Kissé nehézkesen vettem a lépcső fokait, melyek a hálókörletből a klubhelyiségbe vezettek. A szemeim még elég kicsik voltak, így óvatosan totyogtam egy-egy helyen, miközben ökleimmel látószerveimet dörzsölgettem. A múlt éjszaka sajnos túl hosszúra nyúlt, nem igazán sikerült kialudni magam. Körülbelül kettőig sutyorogtam az egyik szobatársammal, észre sem vettük, hogy az idő így elszállt. Ettől függetlenül azonban reggel ugyanakkor kellett kelni, mint máskor, így picit rosszul jött ki a lépés. Mikor már a klubhelyiség szőnyegét tapostam, a biztos talajon megszaporáztam lépteimet, hogy behozzam a lemaradásom. Elegánsan elsurrantam a faliújság mellett, aztán pár másodperccel később visszatolattam, mivel az agyam a látvánnyal kapcsolatos információkat ekkora dolgozta fel. A nagy táblán ott lifegett az órarend. Közelebb léptem, mert látásom még mindig nem volt elég tiszta ahhoz, hogy tisztes távolból is lássam, mi áll a papíron.
- Aha, asztronómia óra! - motyogtam magam elé, mikor sikerült kibogarásznom a lényeget. - Aha, Mardekár... Miii?
Az agyam megint nehézkesen vette fel a szem felől érkező csúnyaságot, és csak kicsivel a rivális ház betűinek kibogozása után riasztott. Egyáltalán nem voltam egy pesszimista alkat, de a közös órában nem találtam semmi pozitívumot. Gondterhelt fejjel másztam az elvarázsolt lépcsők felé, és közben azon gondolkoztam, mire számítsak az esti skarlátvörös-arany kontra zöld-ezüst találkán. Végül is arra jutottam, hogy a mardekárosok is emberek - bármily meglepő is -, csak sok köztük az úgymond "balhésabb" diák.
Biztosan vannak normálisabb háztagok is... Kell, hogy legyenek! Nem lehet mindenki velejéig romlott és fekete mágia mániás! Ott van például... Ja, nem. Ő sem kifejezetten kedves. Na, mindegy is. Én sem ismerek mindenkit, ki tudja mi lesz este?! Az is lehet, hogy tök jól elleszünk, bár ez részemről már a naivitás, amúgy pedig az abszurditás határait súrolja. Viszont változnak az emberek, és az idők is. Nem hiszem, hogy egy mardekáros félvérnek - ha van olyan - tetszenének a jelenlegi intézkedések. Márpedig, ha nem tetszenek neki, akkor valószínűleg Voldemorttal sem szimpatizál, és akkor talán ő is rebellis! Már csak egy ilyen embert kell találni, és megdől a házzal szemben támasztott előítélet. Bár, ha azt vesszük alapul, hogy a kivétel erősíti a szabályt, akkor megint a kiinduló ponton vagyunk...
Miközben így morfondíroztam, körülbelül négy-öt embernek mentem neki a folyosón, majd egy éles kanyar után hirtelen a Nagyterem előtt találtam magam. Furcsa volt, de az út nagy része kiesett. Kissé szétszórtan masíroztam be, hogy reggelizzek, majd miután végeztem visszasiettem a klubhelyiségbe, hogy összepakoljak az órákra.
A nap nagy része viszonylag átlagosan telt, kivéve egy-két bénázást gyógynövénytanon. Nem is tudom, hogy az emberek miért mondják azt, hogy "átlagos volt a napom", mikor utána hozzáteszik, hogy miféle különlegességek történtek. Kissé logikátlan az egész... Ha valami különös történt, már nem volt olyan átlagos a nap, tehát kár azt mondani, hogy átlagos volt. Ahhoz képest, hogy ezt most végigfuttattam, én is azt mondtam, hogy átlagos volt, tehát eléggé logikátlan voltam. Ez a megszokás. A lényeg, hogy este már csak az asztronómia volt vissza. Nem szerettem, hogy ilyen későn még órára kell járnunk... Miért nem lehettek fent nappal is a csillagok az égen?! Igazságtalanság. Míg zsörtölődtem, végül megbeszéltem magammal, hogy pihenek egy kicsit az órakezdésig. Mit ne mondjak, ez túl jól sikerült. Alig fél órával éjfél előtt ébredtem az ágyamban, és mivel még nem jutottam el odáig, hogy összeszedjem a szükséges cuccokat, fénysebességgel kotorásztam a ládámban a csillagtérkép, a teleszkóp és a szögmérő után. Mikor minden meglett, elindultam a csillagvizsgáló felé. Menetközben egyszer elejtettem a cuccaimat, mikor megbotlottam a saját lábamban. Kezdtem azt érezni, hogy ez nem az én estém lesz, de inkább igyekeztem, hogy időben odaérjek az órára.
