Ez a céltudatosság, amelyet magamban eldöntöttem, segített rajtam. Mindig és mindenkor a megmentésemre sietett. Anyutól és aputól tanultam, hogy soha nem szabad feladni, mert akkor eleve vesztett helyzetből kezdem a történetet. Annyira sétálgattam a ganéjhoz hasonlatos állapotban lévő folyosók tömkelegében, hogy már tényleg nem tudtam merre lehetek. Egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy amennyiben kiszabadulok a minden bizonnyal Minotaurusnak épített labirintusból, lesz egy táskám... egy olyan, amit mindig magammal viszek, hacsak sétálni indulok a kastélyban. Akárhová. Akármikor. A cuccosban nem lesz egyéb, csak szárazélelem hét napra, meg egy nagyobb kulacs víz.. kötél, sebtapaszok, pergamen, olaj, lúdtoll, egy kispárna. Meg be kell szereznem valami miniatűr állatot. Modit csak nem rámolhatom bele egy zsákba, az állatkínzás lenne. A túlélés törvényei. Nincs mese, az erősebb kutya ba... rkóbázik és nyer.

Régen, egy hozzám nagyon közel állótól azt hallottam, hogy gyakorlatilag minden agyban dől el, semmiféle kivétel nincs ez alól. Ennek a fámának élve megtorpantam egy pillanatra, majd mélyet sóhajtva eldöntöttem azt, amit már korábban kellett volna. Én bizony kikeveredek innen... nem itt fogok éhen és szomjan pusztulni, hogy aztán az utókor, majd valamikor évezredekkel később felfedezhesse a csontjaimat, azon agyalva, ki is lehettem. Francokat. Meg amúgy is, mi lesz akkor a jól összegyűrt, zsebembe rejtett üzenettel, aminek szeretném, ha minden egyes sora valóra válna. Mindezen csodák fényében eldöntöttem agyban, megtalálom a vén fószert, beletolom a szájába a golyómat... aztán meg visszatalálok a civilizációba, abba a csodálatos emberáradatba. Amint ez megtörténik - meg még pár évecske, gólya, nő, stressz -, akkor majd lesz miről mesélnem az unokáimnak. Persze, azért megfűszerezzük majd a kalandot mindenféle ellenséges lényekkel, meg csapdákkal. Azt mégsem mondhatom majd nekik, hogy nagyapátok béna volt, eltévedt egy iskola falai között, mert lámakurzuson repetázott. Kicsit csinosítani kellett a dolgokon, de csak annyira, hogy ők is élvezzék majd.

Széles vigyorral a pofámon lendültem meg a szakaszon, arra, amerre eddig is tartottam. A különbség az volt, most már eldöntetett, hogy jó felé megyek... még akkor is, ha eddig nem. Alig pár perce róhattam az utamat, amikor a folyosó jobbra vezetett. Azzal a lendülettel fordultam be... ütköztem neki egy kiscsajnak... szisszentem fel... torpantam meg... pislogtam ki a fejemből, mint valami hülye hal az akváriumból. Még az a szerencse, hogy nem borultam fel, vagy tapostam szét szegény kis párát. A közel fél másodperces sokkhatásból kikeveredve jól belevéstem a szememet az övébe, és hallgattam a dallamosan csilingelő hangot.
- Ahha! Bocsánatkérés elfogadva!
Igazából nem nagyon figyeltem, hogy mit mondott, mert egyszerűen el voltam ájulva attól, hogy eldöntöttem agyban, és visszataláltam. Egy diák, akkor nem lehet messze a többi. Ráadásképpen leányka, ami magával vonzza a többi őnemű emberke ittlétét is. Általában rajokban szoktak közlekedni, és minden marhaságon vihognak... ezt soha nem tudtam megérteni, de apám már ezerszer elmondta. Kisfiam, ha belelátsz egy nő fejébe, megőrülsz... soha nem fogod megérteni őket. Mindig mondtam neki, én nem is igazán akarom, erre meg az volt a válasz, dehogynem. Pedig nem. Mindegy.
- Mmmmmm....amúgy a nevem nem Izé, hanem Rick!
Ősszeszűkültek a szemeim, afféle kérdő tekintetté formálódott a pofázmányom.
- Keresek valamit, vagy valakit!
Kezdtem bele sandán a mondókába, végigmérve az előttem ácsingózó csajt. Kék címer, egészen okosnak tűnő arcberendezés... pont megfelelő. Egy tudor Hollós botlott belém, ez tutkó!
- Heléna szobra felé igyekszem!
Igazából nem kérdeztem, merre lehet, de reméltem, hogy a szavaimból levágta, oda szeretnék eljutni. Eléggé úgy festhetett, tudom az utat... ha ő nem, akkor majd úgy megyek tovább, mintha tudnám. Az milyen lenne már, hogy én nem!

Szörnyűségesen sajnáltam, hogy letelt a szünet, mert tök jól éreztem magam otthon, a családom körében. Volt kedve a nyavalyának visszapályázni az iskolába, amikor ingyenélhettem, és semmittennem kellett napot napra téve... tipikusan olyan eset, amikor az ember éppenhogy kezdene belelendülni a tutiba, amikor hirtelen végeszakad. Úgy érkezik az első munkanap, mint egy hatalmas parasztlengő a semmiségből. Csattan egy keményet a babapopsibőr szerű arcon, bizsergető érzést maga után hagyva, meg lángoló fájdalmat. Meg egy nagy rakás tele a kukim életérzést. Annyira el voltam a szülőkkel, és végre, sikerült nem tönkretennem idén semmit... legalábbis majdnem. Az indulást követően kiderült ugyanis, hogy mivel kakaót melegítettem magamnak, a tűzhelyünket kicsit lángon hagytam. Anya azt írta, csak a konyha egy része égett le. A csempézést majd levonja a zsebpénzemből. Éppen emiatt a levél miatt döntöttem el, írok egy választ neki, hogy gyakorlatilag, ha ezt megteszi, és levon a zsetonból, halálra ítélei egyetlen kicsi fiát, aki a megélhetésére forgatja be minden vagyonát.

VISZONT! Ez nagyon fontos, most bizony ott röhög az a viszont szócska is. Hallottam még év elején valami rettenetesen rút nyanyáról, aki annyira rusnyára sikeredett, még szobrot is emeltek róla. Érdekes, akkor rólam miért nincs? Én meg szép vagyok. A szülők minden bizonnyal nem dolgoztak eléggé keményen az alapanyagokon, de nem ítélkezem. Elvégre még nem láttam a pályaművet, majd ha a szemeim elé kerül, döntök a sorsa felől. Láttam én már macskát kakkantyúzni párkányon. Amit más rettenetnek vélt, az nekem maga volt a kánaán. Naszóvaléstettel. A lényeg a lényegben. Azt hallották csodálatosan formás kis fülecskéim, hogy van valami nyanya, az egyszerűség kedvéért tésasszony lesz rövidítve, akinek ha a szájába csomagolok egy kis üzenetet, akkor az valóra válik. Mint minden hülyegyerek, én is arra aspiráltam, hogy megírom az üzit... persze nem azért mert hittem, majd minden úgy lesz, ahogyan kértem. Pont ellenkezőleg. Nem hittem az efféle izékben és bizékben. Éppen ezért, hogy kifundáljak a sorssal, jól megfogalmazva gyakorlatilag a következőket róttam fel a pergamenre, mintegy kihívást adván. Ad egy, látni szeretném Mekkgalagonyt fürdőruhában a fekete tóban úszkálni... na nem azért, mert annyira kíváncsi vagyok a testére neki, de ha ez bejön, akkor bizony felmegyek a hálóba, és felzabálom a legbüdösebb zoknimat. Ez mondjuk szemétség, mert minden zoknim illatos, tekintettel nem igazán van lábszagom, hacsak a rózsaillat nem az. Ad kettő, Cielo néni nyílvánosan végigsétál velem a nagyteremben, a kezemet fogva, azt kiabálva, a barátnője vagyok. Gyakorlatilag már itt abbahagyhattam volna az írást, de a lúd legyen kövér szindrómában szenvedtem egészen kicsi korom óta. Ad három, Travis professzorbácsi Qcross bácsival kettesben egy duettet ad elő Frics papszi nagyságáról és elévülhetetlen érdemeiről, amely egyértelműen az iskoláért szól. Ad négy, Ealdred tanárbátyó hangosan, többszáz ember előtt kijelenti, hogy emós. Sybill néni lesz az év playmateje valami mugli lap szerint. Én nem olvasok ilyeneket, de felsőbbévesektől hallottam, hogy létezik. Ad öt, Kroll bácsi az egyik órán nekiáll kitépkedni valami tollas lény tollait. Ad hat, Odil néni rámförmed, azonnal essek szerelembe egyetlen lányával. Ad hét, Piton bácsi csak egyetlen egyszer, de megjelenik a diákok előtt egy fodrásszalon meglátogatását követően. Azt hiszem ennyi elegendő a csajnak, ha ebből egy is valóra válik, akkor van mázli, akkor el fogom hinni, hogy létezik.

