- Mondd csak ki bátran, rajta. - Szisszeni halkra fogott, gőgös hűvösen, míg a beszerző ábrázatát nézi. Undorodik tőle. Látja és érzi, sőt, ha ennyi még nem volna elég, a fejéből is képes kiolvasni ezt az egy nyomorult kis érzést, amit az esetek zömében nincs az a földi halandó, akiből kiváltott volna. Persze ilyenkor nem számítanak a rossz pillanatokban elhurcolt árva lánykák és rikkancsként gürcölő utcagyerekek. Sem az alkímia labor vegyszerszagú börtönében megrontott diákok, akik csak késve tudták értékelni mindazt a jót, amit ez az elbűvölő szörnyeteg tett velük. Alectől ellenben nem állhatja ezt a gondolatot. Nem undorodhat tőle. Nem találhatja iszonytatónak az az ember, aki már-már eszement imádattal csügött rajta és a világon a legszebbnek látta!... Az alkimista arcán megrándul egy aprócska izom, és összeszűkülő szemei alatt újabb vérpatakokat ereszt a még hegedő seb.
- Mh. Ismered a Clayton udvarház átkát? Jártál arra mostanában? Mert ha nem, akkor azt hiszem, felesleges is volna belekezdenem a magyarázkodásba. Egyrészt pokolian fáj a beszéd, másrészt a történet túl hosszú és túl régre nyúlik, és még nincs lezárva. - Ha már egyszer elkezdte, végigmondja, bár minden egyes szóval egyre csúnyábban vérzik az arca. A sebtében odaöltött varrás húzódik, és a szálak köré tapadt, szilárduló nyirok is kellemetlenül feszül a bőrén. A nyelvén érzi a tulajdon vére ízét, ám ezúttal nem egy Seraphinhoz hasonlóan harapós ifjú ajkairól és szájából csókolhatja ki, nem tüzeli fel, egyszerűen csak szivárog - ő pedig nyeldekli, mintha nem is vér volna, hanem mezei nyál. Víz. Ital. Bármi. Mondandója végeztével bosszúsan szisszen és meggörnyeszti a hátát. Minden porcikája sajog, ráadásul a torkára ismét lecsorogni érzi azt a sós, fémes ízt. Nyel egyet.
- Elfelejted, kivel beszélsz. - Hagyja megtámasztani magát, bár úgy csinál, mintha észre sem vette volna. Nem köszöni meg és nem nehezedik a segítő karra, helyette nagy levegőt vesz és fellép az első fokra. Talán nem ártana lentre is rendszeresítenie egy fürdőt, ahol a legtöbbet használt készítményekhez is hozzáférhet. Ilyen esetekben ugyanis kénytelen felvonszolni magát az emeletre. Persze az út hoppanálva gyorsabb lenne, de varázserő híján utálatosnak látszik az impozáns lépcsősor. Leveri a víz. - Bőrforrasztásban, rohadásban és bármi egyébben magasan verem a medicusok szintjét, sőt! Alkimista vagyok. Őrült kísérleteket végrehajtó természettudós és kiváló szövetbűvölő, és most nézd meg az arcom. - Ingerülten Alec irányába kapja a fejét, és bosszús, undorral telt kifejezéssel hunyorít rá azokkal a ködbe burkolt szemeivel. - A cérnát egy cseléd többé-kevésbé épen maradt dobozában találtam, akárcsak a tűt. Van fogalmad róla, milyen heg marad a ny...?! - Elharapja a mondatot és félig elfordul, míg lenyel egy újabb kis kortynyi whiskey-füsttel ízesített nedvet. - Nincs több erőm és míg volt, addig sem fogott a sebeken. És a bezoár...! Egy rakás szart sem ér.
Az elkínzott, halottsápadt arcon fájdalmas mosolyféle dereng fel, bár borzasztó halovány, hisz a varratok így is azonnal belefeszülnek a húsába és ő újfent megkomolyodik.
- Akkor ne mászass velem lépcsőt. - Igen, ez volt a segélykérés. Borzasztó mélyeket lélegzik, és bár az izmai feszülnek, kezd összezavarodni a fejében a lent, a fent, az előre és a hátra.

A jó komornyik ismérve, hogy tudja, mikor szívódjon fel. Cedrah pedig csak és kizárólag tökéletes munkaerőt tűr meg a házában, így talán nem is meglepő, hogy az épület, melyről a közeli ismerősök azt beszélik, hogy jobban hasonlít egy szőke csitriktől zsongó bordélyra, mint nagy nevű, komoly, komor tudós otthonára, újonnan jött vendégek érkeztekor mindig csöndes - szinte már kihalt. Alec persze nem idegen, de mivel az alkimista nem adott más utasítást, és tudvalevő, hogy ő maga is jobban kedveli a némán porolgató, szemérmesen elforduló szépségeket, mint a harsány örömlányokat, a személyzet hallgat. Minden csendes, épp csak a fal mellett álló, ódon ingaóra veri monoton szárazon a múló másodperceket.
Ebben a halkan kattogó környezetben egy kicsit minden halottnak tűnik. De még milyen halottnak! Cedrah a tőle telhető legsemlegesebb arccal tűri, hogy lehámozzák a kezéről a kölcsönkapott, puha anyagot, ami különös változáson megy keresztül a varázsló bűbája alól kikerülve. Előbb csak néhány vörös foltnyi vér préselődik ki a szálak közül, majd egyre több és több. Gennyes, nyirkos, halványsárga udvarok oldódnak a pirosló körvonalakba, majd a víz tisztája, amit további vérpettyek szennyeznek sötétté. Vörös, vörös, vörös. Mire egészen eltávolodik tőle a kendő, az már messze nem hasonlít az eredeti önmagára. Milyen ironikus...
- Igen, tudom. Szörnyen kínos. - Az utolsó szót olyan undorral nyomja meg, amilyet ritkán hallani a szájából, elvégre a legtöbb dologhoz képes érzéketlen távolságtartással hozzáállni. Na már most a gyengeség nem ilyen. Mit ér a mágus pálca nélkül? Mit ér a mágus pálca nélkül?! Mit ér ő a pálcája nélkül és mihez fog kezdeni? Fürkész tekintetét Alec szemein felejti, míg arra vár, hogy lebontsák róla a tulajdon mágiája utolsó morzsáit. Lehet, hogy kerülik a pillantását, de őt ez láthatóan nem zavarja a bosszantó mustrában. - Igen. Ha nagyon tömörek akarunk lenni, akkor igen. - Elhúzza a kezét. A kendőző bűbájt alkotó utolsó varázsszem elporlasztásakor a takaró lehullik, és ahol egy fél pillanattal ezelőtt még az alkimista tökéletesen ép keze fehérlett, most egy ocsmány, gennyedző keléstömeg virít. A színe kiválóan harmonizál a férfi kedvenc kabátjának árnyalatával, és az arcára tapadt nedvekkel. Remek összeállítás volna egy fáradt, őszi ünnepségre - már amennyiben nem Cedrah Lupen volna a beöltöztetett alany. Ez csak valami vicc. Az alkimista kézfeje valóban nem létezik, a bőr ugyanis maximálisan leoldódott róla, pusztán cafatokban őrzi még a valaha volt, sápatag színét. A megmaradt kis darabkák szegélyein vadul burjánzó gombaligetként ékeskednek a gennyel teli hólyagcsomók - köztük élénken meg-megránduló szálakként feszülnek az inak. Egy ponton a nappali szőnyege is áttetszik a kezén, és a háta mögött álló bútordarab sötétje. Lógatja maga mellett, mint egy döglött, utált dolgot, amit ha akarna, el is dobhatna, és látszólag ignorálja a tényt, hogy a hólyagok környéke nyomokban még mindig pezseg.
- Nincs mitől tartanod, Celes, nem szorulok a segítségedre. Ha varázslattal meggyógyíthattam volna magam, már megtettem volna, de mint látod, nem tettem, és elhiheted, nem jókedvemből ér fülig a szám. - És csakugyan. Beszéd közben újabb és újabb cseppek szuszakolják át magukat a durva, elkapkodott munkának tűnő varráson, ami az alkimista szájának sarkaitól gunyoros ívben nyújtózkodnak egészen a fülek vonaláig. A fekete cérna környékén vastag, félig-meddig megkeményedett rétegekben sárgállik a nyirok, valamint a whiskey lemosatlan maradéka. Lilával márványozott szemein mintha áttetsző hályog ülne, állandó köd. A nyaka, a mellkasa és a vállai több helyen is lehorzsoltak, égett hólyagokkal borítottak, a hátán tíz hosszú karom nyoma vöröslik a vállaitól a lapockái alsó ívéig. Még magán tartja a nadrágját, de az sem szép látvány, a sokat bíró férfiúból áradó makacs ammóniaszag forrása ugyanis nem más, mint vizelet. Hatalmas, sötéten terpeszkedő folt a drága szövetnadrág ülepén és a szárak belső oldalán. Cedrah sóhajt és elfordul, majd kissé ingatag, de állhatatos léptekkel a lépcső felé indul. A korlátig jut, ott muszáj megkapaszkodnia, az arcából minden vér kifut. - Meddig... - Kezdi mélyen és rekedten, de elakad a szava és kénytelen új erőt gyűjteni. A tartás, a tartás, a tartás. Akkor sem hajlandó levetkőzni a tökélyéből és szigorából, ha láthatóan mocskosul rossz bőrben van. Elvégre ez csak bőr. Lenyúzható, megújítható. Mágiával. Magában nem győz anyázni, de kívül hűvös marad. - Meddig maradsz?