A küldetés sikerült. Igaz csak pár perccel, de a tanárnő előtt értem be a terembe. Ahogy körbenéztem, láttam, hogy gyűlik a nép.
- Sziasztok! - mondtam, miután felmértem a terepet, s közben egy piciny mosolyt engedtem el, inkább a többi griffendéles, mintsem a mardekárosok irányába. Ki tudja, mennyire lettek volna vevők rá...

McGalagony lehangoló tájékoztatóját hallgatva, motozást hallottam a hátam mögül. Diszkréten próbáltam kielégíteni kíváncsiságom, így csak féloldalasan fordultam hátra. Szemem rögtön az egyetlen mozgó srácra ugrott, akiben ház-, és évfolyamtársamra, Sebastianra ismertem. Visszafordultam, majd halványan elmosolyodtam.
Ki más késne, ha nem ő?
Furcsa, de számomra még mindig rejtély ez a fiú. Egyszerűen nem tudtam megfejteni, hihetetlen komplex jellem. Néha olyan, mintha nem is ebben a világban élne. Kicsit elvontnak hat olykor, de mégsem a szó ijesztő, hanem inkább vicces vonatkozásában.
Ezidáig még nemigen beszélgettünk, bár én mindig is kíváncsi voltam arra, mitől lehet olyan, amilyen. A hozzá hasonló emberek, míg mások számára bolondnak, az én szememben érdekesnek, izgalmasnak tűnnek. A jellemük látszólag a mienktől - gondolok itt a nagy többségre - távol áll, ám ha elbeszélgetünk velük, ha nem is rögtön, de rájöhetünk, hogy igenis vannak közös vonásaink. Szerintem vétek elzárkózni az ilyen különleges személyiségektől. Persze, vissza lehetne vágni azzal - mint ahogy említettem -, hogy én sem beszéltem még vele hosszabban. Ez sajna az én hiányosságom, ám úgy érzem, hogy ezt pótolnom kellene. Azt hiszem tanulhatnék abból, ha egyszer elcseverésznék Bastiannal.
Egyébként, ha jobban megnézzük, külsőre sem átlagos. Az az ősz tincscsoport ott a szőke hajszálak közt igazán murisnak hathat, s csak pluszban rájátszik kissé bolondos jellemére. Összességében nézve, inkább aranyos, mint közveszélyes. Az is igaz, hogy nem egy macsó alkat, de szerintem nem is illene hozzá. Pont így jó, ahogy van. Félre ne értsetek, nem az esetem, de biztos vagyok benne, hogy nagyon jól kijönnénk baráti értelemben.
Ez meg mi?!
Egy sárgás kis gombóc repült be a látóterembe, ami végül a tányéromban kötött ki. Fintorogva kémleltem, majd rászántam magam, hogy megpróbáljam kihalászni, mielőtt még étel kerülne a tányérba. El sem tudtam képzelni, mi lehet az. Előételnek igen csak sovány lett volna, légypiszoknak viszont túl nagy. Már majdnem elértem, mikor egy másik kéz villant, és gyorsan elhappolta előlem az azonosíthatatlan repülő objektumot. Még mielőtt lereagálhattam volna az eseménysort, egy hang csendült mellettem. Oldalra kaptam a fejem, és megpróbáltam eltüntetni arcomról a "mi a...?!"-ábrázatot.
A szomszédom portréját azonosítva felkuncogtam. Észre sem vettem, hogy Sebastian időközben mellém telepedett, olyan mélyen filozofálgattam róla.
- Semmi gond! - legyintettem. - Megesik az ilyen... bár nem túl gyakran - tettem hozzá, és elmosolyodtam.
Ezután elfordultam, mert tudtam, ha még tovább nézem őt, el fogom röhögni magam, a többiek pedig nem értenék, mitől van ilyen jó kedvem, mikor épp most szembesülünk az igazságtalanság magasiskolájának ocsmány vívmányaival. Ennek jegyében az este hátralevő része számomra kifejezetten borzalmasan telt, már ami a vacsorát illette. Az estély végén, mikor már indultunk volna a klubhelyiség felé, gyorsan odaosontam Sebastianhoz.