Gondosan összecsomagolva a levelet galacsinformába, belegyömöszköltem a zsebembe, majd ottfelejtve a kezem, másikat a másikba vágva indultam meg a feltételezett irányba, ahol a szobor esetleg leledzhet. Út közben hangosakat köszöngettem egy-két cimborának.... voltak, akik rövid időre, de mellém szegődtek... aztán persze ahogyan haladtak céljuk felé leváltak. Bíztam benne, ha betévedek, és nem találom a tésasszonyt, lesz, aki útba igazítson. Akkor kezdtem csak parázni kicsit, de éppen csak egy babfingnyit, amikor már senki nem láttam magam körül... és azt sem tudtam, merre vagyok. Persze nem estem pánikba, helyette tovább battyogtam, mintha céltudatos lennék.

Alig ért utol a két dilettáns bajkeverő, egy hatalmas csapást éreztem a vállamon. Utoljára akkor kaptam effélét, amikor ráugrottam az őzikévé változó édesanyámra… persze, akkor még fogalmam sem volt róla, hogy ilyeneket is tud. Egyszerűen egy vadat láttam a lépcsősor alján, és úgy gondoltam, ha már arra tévedt, bizony meglovagolhatnám, mert az buli. Tény, a súlyom és becsapódásom következtében összenyaklott alattam szegényke, azért apu megdicsért, hogy nem vagyok egy kispályás… egy Cartmen nem kakival dobálózik… mondotta volt, csak kicsit trágárabb szavakat használva.

Széles mosollyal konstatáltam a dolgot, meg azt is, hogy Artúró és Dylan bíztak annyira bennem, meginvitáljanak a medvecsapdás akcióra is, ami így, ebben a formában igenis felkeltette az érdeklődésemet. Biztos voltam benne, hogy akárkit azért nem vinnének magukkal, ez pedig büszkeség volt, elvégre, noha akadtak barátaim, így már kialakulóban volt egyfajta betyárbecsület csapat is.
- A hiányosság nem probléma, ha gondoljátok, kerítünk egy nyugis helyet, ahol elmondjátok az eddig ismert részleteket.
Megemeltem a két kezem, és mosolyogva folytattam.
- Biztosan lenne egy-két ötlet, amit én is be tudnék dobni, hogy über legyen a dolog. Meg persze szóljon egy hatalmasat.
Azzal a lendülettel fordultunk meg, is indultunk újra az iskola irányába. Az út pörgött, és meg-megjelentek a diáktársak is, elvégre eléggé publikus útvonalon haladtunk. Akik észrevettek összesúgtak, volt egy mardekáros csapat, akik közül páran ki is nevettek bennünket. Nevessenek csak a majomparádék… majd akkor mit szólnak, ha meglátják a művészi festményeket, amiket odalent készítettünk.

A hígító beszerzésére való invitációt úgy döntöttem elfogadom, nekem is van mit levakarni magamról. Úgy cirka hat kiló festéket, de ez nem probléma.
- Hát már hogy a viharba ne lenne!
A szavak közben gúnyos mosolyt villantottam… most belegondolva, vigyorogva szaladtam a támadás alatt, az sem elképzelhetetlen, hogy a fogam sem az a tipikus fehér. Így belegondolva, érdekes íze is van a számnak… ehh.
- Az öreg fószer vérének szívását nem hagynám ki!
Jelentettem ki határozottan, majd megemelve a kezemet, meg a festékes ruhámat kissé megcsiszatoltam a fogamat, hogy megnézzem, az is ramatyos-e.

A festékek nélkül is rettenetesen színes embernek tartottam magamat, így meg aztán már szavakkal sem formálható, amit képviselek. Maga vagyok a megaszín a szó képletes és teljes értékében véve is. Egy tonna festék rakódott szerencsétlen körülmények között az amúgy nagyon is menő ruházatomra… ráadásképpen orvtámadásomnak köszönhetően, amelyet nagy majom módjára szaladva intéztem Artúró ellen, a pofám sem éppen pirospozsgás, mindinkább kékes-rózsaszínes-lilás masszás, ami nem éppen szuper. Elfedi a csodálatosan szende és ártatlan pofikámat, meg a hatalmas tehén szemeimet, amelyeket eregetni tudok, ha vaj van a fülem mögött a kispolcon. Most is valahogyan ebben a formában bambulhattam Dylan-re, akitől sajnálatos módon egy nemleges válasz érkezett.
- Hüümmm…
A hümmentést egy ég felé pillantás kísérte, megannyi gondolattal cikázva az agyamban. Egyrészt, próbáltam a tanórákon hallott igékre fókuszálni, rettenetesen megerőltetve minden tőlem telhető agysejtemet. Másrészt, azon topogtam, vajon másképpen megoldható lenne-e a problémának joggal nevezhető helyzet.
- Higító!
Szaladt ki végül a számon, megrántva a vállamat. Tulajdonképpen elegendő lenne megmustrálni Frics takarítószereit, vagy az alkímiaszertár polcait.

Mivel a dolgot gyakorlatilag letudtuk ennyivel, újabb vizek felé eveztünk gonosz kis tutajunkon, azon törve búránkat, hogyan szentségteleníthetnénk meg Angelus Mirol ajtaját. Pár pillanatnyi csend állt be, miután a velem szemben álldogáló közölte a dátumot. Dylan szinte abban a pillanatban dobta is a kontrát, nem is lehetett másképpen. Ő volt a fehér bárány a feketék között… nem éppen hálás szerep. Artúr kérdésére bólintottam, majd sarkon fordulva megindultam a kijárat felé… pár lépést követően azonban visszafordultam, és meglehetősen bárgyú képpel meredtem a cimbikre.
- A medvecsapdásat kérdezted, vagy a Mirolost?
Hát nem mindegy, minek megyek neki. Tény, egyikről sincsen fogalmam, legalábbis egyelőre. Az első nagyon titokzatos kaland lehet, amiről még én sem tudhatok. A második meg már tudott, csak egy terv kell, amit majd az ördögi tervgenerátorral megalkotunk… tehát kigondoljuk a részleteket.