- Semmitől nincs okom tartani. Legfeljebb Sean miatt aggódhatnék, ha tudnék, de ő a Roxfortban van. Szemmel tarthatom... A szobáját meg Crutiatus átok védi, úgyhogy senki nem jut be csak úgy. Hoppanálva sem. - Megrándul az arca, ahogy kivonja a vállait az ing drága anyagából, a hangja alig hallhatóan, de megbicsaklik.
Mindenesetre nem úgy fest, mint aki a közeljövőben bármit is képes lenne lefejelni. Igaz ugyan, hogy csoda számba megy a tény, miszerint még mindig a saját lábain állva jön-megy a lakásban és hullatja a vérét, mégis a szikár hüllők szívósságát idézi az a masszív állhatatosság, amivel tovább mozdul újra és újra. A karjait nem fájlalja, ott egész könnyedén siklik a finom anyag fehére, ám a kapott kendőbe bugyolált kézfej már akkor görcsbe feszül, mikor még csak közelít felé a megoldott mandzsetta. Az alkimista arca és nyaka nyirkosan fénylik a hűvös verejtéktől.
- Meg tudom fogni. Varázsolni nem tudok. Fogalmam sincs, hogy kerültem a Dentes környékére, de morzsányi erőm sem maradt mostanra. Az utolsó bűbáj, amit alkalmaztam, a kendőző volt. - A feszültség tetőfokára hág benne, mégsem figyelmezteti, hogy legyen óvatos. Bízik benne, hogy Alec anélkül is fokozott figyelemmel adózik majd szerencsétlenül járt kézfejének, és ahogy az általában lenni szokott, a megérzése ezúttal is helyesnek bizonyul. Egy királyi ékszernek sem adózhatnának nagyobb tisztelettel, azt sem érinthetnék odaadóbb óvatossággal, mint ebben a percben őt. Pedig hol van már a régi formája!... Óvatosan megmozgatja az ujjait, aztán félkézzel nekilát megoldani a nadrágját, hogy kibújhasson belőle, mire az átható, csípős ammóniaszag újult erővel páráll a varázslók orrába.
- Celes... - Ennek a mondatnak viszont már figyelmeztető éle van. Néhány éve kinőtt abból a korból, amikor még megmondhatták neki, mikor mit csináljon, mi a helyes és mi a rossz. Ezúttal enyhén szólva is felháborítónak tartja a szavak mögött lappangó gúnyt, hiába tudja, hogy pusztán az aggodalom szülte azt. Az alkimista oldott övvel néz farkasszemet az átoktörővel, és ha már úgyis az orra elé került, a metsző pillantást tűnődő, rövid mustrával zárja. Aztán visszafordítja a figyelmét a vetkőzésre.
Hát csak nem bírsz magaddal...?
- Celes. - Dörren rá az előbbinél is keményebben, ám a keze megakad a gyűrött szövetnadrág derekán és furcsa, félig keresztbefont karokkal mered barátja arcába. Érti ő, hogy aggódik. Nem képes átérezni a helyzet súlyát, de érti, hogy feszült és a védelmi ösztöntől egész vakmerő megnyilvánulásokra ragadtatja magát, de ez azért már mégis csak több a soknál! Az életével játszik? Összeszűkülnek a szemei. Meglehet. Kivár. A könnyű szőttes pár centit már lejjebb csúszott a csípője egyik oldalán, de türelmesen tartja, már amennyire az ember türelmes lehet abban az állapotban, amiben ő. Szerencséjére a nagy kirohanást illő vallomással zárja. Igaz, hogy a fejéből is kiolvasta volna, de hallani mindig hízelgőbb.
- Enyhén szólva. - Feleli mély, nyugodt hangon, magához mérten kissé talán csendesen, de a maga erősen akcentusos, mégis gyakorlott franciájával. Régről berögzült szokás, hogy ha ezen a nyelven szólnak hozzá, így felel - titkolózásra azonban az otthona falai közt a szuahéli talán praktikusabb lenne, ugyanis ha más nem is, a komornyik egész biztosan jól beszéli. Kemény rostákon kell átesnie valakinek, hogy felvételt nyerjen Mr. Lupen otthonába, ám amíg csalódást nem okoz, irigylésre méltó fizetés a bére. És némi nyűgös, szennyes feladat, mint például alkalomadtán egy kiugrott váll helyrerándítása. Cedrah tehát napirendre tér a dolog fölött és megemeli az állát, amitől nem hogy jobb színben nem lesz, de egyenesen kifut a vér az arcából. - Nem túl szép látvány, a kézfejem gyakorlatilag nem létezik, szóval óvatosan... - Egy pillanatra lehunyja a szemeit, de a kezét adja, aztán visszafordítja a tekintetét Alec ujjaira. - És ahogy már mondtam, nem maradt erőm feloldani a bűbájt. Tedd meg, ha gondolod. De nem lesz hálás.

Folytatás a Lupen-kúriában. 