- Lenne kedved egy kis beszélgetéshez? Ismerek egy helyet a birtokon, ahol nyugodtan tudnánk váltani pár szót.
Az elhatározás tulajdonképpen már a vacsora alatt megszületett bennem, azonban ezt a pillanatot találtam a legalkalmasabbnak arra, hogy rákérdezzek a dologra.
 Reméltem, hogy Bastian gyorsan válaszol, hiszen a kavalkádban, ha gyorsak vagyunk, akár ki is szökhetünk a suliból anélkül, hogy észrevennének minket.

Abban biztos voltam, hogy valami meg fog változni Dumbledore halálával. A tiszteletre méltó, öreg varázsló eltávozott közülünk, ezzel szabad utat adva Voldemort, na meg persze csatlósai számára.
Még reményekkel telve zötyögtem a fiákerben az iskola felé, még volt bennem annyi naivitás, hogy azt higgyem, apróbb változtatásokkal ugyan, de megússzuk a tébolyt. Kár volt hitegetni magam...
A Nagyterembe lépve szótlanul masíroztunk az asztalsorok közt, senkinek nem volt kedve beszélni, egy-egy kósza megjegyzéstől eltekintve csend, és majdhogynem hullaszag uralkodott. A szokásos zsibongás, nevetések, nyárról szóló mesék mintha soha nem is léteztek volna, csak néztünk magunk elé, és vártunk... Vártunk arra, hogy végre történjen valami. Közben tekintetemet végigfuttattam a tanári asztalon, majd csalódottan megráztam a fejem.
Kik ezek az emberek? Egy-kettőre még ránézni is rossz, nemhogy tanáromként elfogadni. Az például inkább az Azkaban őslakosának néz ki, ez pedig ezzel az bájvigyorral a Reggeli Próféta egyik vezércikkének főszereplője lehetne. Reggeli Próféta... Már kedvem sincs olvasni azt a lapot. Talán egyszer majd megint a kezembe veszem, ha találok benne valami értékelhetőt.
Gondolatmenetemből az ajtó döreje, és a kicsik csoszogása zökkentett ki. Az első ami feltűnt, hogy nagyon kevesen vannak. Ahogy visszaemlékeztem, mindig egy hadseregnyi törpe várta, hogy beosszák végre egybe, a négy ház közül, most pedig... Meg sem mertem számolni őket, a végeredmény biztos katasztrofális lett volna. Sajnáltam szegényeket, hogy pont most kezdik el az iskolát. Azt sem csodálnám, ha megutálnák az egészet. Ilyen körülmények közt kinek lenne kedve akármihez is?! Emlékszem még, mikor én voltam elsős. Szinte ujjongva, csillogó szemekkel hordoztam körbe tekintetem a Nagytermen, és míg a Teszlek Süveg alá nem kerültünk, az összes többi diák vígan beszélgetett. Hol vannak most ezek a pillanatok?
A Teszlek Süveg is szokatlanul szófukar volt, nem emlékeztetett régi önmagára. Monoton ontotta magából a házneveket, melyek közt elsöprő többségben szerepelt a Mardekár. Mi idén alig pár törpét kaptunk, pedig mindig milyen öröm volt - akár, mikor minket osztottak be elsősként -, hogy új tagokkal bővült a Griffendél. Azért persze ennek a csipet-csapatnak is örülünk, hiszen ők is a mi táborunkat erősítik.
A beosztási ceremónia véget ért, McGalagony emelkedett, hogy szóljon pár szót az idei évről. Őszintén szólva, én a szokásos, megszokott beszédre készültem megspékelve az új tanárok bemutatásával. Bárcsak ezt kaptuk volna... Az igazgatónő minden egyes mondata rosszabb, és vérlázítóbb tartalommal bírt. Legszívesebben befogtam volna a fülem, de nem tettem. Végighallgattam ezt az őrületet, és a végén csak keserűen elmosolyodtam: hát idáig jutottunk.
Külön meglepetést okozott számomra a beszédben, hogy ismerős családnevek csendültek fel. Ilyenkor mindig a rokonnak vélt diák felé fordítottam a fejem. Nem mintha nem láttam volna őket soha, egyszerűen kíváncsi voltam a reakciójukra. Fogalmam sem volt, hasonló helyzetben én mit cselekednék, hogy kezelném a tekinteteket, amik rám szegeződnének, és a kérdésekhez mennyire lenne türelmem.
