Sol N. Harington [11:23]:   jaj volt az oldalon egy lány, aki néger karit akart indítani és az volt az email címe, hogy csokiboszi
Sol N. Harington [11:23]:   de asszem végül nem írt előtörit
Saulus Armstrong [11:24]:   pedig lehetett volna feketemágus

//Kareem//

-Kareem...-mondja a lány és bólint. Már emlékszik. Valóban nem beszéltek túl sokat, sőt Meera emlékei szerint talán egyszer sem váltottak szót, még csak nem is köszöntek egymásnak. De ettől függetlenül a lány valamiféle abszurd módon kedveli a fiút, annak ellenére, hogy ezt nem lenne szabad.
-Hát nem is túl jó...-mondja egy szomorú mosolyféle kíséretében, és elteszi a pálcáját. Nagy valószínűséggel már nem lesz rá szüksége. Most épp azon gondolkozik, megossza-e a másikkal ami bántja, de olyan együttérzőn néz rá a fiú, és olyan fajta kedvesség tükröződik a szemében amit Meera még sosem tapasztalt senkitől. Ez egyrészt meglepi, nem is kicsit, másrészt pedig szinte teljesen lefegyverzi. Csak bámul a fiú szemeibe, és közben szidja magát, mert tudja hogy amire gondol az számára felér az öngyilkossággal. A vérárulás kérdéséről nem is beszélve.
-Egyszerűen csak egyedül érzem magam...-suttogja, és talán nincs is tudatában annak, hogy kimondta, mert még mindig Kareem szemeinek rabságában sínylődik. Aztán hirtelen magához tér, és elkapja tekintetét. "Nem, Meera, nem szabad."-ostorozza magát újra gondolatban, de nem tehet róla, kénytelen egyfolytában visszatérni a másik finom metszésű arcához, és szemeihez. "Mosolyog. Rám mosolyog." állapítja meg, amitől csak még kínosabbá válik számára az egész. Legszívesebben körülnézne, hátha valaki más az akire a fiú mosolygó tekintetét vetette, ha nem tudná, hogy nincs ott senki más. Kénytelen visszamosolyogni rá, már csak önkéntelenül is. Talán az elmúlt hét év alatt most mosolyodott el először igazán. Bár valljuk be, oka sem volt ilyesmit tenni. Hihetetlen, hogy ez a sárvérű fiú képes volt a gondosan felépített védőfalai mögé kerülni úgy, hogy még meg sem erőltette magát. Legalábbis nem látszik rajta.

//Kareem//

-Nem is akartalak meggyőzni semmiről. Nincs értelme. Csak...-mondja a lány és elfordítja a tekintetét. Nem tudja miért bízhatna a másikban. Nem ismerik egymást, ráadásul a fiú megrögzötten gyűlöli az aranyvérűeket amiért még csak hibáztatni sem lehet.
-Csak tudod én nem vetlek meg azért aminek születtél. Bármit is kell mutatnom kifelé.-fejezi be egy nagy levegővétellel. Remélhetőleg senki más nem hallotta. Ez így van. Meera tudja milyen azért szenvedni aminek született. Akármennyire is abszurd a helyzet, a lány tudja hol a helye, tudja kihez kell lojálisnak lennie a túléléshez. És ha ehhez az kell, hogy kifelé azt mutassa igenis megveti a sárvérűeket, akkor ezt fogja tenni. Muszáj ezt tennie.
-Igen tudom. De talán megérted azt is, miért mutattam ilyennek magam...-válaszolja, mikor Kareem kijelenti, hogy Meera hibája, hogy félreismerték. Ebben maximálisan igazat ad a fiúnak. hogy is ismerhették volna meg, mikor senkit nem engedett elég közel magához, hogy bármit is tudjon róla? Másfelől viszont régebben még meggyőződésből állt a rossz oldalon. Ha igazán őszinte akar lenni magához akkor már csak azért, mert nem tehet mást. Elméletben persze tehetne, de az nem tűnik járható útnak, hogy hirtelen szembeszálljon mindennel ami szerint eddig élte az életét. És nem is akar ilyet tenni, már csak azért sem, mert mivan ha a Sötét Nagyúr győz a végén? Persze ha mégsem... akkor sincs mitől félnie. Felelnie kell majd, de valószerűtlen hogy árulóként kivégezzék, míg a másik esetben igencsak nagy esély van rá.
A fiú képtelen gondolatára az elméleti szerepcseréről magában elmosolyodik. De belátja, hogy megint igaza van. Nem tudhatják milyen a másik helyzete, és nincs is értelme hogy erről vitatkozzanak.
-Tudod... öhm...-kezdi Meera, de elpirul, ("MIÉRT? Most meg mi van velem?!") és ezt megpróbálja köhögéssel álcázni.
-Szóval... én... sajnos... nem tudom a neved...-néz némileg bocsánatkérőn és talán egy kissé szégyenkezve is a másikra egy halvány mosoly árnyékával az arcán.

