Legutóbbi hozzászólások: Vanessa Heart

Oldalak: [1]

#1 Karakterek / Isaac Zachew / Re: apology.

Dátum: 2012. 02. 19. - 12:52:31

Isaac Zachew
"What if you told me you loved me but you didn’t really care..."

Érdekes egy helyzet, azt meg kell vallani. De most őszintén. Nem bocsáthatok meg neki csak úgy... Szenvedjen. Aztán meglátjuk mi lesz, de egyáltalán nem biztos, hogy mi ketten még valaha is egy pár lehetünk. Sőt... Mikor az apai ösztönt felhozza, gúnyosan felnevetek.
- Ne viccelj már. Jó hogy nem öt év kellett ahhoz, hogy felébredjen. Ennek akkor kellett volna megtörténnie, amikor elmondtam, hogy terhes vagyok. És nem annak kellett volna lennie a reakciónak, hogy szép angolosan lelépsz. - magyarázom, és azt hiszem, teljes mértékig igazam van. Hát, ha már ekkora f*szfej volt, már bocsánat.
Mikor felém lép, a szívem kicsit hevesebben kezd verni. Azt gondolom, hogy ez normális, hiszen be kell valljam, életem legnagyobb szerelme volt. De elcseszte...
Amit mond, az elég furcsa. Ez már kicsit elgondolkodtató, de nem akarom beadni könnyen a derekam.
- Tudod hányszor kívántam, hogy bekopogj az ajtón és ezt mond? Akárhányszor csak megcsörrent az a rohadt telefon, rohantam, mert bíztam benne, hogy te hívsz. De most, hogy itt vagy, és ezeket mondod, nem is tudom mért vártam rá ennyire. Csak jössz és összekuszálsz mindent... - mondom. Tényleg így volt. Mindig bíztam benne, hogy visszajön. Ha egy kicsit is hamarabb jön. Miután elment, kicsit gondolkodhatott volna, és ha csak egy pár nap, vagy pár hét kellett volna hozzá, még talán meg is tudtam volna bocsátani. De így más a helyzet...
A következő mozdulatára viszont eléggé meglepődök. Fogalmam sincs mit kéne tennem... De ez az ölelés eléggé felzaklat. Előtörnek az emlékek... Mintha videóról játszanák be az egészet, úgy látom magam előtt az együtt eltöltött időt, és e következtében a gombóc egyre csak gyűlik a torkomban. Mélyet lélegzek, és egy óvatos mozdulattal eltolom magamtól. Elfordulok, mielőtt még meglátja a szememből kicsorduló könnycseppet. Gyorsan letörlöm, nehogy meglássa a gyengeségemet. Nem.. Most erősnek kell lennem!
- Nem tudom Saac. Tényleg nem tudom. Adj egy kis időt, nem olyan egyszerű ez nekem. - mondom, majd meghallom Alex hangját a másik szobából. Pont jókor. Átmegyek, és kiveszem a kiságyból. Nem sokat aludt, mit ne mondjak. Lehet érzi a levegőben a változást... Ezután erőt veszek magamon, és kimegyek a nappaliba, vissza a problémákhoz. Tényleg elgondolkodtat amit mondott. Lehet, hogy úgy megoldható lenne az egész, amit elkövetett, és lehet, hogy úgy vissza lehetne állítani majdnem ugyanazt az állapotot. Azért csak majdnem, mert nem tudom, hogy a bizalom biztosan helyreállhatna-e. És egy kapcsolatnak ha megnézzük, az az egyik alapja. Ha az nincs meg, szart sem ér az egész. Tanácstalan vagyok, ami azt illeti.
Kérdőn pillantok a velem szemben álló Isaac-re, hogy akar-e még valamit esetleg mondani. Én elmondtam amit szerettem volna, de kirakni azért még sem szeretném. Annyi tisztelet azért van bennem (még iránta is, bár nem kéne), hogy meghallgassam, amit mondani akar.
Alex elkezd a kezemben kapálózni. Fogalmam sincs mit akar. Ringatni kezdem, de csak nem nyugszik. Amikor pedig kinyújtja a kezeit Isaac irányába, világossá válik. Nem szokott ilyet csinálni, hogy idegenekhez odakérezkedik. Ránézek Saac-re, hogy egyáltalán jó ötletnek tartja-e, hogy átvegye Alexet. Bár lehet, hogy azt sem tudja, hogy hogy kell megfogni egy gyereket.
- Oda akar menni hozzád... - mondom, majd közelebb lépek, hogy ha akarja, átvehesse a fiunkat...

#2 Karakterek / Isaac Zachew / Re: apology.

Dátum: 2011. 10. 23. - 13:42:34

Isaac Zachew
"What if you told me you loved me but you didn’t really care..."