A legszomorúbb az egészben viszont, a vér szerinti felosztás bevezetése volt. Undorítónak tartottam ezt a fajta megkülönböztetést, és félvérként természetesen szenvedő alanyává is váltam az intézkedéseknek. Hogy jönnek ahhoz, hogy ellenőrizzék a leveleket? Kik ők, hogy megszabják kikkel érintkezzünk? Kiknek képzelik magukat, hogy eldöntsék ki értékes, és ki nem? Ezek a kérdések mind-mind ott kavarogtak bennem, és legszívesebben a képükbe vágtam volna. Persze nem McGalagonyéba, hanem a rendelet hallatán önelégülten vigyorgó, mosolygó, bólogató egyénekébe.
Azért, egy kis öröm az ürömben, hogy a házvezető tanárunk Travis Foley lett. Őt már ismertük, és legtöbben szerettük is, így legalább egy jó hírrel gazdagodva láthattunk neki a vacsorának. Már akinek volt kedve ezek után még enni. Én azért mindenesetre megkóstoltam az ételt, mivel alig ettem valamit a nap folyamán. A mellettem ülő griffendéles lány csalódott arcát látva azonban felhagytam az evéssel, és hozzá fordultam:
- Ne aggódj - kezdtem, majd egy halvány mosollyal folytattam -, lesz ez még jobb is! Szinte biztos vagyok benne, hogy ez csak valami ideiglenes állapot lehet, és nemsokára vége lesz ennek az egésznek. Addig is viszont össze kell tartanunk. Elvégre, mire jók a barátok?

Juj! *___* Nagyon-nagyon szépen köszönöm! Ez tényleg jól esett, és örülök, hogy tetszett! ^___^

        Alapok
jelszó || "A holnap nem ígéret, csupán egy esély."
teljes név || Juno Ciara Whitwords
becenév || June
nem || nő
születési hely, idő || London; 1981, június, 14
kor || 16
vér || félvér
iskola || Roxfort - jelenleg is
évfolyam || hatodik
szak || ilyen még nincs (:
munkahely || ez se nincsen

         A múlt
 

Gyerekkor
Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, ahol a kurta farkú malacka túrt, élt egy királylány, akinek a neve NEM Juno Whitwords volt. Az én mesém ugyanis egészen máshol kezdődött.
1981. június 14-én egy londoni kórház falait ráztam meg fülsiketítő óbégatásommal, jelezve, hogy megérkeztem. Ennek talán a nővér, aki a fürdetőhöz vitt kevésbé örült, de tetszik, nem tetszik, ez volt a munkája. Míg beledugott a vízbe, és azon fáradozott, hogy megtisztítson, egyre csendesedtem, majd mikor anyához kerültem, elhallgattam - legalábbis így mesélték nekem.
Mivel nem sok emlékem maradt ekkorról, ezért most mások elbeszéléseire szeretnék támaszkodni, hogy fényezhessem magam. A szüleim mindig azt mondogatták, mikor nagyobbacska lettem, hogy rendes baba voltam. Aludtam ha kellett, s csak eleinte sírtam fel egyszer-egyszer éjszaka. Étvágyam is volt, ezzel most sincs bajom. Meglehetősen jól kijöttem a többi kicsivel, noha néha azért el-elvettem mások dolgait, akkor is, ha azok nem akarták odaadni hőn szeretett lapátkájukat, vagy vödrüket. Sokszor hoztam szívbajt a családra, mikor már tudtam menni, hiszen mindig a legneccesebb helyeken akartam keresztülszáguldani, egyszer le is fejeltem az asztal sarkát, aminek emlékét sokáig őriztem egy púp formájában.
Lassan elérkeztem abba a korba, amikor a gyerekeket beíratják az óvodába. Velem is így tettek szüleim, és egy, az otthonunktól pár sarokra lévő oviba jártam. Innen azért már maradt rám pár halvány emlék, és ezek alapján kijelenthetem, elég jól elvoltam, mondhatni, mint a befőtt. Több születésnapi zsúrra is kaptam meghívást, természetesen el is mentem, valamint mindig volt valaki, aki szívesen játszott velem. Itt ismertem meg Leah-t is, akivel máig tartom a kapcsolatot. Az ő családja is London kertvárosi részén lakott, így az egymásnál alvások is megoldhatóak voltak. Megbízható barátra leltem benne - persze, ennek csak később vettem igazán hasznát -, és ma már olyan nekem, mint egy testvér, akivel lehet poénkodni, de a komoly dolgokat is ugyanúgy megvitathatom vele. Egyébként, kinézetre pont az ellentétem; barna haja van, ami körülbelül a válláig ér, és szinte koromfekete szemei. Belső tulajdonságaiban valamelyest hasonlít rám, bár úgy érzem, kicsit felelősségteljesebb, mint én. Szóval, az ovis korszakra visszatérve: ezek voltak az arany idők! Így, ennyi év távlatából, most már sajnálom, hogy véget ért.