//Kareem//

-Igen? Nincs választásotok...?-kérdez vissza a lány felvont szemöldökkel.
-Ti mondhatjátok hogy nem kértek az egészből. Megaláztatás lesz érte a jutalmatok, de választhattok.-mondja halkan. Itt még a falaknak is füle van, és adott esetben egy zárt ajtó nem véd meg a besúgóktól, de Meeranak nagyon elege van az egészből. Tulajdonképpen eljutott a minden mindegy szintjére, ahol már nem számít mi történik vele.
-Tudod mi történne ha én mondanám ezt? Felvilágosítalak: nem csak engem, de apámat, sőt az egész családot eltüntetnék, mintha soha nem is lettünk volna. Nekem ne mondd hogy nektek nincs választásotok.-mondja amilyen halkan csak tudja.
A fiú furcsa mozdulatot tesz, Meera vállára helyezi a kezét. Miért? A lány meglepődve nézi a vállára tett kezet, mintha valami furcsa, teljesen szokatlan, idegen tárgy volna. Pár pillanat eltelik, mire felfogja a gesztus jelentését, ekkor visszanéz a fiú szemébe. Lassan, de nem teljesen elutasító módon lép egyet hátra, mire a fiú keze lehanyatlik. A lány sokkal inkább tűnik meglepettnek, mintsem dühösnek. Legkevésbé sincs hozzászokva semmiféle együttérző, barátságos, netán vigasztaló gesztushoz. Egyszerűen nem volt soha aki ilyen legyen felé. Nem is igazán érti, mindez hogy történhetett, de szégyenkezve ismeri be magának, hogy támadt némi hiányérzete mikor a fiú keze elhagyta a vállát.
-Nem szoktam... milyen lenni?-kérdez vissza.
-Nem ismersz, nem tudod milyen vagyok.-mondja, mélyen a másik szemébe nézve. Persze világos Meera számára is, hogy a másik annyit lát belőle amennyit látni akar. Egy megrögzött aranyvérű libát, aki gyűlöli a sárvérűeket, gyűlöl mindent és mindenkit és tökéletesen elvan a saját vérmániás kis világában. Nos, ez igaz is volt sokáig. De ez a világ is megváltozott, akárcsak a kinti világ, ahol most senki sincs biztonságban. Még egy aranyvérű sem. Illetve, talán egy aranyvérű, aki meggyőződésből csinálja az igen, de amit Meera érez az veszélyesen közel van a vérárulás fogalmához. Semmi kedve nincs már ahhoz, hogy minden percben rettegjen, vajon mikor hurcolják el az apját vagy őt magát.
-Csak azt tudod milyennek kell lennem. Talán nem ilyen vagyok. Talán csak azért csinálom, hogy biztonságban tudjam magam.
"Miért, miért miért MIÉRT mondtad el?!" Meera gondolatban ostorozza magát az előbbi, talán túlságosan is őszinte kijelentéséért, de visszacsinálni már nem tudja. Most kifejezetten örülne ha ez a nap valahogy mégsem történt volna meg. Ha tovább élhetne nyugodtan a kis világában, mindenki mástól elzárkózva. Habár, valószínű, hogy a fiút mindez úgysem érdekli.  Valószínű, hogy vagy nem hiszi el amit a lány mondott, vagy csak nem akarja elhinni. A végeredmény szempontjából ez lényegtelen, és talán így is volna a legjobb.