Mikor bevallom Isaac-nek, hogy nincs semmiféle másik férfi, aki átvette volna a helyét, egy kis megkönnyebbülést látok az arcán. Talán ha hamarabb jött volna... Mondjuk egy pár hónappal, esetleg lett volna esély arra, hogy egyszerűen megbocsátsak. De így, hogy jobban átgondolom, nem... Maradhatott volna itt, vállalhatta volna a következményeket, és akkor boldogan élnénk. Viszont neki könnyebb volt elfutni, és vissza se nézni. Mégis, mintha egy kis sértődöttséget látnék rajta, amikor megemlítem, hogy neki több esélye volt arra, hogy találjon helyettem valamit.
- Mért? Azok után, hogy csak úgy itt hagytál, már bármit el tudok képzelni rólad, már ne is haragudj... - közlöm vele. Ez tényleg így is van. Az a gond, hogyha még vissza is engedném magamhoz, elég sok időbe tellne, amíg újra meg tudnék benne bízni. Ha egyáltalán sikerülne. Azért elég mély sebeket ejtett ahhoz, hogy ilyen egyszerűen menjen a dolog. Mikor azt kérdezi, hogy nem beszélhetnénk-e most meg, hát egy kicsit kiakadok, és gúnyosan felnevetek.
- Isaac... másfél év. Nem két napról beszélünk. Lehet, hogy neked ez ilyen könnyen menne, de nekem egyáltalán nem. De tessék, meghallgatlak, mond. - vetem oda félvállról, kíváncsi vagyok mit fog összehordani. Attól, hogy meghallgatom, az nem azt jelenti, hogy érdekel is, mit mond. Na jó, valljuk be, azért érdekel, de nem fog úgy érdekelni, hogy azt mondjam neki, hogy: Oké, minden elfelejtve. Talán nem is lesz ilyen.
Pár pillanattal később, amikor azt mondom neki, hogy ha szeretett volna, nem megy el, ezt teljes mértékig így is gondolom. Most komolyan mondja valaki, hogy ez nem így van. Ha őrülten szeretsz valakit, akkor nem hagyod csak úgy ott. Főleg nem egy gyerek miatt. Mikor kiderült, hogy terhes vagyok, fogalmam sem volt róla, hogy Saac hogy fog rá reagálni, de arra egyáltalán nem gondolotam, hogy elhagy emiatt. Főleg, hogy annyira jól megvoltunk egymás mellett... Szerintem egy igazi álompár voltunk. De szerintem sajnos ez az állapot már nem fog visszaállni soha többé.
- Azért, mert tudom, hogy nem lenne olyan, mint régen. Mindig ott lenne az a bizonytalanság, hogy mikor lépsz le újra. - mondom, miközben mélyen a szemébe nézek, Lehet, hogy megőrjítem, hogy nem ölelhet át, hogy nem csókolhat meg, de lássa, hogy mit veszített. Habár én is vágyom egy kicsit rá. Na jó, nem kicsit, de ezt még magamnak is alig vallom be. A kérdésére furcsán nézek. Méghogy megérteni?
- Ezt nem lehet megérteni. Átélheted. De megérteni nem fogod... - mondom elhaló hangon. Egy hajszál választ el attól, hogy hangos zokogásba kezdjek. Nézzen bárki meg minket. Itt ülünk egymás mellett, mint két távoli ismerős. Szánalmas...
A válaszán csak a fejemhez kapok, és felnevetek. Hát ez már tényleg vicces. Méghogy reménykedett benne... És ahogy ismerem, tényleg reménykedett.
Kicsit megbánom, hogy kimondom, hogy csak a múltunk közös. Fáj, hogy ezt kell mondanom. Azt hiszem még sosem voltam ilyen érzéketlen senkivel és most az exemmel, a gyerekem apjával vagy ilyen, mellesleg aki iránt még talán érzek is valamit, de nem szeretném, hogy ez a felszínre törjön. Aztán amit mond, azon tényleg elgondolkodom. Sajnálom Alexet. Nem tudom, milyen lehet úgy felnőni, úgy élni, hogy egyszer az apjánál, egyszer az anyjánál lakik, vagy az egyik szülőjét alig ismeri. Hála az égnek, nekem nem volt ilyen problémám, hiszen a szüleim boldog házasságban éltek mindig. Ezzel most tényleg megfogott. Nem tudom, mit válaszoljak, és szerintem ez látszik is rajtam. Istenem, most segíts kivágnom magam ebből.
- Nem tudom... - mondom halkan. Elvéreztem. Egyszerűen megfogott. Már gondoltam erre, de nem lehet mást csinálni, csak azt, ha tényleg egyszer itt van, egyszer ott, de az neki tuti, hogy nem lesz megfelelő. Viszont, hogy azt mondja, nem miatta. Mármint, hogy nem Isaac maitt kéne megpróbálnunk, hanem Alex miatt.
- Nem magad miatt? Mégis miért lett ilyen hirtelen fontos neked a fiad? Ha másfél évig nem érdekelt, akkor most miért? - kérdezek rá, de kezdek egyre nyugtalanabb lenni. Lehet az lenne a legjobb, ha most elmenne. Nekem is jobb, és neki is jobb. Mielőtt még teljesen kiborulok, és akkor aztán lesz itt minden. Az a tekintet, ahogy néz... Borzasztó megbánó és szomorú, de egyben olyan aranyos is. Annyira nem számítottam erre. Ki gondolta volna, hogy karácsonykor állít be, és teljesen megváltozik a levegő a lakásban? Hát én nem. Megvonom a vállam és megrázom a fejem. Most erre mit válaszoljak? Ha most azt mondom, hogy jó, legyen, akkor ellentmondok mindannak, amit eddig állítottam, és azt nem szeretném. Viszont ha erre is nemet mondok, lehet ő meg azt mondja rá, hogy "oké, leszarom", és akkor ki tudja, lehet fel is adja az egészet, és újra eltűnik.
- Nekem ez nem ilyen egyszerű. - mondok inkább csak ennyit, de a konkrét választ kerülöm. Lesütöm a szemem, fogalmam sincs, mit fog erre reagálni, lehet itt hagy, aztán tényleg azt mondja, hogy akkor nem érdekli...

#3 Karakterek / Isaac Zachew / Re: apology.

Dátum: 2011. 09. 03. - 11:20:08

Isaac Zachew
"What if you told me you loved me but you didn’t really care..."

Látszik Isaac-en, hogy még neki sincs fogalma arról, hogy mért hagyott itt. Pedig a válasz egyszerű: Megijedt. Mint majdnem minden pasi ezt tette volna ebben a helyzetben, elég sajnálatos. Ilyenkor sosem értettem meg a férfiakat, hogy miért kell az ilyen dolgokból egyszerűen olyan nagy dolgot csinálni, miközben folyton azt hajtogatják, hogy szeretik az adott nőt. Ha tényleg annyira szeretett volna, mint ahogy mondogatta nem hagyott volna csak úgy itt. Simán megbeszélhettük volna a dolgokat, akár még az ő szemszögét is képes lettem volna megnézni, de most már lehet, hogy késő… Magam sem tudom, de egy biztos, hogy nem fog menni egyik percről a másikra a megbocsátás. Talán nem is fog sikerülni, nem tudom… Mikor pedig csak annyit tud kinyögni, hogy „tudom”, kicsit felmegy bennem a pumpa, de inkább nem reagálok rá. Még hogy tudja… Hahh jó vicc, még jó, hogy rájött másfél év után, mekkora hülyeséget csinált. Vagyis nem is tudom, hogy egyáltalán jó e. Ki tudja hogy lesz most, hogy ismét felbukkant.

Aztán kicsit előjön belőlem a kedvesség. De amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan is megy. Azért azt szem előtt kell tartanom, hogyha Saac meg akarja ismerni a fiát, hát tegye, nem tilthatom meg. Nem is akarom, hisz Alexnek is szüksége van az apjára. Ha most még nem is, de később még jobban.

A legnagyobb hülyeséget tettem, az most már bizonyos. Hogy mondhattam ilyet, hogy van valakim? Hülye, hülye, hülye. Vagy mégsem? Nem tudom. Lehet, hogy tényleg meg kéne róla győznöm, hogy van valaki, aki nem volt akkora idióta, mint ő, és elfoglalta a helyét a szívemben. Szóval azt hiszem ilye tanácstalan sem voltam még az életben. Egy biztos, hogy nem szándékozom megbocsátani Isaac-nek. Legalábbis egyelőre biztos, hogy nem…
Pár pillanatig csak nézem Alexet, ahogy lassan csukódnak le a szemei, és ez mosolyra késztet. Most csak ő van az életemben, akiben teljes mértékig bízhatok, még tiszta a lelke… Olyan jó neki, nincsenek problémák, szívesen cserélnék most vele. Mély levegőt veszek, és elindulok vissza, ahol előbb még Isaac is ott volt. Egy részem bízik benne, hogy már elment, más részem pedig abban, hogy itt van még mindig.