A mugli iskolát nem sokáig látogattam, mindössze egy-két évig, majd a szüleim azt mondták az igazgatónak, hogy átiratnak máshová. Ekkorra már elmondták, mi is vagyok valójában. Eleinte kételkedtem, hiszen varázslók és boszorkányok - úgy tudtam - csak a mesékben szerepelnek, ám amint megjött a levél a Roxfortból, amit egy bagoly hozott, minden megváltozott. Izgatottan vártam, vajon mi újat fog hozni ez az egész, mert valljuk be, az életem ezek után fenekestül felfordult. Azzá váltam - vagyis kezdettől fogva az voltam, de most tudatosult bennem -, amiről korábban azt hittem nem is létezik. Ezt azért nem könnyű megemészteni. Főleg, hogy a szüleim ezidáig mugli nevelésben részesítettek, hogy könnyebben beilleszkedjem az ő társadalmukba.
A levél érkezése után, megtettük túránkat az Abszol úton, bevásárolva minden jóból, ami majd az iskolához kell, s pár nappal később már robogtam is a Roxfort Expresszen megannyi új, és régi diák kíséretében az új iskolám felé...
Ezzel életem egy mindenképp érdekes, és mugli szempontból fontos szakasza zárult le. Több, ekkor szerzett barátommal - élükön Leah-vel -, még ma is tartom a kapcsolatot, bár csak a hagyományos keretek közt. Nem tudom, hogy reagálnának, ha egyszer bagollyal küldenék nekik levelet. Ó, igen, el is felejtettem mondani... A titokba, hogy valójában boszorkány vagyok, nem avattam be őket. Igazából nem is hinnék el, és szabályszegés is lenne, ha megtenném, így sokkal egyszerűbb minden. Persze volt olyan pillanat, hogy szívesen megosztottam volna velük ezt a dolgot, de a lényeg, hogy sosem tettem. Ők úgy tudják, hogy egy bentlakásos magániskolába járok, ezért nem töltöm az év nagy részét otthon, Londonban.

Roxfortos évek
Elkezdődött az igazi kaland! Igen, bátran mondhatom, hogy az eddigi iskolai évek felértek számomra egy kalandtúrával. Belecsöppentem egy számomra eddig ismeretlen világba, és minden egyes szegletével külön ismerkedtem meg, egy igazi felfedezőút volt ez az egész! Nagyon élveztem a megszokottól eltérő, a muglik számára őrült, és érthetetlen dolgokat, mint például a mozgó képek, mágia, varázslények és a többi... Ám szerintem az összesnél nagyobb ámulatot keltett bennem maga az iskola. Egy monumentális építmény tele megannyi titokkal, és kacskaringós, hosszú folyosókkal, sok érdekes teremmel, megannyi mesés tárggyal, mozgó lépcsőkkel, elvarázsolt mennyezettel, és ki tudja még mivel. Egyszerűen ledöbbentem, amint a csónakban utazva - elsőévesként a tanévnyitó ünnepélyre tartva - kirajzolódott előttem ez a roppant kastély. A kis sárga négyzetek, amik a kivilágított termek ablakait jelezték, mint sok pöttöm bogár ragyogtak a fekete alapon. És a tornyok... Mintha az egész egy képeskönyv egy kivágott rajza lett volna. Megszólalni sem tudtam.
A csodálat, még ma sem múlt el teljesen. Szinte mindig felszínre kerül valami titok, és nem telik el év nagyobb meglepetések nélkül. Emellett Harry Potter személye garantálja az izgalmakat. Én személy szerint annyira nem ismerem őt, de a hallottak alapján elég nehéz sorsa volt, és van is. Egy kicsit sajnálom is, ugyanakkor szerintem egyáltalán nem olyan típus, akit védelmezni kellene. Biztos vagyok benne, hogy egyszer be fog kerülni a mágiatörténelem *furcsa fintor a tantárgy kiejtésekor* könyvekbe.