//Kareem//

Mikor a fiú elfordult, Meera egy nagyon furcsa dolgot érzett. Eltelt pár másodperc mire felismerte, hogy megkönnyebbült. Igen, megkönnyebbült hogy nem kell a másik sorsáról döntenie, egy vicc miatt nem jelentené fel. Bárki bármit is mond róla, Meeranak van lelkiismerete, és nem kívánta senki halálát. De ez nem jelenti azt, hogy a fiú csak úgy elmehet. Nem, a dolgok nem így működnek. Azt még nem döntötte el, hogy meg kéne kínoznia, vagy csak megátkoznia vagy egyszerűen elküldeni a fenébe, de nem engedheti el szó nélkül.
A lány egy szó nélkül húzta elő a pálcáját és a fiú hátának szegezve magában kimondta a varázsigét: Capitulatus! A másik pálcája a levegőbe repült, majd pár elegáns bukfenc után Meera kinyújtott kezében landolt. Egy széles mozdulattal a terem ajtaja felé intett, mire az ajtószárnyak hangos döndüléssel becsapódtak, a zárak pedig szinte fülsértő kattanással illeszkedtek a helyükre. Pár másodpercig néma csöndben álltak, majd Meera leeresztette pálcát tartó kezét és lassan elindult a fiú felé.
-Fogalmad sincs mivel játszottál ugye?...-kérdezte hitetlenkedve Meera, miközben fürkészőn meredt a fiúra. Ezért egy különítményes simán megkínozta volna a srácot, és Meeranak is valami hasonlót kellett volna tennie, csakhogy ő nem különítményes, még csak nem is prefektus. Ha nem kötelezik, vagy nincs nagyon nyomós oka ő nem fog fölöslegesen ártani másnak. Mármint tettlegesen.
-Komolyan azt gondoltad, hogy besétálsz ide, előadod magad, aztán mint aki jól végezte dolgát visszamész a haverjaidhoz, aztán jót röhögtök hogy mekkora viccet csináltatok a hülye kis aranyvérűből?
Kezeiben a két pálcával megállt a fiútól fél méternyire, és mélyen a másik szemeibe nézett. A lányt mélyen megsebezték a történtek, tekintve hogy elég labilis érzelmi állapotban volt már egy ideje, és elege lett az egész életből amibe belekényszerítette jórészt saját magát.
-Gyűlölnünk kell egymást azért aminek születtünk. Pedig egyformák vagyunk, a különbség csak annyi hogy nekem nincs választásom.-mondta, és visszanyújtotta a fiúnak a pálcáját.
-Azt hiszed csak nektek nehéz igaz?-kérdezte, de valójában nem várt választ. A válasz ugyanis túlságosan egyértelmű. Talán túl nagy volt a szakadék kettejük között, ezért nem is érthették meg a másikat.
A lány végül lehajtotta a fejét, és a padlót bámulta.

//Kareem Whittman//

Meera kissé zavartan kapkodta a tekintetét, olyan gyorsan történtek a dolgok, de mostmár világossá vált számára minden. Legalábbis ezt gondolta. Az utóbbi két percben mindent elkövetett azért, hogy higyjen a fiúnak, de be kellett látnia, hogy ez elég hihetetlen, és nagyon gyenge próbálkozás volt. Akármit is akart elérni vele. Mikor a másik feldobja a levegőbe a pergament, a lány már nyúlt volna érte amikor azok kigyulladtak így rémülten visszakapta a kezét. Ez megint csak gondolkodóba ejtette... Persze még mindig fennállt annak a lehetősége, hogy mindez csak egy trükk, de erre nem igazán látott logikus magyarázatot, így fürkészőn ismét a fiúra emelte tekintetét. Mindketten tudták, hogy Meeranak semmit nem kell bizonyítania egy sárvérűvel szemben. A lány pontosan tudta is hogy mit kellene tennie: vinni a dolgot egy felelős személy elé. Gondolkozás nélkül. Ezt kellene tennie. A másik is végigmérte, ez nem kerülte el a lány figyelmét, de ekkor ki is jelentette, hogy Meera csinos. Ez annyira felkészületlenül érte, hogy önkéntelenül is kicsúszott a száján:
-Köszönöm...-aztán hirtelen megköszörülte a torkát és félrekapta a tekintetét. Nem megköszönnie kellett volna, hanem a lelket is kiátkoznia a sárvérűből. Jó rendben, le kell nyugtatnia magát, és logikusan végiggondolni mindent. A másik nyilván hamisított egy családfát, hogy elhitesse mindenkivel, hogy aranyvérű. Ez idáig rendben is volna (vagyis egyáltalán nincs, de most nem ez a lényeg...) ha nem számítana főbenjáró bűnnek, amit mint olyant Meeranak kötelessége jelenteni. Csakhogy sosem volt még olyan helyzetben, hogy mások sorsáról kelljen döntenie. Bántani valakit? Talán. Megölni valakit önvédelemből, vagy bosszúból? Valószínűleg. De pokolra küldeni valakit azért mert élni akart? Mellesleg Meera magában tökéletesen megértené a dolgot ha erről lenne szó. Hiszen ő maga is retteg, ha bármit rosszul csinál nem csak őt, de apját is elintézik. Ez nem igaz, hogy az aranyvér mindentől megvéd. Nem, csupán más elvárásoknak is meg kell felelni. Akkor is, ha belefáradt. A vér kötelez, nem feloldoz.
Végeredményben minden ettől függött, hogy a srác miért csinálta. Sokkal könnyebb mondani, hogy valakinek tudnál ártani, mint tényleg megtenni. Meera élete legnagyobb dilemmája előtt állt. Ha más is lett volna ott, nem kellene gondolkoznia mit tegyen, de most szembetalálta magát a saját lelkiismeretével.
Mélyen a fiú szemébe nézett, szinte kérlelően, majd feltette a kérdést:
-Te nem vagy aranyvérű. Miért csináltad?
Magában mindent a választól tett függővé. Ha azért tette mert élni akart, vagy magát menteni, a lány esetleg úgy tehetne, mintha nem látott volna semmit. Talán Meeranak is elege van abból, hogy másoknak feleljen meg. Talán nem kell ezt a fiút pokolra küldenie, amiben mellesleg nagyon is reménykedik, akár sárvérű a másik akár nem. Nem akar dönteni a sorsáról, mostmár ő is csak túlélni akar. Pár hónappal ezelőtt valószínűleg már az inspektor elé vitte volna a dolgot. És talán, de csak talán, Meera lehet hogy együttérez eléggé a fiúval ahhoz, hogy ne kelljen megtennie.

