Már a King’s Crosson is látható volt, hogy a dolog nagyon nincsenek rendben, és még szalonképesen fogalmaztam. A szokásos tömeg, izgatott, csillogó szemű elsősök hadarása és a régi barátok élménybeszámolói helyett csupán fürkésző félrepillantások, halk susogások, gyászos csend fogadott.
Az sem volt kérdés, hogy találok-e üres fülkét a vonaton. Pletykákat lehetett hallani, ki maradt otthon, kik tűntek el és a legnagyobb hír Harry, Ron és Hermione eltűnése volt. Dumbledore halálhíre és a „kiegészítések” vándoroltak fülkéről, fülkére.
A prefektusok félúton megtartották a szemlét, elvonultak párszor a vonat keskeny folyosóján. Malfoy arckifejezése szinte földöntúli boldogságot árasztott. Na igen, nem mindenkinek áll rosszul a szénája. Neki nincs oka rejtegetni az érzéseit, elrejteni a mimikáját és álarc mögé bújni.
Néhány arckifejezésen vagy mozdulaton (pl. ökölbe szoruló kezek…) látható volt, hogy megfeszülnek és ezalatt nem csak a vonásaikat értem. Fásult arcok, mindenkiben az ellenséget vagy épp a besúgót látó, vizslató szemek.
Valahogy az a csokibéka se akart lecsúszni a torkomon. Hiába mondják azt, hogy boldogabbá tesz, most kudarcot vallott.
Homlokomat az üvegnek nyomva leskelődtem kifelé, mígnem elnyomott az álom.
 

–„ Nic.. Niiic… NIC! „
-    Höö, hümmm, mi mivan?? -felugrottam mint egy tisztelgő katonatiszt a szobatársam bökdösésére.
Először felnevetett s csak aztán bökte ki, hogy megérkeztünk. Erre már én is rájöttem, ahogy kibámultam az ablakon és a vonat se mozgott alattam.
…és még a szőkékre mondják, hogy buták. Na tessék. Én és a felismerő kézségem.
-    Elaludtam… köszi, hogy felkeltettél. – tarkó vakargatva köszöntem meg a gesztust.
Poggyász vadászat, bagoly mustra, mindenki élt és „virult”. 
Indulhattunk a kastélyba, hogy végre a korgó gyomromat csillapíthassam valamivel. Bár még azt az ötletet se vetettem el, hogy esetleg lehányom valamelyik pofátlan Mardekárost. Ha nem lenne túl gusztustalan, talán még…
Lépjünk tovább.
Az elsősök hamar leválnak tőlünk.
Éljen a csónak, a tengeribetegség, és a lötykölődés. Szomorú. Nekik.

 

Fészkelődés, megszeppent elsősök, nyújtózkodó nyakak és monoton fülzúgás a suttogások miatt.
Üdvözöllek a nagyteremben.
Hol a tanárokat stírölik a vén diákok, hol McGalagony ProfAsszonyt, pontosabban a helyet, ahol ül. Még mindig felfoghatatlan, hogy Dumbledore  nincs közöttünk…
Pár perc telik el csupán és megkezdődik a vacsora. Köszöntés, amit csak halvány mosollyal vagyok képes fogadni, a szokásos szabályzat felvázolása az újaknak, aztán papírforma szerint jöhetne a besorolási ceremónia, csakhogy.
Van egy csakhogy. Az új szabályok, rendeletek, intézkedések.
Naiv volt bárki is aki azt hitte, hogy majd pont itt nem fog minket utolérni a NagyÚr intézkedései. Minden egyes mondat után szinte érzem, ahogy kifut az arcomból a vér.
Szinte mint a börtönökben…
De érezzem magam marha jó a bőrömben, mert én aranyvérű vagyok és engem nem bélyegeznek meg majd annyira mint másokat.
Hurrá.
Nem is tudom, hova szórjam a konfettit.



Fázis kiesés megint. A gondolataim annyira magába szippantottak, hogy a beosztási ceremónia szinte tejesen kiesett. Csak azért tapsoltam, mert önkéntelenül utánoztam a többieket. Azt már nem tudom, hogy melyik ház diákjainak „örvendeztem”. Talán mindnek.
Az ételek előbukkantak, isteni illatok tekeregtek az éterben és én valahogy mégse vagyok éhes.