Nyugalom Nessa, nem lesz semmi baj, csak tartsd meg a nyugalmad… Ezzel a gondolattal lépek ki a gyerekszobából, és egyből megpillantom Saac-et. Még itt van. Tényleg nem ezt vártam, mint ahogy mondja. Főleg azok után, amit a fejéhez vágtam. A gyomrom körülbelül egyben, görcsben áll, úgy érzem magam, mint aki mindjárt rosszul lesz, de tudom, hogy nem, mivel ez az érzés nem az… Hagyjuk is. Nagyot nyelek, és inkább nem mondok semmit arra, amiket mond. Egészen addig, amíg meg nem kérdezi, hogy komolyan mondtam e az előzőt. Most mit kéne mondanom? Ha azt mondom igen, akkor tényleg végleg kilép az életemből. Ha azt mondom nem, akkor rettentő nagy hülyét csinálok magamból, az egyszer biztos.
- Nem. – mondom ki végül, mert nincs kedvem hazudozni. – De simán megtehettem volna, hidd el. Csak egyszerűen nem volt időm kimozdulni itthonról az utóbbi időben, mivel apám meghalt, anyám alig van itthon, Sophie is épphogy benéz hozzám. Szóval neked több esélyed volt becsajozni, amíg én itthon rohadtam. – nem hagyom annyiban a nemmel, sokkal inkább kikívánkozik belőlem ez, hiszen ez az igazság. Akkor sem volt mellettem senki, amikor apa meghalt, pedig akkor tényleg rosszul éreztem magam. Nem mintha addig nem lettem volna majdhogynem depressziós, de valljuk be a haláleset nem hiányzott az életemből.
A kérdéseken nem is gondolkozom. Egyértelmű a válasz, hisz ez nem olyan egyszerű. Nem tudok megbocsátani egyik pillanatról a másikra, így csak egy bólintással jelzem a szándékom.
- Nem várhatod tőlem, hogy tegyek úgy, mintha mi sem történt volna, mert igenis történt. Megbeszélhettük volna akkor, de már nem ott tartunk Isaac, másfél év telt el azóta… - mondom teljesen nyugodtan, pedig legszívesebben zokogásban törnék ki, de most nem szabad. Erősnek kell látszanom. Nem kezdhetek el előtte bőgni, hogy nézne az már ki? Nem és kész. Nagyot nyelek, és a következő mondandójára is reagálok.
- Ha tényleg szerettél volna, nem mész el. – csak ennyit mondok, éppen elég. Szerintem tudja, mennyire fájt nekem, hogy szó nélkül elment. És hiába, még mindig fáj. Bármennyire is próbálom elfelejteni, nem megy. És azt hiszem, ez egy másik nőnek ugyanígy nem menne.
- Ezt nem lehet elintézni egy bocsánattal, ehhez sokkal, de sokkal több kell. Nem tudom mi Isaac. De nem fog menni. Lehet, hogy neked könnyű lenne, de nekem egyáltalán nem az. El tudod te képzelni mit éltem át az elmúlt évben? Szerintem nem. – csak azért nem emelem fel a hangom, mert tudom, hogy a mellettünk lévő szobában alszik a fiam. Legszívesebben hiszti rohamot kapnék, és üvöltöznék, mint egy hülye, talán fel is pofoznám, de mégsem teszem. Egyrészt azért, amit előbb említettem, másrészt pedig nem akarok idegbetegnek tűnni.
- Most őszintén, komolyan azt gondoltad, hogy idejössz és majd a nyakadba borulok? – nézek rá kérdő tekintettel. Nem gondolhatta ezt. Nincs olyan nőnemű lény a Földön, aki ezt tenné ebben a helyzetben. Sőt, szerintem van olyan, aki még egy szót sem váltana vele, szóval maradjunk annyiban, hogy én már most elég sokat tettem az ügy érdekében.
Most lehet kicsit illetlennek tűnök, hogy nem mondom neki, hogy üljön le, és nem adok neki innivalót, de már csak azért sem leszek annyira kedves. Nem érdekel, mit gondol, főleg ebben az esetben nem. Mondhatják, hogy bunkó vagyok, de most egyáltalán nem érdemli meg ezeket a dolgokat.
- Ha gondolod, akkor megismerheted a fiad, nem tiltalak el tőle vagy ilyesmi, mert nem vagyok olyan. De bennünk ne is reménykedj, hogy lehet még valami. Csak a múltunk közös… - mondom az utolsó szavakat lassan és érthetően, hogy biztosan megértse. Nem azért, mert azt gondolom, hogy értelmi fogyatékos, vagy valami, senki ne gondoljon rosszra, csak biztosra akarok menni. Nehéz kimondani ezeket a szavakat, de meg kell tennem, hiszen tényleg az a célom, hogy minél hamarabb kiverjem a fejemből Isaac Zachew-t. Nem érdemel meg. Igazából még fiatal vagyok, simán találnék magamnak mást, de így sokkal nehezebb, hogy itt van Alex, akit nem tudok kire bízni, de nincs is egyelőre nagy szükségem rá. Na jó, néha azért megszorulok ezt illetően, de annyira nem szokott vészes lenni. Nagyot sóhajtok és felnézek Saac-re, hogy mit reagál az előzőekre.

#4 Karakterek / Isaac Zachew / Re: apology.

Dátum: 2011. 08. 04. - 13:31:18

Isaac Zachew
megjegyzés: most vagy nagyon hamar vége lesz, vagy bejössz a lakásba...

