Az élet igenis igazságtalan! Miért van az, hogy én nem tudok olyan laza lenni, mint a többi lány? Miért kell nekem görcsösen ragaszkodni egy olyan kliséhez, mely egyrészt már réges-régen kiment a divatból, másrészt meg egyáltalán nem kifizetődő???! Persze mint mindig, most is csak ácsorgok, és nem tudok magammal mit kezdeni. Ha őszinte akarok lenni, ez igazán kellemetlen. Annyira szeretnék nyitottabb, oldottabbá válni! Igazi nő akarok lenni, nem csak EGY, a „lúzer”- kategóriából.
Ha tudnám, most elmondhatnám neki, hogy valójában mit is gondolok. Felfedhetném az érzéseimet, elmesélhetném, hogy hányszor figyeltem titokban az étkezőben. Bevallhatnám, hogy tetszik a mosolya, a lénye, mely állandóan emberek hadát élvezi, és tetszik a magabiztossága, a külseje. Elmondanám, hogy sokat töprengtem, milliószor átgondoltam, hogy hogyan is szólíthatnám meg és ülhetnék oda hozzá, mikor véletlenül – egy hónapban egyszer – egyedül üldögél az étkező asztalnál. Magam elé képzeltem mosolyát, kedvességét, és azt hogy utána már magától oda fog invitálni, azonban ezek csak rózsaszín ábrándok. Az igazság mindig fájdalmas! Ez is fájna! Hiszen mindenki tudja, hogy a Mardekárosok nem vegyülnek, velem meg aztán pláne nem tennének kivételt. Én nem az ő világuk vagyok, nem vagyok egy közkedvelt szereplője ennek az iskolának. Én csak egy aprócska statiszta vagyok, tele érzelmekkel, melyek egyáltalán nem számítanak. Hiszen nem olyan régen még menyasszonya volt, akiről aztán több hiedelem és pletyka is szárnyra kapott. Eltűnése nagy örömöt, tiszteletet váltott ki a diákokból. Hiszen tisztelni kell azt, aki embereket öl csak azért, mert már éppen nincs rájuk szüksége. Mindenesetre én nem dőltem be a mende-mondának. Nem tudom elképzelni, hogy ez a réveteg tekintetű és csillogóan tiszta íriszű fiú képes lenne a gyilkolásra. Lehet akármilyen tagja az iskola krémjének, nem! Hát nem látja senki, hogy valójában ő nem az az ember, akinek hiszik?
Egy pillanatra összeráncolom a homlokomat, és hagyom hogy a pici redők kockás mintával vonják be teljességében. Persze ez a Debby-s beszólásnak köszönhető, mely igazából meglepett. Vajon olvas a gondolataimban? Vagy már megint kiült minden az arcomra? Nem, azt nem hiszem! Mindenesetre nem hagyom szó nélkül kijelentését. Végre felemelem a fejemet és arcába nézek. Íriszeim az ő kékjeit keresik, majd mikor megtalálják elmerülnek abban.
- Én nem hiszem azt, hogy te kinyírtál bárkit is… - felelem halkan, szinte már suttogva. Még mondanám, még kiegészíteném azzal a mondandómat, hogy „te nem tehetted, hiszen a szemeid őszinteséget és egyenességet tükröznek” ám mégsem teszem. Úgy érzem túl sok lenne és én ismételten csapdába szorulnék, az őszinteség csapdájába. Helyette inkább ismét lehajtom a fejem és a földet fixírozom, egészen addig, míg meg nem látom a két fekete cipőt pontosan a lábam előtt. Ránézek, ő pedig rám. Szinte teljességgel ledermedek a közelségétől. Bőrének illata szinte sokkol, annyira, hogy az apró szőrszálak tűhegyesen meredeznek a karomon, a libabőr pedig végigszáguld minden egyes porcikámon.
- Igen, akarok sétálni! – lehelem, majd a mondat végén megvillantok egy mosolyt. Arcom kipirul és kénytelen vagyok mély levegőt venni. Teljesen megrészegít.
