My body's shaking, theres no turning back
Nem állíthatnám, hogy különösebben bizalomgerjesztő kapualjban kell időznöm, míg az utolsó kocsi megérkezik értem, de a figyelmeztető, mélyről gurgulázó morgás hozzá tartozik a megfizetett, borzalmas élmény fogalmához. Két jókora, barátságtalan kőszörny meresztgeti rám tüzes rubinszemét a robosztus oszlopokkal szegélyezett tornác tetejéről, miközben szakadatlanul hangot adnak ellenszenvüknek. A vízköpők már csak ilyenek – vígasztalom magam, és a kedvenc musicalem slágerét dudorászva megpróbálom kirekeszteni a folytonos zúgást. Fogalmam sincs a válaszról, és talán nem is akad egyáltalán megmondója, de vajon mi viszi rá az embereket, hogy önszántukból beüljenek egy horrorfilm vetítésre, lemásszanak éjjel a pincébe, ellenőrizni azt a furcsa zajt és legfőképpen, hogy felüljenek az Elátkozott Szellemvasútra?
Monotonná fakuló dalolászásomat kerekek fémes csikorgása szakítja meg, mikor lefékez előttem az egyszemélyes, pokoli kalanddal kecsegtető, gazdátlan szekér. Teketóriázás nélkül belecsusszanok, és a csille esélyt se adva a visszakozásra, rögtön megindul velem a szuroksötét alagútba. Mintha a túllétbe csöppennék – azt hiszem, most értem meg a jóslástan egyik alapfogalmát -, a kinti zsivajt zsibbasztó csend váltja fel, csak a saját szívverésem tompa dobbanásai visszhangoznak a semmiben, ami egyre inkább magába húz. Vakon pislogok, de még a saját kezem sziluettje se kivehető. A kétség éhes féregként rágja be magát az elmémbe – a szemem világát, vagy az irányítást vesztem-e el a testem felett.
Hirtelen rántással török ki a fullasztó Semmiből, a gyomrom a torkomig ugrik, az arcomat csípi a hideg menetszél, és ha a levegő nem szakadna a tüdőmben, örömteli kiáltással zuhannék a feneketlen szakadékba. Az adrenalin végigsöpör az ereimen, és úgy érzem, minden pénzt megér ez az átkozott éjszaka. Boldogan, könnyfátyolos szemmel száguldok a vasút hullámvölgyein, mit sem törődve egyelőre a látóterembe beúszó torzszülöttekkel és a távoli, vérfagyasztó halálhörgésekkel, mígnem pár éles kanyar után, egyetlen figyelmeztető gondolat kezd zakatolni a fejemben. Érzem, hogy valami nincs rendjén, de nem tudom kiszűrni a bevillanó képek és az egyre hangosabb, artikulálatlan üvöltések zavaros egyvelegéből. Gondterhelten dörgölöm meg a halántékom, mire varázsütésre elnémul a világ, és ijesztő magányomban maradok. A kiskocsi fékezve veszi be a következő fordulót, majd kínos lassúsággal gurul ki az egyenes sínszakaszra.
A döbbenet dermesztő gyorsasággal hasít belém, halálra váltan kapaszkodok a csille peremébe, miközben az agyam még próbálja elhitetni sokkba merevedett testemmel, hogy ez is a játék része, csupán egy eszköz a rémes felhozatalból. Letaglózva bámulom a falról csordogáló friss vért, a kórházi ágyon heverő csonkolt végtagot és végül minden lelki erőmre szükségem van, hogy rá bírjak nézni a szinte felismerhetetlen holttestre. A jeges rémület és a tömény undor öklendezésre késztet, ösztönösen kiküszködöm magam a szilárd talajra, hagyva, hogy a kocsim tovagördüljön a feledésbe. Kétrét görnyedve köhögöm fel a megemésztetlen popcornt, beletenyerelek egy ijesztően piros tócsába, amit aztán ügyetlen kétségbeeséssel beletörlök a ruhámba. Nehézkesen támaszkodok fel, a vérbűzös falnak dőlve pihegek, mikor rájövök, hogy nem én vagyok az egyetlen élő idebent. Tudattalan elszántsággal nyúlok a farzsebembe a pálcás kezemmel és szédülve szegezem rá az amarantfát a gyilkosra.