Köszönöm.

Úgy gondoltam, hogy bár lazítottak a korlátokon és nem "Malfoy szinten" viszonyulnak a vérvonalhoz, ellenben a a hagyományt továbbra is fenn szeretnék tartani. Hmm... oké, ez így tényleg elég  furcsán hangzik... ennyire összeférhetetlen?

Próbáltam, kaptam linket is, hogy melyik képfeltöltőt használjam és valamiért nem akarja.
Totál analfabéta vagyok, tudom. x]

         Alapok

jelszó || ”  Gerzson te ittál? Lehelj rám. „
teljes név || Nicole Sodbury
becenév || Nic
nem || nő
születési hely, idő || Bristol; 1980. augusztus 19.
kor || 17
vér || arany
évfolyam || hetedik

A múlt


Gyerekkor

Mit is írhatnék… természetesen nem fogom részletezni a fogantatás pontjait, szóval maradjunk annyiban, hogy anyu és apu szeretik egymást. Ennek eredményeként pedig megszületett a mi kis Nicole Sodburynk. Szőke loknikkal és nagy, égkék szemekkel. A totyogós, mászkálós, majd a beszélni tanulós évekből nem sok emléket tudna felidézni. Igazából egyet se. Csak a családban keringenek szállóigék a kis szőkeség tetteiről. Mondhatni csak a szokásos. Ez alatt a manipulálást értem, hiszen ki tudott ellenállni a vékonyka kis hangnak és a zabálnivaló külsőnek? Senki.
Ettől függetlenül a szülei igyekeztek betartani az arany középutat. Semmiféleképp nem akartak egy elkényeztetett leányzót nevelni. Kezdjünk is neki.
Rendezett kisbirtok Bristol egyik zöldövezetében. Sok év telt el itt, egy része csendesen, még a szél suhanására is összerezzent a varázsló társadalom, hiszen mindannyian tudjuk, hogy „Tudjukki” eltűnéséig az emberek otthonaikban bujdokoltak. Így volt ez Sodburyéknél, noha nem a félelem volt az ami sakkban tartotta a családot. Ugyan. Hiszen mindkét szülő a Mágiaügyi Minisztérium alkalmazottja volt (és a mai napig is azok), határozott véleménnyel rendelkeztek a Sötét NagyÚr rémuralmáról. Mégis kénytelenek voltak türtőztetni magukat, hogy megvédjék egyetlen gyermeküket. Senki sem tudhatta akkoriban, hogy épp mikor törnek rájuk a Halálfalók. Még a falnak is füle volt.
A kislány előtt igyekeztek mindent jó színben feltűntetni, már amennyire lehetett ebben az időben normálisan élni.
Az ugrásszerű változás pedig érezhető volt. Még ez a szőkeség is megérezte, hogy a „világ fellélegzett”. S hogy ő ebből mit érzett? Kirándulások, utazgatások tömkelege halmozta el Nic mindennapjait. Új barátokat szerzett, nyugodtan sétálhatott végig az utcán, az anyukája kezét fogva és nem kellett sietve szednie az apró lábakat többé. Látta az emberek arcán a mosoly, a felszabadultság legnyilvánvalóbb jelét. A kihalt utcákat újra emberek töltötték meg. A szürke hétköznapokat kiszínezték.
Ahogy telt, múlt az idő, úgy tett szert egyre nagyobb tudásra az őt körülvevő világról. Beleértve a muglikról is. Bár családja az aranyvérűek közé tartozik, mindig is tiszteletben tartották más varázslók és boszorkányok származását. S hogy hogyan viszonyult a mágiához? Kisgyerekként még szórakoztatónak találta az édesapja által lebegtetett játékokat, később pedig minimum két éves „Miért?” korszakot élt. Ámulattal leste a kecses kézmozdulatokat és próbálta utánozni a kimondott varázsigéket.
11 évesen ő is megkapta a „behívóját” és az első évét megelőző nyáron szert tett a könyveire, pennákra, pergamenekre valamit a füleskuvikjára, Lunára.
Tanévkezdés, King’s Cross, 9 és  ¾ vágány.