Még az Alicui Dentes-ben

Halvány, betegesen halvány kis mosolyba rándulnak az ajkai a kérdés hallatán. Pont olyanba, amit akkor látni az arcán, mikor tudja, hogy a másik fél számára is tökéletesen egyértelmű volna a válasz, ha a hajszálnyinál csupán parányival is jobban ismerné. Alec ismeri - legalábbis a nagy átlaghoz mérten igen. Mégis megeshet, hogy őszintén nem érti, mi lehet olyan szörnyűséges, hogy egy komolyan érző embert olyan cselekvésekre sarkalljon, mint amiket az alkimista lefestett? Persze. Természetesen előfordulhat.
- Igen, valóban. - Kritikusan szemléli a készülődést, de egy szóval sem jelzi, hogy kivetnivalót találna abban a technikában, amivel felragadják a piszkavasat, vagy esetleg a rutinos tisztogatásban. Csillogjon csak úgy a mosdókagyló, mintha nem az ő vére gördült volna végig rajta alig egy másodperce! Ha tehetné, az egész nyomorult helyiségre felejtés átkot szórna, hogy kiverje a csempék közti fuga szürkéjéből és a fényes márványlapok színéből, a tükör sima lapjából, a padló nyirkosan fénylő anyagából a tényt, hogy egyáltalán itt járt. Vissza kéne forgatnia az idő kerekét, és meg nem történtté tenni ezt az egészet. A vért, a nyomort és a kiszolgáltatottságot is, ami pedig egyáltalán nem jellemző rá. Nem ismeri ezt a Cedrah Lupent, és nem is tetszik neki. Ez Lockhart. El kell söpörni a Föld színéről, hogy írmagja se maradjon!
- Baleset volt. - Feleli végül szinte visszakomorodva a téma igényelte komolykodó küllembe, pedig tudható, hogy a legkevésbé sem bánja a tettét. Nincsenek álmatlan éjszakái a neje halála miatt és cseppet sem érdekli, ki mit gondol arról, hogy betörte a fejét és lelocsolta a vállát azzal az üvegcsényi savval. A doktor gyújtotta rá a házat, így ő moshatja kezeit. A bántalmazást és a csalást nem tagadná - de ki feltételezné róla?
Hagyja megfogni a csuklóját, a bőre tüzel, de sima és sértetlen érzést kelt. Aztán már csak be kell hunynia a szemét és igencsak igyekeznie, hogy ne hányja le a kedvenc szőnyegét...!
Egek, mit nem adnék egy rohadt seprűért!...

Itthon

Még mindig forog vele a világ, legalábbis ő úgy érzi. Ritkán gyűlik meg a baja a hoppanálással, mivel szakavatott művelője ennek az utazási formának, de most valahogy se a fent, se a lent nem kerül időben a helyére. A gyomra mintha nyolcasba csavarodott volna, a belsőségei össze-vissza csüggnek a függesztő hártyákon, mint valami groteszk belső karácsonyfán a díszek. Semmi nincs ott, ahol lennie kell, kivált ő.
Most, hogy ilyen szerencsétlenül nekitántorodott a másiknak, épp megfelelő az idő arra, hogy szép nyugodtan eltolja magát és megtisztelje a szőnyegét némi vérmaszattal. Kövér cseppek hullnak az álláról.
- Áh... Semmi értékes nincs idebent. Könyvek, iratok... Ami számít, az a dolgozóban vagy a laborban van, azt védem. És ismered a mondást: "Lankadatlan éberség!" Egy részem állandóan ébren van. - A kabátjáért és a piszkavasért nyúl, hogy elpakolhassa őket; jobb szereti, ha ott vannak, ahol lenniük kell. Előbbit lazán a kanapé karfájára teríti, utóbbit pedig a kandalló mellé támasztja le. Az otthon viszonylagos biztonságában aztán ismét nekilát lehántani magáról a zilált inget. Borzasztó óvatosan vonja le a vállairól, épp csak nem fintorodik el fájdalmában - a homlokát leveri a víz. A vak is látja rajta, hogy fájdalmai vannak, de még egyenes derékkal csepegteti a vérét szerte a szobában. - Nem szorulok orvosra. Egyrészt mind kevesebbet tud nálam, így amíg magamnál vagyok, csak láb alatt vannak; másrészt a komornyikom mindig úgy választom meg, hogy értsen az alapvető gyógyító mágiához. Ha esetleg... történne valami.
Kicsit megköszörüli a torkát, az álláról letöröl némi vért és ugyanazzal a laza, magától értetődő mozdulattal a nadrágja szárába törli.
- Köszönöm. - Ejti halkan, belenyugvón; a vetkőzés terén végül mégis csak elfogadja a segítséget és megfordul, hogy lejjebb vonhassák róla a megkezdett inget. Használja a kezét. Bármi is legyen vele, működni működik - épp csak meg-megremeg, és óvatosabban bánik vele, mint a másikkal. - Valójában képtelen vagyok a legegyszerűbb bűbáj végrehajtására is. - Hátrafordítja a fejét a válla fölött, csupán csak félig, aztán lejjebb hajtja. Ez volt az adu. Nulla. Semmire sem képes. Ölre mehetne bárkivel, de hogy varázsoljon...! Mit ér a mágus a pálcája nélkül?

Két amerikai turista Walesben kirándulgat kocsival. Megállnak ebédelni Llanfacwyrnirbwlantyslioggich-ban és egyikük azt kéri a pincérlánytól: - Mielőtt rendelünk, segítene eldönteni a vitánkat? Megtenné, hogy lassan, tagoltan kimondaná a hely nevét, ahol vagyunk? A lány odahajol, és szótagolva elmondja: - Bööör-ger-kiiiiing.

____________
Tudom, nem HP, de nekem annyira fájt, hogy... áh, arra szó sincs. xD

A nyugati folyosóról nyílik jobb felé, tágas, meglehetősen otthonos szoba - talán a legotthonosabb a házban fellelhető összes helyiség közül. Ahhoz képest, hogy mennyi luxusbútort besuvasztottak ide, láthatóan nem nagyon használják.
A házigazda ízlését dicséri a falakat borító liliommintás, borvörös tapéta, a súlyos brokátfüggönyök és az aranyozott karnisok is, valamint az ugyancsak hűvös arany színű kis kampók, ahova a függönyöket akaszthatják. A kényelmes, ugyancsak vörös drapériával borított kanapéval szemben egyszerű, a szoba hivalkodó berendezéséhez képest talán túlzottan is dísztelen kandalló áll, fölötte egy réges-régi festmény, hétköznapi tájkép, mely egy csöndes, vidéki birtokot ábrázol apró, takaros kis családi házzal, szőlővel és az udvarra borogatott gitártestekkel, rézfúvós hangszerek törött vagy épp félkész darabkáival. Az ajtó előtt méretes juhászkutya csóválja a farkát.
A nappali ablakából a hátsókert ősöreg fáira nyílik kilátás, a többi bútor és a szőnyeg sokkal egyszerűbb, nyugodtabb, krémesebb színű. Gyakorlatilag a fa érett barnája és a törtfehér tisztasága lazítja a vörös és arany tömörségét.

