Miközben a vajsöreinkre várunk, úgy érzem, hogy már az ital finom, lágy, krémes ízlelése nélkül is kellemes érzés jár át, amikor Hellie megköszöni a gondoskodást.
Jó testvér módjára nem csak én voltam az, aki bármit megtett volna a másik feléért. Minden bajban együtt voltunk és bármikor képesek voltunk tartani egymás hátát, szó nélkül. Afféle idillikusan szép családot alkottunk hajdanán, de, hogy a természet fenntartsa egyensúlyát és hatalmát természetesen az örökké szó nem jelent meg a mi történetünkben. Hisz, hogy is lehetne, hogy egy felemelően szép család örökké együtt marad? Annak már íze sem lenne, hisz ha nem tapasztaljuk a savanyút, nem érezzük az édeset is. Egyszer fent, egyszer lent.
Nem volt könnyű mindezt megemészteni, de azóta azon a logikán éle, mindennapjaimat, hogy örülhetünk, hogy velünk megtörtént és megtudtuk, milyen is egy óriási boldog család.
Persze Lora és Harry mindig mindent megtettek volna értünk és habár imádtam őket teljes szívemből, mégis vágytam a régmúltra. Ezt így nehéz megfogalmazni, mikor körülölel az ő szeretetük és a múlt édes emléke, de mégis, mindent megadtam volna azért, hogy visszahozzam őket.
Ám, ha ezt megtettem volna hálátlanná lettem volna, hisz eltaszítottam volna magamtól azokat, akik feltétel nélkül szerettek. Néha annyira ki akartam ordítani magamból azt, hogy akarom a múltat, de az ártatlan kislányból abban a pillanatban átváltozhattam volna egy szörnnyé. Hisz milyen mély sebet okozhat az, ha azt szűrik le belőle, hogy valójában nem is szeretem őket. Pedig ez nem igaz! Ám még sem tudom hova tenni ezt a tébolyt és ez így egyáltalán nem helyes.
Ezért maradt nekem az elmélet: öröm, hogy velünk megtörtént, de ez a múlt idő zavaros...
Tekintetem Helliere emelem és elmosolyodom. Mindig ő volt a kisördög régebben, aztán fordult a kocka. Valójában nem tudjuk egymást felülmúlni, mégis úgyérzem, hogy most igenis rossz vagyok. Talán azért, mert nem tudom, hogy mit kellene tennem, éreznem...
- Tudod, hogy szeretlek szeretni és védeni, drága Twichesem! - suttogtam mosolyogva.
Hogy mi ez a szó? Hát egy szép emlék, amely röviden összefoglalja a gyerekkorunkat. Évek óta nem használtam ezt a kedveskedést, s ez most kellően jólesett. Csupán annyit jelent: ikerboszorkány. Jójó, tudom, hogy ez így kicsit béna, de hát gyerekek voltunk, vagyunk és leszünk.
Leszünk... Mindig szerettem volna Pán Péter lenni, vagy Csodaországba repülni. Annak a srácnak habár szülei nem voltak, ott volt neki a szabadság gyönyöre. Igen, tudom. Valahol én is szabad vagyok, de engem köt a múltam és úgy megláncol, hogy karmai közt szinte majd meg fulladok. Nem szeretném elfelejteni, de mégis ha meg nem teszem, soha nem tudok majd előre haladni... Ez egy kétarcú dolog.
- Tudod mennyire szeretek hóesésben sétálni. Kihagyhatatlan téli kirándulás számomra - kezdtem bele mosolyogva. - Amikor sétálok gondolkodom, elmélkedem és emlékszem. Hát így jutott eszembe, hogy télen mindig szánkóztunk.
Na jó, azt hiszem nem kellene elszúrni a beszélgetést az emlékekkel. Épp most akartam tőlük kicsit mentesülni. Úgyhogy itt az idő, hogy meg is tegyem.
- Nincs kedved szánkózni?
Jó testvér módjára nem csak én voltam az, aki bármit megtett volna a másik feléért. Minden bajban együtt voltunk és bármikor képesek voltunk tartani egymás hátát, szó nélkül. Afféle idillikusan szép családot alkottunk hajdanán, de, hogy a természet fenntartsa egyensúlyát és hatalmát természetesen az örökké szó nem jelent meg a mi történetünkben. Hisz, hogy is lehetne, hogy egy felemelően szép család örökké együtt marad? Annak már íze sem lenne, hisz ha nem tapasztaljuk a savanyút, nem érezzük az édeset is. Egyszer fent, egyszer lent.
Nem volt könnyű mindezt megemészteni, de azóta azon a logikán éle, mindennapjaimat, hogy örülhetünk, hogy velünk megtörtént és megtudtuk, milyen is egy óriási boldog család.
Persze Lora és Harry mindig mindent megtettek volna értünk és habár imádtam őket teljes szívemből, mégis vágytam a régmúltra. Ezt így nehéz megfogalmazni, mikor körülölel az ő szeretetük és a múlt édes emléke, de mégis, mindent megadtam volna azért, hogy visszahozzam őket.
Ám, ha ezt megtettem volna hálátlanná lettem volna, hisz eltaszítottam volna magamtól azokat, akik feltétel nélkül szerettek. Néha annyira ki akartam ordítani magamból azt, hogy akarom a múltat, de az ártatlan kislányból abban a pillanatban átváltozhattam volna egy szörnnyé. Hisz milyen mély sebet okozhat az, ha azt szűrik le belőle, hogy valójában nem is szeretem őket. Pedig ez nem igaz! Ám még sem tudom hova tenni ezt a tébolyt és ez így egyáltalán nem helyes.
Ezért maradt nekem az elmélet: öröm, hogy velünk megtörtént, de ez a múlt idő zavaros...
Tekintetem Helliere emelem és elmosolyodom. Mindig ő volt a kisördög régebben, aztán fordult a kocka. Valójában nem tudjuk egymást felülmúlni, mégis úgyérzem, hogy most igenis rossz vagyok. Talán azért, mert nem tudom, hogy mit kellene tennem, éreznem...
- Tudod, hogy szeretlek szeretni és védeni, drága Twichesem! - suttogtam mosolyogva.
Hogy mi ez a szó? Hát egy szép emlék, amely röviden összefoglalja a gyerekkorunkat. Évek óta nem használtam ezt a kedveskedést, s ez most kellően jólesett. Csupán annyit jelent: ikerboszorkány. Jójó, tudom, hogy ez így kicsit béna, de hát gyerekek voltunk, vagyunk és leszünk.
Leszünk... Mindig szerettem volna Pán Péter lenni, vagy Csodaországba repülni. Annak a srácnak habár szülei nem voltak, ott volt neki a szabadság gyönyöre. Igen, tudom. Valahol én is szabad vagyok, de engem köt a múltam és úgy megláncol, hogy karmai közt szinte majd meg fulladok. Nem szeretném elfelejteni, de mégis ha meg nem teszem, soha nem tudok majd előre haladni... Ez egy kétarcú dolog.
- Tudod mennyire szeretek hóesésben sétálni. Kihagyhatatlan téli kirándulás számomra - kezdtem bele mosolyogva. - Amikor sétálok gondolkodom, elmélkedem és emlékszem. Hát így jutott eszembe, hogy télen mindig szánkóztunk.
Na jó, azt hiszem nem kellene elszúrni a beszélgetést az emlékekkel. Épp most akartam tőlük kicsit mentesülni. Úgyhogy itt az idő, hogy meg is tegyem.
- Nincs kedved szánkózni?