 Roxfortos évek


 A csónakkal való kastély megközelítés miatt kissé émelygő gyomorral esett túl a Teszlek Süveg szokásos ceremóniáján. Kár lenne azt is tagadni, hogy az izgalom is gombócot gyúrt a szöszi lány gyomrába. Mindig is tudta, hogy ebben a világban minden előfordulhat, de elsőre a lebegő szellemek, a szintek között mozgó lépcső és a rengeteg, egymással és az iskolában lévőkkel beszélgető portré egy pillanatra megijesztette Nicole-t. Pedig szülei elmesélték, hogy mire számíthat itt, a nagy dózisban kapott felfedezést azonban nem tudta egyszerűen feldolgozni. Tisztán emlékszik, hogy nem ő volt az egyetlen instabil járású gólya a nagyteremben.

Tanulás. Jeleskedett benne, ahol csak tudott, talán egyesek még strébernek is tarthatják, de ez őt egy cseppet sem zavarta sosem. Szülei mindig megmondták, hogy nem nekik tanul, hanem magának. S mint minden tinédzsernek, neki is nagyra törő álmai voltak. Félreértés ne essék, azért nem akart miniszter lenni sosem. Titkon figyelte a prefektusokat, megbűvölte őt a P betűs jelvény, s reménykedett benne, hogy egyszer ő is magán viselheti eme kitüntetést. Ő legalábbis így gondolt erre a posztra.
Kedvenc tantárgya az Átváltoztatástan. Megkedvelte McGalagony Professzor tanítási stílusát és minden egyes óra lekötötte a figyelmét, nem úgy mint Mágiatörténetet. Ő ugyan nem szunyókált ezeken az órákon, de neki is nehezére esett ébren maradni és nem az álmok vizére evezni.
Lehet tippelni, hogy vajon ki az aki nem szerepel a Best of tanárok listáján.
Talált.
Perselus Piton.

Barátok. Vannak, fiúk és lányok egyaránt. Kiemelkedő neveket mégse tudna mondani. A szobatársaival is jó viszonyt ápol, igazából amíg nem provokálják, ő se kezd ádáz szájkaratéba másokkal. Olyan közepesen népszerű lány. Van aki tudja a nevét és hogy melyik ház tagja a szőkeség, van aki pedig „ Az meg ki a fene?” kérdéssel és szájhúzással reagálja le, ha felmerül a neve. Hogy vannak-e utálói? Biztosan. Ha csak azt a részét nézzük, hogy jó néhány pontot szerzett már a házának, s talán még irigyei is vannak. Sosem lehet tudni.

Kviddics. A néha durva sportot mindig ökölbeszorított kézzel nézte. Fejében cselek és trükkök futottak le a meccsek folyamán, azonban sose volt elég mersze jelentkezni a háza csapatába. Nem mintha féltette volna a szép kis pofikáját, csupán sose gondolta azt, hogy ő megfelelő lenne a fogó posztra. Mindig is úgy gondolta, hogy ha lehetősége lehetne a csapatban játszani, ott tudna igazán érvényesülni. A terelő poszt is érdekelte, csakhogy azt túlságosan is fiúsnak gondolta.
Az évek előre haladtával a hormonoknak köszönhetően már a terelő fiúkat leste a seprűn, hogy hogyan is bánnak az ütőikkel és a gurkókkal.

Házak. Szokásos. Ha nem ismernek, akkor a sztereotípiákhoz ragaszkodnak. Hiszen miért lennél egyedi és más mint azok az emberek akikkel egyen uniformist hordasz? Ez a felfogás pedig mindig is dühítette. Ő naivan hitte, hogy nincs rossz ember, csak a körülmények teszik az embert olyanná amilyen. Mindenkinek megadta a lehetőséget, hogy kifejezze önmagát a vele történő beszélgetések során. Nos… azért őt sem kell félteni. Neki is megvolt a véleménye Malfoy-ról és a bandájáról, s ezt szépen meg is tartotta magának. Nem igazán akart konfliktusba keveredni a zöldek Adoniszával.

Harry Potter. Egy név, amit mindenki ismer. Egy név, amire mindenki felkapja a fejét. Ismerjük a történetet. Efelől nincs kétség. Megesett, hogy értetlenül nézte az imádatot vagy épp utálatot ami szegény srácot körülvette. Nem azért, mert nem tartotta helyesnek. Szimplán az elveit követve próbált semlegesen állni hozzá.