1.) Előkert

Az előkertnek nevezett területen - a valaha szépen karbantartott (formára nyírt) sövényekkel szegélyezett kis ösvény két oldalán - mostanra buja vadvirágoktól hemzsegő, elburjánzott gazokkal borított lugasok állnak. Ezek adnak gyér árnyékot az ölelésükbe font kis padoknak, valamint egy aprócska kis sziklaszökőkútnak, melyen egy megbűvölt cikesznek tűnő kis lasztli forog megállás nélkül tompa aranyosan.
Az épület körül magasan rakott, robusztus kőkerítés húzódik szunnyadó kígyóként, rajta mohó borostyán zöldell életerős tömegekben. A távolból mélyen hörgő, kaffogó hangokat hozhat a szél, noha Lupen uraság egyértelműen tagadja, hogy kutyákat tartana.

Ez a terület a nap nagy részében árnyékos, csak délután melengeti meg néhány eltévedt fénysugár.

Három-négy lépcsőfok vezet fel a tömör fából faragott bejárati ajtóhoz, melyen a saját farkába harapó sárkánykígyót mintázó kopogtató is függ. Akad egy keskeny kis veranda, ám ennek egy része beomlott, s nem biztonságos a bokájukat féltő egyéneknek arra merészkednie.

2.) Bejárati csarnok (hall)

A bejárati csarnok maga hatalmas, ám roppant üres. Két folyosó, két ajtó, két egymásba futó lépcsősor, mely a galériára vezet fel.
Jobb kéz felől keskeny kis folyosó vezet a konyhába és az éléskamrák felé, innen nyílik az étkező is.
Bal kéz felől ugyancsak keskeny folyosó kanyarodik a dolgozó (innen indul a laborba levezető lépcső) és a könyvtár felé.
Ami az ajtókat illeti, az egyik a szalonba nyílik, a másik zárva van és legfeljebb berobbantani lehet. Kintről vastag, fekete függönyök takarják e helyiséget a kíváncsiskodók elől.
Márvány padlózat, rideg és hűvös.. hátborzongatósága ellenére ez a tér mégis tiszteletet parancsoló.

3.) Földszint - keleti folyosó

Ez az Ikerfolyosók csökevényesebbik és sötétebb fele, ami gyakorlatilag egy csonka, körbe karnak is felfogható. Cedrah valami beteg meggondolásból épp a kacskaságát szereti benne - az alig észrevehető, ám egyenetlenül hullámzó talajt a kátrányszínű márványburkolat alatt, a fáklyatartók szabálytalan rendjét, hogy még erős jószándékkal sem mondhatja rájuk az ember, hogy egy vonalban helyezkednek el -, és persze azt a kellemes, fűszeres illatot, mely az általában résnyire nyitva hagyott kamraajtón keresztül szökik a fehérre meszelt, ablaktalan falak közé.
Ezen a folyosószakaszon általában csak díszsort állnak a fáklyák, lángjuk azonban sosem világít.

Innen nyílik a kamra, majd az étkező, végül a folyosó a konyhába torkollik.

4.) Földszint - nyugati folyosó

Ez az Ikerfolyosók impozánsabb és világosabb fele, mely minden tekintetben testvére ép felének feletethető meg. A fényes, halványszürke sávokkal foltozott márványpadló élesen veri vissza a folyosón elhelyezett kis lámpások hűvös aranyan ragyogó fényét, s valahol középtájt még egy széles, a kertre néző ablak is helyet kapott. Ez utóbbi előtt természetesen súlyosnak tetsző, vérvörös függöny díszeleg, melyet jobbára behúzva tartanak - kivéve, ha a cselédeket külön megkérik rá, hogy vonják szét a bársonyos szárnyakat, s rögzítsék őket az arany bojtocskákban végződő, finoman sodort zsinórokkal.

Innen nyílik a dolgozó, majd a könyvtár; végül a folyosót záró falon a házigazdáról készített, sejtelmesen komoly portré függ.

A hely morbid bája, hogy bár nyugatra fekszik, az esetek zömében mégis világosabb, mint keletre néző párja.

Gyönyörű és izgalmas páros.

5.) Földszint - konyha

Ahhoz képest, hogy Mr. Lupen csupán egyetlen szakácsot alkalmaz, s annak semmiféle segítségre nem hajlandó pénzt költeni, ez a helyiség mégis meglepően tágas és jól felszerelt. Körös körül tiszta, sötét fából faragott ajtókkal ellátott konyhaszekrények és homokszín márványból faragott pultok kaptak helyet. Munkafelület bőven akad, s ha mindez még nem volna elég, a helyiség közepén még egy kis szigetet is kialakítottak. Ezen a pulton állandó jelleggel található valamiféle gyümölcs, esetleg salátaféle, ha az embernek az éjszaka közepén ehhez támadna kedve, s valami jóféle bort is kikészítenek a láthatatlan kezek napnyugta utánra.
Mert milyen a jó személyzet? Mintha nem is létezne.

A konyha mellesleg borzasztó világos és talán egy kicsit vidéki hangulatot idézhet. Nem csoda, hisz a jelenlegi szakács, Arthur Bright, egy tönkrement farmer zseniális konyhaművész hírében álló fia, akit a gyökerei mégiscsak a farmok felé húznak.