Mikor megpillantom, összeszorul a gyomrom. Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz Őt újra látni. Nem tudtam, mit fog mondani, ahogy ő sem tudja, milyen reakciót vált ki belőlem, ha megjelenik itt. Az utóbbit még én sem, ugyanis kedvem lenne jó és rossz dolgot egyaránt a fejéhez vágni. Látom rajta, hogy fogalma sincs róla, hogy mit kéne mondania, és csak a földet pásztázza. Tekintetünk csak akkor találkozik, amikor kimondom a nevét. Képes lennék órákig nézni ezeket a szemeket, akárcsak Alexét. Kíváncsi lennék rá, vajon sejti-e, hogy ez az ember, aki most nem teljes jelenléttel, de itt áll előtte, nem más, mint az apja. Egyszer-kétszer már mutattam neki a közös képeinket, de nem hiszem, hogy túlságosan megragadt volna a fejében. Mikor Isaac felfogja, hogy akit a kezemben tartok, nem más, mint az ő gyermeke, hátrál egy lépést. Ó te jó ég, ilyen gyáva embert… Érdekes pillantást intézek felé, és megcsóválom a fejem. Komolyan, legszívesebben sírva fakadnék a viselkedése miatt. Várom, hogy végre kinyögjön valami értelmes mondatot, vagy legalább egy szót, ha mást nem. Kérdő tekintettel nézek felé, megtöröm a csendet. Most már a hülye is tudná, hogy valamit itt az ideje mondania, kezd kínos lenni az egész szituáció. Mikor pedig nagy nehezen kimondja legalább a sajnálom szót, nem úgy reagálok, ahogy kéne.
- Nahát! Sikerült több mint egy év után idejönnöd, és ezt mondani? Gratulálok hozzá. – mondom cinikusan, pedig tudom, hogy nem ez lenne a megfelelő mód a válaszra. Azért azt mégsem várhatja el, hogy mindezek után a nyakába boruljak, mert nem fogok… Ezt már most elkönyvelheti magában. – Milyen kár, hogy ezt nem lehet ennyivel csak úgy elintézni... - húzom a szám. Nem tudom, mit gondolhat most. Nem ilyennek ismer, igaz, egyszer-kétszer veszekedtünk a kapcsolatunk alatt is, de talán ennyire érzelemmentesen még soha nem szóltam hozzá. Akár színésznek is elmehettem volna, komolyan, ugyanis véleményem szerint elég hitelesen adtam át az előbbi mondatokat, hiába súg a szívem mást, néha jobb, ha az eszére hallgat az ember. És azt hiszem, ez esetben ezt kell tennem. A hülye kérdése után pedig majdnem a fejemhez kapok. Hát, édes istenem, úgy mégis, ki lenne, ha nem a fia? Mondjuk nagy valószínűséggel lányos zavarában kérdezte, így inkább csak bólintok, most nem szólok be neki.
- Alex. – mondom a nevét, és rápillantok a fiamra. A fiunkra. Apró mosolyt ültetek az arcomra, majd visszanézek Saac-re. – A te szemed örökölte. – pillantok rá, de közben rájövök, hogy nem lehetek ilyen kedves vele, mert még a végén elbízza magát, így lassan lehervad a mosoly az arcomról. Aztán Saac újra belekezd, megpróbálja újra, de félek, hogy már késő. Már nem bocsájthatok meg neki olyan könnyen, hiszen ki tudja mikor tenné meg újra. Gondolna egyet, és másnapra megint csak nem lenne sehol, eltűnne, csak úgy, ahogy már egyszer megtette. Amit mond, viszont abban hatalmas igazság van, és elismerem, hogy ezt nehezen tudja önmagának bevallani az ember, de most levette a vállamról a terhet, és kimondta, mielőtt én vágtam volna a képébe.
- Csak egy levelet hagytál magad után Isaac. Ennyit ért a kapcsolatunk? – kérdezem, és a szemébe néznék, de ő lesüti a tekintetét. Újra nagyot nyelek, leküzdve ezzel a könnyeket, amelyek egyre erősebben harcolnak, hogy a felszínre törhessenek. Közben észreveszem, hogy Alex egyre intenzívebben dörzsöli a szemét, mivel épp elalvás előtt érkezett meg az apja, kezd nyűgös is lenni. Én is kezdek az lenni, az az igazság. Fáj, hogy tényleg ilyen későn jött, hogy nem jutottam hamarabb az eszébe, hogy nem gondolt a gyerekére. Itt hagyott mindent egy éjszaka alatt…
Lehajtom a fejem és hallgatom, amibe megint belekezd. Ám a szeretlek szóra felkapom a fejem, mikor pedig még a mondat végére sem ér, meggondolatlanul belevágok a szavába.
- Nekem már van valakim. – szólok közbe, és szinte el sem tudom hinni, mit mondtam. Ez az, amit nem szabadott volna kimondanom. Fogalmam sincs, hogy juthatott az eszembe. Idejön bocsánatot kérni, én pedig egyenesen a képébe hazudok. A könnyek felszöknek a szemembe, de nem hagyom, hogy legördüljenek.
- Le kell fektetnem. – bökök fejemmel Alex felé, de ezt inkább kifogás gyanánt teszem. Igaz álmos kicsit, de nem annyira, hogy most rögtön be kéne vigyem. Inkább csak azért, mert félek, az előbbi mondatom után pillanatok alatt sírásba kezdenék. – Addig gyere be, ha gondolod... – mondom remegő hanggal, és gyors léptekkel befelé indulok, mielőtt még hangos zokogásba kezdenék. A gyerekszobába érek, de még mindig erősen nyeldekelek, nem akarok sírni. Pedig tényleg nem sok kell hozzá, hogy bőgésbe fulladjon a dolog. Hogy mondhattam ezt? Mégis hogy lenne valakim, amikor szinte ki sem mozdultam itthonról az utóbbi időben. Mégis hogy lenne, amikor folyton eszembe jut Saac? Remélem nem hitte el amit mondtam. De lehet, jobb így, talán könnyebb lesz mindkettőnknek. Jobb lesz, ha csak a fiunk és múltunk lesz közös. Semmi más… Túl kell lépnem rajta. Sikerülhet? Sikerülhet úgy, hogy akár naponta látom? Már ha egyáltalán a fia is érdekli, és nem csak én…
- Ő az apukád Alex. És bármit is gondolsz, tudom, hogy szeret téged. – suttogom és egy apró csókot nyomok az arcára, mielőtt még elaludna. Lerakom az ágyra, és gyorsan az arcomhoz kapok, mielőtt még a kitörni készülő könnyek lefolynának az arcomon és elfolyna a sminkem is. Az lenne a legnagyobb lebukás. Ha egyáltalán itt találom még Isaac-et, mert azt is el tudom képzelni, hogy azután, amiket mondtam neki, egy határozott gondolattal elhoppanált innen, és soha többet nem is keres fel. Lehet, hogy ezzel a mondattal pecsételtem meg a fiam jövőjét, na meg persze az enyémet…

#5 Időn kívüli játékok / Boszorkányszilveszter / Re: Viccesképes

Dátum: 2011. 08. 02. - 18:46:42

Az egész teljesen nyugodtan kezdődött, persze jó kedvvel...

Aztán megpillantottam egy srácot, aki már a mosolyomtól is teljesen elalélt...

Mikor már kellőképpen lefárasztott, elkezdtem inni...

És elszabadult a pokol.

Sajnos a csaj pasija kicsit mérges lett roll eyes

És végül...

De másnap, mintha mi sem történt volna smiley

#6 Időn kívüli játékok / Boszorkányszilveszter / Re: Névcsere

Dátum: 2011. 08. 01. - 17:25:48

Vanessa Heart = Szív Pillangó

#7 Karakterek / Isaac Zachew / Re: apology.

Dátum: 2011. 07. 31. - 19:37:20

Isaac Zachew
'97. 12. 24.