//Kareem Whittman//

A lányt hangos zaj és kiabálás rángatta vissza gondolatai kusza ingoványából a valóságba. Riadtan megperdült, és keze a talárja alá kúszott a pálcája után. Meglepetten vette tudomásul, hogy aki megzavarta elmélkedésében az egy sárvérű, akit látott már órákon. "Mi is volt a neve? Nem számít..."-gondolja, és már készült volna valami durvább sértést vagy átkot vágni a fiú fejéhez, már csak kötelességtudatból is, mikor eljutott agyáig hogy miről is beszél a srác. Felvette a földről a gyűrött pergamendarabot és széthajtogatta. Valamiféle családfa volt, alaposabban megvizsgálva a Rutheford családé. "Mintha kihalt volna a család..." futott át agyán a gondolat ahogy gyorsan átnézte az egész dokumentumot. Közben fejben összekapcsolta a fiú zavaros mondataival, de még mindig csak sejti miről is van szó. Persze az egész elég zavaros, de ha az amire a lány gondolt, akkor ilyenre még nem látott példát. Meg nem is túl hihető. "Mégis hányan próbálnák aranyvérűnek beállítani magukat?"-kérdi magától. A válasz igen egyszerű: bárki akinek elege van a megaláztatásból. Rendben, ezt a részét Meera még meg is értené, de ettől még ugyanúgy szánalmas, és végzetes is ha kiderül. Jobb híján úgy döntött, hogy ad egy esélyt a dolognak. Persze ehhez hozzátartozik az is hogy pont mostanában jött rá ez a magányosság-érzés és most érzelmileg elég labilis állapotban is volt. De ha ez csak egy átverés, akkor az ég irgalmazzon a srácnak...
Meera kezében a pergamennel a fiú mellé lép.
-Mit jelentsen ez?-kérdi tőle a megszokott, fensőbbséges stílusában, felmutatva a pergament. Ha ez a fiú valami érthetetlen okoknál fogva aranyvérű lenne... Még rágondolni sem mert hogy ilyesmi lehetséges, de magában fohászkodott érte hogy így legyen. Ha nem, természetesen első útja az Inspektorhoz vezet. Ahogy ott állt fölötte, saját fontosságának teljes tudatában, Meera agyában egymást kergették a gondolatok. Ezek többnyire arra irányultak, hogy tulajdonképpen mit is keres itt a srác, miért pont ide jött, és úgy alapvetően mi a fene ez az egész?!
A választ várva alaposabban megnézte a fiút. Látta már korábban, de sosem foglalkozott vele. Tulajdonképpen semmi különleges nincs a megjelenésén, azon kívül, hogy -"Ugyan már Meera..."- rendben, egész helyes. Gondolatban ezért  jól felpofozta magát, mégis hogy gondolhat egyáltalán ilyesmire?  Minden bizonnyal ez is csak egy sárvérű, mint a többi. "Jó de mi van ha mégis..?" Nem. Kizárt. Nem, nem, nem.
-Kérdeztem valamit!-csattant fel türelmetlenül, amivel csak palástolni próbálta izgatottságát. Önkéntelenül ismét beleharapott alsó ajkába.