A nanoszekundum tízezred másodpercéig még szemmel követtem a gurkót, ami egyébként annyira nem zavart. Hadd repkedjen szabadon, elvégre az a dolga. Tény, nem éppen kellemes, amikor kikötözve az embert pofán vágja. Esetleg rohanás közben telibe kapja a gyomrát, de ugyebár, figyelni kell, heee. Artúr igencsak hamar beleegyezett, hogy hagyjuk a retekbe a minden bizonnyal nehéz gyermekkort megélt, vad labdaszerkezetet… nem is csodálom… én is hamar tojtam rá, igazából csak egy pályanehezítés volt, ami meg ugye kell, mert natúrban összefirkálni a falakat rettenetesen unalmas lett volna. Eldugdalva a pálcámat a gatyám csodálatos, erre a célra kialakított zsebébe összefontam kezemet a mellkasomon, úgy bámultam a mázolmányokat. Csodálatosan szépek lettek, és egyértelműen mardekár ellenesek, meg más ellenesek is… legalábbis az én „kabbe” jelölésem a pirospettyes labda mellett.

Miután jól kicsodáltam a rajzokat a falakon, letekintettem magamra. A ruházatom homlokegyenest színt váltott, ez pedig nem volt humoros. Így nem mehettünk vissza az iskolába… a felismerést követően megkukkoltam Artúr és Dylan öltözékének színváltását is. Ők sem festettek szebben, mint én… jobban mondva, de, szebben festettek, de egészen más szempontok szerint.
- Valóban szép munka!
Csaptam én is a két háztársam hátára, majd kérdő tekintettel a szolidabbra tekintettem.
- Te, Dylan! Nem tudsz valamit, ami kimos minket? Most? Gyorsan?
Ez rettenetesen fontos kérdés, elvégre, ha visszacsattogunk így, akkor gyakorlatilag jelentkezhetünk is, hogy igen, mi követtük el a merényletet a pálya és a mardekár meg a halálfalók ellen.

A választ követően aztán Artúr remek kérdése következett, miszerint hol és mit lehetne még sunnyogni, hogy biztos, ami tuti, ne hagyjuk nyugodni a kedélyeket. Noha okosabb felünk megpróbált választ adni, a balomon álló érezte, nem éppen megfelelőt hallana, így felém fordult.
- Hááááááát…
Kezdtem bele haloványan, mégis gúnyosan elmosolyodva.
- … van a mardekár házvezetője…
Rettenetesen színpadiasan folytattam. Merengtem közben, meg ilyenek.
- … van annak ajtaja…
Nem folytattam tovább, mert hirtelen csak az jutott eszembe, hogy összevécépapírozhatnánk. Persze vannak ennél kegyetlenebb dolgok is, azokat majd idejében kigondoljuk. Keményebb buli, de ha egyszer belekezd az ember, nincs megállás. Fejlődni kell, határ a csillagos ég... ez a mottó még talán Cielo nénjének is bejönne.

A „mikor másztam alá” kérdés felét hallottam csak, mert eléggé erőteljesen lefoglalt a nyöszörögés utáni menthetetlen vágyakozásom a rám nehezedő, minden bizonnyal több mázsányi kiló alatt. Ennek ellenére hősiesen kitartottam, szükségszerű volt, ha már valaki karfás széknek használ. Tény, jófajta bőr vagyok, de ülőalkalmatosságnak még senki sem szeretett volna eladni… vagy éppen használni. Ez az első eset. Apu azt mondta egyszer, amikor rám tehénkedett, hogy rommá csikizzen, lesz még alkalom, amikor örülök neki, ha ülnek rajtam. Azt gondoltam magamban, te hülye vagy… és most is ez az érzés kerített a hatalmába. Mit lehet azon élvezni, ha valakit összepréselnek, sanyargatnak, gyűrögetnek?

A harmincöt kiló beközlésekor tágra kerekedett szemekkel meredtem az égbolt felé, a fejemet rázva.
- Te dagi!
Egykedvűen közöltem volna, ha nem a levegő lett volna az elsődleges, ami után vaktában kapkodtam. Így azonban csak valamiféle nyüszítő bigyóként hatott, remélem, ennek ellenére azért értette a poénnak szánt célzást. Pár pillanatig még dekkolt a kockás hasizmaimon, a ruházatát, meg persze a szép színeket méregetve, de aztán csak feltápászkodott Dylan segítségével. Jó mélyet szippantottam a friss levegőből, ami végre átáramlott rajtam. Igazi felüdülés volt számomra, hiszen közel egy mázsa szén súlyát kellett megtartani a pocakommal. Kifújva a most drágának ható levegőt, elfogadtam a jobbost, és rámarkoltam a kezére… egy szemvillanás alatt talpon álldogáltam, és együtt mosolyogtunk a történeten. Végre történt valami az unalmas falak között… leszámolva a tanárok furcsa büntetőmunkáit, vagy éppen a felsőbb évesek, meg vérrel foglalkozók erőlködéseit.
- Ahogyan én is!
Jelentettem ki Artúr jól vagyok mondatára, miközben a derekamra tettem a két kezem, és nyújtóztam egyet.

Következhetett a támadó semlegesítése… Dylen nem igazán mozdult, ahogyan figyeltem, csak a percekkel ezelőtt rajtam pihenő rántott pálcát. Jó muri lesz ez is, hát mélyen a ruházatomba kotorva jómagam is elővettem a galagonyát, majd érdeklődve hallgattam a beszélgetést, meg a szükséges igét is. Eszemben volt, egye fene, tényleg, de azért nem ártott egy tudor segítsége is. Miután háztársam eltrafálta a semmit, kissé tétován emeltem meg a vélahaj magú varázsvesszelyt… pár pillanatig követtem a cikázó, kőkemény lasztit, aztán megszólaltam.
- Petrifikusz totálusz!
Keményen próbáltam artikulálni, úgy, ahogyan tanultuk… a pálca megremegett, aztán valami fehéres cucc reppent ki belőle, természetesen messze elkerülve a bogyót, elhalva valahol az égbolton.

Leeresztettem a karom, majd a vállam megvonva, furcsa fintort vágva folytattam.
- Mi lenne, ha összepakolnánk, aztán mennénk! Jó lesz a dög az utánunk érkezőknek!
Újra az égboltra tekintettem.
- Elvégre, ha már lúd, akkor legyen kövér!
Mindig ezt a filozófiát vallottam. Összetúrtuk a pályát, hát mit számít egy szabadon garázdálkodó kviddicses izé.

A hatalmas iram tiszta filmbéli volt… annyira hasítottam az iskola falai által közrezárt légkört, ahogyan szántottam Artúr után, hogy minden elmosódottnak tűnt körülöttem. Aztán rájöttem, hogy azért olyan elmosódott minden, mert kedves évfolyamtársam már megint fújdogált valami fránya színes bigyulával. Nem igazán fordítottam időt arra a nagy hajszában, hogy megállapítsam a színeket, egyszerűen, ha már kövér volt a lúd, akkor legyen valóban az módon előre nyújtottam a flakonos kezemet. Alig ált vízszintbe, már nyomtam is a fejet, hogy szórjam az áldást én is. Csak remélni tudtam, hogy Artúrka is kap belőle… mert én kaptam. Ahogyan szaladtam, a kinyomott anyag fele az arcomba vágott, ezért valószínűleg úgy festettem, mint valami hülyegyerek, aki mellett színlufibomba robbant. Ez mondjuk amúgy marhajó ötlet, alkalomadtán majd ki kellene próbálni a cuccot egy jó kicsi folyosón.