Karácsonyeste van. Mindenki a családjával ünnepel, ajándékokat adnak egymásnak, kivéve engem. Nem mondom, hogy egyedül töltöm az ünnepet, mert itt van velem Alex, a fiam, de ő még csak fél éves. Anya elutazott a nővéréhez, Lucyhez Franciaországba, a barátaim is egyértelműen a családjukkal vannak, és valószínűleg a gyerekem apja is önfeledten, és boldogan tölti a Szentestét. A módját azért megadom, felöltöztem egy mini estélyi ruhába, a hajam göndör fürtökben omlik a vállamra, a sminkem is tökéletes. Gondolom, Alex még semmit nem tud erről az egészről, bár már meséltem neki a Jézuskáról, meg ilyenek, de nem hiszem, hogy különösebben is törődne a dologgal. Mindezek ellenére őt is szépen felöltöztettem, így ketten „ünneplünk”. Már az ajándékozás is megvolt, egy kisvonatot vettem neki, ami körbe-körbe megy a sínen. Igaz, még nem nagyon tud vele játszani, mégis mosollyal az arcán követi a szemével a mozgó járművet. Ölbe veszem, és egy hatalmas puszit nyomok a feje búbjára.
- Szeretlek. – suttogom, és a másik újdonsült játékot veszem a kezembe, hogy egy kicsit elszórakoztassam a plüssel. Tipikus bábelőadást tartok, ahogyan a róka a nyúl után szalad, és a fiamra tekintek. Úgy látszik, rettentően tetszik neki az előadás, mert egy hangos kacajjal nyugtázza. Nem tudom, jó anya vagyok-e. Nem tudom, hogy jól csinálom-e a dolgokat, jól nevelem-e fel a gyermekemet? Az ismerőseim azt mondják, rettentően jól csinálom, engem néha mégis elfog a kétségbeesés, amikor már fogytán a türelmem. Nem könnyű. Talán sokkal könnyebb lett volna, ha Isaac mellettem marad, és nem hagy magamra egyik napról a másikra. Ha elfogadja, hogy terhes vagyok, és az ő fiát fogom a világra hozni. Ha nem menekül el a világ elől a gondolattól is, hogy gyereke lesz… Minden más lenne. Mennyire szerettük egymást, de hova tűnt minden? Még csak nem is érdeklődött Alex iránt. Nem kérdezte meg, egy levélben sem, hogy minden rendben ment e. Hogy a gyermeke fiú lett e vagy lány? Semmit… Azt hiszem a mai napig tudatlan e téren. És ki tudja, talán jó ideig még ügyet sem akar vetni arra, hogy meglátogassa a fiát. Ne engem… Engem nem kell. Nagyon kíváncsi leszek arra, mikor jön meg az esze, és miként fog meggyőzni arról, hogy látni akarja a gyerekét. Nem tudom, mikor következik be. Talán soha. Egyáltalán abban sem vagyok biztos, hogy képes lennék e látni újra. Mély sebet hagyott bennem, hisz én teljes szívemből szerettem, az égvilágon semmiért és semmikor nem tudtam volna otthagyni. De ő megtette.
Az elmélkedésemből Alex nyöszörgése hoz vissza a jelenbe.
- Éhes vagy? – kérdezem tőle mosolyogva. Valószínű az, így lerakom a földre a vonat mellé, és kisietek a konyhába az üveg tejért, ami már be van készítve. Megmelegítem, és már indulok is a nappaliba, hogy Alexet újra az ölembe vegyem, és a szájába nyomjam a cumisüveget. Egyszerűen imádom. Nem is tudom, hogy fordulhatott meg a fejemben, hogy elvetessem a babát. Ha előre tudom, hogy ilyen édes lesz, akkor még csak nem is gondoltam volna ilyenre. Egy a baj, hogy ahogy ránézek, egyből Saac jut róla az eszembe, nem véletlenül. A szeme… Akárcsak az apja két szép szemébe vesznék el. Míg ezeket a gyönyörű szép, kerek lélektükröket és a hosszú fekete szempillákat nézem, azok lecsukódni látszanak. Egy dalt kezdek dúdolni, és erre Alex már hatalmasakat pislog. Elvigyorodok, ahogy egyre lassabban issza a meleg tejet, és már nemsokára el is alszik.
Mikor azonban meghallom, hogy valaki kopog, hirtelen felállok, és ezzel együtt a fiamnak is kipattannak a szemei.
- Ki lehet az ilyenkor? – nézek kíváncsian az ajtó felé, majd lassú léptekkel indulok meg felé. Út közben azonban kiesik Alex szájából a cumisüveg, így visszamegyek, egy halk sóhaj kíséretében lehajolok érte, és egy nagy mosoly kíséretében visszaadom a kezébe. Segítek neki, fogom az üveget én is, nehogy újra leejtse.
- Na, most tartsd egy kicsit, amíg kinyitom az ajtót, és megnézem, ki kereshet Karácsonykor. – vigyorgok a fiamra, miközben kinyitom az ajtót. Mikor meglátom, hogy ki áll a lakás előtt, a szemeim elkerekednek, a mosoly pedig lehervad az arcomról.
- Isaac… - mondom halkan, a torkomban pedig hatalmas gombóc nő. Halványlila gőzöm sincs, hogy mi a fenét kéne mondanom. Aztán ezt az ötletet el is vetem, hisz nem nekem kell mondanom valamit is, hanem neki. Nem sok kellene ahhoz, hogy könnyek törjenek fel a szememben, de nyelek egy nagyot, és leküzdöm. Egyszerre érzek gyűlöletet, és szerelmet iránta. Egyaránt vágnék a fejéhez minden szörnyű dolgot, üvöltöznék vele, de szívesen oda is mennék hozzá, hogy megöleljem, hogy megcsókoljam, érezzem az illatát… Nem tudom, melyik variáció sülne el jobban.
- Mit keresel itt? – nyögöm ki érzéketlen hangon egy fél perc csend után, majd magamhoz húzom Alexet, és megpuszilom. Neki még csak fogalma sincs róla, hogy ez az ember itt, nem más, mint az édesapja. Nem tudom, mit kéne tennem? Behívjam? Nem tehetek úgy, mintha semmi sem történt volna, mert igenis történt. Elhagyott. Egyik nap még minden rendben volt, miután meg bejelentettem a terhességem, csodák csodájára eltűnt másnapra. Ennyi idő kellett neki, hogy mégis bekopogjon, és legalább annyit kérdezzen, hogy „ hé te hülye, mi van veletek?”? Csendben várom, hogy milyen magyarázattal áll elő, mit talál ki, és legfőképpen, hogy miért jött. Istenem, de átölelném… Istenem, de megpofoznám… Nem tudom, mit vár, mit gondolt, mi lesz a reakcióm? Remélem azt nem gondolta, hogy majd rögtön a nyakába borulok, mert nem így lesz, az biztos…