//Kareem Whittman-nek//

Meera nem meglepő módon magányra vágyott. Egyébként sem mondható el róla, hogy társasági egyén volna, de mostanában még inkább magába fordult. Ha nem volt épp órán, vagy nem a szívének oly kedves üst fölé hajolt, csak bolyongott az iskola falai között, egy csendes helyet keresve ahol egyedül lehet. Most éppen a galéria volt ilyen, így belépett és csak bóklászott a sok műkincs között. Néha megállt valamelyiknél, és hosszan, merengve nézegette. Soha életében nem volt oda a művészetekért és ez most sincs másként, épp csak nem tudott jobbat kitalálni, minthogy idejöjjön. A könyvtár ilyenkor túl zsúfolt, bár szívesen tanulmányozna valami érdekesebb könyvet, mint példának okáért a Leghatóbb ördöngös italoc, de legnagyobb sajnálatára az épp nincs bent. Nem is tudja összeszámolni az elmúlt évek alatt hányszor forgatta a könyvet (tekintve, hogy Piton professzor mindig engedélyt adott rá). Itt megállt egy pillanatra a gondolatmenetben. Piton professzor. Vajon hol lehet most és mit csinálhat? A fejében a tanár öltött alakot, mire Meera arcára lassan mosoly kúszott. A volt bájitaltan-tanár állt mindig is szívéhez a legközelebb, és talán többet is jelentett számára mint egy egyszerű tanár, vagy mint a mestere... Bár ezt magának is rettegve ismerné csak be.
A lány hátat fordított a szobornak amit nézegetett és az ablakhoz sétált, amin a Nap utolsó sugarai ömlöttek a terembe, vérszínű zuhataggá varázsolva a lány vörös haját. Meera mindig is imádta az alkonyt, ahogy a világ elcsendesedik és a fényt felváltja a sötétség. Érdekes dolog, hogy éjjel sokkal inkább elemében van mint nappal. Talán gyerekkorára vezethető ez vissza, mikor egész álló nap a sötét, ódon kúriában volt (és ez azóta is látszik hófehér bőrén amit a legritkább esetben ért napfény). Már akkor ezer örömmel ölelte magához a sötétséget, annak minden velejárójával együtt. Az emberek többsége fél a sötétségtől, nem úgy Meera aki inkább jól érzi magát ha sötétben vagy félhomályban lehet.
-Végül mind a homályba veszünk...-suttogja magának, mint rendesen ha azt hiszi egyedül van. Gyakran csinálja ezt, megosztja magával a saját gondolatait. Az igazat megvallva kissé magányosnak érzi magát az utóbbi időben. Jó volna ha valakivel megoszthatná félelmeit, vágyait... Azelőtt sose érzett így, és hát most sem azért jött ide mert társaságra vágyna, de ettől még felismerte magában ezt a fajta igényt. Csakhogy soha nem ápolt szoros barátságot senkivel, most hogyan is kezdhetné el? Az ő élete másról szól. Bár magában kicsit azért sajnálja, hogy egész életét arra áldozta, hogy apját büszkévé tehesse. Na igen, Clavius Ashborne ebből a szempontból legkevésbé sem mondható jó szülőnek. Sőt, semmilyen szempontól sem mondható szülőnek sem. Apja gondolatára Meera az ajkába harap, és kezei ökölbe szorulnak. Mennyi megaláztatást kellett elszenvednie a férfitól akinek egyetlen elismerő gesztusáért a fél világot lángba borítaná. "Igazságtalan."-visszhangzik a szó fejében. Igen, az. Meera igazságérzetét kifejezetten bántotta mindig is apja elutasítása. Kár, hogy mondjuk a muglikkal szemben nem érzett ilyet. Dehát Ashborne-nak született és mint olyannak, vannak kötelességei. Az egyik ilyen, hogy lenézze és gyűlölje a sárvérűeket, még akkor is ha nem szolgáltak rá erre. Meera már csak tudja, hogy senki nem tehet arról minek születik. De ettől még sose ismerné el, hogy bizonyos tekintetben együtt érez velük.
Mindeközben a Nap már lebukott a láthatáron, és a lány már csak a szürke messzeséget bámulja a távolban.