- Nem. - Vágja rá azonnal, méghozzá azzal az ellentmondást nem tűrő hangsúllyal, amitől az ember hátán akár akarja, akár nem, végigzongorázik a hideg. Hogy mire értette pontosan, azt nem tudni. Talán nincsenek annyira egyedül, mint hiszik, talán csak ő képzelődik, talán nem akarja felfedni a mostani arcát. Talán, talán, talán. Az alkimista szemeiben mindenesetre felcsillant valami eszelős eltökéltség, amivel ragaszkodik a kimondottakhoz. Ettől a fajta rögeszmés, valóban őrült szikrától valósággal lobot vet a máskülönben lázasan fénylő, hüllőmerev tekintet... aztán a tűz kikopik, és marad az a bosszantó, kába zavartság, amivel őt nézi.
- Mert közvetve bár, de jelentős szerepem volt benne. - Sóhajt, egész óvatosan a kézfejére nyomja a puha zsebkendő anyagát, de a fájdalomtól szinte azonnal eltorzul az arca. Az ember azt hinné, ennyi már elég volt, hogy ez nem is Cedrah Lupen, csak egy eszement félnótás, aki valami szörnyűséges véletlen folytán rossz butykosból húzta meg a százfűlé főzetet, és most a nagyhírű alkimista és auror képében tetszeleg - és rontja Mr. Lupen imidzsét.
Most épp alig húzza el a száját a mosolyba, máris több kövér, vörös csepp plottyan dagadt pecsétként a tiszta padlóra. Nevet. Újabb vér ér gördül le láthatatlanul az állára, csermellyé dagad, majd ott összegyűlve a földre hullik. Egyik a másik után, fürgén, halkan koppanva, mint a hajnali eső.
- A helyemben te talán feszült lennél, Celes. Sőt. Ha te lennél én, most alighanem addig őrjöngenél idebent, míg minden mosdókagyló szilánkosra nem törik és minden tükör be nem reped. Aztán ha már semmi nem maradt, amit tönkretehetnél, kisétálnál azon az ajtón... és sorra átkoznál minden vendéget. Ki tudja, talán a pultost is. - Hajj...! Nagy levegőt vesz, a szemöldökei közti kis ránc elmélyül, ahogy a másik szemeit fürkészi. - De te nem vagy én, és én sem vagyok feszült. Csak bosszús. És talán egy kissé... hm. Kába, zavart... Ahogy tetszik.
Csöndesen, mondhatni zárkózott testtartásba meredve szemléli Alec ténykedését, ahogy elteszi a pálcáját, amihez hozzá sem nyúlt, majd a kabátját is a karjára teríti. Remek komornyik lenne belőle, annyi szent! De nem áll szándékában leszerződtetni, elvégre a cselédség vezérhímje semmi esetre sem lehet tetszetős, fiatal darab. Házon belül egyáltalán nem kívánt a konkurencia, ha az embernek csak ahhoz van kedve, hogy hanyatt dőljön a vörös kárpittal borított luxuskanapén és az ölébe parancsoljon egy hosszú combú, szőke ciklont. Ráadásul Alec túl... hm. Nos túl közeli ismerős ahhoz, hogy dolgoztassa. Nem? Nem. Végülis neki dolgozik. Az ő alkalmazottja, az ő beszerzője, az övé és senki másé. Az ő barátja, az ő szeretője, és ezt az állapotot önzőmód szándékában is áll fenntartani. Most is az ő épségéért aggódik és az ő drága, karmazsin kabátjára vigyáz. Az alkimista szemei figyelmeztető, egyszersmind lázasan csillogó, mégis gleccser-hűvös pillantást vetnek a letámasztott piszkavasra, mintha csak azt kérdezné, hogy "És a kossal mi lesz? Itt marad? Ezt te sem gondoltad komolyan; na fogd csak meg szépen.".
- Egy seprűt még meg tudok ülni, de rendben van. - Jegyzi meg enyhén felszegett állal, de a tekintete már dekoncentrálttá válik egy pillanatra, és mintha össze is rezzenne. Aztán kitisztul a kép és határozott biccentéssel ad engedélyt mind az érintésre, mind a hoppanálásra. Nem figyelmeztet előre, hogy mibe fognak nyúlni azok a hosszú ujjak; vérbe, nyirokba, színhúsba? Leginkább semmibe. Csak a bőre ég alattuk, mintha valódi tűzzel fűtenék belülről. - Ismered a járást. - A kérés tehát még mindig áll, és az engedély is adott. Csak vigyél haza.

- Hm? - A tekintete határozottan a saját tükröződő, elképesztően vékony, haragoslila szálaktól márványos szemeire rebben. Nehéz volna megmondani, tudatában volt-e ennek az apróságnak, vagy most szembesül vele először, mindenesetre kicsit közelebb hajol a tükörhöz és az egyik oldalt valamelyest lejjebb vonja a szeme alól a bőrt, hogy jobban megnézhesse a fehérjét. - Talán egy kis méreg... Vagy más. A bezoár után elválik.
Olyan nyugodtan mondja, mintha a legkevésbé sem érdekelné, hogy esetleg rámehetne bármelyik szerve. Talán nem is érdekli. Cedrah figyel, a hátán, nyakán feszülő izmok, a feje tartása erről árulkodik, noha látszólag minden figyelmét a kölcsönkapott zsebkendő széthajtogatásának és bevizezésének szenteli. Egy gyakorlottabb gyógyító is megirigyelhetné azt a rutint, amivel kötést készít a bal kézfejére, mielőtt letámaszkodik a mosdókagyló szélére és Alecre pillant.
- Ha feloldom a bűbájt, kitör a pánik. - Feleli csöndesen, bár azt már csak gondolatban teszi hozzá, hogy mennyire nem szeretne úgy mutatkozni, ahogy jelenleg fest. Se Alec előtt, se senki más előtt. Kivált senki más előtt. Nem fordítja el a tekintetét, bár a szemei furcsa, tüzes fénnyel villannak meg, mikor bezárul az ajtó. Az alkimista nagyra értékeli barátja diszkrécióját és figyelmét, ugyanakkor igen is megfordul a fejében, hogy az esetek zömében fordított szokott lenni a felállás. Ő tartja a pálcát, és az áldozat feszeng a sarokban, mint a ketrecbe zárt vad. A szíve továbbra is bosszantóan sebes ritmusban pumpálja az ereiben a vért, teszi a dolgát, minden költői és filozofikus túlzás nélkül. Nem mondhatni, hogy feszeng, bár tény... elég kellemetlenül érzi magát így. Ezzel az emberrel az oldalán. Már csak akkor lehetne kínosabb, ha egy bizonyos mardekáros diákot is erre csalogatna a csapnivaló humoráról hírhedt Sors.
Elveszi a törülközőből lett pipere-eszközt, aztán visszafordul a tükör felé és gondos mozdulatokkal átfésüli a haját.
- Valóban, Bess halott. És ha sajnálatos körülmények alatt egy elátkozott ház hajdan élt, sötét lelkű urának vérszomjára gondolsz, akkor valóban így történt. Nem én öltem meg. A háziorvosunkat elragadta a piromániája, és rágyújtotta az üresnek hitt épületet. Nem verték nagydobra... Elizabeth Clayton sajnálatos körülmények között életét vesztette... Elizabeth Clayton ismeretlen eredetű tűzvész áldozata lett... - Semmi sem süt a hangjából. Se harag, se gúny, se neheztelés, még egy csipetnyi sajnálat vagy szánalom sem, valóban semmi. Tényeket közöl, szárazon, bár arról az aprócska részletről egyelőre hallgat, milyen érzés volt a karjában érezni az odasugárzó ütés erejét, mikor a díszes piszkavas masszív vége a puha, női hajkoronán túl megroppantotta a koponyát. Arról sem, miként marta ki a lepedőjüket a sósav. Arról sem, hogy soha életében nem bújt ágyba a nejével, mert azt kötötte a gyerekes fogadalom, miszerint házasság előtt soha, és ahogy azt sem köti Alec orrára, hogy mindeközben képes volt egy töketlen, csámpás könyvkereskedővel hetyegni. Csak és kizárólag az ég tudja, miért nem tett erőszakot a nő akaratán még annak előtte... Talán mert őt sem érdekelte - nem úgy, mint a csámpás könyvkereskedő, akiben viszont minden ellenérzése ellenére volt valami. Cedrah megingatja a fejét és borzasztó halványan elmosolyodik, mire újabb cseppek hullanak a fehér kerámiatálba, és finoman beleoldódnak a sima felületen megállapodott vízcseppek tisztájába.
- Nem kell több mágia. - Aztán enyhén bár, de összeszűkülnek a szemei. Nem ment el az eszem. - Inkább keríts seprűket.
A kabát anyagát esőlé, köd párája, nyirok, verejték és némi vér, valamint egyszerű, utcai mocsok borítja - ez utóbbi kizárólag a külső oldalon, mintha a férfi egyenesen meghempergett volna az út menti árokban. Az a férfi, aki mindig olyan kényes a külsejére, és aki most lerakja a fésűt és végleg szembefordul az ajtóval. A derekát a mosdókagylónak veti. A piszkavas oldala csupán nedves, de áttetsző, tiszta szagú, mint a víz, foltokban talán kicsit saras.
- Közös megegyezés alapján tettük, amit tettünk, épp csak nem kalkuláltam a bosszúvágyával, elvégre évek óta mondhatni baráti kapcsolatot ápoltunk egymással. Kísértetek... Örökké élnek, örökké szeretnek vagy örökké gyűlölnek. - Kicsit elhallgat, addig is azt figyeli, mit tapogat ki Alec a bűbája alól. A karjait összefonja maga előtt. - Vigyél haza. - Nem nyúl a pálcájáért.