„ Élni és élni hagyni. „

Nem lehet kihagyni a Roxfortos évek emlékeiből a Mágusok Tusáját sem. Szerintem egyik iskola se fogja  elfelejteni soha. Kezdődött azzal, hogy a három versenyző helyett egy negyedik is bekerült, pedig még a korhatárnak sem felelt meg. Harry Potter nevét mégis kiköpte a kupa, s mindaddig izgulhattunk és szurkolhattunk a két Roxfortosnak, mígnem a vége tragédiába torkollott. Voldemort visszatért és Cedric az életével fizetett…
Egyik kábulatból a másikba estünk, elvesztettük az iskolatársunkat és szembesülnünk kellett azzal, hogy Roxfort már nem az a biztonságos hely, mint aminek hittük. Mindenki veszélyben van.

 Háború

Először a kihalt utcák ugrottak be neki. Újra ez lesz? Újra félelemben kell élniük? Majd a profil amit a szülei festettek le Tudjukkiről.
Kegyetlen gyilkos.
Szülei nem akarták visszaengedni őt a Roxfortba, de Nic nem akart megfutamodni és sok, hosszan átbeszélt éjszaka után sikerült csak rávennie őket, hogy hagy üljön fel ismét arra a bizonyos vonatra.
Az aggodalom nagyon is érthető, köztudott, hogy Voldemort kire vadászik. Potter közelében lenni pedig felér egy halálos ítélettel.

A Minisztérium alkalmazottai nagy nyomás alatt vannak, a lány szülei is tehetetlenül nézték végig, ahogy Voldemort kutyája, Mirol lett a miniszter. Lehet-e nyíltan állást foglalni ez ügyben? A válasz egyszerű. Jobb ha csendben maradsz, ha félted az életed.
Tom és Emma pedig mindennap ki vannak téve a rizikónak, a vizslató szemeknek, bábuként mozognak ők is. Titkon pedig próbálkoznak Mirol hatalmának a megdöntésével.

Megrökönyödve értesült a „sárvérűek” ellen indított hadjáratról és az csak még jobban fokozta a kedélyeket, hogy szeretett iskoláját Halálfalók lepték el.
Támogatta Harry törekvéseit, többek között a DS-t is és egyetértett azzal, hogy nem ülhetnek ölbe tett kézzel, várva a majd lesz valamire.

Csalódottan szembesült azzal, hogy sokan a barátai közül nem tértek vissza. Gyermeki naivsággal hisz abban, hogy nem jönnek vissza a rossz idők és valami csoda folytán Voldemort rémuralma megfékezhető lesz.
Dumbledore halálával hite kissé megtört, a mai napig nehezen hiszi el, hogy ez igaz. Nem csak egy nagyszerű varázslót, de egy hatalmas szívű, becsületes igazgatót veszítettek el vele.
Piton pálfordulása épp olyan megdöbbentő, mint az, hogy ő vetett véget Dumbledore életének. Még a hideg is kirázza a gondolattól, hogy az óráin vett részt ennek a féregnek, aki lehet már akkor is besúgó volt és titkon már a gyilkosság részleteit tervezte.

Összezavarodott, dühös és fél.


Jellem

Rendkívül nyitott és barátságos, könnyen alkalmazkodik és nem esik nehezére beszélgetést kezdeményezni. Szeret álmodozni, töprengeni és olvasni. Reményei szerint a kastélyban szerzett tudásnak köszönhetően kiváló boszorkány válhat belőle. Igyekszik helyesen cselekedni, ritkán keveredik konfliktus helyzetekbe. Persze megesik az is, hogy ami a szívén, az a száján.  Korához képest éretten viselkedik, de az is előfordul, hogy elő bújik belőle a kislány. Sokszor érzelmei irányítják és nem a józan ész, remélhetőleg ezt idővel kinövi. Sajnos elég rosszak a képességei az érzelmei palástolását illetően, mert minden kiül az arcára. Emiatt az igazán közelálló emberek egy rezdüléséből tudják, hogy épp min jár a szőkeség agya.