- Mesélsz erről a gyilkolós mizériáról? – kérdezem kedvesen, majd vadul szorító ujjakkal fogom a táskámat magamhoz, mintha csak az lenne az egyetlen kapaszkodó valamilyen zuhanás előtt. Lábaim önálló életre kelnek, és elindulok a fákkal kiültetett csodálatos táj felé.
Ha tudnám, most elmondhatnám neki, hogy valójában mit is gondolok. Felfedhetném az érzéseimet, elmesélhetném, hogy hányszor figyeltem titokban az étkezőben. Bevallhatnám, hogy tetszik a mosolya, a lénye, mely állandóan emberek hadát élvezi, és tetszik a magabiztossága, a külseje. Elmondanám, hogy sokat töprengtem, milliószor átgondoltam, hogy hogyan is szólíthatnám meg és ülhetnék oda hozzá, mikor véletlenül – egy hónapban egyszer – egyedül üldögél az étkező asztalnál. Magam elé képzeltem mosolyát, kedvességét, és azt hogy utána már magától oda fog invitálni, azonban ezek csak rózsaszín ábrándok. Az igazság mindig fájdalmas! Ez is fájna! Hiszen mindenki tudja, hogy a Mardekárosok nem vegyülnek, velem meg aztán pláne nem tennének kivételt. Én nem az ő világuk vagyok, nem vagyok egy közkedvelt szereplője ennek az iskolának. Én csak egy aprócska statiszta vagyok, tele érzelmekkel, melyek egyáltalán nem számítanak. Hiszen nem olyan régen még menyasszonya volt, akiről aztán több hiedelem és pletyka is szárnyra kapott. Eltűnése nagy örömöt, tiszteletet váltott ki a diákokból. Hiszen tisztelni kell azt, aki embereket öl csak azért, mert már éppen nincs rájuk szüksége. Mindenesetre én nem dőltem be a mende-mondának. Nem tudom elképzelni, hogy ez a réveteg tekintetű és csillogóan tiszta íriszű fiú képes lenne a gyilkolásra. Lehet akármilyen tagja az iskola krémjének, nem! Hát nem látja senki, hogy valójában ő nem az az ember, akinek hiszik?
Egy pillanatra összeráncolom a homlokomat, és hagyom hogy a pici redők kockás mintával vonják be teljességében. Persze ez a Debby-s beszólásnak köszönhető, mely igazából meglepett. Vajon olvas a gondolataimban? Vagy már megint kiült minden az arcomra? Nem, azt nem hiszem! Mindenesetre nem hagyom szó nélkül kijelentését. Végre felemelem a fejemet és arcába nézek. Íriszeim az ő kékjeit keresik, majd mikor megtalálják elmerülnek abban.
- Én nem hiszem azt, hogy te kinyírtál bárkit is… - felelem halkan, szinte már suttogva. Még mondanám, még kiegészíteném azzal a mondandómat, hogy „te nem tehetted, hiszen a szemeid őszinteséget és egyenességet tükröznek” ám mégsem teszem. Úgy érzem túl sok lenne és én ismételten csapdába szorulnék, az őszinteség csapdájába. Helyette inkább ismét lehajtom a fejem és a földet fixírozom, egészen addig, míg meg nem látom a két fekete cipőt pontosan a lábam előtt. Ránézek, ő pedig rám. Szinte teljességgel ledermedek a közelségétől. Bőrének illata szinte sokkol, annyira, hogy az apró szőrszálak tűhegyesen meredeznek a karomon, a libabőr pedig végigszáguld minden egyes porcikámon.
- Igen, akarok sétálni! – lehelem, majd a mondat végén megvillantok egy mosolyt. Arcom kipirul és kénytelen vagyok mély levegőt venni. Teljesen megrészegít.
- Mesélsz erről a gyilkolós mizériáról? – kérdezem kedvesen, majd vadul szorító ujjakkal fogom a táskámat magamhoz, mintha csak az lenne az egyetlen kapaszkodó valamilyen zuhanás előtt. Lábaim önálló életre kelnek, és elindulok a fákkal kiültetett csodálatos táj felé.