Visszatérve rám, az első két évem mondhatni azzal telt el, hogy új barátokat szereztem. Eddigre végleg kialakultak a főbb jellemvonásaim, így a nyitottság is, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy összeismerkedjem az addig számomra idegenekkel. Minden házból van barátom, akivel bármikor beszélhetek, emellett szinte, igen, csak szinte mindenkit ismerek is a suliból. Nem mondanám, hogy központi figura vagyok, de azért eléggé ismert. Azt már nem mondanám, hogy közkedvelt is, mert az ember nem lehet jóban mindenkivel, de szerintem a többség igenis szimpatikusnak tart.
A következő három évben leginkább a tanulmányaimra koncentráltam - korábban inkább a henyélés érdekelt -, mivel jó eredményekkel akartam letenni az R.B.F. vizsgáimat. Persze azért a lazítás sem maradt el, főleg a Trimágus Tusa idején, mikor is mindenki azzal volt elfoglalva, vajon ki fogja megnyerni a versenyt. Aztán a tragédia, ami tusa végén történt, beárnyékolta a további éveket, Cedric halála, Voldemort visszatérése olyan sokk volt számomra - és gondolom még sok ember számára -, melyet szinte lehetetlen volt pár nap leforgása alatt feldolgozni. Ezt tetézte Dumbledore halála - nagyon szerettem az igazgatót, így ez különösen érzékenyen érintett -, majd az ostrom, ami pedig egyszerűen szörnyű volt. Nem szívesen beszélek róla, az egész, mint egy rémálom sejlik fel előttem, akárhányszor csak szóba kerül. Olyan, mintha meg sem történt volna, de nagyon jól tudom, hogy ez nem igaz. Igenis megtörtént, és a nyomait sokan még ma is nyögik. Ilyen borzalmas körülmények közt kezdtük meg, reménykedve bár, de nem túl sok jóra számítva az új iskolaévet, mely nekem szám szerint a hatodik.

Háború
Az iskolába való betörés óta, sehol sem érzem magam igazán biztonságban. Azt nem mondanám, hogy rettegek, mert ha lehetne, akár most harcba szállnék ellenük - sajnos ehhez jelenleg nincs elég tapasztalatom -, de úgy érzem, hogy lassan bármi megtörténhet. Legjobban a szüleimet féltem, és reménykedem, hogy nem esik semmi bajuk. Persze aggódom a családom többi tagjáért, és a barátaimért is, mert a jövő egyelőre nagyon bizonytalan mindenki számára. Ennek ellenére én szívesen jöttem vissza a Roxfortba, és arra vágyom, hogy minél erősebb, és ügyesebb boszorkány legyek, hogy aztán biztos felvételt nyerjek az aurorképzőbe. Igen, a halálfalók, és vezetőjük mocorgása felszította bennem a vágyat az iránt, hogy ellenük harcoljak, és hogy megakadályozzam hatalomra jutásukat, így a ha elvégeztem a Roxfortot, auror szeretnék lenni.  
         Jellem
Szívesen beszélek magamról azoknak, akiket tényleg érdekel, milyen is vagyok. Nos, számomra mindennél fontosabbak a családom, és a barátaim, ugyanis nélkülük csak félember lennék. Az ember egyik alapigénye, hogy szeretve legyen, ha ezt nem kapja meg, nem élhet teljes életet. Ezért is nagyon fontosak számomra az emberi kapcsolatok. Hűséges típus vagyok, és foggal-körömmel védem a hozzám közel állókat. Alapjában véve elég optimista, és vidám jellem leledzik bennem, aki szeret viccelődni, és mosolyogni. A világot megpróbálom a sok rossz ellenére is pozitívan látni, s bár a mostani időkben üröm vegyül az örömbe, nagyon fontos, hogy nem adhatjuk fel. A kitartás olyan erény, melynek hiányában eleshetünk az élet szép dolgaitól, ez pedig olyan luxus, amit senki nem engedhet meg magának, így hát ha elsőre nem sikerül, majd másodszorra, harmadszorra, negyedszerre, esetleg sokadszorra biztosan fog. Eléggé magabiztos vagyok, néha makacs tudok lenni, de ha nincs igazam, azt beismerem. Hallgatok az észérvekre, de csak ha tényleg van alapjuk, a humbugok nem igen hatnak meg. Mindig őszinte vagyok másokkal, és elvárom, hogy velem is mindenki az legyen. A hazugságot könnyen kiszúrom, ezért vigyázz, ha rá akarsz szedni! A negatívumaim közé tartozik, hogy tanulás bizonyos terültein lusta vagyok, és csak azokat a tárgyakat tanulom gőzerővel, amik tényleg érdekelnek, a többit hajlamos vagyok néha elsuvasztani, ennek akkor iszom meg a levét, ha vizsgázni kell, hiszen előtte már hetekkel neki kell állnom tanulni, hogy behozzam a lemaradást. Eléggé lobbanékony vagyok, és nem bírom, ha valaki pepecsel. A szöszmötölésekhez egyszerűen nincs elég türelmem, legszívesebben mindig pörögnék. Kedvenc tárgyaim: az átváltoztatástan, a bűbájtan, a sötét varázslatok kivédése és a jóslástan. Nos, ez volnék én. Hogy mindezek alapján szimpatikus vagyok-e? Azt mindenki döntse el maga! Persze belefér, ha valakinek nem tetszik a jellemem, de én nem akarok senkinek megfelelni. Aki szeret, azért szeret, mert ilyen vagyok, és az ő szeretetükről nem fogok lemondani másokéért. Becsüld amid van, és ne arra vágyj, ami csak lehet, hogy a tiéd lesz!