#8 Karakterek / Futottak még / Vanessa Heart

Dátum: 2011. 07. 21. - 13:59:08

VANESSA HEART

   Alapok

jelszó || "Ha az igazságra vagy kíváncsi, lapozz bele a Hírverőbe!"
teljes név || Vanessa Heart
becenév || Nessa, Ness, V
nem || nő
születési hely, idő || London; 1976, augusztus, 13.
kor || 21
vér || félvér
iskola || Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola – 1987-1994
munkahely || főállású anyuka

   A múlt

1976. augusztus 13. Millióknak ez a nap csak egy babonás péntek 13-a, de két embernek ez a nap jelentette életükben a legnagyobb boldogságot, amikor megszületett a lányuk, Vanessa Heart. De ebből az időszakból nem szeretnék minden egyes részletet elmondani. Ugyanolyan volt, mint a többi gyereké. Ettem, ittam, aludtam, elkezdtem nyúlni a játékért, stb.
Térjünk a későbbi évekre. Egy ideig nagyon szerettem volna tesót, de a szüleim éppen elégnek tartottak engem is, mert velem is voltak ám problémák. Na meg nekem is addig tartott ez az egész, amíg meg nem ismertem az unokahúgomat, Juliet-et, aki rettentő egy idegesítő teremtés volt, még mindig az és lesz is… Aztán amikor öt éves lettem, elkezdtem barátkozni a szomszéd fiúval, aki mindössze két évnél volt idősebb nálam, és ő olyan volt, akár a bátyám, pont addig, amíg nem kezdtem el egy kicsit más irányba is érdeklődni Nate iránt. De ez csak egy apró gyerekszerelem volt, ami ki is merült a „Játsszunk papás-mamást” nevű játékban. Viszont az ő családja ízig vérig mugli volt, és anya nagy örömére jól éreztem magam abban a világban. Nate pedig a legjobb barátom volt, tizenegy éves koromig, amíg meg nem kaptam a levelemet, a Roxfort-tól…

Anya teljes egészében mugli származású, egy kicsit huzakodott azt illetően, hogy nekem is abba a „diliházba” kéne járnom – ahogyan ő nevezné. Viszont egy jó pár órás szépen nézés, és apa durcáskodása rábírta, hogy áldását adja erre. Én természetesen nagyon izgatott voltam, jobban vártam az iskolakezdést, mint eddig bármikor. Jó, mondjuk úgy mégis létezik ember, aki várja a tanév kezdetét? Ha létezik, akkor erre a „lényre” azt mondják, hogy stréber. Bárki bármit mond, én jobban vártam, mint az eddigi születésnapokat és ünnepeket együttvéve.

Aztán el is érkezett nap. A beosztási ceremónia napja, amikor én is, akárcsak a többi varázslótanonc a nagyteremben csücsülve vártuk, hogy McGalagony professzor a Teszlek Süveghez hívjon minket. Apropó, McGalagony… Sosem volt szimpatikus számomra az a nőszemély. Legfőképpen akkor, amikor egy szempillantás alatt változott át macskává. Sosem szerettem a macskákat…
Na, de vissza térve a ceremóniára. Amikor kimondta a professzor a nevem, eleinte remegve, de aztán határozottan léptem oda a székhez, ahol helyet foglaltam, és vártam, akárcsak a halálos ítéletemre. A Süveg elég hosszú ideig gondolkozott rajta, hogy melyik házba tegyen, én pedig magamban imát mormoltam azért, hogy bárhová, csak ne a Mardekárba… Apa mesélt egy s mást arról a házról, és meg is voltam bizonyosodva róla, hogy nem vagyok oda való, de semmiképp sem akartam szégyent hozni a családra. Vagyis apa felmenőire nem. Mikor a Süveg kimondta a Griffendél-ház nevét, hatalmas mosolyra húzódott a szám, és nagy megkönnyebbülés lett rajtam úrrá.

Az első pár hónapban még nem mozogtam annyira otthonosan a Roxfortban mint például azok, akiknek már idősebb testvéreik oda jártak, mivel halvány lila gőzöm sem volt, hogy mivel kihez fordulhatok, meg ilyenek. Fontolgattam is, hogy megszököm, és otthagyom az iskolát, inkább élek mugli módjára. De nem kellett sok idő, amíg rátaláltam a legjobb barátnőmre (aki mellesleg még mindig az), Sophie-ra, aki egy évvel felettem járt, ugyanúgy a Griffendélbe. Az első pillanattól fogva megértettük egymást, mindenben segítettük a másikat.

A kviddicst soha meg sem próbáltam, mert tudtam, hogy ez nem az én sportom, de az iskolai éveim alatt az összes meccsen ott voltam, és rendületlenül szurkoltam. Igaz, nagyjából annak köszönhető, hogy Sophie akkori pasija a Hugrabugban játszott, és ő hurcibált magával el mindig a meccsekre, de egy idő után mentem magamtól is.

A barátnőmmel épp ellenkezőleg én nem igazán a fiúkra koncentráltam, nekem a tanulás volt az elsődleges cél, legfőképpen azért, hogy bizonyítsak anyának, hogy nem hiába járok ebbe az iskolába. Nem mondom, hogy nem érdeklődtek irántam a pasik, sőt, voltak elegen, de én egyiket sem tartottam annyira szemrevalónak, hogy velük foglalkozzak. Persze ez addig ment, amíg ötödikben meg nem láttam a kettővel felettem járó Ericet, aki szívdöglesztően nézett ki, de ő volt az egyik legmenőbb srác, így el is vetettem az ötletet, hogy esetleg esélyem lenne nála. Amikor azonban a Karácsonyi Bálra elhívott úgy, hogy előtte nem is beszéltünk -csak egyszer belém jött a folyosón-, én hanyatt homlok rohanva mentem a karjaiba. Egy évig szerettük egymást, de amikor ő elment a Roxfortból vége szakadt a románcnak…

Hét éven keresztül a vizsgáim számomra tökéletesen sikerültek, egyedül a bájitaltan és a rúnaismeret volt, ami nem igazán ment úgy, ahogy szerettem volna, de egyébként minden jó volt. A hetedik évem után letettem két RAVASZ vizsgát is. A szüleim büszkék voltak rám, még anya (!) is, és ez nagy szó számomra.