Nem állíthatnám, hogy különösebben bizalomgerjesztő kapualjban kell időznöm, míg az utolsó kocsi megérkezik értem, de a figyelmeztető, mélyről gurgulázó morgás hozzá tartozik a megfizetett, borzalmas élmény fogalmához. Két jókora, barátságtalan kőszörny meresztgeti rám tüzes rubinszemét a robosztus oszlopokkal szegélyezett tornác tetejéről, miközben szakadatlanul hangot adnak ellenszenvüknek. A vízköpők már csak ilyenek – vígasztalom magam, és a kedvenc musicalem slágerét dudorászva megpróbálom kirekeszteni a folytonos zúgást. Fogalmam sincs a válaszról, és talán nem is akad egyáltalán megmondója, de vajon mi viszi rá az embereket, hogy önszántukból beüljenek egy horrorfilm vetítésre, lemásszanak éjjel a pincébe, ellenőrizni azt a furcsa zajt és legfőképpen, hogy felüljenek az Elátkozott Szellemvasútra?
Monotonná fakuló dalolászásomat kerekek fémes csikorgása szakítja meg, mikor lefékez előttem az egyszemélyes, pokoli kalanddal kecsegtető, gazdátlan szekér. Teketóriázás nélkül belecsusszanok, és a csille esélyt se adva a visszakozásra, rögtön megindul velem a szuroksötét alagútba. Mintha a túllétbe csöppennék – azt hiszem, most értem meg a jóslástan egyik alapfogalmát -, a kinti zsivajt zsibbasztó csend váltja fel, csak a saját szívverésem tompa dobbanásai visszhangoznak a semmiben, ami egyre inkább magába húz. Vakon pislogok, de még a saját kezem sziluettje se kivehető. A kétség éhes féregként rágja be magát az elmémbe – a szemem világát, vagy az irányítást vesztem-e el a testem felett.
Hirtelen rántással török ki a fullasztó Semmiből, a gyomrom a torkomig ugrik, az arcomat csípi a hideg menetszél, és ha a levegő nem szakadna a tüdőmben, örömteli kiáltással zuhannék a feneketlen szakadékba. Az adrenalin végigsöpör az ereimen, és úgy érzem, minden pénzt megér ez az átkozott éjszaka. Boldogan, könnyfátyolos szemmel száguldok a vasút hullámvölgyein, mit sem törődve egyelőre a látóterembe beúszó torzszülöttekkel és a távoli, vérfagyasztó halálhörgésekkel, mígnem pár éles kanyar után, egyetlen figyelmeztető gondolat kezd zakatolni a fejemben. Érzem, hogy valami nincs rendjén, de nem tudom kiszűrni a bevillanó képek és az egyre hangosabb, artikulálatlan üvöltések zavaros egyvelegéből. Gondterhelten dörgölöm meg a halántékom, mire varázsütésre elnémul a világ, és ijesztő magányomban maradok. A kiskocsi fékezve veszi be a következő fordulót, majd kínos lassúsággal gurul ki az egyenes sínszakaszra.
A döbbenet dermesztő gyorsasággal hasít belém, halálra váltan kapaszkodok a csille peremébe, miközben az agyam még próbálja elhitetni sokkba merevedett testemmel, hogy ez is a játék része, csupán egy eszköz a rémes felhozatalból. Letaglózva bámulom a falról csordogáló friss vért, a kórházi ágyon heverő csonkolt végtagot és végül minden lelki erőmre szükségem van, hogy rá bírjak nézni a szinte felismerhetetlen holttestre. A jeges rémület és a tömény undor öklendezésre késztet, ösztönösen kiküszködöm magam a szilárd talajra, hagyva, hogy a kocsim tovagördüljön a feledésbe. Kétrét görnyedve köhögöm fel a megemésztetlen popcornt, beletenyerelek egy ijesztően piros tócsába, amit aztán ügyetlen kétségbeeséssel beletörlök a ruhámba. Nehézkesen támaszkodok fel, a vérbűzös falnak dőlve pihegek, mikor rájövök, hogy nem én vagyok az egyetlen élő idebent. Tudattalan elszántsággal nyúlok a farzsebembe a pálcás kezemmel és szédülve szegezem rá az amarantfát a gyilkosra.