         Apróságok
mindig ||
● szeretteim
● kitartás
● egyéniség
● őszinteség
● bátorság
● csokibéka


soha ||
● Voldemort
● halálfalók
● hazugság
● képmutatás
● megalázkodás
● az egyéniség feladása mások kedvéért

dementorok ||   lejátszódik előttem újra az iskola ostroma, a sikolyokkal, élettelen testekkel és a támadók kegyetlenségével
mumus || saját magától, amint egyedül marad hozzátartozók, barátok nélkül
Edevis tükre ||  az, hogy végre minden úgy menjen tovább, mint régen
titkok ||
● néha még együtt alszom a macimmal amit kicsiként a szüleimtől kaptam
● rajongok egy híres kviddicsjátékosért, akinek eszméletlen teste van
● előfordul, hogy gondolatban levetkőztetem a számomra vonzó srácokat

rossz szokás ||
● gyakran forgatom a szemem, ha valami nem tetszik
● ha izgulok, és unatkozom elkezdem rázni a lábam
         A család
apa || Gordon Whitwords; 41; félvér
anya || Leanora Whitwords (szül. Leanora Schockley); 36; aranyvérű
testvérek ||  
családi állapot || egyedülálló
állatok ||
● Athenedora - az én kicsi baglyom
● Mephisto - a cicám

Családtörténet ||
Míg anyám családjában, csak aranyvérű tagok fordultak elő, addig apai nagyapám ükanyja mugli származású volt, így az onnan örökölt vérvonal már nem mondható a szó szoros értelmében vett "tisztának", így én is félvér vagyok. Tudomásom szerint egyik család sem emelkedett ki a többi közül, a maga nemében mindegyik az erős középmezőnyhöz tartozott. Érdekesség lehet talán, hogy az auror munka azonban, mindegyikben hagyománnyá nőtte ki magát, amit egy-egy családtag kivételével mindenki továbbvitt. Apa szintén auror, de anya a Mágiaügyi Minisztériumban dolgozik, mint hivatalnok. A Voldemort elleni háborúban, mindkét család a Nagyúr ellen harcolt, így mondhatni rebellis családok sarja vagyok * elmosolyodik, és büszke is erre *.
         Külsőségek
magasság || 157 cm
tömeg ||48 kg
szemszín ||zöldeskék
hajszín ||szőke
különleges ismertetőjel || bőröm kicsit világosabb az átlagnál
kinézet || Ha rám néznek, legtöbbeknek a tipikus szőke figurája helyett az átlagos lány fogalma ugrik be. Picit alacsonyabb vagyok, mint a többiek, és az öltözködésemben is inkább a kényelmességre törekszem. Persze, azért megválogatom a ruháimat, és nem mackóban állok a nagyközönség elé. Odafigyelek a külsőmre, mindig ápoltan jelenek meg; a hajam sosem kócos, a körmöm sosem piszkos. Az erős smink nem az én világom, általában egy kis alapozón kívül semmi nem kerül rám, de azért vannak kivételes alkalmak. A tartásom szép, a lépteim könnyedek, nem trappolok végig a folyosókon.