- Nem, nem vagyok. Számtalan jelzővel illethetsz, drága barátom, de a fejem tiszta. A szem-kéz koordinációm tökéletes, a reflexeim rendben vannak, épp csak úgy fest, több vért vesztettem az egészségesnél, és a fertőtlenítésre használt alkohol, valamint a jelenlegi küllemem együttesen arra a felettébb röhejes következtetésre juttatnak, hogy ittam. Pedig nem. - Továbbra sem néz hátra, ellenben a maga feltartóztathatatlan, most mégis kissé rozsdált, lassú tempójában tart a mosdó irányába. Szüksége van egy tükörre... Egy tükörre, egy fésűre, tiszta vízre, törülközőre, esetleg egy tűre és tiszta cérnára. Hatalmas szerencse, hogy Alec épp itt időzött és ő sikeresen össze is futott vele, máskülönben csakis az ég tudja, hogy keveredett volna haza.
- Nem, Celes, nem érted... - Cedrah lazán belöki a mosdó súlyos, fényes selyműre lakkozott ajtaját, és ugyanazzal a lendülettel lép a tükör elé. Mintha erre a rövidke időre megélénkült volna a vére, vagy csak a tükröződő felület vonzotta volna betegesen, nem lehet tudni; mindenesetre tény, hogy a mélykék szempárban lobbanó mohóság úgy siklott végig a férfi saját öltözékének másán, ahogy az ember egy régóta figyelt és kívánt fehérnép bokáját lesi meg - és meg sem áll, míg a szezon ellenére is kurta, csinos kis szoknya el nem takarja a kivilágló combok maradékát. A nárcisz... Az egészségi állapotánál látszólag ezerszer jobban zavarja valami, valami az arcán, ami ott sincs, nem látszik, de a verejtéktől fénylő homlok alatt eszelősen villognak a szemei. Újabb apró, vörös csepp hullik alá az álla felől, ezúttal a hófehér kerámia mosdókagylóba. Megereszti a vizet, és míg jegesre hűlt, csöpögő jobbját a homlokára, balját pedig a nyakára tapasztja, felpillant az ajtónálló és testőr szerepében tetszelgő beszerző szemeibe. Tényleg nem nevezhető metszőnek a pillantása, inkább csak olyan gyanúsan csillogónak, amire a gyógyító csak ránéz, és minden méricskélés nélkül felírja az ágynyugalmat és a lázcsillapítót. Szörnyen melege van, mégis fázik. Egy hosszú pillanatig csak nézi barátja arcát, aztán visszaegyenesedik és a tarkóját is bevizezi, minek hála az addig lelapult, nyakába tapadt tincsek furcsa, tüskébe sodort tollakként borzolódnak mindenfelé.
- Nem terveztem, hogy az elkövetkezendő három hónapon belül ellátogatok a Dentesbe, de így alakult. Ez volt a legközelebb. - Biccent, hogy igen, megvan a pálcája, és a szomszéd mosdókagylóra borított kabát felé bök az állával. Oda van támasztva a piszkavas is. - Lefeküdtem Bessel.
Fésű. Az kell. Megfordul és érte nyúl, hogy valamit kezdhessen a hajával.

Kedvenc préda, kedvenc préda, mi? Bár közülük ki is tudná megmondani, melyik a vadász és melyik az áldozat? Héja nász az avaron, tépik, marják egymást, keringnek, mint az eszelősök, és végül nem történik semmi, ami a nyilvánosságra tartozna. Szép barátság, olyan illegális fajta - olyan Cedrahnak való. Az alkimista rövid, mély hümmentéssel nyugtázza a hallottakat, de nem cáfol és nem is erősíti meg a feltételezést. Az ember már azt hihetné, hogy az arckifejezésénél kifürkészhetetlenebb csak a tekintete lehet, de ez esetben - döbbenet, ám mégis - tévedne a kedves feltételező. A mélykék szempárban ugyanis valódi láz csillog, amolyan forró, túlzottan is párás fajta, amitől önkéntelen is bekönnyezhet bárki. És van ott valami más is, egy aprócska árny, lappangó sötét, vagyis... haragoslilán oldódó kis érfoltok a szeme fehérjéjén. Annyira halványak, hogy gyakorlatilag alig látszanak, de a máskülönben is enyhén kivörösödött tükörpár ettől még ódonabb, mocskosabb képet mutat. Akkor sem múlik el, mikor pislant, és Alec arcát kezdi fürkészni.
- Hogyne. - Ennyiben összegzi a véleményét, azzal könnyedén, mintha semmi se fájna, lecsusszan a drága pultszékről és magához veszi a kabátját. Ami a rendelt whiskeyt illeti, az árát otthagyja a pulton a pohár lábánál, melynek fele borostyános ital, fele levegő. De semmiképp sem félig teli vagy félig üres. Ócska filozófia... Amikor eszét veszi a fájdalom, mindig eszébe jut néhány roppan elmés gondolat a régi idők nagyjaitól, mint például Lopeticától, Flameltől, esetleg Newtontól, akiről a legostobább ifjonc is tudja, hogy kvibli volt. Relativitás elméletek és kvantumfizikai alapismeretek és képletek zsongnak a fejében, míg a szíve olyan ritmusban dönget a mellkasában, amitől egy makkegészséges felnőtt is megszédülne. Futólag megérinti a szék támláját és egy pillanatra lesüti a szemeit, mintha csak azt nézné, hogy a cipője orrára hulló, vörös csepp miként tűnik el a kendőző bűbáj jótékony hatása alatt. Arra vár, hogy tisztuljon az összemosott kép.
Hogyne. Cedrah Lupen, bármilyen hóbortosnak is tűnhet az aranyvérűek szemében, fésű helyett azért általában pálcát használ. A fogát fogkrémmel és kefével mossa, az arcát mindenféle illatos készítményekkel, de a hajára nem sajnálja a mágiát, hogy fényes, erős szálú és jól fésült maradjon. Újabb csepp vér hullik a padló felé. Márpedig az alkimista, ha valamiben, hát a forrasztásban, a szövetszaporításban és az egyéb gyógyító bűbájok terén is ritka talentum. Amint visszafókuszál a beszerző arcára, elveszi a felkínált zsebkendőt és óvatosan a bal kézfejére szorítja. Az anyagot lassacskán átitatja valamiféle nedv, leginkább halvány sárgás árnyalatú, vizes. - Jól van. Jól vagyok. - A piszkavasat is magához veszi, könnyedén, elegáns angol lordok módjára a hóna alá csapja és felfekteti az alkarjára, aztán ugyanezzel az egyenes derekú, bár kissé görnyedt vállú tartással indul el a mosdó felé. Hátra se pillant, hogy követik-e, úgy felel.
- Úgy festek, mint aki kopogószellemmel hált az éjjel.