         Alapok

jelszó || "Kényszerhelyzetben válunk hőssé."
teljes név || Meera Erianne Ashborne
becenév || nincs
nem || nő
születési hely, idő || London, 1980.november.21.
kor || 17
vér || arany
iskola || Roxfort
évfolyam || 7
szak ||
munkahely ||


         A múlt


 
Gyerekkor
Meera 1980-ban született, az Ashborne család eddigi legifjabb gyermekeként londoni kúriájukban. Apja csalódott volt, mivel lánynak született, ezáltal nem viheti tovább az Ashborne nevet, mely ha nem születik öccse elhal Meeraval. Apjával ezért sosem volt szoros kapcsolata, így gyermekkora nem mondható épp vidámnak. Édesanyja belehalt a szülésbe, ami tovább rontotta az esélyt a családnév fennmaradására. Gyerekként Meeranak nem voltak barátai, apja pedig nem töltött vele túl sok időt, inkább egy nevelőnőt fogadott mellé, és inkább azzal törődött, hogy kétségbeesetten kutatott aranyvérű boszorkány után aki fiút szülhet neki. Eddig nem járt sikerrel. Meera próbált apjának megfelelni egész életében, és ez a személyiségére is rányomta a bélyegét. Szoros kapcsolatot alakított ki a nevelőnőjével aki megtanította mindarra, amira apja nem: nevezetesen, hogyan viselkedjen Ashborne-hoz méltón. Megtanította továbbá írni, olvasni angolul és latinul. Tíz éves korára, csak azért, hogy apja kedvére tegyen megtanulta felmenői nevét hét generációra visszamenőleg. Apja ugyan értékelte, egyetlen apró dolgot sosem tudott megbocsájtani Meeranak: hogy lánynak született. Még felesége elvesztése sem zavarta ennyire. Ilyen atyai "gondoskodás" mellett Meera egyre inkább magába fordult. Varázsereje először hétéves korában mutatkozott meg, apja már attól rettegett, kiveszett belőle a mágia. Az őt öltöztető dajka véletlenül meghúzta a haját, mire Meera lángra lobbantotta a nő ruháját. Apja talán akkor egyszer mutatta ki, hogy büszke rá, nemhogy megbüntette volna, akkor egyszer ölelte meg a lányát. Később többször megnyilvánult öröklött hajlama az erőszakra, ezt mára megtanulta kontrollálni, elsősorban a körülötte élők szerencséjére.

Roxfortos évek
Mikor megkapta a Roxfortos levelet, Meera apja nem volt különösebben büszke, magától értetődőnek tartótta hogy egy Ashborne felvételt nyerjen a Roxfortba. Meera természetesen alig várta hogy megérkezhessen, megkapja a pálcáját, és mágiát tanulhasson. Mivel elég magába forduló volt mindig is, nehezen szokott meg a gondolattal, hogy ilyen sokan vannak körülötte. A téli szünetet mindig az iskolában töltötte, bár sosem gondolt rá igazi otthonaként. Csupán arra használta az ott töltött időt, hogy minél többet tudjon meg a mágiáról. A bájitalfőzést szerette a legjobban, tehetségét valószínűleg anyjától örökölte. Ehhez jött az is, hogy Piton professzort kivételes zseninek tartotta magában, és szinte csüngött minden szaván. A legjobbat akarta kihozni magából minden téren, hogy bebizonyítsa apjának (és természetesen önmagának), hogy méltó az Ashborne névhez. Iskolatársaival nem mondható szorosnak a kapcsolata, egy-két barátja van, de sosem engedte magához olyan közel őket, hogy elvesztésük elviselhetetlen fájdalommal járjon. Mindig is irigykedve nézte Harry Pottert, aki (szerinte) nem tett érte semmit, mégis elismerésnek örvend, és sokan áhítattal tekintenek rá. Ezt persze sosem osztotta meg senkivel és sosem mondta ki hangosan, de ez volt az amire ő is vágyott: hogy elismerjék. Valami maradandót akart alkotni, amitől emlékezni fognak a nevére, és ezzel bebizonyíthatja apjának is, hogy nem született meg fölöslegesen. A Trimágus Tusa eseményei alatt végig szurkolt magában azért, hogy Potter vérezzen el valamelyik próbán, és később is, mikor Umbridge az iskolába került, hőn reménykedett benne, hogy a nő előbb-utóbb kicsapja Pottert és barátait az intézményből. Erre legnagyobb sajnálatára nm került sor. A következő évben voltak az RBF vizsgák, amiken kitűnő eredménnyel szerepelt, bájitalát még négyszemközt Piton professzor is méltatta. Nyíltan sosem került összeütközésbe senkivel, nem szimpatizált Draco Malfoyjal, aki szerinte egy felfuvalkodott hólyag. Bár az tény, hogy a Malfoy név tiszteletet parancsoló, legalábbis aranyvérű körökben, Meera személy szerint nem kedvelte a fiút, azon viszont mindig mulatott magában mikor Malfoy gúny tárgyává tette Pottertés barátait. Egyik legnagyobb csalódása volt, mikor Piton professzor helyett Lumpsluck kezdte tanítani a bájitaltant. Bár az érdemeit és tudását nem vitatta el soha, sosem tudta elismerni mesterének olyan szinten, ahogy Pitont elismerte.