Csodálatosan idióta módon elkalandoztam, pedig éppen egy vérre menő harc és üldözés kellős közepén témferegtem. Mire feleszméltem, csak egy erős lökést éreztem a mellkasomon, a térdemen, a pofámon. Nem sikerült reagálnom, hogy mi a fene lehetett az, egyszerűen megnyaklottam, és elterültem a földön, mint valami rosszabb fajta babzsákfotel. A fejemet is bevertem, így egy pöppet megszédültem… jó, a kelleténél jobban, mert percek kellettek, mire magamhoz tértem. Keresztben hevert valami a testemen, az szinte biztos volt, mert alig kaptam levegőt. Mélyeket szusszanva próbáltam kiszabadítani a kezemet, hogy aztán kitapogathassam a tárgyat, vagy mit… Arti csak nem volt akkora genya, hogy űberátokkal vett le a lábamról. Mutatóujjamat előre szegve nyomkodtam a meglehetősen emberbőrre hajazó puha tárgyat, mire az szitkozódni kezdett. Noha sajgott a hátam, a fejem, a hasam, a kezem, a lábaim, egyszerűen nem lehetett kibírni, hogy ne vigyorodjak el. Kiszabadítottam a másik kezemet is, és a fejem mellett heverő kék festéket tartó flaskára martam vele. Megemelve azt nyaklottam egy kört, és próbáltam a hang irányába fújni egyet, amolyan jó paraszt módjára. A galád cselekedet után eldobtam a flakont, majd fájdalommal itatott mosollyal szólaltam meg.
- Cimbora!
Mély levegő, meg még egy.
- Hány kiló vagy bakker?
Mindkét kezemmel rátámasztottam Artúrra, ha megpróbálna végre feltápászkodni rólam, akkor segíteni tudjak neki talpra állni.

Szörnyűségesen telt az éjszaka. Igaz, fogalmam sincs róla úgy nagyjából hajnali öt órától, mi is történt velem… de addig kissé lekészültem, ráadásul most veszett módon izomlázam van. A szobatársaimmal versenyre keltünk, ki tud tovább ébren maradni, téve ezt a lehető leghülyébb pózban. Egyszer egy filmben láttam, hogy valami japcsi csóka kistányért rakott a térdeire, meg a kezébe, sőt, vizet is tett beléjük, úgy kellett egyensúlyoznia. Na, tálaknak híján voltunk, így fél lábon álldogálva, kezünket oldalra téve kellett kitartanunk. A tét nem kevesebb volt a győztes számára, mint a többiek zsebpénzének a fele. Háthhhh, az nem kevés, szóval idejekorán eldöntöttem, hogy biztosan én fogom megnyerni… susnyákok, esélyük sincsen.
Teltek az órák, de úgy rendesen. Patrick kiesett, egyszerűen nem bírta, eléggé csirkebelű szegény, evidens volt, hogy az ilyen erőpróbát nem neki találták ki, de benne akart lenni. Thomas, Backett és én maradtunk versenyben. Olyan hajnal három óra felé esett ki Backett, szó szerint… izomgörcsöt kapott, és eldőlt, mint egy kivágott fa. Reggel tudtam meg, hogy én nyertem, bár a földön heverve keltem, ahogyan Tom is. Pat mondta, hogy a cimbora közel három másodperccel korábban feküdt el, mint én. Aztán elaludt… mint én. Hát most tropa a kezem, a lábam, a nyakam, mindenem… de muszáj lesz erőt venni magamon, így a bárgyú bambulást követően szó szerint elmásztam a zuhanyzóba. Jót tett az a pár csepp hidegvíz, ami a meleg helyett folyt. Pálca, varázslat, vízorkán. Ez a vélahaj mag párszor visszaütött már, így csapzott lényem még csapzottabbá vált, ha lehet ilyet mondani.

Az öltözködés maga volt a kínszenvedés, csak az negyed órámba telt, mire magamra erőltettem az iskolai inget… újabb öt perc kellett a gatyához, meg a zoknikhoz. A cipőt már Pat kötötte meg, annyira ki voltam készülve. A talár magamra kapkodását követően bebiggyesztettem a táskámba a Gaztan feliratú pergamentekercsemet, valamint a kellő könyvet. Megemelve azt realizálnom kellett, hogy megterhelt izomzatomnak ez bizony rettenetesen sok lesz mára. Cink. Mindenesetre belevágtam még a tintát, meg a pennát, aztán felszenvedtem a hátamra. Úgy festhettem, mint valami idióta, púpos majom. Görnyedt test, görnyedt térdek, lógó kezek… tiszta előember fíling, már csak a kiemelkedő szemöldökcsont, meg a szőrzet hibázott rólam. Nyekeregve és nyögve haladtam végig a szobából klubhelyiségbe vezető folyosón. A szobatársam még makogott utánam valamit, amit egy intéssel letudtam, biztosan nem olyan fontos. A lépcsősor külön kihívás volt a számomra, ezért úgy döntöttem, hogy egy jól irányzott szusszanattal megrogyok, és félúttól gurulok lefelé. Az alsó fokot elérve megint bamba tekintettel mértem végig a rajtam vigyorgó háztársakat.
- Ezt így akartam…
Persze, minden álmom volt leborulni harmincfoknyi lépcsőt. Feltápászkodva, újfent előember pózban húztam a csíkot, hogy valahogyan odaérjek az egy óra múlva kezdődő tanórára.

-O-

Elhagyva a melengetően meleg folyosószakaszt döbbentem csak rá, hogy egy dolgot elfelejtettem, mégpedig kabátot húzni, és sapkát, meg kesztyűt. Egy szál fekete talárban tapogtam a hűvös, hóval fedett ösvényen. Rettenetesen remegtek az izmaim, mert fájtak… és most már azért is, mert majdhogynem hibernálódtam az útszakaszon. Nagyon lassan tudtam haladni, de az külön tetszett, hogy gőz jött ki a számból, mintha dohányoznék. Undorító szokás, de a látvány azért a toppon van rendesen. Elérve az üvegházhoz lenyomtam a kilincset… nem nyílt ki. Pihentetve a kezemet mély levegőt vettem, aztán újra próbálkoztam. Ismételten sikertelen kísérlet, mintha bezárták volna.
- Tutkó, hogy nem késtem el.
Újra mély levegőt véve nyomtam le a kilincset… majd remegő testem utolsó tartalékait is latba véve vállal előre dőlve löktem meg az ajtót. Persze, hogy most kinyílt… csak én meg bedőltem a terembe, mint valami fatuskó. Ráadásul későn engedtem el a kilincset, így kifordultam, és a hátamra érkeztem. A nyekkenő hangot követően kissé toltam a fejemen, hogy noha fejjel lefelé, de lássam, kik is vannak már jelen.
- Tiszteletem, meg persze sziasztok!
Előbbi a tanárnak, utóbbi a társaknak szólt. Elernyedve vártam pár pillanatot, majd ülőhelyzetbe kuporodtam… onnan meg feltápászkodtam, és becsuktam az ajtót, remélve, a tintásflaska nem tört el, vagy repedt meg. Lefagyva, remegő izmokkal témferegtem el az első székig, majd levágva a táskámat leheveredtem. Úgy festhettem, mint valami idegrongy idióta, ez van sajna.
- Csumi Arti, Dylan! Mogyoró Summer.
A többiek csak intést kaptak, két kóláért többre is képes vagyok, addig azonban nem.

Az óra kezdetét követően elnyaklottam oldalra, kivettem egy üres pergament, tintát, pennát, és jegyzetelni kezdtem. El kellett mormognom egy dermesztő bűbájt, hogy a papír ne hajlongjon, ahogyan vések rá, de sikerált. Legalább ez jól jött össze ma. A tanárunk Eldred, tök olyan a neve, mint valami gyűrűk ura szereplőnek, faint. Alkalomadtán majd megkérdezem tőle, ez a valós név, vagy nagy fan, és megváltoztatta. A hosszú monológ ott volt a szeren, bár rövidebb lére is foghatta volna.
Tananyag.
Az már érdekesebben hangzott, Febrízis, vagy miszösz növény lesz a téma. Felvéstem a papíros közepére, és rettenetesen aláhúztam. Alábiggyesztettem még egy dátumot is, hogy tisztában legyek vele, időrendben mi és hova tartozik. Szépen jegyzeteltem, ami jobbára a görcsös rángásomnak köszönhetően valamiféle barlangrajzokra hasonlított. Azért próbáltam olvashatóan, hogy meglegyen, de nem volt egyszerű. Az irományt ezután összehajtottam és a táskámba rejtettem. Felkelve a kellemesen kényelmes székből újfent púpos formációban húztam magam a tanár után a hátsó régiókba. Bólintva, hogy megértettem a feladatot toltam félre az egyik asztalon a növényeket, majd felhuppantam, és úgy láttam neki a fosztogatásnak. Először természetesen megpróbáltam letépni pár ép levelet, ami nem igazán sikeredett. Mivel nem akartam növénygyilkos lenni, így kettő-három után feladtam a próbálkozást, és azon leveleket kezdtem finoman leválasztani, amiket szabadott. Nem volt egyszerű, balommal megszorítottam a jobbom csuklóban, hogy ne rángjon annyira, a jobbal meg vadásztam a leveleket. Óra végére sikerült négy növénnyel végezni… igazi kínszenvedés volt… de megtettem, amit megkövetelt a Roxfort, az iskola újra büszke lehet rám, ahogyan a világ is, meg persze a családom. Nyertem egy halom lóvét, ráadásul az órára is beértem, és végigcsináltam. Lassan elérem a hős kategóriát… már nem kell sok.

