szőlő, egyszarvúszőr mag
RBF ||
Átváltoztatástan - V
Bájitaltan - V
Bűbájtan - K
Gyógynövénytan - V
LLG - K
Mágiatörténet - H
Rúnaismeret - E
Számmisztika - V
SVK - K



         Egyéb

avialany || Imogen Poots