egészségi állapot || allergiás vagyok a pázsitfűfélék bizonyos fajaira
         A tudás
varázslói ismeretek ||
Ez lesz a hatodik év, hogy a Roxfort padjait koptatom. Már tisztán látszik mihez van tehetségem, és mihez nincs. A kedvenc tantárgyaimat is aszerint választottam meg, hogy mennyire érdekelnek, és hogy mennyire vagyok jó bennük, így mondhatom, hogy az átváltoztatástan, a bűbájtan, a sötét varázslatok kivédése, és a jóslástan tantárgyakban kiváló teljesítményt nyújtok, a többivel megy elvagyok. A bájitaltanhoz egyáltalán nincs érzékem, a mágiatörit pedig képtelen vagyok bemagolni. A gyógynövénytan alapból nem érdekel, így azzal megint bajban vagyok.
Az R.B.F. vizsgáimon 4 kiváló (a kedvenc tantárgyaim) értékelést kaptam, a többi csak elfogadható lett.
felvett tantárgyak ||  jóslástan, legendás lények gondozása
mugli képzettségek || a szüleim 4 évig járattak klarinét órákra, de mikor a Roxfortba kerültem, felhagytam a zenéléssel
pálca típusa || tölgy, 12,5 hüvelyk, főnixtoll maggal
különlegesség || nem tudok róla
         Szerepjáték-példa
Csendesen suhantunk a csónakkal a tó fekete bársonyán. Nem tudtam, ki merre néz, de szinte biztos voltam benne, hogy mindannyian azt a monumentális kastélyt kémleljük, melynek alakja a felhős éjszakai égbolt alatt kezdett kirajzolódni. A csónak elején fityegő apró lámpa csak az előttünk lévő pár métert világította meg, s kis fénykörében láthattuk a fodrokat, amiket a csónak redőzött a vízfelszínre. Nem is olyan sokára megálltunk, majd kimásztunk a dokkra, ahonnan a szakállas óriás az iskola felé vezetett minket. Hatalmasat nyeltem, mikor végre beléptünk a kastélyba, majd a roppant két szárnyú ajtón át a Nagyterembe. A díszítés elképesztő volt. Magával ragadott minden egyes szín, minta, és alakzat, a levegőben terjengő illatok pedig egyszerűen mámorítóak voltak. Nem is tudtam, merre nézzek. Annyi minden volt, amit szívesen megvizsgáltam volna jó alaposan, de az idő minderre kevés volt. Szememmel most már a bent ülő diákokat pásztáztam. A négy ház tanulói, négy hosszú asztalsornál foglaltak helyet, és mindenhol izgatott arcokat láttam. Alig vártam, hogy végre megtudjam, vajon melyik házba kerülök.
A Teszlek Süveg már jó pár embert beosztott, ám a lányt, aki most is, és a vonaton is mellettem ült még csak most szólította. Ő már a Roxfort Expresszen elmondta, hova is szeretne kerülni, és felvilágosított arról, hogy a házakba mi alapján kerülnek be az újoncok. Most nem magammal voltam elfoglalva, hanem azzal, hogy az ő vágya beteljesüljön, és összeszorított szemekkel szurkoltam, hogy a hőn áhított házba osszák be. Hosszú másodpercek teltek el csendben, míg végre egy hang hasította át a levegőt: a Süveg döntött, és milyen jól döntött!
A lábam már megállás nélkül járt, alig vártam, hogy sorra kerüljek, mikor végre meghallottam a nevem. Lassan lépdeltem a szék felé, amin aztán helyet foglaltam. A Süveg alighogy a fejemre került, már el is rikkantotta magát, s én széles mosollyal az arcomon indultam meg az újdonsült házam asztala felé, ahol tapsviharral fogadtak, csak úgy, mint az összes többi elsőévest.
- Isten hozott nálunk, Juno! - köszöntött egy határozottan jóképű srác.
- Köszönöm! - rikkantottam, majd letettem magam az egyfenéknyi szabad helyre, amit a zsúfolt padon találtam. - Te is új vagy, ugye? - kérdeztem a mellettem ülő lánytól, akinek az arca ismerős volt a vonatról. Az hirtelen meglepetésében nem szólt, csak bólintott egyet. - Ez szuper! Én, Juno vagyok - mondtam, majd kezet nyújtottam. - Téged hogy hívnak?
         Egyéb
Azt hiszem, ide már nem kell írnom semmit, ezen kívül. *vigyor*