Mélyen dörgő, rekedt nevetést hallat, ami azonban hamar fájdalmas szisszenésbe fullad, és a könnyen jött, vidám mosoly úgy tűnik el az arcáról, mintha sosem lett volna. A szemöldökei közt meggyűrődik a bőre, és más valami is változik. A szag. A bőre és a ruhája eddig valósággal okádta magából a drága Lángnyelv whiskey füstös illatát, az ammónia csípős bűzét és azt a jellegzetes, senki máséhoz nem hasonlítható, jéghideg aromát, ami az alkimista saját kipárolgásának is betudható. Ebbe az alapvetően is orrfacsaró keverékbe oldódik a fémek fanyar fűszere. Apró, vörös csepp hullik a pultra, mikor előrébb dől, hogy átvegye az italát.
- Nem, nem hiszem. Az ördög nem így fest. - Apró, gyors kortyot hörpint a whiskeyből, de alig nyelte le, máris borzongó fintorba gyűrődik az arca. Újabb cseppek hullnak a pult tiszta, fényesre törölt felületére - ezúttal borostyánszínűek, melyekbe a vörös foszlányos szálai keverednek, míg sötét narancsra nem vált az egész kis félgömbnyi nyom.
- Nincs ott semmi. - Szólal meg újra, ezúttal valamivel mélyebb, egykedvű hangszínen. Amíg Alec a kinti rémeket fenyegeti a pillantásával, Cedrah szinte már ábrándos mozdulattal törli meg a pult fáját, és hátradől a székben. Nem valami kényelmes ez a helyzet, de ha már egyszer összefutottak, nem fogja hagyni elinalni, amíg nem beszélhetett vele; van egy olyan különös érzése, hogy kedvenc beszerzője kerüli őt. Talán csak paranoia. Egész biztos annak kell lennie, és ahogy így belegondol, legutóbb épp egy anti-antifóbia főzeten dolgoztak Foleyval... Hm. Mindenesetre nem úgy fest, mint akinek hízeleg ez a helyzet, már csak azért sem, mert őszintén szólva halvány lila gőze sincs róla, mi történt az után, hogy... Khm.
- Nem. - Határozottan dörren a hangja, de az idegesség távol áll tőle. Nincs értelme megemelnie a hangját vagy fenyegető, esetleg fenyegetett testhelyzetet felvenni, mikor tudja, hogy barátja nagyon is jól érti a nemet. - Magam is rendbe tudom hozni, köszönöm. Inkább egy fésűt keríts valahonnan és törülközőt.
Cedrah ajkainak szegletébe visszaköltözik a mosoly, méghozzá nem is akármilyen! Kölykös, pokolian gyönyörű és rémségesen pimasz. Nem csinál titkot belőle, hogy nyitott könyvként olvas a számára kiszolgáltatott elmében, ahogy azt sem rejti véka alá, hogy ez a birtoklási vággyal fűszerezett bosszúvágy, ez már nagyon is a kedvére való! Halkan hümment, tűnődőn. Elárulja, vagy húzza még egy kicsit az idegeit?
- Hosszú történet, és attól tartok, nem publikus. - somolyog elvetemülten, bár a következő fukar kis korty csípése hamar eltorzítja ezt a beteg, nyirkos kifejezést az arcán. - Bess gyűlölte ezt a helyet. Ebben legalább egyetértettünk, én is szorgalmaztam, hogy ne kísérgessen, ha ide jövök. Nem illett a hozzá hasonló fehérnép a Lángnyelv mellé.

Úgy vágódik ki az ajtó, mintha valaki szó szerint feltépte volna - épp csak nem szakad ki a helyéről; a reccsenés mégis szilánkosra zúzza a benti csendet. Reccs, patt, nyekk, durr. Cedrah ujjai már-már elfehéredetten markolják azt a nyomorult rézdarabot, és nem úgy fest, mint aki az elkövetkezendő percekben el akarja engedni. Az alkimista örökké rendezett, makulátlan külseje most láthatóan zilált, amit úgy kell érteni, hogy a vállaira borított, karmazsin vörös kabát nyiroktól és sártól foltosan gunnyaszt a hátán, és ha a mocsok még nem lenne elég, alattomos lassúsággal csúszásnak is indul! A haja, az a gondosan fésült, fényes haja most nem több sötét mézszőkénél is barnább csimbóknál a feje tetején, aminek megnyúlt végei a kinti párától és talán valami mástól is nyirkos, sápadt homlokba, arcba és feszült nyakba tapadnak.
Vesz egy mély levegőt... aztán elereszti a kilincset. Egy hosszú, évtizedekig tűnő pillanatig csak bámul kifelé, a hozzá legközelebb eső ablakon túlra, abba a furmányos, soha el nem oszló ködbe, ami idáig kísérte, és ami odahaza, az első igazi otthonában is kitöltötte a földszintet és felkúszott az emeleti fürdőszobáig. Nem kell vadászebnek lenni ahhoz, hogy az ember kiszagolja az ammónia bűzét, és összekösse a kissé görnyedt tartású aurorral. A következő percben lefejti áthűlt ujjait a kilincs már bepárállott felületéről és egy mély lélegzetet követően szembefordul az aranyvértől, sznobizmustól és felvágós rongyrázóktól vonzó helyen. Szép... Ő pedig... Nos ebbe inkább bele se kéne gondolnia - inkább megindul a pult felé. Természetesen első pillantásra sikerült kiszúrnia őt, akit ugyan a legkevésbé sem keresett, mégis megtalált, és akit ugyan látni sem akart, most mégis nézheti, amint azt a whiskeyt issza, amitől az ő arca is bűzlik.
Elmaradhatatlan kiegészítője, a kosfejes piszkavas most is halk, fémes koppanásokkal kíséri lépteit, majd tompa kis koccanással támasztódik a pultnak.
- Üdv. Egy whiskey lesz, jég nélkül. - Mordulja oda karcosan a személyzetnek, míg lekanyarintja a vállairól a mocskos kabátot, és undorodva az egyik üres székre ejti. - A munka nem alszik, igaz, Celes? - Ő jóval alacsonyabb, de felhúzza a lábait a székek lábain körülfutó gyűrűre és nekilát felgyűrni az ingujjait. Kivételesen nem visel zakót, és a nyakkendője is hiányzik. Akárcsak egy díszes, rubinnal díszített mandzsettagomb a baljáról.