Summer, miközben az étvágyának végtelen miliőit dicsőítette, én már javában, egyezséges kézjelekkel kommunikáltam a lánykával, meg a repkedő tollával… miután csend lett, viszonylagosan, mert ugyebár azért rajtunk kívül többen is voltak a helyiségben… sikerült elhessegetnem a felszolgálót, némileg megspékelve egy kis külföldi okoskodással. Noha nem csipázom annyira a zsizsizést franszoá nyelven, azért olykor odatesz felvágni vele, mert afféle „mindennőrajongértemegszereti” nyelv. Mondjuk ennek az okát soha a büdös életben nem fogom megérteni, miért kell ettől hasra vágódni?
- Tudok…
Hatalmas harapás következett, a falattal jól meg is telt a szám, meg a pofazacskóim. Ennek fényében serényen kezdtem rágcsálni, úgy festhettem, mint valami idétlen hörcsög. Pergő szájacska, olykor apró csámcsogó hang, meg ilyenek.
- … tudok.
Egy keményen hatalmas nyelés után sikerült a második, papagájjá tévő szócska is. Újabb nyelet, és jöhetett a javarésze.
- Rengeteget járunk külföldre a szüleimmel, van egy nyaralónk ott.
Tény, szeretek odajárni, mert ott együtt van a család, és mással nem kell foglalkozni, csak egymással. Ami pedig ugyebár a hétköznapokban nem éppen egyszerű. Én iskolában vagyok, a szüleim meg hol itt, hol pedig ott. Szerencsére azért a szünetet mindig összehozzák valahogyan. Több, vagy éppen kevesebb sikerrel. A pálcás szövegem kiverte a biztosítékot, Summer hátradőlve hahotázott egy kört. Azért belegondolva a helyzetbe kissé ténylegesen komikus, így én is vigyorogtam egyet. Vizuális típus vagyok, nem nehéz a lelki szemeim előtt látni… valószínűleg valami nagy marhasággal vágtam volna ki magam. Csak nem kerül rá sor, majd jól meglátjuk, amikor a cserekereskedelem megvalósul.

Kis csend állt be, már zavart is, noha úgy habzsoltam az ételeket, hogy az csuda. Valószínűleg csillogott a szemem rendesen, ennyi bőséget és jóságot régen ettem már. Jó-jó, a Roxfort konyhásai sem utolsók a maguk nemében, de mégiscsak na. Az ember mindig fikázni szokta azt, amit napi szinten ennie kell, és az új, nem megszokott azért felülülés tud lenni. Amikor a tüzet emlegette, feltekintettem az ételtorony romjai közül, és összeszűkítettem a szemeim.
- Megsérülünk?
Nem igazán értettem mi a szitu, valószínűleg az arckifejezésem is bárgyúra sikeredett ennek folyományaként, de no.
- Nem terveztem átugrálni felette, vagy táltostűzzé alakítani…
Harmatgyenge próbálkozás, de valami nem stimmolt a csajszikánál, igencsak lefehéredett az arca.
- Ejjjj… ejj… nagyon sokkal fogsz nekem lógni!
A záró sorokkal megpróbáltam kicsit jobb kedvre deríteni, a furcsa hangulatváltozásból kirángatni. Bősz csomagolásba kezdtem, azért a kifizetett ételeket csak nem fogom itt hagyni, hehh… majd a szobában, vagy a klubhelyiségben felzabálom… sőt, a Nagyteremben, miközben Summer elmondja, miért akart ennyire peregve távozni.

Azért csak kivágtam magam ebből a hülye foteles helyzetből… mekkora oltás már, hogy a dögje pont engem próbált megzabálni, nem mást? Nem is Rick lenne a nevem, ha nem így történt volna, a baj mindig megtalál… régen még bújtam előle, most már kivont karddal várom, hogy lesújtson, én pedig a szemébe röhögjek, és jól szórakozzam rajta. Noha amúgy is egy szimpatikus alkat vagyok mindenki számára, ezek az apró dolgok csak emelik a fényemet, mert ugye hírhedt a második évfolyam, de csak páran emeljük a fényét… a griffendélből meg a mardekárból. A hollóhátasok közül csak Summert bírom, de őt egyre jobban. A többiek szürke egerek, akik egyfolytában a könyveket bújják, mintha abban meglelnék a szórakozást, meg a boldogságukat. A hugrabugosok meg csak hurgrabugosok… soha nem tartoztak a nagy bajkeverők közé.

Ahogyan szétpislogtam magam útitársamat bámulva jelezte, hogy nem tud a rengeteg étel közül választani, ezért ő is azt kéri, amit én. Pedig, ha tudná, hogy mit akarok bezabbantani, nem biztos, hogy belement volna a dologba. Az ír krémtea még rendben, annak ott van az íze nagyon, a krémesekkel sincs probléma, ha mugli félék, nem pedig varázskrémesek, akkor lesz itt hacacáré. A makagón szendvicsről meg ne is beszéljünk, szegény lányka, nem fogja bírni. Egy réteg kenyérszelet, rajta a makagón húsa, aminek ilyen édeskés az íze, rajta enyhe lekvárréteg, meg sajt. Arra megy az édes szószban áztatott kenyérszelet, azon gyümölcsök, és a záró réteg újabb, már normális kenyérszelet. Lehet majd hülyének néz, hogy ilyeneket eszem, de a varázslótársadalom szeretete kimerül a jó kis kaják ismeretében.
- Te tudod, csak győzd enni!
Válaszolom vigyorogva, miközben diktálom a pincérlánykának az ételeket, annak meg pereg a megvarázsolgatott pennája össze-vissza.
- Ennyi lesz mádmázel, köszönöm!
A lediktált ételáradatot követően ezzel zártam a sorokat, tök jól hangzott így elsőre, bár a kiejtésemnél ügyeltem, hogy hülyén fessen. Francia témákat most nem akartam nagyon erőltetni, pedig flancosan megy a szüttyögés a nyelvükön. Szükséges, anyáék imádnak ott nyaralni, még annak ellenére is, hogy majdnem felégettem a környéket, ahol a házunk van.

Nonémáheee, a barátjának nevezett, ez aranyos tőle. Most jobban dülled a mellkasom, mint eddig, hiszen, noha ismertük már egymást jó ideje… őőő, másfél éve, soha nem mentünk együtt sehova szöszölni, meg molyolni… pedig milyen jó már, eléggé jól érzem magam. Láthatóan ő is, ez pedig tutijó dolog, azt jelenti nem vagyok éppen egy unalmas alkat. Mondjuk, ezt nem sokan mondták rólam már egészen kiskorom óta.
- Megnyugtató tudni, hogy édesanyád, vagy éppen az apukád nem kivont pálcával vár majd rám.
Milyen gáz lenne már, odaérek, és egyből támadás ér… ne merd bántani a kicsi lányomat. Eszem ágában sincs, olyan aranyos, hogy lezsugorítanám golymó, vagy miszösz nagyságúra, aztán simogatnám és a zsebemben hordanám. Benyomok egy bárgyú vigyort is.