Főiskolai évek
-

Iskola utáni évek
-
Háború
Meera mindig is támogatta Voldemort törekvéseit, de soha senkinek nem mondott erről egy szót sem. Párszor megfordult a fejében, hogy ha eljön az ideje beáll halálfalónak, de tudta apja nem támogatná a döntését, azt pedig semmi szín alatt nem engedhette meg magának, hogy apja kitagadja. Ettől még ábrándozhatott ilyenekről. Apját megpróbálták a halálfalók közé csábítani, de sosem sikerült ráégetniük a sötét jegyet, mégpedig azért nem, mert a személyes szabadságáért cserébe apja befolyását arra használja, hogy előremozdítsa a Sötét Nagyúr ügyét, de világosan megmondta Meeranak hogy soha nem fog a halálfalók közé állni amíg nem fenyegeti közvetlen életveszély.


         Jellem

Meera magába forduló lány, aki nem tartja fontosnak a baráti kötődést vagy a szeretetet, elsősorban tanulmányai foglalkoztatják, illetve az, hogy neve fennmaradjon a varázslótársadalom emlékezetében. Örökölte apja heves vérmérsékletét és agresszivitásra való hajlamát, de ezt megtanulta kezelni ezért sosem kapták nyílt függelemsértésen. Dühét legtöbbször elnyomja magában, amit kénytelen épp ezért máshogyan levezetni. Feladatcentrikus, minden hibát személyes kudarcnak tekint és addig próbálkozik míg tökéletes nem lesz a végeredmény. Irigyel mindenkit aki státuszban fölötte áll, illetve hatalma van mások felett, és lenéz mindenki mást.
Fontos számára a társadalmi megítélés és a befolyás.

         Apróságok

mindig || hatalom, siker, társadalmi befolyás, tiszteletet parancsoló viselkedés, esti sötétedés, naplemente
soha || kudarc, mások negatív véleménye, muglik, macskák, tiszteletlen bánásmód (vele szemben)
dementorok || Mikor apja megmondta neki, hogy fiút akart helyette, és megvetéssel fordult el tőle
mumus || az apja ahogy kitagadja a családból
Edevis tükre ||  Apja büszkeségének és elismerésének kivívása a leghőbb vágya
százfűlé-főzet ||  vörös színű, vérre erősen emlékeztető állagú és szagú folyadék
titkok || irigyli Pottert a hírnevéért, szeretne halálfaló lenni, gyengéd érzelmei Perselus Piton iránt
rossz szokás || ha ideges az ajkait harapdálja és ökölbe szorul a keze, néha suttogja a gondolatait ha azt gondolja egyedül van


         A család

apa || Clavius  Alphonse Ashborne, 51, aranyvérű
anya || Khytherea Eris Ashborne, 35 évesen halt meg, aranyvérű
testvérek ||  nincs
családi állapot || egyedülálló
állatok || nincs

Családtörténet ||
Az Ashborne család eredete az 1666-os évig vezethető vissza, a nagy londoni tűzvész idejéig, amikor minden dokumentum elveszett amely a család múltjáról bármiféle bizonyítékkal, adattal rendelkezett. A családban eddig az évig visszamenőleg kizárólag aranyvérűek voltak, és a család tagjai váltig állítják, hogy ez előtte is így volt. Az Ashborne családnevet mindig volt aki továbbvigye egészen Meera születéséig. Feltehetően előtte is voltak Ashborne-ok, de erre nincs bizonyíték. A családnak mindig is birtokában volt egy hatalmas kúria Londonban, a Notting Hillen. Az Ashborne-okat az aranyvérűek között mindig is tisztelet övezte és talán félelem is, mivel közszájon forgott hogy sötét mágiával foglalkoznak, ami mellesleg nem volt alaptalan, de senki nem merte őket nyíltan megvádolni ezzel. A család nagylelkű adományokkal segítette a művészeteket, különböző színházaknak adtak pénzadományokat, ezt a szokást az 1700-as évek elején Gregorius Ashborne vezette be, majd miután a későbbi leszármazottak nem tartották aranyvérűhöz méltónak, felhagytak vele. Clavius Ashborne, Meera apja a Szent Mungo ispotálynak és a Mágiaügyi Minisztériumnak juttat adományokat. A család mindig is szimpatizált a Sötét Nagyúrral, de terhelő bizonyíték sosem került elő egyetlen családtagról sem, illetve nem ismert egyetlen halálfaló sem, bár a legutóbbi háborúban lelkesen hirdették a Sötét Nagyúr eszméit, mint oly sokan mások. A háború után befolyásuknak köszönhetően el tudták tussolni a dolgot hasonlóan a Malfoy családhoz.