Úgy fest, sikerült némi életet oltania ebbe a máskülönben poshadt csendbe – már amennyiben poshadtnak nevezhető valami, ami ilyen intenzitással serceg, izzik és feszeng. Az alkímia labor levegőjének ezer gőztől és a falakból előpárálló aromáktól csípős szagát mostanra már megszokhatta a diákság orra, így talán csak akkor kerülhet sor fintorgásra, ha a tanerő elhaladtában felkavarodik a máskülönben álló lég. Nem számít, hogy az alkimista bőre miféle jeges, tiszta illatot von maga után, ha a karmazsin kabát tovalebbenésével megmoccan a bűz is. Járkál.
A forrón ropogó lángokba burkolt kéz erősen rászorít Mr. Lamartin kezére, és a lángok is átkapaszkodnak a fiú talárjának anyagára, mintegy néma falánksággal kúszva, mászva, zabálva a szövetet. Kéjesen nyújtózkodnak egész a válláig, majd egyetlen hang nélkül semmivé foszlanak. Ami pedig a professzor gondolatait illeti, ezúttal megtartja őket magának, és pusztán egy kifürkészhetetlen, szinte nem is létező mosolyra méltatja a bátor megnyilvánulást. Nem mintha lett volna más választása.
Ősz. Halkan koppan egy esőcsepp az ablakok valamelyikének üvegén, majd még egy és még egy. Záporoznak az apró kis ütések, az ég hol beszürkül, hol előragyog a nap, mintha nem is tanévkezdésben járnánk, hanem a szeszélyes április kellős közepén.
Alkimistánk mély, kellemesen tiszta hangon előadott magyarázatába a kinti tényezőkön túl a kosfejjel ékített piszkavas koppanásai vegyülnek, majd hallgatnak el.
-   Igen, Miss Cleve? – Olyan könnyedén fordul vissza az épp akkor rótt kör kellős közepén, mintha láthatatlan csengettyűk jelezték volna a számára, hogy egy kéz a magasba lendült. És nem is csalódott. Ott van, sápadt, kissé talán bizonytalan, mint a lány hangja is, de kétség kívül ott van az ő embere. Ritka fajta, hamis öröm pazarul leutánzott jelei bontakoznak ki az arcán, már ha az ember csupán a mosolyát és azt a büszke tekintetet figyeli, amivel felszólította a mardekáros diákot. A magyarázat hallatán kissé megkomolyodik, majd aprót biccent és visszasétál előre, hogy újfent a tanári asztalnak kikiáltott munkapult széléhez támassza a derekát.
-   Érdekes meglátás. A többiek vajon mit gondolnak róla? – Elégedetten maga mellé támasztja a sétapálca szerepében tetszelgő eszközt, érdeklődő tekintete a feszült figyelemről árulkodó arcokat és csillogó szemeket fürkészi. Aztán ismételten megakad az imént felszólított lány magasba emelt kezén.
-   Tessék, Miss Cleve. – Hmm… Talán nem árt elkönyvelni magában ezt a diákot, hisz az eddig adott válaszai gyakorlatilag kitűnőek! Valóban tehetséges. A férfi hangjában ezúttal kedves, már-már méregtől csöpögően mézes-mázos lágyság dorombol, amivel hátborzongató kontrasztot alkot az élénk figyelemről tanúskodó, hüllőmerev szempár. – Helyes válasz. Esetleg azt is meg tudná mondani, egészen pontosan mi is az a vitriol? Rugaszkodjunk el a szimbólumok síkjától, hiszen egy nagyon is hétköznapi anyagról van szó.

Szépen alakulnak a vonalak. Akad köztük szögegyenes és kissé hullámosabb is, de a lényeg úgyis az, hogy leszűrhesse belőle a maga következtetéseit. Haragosvörös, szikrázó zöld, kék, világoszöld és narancsszínű füstből font csíkok derengnek a padokon, ékes bizonyítékaként annak, milyen színes társaság gyűlt ma itt össze.
-   Jól van. Amíg a maguk és egymás köreiben gyönyörködnek, ejtsünk néhány szót magukról a körökről. Mostanra már bizonyára sokatokban felmerült, hogy egész pontosan mire is jó az alkímia és a pecsétek? A választ röviden úgy tudnám összefoglalni: gyakorlatilag bármire. Az alkímia a természeti elemekre és anyagokra épülő mágia, melyet elsősorban pecsétekkel, alkimista körökkel alkalmazunk, és amelyet az energiaáramlásokat felhasználva lehet irányítani. Az alkímia alapja az egyenértékűség elve, amiről néhányan már egész biztosan hallottatok: tehát ha valamit alkímiával kívánunk megidézni, akkor azzal valami egyenértékűt el kell veszítenünk. Ez az alap viszont elméletileg könnyen kijátszható a pecsét nélküli alkímiával, ami viszont feleannyira sem hatékony, mint a transzmutációs körökkel létrehozott alkímiai idézés.
Tart egy kis szünetet, hogy biztosan mindenki meg tudja emészteni a hallottakat, de tekintve, hogy ezúttal semmi ördöngős nem hangzott el, és az ifjú varázshasználók előtt kivétel nélkül ott fénylenek már a saját köreik, feleslegesnek tartja néhány másodpercnél tovább húzni az időt. Épp csak annyi pihenőt enged, amíg visszaér előre, és a táblának használt légdarabon lebegő lila körök bonyolultabbikára mutat.
-   Minden alkímiai kísérlet közül csupán egy van, amit a Társaság főbenjáróként jegyez, ez pedig a Humán Transzmutáció, vagyis az emberteremtés. Emberi testet a megfelelő anyagokkal és energiaáramlással képesek vagyunk teremteni... de lelket nem. Az egyenértékűség elve szerint az emberi lélek teremtéséért cserébe emberi lelket kell áldozni, ami brutális, mégsem példátlan művelet. A félresikerült Humán Transzmutációk eredményei a legendás homonculusok. Lélek nélküli, de saját tudattal rendelkező emberi testek, akik viszont muglikhoz hasonlóan képtelenek mágiát használni. Érdekességként szeretném megjegyezni, hogy varázstalan kollégáink egész másként vélekednek ezen teremtmények felől, így a mugli forrásokban a homonculus soha nem anyagi formát öltött test…
Lupen professzor tekintete egy hosszúra nyúlt pillanatig Sean jelét fürkészi, majd minden megjegyzés nélkül megemeli az állát és a hangját egyaránt.
-   Sikeres Humán Transzmutációról az ismert Mágiatörténelemben nincsen feljegyzés, de azt tudjuk, hogy csak is olyan nagy erejű alkímiai tárggyal lehetséges, mint a bölcsek köve, melyből a létező egyetlen példányt immáron öt éve, hogy elpusztították. A receptet csak és kizárólag Nicolas Flamel ismerte. A körökről továbbá még annyit érdemes tudni, hogy mivel minden ember más és más, másféle mágia kering bennünk. Ezért is sokan hagyatkoznak a bevett módszerek szerinti személyre szabott transzmutációs körök teremtésére. Most pedig... – A kőris moccan, és hamarosan minden padra egy-egy kis doboznyi törött lombikot és kémcsövet oszt ki. – Mindenki rajzolja fel egy tetszőlegesen választott tárgy oldalára a pecsétjét, és a bűbájtanon tanult „Huss és pöcc!” mellőzésével emelje azt a magasba. A következőképpen.

Alkimistánk könnyedén magához int egy csorba nyakú lombikot, majd rutinos mozdulattal felrajzolja rá a maga jelét. Ezt követően csupán a laza hurkot írja le a kőris hegyével, ám a "pöcc" helyett nemes egyszerűséggel a pecsét vonalára illeszti a pálcáját. Tökéletesen merőleges szöget zár be a felülettel. A lebegtető bűbáj igéjének első hangja már a hurok megkezdésével felhangzik.
-   Vingardium leviosa! - A törött üvegedény maszatos oldalán felizzik a pecsét, Mr. Lupen pedig úgy, ahogy van, a levegőben, elereszti a lombikot. Nem esik le. Ott lebeg, mintha jobb dolga sem lenne. - A varázslat aktív, amíg a pecsét a tárgyon van. - Igen ám, csakhogy a vörösen lángoló jel hamarosan belefakul az áttetsző üvegfalba. Mintha ott sem volna. - Ki tudja megmondani, miért jó ez?