 " Fontosak a barátok - ezért szeretném, ha minél több barátom lenne. Fontosak a mosolyok - ez is nyilvánvaló. De milyenek a mosolyok? Bőséges a választék belőlük. Némelyik gúnyos, némelyik művi, diplomata mosoly. Ezek nem elégítenek ki, sokkal inkább félelmet, gyanakvást keltenek bennem. Ám a valódi mosoly reményt adó, biztató, üdítő. Ha azt akarjuk, hogy valódi mosoly ragyogjon az arcunkon, meg kell teremtenünk magunkban a valódi mosoly forrását. "


Pozitív személyiség és elég nagy meggyőző erővel bír, vagy csak szimplán jó a beszélőkéje és mindenhonnan ki tudja magát dumálni. Esetleg épp bele. Ha kell cserfes, ha kell hallgatag. Hajlamos mások érzelmeinek átélésére, meglehetősen empatikus jellem.
A neveltetésének és a szülei kitartásának, a jóhoz való hűségüknek köszönhetően ő is nehezen eltántorítható attól a fejébe vesz. Mondhatni meglehetősen konok.

Apróságok

mindig || fagyi, jókedv, nevetés, család, alvás, kíváncsiskodás, London
soha || hideg, kiszolgáltatottság, unalom, rossz kedv, Troll érdemjegy, Halálfalók, Voldemort
 dementorok ||  látja, ahogy a szüleit megölik a Halálfalók
 mumus || vérfarkasoktól
Edevis tükre ||  prefektusnak lenni
 titkok ||
- titkon oda volt Cedric Diggory-ért
- egyszer szerelmi bájitalt itatott egy fiúval
- próbálkozott már százfűléfőzet készítésével
- járt már a Zsebpiszok közben, a Borgin & Burkes-be szeretett volna belesni, csak inába szállt a bátorsága

rossz szokás ||
-   harapdálja az alsó ajkát
-   fülbevalóját piszkálja az egyik kezével, kényszermozdulatot végez


         A család

apa || Thomas Sodbury; 43; arany
anya || Emma Sodbury (szül. Emma MacMillan); 40; arany
testvérek ||  nincsenek
családi állapot || egyedülálló
állatok || Luna a füleskuvik és Pehely a vadászgörény


Családtörténet ||

Felmenői aranyvérűek voltak mind. Ennek megfelelően majd Nicnek is aranyvérű varázslóhoz kell majd feleségül mennie. Szinte ez az egyetlen dolog, amiben szigorúan őrzik a hagyományokat. Anyai ágon a nagyszülők Victoria Stewardship és Erik MacMillan a boszorkánytársadalom elitjéhez tartoztak, a generációk óta felhalmozott vagyonnak köszönhetően sose kellett dolgozniuk. A mai napig nem értik, hogy a lányuk (Nic édesanyja) Emma, miért dolgozik a Mágiaügyi Minisztériumban a férjével együtt, mikor semmi szükségük rá. Tom Sodbury szülei pedig ( Ginger Leicater és Andrew Sodbury) pedig a kviddicsnek köszönhetik a találkozásukat. Fiatalként nagy szurkolói voltak a  Tutshill Tornados csapatnak és a jegyük egymás mellé szólt... ( talán innen eredeztethető a szőkeség érdeklődése a kviddics iránt) A történet folytatásáról elég annyit tudni, hogy közösen nyitották meg a LeiBury: Minden ami kviddics! boltot. Azóta persze megváltoztak az igényeik, ma már a nagyszülők nyugodt életét élik a birtokaikon és minden egyes látogatás alkalmával elmesélik újra és újra ugyanazokat a történeteket amiket a lány már kívülről fúj.
Ellenzik ők is a varázslótársadalom vér szerint megkülönböztetését és támogatnak minden Sötét Nagyúr ellen forralt tervet, összejövetelt és szövetséget. A koruk miatt nem tudnak aktívan részt venni az ellenállásban.


 


         Külsőségek

magasság || 170 cm
tömeg || 54 kg
szemszín || kék
hajszín || szőke
különleges ismertetőjel || imádja a hajpántokat és mindig van nála minden ízű drazsé
kinézet ||

Elsőre semmi érdekeset nem lehet találni, talán második ránézésre sem, de az már az első pillanatban kiderül, hogy rendkívül közvetlen és kíváncsi személlyel találkoztatok. Tisztelettudó, ezért igyekszik nem a szabályok ellen tenni. Ha mégis megtörténik, az már más tészta. Képes a semmiről legalább tíz percen keresztül beszélni, ám attól sem ódzkodik, hogy felpaprikázott hangulatban megbántson másokat és kiálljon az igazáért.
Külsőségeket tekintve sem feltűnő, hogy megakadjon rajta mások szeme. Szimplán egy szőke hajú „majdnem nő” uniformisban, mellkasához szorított könyvekkel és néhány pergamennel.