A kajó kiérkezését követően csendesen hallgatom a kérdését a lakhelyemről.
- Egész jófajta környék…
Kezdek bele, miközben megemelem a hatalmas szendvicset, és amekkorát csak tudok, beleharapok. Ételestül a számban folytatom, olykor meg persze rágok is egyet, hogy haladjak.
- Biztosan tetszene neked, meg a házunk is.
A válaszadás közben jut eszembe, hogy ne legyek már paraszt, illik őt is meghívni, hozzánk.
- Nyáron a csereüzlet keretein belül eljöhetnél hozzánk, ha már én is jártam nálatok.
Rátekintve, széles vigyorral mozgatom meg a szemöldökeim, mintha incselkednék, meg ilyenek.

Az üres fal egészen üresnek tűnt így, meg komornak és kietlennek, ami tök unalmas és egyhangú is, cink. Szóval, végtére is mi most itt semmiképpen sem vandálkodunk, mindinkább feldíszítjük a környezetünket, hogy az bizony hangulatos és varázslatos legyen, de ne csak a számunkra, hanem mindenki szemében. Ledobálva minden kelléket a földre az összecsavart papírost fogtam meg először, majd széttekerve azt a falhoz nyomtam. Megszabadítva a balomat kotortam elő a pálcámat a nadrágom zsebéből, mivel azonban valamiért nem akart jönni, így kellett a jobbom is… persze, ha elengedem vele a papírost, akkor leesik, az pedig nem jó, mert koszos lesz… na, nem mintha a fújás után tiszta maradna, de mindegy. Pár másodpercig bambán meredtem előre, és néztem a semmit, amikoris hirtelen ötlettől vezérelve hozzászorítottam a kobakomat, hogy azzal tartsam a helyén. Legalább használom valamire, nem csak úgy lötyög a nyakamon. A szabad jobbommal megfeszegettem a zsebemet, szerencsére így már kijött belőle a pálca. Biztosan valami rágó lehet az oka, majd leviszem a manókhoz tisztíttatni a ruhadarabot, hadd örüljenek, hogy nem csak a napot lopják, hanem végre lesz egy kis munkájuk is… mondjuk én serényen igyekszem ellátni őket, nehogy feleslegessé váljanak, és az utcára kerüljenek koldusnak. Az előkotort varázsvesszelyt aztán a papíros egy pontjára nyomtam, amivel a falhoz tapasztottam… utána még vagy négy pontra odabiggyesztettem a dolgot. Még elsőben tanultam ezt a varázslatot.
- Mályva, dudva, kókalag, ragadjon a pont alant!
Eddig bejött, valami undorító ragadós trutymó bukott ki mindig a pálcából, átitatva bármit, amihez hozzáértem. Sőt, amúgy olyan keményen tapadt a cucc, hogy egyszer Scott cipőjét is a mennyezetre ragasztottuk… és ottmaradt… és bennem volt Scott is a cipőben, ő is ottmaradt.

Mindenesetre, miután már nem kellett fogni, újra eldugdostam a gallyat, és kiválasztva a kék színt nekikezdtem a fújásnak. Szépen, mindenhová szórva ahová kell, elvégre, ha már csinálunk valamit, hát ne legyünk felületesek semmilyen formában. Főleg akkor, ha egy kis gonoszkodásról van szó. A műremek hamar meglett, így visszazárva a fújóka kupakját ledobtam a földre, majd lehántoltam a papírost is, hogy megnézzem, tényleg jól mutat-e az iromány. Sikeresen szép lett, így lehajoltam, és a pirosért nyúltam, hogy megkezdjem a sablon nélküli igazi művészetet. Összeszorítottam a kezem, ahogyan kellett, majd valahogyan megpróbáltam magam felé fordítani, és úgy nekikezdeni a rajzolgatásnak. A jel kissé bárgyúra sikeredett, de azért ki lehetett venni a nemzetközi jelzést, miszerint mindenki be… nézheti, hogy miféle dolgok éktelenkednek a kviddicspálya falán. A pettyes labda már fél perc alatt megvolt, így összekotortam a felszereléseket, és megindultam visszafelé, egyenesen a taktikai zónába. Odaérve larámoltam mindent, és Dylant méregettem… a srác még most is azon mesterkedett, hogy minden az élén álljon, még az általam hozott anyagokat is rendezgetni kezdte. Kész vagyok tőle teljesen, a ládájába be sem mernék nézni, a rend akkora lehet ott, hogy kiszakít a tér-idő kontinuumunkból egy darabot, ha kinyitja. Ahogyan szemléltem, fújó hangot hallottam a hátam mögött, itt viszont nem volt fal… aztán röhögés… kőkemény. Megfordultam… akkor meg Dylan röhögött.
- Lefújtál banyek?
Kérdeztem először komoran, de aztán leesett, hogy tulajdonképpen tök poénos. Ezen felbuzdulva odaléptem Dylen elé, felvettem egy festékszórót, lepattintottam a kupakot róla, és végigfújtam a mellkasát… aztán mindenre elszánt tekintettel Artúrra tekintettem. Gúnyos mosoly, és futás… remélni tudtam, hogy utolérem… fújtam utána, ahogyan telt tőlem.

A Vízliék hülyeségei közül jó párat kiválasztottam magamnak, el is varázsolták őket, így bízom benne, hogy fel tudom majd csempészni a suliba is. Biztosan cinkes lesz, mert Fricccs ott fog a kapuban állni egy nagyítóval, és, ahogyan tette azt az év elején, még a fogpiszkálókat is halálos fegyvernek nézi majd. Az aurórok miatt is tartok kicsit, azért ők nem éppen azt a színvonalat képviselik, mint a jó öreg macskaimádónk, természetesen intelligencia terén. Majd meglátjuk, mi sül ki belőle… gondolom sejtik, hogy a fél sereg efféle tiltott holmikkal próbál majd beoldalogni.

Kilépve a sátorból ismét a kellemesen csípős hideg fogadott, bár, így, hogy Summer belém karolt, nem is az foglalkoztatott a leginkább. Engem soha nem karolgattak csak úgy, érdekesnek találtam a dolgot, de persze nem említettem meg, mert hát, minek? Különösebben nem zavart, bár kezdtem azt hinni, hogy jól megkedvelt, vagy legalábbis valami olyasmi. Nahát! Mindenesetre, körbetekintettem, hátha felfedezem azt a bizonyos fagyis kalyibát, azonban legnagyobb meglepetésemre ilyet nem láttam… az emberek fejétől. Kicsi vagyok én még ehhez. Maradt a határtalan bolyongás, hátha találunk valamit, legalább hasonlóságokat mutató helyet. Nem kell pont fagylaltnak lennie, lehet másfajta finomság is… hideg, meleg, teljesen mindegy. Ahogyan bóklásztunk, éreztem, hogy évfolyamtársam keze megfeszült a karomon, és húzni kezdett maga után. Engedtem az agresszív útmutatásnak, és követtem, ameddig csak lépdelt… rájöttem, hogy egy amazonnal van dolgom. Valami meleg teaházban kötöttünk ki, ahol tényleg meleg volt. Alig pár pillanattal azután, hogy beléptünk, máris megcsapott valamiféle furcsa illatáradat, meg persze a lány kérdése.
- Nem tudom, nem úgy fest.
Vázoltam fel a „lehet-e fagyit kapni” felvetésére a véleményemet, merthogy a párnákon, meg egyebeken heverészők többsége teát szürcsölgetett, vagy valami forró löttyöt. A válasz nem váratott sokáig, beéri a forró csokival is, ez pedig jó hír. Én nem tudtam még, hogy mit választanék, ahhoz bizony látnom kell az itallapot, meg, ha van ét, azt is.