A Roxfortban eltöltött éveim után nem vágytam a főiskolára. Nyilvánvalóan a terveimben benne volt, de előtte mindenképpen el szerettem volna utazni Ausztráliába, ahová mindig is nagyon vágytam. Ne kérdezze senki miért, nem tudom megmagyarázni, egyszerűen maga a hely nagyon vonzott. Itt ismerkedtem meg az első igazi nagy szerelmemmel, Saac-kel. Minden elmondhatatlanul csodálatos volt. Maga Ausztrália is egy élmény, de a férfival, aki rövid időn belül belopta magát a szívembe, még jobb volt. Elvoltunk ott, maradtam is volna még, de már sokan vártak otthon, így haza is mentem, de természetesen sokkal könnyebben azzal a tudattal, hogy ott majd ugyanúgy találkozhatok Isaac-kel, és folytatjuk tovább a kapcsolatot.

Rövid időn belül az én legnagyobb örömömre össze is költöztünk, és igaz, még fiatal voltam, és még közel sem voltunk hosszú ideje együtt, de én már eltökéltem, hogy ő az álmaim férfija, aki sosem hagy el, blablabla. Aztán az egyik éjszakánk után két-három hónappal kezdtem rosszul érezni magam… Mármint hányinger, az illatokat erősebbnek éreztem, tehát elég hamar leesett, hogy ez nem betegség, hanem terhesség… Hát mit ne mondjak, nem igazán örültem a dolognak, legfőképpen akkor nem, amikor Saac se szó, se beszéd lelépett, és ott hagyott egyedül a döntéssel. Na, hát az volt az a pillanat, amikor eldöntöttem, hogy márpedig én a 20 éves fejemmel gyereket fogok vállalni. Ha egyedül egyedül, ez van… Természetesen rettenetesen hiányzott Isaac, és még mindig hiányzik, de mondjuk ki, elég rendesen benne hagyott a szarban, úgyhogy nem hiszem, hogy valaha találkozni szeretnék vele. Ha mégis sor kerül rá, akkor az maximum a fiam érdekében lesz…

Rá 7 hónapra, megszületett a fiam, Alex Zachew. A vezetéknevét csak azért nem az én nevemre írattam, mert bízom benne, hogy Isaac-nek egyszer talán évek múlva megjön az esze, és meg szeretné majd ismerni a fiát, aki egyébként kiköpött úgy néz ki, mint ő…

Alex most fél éves. Ketten költöztünk el Londonba egy kisebb házba, egy távolabbi városba, elzárkózva mindenki elől. Egyedül anya és Sophie tudja, hogy hol vagyunk, senki más… Apa pedig még mielőtt Alex megszületett volna, meghalt… Egy tüdőgyulladás okozta a halálát, és végig mellette voltam. Még a mai napig síratom, hiszen az életem egyik legfontosabb személye volt.

Háború
A háborúból én és a családom egyaránt ki szeretne maradni. Nem foglaltam sehol állást, nem véletlenül. Természetesen nem tisztelem Voldemortot, sőt… De inkább csendben maradok, és nevelgetem a kisfiamat. Semmi nem hiányzik jobban, minthogy belecsöppenjek a háború kellős közepébe…

   Jellem

Azt kérdezed milyen vagyok? Mindenki azt mondja rólam, hogy egy roppant kedves, és jó kedélyű nő. Hát nem mondom, egyáltalán nem tévednek. Édesanyám jellemét örököltem, de van egy kicsi, amiben apára hasonlítok. A hirtelen harag… Ha valaki kihúzza nálam a gyufát, az sajnos nem ússza meg ép bőrrel, és nem kevés idő, és erő kell ahhoz, hogy kiengeszteljen, mert nem adom magam egykönnyen. Nem szeretem a kötöttséget. Szeretem, ha én magam intézhetem a dolgokat, az én terveim alapján. Senki ne mondja meg, mikor, mit és hogyan tegyek…
Mindenki akit ismerek, szívesen fordul hozzám tanácsért, na meg a legjobb barátnőmnek nem egyszer tartottam már a vállam sírni a sok pasi miatt. Leszek lelki szemetes, de akkor elvárom, hogy az a személy, akinek ezt megteszem, az ugyanúgy visszafelé is menjen.
Álmodozós lány vagyok, amikor fiatalabb voltam sokszor álmodoztam, mostanában erre nem sok időm van sajnos, mert megzavar a folytonos gyereksírás (amit persze nem bánok). Jó anyának tartom magam. Legalábbis eddig minden jól ment, és egy pillanatig sem bántam meg, hogy megtartottam a babát, és nem rohantam egyből hanyatt homlok a klinikára, hogy vegyék ki belőlem ezt az izét…
Imádok… khm… vagyis imádtam szerelmesnek lenni. Nem mondom, hogy most nem imádnék, de kinek kellene egy nő, aki alig tud foglalkozni az illetővel a féléves babája miatt?
Utálom, ha valaki a szemembe hazudik, és hülyének néz. Aki ilyet tesz, az inkább maradjon tőlem távol. Minimum 50 km-nyire. Köszöntem…

   Apróságok

mindig || °Alex
°gumicukor
°zongora
°Ausztrália
°utazás
°Roxfort
°színház
soha || °bohócok
°macska
°átverés
°hazugság
°Voldemort
°veszekedés
°koránkelés
°háború
dementorok || szomorűság, iszonyú hideg, sötétség… mintha mindent elveszítenék.
mumus ||örökre elveszíti Alexet
Edevis tükre || Alex, Isaac és én együtt
százfűlé-főzet || Vörös, rózsa illatú
titkok || ° Az első évemben fontolgattam, hogy megszököm a Roxfortból, amikor még alig ismertem ott valakit.
°Egyszer elejtettem Alexet, és rettentően megijedtem, azt hittem agyrázkódást kapott.
°Egy halálfaló nem rég majdnem rávett, hogy csatlakozzam hozzájuk, és épp hogy nem sikerült a céljuk.
rossz szokás || °ha valakire megahargszom, néha képes vagyok napokig vagy hetekig nem szólni hozzá.
°eléggé befolyásolható vagyok, amit utálok magamban, de mégsem tudok ellene mit tenni.