egészségi állapot || kiegyensúlyozott, egészséges


         A tudás

varázslói ismeretek ||
Kedvenc tantárgya az Átváltoztatástan.
Bűbájtanból jó.
SVK nem az erőssége.
Bájitaltanból jó.
Legendás Lények Gondozásából jók az ismeretei.
Mágiatörténetből kiválló.
Gyógynövénytanból közepes tudással rendelkezik.
Mugliismeretből kiválló.
Számmisztikából közepes.
felvett tantárgyak ||

                      roxfortosok: a fakultatív órák;

Számmisztika és Rúnaismeret. Közepes ismeretekkel rendelkezik mindkettőből.

 mugli képzettségek || nincs
pálca || magyal,  9 és ½  (1 hüvelyk = 2,54 cm), sárkányszív-izomhúr
 különlegesség || nincs


         Szerepjáték-példa


Kimerítő egy nap, a reggelt Bűbájtannal kezdtem, aztán a korgó gyomrom ami beugrik hirtelen a mai nap eseményei közül. A szokásos bőséges ebéd került elénk a nagyteremben és én csak halkan felkuncogtam azoknak az elsősöknek az arcán, akiket még mindig meglep a semmiből előtűnő terülj, terülj asztalkám. Csirkével, burgonyával és töklével csillapítottam a pocakomban dörömbölő farkast. Mondjuk az utolsó falat majdnem megakadt a torkomon a nevetéstől. Lewis szemét kidobta valaki egy darab szőlővel. Nem kell itt rögtön gonoszságra, meg rosszindulatra, plusz vérző szemgödörre gondolni. Nem volt az olyan veszélyes találat, ellenben a srác fejével… na az veszélyes volt. Paprika vörös arccal pásztázta végig az asztalt és leste a tányérokat, hogy hol találja meg a bűnös gyümölcsöt, (ami ez esetben nem alma volt, de ezt már tudjuk. ) és a gazdáját. Gyors megléptem. Nem akartam részt venni egy kialakulóban lévő kajacsatában sem és a délutáni Átváltoztatástanom is lassan kezdődött. Mint tudjuk, McGalagony nem preferálja a késést. Elég hosszan eltudnám mesélni az óra anyagát és a meglátásomat. Nem kímélt minket az tuti, csak úgy sercegett a penna a kezem alatt. Minimum egy nagyobb tekercs pergament teleírtam mindenféle jegyzettel, nevekkel, dátumokkal és állatfajtákkal. Valahogy mégis szimpatikusnak találom a stílusát és amúgy is, melyik diákot ne érdekelné az animágia?
Az egyik diák az óra vége felé elég közvetlenre vette a figurát és jelentkezett.
-   „ Igen Mr. Sherwood? Mit óhajt? „
-   „ Tanárnő, megmutatná hogyan változik át? „
McGalagony arcáról leolvasható volt a választ, az izgatott szájtátás hamar vonallá préselődött és Mike befogta a száját.
-   „ Remélem ezt egy rossz viccnek szánta Mr. Sherwood…”
Hamar le lett zárva a téma.
Mondjuk én sem örülnék, ha ilyesmire kérnének. Már ha valamilyen különleges képesség birtokában lennék.
Ez nem egy cirkusz és a Prof.asszony sem bazári majom.
Azért kár lenne tagadni, hogy én is kíváncsi lettem volna rá.
Apropó, ha már itt tartunk, azt meséltem már, hogy az előző órán Douglas borzzá változtatta Christ, a padtársát? Nem? Na majd legközelebb. Most eléggé fáradt vagyok.


~ Még egy kis Mágiatörténet és vége a napnak… ~ gondoltam magamban miközben a diáksereg között próbáltam utat törni magamnak a tanterem felé. Csupán a tankönyvemet szorítottam magamhoz. Tekintetemet hol a macskakövekre, hol az elém kerülőkre szegeztem. Orra se szeretnék bukni és fellökni sem óhajtok senkit. A térlátásomban pedig olykor még magam sem bízom.
 


         Egyéb

I have nothing to say.