Az egyik üres fotelcsoportot célba véve heveredett le, odalépve mellé, kihámoztam magam a kabátomból, meg a sálból és sapkából, amit jó szokásomhoz híven az ujjba dugtam, és levágtam magam a mellette lévő igencsak puha ülőalkalmatosságra. Jó mélyen belesüllyedtem, kicsit meg is lepődtem rajta. Pont rosszkor, akkor tette fel a kérdést, hogy meglátogatom-e a nyáron.
- Áááá, csak a fotel…
Vágtam rá azonnal, mert láttam, hogy észrevette a bárgyú képemet.
- Semmi pánik, nem azért néztem ki úgy, mint aki benéz, mert megkérdezted!
Folytattam a szövevényes szófosást, persze meglepő volt kissé, de azért annyira nem, mint ami az arcomon tükröződött a párnás fotel-puff-szerű izé miatt.
- Nem Londonban lakom, Plymouthban!
Válaszoltam megpróbálva kijjebb kászálódni a süppedőből, emberevő bigyóból.
- Lebeszélem majd a családdal, de biztosan belemennek!
Itt már egy rendesen megnyújtott rétestészta nagyságú vigyor ült az arcomon.

Újabb női hang ütötte meg a fülemet, úgy fest, ma vonzom őket… persze, amikor oldalra fordultam, konstatálnom kellett, hogy csak a pincérlány az. Elvettem tőle az ét, meg itallapot, és egy „köszönöm” kíséretében nekiláttam a méregetésének.
- Együnk, igyunk!
Jelentettem ki, elvégre ez a bigyó egész napos elfoglaltság, nekem pedig szükségem van a napi ötszöri étkezésre, különben nyűgös leszek.
- Szerintem én bevágok egy ír krémteát, egy szelet makagón szendvicset, két krémest, meg egy…
Itt félrecsúsztattam az étlapot, és újdonsült barátosomra tekintettem.
- Ennyi elég lesz, te mit rendelsz?
Amennyiben már tudta, hogy mit is szeretne, végighallgattam, és megemelve a balomat csettintettem, hogy jöhet a pincér.

Miután felvázoltam a fagylalttal kapcsolatos aggodalmaimat, elhallgattam. Azért hagynom kellett Summernek is némi időt a válaszokra, mert a végén az lesz, hogy beszélek, és már nincs mellettem senki. Utálom, hogy szeretek dominálni, de ez van… szóval így, ha van egy társaság, akkor jó, ha a közepén vagyok, máskülönben nem érzem magam valami fenségesen. Jó, nem halok bele, meg ilyenek, de milyen már, hogy egy Rick Cartmen ne legyen szószónok, és ötletelő, agyaló, meg irányító. Egyszerűen nem tudnék elnyomva papmpogni, amíg a többiek tolják az ipart, és egyebeket.

Aztán, a kusza gondolatokból a velem szemben álló hangja rántott vissza. Ő legfeljebb ebből a hosszú perceknek tűnő, mégis másodpercek alatt fejemen végigvágtázó bréjnsztorminból annyit észlelhetett, hogy megüvegesedtek a szemeim, és bárgyún pupilláztam magam elé.
- Dan, igen… jó név!
Vágtam rá vissza elvigyorodva, aztán leesett, hogy az apukáját is úgy hívják. Meg, hát most, ezek után már a golymókot is.
- Ebbe beletrafáltam! Így legyen nyolcasom a máguslottón!
Válaszoltam meglepetten, mert az addig tiszta volt, hogy az anyukája az Odil néni. De, hát az apukájával még nem igazán találkoztam, így nem is tudtam sem a nevét, sem semmi mást róla. Meg kell állapítanom, hogy szerencsés flótás vagyok, vagy, ha az nem, akkor Merlin adta tehetségem van. Erről meg én nem tudok, csak gyanítom… az elméletem erről az évek során egyre csak erősödött.

Ahogyan álldogáltam, és figyeltem Summert golymókkal való bigyózását, vigyorogtam. Milyen kis aranyosak így együtt, biztosan örül, hogy tud venni egyet. Meg ezentúl, Lucy, akit fiúnak könyveltem el magamban, mától egy lánypartnerrel is büszkélkedhet… legalábbis remélhetőleg, mert ugye ez a rész még mindig homály. Ahogyan pislogtam, hát egyszer csak azt vettem észre, hogy a hollós nőszemély így közelebb lépett, megemelkedett, meg odahajolt. Nem húztam el magam, hát most mitől féljek, gondoltam magamban… kaptam egy puszit tőle. Ezt most miért? Nem azt mondom, hogy tök rosszul esett, de nem értettem az indokot. Persze, Merlin tartsa meg jó szokását, most aztán mindenki sunnyoghat körülöttem, még a felsősöket is leköröztem. Azok egy csomó időt tekernek valami értelmes dologért a lányoknál, bár rosseb sem érti őket, én meg lejövök, térülök-fordulok, és máris puszit kapok. Kihúztam magam, meg amúgy is, a mellkasom mintha önálló életre kelt volna, kidülledt. Gondolkodtam rajta, hogy elkiáltom magam, mindenki hódoljon be nekem, meg utána, ahogyan az izomgépek szoktak, így befeszítek, de aztán rájöttem, hogy az talán túlzás. Az én szememben nem annyira, de lehet, hogy Summer visszaszívná a fejemről a pusziját.

A fagyi, igen, naná, hogy jó ötlet, tőlem van… meg ugye hideg, finom, nyalogatni kell. Ott van rajta az öntet, a kis kekszbigyó, amit belenyomnak. Höhhh. Kérdésáradat következett kérem szépen, szóval memoritereztem, hogy mindenre megadjam… vagy ne, elvégre ő is titokzatoskodott, nekem is kellene.
- Teljesen odáig, meg vissza vagyok a fagyikért!
Kezdtem bele, miközben megindultunk a tömegben, először fel sem tűnt, hogy belém karolt, mert csak mondtam, és mondtam.
- A gyümölcsös annyira nem a szívem csücske, én inkább a kreált ízekért rajongok.
Na itt esett le, hogy a keze az alkaromon pihen. Lenéztem egy pillanatra, de nem szóltam, miért is tettem volna. Szerintem így menőnek tűnhetek, vagy ilyesmi… meg tök jó fej és aranyos. Minek lökdössem el magam mellől?
- Vanília, csoki, puncs, tojáslikőr…
Persze a likőrt az nem fagyi formában is nagyon szerettem, anyuék készletét rendre csapolgatni szoktam, ha otthon vagyok. Biztosan tudják, hogy csinálom, mert rendre megtelik az üvegcse. Azért azt remélem, hogy nem néznek emiatt alkoholistának, vagy ilyesmi. A halálfalós poénon vigyorgok egy kört. A hideg kiráz tőlük, meg eléggé félelmetesek, de kellenek emberek, akik nem borzonganak meg a nevük hallatán… legalábbis láthatóan nem.

Az áruk kifizetését követően kislattyogtunk a sátorból, ahogyan azt már bent is jeleztem, egyből valami fagyi után kezdett kutatni a két kocsonyalesőm. Valahol csak van, ha nem, akkor majd forrócsokizunk helyette, mert az is űberel pár dolgot. Az instant sötétségport, meg a trágyagránátot Vizliék két sakkfigurának varázsolva adták át, meg elmondták, hogy mi az ige, amivel visszaváltoztathatom majd a suliban. Befelé menet csak nem bukunk meg vele… full kémtörténet lesz az biztos.