   A család

apa || Xavier Heart; 51 (elhunyt); aranyvérű
anya || Isabelle Carter; 45; mugli
testvérek || ---
családi állapot || egyedülálló anyuka
állatok ||Jane (gyöngybagoly)

Családtörténet ||
A Heart-ok körülbelül 55 éve telepedtek le Londonban. Egyetlenegy mugli vagy félvér sem volt a családban egészen addig, amíg az édesapám nem talált rá élete szerelmére, az édesanyámra, akinek semmilyen varázsló felmenői nincsenek. A nagyszüleim nem is nézték jó szemmel, hogy a rengeteg év után egy mugli kerül a családba, de végül, nagy nehezen elfogadták.
Anyának pedig soha nem is volt egyetlen varázsló sem a családjában, viszont a Carterek elég nagy népszerűségnek örvendenek Angliában. Isabelle szülei ugyanis London egyik legnagyobb cégének az igazgatói.
Belle és Xavier 24 éve ismerkedtek meg az utcán. Ezt nem kell félreérteni, nincs az anyámnak semmiféle rossz múltja, egyszerűen csak ott futottak össze, és mondhatni szerelem volt első látásra. Ismerkedtek egy évig, aztán összeházasodtak, és rá két évre megszülettem én, Vanessa.
A háborúból az egész család próbál kimaradni, anya részéről legfőképp, ugyanis ők egyszerű muglik, és nem is tudnak a varázslóvilágról. Apa édesapja, aki lassan már a hetvenkettedik évét tapossa pedig aurorként próbál besegíteni a halálfalók ellen, kisebb-nagyobb sikerrel.
És akkor ugye itt van Alex Zachew, aki mindössze fél éves, és talán neki van a világ legboldogabb élete eddig, hiszen mit sem sejt mi folyik körülötte. Kivéve persze, hogy az apja szó szerint szarik a fejünkre…

   Külsőségek

magasság || 171cm
tömeg || 57kg
szemszín ||mogyoróbarna
hajszín ||barna
különleges ismertetőjel || --
kinézet || Olyan nő vagyok, aki mindig is tudott és szeretett jól kinézni. A ruháimat megválogatom, nem mondom, hogy csak márkás cuccokat veszek fel, mert egyáltalán nem így van, sőt… A lényeg, hogy jól rakom össze a ruhatáram, mindig eseményhez illően öltözködöm. A hajam és a sminkem is általában ápolt, bár mostanában kevesebb idő jut magamra a fiam miatt. Az arcomon szinte mindig ott ül a bájos mosolyom, amivel elég rendesen vonzom a hím nemű egyedeket, de most persze nincs rájuk sem időm… A hajam sötétbarna színű, laza hullámokkal, amit általában kiengedve hordok. Kiegészítőket is szívesen hordok, mint például a nyakláncok, gyűrűk és karkötők.
egészségi állapot || teljesen egészséges[font]

   A tudás

varázslói ismeretek || Csak a Roxfort, de abban mindenki biztos lehet, hogy ott rendesen megtanultam mindent, amit kellett. A kedvenc tantárgyaim közé sorolnám a gyógynövénytant, amit mindig is nagyon szerettem, plusz még bármilyen hihetetlennek is hangzik, a bájitaltant is bírtam, bár az nem ment teljesen jól. Sok olyan diák van, aki nem szereti az adott tárgyat, amiből nem teljesít jól, én mégis szerettem. Amit viszont kifejezetten utáltam, az a SVK volt. Azt hiszem ez sosem volt nekem való…
felvett tantárgyak ||
   Az anyaság ide tartozik?!
mugli képzettségek || sminkes tanfolyam
pálca típusa || 10 hüvelyk, rózsafa, főnixtoll
különlegesség || ---

   Szerepjáték-példa

Egy átlagos nyári napnak indult ez a nap is, egészen addig, amíg egy bagoly be nem dobott az ablakon egy díszpecsétes borítékot a nevemmel megcímezve. Mikor Apa nagy boldogan felkiált az emeletre, hogy levelem jött, furcsán, de izgatottan rohantam le. Nekem? Levelem? Tíz éves koromban? Ki írt nekem? Mikor pedig odaérek elé, egy hatalmas öleléssel és gratulációval egybekötve nyújtja felém a borítékot. Én mit sem sejtve bontom ki, és miután elolvasom, hatalmas vigyor ül ki az arcomra. És ugrálva futok anyához az örömhírrel, hogy szeptembertől én is a Roxfort tanulója lehet, akárcsak egyszer apa volt…
- Anya nézd! Ősztől a Roxfortba fogok járni! – ölelem meg, de ő csak fejcsóválva veszi ki a kezemből a papírdarabot, és gyorsan átfutja a szemével.
- Ez biztos valami tévedés. – mondja, és szúrós tekintettel néz az apámra. Ehhez aztán értenek az anyák, hogy hogyan kell egy pillanat alatt elrontani a gyerekük kedvét az adott dologtól. Aztán apa ugyanolyan mérgesen néz vissza anyára, és sejtem, hogy ennek veszekedés lesz a vége, pedig nincs is miért. Anya tudhatta volna, hogy ez be fog következni, mégsem tetszik neki.
- Nincs semmiféle tévedés. Vanessa a Roxfortba fog járni, és kész. – mondja határozottan az apám, és én inkább felrohanok a szobámba, nem akarom hallani, ahogy szócsatát folytatnak odalenn.
- A lányom nem fog abba a diliházba járni! – kiabálja az anyám, és én inkább magamra csapom az ajtót. Nem értem, miért nem szeretné, hogy boszorkány legyek. Attól, hogy ő egy egyszerű mugli, mástól még nem kell elvenni a lehetőséget. Apa elmondása szerint, abban nincs semmi rossz, sőt, annyi jó dolgot mesélt már, és úgy beleéltem magam. Nem ronthatják így el a lelkesedésem. Ennyire szerintem senki nem is akarja elkezdeni az iskolát, mint most én. Fogom az egyik kedvenc könyvem és véletlenszerűen nyitom ki, elkezdem olvasni, hogy elterelődjön a figyelmem a szüleimről. A könyv címe Büszkeség és Balítélet. Ezt anya ajándékozta nekem a tízedik szülinapomra, bár nem volt benne teljesen biztos, hogy elég érett vagyok hozzá, de én értelmes lány módjára elolvastam, már nem is egyszer. Aztán egyszer csak lépteket hallok a lépcsőn, majd az ajtón két kopogást, és apa óvatosan bekukucskál.
- Bejöhetek? – kérdezi, én pedig bólintok, becsukom a könyvet, és leteszem magam mellé.
- Ne aggódj, anyád egy kicsit fafejű, de természetesen ott a helyed abban a varázsló iskolában. Büszke vagyok rád Vanessa. – mondja, megölel, és egy puszit nyom a fejem búbjára. Én persze koránt sem vagyok biztos benne, hogy minden ilyen egyszerűen fog menni, ahogy ő mondja, mert anya nem egyszerű eset, és egyébként ebből következőleg én sem vagyok az, mert örököltem tőle ezt a makacsságot.
Épp hogy eltelt néhány perc, amikor anya belépett a szobába. Apával furcsán néztünk rá, nem tudtuk, mi szándéka volt most bejönni ide, a két durcás közé.
- Jó, legyen. De csak akkor, ha Vanessa ugyanúgy rendes embernek is tartja majd magát, mint boszorkánynak. - mondja a fejét csóválva, és egy apró mosollyal az arcán. Én pedig felpattantam, odarohantam hozzá, és megöleltem. Már kezdtem azt hinni, hogy tényleg semmi esélyem álmaim iskolájára...

   Egyéb

avialany|| Jessica Biel

Oldalak: [1]