         Külsőségek

magasság || 173cm
tömeg || 54kg
szemszín || zöld
hajszín || vörös, pár fekete tinccsel
különleges ismertetőjel || vörös-fekete haja miatt elég feltűnő jelenség
kinézet || Viszonlyag magas, vékony, egyenes tartású lány akinek hosszú vörös haja szinte úszik utánna a levegőben. Zöld szemei rendkívül kifejezőek, a legszélsőségesebb indulatok jelenhetnek meg bennük. Magabiztosságot és némi önteltséget sugároz egész megjelenése. Első pillantásra Weasleynek is tűnhet hajszíne és hófehér bőre miatt, de nincsenek szeplői, és amint valaki a szemébe néz egyértelművé válik, hogy semmi köze a Weasleykhez, tekintetéből ugyanis hiányzik minden melegség és jókedv.
egészségi állapot || Hajlamos a megfázásra, ezért hűvösebb időben is kénytelen sálat viselni, nem csak télen.

         A tudás

varázslói ismeretek ||Különleges érzéke van a bájitalokhoz és a hozzávalókhoz, igyekszik minden tárgyból a maximumot teljesíteni, bár a bűbájtannal vannak problémái, illetve a mágiatörténet közepesen megy neki, bár ez érdeklődéshiányból fakad. Sötét varázslatok kivédéséből várakozáson felüli teljesítménye volt az RBF vizsgán, ahogy gyógynövénytanból is, Átváltoztatástanból viszont kitűnő RBFet tett le. Minden másból V-t kapott.
felvett tantárgyak ||
                     Számmisztika, Rúnaismeret
mugli képzettségek || nincs
pálca típusa || 13,5 hüvelyk, kőrisfa sárkány-szívizomhúr maggal
különlegesség ||


         Szerepjáték-példa
Meera izgatottan szalad végig az ódon ház folyosóin, egyik kezében egy hatalmas borítékkal, másikban egy hosszú pergamennel, amely a levegőben lobogva követi a lányt. Szinte berobban a szalonba, ahol nevelője épp apjával beszél. Megáll az ajtóban, és kissé liheg a futástól. A beszélgetés abbamarad, és mindketten az izgatott lányra néznek, aki most kissé megszeppenve áll az ajtóban, kezében a bizonyítékkal, hogy nem selejtes, hogy mégiscsak méltó lehet apja elvárásaihoz.
-Apa...-kezdené, de a férfi egy kézmozdulattal elhallgattatja. Már régen megtanulta, jobbára a saját kárán, hogy apjának minden gesztusa törvény.
-Épp beszélünk.-mondja a férfi, és visszafordul a nevelőnőhöz folytatva a félbehagyott párbeszédet. Meera ezalatt idegesen topog az ajtóban, ajkát harapdálja és türelmetlenül várja, hogy apja végre figyelemre méltassa. Percek telnek el így, mígnem apja végre int neki, hogy lépjen oda.
-Megjött a levél, felvettek apa!-nyújtja oda vidáman apjának a pergament. Clavius Ashborne nem az a fajta férfi aki meghatódna bármitől. Ettől sem.
-Helyes. Még jó... elvégre Ashborne vagy...-mondja, miközben a pergament olvassa.-Legalábbis olyasmi...-teszi hozzá mormogva, s talán nincs is tudatában annak, hogy lánya hallotta iménti szavait és most lelke legmélyéig sebzetten áll mellette és lassan könnyek szöknek a szemébe.
-Dehát... én azt hittem örülni fogsz...-mondja a sírás határán Meera.
-Örülni?-kérdez vissza elkerekedett szemmel Clavius.-Annak örülnék ha nem zargatnál állandóan. Ez itt...-lobogtatja meg a pergament.-Nem jelent semmi mást, csak hogy elegendő mágia van benned ahhoz, hogy iskolába járhass. Ettől még nem vagy különleges.-mondja, és ledobja a pergament a padlóra. Meera könnyeivel küszködve hajol le érte és egy szó nélkül kiszalad a szobából. Odakint már nem fojtja vissza könnyeit, sírva rohan a szobájába ahol magára zárja az ajtót és minden bánatát, minden elszenvedett megaláztatást belesír a párnájába. Nem érti, apja miért veti meg őt ennyire. Senki nem érdemli ezt...


         Egyéb

avialany||  ismeretlen