Naháááát, megfogtam egy hollóhátast a kérdésemmel… azért ez nem semmi állapot. Kár, hogy nem volt nálam filctoll, vagy valami festék, biztosan kidekoráltam volna a Vízli sátor oldalát. Pálcával meredek dolog, mégiscsak az iskolán kívül vagyunk, he. Azért ez a ritka alkalmak egyike, igazi diadal. Nem vagyok hülyegyerek, de egy kéket megfogni, olyan, mint amikor mondjuk… nem tudom mihez is hasonlít. Mindenesetre pár pillanatra lefagytam, amikor közölte, ő sem tudja, hogy most akkor mivan. Tény, minden állatnak van neme, legalábbis azt hiszem, de akkor ezeknél hogyan lehet eldönteni? Ismét megemeltem a kis törpicseket, és végigméregettem, látom-e a pisilőjét. Hát nem láttam, fura, akkor ez most valami élő labda lenne, vagy gyártják őket valami nagy üzemben?
- Hát, bigyója nem igen van!
Jelentettem ki határozott hangon, meglehetősen furcsa arcot vágva, miközben visszaraktam a fickót, vagy csajt a társaihoz. Gondolom kezdte már magát kellemetlenül érezni a kezemben. Amikor visszacuccoltam, Summer akkor vett ki egy pirosat, jelezve, hogy tulajdonképpen neki tökre mindegy, milyen nemű izékéről beszélünk. Szerintem ezt ő sem gondolta végig, hiszen, ha teszem azt Lucy fiú, ő meg egy lányt vett ki, akkor lehetséges, hogy kis idő múlva a Roxfortot el fogják lepni a golymókok. Tényleg, vajon mennyi bigyót rak, vagy mi a szösz? Lehet ezer gyereke van egy ilyennek elsőre… semmit sem tudunk a golymókokról. Nacsak érjünk vissza a kastélyba, benézek a könyvtárba, mert zavar, hogy azt sem tudom, mi történik körülöttem.

A fura gondolatokat továbbtessékelve, vagy éppen elraktározva tekintettem rá ismét vigyorogva, és hallgattam a mondókáját. Ezek szerint mégis végigokoskodta ezt, na, csak hollósról van szó. Aztán, amikor megkért, hogy én nevezzem el, a vigyor lefagyott az arcomról, helyét pedig egy hatalmas megdöbbenés vette át.
- Háööö…
Kezdtem bele a még formát nem öltött, összetettnek induló mondatszerkezetbe. A fejemben valahogyan másképpen hatott a történet, de még nincs elveszve semmi.
- … nahát! Soha nem neveztem el még más golymókját!
Igazából fullosan boldog voltam, azért ez szép gesztus tőle, majd meghívom egy fagyira. Persze azzal még nem tudom le a dolgot… a barátok szokták ilyenekre felkérni a másikat. Annyi minden jutott az eszembe hirtelen, csak úgy cikáztak a nevek a fejemben, Kolbász, Béla, Marcipán, Krémes, Homár, Bob, Karalábé… és még sorolhatnám. Mielőtt megszólaltam volna, közelebb hajoltam a bigyulához. Értelmes nevet kell adnom neki, mert évfolyamtársam anyukája így is teljesen katarzisban volt az elmondása szerint, hogy velem jött le erre a samháj izére. Biztosan elő leszek majd véve tanórán, vagy előtte, esetleg utána. Lehet meg is bukok.
- Akkor legyen a neve Dan.
Ez jutott először az eszembe, magam sem tudom, hogy miért, elvégre mondhattam volna Odilt is. A gond, hogy nem vagyok az a nyalógép típus. Hamár pedig a nyalogatásnál tartottunk, hirtelen ötlettől vezérelve emelkedtem fel, és tekintettem Summerre.
- Eszünk egy fagyit? Biztosan van errefelé…
Persze, mi van akkor, ha nem.
- … ha mégsem, akkor ez egy nagyon félresikerült vásár.
Még hátra volt a fizetés, meg persze a gránátok és a fekete por.

Annak a bizonyos váóóó szócskának a kiejtése után mosolygós tekintettel méregettem a leányzót mellettem. Annyi jóféle portéka volt kihelyezve, hogy azt sem tudtam, melyiknél kezdjem majd, ha nekivágunk a kalandnak. Az ember lehet bármennyire is önmegtartóztató, ilyenkor azért eldurran az agya… bár rám soha nem volt jellemző a visszafogottság, meg a félénkség. Jó előre tudtam, minden hülyeséghez hozzányúlok, még akkor is, ha jól megszívom. Summer szavait hallgatva tekintettem a kezében heverésző szőrös, hát, nem tudok jobb szót, hogyishívjákra. Ott mocorgott, meg minden, eléggé furán festett. Azt legalább már megtudtam, hogy a neve Lucy, bár, első látásra inkább azt mondtam volna, valami félresikerült, vagy zsugorító bűbájos lufi. Én biztosan labdának nézném, bár megkérdőjeleztem volna a szemet, meg a száját. Nem akartam megérinteni, láthatóan félénk jószág lehetett, mert azonnal megpróbált behúzódni évfolyamtársam kabátjának ujja alá. Azzal meg, ha még tapogatni próbálom, ki tudja, merre szalad itt el a tömegben.
- Aranyos kis kópé!
Jelentettem ki még mindig a bigyulát méregetve, majd összeszűkített szemekkel kezdtem fürkészni a sátorban lévő alkalmatosságokat, látok-e valamelyiken efféle szőrös szerzetet. Túl sok volt az ember, így nem sikerült a szemmel felderítés. Közben az járt a fejemben, hogy Summer mi a fészkes fenének magolt be olyan leckét, amire még egy hete volt. Annyi mindent csinálhatott volna helyette. Példának okáért elkísérhetett volna a gyengélkedőre, hogy Pompfrey íróasztalának egyik fiókjába záptojást rejtsünk, meg bűzpatron… egyedül nem volt annyira szórakoztató, bár a szagok halmaza kárpótolt a magányért. Meg ott volt persze a kviddics pályás incidens. Sorolhatnám a sort számára, de nem teszem, egyszerűen most az köt le, ami itt van.

Ahogyan magamhoz tértem a gondolatok rettenetesen sűrű mezejéről, hát látom, hogy Summer megindul a sátor szíve felé. Vigyorogva léptem ki én is, hogy tartsam vele a tempót. Azért meg kell mondanom, figyeltem, hogy szem elől ne tévesszem, de az árúkra is kellő hangsúlyt fektettem. Minden volt, ami szemnek és szájnak az ingere, annyira csalogattak, hogy a legszívesebben az összesből kértem volna egy darabot, vagy megkóstolni, vagy rászórni valakire, mittudomén. Aztán, ahogyan fordultam, észrevettem egy nagyobb kosarat, tele azokkal a golymókszöszökkel, mint Lucy volt.
- Nézd csak!
Rikkantottam el magam, miközben megindultam feléjük. Volt kék, zöld, barna, piros, fekete, már csak szivárványos hiányzott a színtömegből. Nem tudtam, hogy ezek most fiúk, meg lányok, vagy semmilyensem lények, így odaérve nézegetni kezdtem őket. Egyet elkapva a szemem elé emeltem, és valami jeleket kerestem, mert ugyebár nem mindegy, hogy Lucy milyen társat kap. Vagy mégis?
- Figyu…
Kezdtem bele sejtelmesen a mondókámba a lány kékeit keresve.
- … most akkor fiút?
Újra megszemléltem a kezembe kaparintott tengerszínű lényt, de nem találtam megfelelő nyomokat rajta, ami alapján el tudtam volna indulni.
- Van ezeknek nemük?
Kérdeztem a fejemet vakargatva… hiszen Merlinre, ha nincs, akkor mi alapján Lucy, vagy Aladár, vagy Kolbász? Úgy döntöttem én nem veszek, mert Modi valószínűleg az első adandó alkalommal, amikor nem figyelek, ételnek nézné. Az meg gáz, a vér nem jön ki egyszerűen a szőnyegből. Meg sajnálnám is a kis porontyot.